Ignácz bácsi

Vékony kis ember: kerékpárral jön, kora reggel. Biciklijét az út menti cseresznyefa derekához támasztja az árnyékba. Leoldozza róla a kaszáját, a pengét ráveri a nyélre, megfeni. Csontos derekán laffog a tokmány a keskeny nadrágszíjra fűzve. Az idegen, üres telken jó nagyra nőtt a tarackfű, nem nyúlt ahhoz senki tavaly óta. Sűrű, erős; itt-ott csomókban lucerna is tarkáll benne. Ignácz nekilát a rendnek; élvezet nézni, ahogy vágja könnyedén, komótos suhintásokkal, ütemesen. Süt a reggeli nap, sehol árnyék, csak néhány csenevész fácska: dió, meggy, fenyő erőlködik az életért ebben a gaztengerben. A kasza vág, mint a beretva. Az ember mellényben, kék ingben, ellenzős sapkában verejtékezés nélkül végzi a munkát. Megáll; élezi a pengét, surran-csetten a kő. Aztán suhint tovább.

Jó óra múlva a fa alá telepedik, kicsatolja a biciklikormányra akasztott táskát, kenyeret, szalonnát vesz elő; reggelizik. Köhécsel. Köhécsel kicsikét, köhécsel hosszabban – abbahagyja. Falatozgat, nézelődik; ráér. De megint csak köhög: finoman, halkan, szárazon.

Elmegyek hozzá az árnyékba; ismerem tavalyról. Akkor láttuk itt először, akkor fedezte fel ezt a rétet. – Mennyi lesz? – kérdem.

– Hát… meglesz vagy hét mázsa.

– Jól van?

– Jól vagyok. Ez nem múlik… – A mellcsontjára bök. – Ez megvan, ez meg is lesz nekem most már, amíg élek. De amúgy jól vagyok. A télen kicsit feküdgettem, de most nem kell. Mozogni kell. Jó levegő meg mozgás, az kell. Kúra.

Rágyújt; köhög, de rágyújt.

– Nem kéne dohányozni, Ignácz bácsi.

– Mindegy az. Erről nem mondok le meg a feketekávéról se. Enni kell jól, erősen. Meg mozogni a levegőn… Hát maguk? Megvannak?

– Megvagyunk.

– A télen már azt hittem, nem jövök erre maguk felé. Eléggé odavoltam. Kaptam az injekciókat, rossz bőrben voltam. Na, gondoltam, úgy látszik, be kell fejeznem…

– Affenét! De most nincs baj?!

– Mostan nincs. A köhögés az megvan, és az is, hogy nem tudok eleget enni. Volna, de csak keveset kívánok. Meghízni – azt mondja az orvos. A feleségem etet, mindent belém tömne, de nem veszem be, akármilyen jót főz is. Lássa, már ennyi elég is volt. Egypár falás. Ez a legnagyobb bajom. Kicsi a gyomrom, vagy mi? Szid a feleségem, hogy egyél, hát nem akarsz élni? Dehogynem! Hogyne akarnék, nem igaz? Nagyon is szeretek élni. Elbiciklizgetek így egy-két telekre, lekaszálom a füvet… ez nagyon jó. Szeretem így reggel… itt is szép. Ez a domb itt maguk fölött az erdővel… Meg a füvek szagát is szeretem. Ezt az erős szagot, ezeknek a gyógyfüveknek az illatát itt, közben. Azt mondja az orvos, csak csinálja; ha bírom, csak csináljam. Ugye, pénzem is van belőle a nyugdíjhoz. A tulajdonos is örül, rendben lesz a telke.

– Mennyit tud pénzelni ebből?

– Hogy ebből, itt?

– Mondjuk, ebből.

– Hát… talán hétszáz forintot. Egyszer még eljövök forgatni, aztán másodjára gyűjteni. Száraz idő van mostan… Meg a fuvarossal jövök még, akinek eladom. Ennyi csak a vesződségem vele.

– Veszik?

