Tudatom, jól vagyok

 

Idegen a hegyen

Ahogy állt ott az udvar szegletiben, ahol a kerítésünk lehetne, ha volna, ahogy állt ott sunyin és mozdulatlanul, egyik keze a nadrágja zsebében, a másik meg csak úgy lógott a teste mellett, mintha meglőtték volna, állt háttal nekem, a diófa törzse kicsit el is takarta a bal vállát, s ruhája is olyan szürke volt, akár a diófa kérge, meg aztán alkonyodott is már, csak a jó éles szememnek köszönhetem, hogy menten megláttam, mert moccanatlan állt, lesett fel a magaslatra a fák közé meg a lombok fölé a bazaltoszlopokra – hát én mindjárt tudtam, hogy ez az az ember. Csakis ő lehet. A kútról jöttem éppen. Elég messziről, meg aztán dombnak fel cipeltem a vizet, fújtattam, mostanában már nehezen bírom a kaptatót a Bánék kútjától a házunkig, de vízért csak kell járni, akár bírom, akár nem; amikor megépült a házunk, fúrtunk lefelé, meg azzal a csővel is próbálkoztunk, amit csak úgy le kell verni a földbe, s ami még a sziklán is átvergődik, de víz csak nem jött, hát egy hónap múlva abbahagytuk. Maradt a Bánék kútja, odalenn az alsó út szélén. Na, mondtam magamban, amikor megláttam, ez az az ember. Ahogy megpillantottam, nem is tettem tovább egy lépést sem, pedig a portámon voltam, meg olyan sötét sem volt még, csak szürkült, mivelhogy ősz van, borús idő, hamar alkonyodik. Félni sem féltem én azelőtt, megszoktam itt a hegyen, hogy ne ijedjek meg mindenfajta gyüttmenttől, de erről az alakról már annyi rosszat mondtak, hogy azt gondoltam, talán még nekem ugrik. Csak letettem nagy erővel a csöbröt a köves partra a szőlő tövibe, aztán néztem, van-e a közelemben egy derék karó, amit ki is ránthatok, ha ez az ember valami gonoszságon törné a fejét.

Erre aztán, a csöbör zajára, megfordult.

Azt akartam kérdezni tőle, hogy keres-e valakit, pedig jól tudtam, hogy nem kereshet ő itt senkit, csak éppen kérdezhetnékem támadt, de képtelen voltam rá, annyira kiment az erőm, hogy az emelkedőtől-e vagy a félsztől, tudj’ isten; a mellem lüktetett, a torkomra meg nem jött szó. Megfordult ott a diófánál, kicsit mögéje is került, de aztán átlépte a tövinél a kitüremkedett gyökeret, s közelebb jött. Nem volt rossz arca, sovány volt, olyan falusi-tanítós arca volt, jámbor, szőrtelen arc, a vékony szálú haja miatt is olyan szelídformának láttam, de a tartásában azért megismertem a gonoszságot. A kezét még mindig nem vette ki a zsebéből, mintha szorongatna valami fegyvert vagy kést vagy micsodát. A kutyánkat a nyáron elütötte az autó, mert annak is furtonfurt a kujtorgáson járt az esze, leette a fene a műútra, eltiporták, azóta nincs kutyánk. Mert ha volna kutyánk, most nem ólálkodna itt ez az ember ilyen nyugodtan. Néztük egymást, de nekem mindjárt a házunk ajtajára rebbent a tekintetem, hogy tán már fel is feszítette, talán már járt is odabenn, s most csak engem várt; láthatta, amint leballagtam a Bánék kútjához. Mert az ajtót bezártam, a kulcs meg ott lapult a kötényem zsebében; bezárom mindig, ha elmegyek egy ilyen kis útra is, amióta mondogatják, hogy ez az ember itt bóklászik a hegyen. Azt beszélik, szüret utántól látták a pincék körül, meg olykor tanyát is vert egyik-másik présházban; van itt a hegyen nem is egy, amelyiknek már csak a fala áll, meg valami kevéske teteje még megmaradt, ezekben hált, ette, amit felszedett: diót, mandulát, körtét; egyszer meg még ki is tett négy forintot az egyik mezsgyekőre, hogy a csősz hozzon neki cigarettát; nem írt semmi fenyegetőt a cédulára, de a csősz mégsem mert szólni senkinek, csak azután, hogy felvitte neki a paklival a boltból. Azt mondta a csősz, afféle úrias írással volt a papíron, hogy kérem szépen, meg ilyenformán. Azt is mondogatta, hogy rendes ember, csak valami baja van; ő látta, amint járkált le-föl egy álló délután a Kőkereszt környékén, hátrakulcsolt kézzel, néha meg széttárta a karját, mintha östörögne valakivel. Hát a rendességet azt nem kell emlegetni. Tudom én, hogyan van az. Egy darabig rendes az ember, meg olykor-olykor rendes, de elérkezik annak az ideje is, hogy kutyák elibe azt a rendességet.

Ahogy az ajtóra tekintettem, láttam, hogy azon nemigen babrálhatott, mert úgy volt, ahogy hagytam. Aztán a ház töviben néztem a kosár almát, amit délután szedtem, az sem hibádzott, na, mondom, nem volt időd semmire, te ember! Hanem most mit tegyek veled? Az is lehet, hogy nem tolvajféle, hanem valami más, talán egyéb bűne is van, azért bujkál, de nekem aztán mindegy, hogy mi bűne, mi nem, a tisztességes fajta nem koslat a présházakban, nem kószál hétszámra a szőlőhegyen, nem állít be szürkületkor idegen portákra. Vagy hát ha bebotlik is, mond valamit. De ez meg csak hallgatott.

– Adjon egy kis vizet – azt mondja egyszer csak.

Nem is láttam, hogy eltátotta volna a száját, csak a hangját hallottam; olyan volt a hangja, mintha nem is onnan szólna a diófa alól, hanem valami veremből. Na, mondom magamban, alattomos ember ez, még a hangja sem jóféle.

– Nincs bögrém – mondom. De az én hangom is akárha valaki másé volna. El is öntött a méreg, hogy így kiforgat magamból ez az ember. – Mit akar itten? – kérdeztem, s már akkor megint úgy szóltam, mint mindig.

– Semmit – mondta az ember. – Csak egy kis vizet adjon.

– Amoda lenn van a kút.

– Hát ez az út, innen fel, hová vezet?

A hegynek intett, az erdőnek. Mintha nem tudnád, gondoltam magamban. Tudod azt te jól. Voltál te már erre is meg arra is, amióta itt bóklászol a hegyen. Meg érdekel is az téged, hogy hová vezet! Ismerem a fajtádat. Jöttek itt a háború alatt is a katonák, aztán mind egészen mást akart tudni, mint amit kérdezett. Meg láttam én a katonákon meg rajtad kívül más népeket is, akik mind olyat kérdeztek, amire meg se hallgatták a választ. Csak a fiam lenne már idehaza, gondoltam. De a fiamnak még nem volt itt az ideje. Ha megállt is már odalenn a busz a kocsmánál, amivel jönni szokott, jó negyedóra, amíg felér a hegyre. Sár is van, csúszik az egész hegyoldal. Ennek az embernek meg nem is sáros a cipője. Hol járt ez, hogy nem ragadt rá egy csepp sár sem?

– Az már ott a bazaltbánya? – kérdi, s csak les föl a hegynek.

– Nincs már ott bánya – mondom.

– Hát mi van?

– A menedékház van ott – mondom. De hogy kimondtam, meg is bántam. Ilyenkor már nincs ott vendég egy sem, csak a gondnok felesége meg a két kis gyerek. Azok vannak ott magukban. Ház sincs ott több, csak az az egy szem kőépület. Ez meg fogja magát, felmegy, aztán végez velük. Amilyen cingár asszony az a Bogárné, a gondnok felesége! Az egyik gyerek meg hároméves, a másik meg hétéves. – Kutyák vannak ott – mondom. Pedig nincsenek is kutyák. A vendégek miatt nem tartanak kutyát. Elég nagy baj, hogy nem tartanak egy-két jó ugatós dögöt. De nekünk sincs most kutyánk. S a fiam is, tán még meg se jött a busszal.

– Mindjárt jön a fiam – mondtam –, csak itt van a szomszédban. Talán már jön is… – Füleltem, tettem, hogy hallom. Azzal felemeltem a csöbröt, mert nem állhatok ott az úton ítéletnapig. – Már jön is, már erre neszez – mondtam, s vittem a csöbröt a ház felé, közben oda-odalestem, hogy mit tesz mostan. Nem tett semmit, állt ott a diófa alatt. – Hát ad egy kis vizet? – azt kérdi.

Erre én nem szóltam; nagy óvatosan kivettem a kulcsot a kötényem zsebéből, kinyitottam az ajtót, de ügyeltem, hogy takarjam a kulcs járását. A fiam szerelte fel a dupla zárat, a felsőt fordítva ügyeskedte be; azt akartam, ne lássa, mi a forsza. De tán nem is igen lesett. Nekitámaszkodott a diófának, a keze még mindig a zsebében, nekidülleszkedett a fának, mintha örökétig ott akarna maradni. Hát jól van, mondom magamban, nem úgy néz ki, mint aki máris indulna a menedékházhoz. De ne is induljon. Nem venném a lelkemre. Még csak fel se tudnék menni utána, hogy szóljak azoknak ott. Még csak nem is tudnék szólni a környéken senkinek. Se pógárnak, se rendőrnek, senkinek. Mire én eljutnék valahová, ez már végezne velük odafönn. Semmiből sem állna végezni azzal a kákabélű kis asszonnyal meg a kölykökkel. Az lehet, hogy kirabolni nem tudná a házat, addigra itthon lenne a fiam, s elbánna vele, meg szólna a népeknek is. De a kioltott életeknek az már sok vigaszt nem nyújtana.

Letettem benn a csöbröt; elég sötétes volt, mert az ablak kicsiny, spekuláltam, hogy gyújtsak-e világot, vagy mit csináljak? Tüzet is kéne rakni, főzni a vacsorát, mert a fiam igen éhesen érkezik, nagy darab ember a fiam, megeszik annyit, mint három más, van is ereje, ez az ember jobban teszi, ha nem akaszkodik össze vele. Mióta a menyem elment, vagyis hogy mióta a fiam elkergette, csak ketten vagyunk. Nem hiányzik nekem a menyem, jól megvagyunk így ketten, jó gyerek a fiam. Nem mondom neki, hogy nem bánom a menyemet, soha nem is mondtam. Amikor idehozta, akkor sem szóltam ellene semmit. Amikor itt volt, akkor sem. Amikor elzavarta, akkor is csak annyit szóltam: Ne búsulj, fiam. Nem búsulok én, azt mondta a fiam, a rohadás jöjjön rá az ilyenre. Ne mondjál ilyet, fiam, mondtam neki, mert megbüntet az isten. A Miurunk majd számon kéri tőle az ő bűnét. De ő meg egyre csak, hogy a rohadás jöjjön rá, a rohadás jöjjön rá. Mert nagyon csúnyán elbánt az én fiammal az a személy. Aztán többet nem is szólt róla semmit. Én meg mindent megteszek, hogy ne búsuljon, mert tudom, hogy búsul. Nincs neki azóta nyugta, merthogy megszégyenítették a népek előtt; ha nem is beszéltük el senkinek, azért a népek tudták, hogy mért kellett ebből a házból elmenni olyan hamar a menyemnek.

Neszezést hallottam kintről, hát az az ember már ott ült a favágítónál a fűrészbakon, ott gubbasztott – a nyitott ajtón át éppen odaláttam. Még beeszi ide a fene, gondoltam magamban. Körülszaglássza a házat, hiszen ilyen rablóféle itt is találhat eleget: a fiam gyűjtött pénze a szekrényben; hogy az ilyen csavargókat mért nem fogja el a rendőrség? Szüret utántól itt kujtorog, aztán még egyik rendőrnek sem jutott eszébe, hogy galléron ragadja. Pedig a csősz is elmondta a körzeti megbízottnak, de az csak azt kérdezte az öreg Szuromitól, a csősztől, hogy: Hát most merre van? A hegyen, mondta neki Szuromi. Nagy ám a hegy, mondta a körzeti megbízott. Ezzel aztán el is volt boronálva. Még majdnem a csősznek lett baja, hogy mért vitte fel a boltból a cigarettát. Azért vitte, mert félt tőle. De a rendőrnek fegyvere van, meg szólhat a többi rendőrnek is. Mégis csak azt kérdezte, hogy: Hát most merre van? Mintha Szuromi volna a rendőr, nem pedig ő.

Na, gondoltam, adok neki vizet, ha annyira odavan érte, aztán majd elkotródik. Úgy kapta ki a kezemből a bögrét, hogy ijedtemben hátraléptem. Kiitta mind egy cseppig. Akkor megrázkódott, szépen visszaadta a bögrét. Az ingén nem volt egyetlen gomb sem. Piszkos, színes ing volt, de azért elég rendesen viselte, a ruházatát is valamennyire rendben tartotta, a cipőjéről meg, láttam, kaviccsal vagy mivel levakarta a sarat. Rátarti ember lehetett, amíg nem került csavargásra. Ez egy kicsit megnyugtatott, de azért nem bíztam benne egy szemernyivel sem többet. Öreg asszony vagyok én már ahhoz, hogy bízzak a gyüttmentekben. – Fázom – mondta azon a veremből jövő hangon.

– Ivott, most már mit akar?

– Fázom – mondta megint, és feltekintett, egyenesen a szemembe.

Azt akartam mondani neki, hogy menjen a dolgára, de eszembe jutott, hogy ki tudja, hová megy, még kárt tesz valahol, felmegy a menedékházhoz, és kész a baj. Nem vettem volna a lelkemre. Most már úgyis jönnie kell a fiamnak. Addig nem engedhetem el. Ha a rendőrök nem tudták kézre kapni, majd akkor a fiam tesz valamit. Nem féltem én a fiamat egy ilyen semmi-embertől.

– Rakok tüzet – mondtam neki –, aztán majd beülhet melegedni.

Már szállt is le a bakról, de rákiáltottam: – Majd szólok, addig üldögéljen itt.

