Milyen az ember?

Egy idős asszony meséli:

– Turistabakancs volt rajtam, amikor elvittek. Tudja, mi a férjemmel azelőtt sokszor kirándultunk a Lövérekbe. Szerettük a hegyet, az erdőt, a friss levegőt. Jó erős bakancsom volt, amikor menni kellett, tudja, amikor deportáltak bennünket, azt vettem fel. Gondoltam, kitart egy darabig. Azt hittem, meghagyják a holminkat. Nem is tudom, hogyan képzeltem? Nem tudom… Az anyámmal mentem, együtt kuporogtunk a vagonban, együtt érkeztünk a táborba. Igaz, az unokahúgom is ott volt. Velünk. Persze. Majd’ elfeledtem, az unokahúgom is… igen. Ahogy megérkeztünk, a németek jobbra terelték az időseket, balra meg a fiatalokat. Az unokahúgom fiatal volt, én is, de mégsem álltam be az ő csoportjukba, hanem az anyámmal maradtam, az anyámba kapaszkodtam, ő meg belém, aztán így álltunk be a jobb oldali csoportba. A katona látta, hogy egymásba karolunk, lökött rajtam egyet, hogy mehetek én is. Negyvenéves voltam akkor. Negyven? Várjon csak… Harminckilenc vagy negyven… összekeverednek az évek. Mentem az anyámmal, nem szóltunk semmit, markoltam a karját, ő meg reám nehezedett, vonszolta magát, vonszolódtunk ott a sorban. Aztán vagy tíz lépés után… vagy nem is tudom… egy hideg érintés, egy olyan hideg szorítás itt a mellemben, mintha eltaszítottak volna az anyámtól. Pedig senki… csak én téptem ki magam hirtelen a karjából, hangom sem volt, semmi, nem mondtam neki semmit, hogy most itthagylak, vagy valami… csak kitéptem magam, és átfutottam a fiatalok közé. Még lehetett. Még ott álltak nem messze, átfuthattam. Már csak aztán onnan, közülük néztem vissza az anyámra. Ment tovább. Ment. Ment…

…És azt a csoportot, tudja, az anyámék csoportját még aznap délután három órakor elgázosították…

Sokszor gondoltam már azóta, hogy miért? Miért hagytam magára? Nem, én azt nem tudtam, hogy hová viszik őket. Semmit sem tudtunk. Megérkeztünk, csoportokba osztottak, egyik erre, másik arra… de hogy hová, nem tudtuk. Valami veszélyt megérezhettem, a gázt nem, azt egyáltalán nem, hogy őket most… tudja, azt nem. Felfoghatatlan. Talán csak annyi volt, hogy a németek megparancsolták, abba a csoportba kizárólag csak az öregek gyülekezzenek, így szólt a parancs, talán csak attól ijedtem meg, hogy megszegtem a parancsot, s ebből baj lesz… talán csak ennyi, így gondolom. Sokat töprengtem már ezen azóta. És nem értem.

