Idegen a hegyen

Ahogy állt ott az udvar szegletiben, ahol a kerítésünk lehetne, ha volna, ahogy állt ott sunyin és mozdulatlanul, egyik keze a nadrágja zsebében, a másik meg csak úgy lógott a teste mellett, mintha meglőtték volna, állt háttal nekem, a diófa törzse kicsit el is takarta a bal vállát, s ruhája is olyan szürke volt, akár a diófa kérge, meg aztán alkonyodott is már, csak a jó éles szememnek köszönhetem, hogy menten megláttam, mert moccanatlan állt, lesett fel a magaslatra a fák közé meg a lombok fölé a bazaltoszlopokra – hát én mindjárt tudtam, hogy ez az az ember. Csakis ő lehet. A kútról jöttem éppen. Elég messziről, meg aztán dombnak fel cipeltem a vizet, fújtattam, mostanában már nehezen bírom a kaptatót a Bánék kútjától a házunkig, de vízért csak kell járni, akár bírom, akár nem; amikor megépült a házunk, fúrtunk lefelé, meg azzal a csővel is próbálkoztunk, amit csak úgy le kell verni a földbe, s ami még a sziklán is átvergődik, de víz csak nem jött, hát egy hónap múlva abbahagytuk. Maradt a Bánék kútja, odalenn az alsó út szélén. Na, mondtam magamban, amikor megláttam, ez az az ember. Ahogy megpillantottam, nem is tettem tovább egy lépést sem, pedig a portámon voltam, meg olyan sötét sem volt még, csak szürkült, mivelhogy ősz van, borús idő, hamar alkonyodik. Félni sem féltem én azelőtt, megszoktam itt a hegyen, hogy ne ijedjek meg mindenfajta gyüttmenttől, de erről az alakról már annyi rosszat mondtak, hogy azt gondoltam, talán még nekem ugrik. Csak letettem nagy erővel a csöbröt a köves partra a szőlő tövibe, aztán néztem, van-e a közelemben egy derék karó, amit ki is ránthatok, ha ez az ember valami gonoszságon törné a fejét.

Erre aztán, a csöbör zajára, megfordult.

Azt akartam kérdezni tőle, hogy keres-e valakit, pedig jól tudtam, hogy nem kereshet ő itt senkit, csak éppen kérdezhetnékem támadt, de képtelen voltam rá, annyira kiment az erőm, hogy az emelkedőtől-e vagy a félsztől, tudj’ isten; a mellem lüktetett, a torkomra meg nem jött szó. Megfordult ott a diófánál, kicsit mögéje is került, de aztán átlépte a tövinél a kitüremkedett gyökeret, s közelebb jött. Nem volt rossz arca, sovány volt, olyan falusi-tanítós arca volt, jámbor, szőrtelen arc, a vékony szálú haja miatt is olyan szelídformának láttam, de a tartásában azért megismertem a gonoszságot. A kezét még mindig nem vette ki a zsebéből, mintha szorongatna valami fegyvert vagy kést vagy micsodát. A kutyánkat a nyáron elütötte az autó, mert annak is furtonfurt a kujtorgáson járt az esze, leette a fene a műútra, eltiporták, azóta nincs kutyánk. Mert ha volna kutyánk, most nem ólálkodna itt ez az ember ilyen nyugodtan. Néztük egymást, de nekem mindjárt a házunk ajtajára rebbent a tekintetem, hogy tán már fel is feszítette, talán már járt is odabenn, s most csak engem várt; láthatta, amint leballagtam a Bánék kútjához. Mert az ajtót bezártam, a kulcs meg ott lapult a kötényem zsebében; bezárom mindig, ha elmegyek egy ilyen kis útra is, amióta mondogatják, hogy ez az ember itt bóklászik a hegyen. Azt beszélik, szüret utántól látták a pincék körül, meg olykor tanyát is vert egyik-másik présházban; van itt a hegyen nem is egy, amelyiknek már csak a fala áll, meg valami kevéske teteje még megmaradt, ezekben hált, ette, amit felszedett: diót, mandulát, körtét; egyszer meg még ki is tett négy forintot az egyik mezsgyekőre, hogy a csősz hozzon neki cigarettát; nem írt semmi fenyegetőt a cédulára, de a csősz mégsem mert szólni senkinek, csak azután, hogy felvitte neki a paklival a boltból. Azt mondta a csősz, afféle úrias írással volt a papíron, hogy kérem szépen, meg ilyenformán. Azt is mondogatta, hogy rendes ember, csak valami baja van; ő látta, amint járkált le-föl egy álló délután a Kőkereszt környékén, hátrakulcsolt kézzel, néha meg széttárta a karját, mintha östörögne valakivel. Hát a rendességet azt nem kell emlegetni. Tudom én, hogyan van az. Egy darabig rendes az ember, meg olykor-olykor rendes, de elérkezik annak az ideje is, hogy kutyák elibe azt a rendességet.