Engedelmesen visszamászott; az ivás óta nem dugta el a kezét a zsebébe, néztem, nincs-e nála fegyver, úgy gondoltam, hogy nincs, mert az a vékony szürke ruha eléggé rálappadt a testére. – Hát csak várjon – mondtam neki, azzal bementem a házba, de az ajtót nyitva hagytam, hogy szemmel tarthassam. Lámpát gyújtottam, tüzet raktam, feltettem egy fazék vizet a krumplinak, de nem nagyon siettem, pedig a fiam miatt sietnem kellett volna, mert ha megjön, mindjárt enni akar, akkora az étvágya. Nagy, erős ember a fiam. Az apja után Mihálynak hívják, nem is mondtuk neki soha, hogy Misi vagy Miska, mert már gyereknek is olyan Mihály volt, olyan emberes volt az mindig, már siheder korában is. Aztán, hogy az apját robbantás közben agyoncsapta a helni ott fönn a bazaltbányában, Mihály a helyére került riccernek. Faragta azokat az utakra való kockaköveket, amíg csak be nem zárt a bánya. Hát onnan van ez a nagy ereje. A menyem meg azt hitte, csak ereje van, esze meg semmi. Azért gondolta, hogy könnyen boldogul vele. Mert az a valaki, aki gyereket szerkesztett a hasába, odébbállt mellőle, nem mondom, hogy jól tette, mert a fiam kárára tette, de a maga számítása szerint mégiscsak okosan cselekedett, hogy eltűnt a ködben, ha egyszer kiismerte annak a fehérnépnek a hamisságát. Bizony, hamis lehetett az mindig. Csak a hamis teheti meg, hogy a más gyerekével a hasában elveteti magát egy ilyen jó emberrel, mint a fiam. Nem látszott azon a lányon semmi. Még csak az sem látszott, hogy valaki elhagyta. Odabenn ismerte meg a fiam, Tapolcán, ott dolgozott a kőművesek mellett, ahol Mihály. Nem látszott azon semmi. Nem volt az szomorú semmiért, inkább csak azt mondta Mihálynak, hogy menjünk táncolni, menjünk moziba, meg ilyesmi. Mindig ezen járt az esze. Megbolondította a fiamat azzal a nagy ugrabugrálással. Pedig a hasában volt a más gyereke. Aztán úgy rendezte a dolgot, hogy hamar meglegyen az esküvő. Egy hónapot sem várt vele. Aztán már nőtt a hasa, amikor idekinn laktak. Én meg csak néztem, hogy milyen hamar nől a hasa. De hát kinek így, kinek úgy, gondoltam. Ilyen fajta. Korán meglátszik rajta. Nem is mondtam én rá semmi rosszat. Csak azt nem szerettem, hogy Mihály mindenben igen pártolta. Mili így szereti, Mili úgy szereti. Milinek hívták. Nem tudom, miféle név ez a Mili. Ez sem tetszett, de nem bántottam. Már nem is engedte dolgozni, majd megbolondult örömében, hogy Milinek nől a hasa. Egy darabig azt mondtam, hát ilyen. De aztán túl hamar nőtt a hasa, a fiam, szegény bolondom, nem tudhatta, hogy ilyen hamar nem nőlhet. Csak mondogatta, hogy majd az unokája, majd meglátja, meg: majd a kisfiunk, ugye, majd a kisfiunk… Én meg számolgattam, hogy mióta is ismerik ezek egymást? Talán régebben, mint ahogy én tudom. De nem kérdeztem, rájuk hagytam az egészet. Mindenki tud számolni, a fiam is. Utóbb már ő is tudta, hat hónap kevés ahhoz, hogy egészséges gyerek jöjjön a világra. Mert hat hónapra lett. Hat hónapra rá, hogy megismerték egymást. Akkor aztán dőlt minden, még az ég is ránk szakadt. Ha homlokon csapták volna egy fejszével, Mihály azt is jobban kiállta volna. Majdnem belepusztultam én is a fiam szégyenébe. Hogy a rohadás jöjjön rá, üvöltötte és sírt, pedig nem sírt ő azelőtt soha. Látni sem akarta többet azt a személyt, de a gyereket sem. Semmit sem akart, csak tört-zúzott, én meg nem mondhattam neki, hogy ne tegye. Jöttek a hegyből mindenfelől, hogy na, hol a kisunoka? Azt mondtam nekik, hogy Mili elment az anyjához, ott jobb lesz a kisbabának, itt se víz, se rendes szoba, de ők csak Mihályt nézték, Mihály miatt jöttek, értették, hogy hallgatni kell arról, ami történt, de meg akarták nézni Mihályt. Meg akarták tudni, hogy milyen az ember, ha így jár. Mert a népek hallották, hogy mi történt, a népek mindig hallanak mindent, meg látnak mindent, meg tudnak mindent. Az volt az arcukon, hogy azért jobb, ha nem az ő házuk táján esik meg ilyesmi. Az volt a sóhajukban is. Hát bizony, jobb ott a kisbabának, mondták bólogatva. Aztán úgy tettek, mintha nem tudnák az igazságot. Mi is úgy tettünk, mintha nem tudnánk, hogy ők tudják. Mihály meg elment az ügyvédhez; nem is kellett ott lennie a tárgyaláson, nem volt mit huzakodni, a törvény belátta a fiam igazát. Elsőbb úgy volt, hogy Mihály legyen ott a bíróságon, de ő azt mondta, nem felel magáért, ha a szeme elé kerül az a riherongy, megöli, megfojtja, nem szedik ki élve a keze közül. Az ügyvéd jó pénzért elintézte, hogy nem kellett elmennie. Csak ült itthon és reszketett a sértettségében. Ennek már egy éve. Valamivel több, mint egy éve.

Akárhogy piszmogtam a tűzzel, csak lobogott, az az ember meg odakinn a fűrészbakon lesett, akár a kutya, akit a küszöbről visszaparancsolnak. De volt benne annyi tisztesség, hogy megvárja, amíg szólítom. Főtt a krumpli a fazékban; hagymát metszettem apróra, beleszórtam egy lábosba; kicsapott a szag az udvarra. Az ember mocorgott. Éhes lehetsz, gondoltam magamban, hát ha éhes vagy, akkor legalább addig nyugton maradsz, amíg kész nincs az étel. Akkorra meg már mindenképpen megjön a fiam.

Már erősen sötétedett, nemigen láttam az embert, csak éreztem, hogy ott kucorog a bakon. Most már nem megy el. Most már megvan annak a sorja. Szalonnát pirítottam; a krumplis fazék fedője alól kipöfögött a gőz, levettem a tűzről, a küszöb elé, az udvar földjére szűrtem róla a vizet; odasandítottam az emberre. Így közelebbről azért még kivettem a formáját az alkonyatban: meggörbedt, vékony karját összefonta a mellén, de annyira ám, hogy majdnem átkulcsolta az egész testét, s remegett. Kezdtem megszokni, hogy ott van, meg aztán nem is úgy néztem, mint egy embert, hanem mint egy kóbor ebet: nem tudhatod, hogy veszett-e, vagy sem, így hát óvatosan szemmel tartod, vetsz neki valamit, ha itt az ideje. Nem is volt emberforma ott a bakon.

Éppen fordultam volna be, amikor messziről hallottam néhány elnyújtott vakkantást, talán a Bánék tájáról. Hát akkor már útban van hazafelé Mihály. Néztem, hogy az ember moccan-e a távoli neszekre, de bizony csak ült továbbra is görnyedten, s reszketett. Visszamentem a házba; a krumplik szépen megfőttek, szétnyílt a héjuk, mire mind meghámoztam, villával szétnyomkodtam, gondoltam, itt az érkezése, hogy kimenjek s szóljak egy szót a fiamnak az emberről.

– Mihály? – szóltam a sötétbe. A kőzúzalék csikorgott a bakancsa alatt az úton; megállt.

– Mama? – mondta, sem hangosan, sem csendesen, csak ahogy szokta köszönés helyett. S jött is tovább, én meg kicsit elejbe mentem, de az embert is figyeltem. Az ember nem törődött semmivel, csak bámult a konyhába. A petrólámpa fénye a cipőjéig ért, ahogy kivetült a nyitott ajtón. – Mihály – mondtam a fiamnak, hogy csupán ő hallja, de nem suttogva, csak éppen, hogy ne igen jusson az ember fülébe. – Mihály – mondom –, van itt egy ember.

– Egy ember? – kérdezte a fiam, de nem csodálkozhatott volna jobban, ha azt mondom, hogy maga Jézus Krisztus van itt. Mert nálunk nem szokott lenni senki, kivált este nem, nappal még csak-csak erre vetődik valaki: jönnek a tanácstól felírni a bort, vagy nagy ritkán a postás, de este már senki, soha. – Egy ember?

– Aki a hegyben jár – mondom a fiamnak. S már meg is kellett fogni a karját, mert ahogy kitért előlem, éreztem az indulatán, hogy most mindjárt nekimegy. – Várj – mondtam –, nincs semmi baj, csak téged vártalak.

– Hol van? A rohadt csibésze!

– A favágítónál. A bakon.

– A rohadt csibésze! Asszonyokra lesni?! Kirabolni egy öregasszonyt?

– Semmi kárt nem tett – szorongattam a karját, hogy ne menjen az emberre; olyan közel szorítottam magamhoz, hogy éreztem a mellében a lüktetést, meg az orromban volt mind a dohány szaga meg az izzadt testszaga, meg a tenyeremben éreztem, amint az izmait feszíti. – Várj – mondtam. – Behívjuk, aztán majd szólunk a többieknek. – Amíg nem volt itthon, vártam, hogy megérkezzen, de most, hogy itthon volt már, s cseppet sem féltem attól az embertől, nem voltam olyan biztos abban, hogy egyedül kell ezt csinálnunk. Csak a többiekkel csinálhatjuk, együtt. Csak Bánékkal meg Bánék mellett Tibolláékkal, meg másokkal a hegyből, mert ha egyedül csináljuk, lehet, hogy rosszul cselekszünk, s abból baj lehet. – Behívjuk, te őrzöd, én meg elmegyek a többiekért.

– Elintézem én egyedül is. Maga csak ne menjen a többiekért.

– Egyedül nem lehet – mondtam. – Kellenek tanúk is.

Erre aztán engedett. Közben néztem az embert, meg se mozdult, bámult a fénybe görnyedten. Felénk se fordult, amikor odaértünk.

– Jöjjön be – mondta neki Mihály. Mostantól rá bíztam, hogy ő beszéljen vele. – Nem hallja?! – szólt neki még egyszer. Az ember csak ekkor csúszott le a bakról, megrázkódott, leporolta a nadrágja fenekét, mintha ez most olyan fontos volna. Felnézett a fiamra. Nem tudom, mit nézett meg inkább: a széles arcát, a fekete szemét, a vastag karján felgyűrt agyonizzadt inget, a vállára vetett bőrzekét, a latyakos nadrágszárat, a sáros bakancsokat? Nézte, megint megrázkódott, s elindult a fény felé. Ment a fénycsíkban, de az ajtónál megállt. Pontosan úgy, mint azok a kutyák, akiket nem szoktak beereszteni a házba, s várnak még egy biztatást. A fiam intett, hogy menjek előre, aztán majdnem belépett ő is, de meggondolta magát, s rámordult az emberre, éppen, mint a kutyára szokás. Az ember besomfordált az ajtón, megint megrázta magát, kezét a mellére kulcsolta paposan, s várt. Mihály ledobta a padra a bőrzekéjét, s akárha az ember ott se volna, ment a kikészített lavór vízhez, lelötykölte a kezét; megkerülte az asztalt, leült, két karját ráfektette az asztal lapjára. Az ember csak állt. Kimertem a krumplit három tányérba, megöntöztem hagymás zsírral, sült szalonnát raktam a hegyibe, a fiamnak a legtöbbet, az embernek a legkevesebbet; eléjük tettem. – Üljön le – mondta az embernek Mihály.

Az ember nézte, hogy hová, de a tányérok szerint eligazodott. Maga alá húzta a széket; a keze most kétfelől lecsüngött, szemét lehunyta, alighanem elhagyta az ereje, mert amikor Mihály rádörrent, hogy egyék, a kanál táncolt a kezében. Én is odaültem, s a fiam után nekifogtam az ételnek. Lestük az embert. Most majd mindjárt elmegyek, gondoltam, szólni a többieknek, de ezt csak úgy megjárattam az eszemben, valójában nem igyekeztem, valójában az embert figyeltem, hogy az első kanál krumpli után mennyire nekiállt falni; csak egy szerencsétlen embert láttam, s nem azt, akivel el kell bánni; s akkor figyeltem meg, hogy milyen piros az arca. A pofacsont körül volt piros az arca. Mihály a kenyér héjával kitörölte a tányérját, elém nyújtotta, hogy kér még. Jó nagy darab szalonnát tettem rá neki megint. Kenyeret is metszettem. Amikor visszaültem, néztem az ember pofacsontját, a beesett szemét, és azt mondtam:

– Főzök teát.

Az ember felütötte a fejét. Láttam valamit a szemében, gyerekében lát ilyet az ember, ha cukorral kínálja. De Mihály azt mondta:

– Ne főzzön, hanem menjen. Dolga van.

Lehet, hogy az ember nem értette, mire mondja ezt Mihály. De az is lehet, hogy nem törődött vele. Szólni akart, igencsak azt, hogy inna teát, mert akkor már láttam, hogy beteg ez az ember, attól ilyen kótyagos, hogy beteg, s akkor már még inkább nem féltem tőle, s egészen olyannak vettem, mint egy embert, akin segíteni kellene. Szólni akart szegény pára a tea miatt, de Mihály kérdezett tőle valamit, így hát félbemaradt a dolog.

– Mit keres maga erre?! – ezt kérdezte az embertől Mihály.

– Semmit – mondta azon a furcsa hangon, amiről már tudtam, a betegsége miatt van. – Semmit – mondta az ember.

– Ne mondja azt, hogy semmit! – szólt rá a fiam. – Beszéljen rendesen, ha kérdezik. Ne mondja azt, hogy semmit, amikor mindenki tudja, hogy feltöri a présházakat. Mit kereskedik erre?

– Nem töröm fel a présházakat – mondta az ember, s már nem evett, nem is mert volna enni többet.

– Ne hazudozzon!

Az ember most felpillantott Mihályra, de már nem úgy, mint egy kóbor eb. Emberi pillantás volt.

– És mit akart itt a mi portánkon?

– Fáztam – mondta az ember sokára. – Beteg vagyok.

– Beteg! – húzta el a száját a fiam. – Milyen jól adja!

Ezzel hátradőlt a széken, kirúgta maga alól, ment a csöbörhöz, belemerített, nagyot ivott. Hangosan koppant a bögre, ahogy letette. Megtörölte keze fejével a száját. – De jól adja! Sajnáljam is?