És azt sem értem, lássa, ami a bakancsommal történt. A turistabakancsommal. Valahogy meghagyták a lábamon. Pedig mindenünket elvették, a munkatábor raktárából idegen ruhákat kaptunk. Én egy selyemruhát, egy olyan vékony vacakot, nagy mintákkal. Egész télen abban a selyemruhában dolgoztam. Meg persze mindenféle göncben. De a bakancsom megvolt. Dupla talpú. Csakhogy alaposan elkopott már addigra. Munka után sokszor órákig kellett ácsorognunk az udvaron a hóban, mert volt egy tiszt, egy fiatal, elegáns tiszt, aki ezzel kínzott bennünket. Vacogtunk a hidegben, ő meg le-fel sétált előttünk vastag bundában, fényes csizmában; suhogtatta a pálcáját, s aki megmoccant, arra ráhúzott, csak úgy csattant, pedig hát mocorogtunk, mert fáztunk… de nem is ezt akarom mondani. Hanem a bakancs. Egyszer, tiltott időben kimerészkedtem az udvarra, már nem tudom, miért, hogy mit is akartam, már elfelejtettem, de arra jól emlékszem, hogy belebotlottam az egyik altisztbe. Az is olyan volt, mint a főnöke, kegyetlen alak, üvöltő vadállat, mintha most is látnám: nagy, sápadt lófej, a fogai kilógtak a szájából. Ha kellett, ha nem, korbácsolt bennünket, és én éppen vele találkoztam olyankor, amikor nem volt szabad elhagyni a barakkot. Jaj istenem, úgy megrémültem, most kapok néhányat, gondoltam; s már intett is a korbácsával, hogy menjek oda hozzá. Behunytam a szemem, na most aztán végem! De nem bántott, csak azt kérdezte, hogy honnan szereztem a bakancsot. Ez az én bakancsom, otthonról, mondtam neki, mert tudok jól németül, félig anyanyelvem, hogyne tudnék. Itt a határnál majdnem mindenki beszél németül meg horvátul. Szóval, hogy ez az én otthoni bakancsom, mondom. Miért, te mi vagy, kérdi. Nem volt durva, és a hangjában sem éreztem semmi fenyegetőt. Egyszerűen csak beszélgetni kezdett velem. Nagyon furcsállottam a dolgot, mert így nem álltak velünk szóba, tudja. Na, azt mondja, vedd le a bakancsodat az őrségen, aztán holnap munka után menj be érte. Így mondta, nem parancsolón, csak úgy rendesen. De addig miben járjak? – kérdem. Erre ő: Kérj klumpát a raktárból. Hát én aztán úgy tettem, amint mondta, s közben azt gondoltam, na, vége a bakancsomnak. Másnap, munka után mégis bementem a kápókhoz. Ott hevertek az ágyon, lustálkodtak, nevetgéltek. Látom, a bakancsom ott van az ágy alatt, nyúlok érte, akkor az egyik kápó felém csap: Hová viszed azt, te?! Az enyém, mondtam, felkaptam, s ahogy magamhoz szorítottam, láttam, hogy a bakancsomat megtalpalták jó vastag bőrrel, új fűzője is van, valami zöld zsinór, sarkán friss patkó, és még szegecsek is vannak benne, mint hajdanán.

Vittem a bakancsot a barakkba, lányok, mondom, nézzétek, csoda történt, az altiszt megtalpaltatta a lábbelimet. Csak bámultak rám, hogy miért? Ámuldoztam én is, hogy nem értem. Mentem mindjárt, hogy megköszönjem az altisztnek. Ott találtam az udvaron, megyek feléje, s mondom, hogy köszönöm, de be sem fejezhettem, elkezdett üvöltözni, hogy tűnjek a fenébe; tűnj innen, mondta, de rémesen üvöltött, tudja, egészen eltorzult az arca, tűnj innen, te szemét, mondta, és akkorát csapott rám a korbáccsal, ide, a vállamra, én meg eliszkoltam remegve, és nem értettem sem ezt, sem azt, hogy miért csináltatta meg az én rossz bakancsomat. Hát ezt magyarázza meg, ha érti…

Na, és akkor, tudja, végül úgy menekültünk meg, hogy az utolsó időben egy új táborparancsnokot kaptunk, egy magas, szőke tisztet. A háború előtt likőrügynök volt Lipcsében. Azt mondták, bohém ember, s mindenki csak úgy nevezte, hogy a Fehér Főnök. Annyira szőke volt, tudja, albínó. És ráadásul nagyon babonás. Köztünk meg volt egy nő, aki mindig jósolt. Nekem is jósolt, de én nem hittem a szavát, nem hiszek ilyesmiben, minket otthon nem úgy neveltek, de ez a parancsnok mindig hívatta és jósoltatott magának. Nagyon aggódott a családjáért, szerette volna tudni, hogyan ússzák meg a háborút. Az utolsó napok egyikén ez a nő belenézett a Fehér Főnök tenyerébe, és azt mondta: „Ön meg fog menteni minket, és ezért megmenekül az egész családja.” Ez nagy hatással volt rá. Amikor megkapta a parancsot, hogy vigyen bennünket a megsemmisítőbe, egy másik táborba, tudja, mert jönnek az amerikaiak, akkor egy egészen más úton indult el velünk, mert ő tisztában volt azzal, hol áll a front, és úgy intézte a dolgot, hogy az amerikaiak kezére jussunk. De ez azért történhetett így, mert az a nő megjósolta neki, hogy a családja csak ezen az áron marad bántatlan…

Lássa, átéltem olyan dolgokat, amiket nehéz megérteni, vagy nem is lehet megérteni. Milyen az ember? Azt mondják, öregségünkre sok mindenre feleletet találunk, okosodunk, de én meg azt mondom, nincs ez így. Sok mindenre nem találok feleletet. Szerencsétlen dolog ez nagyon…