Ahogy az ajtóra tekintettem, láttam, hogy azon nemigen babrálhatott, mert úgy volt, ahogy hagytam. Aztán a ház töviben néztem a kosár almát, amit délután szedtem, az sem hibádzott, na, mondom, nem volt időd semmire, te ember! Hanem most mit tegyek veled? Az is lehet, hogy nem tolvajféle, hanem valami más, talán egyéb bűne is van, azért bujkál, de nekem aztán mindegy, hogy mi bűne, mi nem, a tisztességes fajta nem koslat a présházakban, nem kószál hétszámra a szőlőhegyen, nem állít be szürkületkor idegen portákra. Vagy hát ha bebotlik is, mond valamit. De ez meg csak hallgatott.

– Adjon egy kis vizet – azt mondja egyszer csak.

Nem is láttam, hogy eltátotta volna a száját, csak a hangját hallottam; olyan volt a hangja, mintha nem is onnan szólna a diófa alól, hanem valami veremből. Na, mondom magamban, alattomos ember ez, még a hangja sem jóféle.

– Nincs bögrém – mondom. De az én hangom is akárha valaki másé volna. El is öntött a méreg, hogy így kiforgat magamból ez az ember. – Mit akar itten? – kérdeztem, s már akkor megint úgy szóltam, mint mindig.

– Semmit – mondta az ember. – Csak egy kis vizet adjon.

– Amoda lenn van a kút.

– Hát ez az út, innen fel, hová vezet?

A hegynek intett, az erdőnek. Mintha nem tudnád, gondoltam magamban. Tudod azt te jól. Voltál te már erre is meg arra is, amióta itt bóklászol a hegyen. Meg érdekel is az téged, hogy hová vezet! Ismerem a fajtádat. Jöttek itt a háború alatt is a katonák, aztán mind egészen mást akart tudni, mint amit kérdezett. Meg láttam én a katonákon meg rajtad kívül más népeket is, akik mind olyat kérdeztek, amire meg se hallgatták a választ. Csak a fiam lenne már idehaza, gondoltam. De a fiamnak még nem volt itt az ideje. Ha megállt is már odalenn a busz a kocsmánál, amivel jönni szokott, jó negyedóra, amíg felér a hegyre. Sár is van, csúszik az egész hegyoldal. Ennek az embernek meg nem is sáros a cipője. Hol járt ez, hogy nem ragadt rá egy csepp sár sem?

– Az már ott a bazaltbánya? – kérdi, s csak les föl a hegynek.

– Nincs már ott bánya – mondom.

– Hát mi van?

– A menedékház van ott – mondom. De hogy kimondtam, meg is bántam. Ilyenkor már nincs ott vendég egy sem, csak a gondnok felesége meg a két kis gyerek. Azok vannak ott magukban. Ház sincs ott több, csak az az egy szem kőépület. Ez meg fogja magát, felmegy, aztán végez velük. Amilyen cingár asszony az a Bogárné, a gondnok felesége! Az egyik gyerek meg hároméves, a másik meg hétéves. – Kutyák vannak ott – mondom. Pedig nincsenek is kutyák. A vendégek miatt nem tartanak kutyát. Elég nagy baj, hogy nem tartanak egy-két jó ugatós dögöt. De nekünk sincs most kutyánk. S a fiam is, tán még meg se jött a busszal.

– Mindjárt jön a fiam – mondtam –, csak itt van a szomszédban. Talán már jön is… – Füleltem, tettem, hogy hallom. Azzal felemeltem a csöbröt, mert nem állhatok ott az úton ítéletnapig. – Már jön is, már erre neszez – mondtam, s vittem a csöbröt a ház felé, közben oda-odalestem, hogy mit tesz mostan. Nem tett semmit, állt ott a diófa alatt. – Hát ad egy kis vizet? – azt kérdi.

Erre én nem szóltam; nagy óvatosan kivettem a kulcsot a kötényem zsebéből, kinyitottam az ajtót, de ügyeltem, hogy takarjam a kulcs járását. A fiam szerelte fel a dupla zárat, a felsőt fordítva ügyeskedte be; azt akartam, ne lássa, mi a forsza. De tán nem is igen lesett. Nekitámaszkodott a diófának, a keze még mindig a zsebében, nekidülleszkedett a fának, mintha örökétig ott akarna maradni. Hát jól van, mondom magamban, nem úgy néz ki, mint aki máris indulna a menedékházhoz. De ne is induljon. Nem venném a lelkemre. Még csak fel se tudnék menni utána, hogy szóljak azoknak ott. Még csak nem is tudnék szólni a környéken senkinek. Se pógárnak, se rendőrnek, senkinek. Mire én eljutnék valahová, ez már végezne velük odafönn. Semmiből sem állna végezni azzal a kákabélű kis asszonnyal meg a kölykökkel. Az lehet, hogy kirabolni nem tudná a házat, addigra itthon lenne a fiam, s elbánna vele, meg szólna a népeknek is. De a kioltott életeknek az már sok vigaszt nem nyújtana.