– Lehet, hogy beteg – mondtam ekkor. A fiam rám vágott a szemével:

– Maga menjen már, tegye amit akart. Ránk éjjeledik.

Felálltam. Meg kell ennek lennie, gondoltam. Nem vehetjük a lelkünkre, hogy itt kószáljon. A menedékházban is ott a gondnokné meg a két gyerek. És ennek az embernek is jobb lesz. – Hát akkor megyek.

– Én is megyek – ugrott fel az ember. Mihály fél kézzel könnyen visszanyomta a helyére. – Marad!

– Megyek – erőlködött az ember a fiam keze alatt.

Mihály hirtelen elnevette magát. Úgy nevetett, mint akkor, amikor az ügyvédnél járt a Mili miatt. Nem szerettem akkor sem azt a nevetését, meg azt sem, amit akkor mondott. Azt mondta akkor: Nem leszek én olyan jóbolond, mint voltam, megkeserüli ezt még a világ! Nem a világ tett téged csúffá, mondtam neki, hanem Mili. De ő csak, hogy: Nem leszek többé olyan jóbolond, majd meglátja!… Most azon nevetett, hogy az ember karmolászta a keze szorítása alatt az asztal lapját, éppen mint a macska, ha a földhöz lapítják. Tetszett neki.

– Mennem kell – nyögte az ember.

– Menned ám! – nevetett Mihály. – Majd megmondom, hová!

– Beteg – mondtam a fiamnak bátortalanul. De most már nem a fiam volt ő, hanem a férfi, aki rendelkezik.

– Mondtam, hogy menjen már! – s elhagyta a nagy nevetést, az indulat majd’ szétvetette. – Ha nem megy, senkire sem várok!

– Mért nem mondja meg a fiamnak, hogy mit akart itt a hegyen? – szóltam az embernek rémülten. Egyszeriben a pártjára álltam, pedig jól tudtam, hogy nem kellene.

– Nem vagyok rá kíváncsi – mondta a fiam.

– Mondja meg neki az igazat – biztattam az embert. Már az ajtónál voltam, s tettem, hogy megyek, csak ezt még megmondom, aztán máris megyek, noha féltem itthagyni őket magukra.

– Semmi rosszat nem követtem el – nyögte az ember az asztallapra szorítva. – Engedjen.

– Engedd el – mondtam erővel a fiamnak. Mihály elengedte, hátralépett, nézte haraggal.

– Semmi rosszat – mondta felegyenesedve az ember. A nyakát tapogatta. – Csak nem volt hová lennem. Itt akartam lenni, úgy alakult, hogy nem volt hová lennem.

– A törvény elől!

– Nem a törvény elől. – Ingatta lassan a fejét, egy kicsit, keserűen el is mosolyodott, úgy ingatta lassan a fejét. – Nem, nem a törvény elől… – Felemelte a tekintetét, nézett ránk emberi módra, mint akárki más közibénk való. – Csak itt akartam lenni.

Csend lett, s akkor az ember felállt. – Beteg vagyok – mondta. – Megbetegedtem. Mégiscsak vissza kell mennem a városba.

– Üljön le! – szólt rá Mihály.

– Vissza kell mennem. Belátom, vissza kell mennem.

– Leülni! – rivallt rá Mihály. Az ember meg, nem tehetett mást, engedelmeskedett. – Milyen városba? – Az ember nem válaszolt. – Milyen városba akar visszamenni?! – sürgette Mihály.

– Tapolcára.

– Rohadt disznó! – sziszegte Mihály.

Az ember most rám nézett, az arccsontja piros volt. – Kérem, szóljon neki, hogy ne beszéljen így. Kérem…

De akkor én azt mondtam az ajtóban, mert láttam, hogy nem lesz ez így jól, azt mondtam: – Hát én megyek, fiam… – És kijöttem a házból. Nem mentem le az úton mindjárt. Álltam kinn a sötétben, remegett a lábam, hallgatóztam. Nem vehetek a lelkemre semmi olyat, amit nem tudok biztosan, gondoltam. A házban csend volt. Semmi nesz nem hallatszott. Jól van, biztattam magam, jól van, Mihály megvár, megvárja a többieket. Csak ne késsek semmit. Uram, irgalmazz, Uram, Szűzanyám! Mihály megvár. Ennek az embernek is jobb lesz aztán. Mindenkinek jobb lesz. Uram, irgalmazz! De akkor már mentem is az úton lefelé. Csúszkáltam a sárban, lüktetett a mellem, Uram, irgalmazz, előbb Bánéknak szólok, aztán szólunk Tibolláéknak, aztán ők menjenek csak föl, s még elmegyek Horváthékhoz az alsó úton. Aztán majd még aki előkerül. Semmi csillag nem volt, csak a nagy sötétség meg a sár. A Bánék kutyája megismert, a lábamhoz dörgölődzött, hiszen elégszer hoztam neki csontot, amióta a mi kutyánkat eltiporta az autó. Bezörögtem az ablakon. Hát hogy mi van, hogy van, mért jövök most. Mondom nekik. Bán már kapta is magára a kabátot, az asszonyt meg ugrasztotta Tibolláékhoz.

– Hát a gyerekek? – kérdezte ijedten Bánné. – Hátha erre jár addig?!

– Hogyan járna, amikor Mihály őrzi? – cserdített rá az ura. Olyan ideges lett Bán, összevissza kapkodott: – Mit vigyek? Fejszét? – A gyerekek sivalkodtak, hogy: Rabló, rabló! Bán rájuk ordított, meghúzta a nadrágszíját, aztán kezében a fejszével kicsapta az ajtót, akárha ott állna az udvarán az az ember. – Azt mondják, a nőkkel is kikezdett – vetette oda nekem a sötétben. – A Horváthék kisebbik lánya alig menekülhetett előle a Kőkeresztnél. – Bánné már amarra járt a Tibolla dombon, zseblámpával villogtatott, Bán meg kérte, maradjak addig a gyerekekkel, majd fölmegy ő Tibollával nélkülem is. Visszatértem a házba a kicsikhez. Ott tolongtak az ablaknál, hogy rablót lássanak, de visongtak is, féltek, nagy nehezen csitítottam el őket. Leültem egy székre a meleg konyhában; távolról hallottam a Bán rikoltását, találkozhatott valakivel. A háború alatt volt ilyen riadalom, akkor lobogott a férfiak szemében az a vadság, ami az imént a Bánéban is. Akkor futottak így ki a házból, neki a világnak. Mindjárt ott lesznek Mihálynál, gondoltam. Uram, irgalmazz!

Megrettentem, ahogy Bán felesége betört az ajtón. – Már megy Tibolla – mondta lihegve. – Horváth is ott volt nála, meg Kántor is, itták a murcit a Tibolla pincéjében, még milyen szerencse!… Ne menjen még, ne menjen maga oda!… – De én felálltam, elköszöntem, s már kaptattam is a hegynek; bukdácsoltam, pedig ismerem jól az utat, tudom, hol vannak a kövek, de most igen siettem, megkapaszkodtam egy-egy szőlőkaróba, végül kirántottam egyet a puha földből, azzal taszigáltam magam fölfelé.

Már ott álltak mind az udvarunkban, körben, Tibolla kezében istállólámpás, feltartotta, hogy jól megvilágítsa a kört. Az ember a földön térdelt, keze hátracsavarva, megkötve. Bán kezében remegett a fejsze, Horváth szólt, hogy tegye le azt a fejszét, minek az? – Hát a te lányodat is!… – mondta reszketve Bán. Horváth nem felelt semmit, levette a kalapját, és ugyanazzal a kezével végigtörölt a homlokán, aztán visszatette a kalapját, s nézte az embert. A fiam fogta a kötél végét; Kántor odaszólt neki, hogy készen vannak-e?

– Készen – fújtatott Mihály. – A rohadék! – Akkor az ember felnézett, s meglátott engem a karóval. Csak egyet léptem, máris Tibolla mögé kerültem, ott meg elejtettem szépen a karót, de Tibolla hátrafordult a neszre, s egészen megvilágított a lámpással. Az ember jól láthatott, de már nem volt nálam a karó.

– Hát mi lesz? – kérdezte Kántor; a vasutas ruhája volt rajta, de a rosszabbik, amelyet a szőlőben szokott nyűni. Mindnyájan idősebbek voltak a fiamnál, mégis tőle várták, hogy mi legyen. Ő meg kihúzta magát, ahogy ott állt az ember fölött. Észrevett a lámpa fényében; igen erősen akartam tudni, hogy mi lakozik most benne, de csak kurtán szólt: – Majd visszajövünk! – Mintha nem is a fiam volna. Hiszen most nem is az volt, hanem a férfi, aki rendelkezik. Így fogadták el a többiek is. Úgy volt ott köztük, ahogy azelőtt is mindig, amíg az a dolog Milivel meg nem szégyenítette. – Állj föl! – parancsolt az emberre.

Az ember meg felállt. Vártam, hogy mond valamit, vagy tesz valamit: nekik ugrik, rájuk vicsorog; de nem mondott semmit, nem tett semmit, csak felállt.

Tibolla követte a lámpással, a többiek szűkebbre vonták a kört. – Az ilyen szemetek miatt nem lehet nyugta az embernek! – mondta reszketve Bán.

Az ember a földet nézte. Kántor megtaszította, de Mihály rávágott a szemével, hát odább húzódott. – Fogod jól a kötelet? – kérdezte Kántor a fiamtól csendesen. – Csak azt nézem…

– Fogom! – szólt keményen Mihály.

– Hajkurászni a lányokat, mi?! Az kellett neked? – vicsorgott Bán, s az emberre köpött. Az meg csak elfordult kicsit, de most sem tett semmit. Már nem is kívántam, hogy tegyen. Már azt is megbántam, hogy eldobtam a karót.

– Rám támadt, amikor jöttem fel a vízzel! – Lestem, hogy ezt meg ki visongta, bizony én visongtam, s jéghideg lett kezem-lábam, annyira megrémültem erre. De mégsem mondtam rá, hogy nem igaz. Hagytam, hogy a férfiak felmorduljanak, lökjék, taszigálják. S nem bántam. Ha szólt volna egy szót az az ember, vagy tett volna valamit, talán nem így akartam volna. De hagyott az mindent. Így hát annál inkább nem bántam. Kerestem a fiam tekintetét, de Horváth elejbém állt, törölgette a homlokát a kalapja alatt, s egyre azt dünnyögte: – Gyerünk már, vigyük az őrsre…

– Megyünk – mondta élesen Mihály. – Visszük a rohadékot!

Megrántotta a kötelet, az ember megtántorodott. – Te csibész! – hajolt az arcába Mihály. – Ha Tapolcát akarsz, majd adunk neked Tapolcát, ne félj!

Az meg csak a földet nézte.

Félreálltam, hogy engedjem őket. Olyan hidegség volt benn a mellemben, hogy az már megijesztett. Félreálltam, s ők elindultak. Tibolla lépdelt elöl a lámpással, a többiek utána. Közrefogták az embert. Mihály ment mellette, s fogta a kötél végét. Az ember meg már megint nem is olyan volt, mint az ember. Megint valami állatra hasonlított. Nem kóbor ebre, hanem valami másmilyen rusnya állatra. És nem szólt semmit, csak ment ott az őrzői között.

Milyen az ember?

Egy idős asszony meséli:

– Turistabakancs volt rajtam, amikor elvittek. Tudja, mi a férjemmel azelőtt sokszor kirándultunk a Lövérekbe. Szerettük a hegyet, az erdőt, a friss levegőt. Jó erős bakancsom volt, amikor menni kellett, tudja, amikor deportáltak bennünket, azt vettem fel. Gondoltam, kitart egy darabig. Azt hittem, meghagyják a holminkat. Nem is tudom, hogyan képzeltem? Nem tudom… Az anyámmal mentem, együtt kuporogtunk a vagonban, együtt érkeztünk a táborba. Igaz, az unokahúgom is ott volt. Velünk. Persze. Majd’ elfeledtem, az unokahúgom is… igen. Ahogy megérkeztünk, a németek jobbra terelték az időseket, balra meg a fiatalokat. Az unokahúgom fiatal volt, én is, de mégsem álltam be az ő csoportjukba, hanem az anyámmal maradtam, az anyámba kapaszkodtam, ő meg belém, aztán így álltunk be a jobb oldali csoportba. A katona látta, hogy egymásba karolunk, lökött rajtam egyet, hogy mehetek én is. Negyvenéves voltam akkor. Negyven? Várjon csak… Harminckilenc vagy negyven… összekeverednek az évek. Mentem az anyámmal, nem szóltunk semmit, markoltam a karját, ő meg reám nehezedett, vonszolta magát, vonszolódtunk ott a sorban. Aztán vagy tíz lépés után… vagy nem is tudom… egy hideg érintés, egy olyan hideg szorítás itt a mellemben, mintha eltaszítottak volna az anyámtól. Pedig senki… csak én téptem ki magam hirtelen a karjából, hangom sem volt, semmi, nem mondtam neki semmit, hogy most itthagylak, vagy valami… csak kitéptem magam, és átfutottam a fiatalok közé. Még lehetett. Még ott álltak nem messze, átfuthattam. Már csak aztán onnan, közülük néztem vissza az anyámra. Ment tovább. Ment. Ment…

…És azt a csoportot, tudja, az anyámék csoportját még aznap délután három órakor elgázosították…

Sokszor gondoltam már azóta, hogy miért? Miért hagytam magára? Nem, én azt nem tudtam, hogy hová viszik őket. Semmit sem tudtunk. Megérkeztünk, csoportokba osztottak, egyik erre, másik arra… de hogy hová, nem tudtuk. Valami veszélyt megérezhettem, a gázt nem, azt egyáltalán nem, hogy őket most… tudja, azt nem. Felfoghatatlan. Talán csak annyi volt, hogy a németek megparancsolták, abba a csoportba kizárólag csak az öregek gyülekezzenek, így szólt a parancs, talán csak attól ijedtem meg, hogy megszegtem a parancsot, s ebből baj lesz… talán csak ennyi, így gondolom. Sokat töprengtem már ezen azóta. És nem értem.

