Tudatom, jól vagyok

Mikor aztán már mindenhová benyitottam, láttam, senki sincs abban a házban. Nem olyanforma ház volt, mint a mieink, de azért csak volt abban éppen úgy konyha, kamra, szoba kettő is, meg volt veranda is, a verandán virágok, nem tudom, milyenek, a vastag, zöld levelükre emlékszem, meg arra, hogy a szoba falán ketyegett az óra, a terítőn morzsák voltak, egy cserép hamutartóban pedig cigarettavégek, olyan hosszú szopókájúak, ahogy úgy el voltak nyomkodva, arra is emlékszem. Meleg is jött valahonnan, talán a konyha tűzhelyéből, de ezt nem tudom, nem néztem, mert csak nyitogattam az ajtókat, hogy majd biz’ találok valakit. Nem találtam senkit. Kiáltoztam, hogy jöjjenek elő, de nem jöhettek, ha egyszer nem voltak ott! Fene tudja, hová lettek olyan hamar. Restelltem járkálni abban az üres házban; ahogy betettem egy ajtót, már azt lestem, nem nyitnak-e rám mögülem. Nem nyitottak rám, így egy idő múltán kimentem az udvarra, onnan meg az utcára. A többiek, a mieink ott jöttek a kerítések mellett vánszorogva, mert igen elcsigázottak voltunk valamennyien; az egyiknél egy darab kolbász, a másiknál egy fél kenyér, emennél valami itóka, amannál csajkában valami eleség. Csak azt lehetett hallani, ahogy jöttek; a léptüket lehetett hallani meg a csendes beszédjüket, mert amúgy akkora siketség volt, hogy hozzá foghatóra nem is emlékszem azelőttről. Nekem még a fülem is csengett belé. Néztem a mieinket, amint ballagdáltak szerteszét, és lesték a házakat, a kerteket meg a nagyobb épületeket, de még a templomot is, hogy hová lehettek az itteniek? Tekingettünk erre-arra. Legjobban az birizgálta az embert, hogy figyelnek-e valahonnan? Padlásról? Toronyból? Egyéb menedékből? Pedig nem moccant semmi. Se egy ember, se egy kutya, macska, ló, más marha vagy szárnyas jószág. Tán még légy se volt. Semmi. Másként minden a maga rendjében: az ablakok betéve, a vödrök a kutakon; a fákon az őszi levelek, egy kis gyümölcs itt-ott: birsalma, szőlő, dió… Le is csippentettem egy jókora szőlőfürtöt, aztán caplattam le az utcán a folyóhoz. Fáradt voltam nagyon. Leültem a parton egy víz kivetette fatörzsre, szemeltem a szőlőt, a lábam kinyújtottam; ej, de fájt a lábam! Gondoltam, levetem a bakancsomat, megáztatom a lábam a folyóban, még nem lehet olyan igen hideg a víz, de aztán csak nem buzdultam neki, elég volt, hogy jól kinyújtóztattam, és lestem a vizet. Szép volt a folyó, lassan hömpölygött, a fűcsomók belehajoltak, az ár meg dűtötte, ringatta őket, akárha játszana velük; meg is feledkeztem mindenről, olyan fáradt voltam, jólesett nézni a lassú sodort, a szemközti partszegély sárga csíkját, odább a füzest, aztán megint a lusta vizet; hallottam a kis csobbanásokat, ahogy a halak fel-feldobták magukat a felszínre, bámultam a szétfutó, elmosódó vízgyűrűket; csipegettem a szőlőt. Finom ízű szőlő volt, talán muskotály. Ízlelgettem, szétnyomkodtam a nyelvemen a szemeket, tele volt a szám a szagos szőlő zamatával.

Ahogy így ülök, odajön mellém a mieink közül az egyik fiú, mutatja, hogy leülne a fatörzsre. Arrább húzódtam, letelepedett, sóhajtott, nyomkodta a csuklóját, azt, amelyik annyira fájt neki. Bontogatta rajta a kötést, hogy megnézze, javul-e, még én is néztem, hogy mondom, milyen egy seb úgy harmadnapon, hát elég csúf volt, nem csoda, hogy fájt neki. – Az anyjuk istenit – azt mondja –, oszt’ mégsem küldenek hátra!

– Hát nem olyan az azért, hogy ne tudnád használni tőle a kezedet – mondom neki. – Kell az ember itt, elöl, na! – Csak azért mondtam, hogy megbékéljen a sorsával, van elég bajunk, minek eméssze magát még ezzel is? Legyintett, közben a jobbik kezével elővett a zubbonya zsebéből egy marék olyanféle cigarettát, amilyet abban a házban is szívhattak, ahol azokat a hosszú szopókákat láttam elnyomkodva a hamutartóban.

– Az ember! – azt mondja. – Mi az ember? – És megkínált.

– Nono! – mondtam, ahogy elvettem egyet a cigarettái közül. – Azért az nem legyintgetnivaló! – Rápipáltunk, eregettük a füstöt, ültünk ott a parton, a hirtelen kis békességben.

– Hát – azt mondja egyszer csak a fiú –, hát, talán már megvan a gyerek.

– Miféle gyerek?

– Az asszonynak – azt mondja. – Írta, hogy ilyentájt lesz az ideje. Elég fura, mi?

– Mi volna abban fura, hogy születik egy gyerek? – kérdeztem.

Rám nézett, aztán előrelökte sapkáját a szemére, a jobbik kezével meg vakargatta az üstökét. – Hát csak az, hogy olyan, mintha másvalakivel történne.

– Mi történne másvalakivel? – kérdem erre.