Letettem benn a csöbröt; elég sötétes volt, mert az ablak kicsiny, spekuláltam, hogy gyújtsak-e világot, vagy mit csináljak? Tüzet is kéne rakni, főzni a vacsorát, mert a fiam igen éhesen érkezik, nagy darab ember a fiam, megeszik annyit, mint három más, van is ereje, ez az ember jobban teszi, ha nem akaszkodik össze vele. Mióta a menyem elment, vagyis hogy mióta a fiam elkergette, csak ketten vagyunk. Nem hiányzik nekem a menyem, jól megvagyunk így ketten, jó gyerek a fiam. Nem mondom neki, hogy nem bánom a menyemet, soha nem is mondtam. Amikor idehozta, akkor sem szóltam ellene semmit. Amikor itt volt, akkor sem. Amikor elzavarta, akkor is csak annyit szóltam: Ne búsulj, fiam. Nem búsulok én, azt mondta a fiam, a rohadás jöjjön rá az ilyenre. Ne mondjál ilyet, fiam, mondtam neki, mert megbüntet az isten. A Miurunk majd számon kéri tőle az ő bűnét. De ő meg egyre csak, hogy a rohadás jöjjön rá, a rohadás jöjjön rá. Mert nagyon csúnyán elbánt az én fiammal az a személy. Aztán többet nem is szólt róla semmit. Én meg mindent megteszek, hogy ne búsuljon, mert tudom, hogy búsul. Nincs neki azóta nyugta, merthogy megszégyenítették a népek előtt; ha nem is beszéltük el senkinek, azért a népek tudták, hogy mért kellett ebből a házból elmenni olyan hamar a menyemnek.

Neszezést hallottam kintről, hát az az ember már ott ült a favágítónál a fűrészbakon, ott gubbasztott – a nyitott ajtón át éppen odaláttam. Még beeszi ide a fene, gondoltam magamban. Körülszaglássza a házat, hiszen ilyen rablóféle itt is találhat eleget: a fiam gyűjtött pénze a szekrényben; hogy az ilyen csavargókat mért nem fogja el a rendőrség? Szüret utántól itt kujtorog, aztán még egyik rendőrnek sem jutott eszébe, hogy galléron ragadja. Pedig a csősz is elmondta a körzeti megbízottnak, de az csak azt kérdezte az öreg Szuromitól, a csősztől, hogy: Hát most merre van? A hegyen, mondta neki Szuromi. Nagy ám a hegy, mondta a körzeti megbízott. Ezzel aztán el is volt boronálva. Még majdnem a csősznek lett baja, hogy mért vitte fel a boltból a cigarettát. Azért vitte, mert félt tőle. De a rendőrnek fegyvere van, meg szólhat a többi rendőrnek is. Mégis csak azt kérdezte, hogy: Hát most merre van? Mintha Szuromi volna a rendőr, nem pedig ő.

Na, gondoltam, adok neki vizet, ha annyira odavan érte, aztán majd elkotródik. Úgy kapta ki a kezemből a bögrét, hogy ijedtemben hátraléptem. Kiitta mind egy cseppig. Akkor megrázkódott, szépen visszaadta a bögrét. Az ingén nem volt egyetlen gomb sem. Piszkos, színes ing volt, de azért elég rendesen viselte, a ruházatát is valamennyire rendben tartotta, a cipőjéről meg, láttam, kaviccsal vagy mivel levakarta a sarat. Rátarti ember lehetett, amíg nem került csavargásra. Ez egy kicsit megnyugtatott, de azért nem bíztam benne egy szemernyivel sem többet. Öreg asszony vagyok én már ahhoz, hogy bízzak a gyüttmentekben. – Fázom – mondta azon a veremből jövő hangon.

– Ivott, most már mit akar?

– Fázom – mondta megint, és feltekintett, egyenesen a szemembe.

Azt akartam mondani neki, hogy menjen a dolgára, de eszembe jutott, hogy ki tudja, hová megy, még kárt tesz valahol, felmegy a menedékházhoz, és kész a baj. Nem vettem volna a lelkemre. Most már úgyis jönnie kell a fiamnak. Addig nem engedhetem el. Ha a rendőrök nem tudták kézre kapni, majd akkor a fiam tesz valamit. Nem féltem én a fiamat egy ilyen semmi-embertől.

– Rakok tüzet – mondtam neki –, aztán majd beülhet melegedni.

Már szállt is le a bakról, de rákiáltottam: – Majd szólok, addig üldögéljen itt.