És azt sem értem, lássa, ami a bakancsommal történt. A turistabakancsommal. Valahogy meghagyták a lábamon. Pedig mindenünket elvették, a munkatábor raktárából idegen ruhákat kaptunk. Én egy selyemruhát, egy olyan vékony vacakot, nagy mintákkal. Egész télen abban a selyemruhában dolgoztam. Meg persze mindenféle göncben. De a bakancsom megvolt. Dupla talpú. Csakhogy alaposan elkopott már addigra. Munka után sokszor órákig kellett ácsorognunk az udvaron a hóban, mert volt egy tiszt, egy fiatal, elegáns tiszt, aki ezzel kínzott bennünket. Vacogtunk a hidegben, ő meg le-fel sétált előttünk vastag bundában, fényes csizmában; suhogtatta a pálcáját, s aki megmoccant, arra ráhúzott, csak úgy csattant, pedig hát mocorogtunk, mert fáztunk… de nem is ezt akarom mondani. Hanem a bakancs. Egyszer, tiltott időben kimerészkedtem az udvarra, már nem tudom, miért, hogy mit is akartam, már elfelejtettem, de arra jól emlékszem, hogy belebotlottam az egyik altisztbe. Az is olyan volt, mint a főnöke, kegyetlen alak, üvöltő vadállat, mintha most is látnám: nagy, sápadt lófej, a fogai kilógtak a szájából. Ha kellett, ha nem, korbácsolt bennünket, és én éppen vele találkoztam olyankor, amikor nem volt szabad elhagyni a barakkot. Jaj istenem, úgy megrémültem, most kapok néhányat, gondoltam; s már intett is a korbácsával, hogy menjek oda hozzá. Behunytam a szemem, na most aztán végem! De nem bántott, csak azt kérdezte, hogy honnan szereztem a bakancsot. Ez az én bakancsom, otthonról, mondtam neki, mert tudok jól németül, félig anyanyelvem, hogyne tudnék. Itt a határnál majdnem mindenki beszél németül meg horvátul. Szóval, hogy ez az én otthoni bakancsom, mondom. Miért, te mi vagy, kérdi. Nem volt durva, és a hangjában sem éreztem semmi fenyegetőt. Egyszerűen csak beszélgetni kezdett velem. Nagyon furcsállottam a dolgot, mert így nem álltak velünk szóba, tudja. Na, azt mondja, vedd le a bakancsodat az őrségen, aztán holnap munka után menj be érte. Így mondta, nem parancsolón, csak úgy rendesen. De addig miben járjak? – kérdem. Erre ő: Kérj klumpát a raktárból. Hát én aztán úgy tettem, amint mondta, s közben azt gondoltam, na, vége a bakancsomnak. Másnap, munka után mégis bementem a kápókhoz. Ott hevertek az ágyon, lustálkodtak, nevetgéltek. Látom, a bakancsom ott van az ágy alatt, nyúlok érte, akkor az egyik kápó felém csap: Hová viszed azt, te?! Az enyém, mondtam, felkaptam, s ahogy magamhoz szorítottam, láttam, hogy a bakancsomat megtalpalták jó vastag bőrrel, új fűzője is van, valami zöld zsinór, sarkán friss patkó, és még szegecsek is vannak benne, mint hajdanán.

Vittem a bakancsot a barakkba, lányok, mondom, nézzétek, csoda történt, az altiszt megtalpaltatta a lábbelimet. Csak bámultak rám, hogy miért? Ámuldoztam én is, hogy nem értem. Mentem mindjárt, hogy megköszönjem az altisztnek. Ott találtam az udvaron, megyek feléje, s mondom, hogy köszönöm, de be sem fejezhettem, elkezdett üvöltözni, hogy tűnjek a fenébe; tűnj innen, mondta, de rémesen üvöltött, tudja, egészen eltorzult az arca, tűnj innen, te szemét, mondta, és akkorát csapott rám a korbáccsal, ide, a vállamra, én meg eliszkoltam remegve, és nem értettem sem ezt, sem azt, hogy miért csináltatta meg az én rossz bakancsomat. Hát ezt magyarázza meg, ha érti…

Na, és akkor, tudja, végül úgy menekültünk meg, hogy az utolsó időben egy új táborparancsnokot kaptunk, egy magas, szőke tisztet. A háború előtt likőrügynök volt Lipcsében. Azt mondták, bohém ember, s mindenki csak úgy nevezte, hogy a Fehér Főnök. Annyira szőke volt, tudja, albínó. És ráadásul nagyon babonás. Köztünk meg volt egy nő, aki mindig jósolt. Nekem is jósolt, de én nem hittem a szavát, nem hiszek ilyesmiben, minket otthon nem úgy neveltek, de ez a parancsnok mindig hívatta és jósoltatott magának. Nagyon aggódott a családjáért, szerette volna tudni, hogyan ússzák meg a háborút. Az utolsó napok egyikén ez a nő belenézett a Fehér Főnök tenyerébe, és azt mondta: „Ön meg fog menteni minket, és ezért megmenekül az egész családja.” Ez nagy hatással volt rá. Amikor megkapta a parancsot, hogy vigyen bennünket a megsemmisítőbe, egy másik táborba, tudja, mert jönnek az amerikaiak, akkor egy egészen más úton indult el velünk, mert ő tisztában volt azzal, hol áll a front, és úgy intézte a dolgot, hogy az amerikaiak kezére jussunk. De ez azért történhetett így, mert az a nő megjósolta neki, hogy a családja csak ezen az áron marad bántatlan…

Lássa, átéltem olyan dolgokat, amiket nehéz megérteni, vagy nem is lehet megérteni. Milyen az ember? Azt mondják, öregségünkre sok mindenre feleletet találunk, okosodunk, de én meg azt mondom, nincs ez így. Sok mindenre nem találok feleletet. Szerencsétlen dolog ez nagyon…

Tudatom, jól vagyok

Mikor aztán már mindenhová benyitottam, láttam, senki sincs abban a házban. Nem olyanforma ház volt, mint a mieink, de azért csak volt abban éppen úgy konyha, kamra, szoba kettő is, meg volt veranda is, a verandán virágok, nem tudom, milyenek, a vastag, zöld levelükre emlékszem, meg arra, hogy a szoba falán ketyegett az óra, a terítőn morzsák voltak, egy cserép hamutartóban pedig cigarettavégek, olyan hosszú szopókájúak, ahogy úgy el voltak nyomkodva, arra is emlékszem. Meleg is jött valahonnan, talán a konyha tűzhelyéből, de ezt nem tudom, nem néztem, mert csak nyitogattam az ajtókat, hogy majd biz’ találok valakit. Nem találtam senkit. Kiáltoztam, hogy jöjjenek elő, de nem jöhettek, ha egyszer nem voltak ott! Fene tudja, hová lettek olyan hamar. Restelltem járkálni abban az üres házban; ahogy betettem egy ajtót, már azt lestem, nem nyitnak-e rám mögülem. Nem nyitottak rám, így egy idő múltán kimentem az udvarra, onnan meg az utcára. A többiek, a mieink ott jöttek a kerítések mellett vánszorogva, mert igen elcsigázottak voltunk valamennyien; az egyiknél egy darab kolbász, a másiknál egy fél kenyér, emennél valami itóka, amannál csajkában valami eleség. Csak azt lehetett hallani, ahogy jöttek; a léptüket lehetett hallani meg a csendes beszédjüket, mert amúgy akkora siketség volt, hogy hozzá foghatóra nem is emlékszem azelőttről. Nekem még a fülem is csengett belé. Néztem a mieinket, amint ballagdáltak szerteszét, és lesték a házakat, a kerteket meg a nagyobb épületeket, de még a templomot is, hogy hová lehettek az itteniek? Tekingettünk erre-arra. Legjobban az birizgálta az embert, hogy figyelnek-e valahonnan? Padlásról? Toronyból? Egyéb menedékből? Pedig nem moccant semmi. Se egy ember, se egy kutya, macska, ló, más marha vagy szárnyas jószág. Tán még légy se volt. Semmi. Másként minden a maga rendjében: az ablakok betéve, a vödrök a kutakon; a fákon az őszi levelek, egy kis gyümölcs itt-ott: birsalma, szőlő, dió… Le is csippentettem egy jókora szőlőfürtöt, aztán caplattam le az utcán a folyóhoz. Fáradt voltam nagyon. Leültem a parton egy víz kivetette fatörzsre, szemeltem a szőlőt, a lábam kinyújtottam; ej, de fájt a lábam! Gondoltam, levetem a bakancsomat, megáztatom a lábam a folyóban, még nem lehet olyan igen hideg a víz, de aztán csak nem buzdultam neki, elég volt, hogy jól kinyújtóztattam, és lestem a vizet. Szép volt a folyó, lassan hömpölygött, a fűcsomók belehajoltak, az ár meg dűtötte, ringatta őket, akárha játszana velük; meg is feledkeztem mindenről, olyan fáradt voltam, jólesett nézni a lassú sodort, a szemközti partszegély sárga csíkját, odább a füzest, aztán megint a lusta vizet; hallottam a kis csobbanásokat, ahogy a halak fel-feldobták magukat a felszínre, bámultam a szétfutó, elmosódó vízgyűrűket; csipegettem a szőlőt. Finom ízű szőlő volt, talán muskotály. Ízlelgettem, szétnyomkodtam a nyelvemen a szemeket, tele volt a szám a szagos szőlő zamatával.

Ahogy így ülök, odajön mellém a mieink közül az egyik fiú, mutatja, hogy leülne a fatörzsre. Arrább húzódtam, letelepedett, sóhajtott, nyomkodta a csuklóját, azt, amelyik annyira fájt neki. Bontogatta rajta a kötést, hogy megnézze, javul-e, még én is néztem, hogy mondom, milyen egy seb úgy harmadnapon, hát elég csúf volt, nem csoda, hogy fájt neki. – Az anyjuk istenit – azt mondja –, oszt’ mégsem küldenek hátra!

– Hát nem olyan az azért, hogy ne tudnád használni tőle a kezedet – mondom neki. – Kell az ember itt, elöl, na! – Csak azért mondtam, hogy megbékéljen a sorsával, van elég bajunk, minek eméssze magát még ezzel is? Legyintett, közben a jobbik kezével elővett a zubbonya zsebéből egy marék olyanféle cigarettát, amilyet abban a házban is szívhattak, ahol azokat a hosszú szopókákat láttam elnyomkodva a hamutartóban.

– Az ember! – azt mondja. – Mi az ember? – És megkínált.

– Nono! – mondtam, ahogy elvettem egyet a cigarettái közül. – Azért az nem legyintgetnivaló! – Rápipáltunk, eregettük a füstöt, ültünk ott a parton, a hirtelen kis békességben.

– Hát – azt mondja egyszer csak a fiú –, hát, talán már megvan a gyerek.

– Miféle gyerek?

– Az asszonynak – azt mondja. – Írta, hogy ilyentájt lesz az ideje. Elég fura, mi?

– Mi volna abban fura, hogy születik egy gyerek? – kérdeztem.

Rám nézett, aztán előrelökte sapkáját a szemére, a jobbik kezével meg vakargatta az üstökét. – Hát csak az, hogy olyan, mintha másvalakivel történne.

– Mi történne másvalakivel? – kérdem erre.

– Ami történik. Minden. Másvalakivel, nem pedig velem. Velünk. Hogy itt vagyunk idegenben, az asszony meg otthon, messzire innen. És merre van egyáltalán a mi otthonunk? Erre? Arra? Amarra? Valahol, ott születik egy gyerek, aztán az az én gyerekem, de mégsem tudom, hogy megvan-e? Meg hogy milyen. Semmit se tudok. Azt se, hogy igaz-e?

Nem mondtam én erre semmit, mert olyan igen elkínzott voltam. Azon járt az eszem, hogy csak le kéne vetni a bakancsot, és belemártani a lábam a folyóba. De nem szántam rá magam.

– Egye a rosseb! – mondta a fiú. – Nem fér a fejembe, hogyan van ez!

– Hogyan lenne? – mondom neki. – Így van. Ezen te nem segíthetsz. Majd vége lesz, elengednek, aztán megláthatod a gyerekedet.

Elfogyott a cigarettám, a hosszú szopókát belepöccintettem a folyóba.

– Kell másik? – kérdezte a fiú.

– Hagyd – mondtam. – Nem tesz jót az egészségnek, ha egyiket a másik után szívod.

De ő rágyújtott mégis. Láttam, nem tudja kiverni a fejéből a dolgot, mert újra rákezdte: – Neked van családod?

– Van.

– Egy?

– Három.

– Az szép – mondja erre. – Nekem még csak ez az egy van, ezt se láttam.

– Majd hazasegít az isten.

– Azt írta az asszony, hogy itt az ideje. Engem meg ide evett a fene mellőlük!

– Nem a te hibád. Ne törd magad.

– Tán fényképed is van a tieidről? – kérdi aztán.

– Már hogyne volna! – Ezzel elővettem a tárcámat a bal felső zsebemből, abban voltak a fényképek is, meg egy lap is volt ott, amit már meg akartam írni haza. Na, gondoltam, meg is írom mostan. Odaadtam neki a képeket a két kisfiúról meg a lánykáról. Nézte. Nem is tudom, mit nézett rajtuk annyit. A szeme könnybe lábadt, mielőtt visszaadta.

– Nekem is ilyen nagy fiam lesz – mondta. – A neve György. Azt írtam az asszonynak, György legyen a neve. Az apja után…

Nyújtotta, hogy tegyem el a képeket, de akkor kicsit lentebb a parton megláttam egyet amazok közül. Mindjárt ráismertem a sapkájáról, aztán a zubbonyát is láttam, ahogy kilesett a bokrok mögül. Még annyi időm se volt, hogy szóljak a fiúnak, hogy nédd a’! Semennyi időm se volt. Éppen csak felkaphattam a puskámat, aztán oda neki! Pedig elcsigázott voltam, de nemhiába gyakoroltam a lövést annyi éven át, jó volt a célzás. Az ember felemelkedett, megperdült és eldőlt. Hát aztán csend lett megint. Csak a folyó csobogott, más nesz nem is volt tovább. A fiú még úgy tartotta a fényképeket a kezében, ahogy az imént, s azt mondta:

– Tán többen is vannak!

Hallgattuk is, hogy mi lesz, jönnek-e még? Kicsaptam a závárból a hüvelyt, rátöltöttem, de több nem jött. Ez valahogy elkóborolt. Mit akarhatott erre, itt, ahol az övéi közül már egy se maradt, a fene tudja. Oda kellett volna menni, megnézni, hogy mi meg hogyan, de olyan igen fáradt voltam. A fiúnak sem akaródzott felállni a fatörzsről. Jól üldögéltünk. Nem volt semmi nesz, hát nem mozdultunk.

– Tedd el ezeket – mondta a fiú.