– Ami történik. Minden. Másvalakivel, nem pedig velem. Velünk. Hogy itt vagyunk idegenben, az asszony meg otthon, messzire innen. És merre van egyáltalán a mi otthonunk? Erre? Arra? Amarra? Valahol, ott születik egy gyerek, aztán az az én gyerekem, de mégsem tudom, hogy megvan-e? Meg hogy milyen. Semmit se tudok. Azt se, hogy igaz-e?

Nem mondtam én erre semmit, mert olyan igen elkínzott voltam. Azon járt az eszem, hogy csak le kéne vetni a bakancsot, és belemártani a lábam a folyóba. De nem szántam rá magam.

– Egye a rosseb! – mondta a fiú. – Nem fér a fejembe, hogyan van ez!

– Hogyan lenne? – mondom neki. – Így van. Ezen te nem segíthetsz. Majd vége lesz, elengednek, aztán megláthatod a gyerekedet.

Elfogyott a cigarettám, a hosszú szopókát belepöccintettem a folyóba.

– Kell másik? – kérdezte a fiú.

– Hagyd – mondtam. – Nem tesz jót az egészségnek, ha egyiket a másik után szívod.

De ő rágyújtott mégis. Láttam, nem tudja kiverni a fejéből a dolgot, mert újra rákezdte: – Neked van családod?

– Van.

– Egy?

– Három.

– Az szép – mondja erre. – Nekem még csak ez az egy van, ezt se láttam.

– Majd hazasegít az isten.

– Azt írta az asszony, hogy itt az ideje. Engem meg ide evett a fene mellőlük!

– Nem a te hibád. Ne törd magad.

– Tán fényképed is van a tieidről? – kérdi aztán.

– Már hogyne volna! – Ezzel elővettem a tárcámat a bal felső zsebemből, abban voltak a fényképek is, meg egy lap is volt ott, amit már meg akartam írni haza. Na, gondoltam, meg is írom mostan. Odaadtam neki a képeket a két kisfiúról meg a lánykáról. Nézte. Nem is tudom, mit nézett rajtuk annyit. A szeme könnybe lábadt, mielőtt visszaadta.

– Nekem is ilyen nagy fiam lesz – mondta. – A neve György. Azt írtam az asszonynak, György legyen a neve. Az apja után…

Nyújtotta, hogy tegyem el a képeket, de akkor kicsit lentebb a parton megláttam egyet amazok közül. Mindjárt ráismertem a sapkájáról, aztán a zubbonyát is láttam, ahogy kilesett a bokrok mögül. Még annyi időm se volt, hogy szóljak a fiúnak, hogy nédd a’! Semennyi időm se volt. Éppen csak felkaphattam a puskámat, aztán oda neki! Pedig elcsigázott voltam, de nemhiába gyakoroltam a lövést annyi éven át, jó volt a célzás. Az ember felemelkedett, megperdült és eldőlt. Hát aztán csend lett megint. Csak a folyó csobogott, más nesz nem is volt tovább. A fiú még úgy tartotta a fényképeket a kezében, ahogy az imént, s azt mondta:

– Tán többen is vannak!

Hallgattuk is, hogy mi lesz, jönnek-e még? Kicsaptam a závárból a hüvelyt, rátöltöttem, de több nem jött. Ez valahogy elkóborolt. Mit akarhatott erre, itt, ahol az övéi közül már egy se maradt, a fene tudja. Oda kellett volna menni, megnézni, hogy mi meg hogyan, de olyan igen fáradt voltam. A fiúnak sem akaródzott felállni a fatörzsről. Jól üldögéltünk. Nem volt semmi nesz, hát nem mozdultunk.

– Tedd el ezeket – mondta a fiú.

Elfektettem a puskámat a fűben; elvettem s betettem a tárcámba a képeket, szépen lesimítgattam mindegyiket, hogy ne törjön a szélük. Megnéztem a két gyereket meg a lánykát egyenként, legfölül a feleségem arcát, aztán becsuktam a tárcámat. A lapot elöl hagytam, megkerestem a ceruzámat, a térdemen nekifogtam az írásnak.

– Haza lesz? – kérdezte a fiú.

– Hát! – mondtam. Látta, hogy nekiveselkedem, bólintott, odább húzódott, hogy ne zavarjon. Nézte a folyót, szívta a cigarettáját.

– Ahol, ni, a nagy kő mögül látszik a lába – mondta csendesen.

Arra pillantottam, magam is láttam annak az iménti alaknak a kifordult, csizmás lábát. Valahogy fennakadt a kövön, tán mikor egy utolsót rúgkapált.

– Jól van – mondtam –, nem mozog az már. Nincs semmi baj.

Akkor aztán írtam:

 

Édes kati

tudatom hogy soraidat megkaptam melyből értem hogy neme tört össze a sütemény és az üveg. Édes kati nemtört össze semmi a sütemény finom volt és a rum is és értem a soraidból hogy a gyerekek gondolnak rám én is és tudatom jól vagyok melyet tiszta szívből kívánok nektek is Édes kati most csak légy nyugodt még nemtudom mikor mehetek haza itt nincs semmi újság édesanyám menjen csak el orvoshoz, mert a legfőbb az egészség nem pedig a Pénz csókolom is meg a gyerekeket mind fogadjanak szót tiszteltetem Sámson úrékat kicsit fáj a lábam a meneteléstől de ne ijedj meg Édes kati írj rögtön erre a tábori posta számra

szívből szerető férjed János

 

Aztán még hallgattam egy kicsit a folyót; a fiú elaludt mellettem a fatörzsön, pedig füstölt a cigarettája, úgy aludt. Üldögéltem ott, mert az indulásig még volt időnk. Váltig azon járt az eszem, hogy levetem a bakancsomat és megáztatom a lábam a sekélyben. De csak nem szántam rá magam, csak nem mozdultam mégsem.