Engedelmesen visszamászott; az ivás óta nem dugta el a kezét a zsebébe, néztem, nincs-e nála fegyver, úgy gondoltam, hogy nincs, mert az a vékony szürke ruha eléggé rálappadt a testére. – Hát csak várjon – mondtam neki, azzal bementem a házba, de az ajtót nyitva hagytam, hogy szemmel tarthassam. Lámpát gyújtottam, tüzet raktam, feltettem egy fazék vizet a krumplinak, de nem nagyon siettem, pedig a fiam miatt sietnem kellett volna, mert ha megjön, mindjárt enni akar, akkora az étvágya. Nagy, erős ember a fiam. Az apja után Mihálynak hívják, nem is mondtuk neki soha, hogy Misi vagy Miska, mert már gyereknek is olyan Mihály volt, olyan emberes volt az mindig, már siheder korában is. Aztán, hogy az apját robbantás közben agyoncsapta a helni ott fönn a bazaltbányában, Mihály a helyére került riccernek. Faragta azokat az utakra való kockaköveket, amíg csak be nem zárt a bánya. Hát onnan van ez a nagy ereje. A menyem meg azt hitte, csak ereje van, esze meg semmi. Azért gondolta, hogy könnyen boldogul vele. Mert az a valaki, aki gyereket szerkesztett a hasába, odébbállt mellőle, nem mondom, hogy jól tette, mert a fiam kárára tette, de a maga számítása szerint mégiscsak okosan cselekedett, hogy eltűnt a ködben, ha egyszer kiismerte annak a fehérnépnek a hamisságát. Bizony, hamis lehetett az mindig. Csak a hamis teheti meg, hogy a más gyerekével a hasában elveteti magát egy ilyen jó emberrel, mint a fiam. Nem látszott azon a lányon semmi. Még csak az sem látszott, hogy valaki elhagyta. Odabenn ismerte meg a fiam, Tapolcán, ott dolgozott a kőművesek mellett, ahol Mihály. Nem látszott azon semmi. Nem volt az szomorú semmiért, inkább csak azt mondta Mihálynak, hogy menjünk táncolni, menjünk moziba, meg ilyesmi. Mindig ezen járt az esze. Megbolondította a fiamat azzal a nagy ugrabugrálással. Pedig a hasában volt a más gyereke. Aztán úgy rendezte a dolgot, hogy hamar meglegyen az esküvő. Egy hónapot sem várt vele. Aztán már nőtt a hasa, amikor idekinn laktak. Én meg csak néztem, hogy milyen hamar nől a hasa. De hát kinek így, kinek úgy, gondoltam. Ilyen fajta. Korán meglátszik rajta. Nem is mondtam én rá semmi rosszat. Csak azt nem szerettem, hogy Mihály mindenben igen pártolta. Mili így szereti, Mili úgy szereti. Milinek hívták. Nem tudom, miféle név ez a Mili. Ez sem tetszett, de nem bántottam. Már nem is engedte dolgozni, majd megbolondult örömében, hogy Milinek nől a hasa. Egy darabig azt mondtam, hát ilyen. De aztán túl hamar nőtt a hasa, a fiam, szegény bolondom, nem tudhatta, hogy ilyen hamar nem nőlhet. Csak mondogatta, hogy majd az unokája, majd meglátja, meg: majd a kisfiunk, ugye, majd a kisfiunk… Én meg számolgattam, hogy mióta is ismerik ezek egymást? Talán régebben, mint ahogy én tudom. De nem kérdeztem, rájuk hagytam az egészet. Mindenki tud számolni, a fiam is. Utóbb már ő is tudta, hat hónap kevés ahhoz, hogy egészséges gyerek jöjjön a világra. Mert hat hónapra lett. Hat hónapra rá, hogy megismerték egymást. Akkor aztán dőlt minden, még az ég is ránk szakadt. Ha homlokon csapták volna egy fejszével, Mihály azt is jobban kiállta volna. Majdnem belepusztultam én is a fiam szégyenébe. Hogy a rohadás jöjjön rá, üvöltötte és sírt, pedig nem sírt ő azelőtt soha. Látni sem akarta többet azt a személyt, de a gyereket sem. Semmit sem akart, csak tört-zúzott, én meg nem mondhattam neki, hogy ne tegye. Jöttek a hegyből mindenfelől, hogy na, hol a kisunoka? Azt mondtam nekik, hogy Mili elment az anyjához, ott jobb lesz a kisbabának, itt se víz, se rendes szoba, de ők csak Mihályt nézték, Mihály miatt jöttek, értették, hogy hallgatni kell arról, ami történt, de meg akarták nézni Mihályt. Meg akarták tudni, hogy milyen az ember, ha így jár. Mert a népek hallották, hogy mi történt, a népek mindig hallanak mindent, meg látnak mindent, meg tudnak mindent. Az volt az arcukon, hogy azért jobb, ha nem az ő házuk táján esik meg ilyesmi. Az volt a sóhajukban is. Hát bizony, jobb ott a kisbabának, mondták bólogatva. Aztán úgy tettek, mintha nem tudnák az igazságot. Mi is úgy tettünk, mintha nem tudnánk, hogy ők tudják. Mihály meg elment az ügyvédhez; nem is kellett ott lennie a tárgyaláson, nem volt mit huzakodni, a törvény belátta a fiam igazát. Elsőbb úgy volt, hogy Mihály legyen ott a bíróságon, de ő azt mondta, nem felel magáért, ha a szeme elé kerül az a riherongy, megöli, megfojtja, nem szedik ki élve a keze közül. Az ügyvéd jó pénzért elintézte, hogy nem kellett elmennie. Csak ült itthon és reszketett a sértettségében. Ennek már egy éve. Valamivel több, mint egy éve.

Akárhogy piszmogtam a tűzzel, csak lobogott, az az ember meg odakinn a fűrészbakon lesett, akár a kutya, akit a küszöbről visszaparancsolnak. De volt benne annyi tisztesség, hogy megvárja, amíg szólítom. Főtt a krumpli a fazékban; hagymát metszettem apróra, beleszórtam egy lábosba; kicsapott a szag az udvarra. Az ember mocorgott. Éhes lehetsz, gondoltam magamban, hát ha éhes vagy, akkor legalább addig nyugton maradsz, amíg kész nincs az étel. Akkorra meg már mindenképpen megjön a fiam.