Elfektettem a puskámat a fűben; elvettem s betettem a tárcámba a képeket, szépen lesimítgattam mindegyiket, hogy ne törjön a szélük. Megnéztem a két gyereket meg a lánykát egyenként, legfölül a feleségem arcát, aztán becsuktam a tárcámat. A lapot elöl hagytam, megkerestem a ceruzámat, a térdemen nekifogtam az írásnak.

– Haza lesz? – kérdezte a fiú.

– Hát! – mondtam. Látta, hogy nekiveselkedem, bólintott, odább húzódott, hogy ne zavarjon. Nézte a folyót, szívta a cigarettáját.

– Ahol, ni, a nagy kő mögül látszik a lába – mondta csendesen.

Arra pillantottam, magam is láttam annak az iménti alaknak a kifordult, csizmás lábát. Valahogy fennakadt a kövön, tán mikor egy utolsót rúgkapált.

– Jól van – mondtam –, nem mozog az már. Nincs semmi baj.

Akkor aztán írtam:

 

Édes kati

tudatom hogy soraidat megkaptam melyből értem hogy neme tört össze a sütemény és az üveg. Édes kati nemtört össze semmi a sütemény finom volt és a rum is és értem a soraidból hogy a gyerekek gondolnak rám én is és tudatom jól vagyok melyet tiszta szívből kívánok nektek is Édes kati most csak légy nyugodt még nemtudom mikor mehetek haza itt nincs semmi újság édesanyám menjen csak el orvoshoz, mert a legfőbb az egészség nem pedig a Pénz csókolom is meg a gyerekeket mind fogadjanak szót tiszteltetem Sámson úrékat kicsit fáj a lábam a meneteléstől de ne ijedj meg Édes kati írj rögtön erre a tábori posta számra

szívből szerető férjed János

 

Aztán még hallgattam egy kicsit a folyót; a fiú elaludt mellettem a fatörzsön, pedig füstölt a cigarettája, úgy aludt. Üldögéltem ott, mert az indulásig még volt időnk. Váltig azon járt az eszem, hogy levetem a bakancsomat és megáztatom a lábam a sekélyben. De csak nem szántam rá magam, csak nem mozdultam mégsem.

„Haditudósítások” a múltból

Ignácz bácsi

Vékony kis ember: kerékpárral jön, kora reggel. Biciklijét az út menti cseresznyefa derekához támasztja az árnyékba. Leoldozza róla a kaszáját, a pengét ráveri a nyélre, megfeni. Csontos derekán laffog a tokmány a keskeny nadrágszíjra fűzve. Az idegen, üres telken jó nagyra nőtt a tarackfű, nem nyúlt ahhoz senki tavaly óta. Sűrű, erős; itt-ott csomókban lucerna is tarkáll benne. Ignácz nekilát a rendnek; élvezet nézni, ahogy vágja könnyedén, komótos suhintásokkal, ütemesen. Süt a reggeli nap, sehol árnyék, csak néhány csenevész fácska: dió, meggy, fenyő erőlködik az életért ebben a gaztengerben. A kasza vág, mint a beretva. Az ember mellényben, kék ingben, ellenzős sapkában verejtékezés nélkül végzi a munkát. Megáll; élezi a pengét, surran-csetten a kő. Aztán suhint tovább.

Jó óra múlva a fa alá telepedik, kicsatolja a biciklikormányra akasztott táskát, kenyeret, szalonnát vesz elő; reggelizik. Köhécsel. Köhécsel kicsikét, köhécsel hosszabban – abbahagyja. Falatozgat, nézelődik; ráér. De megint csak köhög: finoman, halkan, szárazon.

Elmegyek hozzá az árnyékba; ismerem tavalyról. Akkor láttuk itt először, akkor fedezte fel ezt a rétet. – Mennyi lesz? – kérdem.

– Hát… meglesz vagy hét mázsa.

– Jól van?

– Jól vagyok. Ez nem múlik… – A mellcsontjára bök. – Ez megvan, ez meg is lesz nekem most már, amíg élek. De amúgy jól vagyok. A télen kicsit feküdgettem, de most nem kell. Mozogni kell. Jó levegő meg mozgás, az kell. Kúra.

Rágyújt; köhög, de rágyújt.

– Nem kéne dohányozni, Ignácz bácsi.

– Mindegy az. Erről nem mondok le meg a feketekávéról se. Enni kell jól, erősen. Meg mozogni a levegőn… Hát maguk? Megvannak?

– Megvagyunk.

– A télen már azt hittem, nem jövök erre maguk felé. Eléggé odavoltam. Kaptam az injekciókat, rossz bőrben voltam. Na, gondoltam, úgy látszik, be kell fejeznem…

– Affenét! De most nincs baj?!

– Mostan nincs. A köhögés az megvan, és az is, hogy nem tudok eleget enni. Volna, de csak keveset kívánok. Meghízni – azt mondja az orvos. A feleségem etet, mindent belém tömne, de nem veszem be, akármilyen jót főz is. Lássa, már ennyi elég is volt. Egypár falás. Ez a legnagyobb bajom. Kicsi a gyomrom, vagy mi? Szid a feleségem, hogy egyél, hát nem akarsz élni? Dehogynem! Hogyne akarnék, nem igaz? Nagyon is szeretek élni. Elbiciklizgetek így egy-két telekre, lekaszálom a füvet… ez nagyon jó. Szeretem így reggel… itt is szép. Ez a domb itt maguk fölött az erdővel… Meg a füvek szagát is szeretem. Ezt az erős szagot, ezeknek a gyógyfüveknek az illatát itt, közben. Azt mondja az orvos, csak csinálja; ha bírom, csak csináljam. Ugye, pénzem is van belőle a nyugdíjhoz. A tulajdonos is örül, rendben lesz a telke.

– Mennyit tud pénzelni ebből?

– Hogy ebből, itt?

– Mondjuk, ebből.

– Hát… talán hétszáz forintot. Egyszer még eljövök forgatni, aztán másodjára gyűjteni. Száraz idő van mostan… Meg a fuvarossal jövök még, akinek eladom. Ennyi csak a vesződségem vele.

– Veszik?

– Veszik-e? Hogyne vennék! Szemetet nem kaszálok én! Aztán meg: miből áll nekik? Eljönnek a készre, felrakják a boglyát a kocsira. Kell nekik a takarmány. Felrakni is segítek… Ezen a pénzen megvan a téli tüzelőnk meg ez-az. Mert a nyugdíj nem sok. Leszázalékoltak, ugye, a gyárba nem mehetek vissza kisegítésbe, ottan rossz a levegő. Zárt hely. Nekem a levegő kell, a kúra. Azt mondja az asszony, ne csináld, megizzadsz, meghűlsz, nem kell az a te betegségedben. De én nem izzadok. Lássa! Száraz nekem az egész bőröm. Mert nem hajszolom magam, csak szépen… Néha sírdogál az asszony. Hogy meghalok, aztán mi lesz vele? Mondom neki, ha semmit se csinálok, akkor biztosan meghalok, így meg elhúzom még egy ideig. Élni akarok én, nem kinyúlni! Elsiratott már, de hányszor! Mert ott tartottam már, ugye… mint most a télen is. Nem hisz már nekem. Tudja, ő egészséges asszony, öt gyereket szült, kövérkés asszony, jó étvágyú, nem is volt beteg, no, hála istennek, mert két beteg ember együtt, az már csapás… Ápolt ő engemet. Szerettük egymást mindig, tudja, csak az a baja, hogy letett már a hitéről, sírdogál, sóhajtozik… persze, amikor azt hiszi, hogy nem látom. Tudom én jól! Nem bizakodik… az elég nagy baj, ugye? De már megszoktam ezt is. Valamikor féltem… amikor megkaptam ezt a betegséget, nagyon meg voltam ijedve, de mostanra már megszoktam. A köhögést is megszoktam, nem is veszem észre, hogy köhögök. Ő meg fölém hajol éjjel, megráz, mi van, azt mondja. Rosszul vagy? – azt mondja. Hát én meg mit szólok erre? Hagyjál aludni, a ménkűbe is! – mondom…

Nevet; úgy nevet, ahogy köhécsel: finoman, halkan, szárazon.

– Így beszél vele?

– Hát! Szándékosan mondom így, hogy megharagudjon és elaludjon, ne riadozzon ott nekem! Eriggy el az unokákhoz, nógatom, eriggy kicsit közéjük, a gyerekeidnek is segítesz ezzel, meg neked is jót tesz. Na, elmegy. Akkor aztán jobban van, kedve van, nem olyan sápítozó. Csak ha hosszan velem van, akkor ilyen. Sokat foglalkozik ezzel a dologgal, azt hiszem. Hogy mi lesz, meg hogy lesz, ha egyedül marad… – Ignácz feltápászkodik a fa alól, megigazítja derekán a kitüremkedett inget. – Nem azt mondom, hogy ne nézzen előre az ember. Mert az se jó. De én csak úgy vagyok, hogy azt gondolom este: reggel elmegyek ide és ide… Ennyit. Akkor nyugodt vagyok. Persze, megértem az asszonyt. Harmincnyolc… nem, harminckilenc évet éltünk együtt eddig. Az ember azt akarja, hogy örökké így legyen. Este átnyúl a kezemért az ágyba, megfogja, azt mondja, szerbusz, aludjunk. Néha ottfelejti a kezét a karomon, úgy alszik el. Azt mondom: annyi baj volt eddig körülöttünk… a háború, a bombázások, ugye amikor dőlt fölibénk a ház, az ostrom, ugye… meg amikor én a fronton… hát ott lelőhettek volna, felrobbanhattam volna, hányan hagyták ott a fogukat? Aztán amikor elvitték az embereket. Mi kellett ahhoz? Belekerülhettünk volna… Vitték az embereket agyonlőni, kényszermunkára, ahol aztán gázzal… meg a pincékbe, börtönökbe zárták az embereket. Volt, aki nem is került elő. Volt, akit csak úgy lelöktek az emeletről, amikor kísérték kihallgatásra. Aztán megírták, ugye, hogy véletlen baleset… Ajaj! Tudok ilyenekről. Annyi minden volt, belekerülhetett volna az ember a legnagyobb bajba, de megélhettük az időnket, felnevelhettük a gyerekeinket, már unokáink vannak… ennek kell örülni, nem? Én ezt mondom mindig. Meg hogy kaszálhatom ezt a füvet itt, ni! Lássa, hogy este békességben lefekhetünk egymás mellé, a feleségem meg átnyúlhat hozzám, megfoghatja a karomat, hát már ez is nagy szó ebben a huszadik században! Már ez is nagy szó! Ez már szerencse, azt mondom… Na, jó meleg lett! Meleg lesz máma. Nézzük, miből élünk!…

Megy; szisszen a kasza, szagosfüvek illata csap fel a tarlóról. Ignácz bácsi lendít, vág, lendít, vág… Halad előre a kis vékony ember, a kis, szívós ember.

A világ közepén

Hát aztán csak látom, hogy jön vissza megint úgy jó két óra múlva. Már esteledett. A kertben voltam, a fák alól gereblyéztem a faleveleket. Közben a gyomot is tépdestem az őszirózsák tövéből, meg néhány dáliát is felkötöztem a karójához, eldőltek a szélben a nagy, busa fejükkel. Csípőssé vált az idő, napok óta tutult a szél, de tennem kellett a dolgom; láttam, hogy a legényrózsák is elvirágoztak, azokról is lemetszhetem már a magnak valókat – akad munka elég. Nem bántam hát, hogy az imént elment, csak föltartott, de lám, megint ott leskelődött a kerítésnél; állt ott tehetetlenül, a keze leejtve, vállát húzta az ormótlan szatyor, félrebillent fejjel lesett be a lécek között.

– Na – mondom neki –, hát nem mentél el a vonattal? Lekésted, vagy micsoda? – Mert délután azzal jött vissza az állomásról, hogy van még ideje, de nem akar beülni a restibe.

– Nem késtem le.

– Hát akkor? – Odamentem a kapuhoz, félrevontam a reteszt. – Gyere be, ne ácsorogj ottan. Gyere, na!

Alig emelte a lábát, pedig semmi baja; lenne csak annyi baja, mint nekem, nem tudom, hogyan vonszolná magát akkor. Kitártam a kaput, odább álltam; a kezem fekete volt a földtől, szakítottam egy marék füvet, dörgöltem vele ujjaimról a sarat. – Legalább segítesz – mondom. – Elégetjük az avart. – De erre nem szólt semmit. – Na, tedd be a kaput, láthatod, csupa föld a kezem.

Csak úgy a vállával belökte, azt is olyan szerencsétlenül csinálta, hogy a szoknyája beakadt egy szögbe, majdnem lehasadt róla a ruha, de oda se neki. Aztán ott mindjárt le is tette a szatyrát az út elején.

– Fogd föl – mondom –, s vidd be a konyhába. Majd jövök én is.

Kelletlenül felvette, nem tudom, mit cipelhetett benne, de eléggé húzta a vállát.

– Nem vagy jól? – szóltam utána.

– De – azt mondja. És megállt a szőlősorok között. Olyan semmilyen kis gönc volt rajta, fölül egy vékonyka kötött kabát; a lapockája majd’ kibökte a hátát, annyira sovány volt. Se fara, se semmije. A haja varkocsban, sápadt arca körül lengedezett néhány fekete szálacska; csak a szeme volt nagy, mintha valamit riadtan nézne mindig. – Eső lesz – tekintett fel az égre.

– Az lehet – bólogattam. – Ha onnan jön – a hegy felé mutattam, a hegy meg az erdő felé –, ha onnan jön, akkor könnyen lehet. Erre hozza a szél.

– Nagy vihar lesz – mondta, s megborzongott.

– Nem vagy te jól – szóltam neki. – Fázhatsz is abban a hitvány ruhában. Menj a konyhába, befűtünk, megmelegszel.

– Befűtünk? – Felderült az arca, végre láttam rajta valami kis életet. Aztán megrázta a fejét. – Nincs semmi bajom, Veronka néni.

– Hát csak eridj be – mondom –, még ezt itt elgereblyézem, mindjárt sötétedik. Majd megyek én is.