– Veszik-e? Hogyne vennék! Szemetet nem kaszálok én! Aztán meg: miből áll nekik? Eljönnek a készre, felrakják a boglyát a kocsira. Kell nekik a takarmány. Felrakni is segítek… Ezen a pénzen megvan a téli tüzelőnk meg ez-az. Mert a nyugdíj nem sok. Leszázalékoltak, ugye, a gyárba nem mehetek vissza kisegítésbe, ottan rossz a levegő. Zárt hely. Nekem a levegő kell, a kúra. Azt mondja az asszony, ne csináld, megizzadsz, meghűlsz, nem kell az a te betegségedben. De én nem izzadok. Lássa! Száraz nekem az egész bőröm. Mert nem hajszolom magam, csak szépen… Néha sírdogál az asszony. Hogy meghalok, aztán mi lesz vele? Mondom neki, ha semmit se csinálok, akkor biztosan meghalok, így meg elhúzom még egy ideig. Élni akarok én, nem kinyúlni! Elsiratott már, de hányszor! Mert ott tartottam már, ugye… mint most a télen is. Nem hisz már nekem. Tudja, ő egészséges asszony, öt gyereket szült, kövérkés asszony, jó étvágyú, nem is volt beteg, no, hála istennek, mert két beteg ember együtt, az már csapás… Ápolt ő engemet. Szerettük egymást mindig, tudja, csak az a baja, hogy letett már a hitéről, sírdogál, sóhajtozik… persze, amikor azt hiszi, hogy nem látom. Tudom én jól! Nem bizakodik… az elég nagy baj, ugye? De már megszoktam ezt is. Valamikor féltem… amikor megkaptam ezt a betegséget, nagyon meg voltam ijedve, de mostanra már megszoktam. A köhögést is megszoktam, nem is veszem észre, hogy köhögök. Ő meg fölém hajol éjjel, megráz, mi van, azt mondja. Rosszul vagy? – azt mondja. Hát én meg mit szólok erre? Hagyjál aludni, a ménkűbe is! – mondom…

Nevet; úgy nevet, ahogy köhécsel: finoman, halkan, szárazon.

– Így beszél vele?

– Hát! Szándékosan mondom így, hogy megharagudjon és elaludjon, ne riadozzon ott nekem! Eriggy el az unokákhoz, nógatom, eriggy kicsit közéjük, a gyerekeidnek is segítesz ezzel, meg neked is jót tesz. Na, elmegy. Akkor aztán jobban van, kedve van, nem olyan sápítozó. Csak ha hosszan velem van, akkor ilyen. Sokat foglalkozik ezzel a dologgal, azt hiszem. Hogy mi lesz, meg hogy lesz, ha egyedül marad… – Ignácz feltápászkodik a fa alól, megigazítja derekán a kitüremkedett inget. – Nem azt mondom, hogy ne nézzen előre az ember. Mert az se jó. De én csak úgy vagyok, hogy azt gondolom este: reggel elmegyek ide és ide… Ennyit. Akkor nyugodt vagyok. Persze, megértem az asszonyt. Harmincnyolc… nem, harminckilenc évet éltünk együtt eddig. Az ember azt akarja, hogy örökké így legyen. Este átnyúl a kezemért az ágyba, megfogja, azt mondja, szerbusz, aludjunk. Néha ottfelejti a kezét a karomon, úgy alszik el. Azt mondom: annyi baj volt eddig körülöttünk… a háború, a bombázások, ugye amikor dőlt fölibénk a ház, az ostrom, ugye… meg amikor én a fronton… hát ott lelőhettek volna, felrobbanhattam volna, hányan hagyták ott a fogukat? Aztán amikor elvitték az embereket. Mi kellett ahhoz? Belekerülhettünk volna… Vitték az embereket agyonlőni, kényszermunkára, ahol aztán gázzal… meg a pincékbe, börtönökbe zárták az embereket. Volt, aki nem is került elő. Volt, akit csak úgy lelöktek az emeletről, amikor kísérték kihallgatásra. Aztán megírták, ugye, hogy véletlen baleset… Ajaj! Tudok ilyenekről. Annyi minden volt, belekerülhetett volna az ember a legnagyobb bajba, de megélhettük az időnket, felnevelhettük a gyerekeinket, már unokáink vannak… ennek kell örülni, nem? Én ezt mondom mindig. Meg hogy kaszálhatom ezt a füvet itt, ni! Lássa, hogy este békességben lefekhetünk egymás mellé, a feleségem meg átnyúlhat hozzám, megfoghatja a karomat, hát már ez is nagy szó ebben a huszadik században! Már ez is nagy szó! Ez már szerencse, azt mondom… Na, jó meleg lett! Meleg lesz máma. Nézzük, miből élünk!…

Megy; szisszen a kasza, szagosfüvek illata csap fel a tarlóról. Ignácz bácsi lendít, vág, lendít, vág… Halad előre a kis vékony ember, a kis, szívós ember.