Már erősen sötétedett, nemigen láttam az embert, csak éreztem, hogy ott kucorog a bakon. Most már nem megy el. Most már megvan annak a sorja. Szalonnát pirítottam; a krumplis fazék fedője alól kipöfögött a gőz, levettem a tűzről, a küszöb elé, az udvar földjére szűrtem róla a vizet; odasandítottam az emberre. Így közelebbről azért még kivettem a formáját az alkonyatban: meggörbedt, vékony karját összefonta a mellén, de annyira ám, hogy majdnem átkulcsolta az egész testét, s remegett. Kezdtem megszokni, hogy ott van, meg aztán nem is úgy néztem, mint egy embert, hanem mint egy kóbor ebet: nem tudhatod, hogy veszett-e, vagy sem, így hát óvatosan szemmel tartod, vetsz neki valamit, ha itt az ideje. Nem is volt emberforma ott a bakon.

Éppen fordultam volna be, amikor messziről hallottam néhány elnyújtott vakkantást, talán a Bánék tájáról. Hát akkor már útban van hazafelé Mihály. Néztem, hogy az ember moccan-e a távoli neszekre, de bizony csak ült továbbra is görnyedten, s reszketett. Visszamentem a házba; a krumplik szépen megfőttek, szétnyílt a héjuk, mire mind meghámoztam, villával szétnyomkodtam, gondoltam, itt az érkezése, hogy kimenjek s szóljak egy szót a fiamnak az emberről.

– Mihály? – szóltam a sötétbe. A kőzúzalék csikorgott a bakancsa alatt az úton; megállt.

– Mama? – mondta, sem hangosan, sem csendesen, csak ahogy szokta köszönés helyett. S jött is tovább, én meg kicsit elejbe mentem, de az embert is figyeltem. Az ember nem törődött semmivel, csak bámult a konyhába. A petrólámpa fénye a cipőjéig ért, ahogy kivetült a nyitott ajtón. – Mihály – mondtam a fiamnak, hogy csupán ő hallja, de nem suttogva, csak éppen, hogy ne igen jusson az ember fülébe. – Mihály – mondom –, van itt egy ember.

– Egy ember? – kérdezte a fiam, de nem csodálkozhatott volna jobban, ha azt mondom, hogy maga Jézus Krisztus van itt. Mert nálunk nem szokott lenni senki, kivált este nem, nappal még csak-csak erre vetődik valaki: jönnek a tanácstól felírni a bort, vagy nagy ritkán a postás, de este már senki, soha. – Egy ember?

– Aki a hegyben jár – mondom a fiamnak. S már meg is kellett fogni a karját, mert ahogy kitért előlem, éreztem az indulatán, hogy most mindjárt nekimegy. – Várj – mondtam –, nincs semmi baj, csak téged vártalak.

– Hol van? A rohadt csibésze!

– A favágítónál. A bakon.

– A rohadt csibésze! Asszonyokra lesni?! Kirabolni egy öregasszonyt?

– Semmi kárt nem tett – szorongattam a karját, hogy ne menjen az emberre; olyan közel szorítottam magamhoz, hogy éreztem a mellében a lüktetést, meg az orromban volt mind a dohány szaga meg az izzadt testszaga, meg a tenyeremben éreztem, amint az izmait feszíti. – Várj – mondtam. – Behívjuk, aztán majd szólunk a többieknek. – Amíg nem volt itthon, vártam, hogy megérkezzen, de most, hogy itthon volt már, s cseppet sem féltem attól az embertől, nem voltam olyan biztos abban, hogy egyedül kell ezt csinálnunk. Csak a többiekkel csinálhatjuk, együtt. Csak Bánékkal meg Bánék mellett Tibolláékkal, meg másokkal a hegyből, mert ha egyedül csináljuk, lehet, hogy rosszul cselekszünk, s abból baj lehet. – Behívjuk, te őrzöd, én meg elmegyek a többiekért.

– Elintézem én egyedül is. Maga csak ne menjen a többiekért.

– Egyedül nem lehet – mondtam. – Kellenek tanúk is.

Erre aztán engedett. Közben néztem az embert, meg se mozdult, bámult a fénybe görnyedten. Felénk se fordult, amikor odaértünk.