Néztem, ahogy továbbindult az úton. Valami baja van, gondoltam. Amilyen nyeszlett. A végén még nekem lesz vele bajlódásom, öreg létemre. Bóklászott, mintha azt sem tudná, merre van a ház; eltűnt a lugas mögött, én meg betettem a kaput rendesen, rálöktem a reteszt. Összekapirgáltam a szemetet a fák alól, a gyomot egy vesszőkosárba gyömködtem; elment a fény, semmihez sem lehetett kezdeni. Az eső is szemerkélt, mire a trágyadombhoz értem s ott kiborítottam a gazt, egészen rázendített. A szél az arcomba hordta a cseppeket, de még nem mehettem be, a helyére kellett tenni mindent. Soha nem szerettem feliből, harmadából hagyni a dolgokat. A kosarat bevittem a kamrába, felakasztottam egy kampóra, nálam mindennek megvan a maga helye: a szerszámok szépen letisztogatva a sarokban állnak, a sarló heggyel lefelé függ a falon a nyesőolló meg az ágvágó fűrész mellett, a rafia egy cipősdobozban, kalapács, harapófogó egy régi ládikában, még az uram eszkábálta, szegény, kis rekeszekkel osztotta fel a görbült, rozsdás meg új, mindenféle nagyságú szegeknek és srófoknak, úgyhogy nem kell órákig keresgélni, ha valamit akar az ember, mindig tudom, hova nyúljak, mit hol találok. Így szoktam meg; nem érzem jól magam a házban, ha a kamrában, az udvaron, a kertben vagy az ólak körül nincs minden rendben.

A vesszősöprűvel még elcsapkodtam kicsit a tyúkok piszkát, de akkorra már elég jócskán esett, a port már elverte, mégsem akartam, hogy szétázzon a mocsok az udvaron. A jószág elült, csak be kellett csuknom a ketrecajtókat. Friss vizet öntöttem a kutyának, noha a csatorna alatt találna magának éjszakára esőlét, de megszoktam, hogy estére kilötyköljem a lábosát és inni adjak neki. Nem volt a ház körül, csavargott valahol a kertek alatt – a rossz idő majd hazaveri. Leöblítettem a kezem az eresz alatti betongyűrűben. Dobolt a zápor, csurgott a cső oldalán a víz – meg kell reperálni ezt is, gondoltam, csak találjak rá embert. Mert ember, munkára, ilyen javításfélére már nincsen. Kérem őket, hogy jöjjenek, vonogatják a vállukat, még a szegényebbje is csak hümmög, nincs idő, azt mondják. Munka nélkül akar már pénzt mindenki. Sehol egy dolgos kéz, sehol senki, aki kedvvel végezné, amit rábíznak. Mert ha jön is valaki, nincs abban köszönet. Nekitámasztja a létrát a falnak, felmászik, fél óráig szöszmötöl, kalapál, máris lekecmereg, elmegy a kocsmába sörözni, visszajön, vakarja az üstökét, pénzt kér a semmire, aztán azt mondja, majd megcsinálja holnap. A létra ott áll hetekig – ha el nem cipelem onnan –, az embert meg elvitte valahová az ördög.

Odatettem egy dézsát a csorgó eresz alá; jól megáztam, mire bejutottam a házba. Sötét lett. Dörgött is messziről; ez még olyan nyári eső volt a korai őszben, de már nem az a meleg fajta, inkább didergető, mint a novemberiek. Csak a dörgés volt nyárias, meg a villongások a hegy mögül. Amint betettem magam mögött az ajtót, végigcsördített a kerten a vihar. Odabenn homály volt. Az egyik macska a lábamhoz dörgölődzött, eridj már, mondtam neki, még rád tiprok. A cirmos volt, a hízelkedőbb. De nem ment el, felugrott, és a szoknyám alját kezdte karmolászni, hogy vegyem fel. – Jól van, na – mondom –, várd ki, hogy világot gyújtsak… – Egészen megfeledkeztem a lányról, pedig ott ült a hokedlin az ablak alatt.

– Te meg itt ülsz a sötétben? – mondom neki.

– Nem találtam a kapcsolót.

– Itt van e! – Csak egy gyenge égőt használok, takarékoskodnom kell a pénzzel, nem sokat kapok az uram után. – Jó estét – mondom. Ha magam vagyok, akkor is jó estét köszönök, ha felkapcsolom a villanyt.

– Esik – azt mondja. Ült ott, lába előtt a szatyor, mintha menni készülne megint.

– Esik hát. Most már úgysem mégy el. Itt maradsz éjszakára, vetek neked ágyat a sezlonon. Maradhatsz, egyedül vagyok, tudod. Maradhatsz, ameddig akarsz… Tedd már odább azt a pakkot!

Az eső mosta az ablakot; dörgött, de hadd tegye, kinn minden rendben. Leguggoltam a tűzhely elé, kihúztam alóla a fásládát, rőzsét tördeltem; a fekete nőstény is felébredt a kecskeszőrön, a cirmos kandúrral együtt ott szaglásztak a kezemnél, doromboltak, tekergőztek, dörgölték magukat az oldalamhoz. – Hát a tejetek? Ott a tejetek, mit akartok? Ezek is mindig csak ennének… Edit! – szóltam a lánynak. – Vedd már ki a kredenc alól a tányérjukat, hadd egyenek.

Felállt, de mint aki azt sem tudja, mi az, hogy kredenc. Lehajolt, előhalászta a tányért – volt abban még tej meg kenyér, a macskák mindjárt nekiláttak. Papírt dugtam a rőzse alá, meggyújtottam a tüzet.

– Hát majd eszünk mi is. Van egy kis leves, meg sütök tojást – mondtam.

– Milyen rend van itt – nézett körül Edit. Megfogta a kredencen a kifényesített rézserpenyős mérleget meg a mozsarat. – Emlékszem ezekre. Ahogy szidolozta őket Veronka néni… – A mozsár fel volt támasztva az ütőjére, mióta nem használtam már! a mérlegen meg a szemüvegemet tartottam mindenféle orvosságos doboz között. – Hát ezek a fiókocskák? – A faliszekrényhez ment, sorra kihúzgálta a fiókokat. Az egyikbe beleszagolt. – Vaníliás porcukor! – Belemártotta az ujját, megkóstolta. – Az!…

– Van ott sáfrány is meg szegfűszeg. Van ott még minden.

– A kanári már nincs meg.

– Emlékszel a kanárira is?

– Mandinak hívták.

– Mandinak. – Csakugyan; eszembe jutott a régi madarunk. Nem volt eszemben már esztendők óta.

Fát tettem a tűzre, lobogott, elnyomta az eső csapkodását.

– Kagylócskákat csipegetett mindig. Megmeszesedett kagylócskákat. Mi is annak a neve?

– Már bizony nem tudom – mondtam. A tűzhely átmelegedett, feltettem a lapjára a levest, melléje meg egy vasfazékban a krumplihéjat a tyúkoknak.

– A kalitkája sincs meg? – kérdezte Edit.

– Dehogynincs! A padláson. A kanári elpusztult, nem vettem másikat. Hiszen inkább csak az uram szerette, tudod, Gyula bátyád. Odaállt eléje, füttyögött neki, a madár meg rákezdte.

– Elpusztult – nézett maga elé Edit. – Nem is hittem volna.

– Nem élhetett örökké.

– Nem is hittem volna. Soha nem jutott eszembe, csak most, hogy ide néztem. Itt függött a kalitka az óra mellett… Nem jár ez az óra?

– A háború óta nem jár.

– A háború óta?

– Akkor levittük a pincébe, valami elmozdult benne, azóta nem jár. Na, terítünk. Ezek még a régi tányérok. Ezekre is emlékszel?

– A tányérokra nem… – mondta, de már nem figyelt rám. Rakosgattam az asztalon; terítőt is borítottam az eternitre; ha magam vagyok, csak félrelököm a virágmagos zacskókat meg a hullott almát, úgy étkezem, de most elővettem egy abroszt is.

– Van ribizliborom. Tavalyi. – Nem ügyelt rám, leült a kisszékre a tűz mellé. A macskák odakuporodtak köréje, a melegre.

– Be van zárva a kapu? – kérdezte váratlanul.

– Rálöktem a reteszt.

– Csak a reteszt?

– Nem jön be ide senki – mondtam. – Még ha hívnám se… – Elrendeztem a tányérokat, a poharakat. Már örültem is, hogy vendégem van, régen járt nálam valaki. Néha bekukkant az öcsém: „Na, Veron, hogy vagy? Megvagy?” Más soha.

– Ránk törhetnek – mondta sápadtan.

Éppen felütöttem a tojásokat, hogy rántottát csináljak. Odanéztem, azt hittem, tréfál. Felnevettem.

– Na, ugyan! Sok rémisztő dolgot olvashatsz össze. Vagy tán a moziban látsz ilyeneket?

– Moziban? – Nem is értette, mit mondtam. Összekuporodott; a cirmos fel akart szökkenni az ölébe, ettől úgy megrettent, hogy felugrott.

– Valami bajod van neked, hallod-e? Nem vagy beteg?

– Veronka néném is ezt kérdezi!

– Olyan sápadt vagy. Azt sem tudom, hogyan élsz, nem mesélsz semmit. Évekig nem látlak, aztán eljössz hozzám, de hogy nincs időd, menned kell a vonattal… most meg mégsem mentél el. Dolgozol egyáltalán?

– Dolgozom… Mért nem zárja be a kaput? Hogy lehet a kaput tárva-nyitva hagyni?

– Nincs az tárva-nyitva. Be van reteszelve. Aki jönne, tudná, nem jöhet be.

Ingerülten kezdett le-fel járni, alig tudtam kerülgetni.

– Ülj már le, adom a levest.

De csak jött, ment.

– Nem kell félni az emberektől – mondtam. – Nemigen törődnek a másikkal, mindenki éli a maga világát.

– Ó! – kiáltott fel, aztán elnevette magát. Megijesztett a nevetésével, mert nem volt jókedvű nevetés. – Maga nem tudja, hogy mi folyik a világban.

– Mi folyna? Az folyik, ami mindig. Megéltem én már eleget, két háborút is, mindenfajta politikát, mégis itt vagyok. Gyere, ülj asztalhoz.

Kimertem a krumplilevest a tányérokba, jó zöldséges leves volt, öntöttem bele egy kis tejfölt is. Leült, de nem nyúlt az ételhez. Fújtam, kavargattam a levest – nekiláttam. Majd eszik, ha kedve tartja. De nem evett. Cigarettát kotort elő a szatyrából, kapkodva rágyújtott.

– Az a büdös cigaretta! – mondom. – Itt ez a jó leves, és rágyújtasz?

Elengedte a füle mellett. Szívta azt a vacak bagót; remegett a keze. Most láttam csak, mennyire táncolnak az ujjai.

– Ha így tudnék élni! – mondta. – Rend, csillogó rézedények, majoránnás krumplileves…

– Az hát! Ennél inkább. Olyan vagy, mint a gebe, a kezed is remeg.

Elkapta előlem a kezét, az ölébe ejtette az asztal alá.

– Most nem is dolgozom – mondta.

– Hát mit csinálsz?

– Mit? – Felkapta a kezét, megszívta a cigarettáját, egészen behorpadt az arca, akkorát szippantott. Aztán megint elvitte előlem az ugráló ujjait. – Hogy mit csinálok? Figyelek. Csak figyelek, nem tudok koncentrálni. Ez a legrosszabb: ezerfelé kell figyelnem. Van egy csomó megrendelésem, de képtelen vagyok dolgozni. Plakátok. Plakátokat tervezek…

– Már nem képeket festesz?

– Nem. Plakátokat. Ide figyeljen, Veronka néni. Csináltam egyet legutóbb… – Elhallgatott. Én már jócskán bekanalaztam a levest, az övé kezdett kihűlni. – Figyeljen csak rám!

– Figyelek. Kihűl az a jó leves.

– Egy nagy egérfogó.

– Hát rántottát eszel-e?

– Egy nagy egérfogó, el tudja képzelni? És benne egy nagy dió.

– Szép lehet. – Elvettem előle a levest, gondoltam, talán nem is szereti. Már nem emlékeztem rá, hogy miket szeret. Megfogta a karomat.

– Szép? Dehogy szép! Rettenetes!

– Na, engedj, odaég a zsír.

– Úristen, hát nem érti?! – nézett rám kétségbeesve.

– Dehogynem. Egy nagy egérfogó, benne egy dió. Úgy szokták azt. Dió vagy szalonna, vagy csak egy kis bürke… Azelőtt képeket festettél. Amikor itt voltál nálunk, még a kertet is megfestetted.

A zsír már sercegett a tűzhelyen, beleöntöttem a tojásokat; a macskák nekifogtak miákolni a szagra. Emelgettem a villával a sültebb széleket, hadd legyen jó magas a rántotta.

– Szereted, ha kicsit híg? – kérdeztem.

– Csapda! – mondta válasz helyett. – Egy óriási csapda. Csak még nem tudom, jó-e a dió? Talán valami mást kellene odarajzolnom csaléteknek. Esetleg ezt a konyhát, ezekkel a csillogó rezekkel. Ezt a benti meleget. Vagy a virágzó kertet. Egy karácsonyfát. Vagy egy szerelmespárt, kéz a kézben…

Megsült a tojás, rátettem egy deszkalapra, nehogy megrepedjen az eternit. Azt még az uram csináltatta a konyhaasztalra. Járt erre egy ügynök, talán negyvenben, az ajánlotta az eternitet. Hogy örökös darab. Piros színűt választottunk. Jól tart még most is, csak az egyik sarkánál repedt meg. Vigyáztam rá mindig, hiszen örökös darab.

– Egyél – mondtam. – Nem tudom, miről beszélsz.

– A nagy csapdáról beszélek, amibe szépen belesétálunk. Mert azt a rothadt diót csak úgy lehet elérni.

– Nem tudom, miféle diót. Egyél, kihűl ez is! Csak azt tudom, hogy nem vagy valami jó bőrben. Amikor még a képeidet festetted, jobban tetszettél nekem. Már akkoriban mondtam neked, hogy vigyázz magadra. Nem kell cigarettázni, nem kell éjszakázni. Szegény apád, emlékszem, írta is az egyik levelében, hogy ne engedjünk szabadjára. Ha festő lettél, hát festő lettél, bár lettél volna inkább patikus, mint az apád. Dobd el azt a vacak bagót, és egyél. Kákabélű vagy, inkább az egészségeddel törődnél. Itt maradsz pár napig, pihensz, aztán majd mehetsz a dolgod után. Szerteszét van már a család, de ha egyszer eljöttél hozzám, hát egy kicsit ráncba szedlek. Egyél!

Nagy nehezen beletúrt a rántottába, majszolta.

– Csak ne majszold! Az én rántottámat nem kell majszolni! Tejet is tettem bele.

– Maga ezt nem érti, Veronka néni. Jobb is magának.

– Mit nem értek? Rajzolsz egy egérfogót egy nagy dióval. Megrendelték, és kész.

– Ezt nem rendelték meg. De megcsinálom.

– Jól van.

– Maga is benn van az egérfogóban a kertjével, a tyúkjaival, a macskáival… este befűt, szidolozza a rézmozsarát, az ajtókilincset, kikeményíti a függönyöket…

– Ki bizony! Nálam rend van, nálam minden úgy van, mint tíz éve, mint harminc éve… Nem is hagyom el magam, jól néznék ki, ha elhagynám magam. Én soha nem ismertem a cigarettát, a flancolást, a tunyaságot. Hetvenkét éves vagyok, felkelek reggel hatkor, teszem a dolgom, nekem nem segít senki. Na, ízlik?

– Ízlik.

Megjött az étvágya, evett. Egy darab kenyérrel kitörölgette a tányérját. Ribizlibort töltöttem, még a tavalyiból, volt ereje. Éppen csak kortyolgattam, de ő felhajtotta.

– Rágyújtok – mondta.

– Hát csak gyújts.

Összeszedtem az edényt, lesepertem a morzsákat. Az eső még egyre esett, ömlött az ablakon a víz.

– A sezlonon ágyazok neked, ahol régen is feküdtél. Jó lesz?

Bólintott. – Megvárja, amíg elalszom?

– Fenn vagyok éjfélig is – mondtam. – Kis alvással is beérem már.

– De odaül mellém… amíg elalszom?

Ránéztem. – Te – mondom –, micsoda bajod van neked?

– Félek…

– Hogy nincs bezárva a kapu? Attól?

– Jöhetnek, és… – Elhallgatott.

– Eridj már! Miket beszélsz? Csak nem tettél valamit?

– Nem – azt mondja –, nem tettem. Éppen az, hogy nem tettem. Vagy rosszul tettem. Képtelen vagyok megérteni.

– Tiszta a lelkiismereted, vagy sem?! Akinek tiszta a lelkiismerete, az nem fél! Csak a bűnös fél. Az félhet, de féljen is!

– Ki a bűnös? – nézett rám kétségbeesve. – Veronka néni, ki a bűnös? Ki mondhatja meg, hogy tiszta-e a lelkiismeretem?

– Mindannyian vétkesek vagyunk valamiben, az igaz – hagytam rá.

– Ugye? Vétkesek! – kapott a szón. – De nem lenne szabad! Az lehetetlen, hogy vétkezünk, és utána ne kapjuk meg a büntetésünket!

– Meg is kapjuk – mondom. – Ha máshol nem, hát odafönn.

– Nincs odafönn! – kiáltott fel. – Csak idelenn van. És mindent meg lehet úszni büntetlenül. Ettől félek. Hogy nem jönnek…

– Kikről beszélsz? – kérdeztem türelmetlenül. Már annyit összezagyvált, hogy egy szót sem értettem.

– Nem tudom. Ez az, hogy nem tudom. Félek, hogy nem jön el, hogy nem jönnek el…

Megpróbáltam helyrezökkenteni: – Hát nem attól félsz, hogy jönnek? Hogy valaki jön…

– Attól is. Félek, hogy nem jönnek számon kérni, meg attól is félek, hogy jönnek. Legyen ott mellettem, amíg elalszom. Azt hiszem, éjjel hangosan szoktam beszélni. Ne ijedjen meg. Vagy talán jobb volna, ha most elmennék…

– Az ám! – mondom. – Az esőbe! Vonat sincs már, nem tudom, hová mennél?

Felállt, elkezdte húzgálni a szatyrát. – Igen, igen, azt hiszem, helyesebb, ha most elmegyek. Ennek semmi értelme. Ostoba menekülés. Úgyis megtalálnak, tisztességesebb, ha elébük megyek. Ez a néhány nap nem segít…

– Maradj már veszteg! – kiáltottam rá eréllyel. Elvettem tőle a csomagját; ahogy kirántottam a kezéből, kiborult belőle minden a kőre. Cipő, harisnyák, fehérnemű, fogkefe, szappan, néhány ruhadarab, könyvek, tükör… Leguggolt, és visszarámolt mindent.

– Ez a vagyonom – mondta. – Otthagytam az albérletet.

– Hát nem laksz sehol? Volt szép lakásod!

– Eljöttem onnan…

– Na, nem sokra vitted, mondhatom! Apád nemhiába aggódott érted! Szegény Gyula bátyád is, emlékszel, mennyit mondogatta, hogy kapaszkodj meg, Edit, a szerencsédben, ne herdáld el magad… Mert már akkor is ilyen kelekótya voltál!

Gyömködte a holmiját a szatyrába, de most vad tekintettel felnézett.

– Kelekótya? – Megijedtem a tekintetétől, de aztán elnevette magát. – Szép lakás volt, az igaz. Két szoba, berendezve. Csakhogy nagyobbat akartam. Budán, valami szép helyen. Terasz. Üvegveranda. Megvehettem volna. Volt pénzem. Dögivel. Lett pénzem, azokért a képekért szépen fizettek… De akkor jött ez… – Hirtelen megint elkomorult. – Akkor jött ez a félelem. Hogy majd számon kérik.

– Kicsoda? A törvény?

– A törvénynek ehhez semmi köze! Minden szabályos volt, mégis bűnösnek éreztem magam… – Odament az ablakhoz, aztán megfordult; összevissza keringett, nem tudta, hová legyen. – A világ közepén állok – mondta –, és várom, hogy mi történik. Szólnak-e? Vagy nekem kell szólnom?… Mindenki csak lesi a másikat, hogy hadd csinálja, hadd csinálja… – Megállt, két tenyerével nyomkodta a homlokát. – Nem is tudom… Nem tudom, hogy van ez. Valami árulás. Meg akarjuk kaparintani a diót, s közben alattomban kattan a csapda.

Nyöszörögve leült, összekuporodott. Néztem, hogy milyen sovány. Az uram mindig azt mondta, hogy az ilyen soványféléknek rossz az idegzetük. Editre is mondta akkoriban, hogy talán rossz az idegzete.

– Feküdj le – szóltam csendesen. – Pihenned kell. Rossz az idegzeted.

Ült és nyöszörgött.

– Na – mondtam. – Csak a nagynénéd vagyok. Mit tanácsolhatok neked? Nem is értem, miről beszélsz, de ilyesmivel nem szabadna gyötörni magad. Tönkremégy. Ha kimerít az a munka, amit végzel, keress valami mást. Kedvvel kell dolgozni, az a legfontosabb. És ha nem tettél semmit a törvény ellen, ne félj senkitől. Dolgozni, az a legelső. Én is dolgoztam mindig. Ha egyet elvégeztem, már azt néztem, mi másik jön soron. Nem állok meg egy percre sem. Ha nincs dolgom a kertben vagy az állatokkal, előveszem a foltoznivalót. Az ember ne sokat spekuláljon, inkább foglalja el magát. Férjhez mehettél volna. Gyerekeid lennének. Élnél rendesen…

– Rendesen? – nézett fel végre. – Hogyan?

– Ahogy mások! – Már elfogyott a türelmem. – Ahogy apádék éltek, ahogy mi éltünk Gyula bátyáddal. Mit kell ezen sokat magyarázni?

– Elmegyek – mondta, s felállt.

Már ott tartottam, hogy pofon verem. Hisztéria az egész. – Akkor meg minek jöttél, ha elrohansz? – kérdeztem ingerülten.

Állt előttem, a szeme könnyes lett; megsajnáltam.

– Emlékeztem, hogy itt milyen jó volt… Hogy itt milyen jól voltam valamikor.

– Hát az régen volt – mondtam. Magam is meghatódtam, ahogy eszembe jutottak azok a régi esztendők, amikor még élt az uram, Edit itt lakott nálunk, innen járt iskolába. Nem lett gyerekünk, s egy ideig úgy éltünk, mintha Edit lenne a lányunk.

– Kiültünk az almafa alá vacsorázni… Friss ribizlit szedtem a bokrokból, megmostam a kútnál, meghintettük vaníliás cukorral…

– Na, látod – mondtam kissé megnyugodva. – Itt maradsz néhány napig és beszélgetünk a régi időkről. Gyere, megágyazok…

Bólintott. Bementem a szobába, tiszta ágyhuzatot vettem elő a szekrényből. Az eső csapkodta az ablakot, már csillapodott a vihar ereje, de kitartó esőnek ígérkezett. Holnap nem lehet kimenni a kertbe. Majd elővesszük a fényképes dobozt, nézegetjük a régi felvételeket. Majd csinálunk valamit. Megvetettem a helyét a sezlonon; az ágyneműnek kicsit állott szaga volt, levendulaillattal keverve. Kitártam az ablakot, hogy éjszakára átszellőzzön a lakás.

– Edit! – kiáltottam ki neki a konyhába –, hát gyere be! Nézd meg a virágjaimat! – Tudtam, hogy valamikor nagyon szerette a virágokat, nálam meg tele volt velük a szoba: aszparágusz, fikusz, vízipálma, filodendron, életfa, kaktuszok asztalon, virágtartóban, a szekrénytető sarkán. – Edit! Hallod?

Nem válaszolt, kimentem a konyhába. Az udvari ajtó tárva volt, csapkodta a huzat, a szél beverte az esőt, már jókora tócsa volt a küszöbnél. Editet nem láttam. A macskák odafutottak hozzám, dörgölődztek, a cirmos a szoknyám szélét kapkodta a karmaival. Edit szatyra sem volt sehol. Kiálltam az ajtóba, kiáltoztam a nevét, de nem jött válasz a sötétből. Sokáig álltam ott és kiáltozgattam, az eső áztatta a fejemet, vállamat.

Aztán visszahúzódtam a konyhába, becsuktam az ajtót. Csorgott a víz a küszöbnél a kövön. Gondosan feltörölgettem egy ruhával. A macskák ott lökdösték egymást a kezemnél. – Eridjetek már! – csaptam feléjük. Szétrebbentek, elsétáltak a tűzhelyig, leheveredtek a kecskeszőrre, nyalogatták egymást.

Mire felegyenesedtem, már aludtak összetekeredve, lustán.

Álltam egy kicsit a konyhában, hátha visszajön Edit.

Reménykedtem – előbb abban, hogy betoppan, aztán abban, hogy nem.

Nem jött vissza.

Két róka

A róka éppen megvacsorázott – fittyet hányva az orvosok véleményére, szeretett késő este vacsorázni –, és kiült az itatóvályú mellé, a ketrec sarkába. Az Állatkert gyepét nemrég locsolták, élvezte a friss nyári levegőt; aznap elég sok látogatója volt, az időjárás is kedvezőre fordult, s mivel arra gondolt, hogy az égvilágon semmire sem kell gondolnia, remekül érezte magát. Egészen beleolvadt az éjszakai sötétbe, csak a szeme világított; egy idő után látta is, hogy világít a szeme, ez kissé megzavarta, hiszen nem volt előtte tükör, hát akkor hogyan láthatja? Na, ez a probléma igazán nem hiányzott ilyen késői órában – akarta mondani éppen bosszankodva, amikor a sötétből, onnan, ahol a tükör lehetett volna (ha egyáltalán lenne tükör az Állatkertben), megszólalt egy hang. Egy rókahang:

– Csak én vagyok…

– Ki az az én? – kérdezte az esti semmittevésben megzavart róka.

– Én! Hát nem ismersz meg?

– Már hogyan ismerhetnélek meg, amikor azt sem tudom, ki vagy?

– No hiszen, szép dolog így fogadni egy rég nem látott rokont! – szólt zsörtölődve a ketrec előtt a rókahang. – Ide jövök, várom, hogy felkiálts: Ó, kedves testvér! S lám!…

– Jaj, hagyjuk a szemrehányást – mondta unottan a róka. – Mondd, mit akarsz, miben lehetek a segítségedre, de gyorsan, ki vele, késő van!

– Hogy mit akarok? Látni akartalak.

– Hát nem éppen ez a látogatás ideje, de mindegy. Tessék! Itt vagyok, láthatsz. És?

– Istenem – sóhajtott a sötétben a rókarokon. – Így kell látnom téged, ilyen szörnyű helyen!

– Hogy micsoda? – ráncolta a homlokát a ketrec mögött a róka. – Nem értem. Miféle szörnyű helyről beszélsz?!

A rókarokon szipogott, de restelkedve lenyelte könnyeit: – Hát ez a kőodú, ez a vasrács, körben az a nagy kerítés! Alig tudtam bejutni.

– Meghiszem azt! – mondta büszkén a róka. – Itt nem lehet csak úgy jönni-menni! Őriznek minket.

– Ha tudnád, mennyire megijedtek otthon, amikor meghallották, hogy hová kerültél! Az a féltés, az a rettegés, hogy mi lesz veled?!

– Mondd csak – kérdezte éles, sértődött hangon a róka –, tudod te egyáltalán, hogy mi ez itt?

A rókarokon közelebb settenkedett a ketrechez, és suttogva mondta: – Nem tudom pontosan, de azt látom, hogy nem rókának való.

A ketrecből gúnyos nevetés hallatszott: – Hát ez az, ez az! Nem láttok tovább az orrotok hegyénél! Még hogy nem rókának való? Ez a világon a legelőkelőbb hely, ahová róka bejuthat! Barátom! Ez az Állatkert!

– Ne mondd! – ámuldozott a rókarokon. – És az mi?

– Részletesen kifejteném – szólt jóindulatúan a róka –, ha nem járna ilyen későre az idő. Így csak annyit mondhatok, hogy olyasmi, mint a múzeum. Múzeumról már hallottál, nem?

– Sajnos a mindennapi lótás-futás, ugye… – szégyenkezett a rókarokon, amire a ketrec mögött a róka türelmetlenül legyintett:

– Na, nem akarok belebonyolódni. Röviden: a világ minden tájáról idehozták azokat az állatokat, akik méltóak arra, hogy a fajtájukat képviseljék. Mint például – köhintett – engem is! Minket aztán féltve őriznek…

– Őriznek? Ha jól sejtem, ez elég kellemetlen.

Megint a gúnyos nevetés: – Nézőpont kérdése.

– Aha, igen – bólogatott a rókarokon. – Ámbár nem értem egészen pontosan, hogy mi az a nézőpont, de ezzel nem akarlak zavarni, majd valakitől megkérdezem alkalmilag.

– Végső soron – folytatta bosszúsan a róka –, mi, akik itt lakunk az Állatkertben, magasztos célt szolgálunk. Tudod követni, amit mondok?

– Hogy mit tudok csinálni?

– Azt kérdezem, érted-e, amit magyarázok?