– Jöjjön be – mondta neki Mihály. Mostantól rá bíztam, hogy ő beszéljen vele. – Nem hallja?! – szólt neki még egyszer. Az ember csak ekkor csúszott le a bakról, megrázkódott, leporolta a nadrágja fenekét, mintha ez most olyan fontos volna. Felnézett a fiamra. Nem tudom, mit nézett meg inkább: a széles arcát, a fekete szemét, a vastag karján felgyűrt agyonizzadt inget, a vállára vetett bőrzekét, a latyakos nadrágszárat, a sáros bakancsokat? Nézte, megint megrázkódott, s elindult a fény felé. Ment a fénycsíkban, de az ajtónál megállt. Pontosan úgy, mint azok a kutyák, akiket nem szoktak beereszteni a házba, s várnak még egy biztatást. A fiam intett, hogy menjek előre, aztán majdnem belépett ő is, de meggondolta magát, s rámordult az emberre, éppen, mint a kutyára szokás. Az ember besomfordált az ajtón, megint megrázta magát, kezét a mellére kulcsolta paposan, s várt. Mihály ledobta a padra a bőrzekéjét, s akárha az ember ott se volna, ment a kikészített lavór vízhez, lelötykölte a kezét; megkerülte az asztalt, leült, két karját ráfektette az asztal lapjára. Az ember csak állt. Kimertem a krumplit három tányérba, megöntöztem hagymás zsírral, sült szalonnát raktam a hegyibe, a fiamnak a legtöbbet, az embernek a legkevesebbet; eléjük tettem. – Üljön le – mondta az embernek Mihály.

Az ember nézte, hogy hová, de a tányérok szerint eligazodott. Maga alá húzta a széket; a keze most kétfelől lecsüngött, szemét lehunyta, alighanem elhagyta az ereje, mert amikor Mihály rádörrent, hogy egyék, a kanál táncolt a kezében. Én is odaültem, s a fiam után nekifogtam az ételnek. Lestük az embert. Most majd mindjárt elmegyek, gondoltam, szólni a többieknek, de ezt csak úgy megjárattam az eszemben, valójában nem igyekeztem, valójában az embert figyeltem, hogy az első kanál krumpli után mennyire nekiállt falni; csak egy szerencsétlen embert láttam, s nem azt, akivel el kell bánni; s akkor figyeltem meg, hogy milyen piros az arca. A pofacsont körül volt piros az arca. Mihály a kenyér héjával kitörölte a tányérját, elém nyújtotta, hogy kér még. Jó nagy darab szalonnát tettem rá neki megint. Kenyeret is metszettem. Amikor visszaültem, néztem az ember pofacsontját, a beesett szemét, és azt mondtam:

– Főzök teát.

Az ember felütötte a fejét. Láttam valamit a szemében, gyerekében lát ilyet az ember, ha cukorral kínálja. De Mihály azt mondta:

– Ne főzzön, hanem menjen. Dolga van.

Lehet, hogy az ember nem értette, mire mondja ezt Mihály. De az is lehet, hogy nem törődött vele. Szólni akart, igencsak azt, hogy inna teát, mert akkor már láttam, hogy beteg ez az ember, attól ilyen kótyagos, hogy beteg, s akkor már még inkább nem féltem tőle, s egészen olyannak vettem, mint egy embert, akin segíteni kellene. Szólni akart szegény pára a tea miatt, de Mihály kérdezett tőle valamit, így hát félbemaradt a dolog.

– Mit keres maga erre?! – ezt kérdezte az embertől Mihály.

– Semmit – mondta azon a furcsa hangon, amiről már tudtam, a betegsége miatt van. – Semmit – mondta az ember.

– Ne mondja azt, hogy semmit! – szólt rá a fiam. – Beszéljen rendesen, ha kérdezik. Ne mondja azt, hogy semmit, amikor mindenki tudja, hogy feltöri a présházakat. Mit kereskedik erre?

– Nem töröm fel a présházakat – mondta az ember, s már nem evett, nem is mert volna enni többet.

– Ne hazudozzon!

Az ember most felpillantott Mihályra, de már nem úgy, mint egy kóbor eb. Emberi pillantás volt.

– És mit akart itt a mi portánkon?

– Fáztam – mondta az ember sokára. – Beteg vagyok.

– Beteg! – húzta el a száját a fiam. – Milyen jól adja!

Ezzel hátradőlt a széken, kirúgta maga alól, ment a csöbörhöz, belemerített, nagyot ivott. Hangosan koppant a bögre, ahogy letette. Megtörölte keze fejével a száját. – De jól adja! Sajnáljam is?

– Lehet, hogy beteg – mondtam ekkor. A fiam rám vágott a szemével:

– Maga menjen már, tegye amit akart. Ránk éjjeledik.

Felálltam. Meg kell ennek lennie, gondoltam. Nem vehetjük a lelkünkre, hogy itt kószáljon. A menedékházban is ott a gondnokné meg a két gyerek. És ennek az embernek is jobb lesz. – Hát akkor megyek.

– Én is megyek – ugrott fel az ember. Mihály fél kézzel könnyen visszanyomta a helyére. – Marad!

– Megyek – erőlködött az ember a fiam keze alatt.

Mihály hirtelen elnevette magát. Úgy nevetett, mint akkor, amikor az ügyvédnél járt a Mili miatt. Nem szerettem akkor sem azt a nevetését, meg azt sem, amit akkor mondott. Azt mondta akkor: Nem leszek én olyan jóbolond, mint voltam, megkeserüli ezt még a világ! Nem a világ tett téged csúffá, mondtam neki, hanem Mili. De ő csak, hogy: Nem leszek többé olyan jóbolond, majd meglátja!… Most azon nevetett, hogy az ember karmolászta a keze szorítása alatt az asztal lapját, éppen mint a macska, ha a földhöz lapítják. Tetszett neki.

– Mennem kell – nyögte az ember.

– Menned ám! – nevetett Mihály. – Majd megmondom, hová!

– Beteg – mondtam a fiamnak bátortalanul. De most már nem a fiam volt ő, hanem a férfi, aki rendelkezik.

– Mondtam, hogy menjen már! – s elhagyta a nagy nevetést, az indulat majd’ szétvetette. – Ha nem megy, senkire sem várok!

– Mért nem mondja meg a fiamnak, hogy mit akart itt a hegyen? – szóltam az embernek rémülten. Egyszeriben a pártjára álltam, pedig jól tudtam, hogy nem kellene.

– Nem vagyok rá kíváncsi – mondta a fiam.

– Mondja meg neki az igazat – biztattam az embert. Már az ajtónál voltam, s tettem, hogy megyek, csak ezt még megmondom, aztán máris megyek, noha féltem itthagyni őket magukra.

– Semmi rosszat nem követtem el – nyögte az ember az asztallapra szorítva. – Engedjen.

– Engedd el – mondtam erővel a fiamnak. Mihály elengedte, hátralépett, nézte haraggal.

– Semmi rosszat – mondta felegyenesedve az ember. A nyakát tapogatta. – Csak nem volt hová lennem. Itt akartam lenni, úgy alakult, hogy nem volt hová lennem.

– A törvény elől!

– Nem a törvény elől. – Ingatta lassan a fejét, egy kicsit, keserűen el is mosolyodott, úgy ingatta lassan a fejét. – Nem, nem a törvény elől… – Felemelte a tekintetét, nézett ránk emberi módra, mint akárki más közibénk való. – Csak itt akartam lenni.

Csend lett, s akkor az ember felállt. – Beteg vagyok – mondta. – Megbetegedtem. Mégiscsak vissza kell mennem a városba.

– Üljön le! – szólt rá Mihály.

– Vissza kell mennem. Belátom, vissza kell mennem.

– Leülni! – rivallt rá Mihály. Az ember meg, nem tehetett mást, engedelmeskedett. – Milyen városba? – Az ember nem válaszolt. – Milyen városba akar visszamenni?! – sürgette Mihály.

– Tapolcára.

– Rohadt disznó! – sziszegte Mihály.

Az ember most rám nézett, az arccsontja piros volt. – Kérem, szóljon neki, hogy ne beszéljen így. Kérem…

De akkor én azt mondtam az ajtóban, mert láttam, hogy nem lesz ez így jól, azt mondtam: – Hát én megyek, fiam… – És kijöttem a házból. Nem mentem le az úton mindjárt. Álltam kinn a sötétben, remegett a lábam, hallgatóztam. Nem vehetek a lelkemre semmi olyat, amit nem tudok biztosan, gondoltam. A házban csend volt. Semmi nesz nem hallatszott. Jól van, biztattam magam, jól van, Mihály megvár, megvárja a többieket. Csak ne késsek semmit. Uram, irgalmazz, Uram, Szűzanyám! Mihály megvár. Ennek az embernek is jobb lesz aztán. Mindenkinek jobb lesz. Uram, irgalmazz! De akkor már mentem is az úton lefelé. Csúszkáltam a sárban, lüktetett a mellem, Uram, irgalmazz, előbb Bánéknak szólok, aztán szólunk Tibolláéknak, aztán ők menjenek csak föl, s még elmegyek Horváthékhoz az alsó úton. Aztán majd még aki előkerül. Semmi csillag nem volt, csak a nagy sötétség meg a sár. A Bánék kutyája megismert, a lábamhoz dörgölődzött, hiszen elégszer hoztam neki csontot, amióta a mi kutyánkat eltiporta az autó. Bezörögtem az ablakon. Hát hogy mi van, hogy van, mért jövök most. Mondom nekik. Bán már kapta is magára a kabátot, az asszonyt meg ugrasztotta Tibolláékhoz.

– Hát a gyerekek? – kérdezte ijedten Bánné. – Hátha erre jár addig?!

– Hogyan járna, amikor Mihály őrzi? – cserdített rá az ura. Olyan ideges lett Bán, összevissza kapkodott: – Mit vigyek? Fejszét? – A gyerekek sivalkodtak, hogy: Rabló, rabló! Bán rájuk ordított, meghúzta a nadrágszíját, aztán kezében a fejszével kicsapta az ajtót, akárha ott állna az udvarán az az ember. – Azt mondják, a nőkkel is kikezdett – vetette oda nekem a sötétben. – A Horváthék kisebbik lánya alig menekülhetett előle a Kőkeresztnél. – Bánné már amarra járt a Tibolla dombon, zseblámpával villogtatott, Bán meg kérte, maradjak addig a gyerekekkel, majd fölmegy ő Tibollával nélkülem is. Visszatértem a házba a kicsikhez. Ott tolongtak az ablaknál, hogy rablót lássanak, de visongtak is, féltek, nagy nehezen csitítottam el őket. Leültem egy székre a meleg konyhában; távolról hallottam a Bán rikoltását, találkozhatott valakivel. A háború alatt volt ilyen riadalom, akkor lobogott a férfiak szemében az a vadság, ami az imént a Bánéban is. Akkor futottak így ki a házból, neki a világnak. Mindjárt ott lesznek Mihálynál, gondoltam. Uram, irgalmazz!

Megrettentem, ahogy Bán felesége betört az ajtón. – Már megy Tibolla – mondta lihegve. – Horváth is ott volt nála, meg Kántor is, itták a murcit a Tibolla pincéjében, még milyen szerencse!… Ne menjen még, ne menjen maga oda!… – De én felálltam, elköszöntem, s már kaptattam is a hegynek; bukdácsoltam, pedig ismerem jól az utat, tudom, hol vannak a kövek, de most igen siettem, megkapaszkodtam egy-egy szőlőkaróba, végül kirántottam egyet a puha földből, azzal taszigáltam magam fölfelé.

Már ott álltak mind az udvarunkban, körben, Tibolla kezében istállólámpás, feltartotta, hogy jól megvilágítsa a kört. Az ember a földön térdelt, keze hátracsavarva, megkötve. Bán kezében remegett a fejsze, Horváth szólt, hogy tegye le azt a fejszét, minek az? – Hát a te lányodat is!… – mondta reszketve Bán. Horváth nem felelt semmit, levette a kalapját, és ugyanazzal a kezével végigtörölt a homlokán, aztán visszatette a kalapját, s nézte az embert. A fiam fogta a kötél végét; Kántor odaszólt neki, hogy készen vannak-e?

– Készen – fújtatott Mihály. – A rohadék! – Akkor az ember felnézett, s meglátott engem a karóval. Csak egyet léptem, máris Tibolla mögé kerültem, ott meg elejtettem szépen a karót, de Tibolla hátrafordult a neszre, s egészen megvilágított a lámpással. Az ember jól láthatott, de már nem volt nálam a karó.

– Hát mi lesz? – kérdezte Kántor; a vasutas ruhája volt rajta, de a rosszabbik, amelyet a szőlőben szokott nyűni. Mindnyájan idősebbek voltak a fiamnál, mégis tőle várták, hogy mi legyen. Ő meg kihúzta magát, ahogy ott állt az ember fölött. Észrevett a lámpa fényében; igen erősen akartam tudni, hogy mi lakozik most benne, de csak kurtán szólt: – Majd visszajövünk! – Mintha nem is a fiam volna. Hiszen most nem is az volt, hanem a férfi, aki rendelkezik. Így fogadták el a többiek is. Úgy volt ott köztük, ahogy azelőtt is mindig, amíg az a dolog Milivel meg nem szégyenítette. – Állj föl! – parancsolt az emberre.

Az ember meg felállt. Vártam, hogy mond valamit, vagy tesz valamit: nekik ugrik, rájuk vicsorog; de nem mondott semmit, nem tett semmit, csak felállt.

Tibolla követte a lámpással, a többiek szűkebbre vonták a kört. – Az ilyen szemetek miatt nem lehet nyugta az embernek! – mondta reszketve Bán.

Az ember a földet nézte. Kántor megtaszította, de Mihály rávágott a szemével, hát odább húzódott. – Fogod jól a kötelet? – kérdezte Kántor a fiamtól csendesen. – Csak azt nézem…

– Fogom! – szólt keményen Mihály.

– Hajkurászni a lányokat, mi?! Az kellett neked? – vicsorgott Bán, s az emberre köpött. Az meg csak elfordult kicsit, de most sem tett semmit. Már nem is kívántam, hogy tegyen. Már azt is megbántam, hogy eldobtam a karót.

– Rám támadt, amikor jöttem fel a vízzel! – Lestem, hogy ezt meg ki visongta, bizony én visongtam, s jéghideg lett kezem-lábam, annyira megrémültem erre. De mégsem mondtam rá, hogy nem igaz. Hagytam, hogy a férfiak felmorduljanak, lökjék, taszigálják. S nem bántam. Ha szólt volna egy szót az az ember, vagy tett volna valamit, talán nem így akartam volna. De hagyott az mindent. Így hát annál inkább nem bántam. Kerestem a fiam tekintetét, de Horváth elejbém állt, törölgette a homlokát a kalapja alatt, s egyre azt dünnyögte: – Gyerünk már, vigyük az őrsre…

– Megyünk – mondta élesen Mihály. – Visszük a rohadékot!

Megrántotta a kötelet, az ember megtántorodott. – Te csibész! – hajolt az arcába Mihály. – Ha Tapolcát akarsz, majd adunk neked Tapolcát, ne félj!

Az meg csak a földet nézte.

Félreálltam, hogy engedjem őket. Olyan hidegség volt benn a mellemben, hogy az már megijesztett. Félreálltam, s ők elindultak. Tibolla lépdelt elöl a lámpással, a többiek utána. Közrefogták az embert. Mihály ment mellette, s fogta a kötél végét. Az ember meg már megint nem is olyan volt, mint az ember. Megint valami állatra hasonlított. Nem kóbor ebre, hanem valami másmilyen rusnya állatra. És nem szólt semmit, csak ment ott az őrzői között.