– Persze, hogyne! És sokat szenvedsz?

– Kiről beszélsz? – kérdezte megütközve a róka.

– Csak bátran mondj el mindent, ami a szívedet nyomja – mondta meghatottan a rókarokon. – Ne szégyellj semmit, pajtás! Panaszkodj csak, tudom, itt nincs kihez szólnod, nincs aki megértené, hogy mennyit szenvedsz, amióta el kellett hagynod az erdőt, és a réteken, a faluszéleken meg a kertek alján az éjjeli portyákat…

– Álljon meg a menet! – szólt hidegen a ketrecben a róka. – Te a bolondját járatod velem? Hát képtelen vagy felfogni, hogy mit magyarázok? Ez itt az Állatkert! Kitüntettek azzal, hogy ide hoztak, hogy kiválasztottak a sok ezer róka közül… – hangja ideges köhögésbe fulladt. – Ez… ez már szinte sértés! Nem észrevenni a beosztásomat! A rangomat! – Már rikácsolt: – Kikérem magamnak!

A rókarokon megszeppent, hátrább húzódott a ketrectől, és riadtan tekingetett szét a sötétben, hogy kit riasztottak fel a hangoskodással. – Kérlek! – suttogta félősen. – Kérlek, nyugodj meg, nem akartalak felbosszantani, én csak…

– Te csak, te csak! – dohogott a ketrecben a róka. – Jössz nekem az erdővel meg a rétekkel, na és ráadásul a kertek aljával!

– Csak úgy eszembe jutott – mondta zavarodottan a rókarokon –, hogy hányszor, de hányszor lopakodtunk a tyúkólak körül együtt… mennyi izgalom. Milyen szép éjszakák! Mekkora bátorság kellett hozzá, s neked volt bátorságod! Hát már nem emlékszel?

– Dehogynem! Elég nyavalyás évek voltak!

– Nyavalyás évek?! – sápadt el a rókarokon. – Hát így beszélsz, hogy nyavalyás évek? A küzdelmeinket csak így emlegeted, hogy…

– Hagyjuk a hamis érzelgősséget! – legyintett a róka. – Mondd csak ki kereken, hogy lopni jártunk, garázdálkodni…

– Lopni?!

– Bizony ám! És kitekertük a tyúkok nyakát, aztán iszkiri, megpucoltunk a zsákmánnyal! Mondhatom, szép dolog!

– Lopni? – hüledezett a rókarokon. – És azt elfelejtetted, hogy miért tekertük ki a tyúkok nyakát? Mert éhesek voltunk! És éhesek voltak a kölykeink is! Nekik vittük a zsákmányt. Tyúkot, kacsát, a mezőről a nyulakat…

– Na, csak mondd azt, hogy az is milyen szép volt! Felriasztani a nyuszikat… igen, az ártatlan nyuszikat az üregből, a fácánokat a fészkükről…

– Már megbocsáss – mondta sértődötten a rókarokon –, minden tisztességes rókának ez a dolga!

– Na jó, persze, persze – szólt megenyhülve a ketrecben a róka. – Persze, szimplifikálva a dolgokat, ez igaznak látszik. Bocsáss meg, elfelejtettem, hogy neked ez, quasi hottentottául hangzik. Te azt hiszed, hogy csak az az élet létezik, amit ti éltek ott az erdőn, meg az… izén… ott, na… a mezőn. Elragadtattam magam. Nehezen értünk szót, de azért – ismét köhintett –, azért én is, hogy úgy mondjam, róka vagyok. Hehehe… A róka róka marad, bárhová kerül is, nem igaz? Mi rókák, ugye, ti meg én, mi soha… na, mit is akartam? Ne nézz már olyan morcosan! Hehehe… Igazán kedves tőled, hogy meglátogattál. Na. Hogy s mint vannak otthon? Időjárás? Kedvező? Egészség? Rendben? Parancsolsz, megkínálhatlak valamivel? Egy kis nyúlcomb vagy madármell?

A rókarokon bizalmatlanul pislogott, aztán engesztelődve elmosolyodott: – Hát szóval… azért te is?

– Hogy mondod, kérlek?

– Hát a nyúlcomb meg a madármell… – Kacsintott. – Úgy értem, hogy azért te is, mi?

A ketrecben a róka jóindulatúan bólogatott: – Ha a táplálékomra célozol, természetesen: ma sem eszem mást, mint azelőtt.

A rókarokon felsóhajtott: – Tudod, nagy kő esett le a szívemről. Már kezdtem félni, hogy te másmilyen vagy, mint mi, otthon.

– Nono – csóválta a fejét a róka. – Nono, micsoda félreértések, abszurdum!

– És hogy jutsz ki a rács mögül? – kérdezte bizalmasan a rókarokon.

– Miért kellene kijutnom innen? Semmi szükségem rá.

– Akkor hát hol vadászol?

– Sehol. Majd egyszer te is megérted, hogy az… hogy is mondjam… az alantas dolog. És teljességgel nélkülözhető. Mondtam már neked, hogy engem azért tartanak itt, mert értékes vagyok. Nos, mi következik ebből?

– Röstellem – mondta a rókarokon –, de nem tudom, mi következik.

– Sok pótolnivalód van, szegény barátom – szólt atyaian a róka. – Summa summárum, de ha ezt sem érted, akkor hic et nunc nehéz tisztázni a dolgokat; tehát egyszerűen szólva: engem itt ellátnak mindennel. Érted?

– Hogy a csudába ne! – A rókarokon zavartan tipródott, aztán bátortalanul megkérdezte: – De hol vadászol?

– Szíves elnézésedet kérem – szólt ridegen a ketrecben a róka –, kissé kimerítő volt ez a késő esti beszélgetés, de néhány percet talán még engedélyezhetek magamnak, hogy megismételjem – kicsit éles hangon és tagoltan mondta: – naponta behozzák az odúmba az ételt és az italt, gondoznak, s nekem semmi más dolgom, csak hogy róka legyek, és engedjem magam nézegetni. Most már érted?

A rókarokon alig jutott szóhoz, annyira meglepte az, amit hallott. – Nem is kell zsákmányra lesned, lopakodnod, rettegned, éhezned napokig? Soha?

– Soha.

– És mit mondtál? Hogy néznek? Kik?

– Az emberek.

– Istenem! – riadt meg a rókarokon. – Hiszen ők megfognak, agyoncsapnak, lelőnek!

– Hát látod – nevetett a ketrecben a róka –, lehetetlen egy röpke félórában mindent megértetni veled! Persze, hát az a világ, amiben te élsz! Igen, igen, emlékszem rá, tudom, siralmas szűklátókörűség! – Legyintett, aztán türelmes hangon folytatta: – Az emberek nem bántanak, hanem tanulmányoznak. Hja, persze, fogalmad sincs róla, hogy az mit jelent… na, mindegy. Az emberek megnéznek, elolvassák a ketrec fölötti táblán, hogy én vagyok a róka, s ily módon tudomást szereznek róla, hogy van róka és hogy milyen az. Mármint én. Vagyis mármint a róka. Ez eléggé bonyolult – érted, mi az, hogy bonyolult? –, de éppen ez benne a tudományos, a nem mindennapi. Mondhatnám, tudományos munkatárs vagyok, de ez sok, ne túlozzunk, elégedjünk meg annyival, hogy nélkülözhetetlen a személyem, ezért aztán mindent megkapok, amire csak szükségem van, s vigyáznak rám. Világos?

– Hogy mikről nem tud az ember! – mondta tűnődve a rókarokon. De megint fátyolos lett a hangja: – Hanem azért, ha látnád, mennyire aggódnak érted otthon! Hmm… milyen fürgén hajszoltad a nyulakat a mezőn, milyen ügyesen tudtad kicibálni a tyúkokat az ólból… – ijedten a szája elé kapta a mancsát: – Már engedelmet, hogy rájár a nyelvem!

– Nem tesz semmit – nyújtózott lustán a ketrecben a róka.

– Váltig mondogatják: álmában biztosan itt jár köztünk.

– Rég volt, igaz se volt – nevetett kurtán a róka. Felemelkedett ültéből, hogy jelt adjon vendégének a távozásra: – Ej, hát nem ettél egy falatot sem? – vetette oda illedelemből.

– Ó, nem, köszönöm – szabadkozott a rókarokon –, csak fogyaszd el, én majd fogok magamnak valamit. Az igazat megvallva… engedelmeddel… megszoktam, hogy a magamét egyem… tudod…

– A jó kis hazai, persze! – ásított a róka. – Nekem diétázni kell, sajnos. Ó, most látom, hogy elszaladt az idő. Kitalálsz? Ha valaki szólna, csak mondd, hogy nálam voltál, akkor nem lesz semmi probléma. Rám mindig számíthatsz. Csak egyenesen, aztán a pálmaháznál balra… Fel a fejjel! Szép, csillagos éjszaka van. Ó, a vadászat, persze! De, ugye, ez a beosztás itt… a szolgálat! Így van ez!

– Hát akkor… – mondta félszegen a rókarokon.

– Csak semmi búcsú – intett férfiasan a ketrecben a róka. – Csak semmi ceremónia.

– És mit üzensz?

– Üzenni… persze! – bólogatott a róka. – Azt üzenem, hogy… na, lássuk csak! Ahá, hogyne! Szorgalom és igyekezet! És mindig előre, akkor sikerülnek a dolgok! Világos?

– Szorgalom és igyekezet… – hajtogatta készségesen a rókarokon. Már ment volna, de nem tudta, hogyan köszönjön el.

– Na, minden jót! – mondta sietve a ketrecben a róka. Sarkon fordult, és eltűnt a kőodú mélyén. Még hallatszott a hangja; gyors, kurta szavak: – És csak továbbra is! Mindig! Csak semmi teketória!…

Üdülőövezet

Már ne tessék azt mondani nekem, hogy húsz forint sok ezért a munkáért. Húsz forint óránként. Hogy volna sok? Akkor még, ugye, az útiköltség is, hogy átjövök a komppal Megyerről, meg aztán kell nekem négy-öt üveg sör is egy napra, másként nem bírom erővel. Hatvanéves múltam, azt is tessék számolni. Nem azért mondom, hiszen mindent megcsinálok én, értek a fákhoz, a rózsákhoz, sziklakertet is rakok, de olyat! meg a füvet is nyírom, ha kell, pedig azt nem szeretem, jaj, de nem szeretem! Inkább felások száz négyszögölt egy nap, csak a füvet ne kelljen nyírni. Na, ha nem megy másként, lehet a fű is. Lehet. De húsz forint miért volna sok? A fiam szid érte, azt mondja, a papa hagyja kizsarolni magát. Igaz, ő iparos munkát vállal, de ötven forintnál alább el nem megy sehová. Akkor már inkább otthon üldögél, azt mondja. Hát én nem kérek ötvenet, csak húszat. A Vukovics doktornét tessék megkérdezni, hogyan van megelégedve a munkámmal. A Vukovics doktorné kiteszi a pálinkásüveget az asztalra, igyon csak, Daubner bácsi. Így. Igyon, amennyi kell! Nem nézi az, mennyi marad az üvegben, végezzem el a munkát, az a fontos. Nem azt mondom, hogy pálinkát tessék, megiszom én a sört is, jobban is esik ebben a melegben, pláne ha jól be van hűtve, az csak hűtve jó, nem igaz? Húsz forint hogy volna sok ennyi kerti munkáért! Bolondság is, hogy ennyiért vállalom ebben a drága világban, de nem emelem az árat, nem vagyok én olyan kapzsi. A fiamnak tizennyolc forint az órabére a Házkezelőségnél, mondta is neki itt valaki, hogy ha a munkahelyén csak tizennyolcat kap, akkor így háznál hogyan mer ötvenet kérni? Tudja, mit felelt a fiam? Hogy igaz, igaz, de a munkahelyén aztán nem is csinál semmit azért a pénzért. Jól megmondta, hehe… Igaza van, ha dolgoztatni akarnak vele a szabad idejében, fizessék is meg! Mert nemigen lehet embert kapni, azt jól tetszik tudni, ugyebár. Nincsen ember munkára, csak jó pénzért. Legyen meg az ötszázas egy napra, csak úgy éri meg. Tudja, mennyiért egyengették el ott fönn a hegyen az egyik új kertet? Két ember? Szombat-vasárnap? Háromezerért! És akkor még fröccsöztették is őket, meg hálálkodtak is nekik.

Nem, a fröccsért sem vagyok oda, inkább a sör, mondom. Négy, öt üveg, aztán rendben. Akkor megy a munka. Mert amúgy jóformán semmit sem eszem egész nap. Tudja fene, valahogy nincsen étvágyam mostanában. Bereggelizek, aztán egész nap ámen. De a sör az jót tesz. Ó, nem azért mondom, ne tessék félreérteni. Na, jól van, na, megiszom, ha annyira tetszik kínálni. Na, ha így kéznél van, hát csak tessék. De alacsonyról, úgy, úgy, hogy ne verjen nagy habot. Egészségére! Ez német sör vagy milyen? Mert jó nekem a Kinizsi is. Legjobban a Kinizsit szeretem, az nem is drága. Négy, öt üveg, ugye… Hát ahogy nézem, van itt munka. Hogy ki metszette meg ezt a szőlőt, nem tudom, de szívesen letörném a kezét! Így metszeni! Nem értenek hozzá, tönkreteszik. A rózsák is, ej, ej, hát szabad így hagyni? Meg a málna így keszekuszán! Aztán a fák alját is rendbe kell tenni, látom. Kaptak ezek valami trágyát? Szép fák, fiatal fák. Nem lehet ám ezeket sem csak úgy az isten kezére bízni! Tetszik tudni, kijönnek ide, kertet akarnak, nekifekszenek, túrnak-fúrnak, rendezkednek, virágágyás meg minden, aztán egy év, két év, és oda a lelkesedés. Hagynak pusztulni mindent. Akkor aztán hadd jöjjön a Daubner bácsi! A kerítést nem akarja megcsináltatni? A fiammal elvállalom. A fiammal meg a sógorommal. Egy hét alatt meglenne. Betonlábak, kihúznánk a drótot. De ha kőből akarja rakatni, azt is lehet. Kő meg vas. A múltkor csináltunk egyet itt, ezen a soron. Kinizsi nincs, csak ez a német? Hát mindegy, ebben a melegben ez is jólesik. Na, isten, isten! Innen mentem én nyugdíjba, a Kefegyárból, nem sok a nyugdíj, kell hozzá egy kis pótlás. A fiam azon van, hogy kiváltja az ipart. Merthogy vízvezeték-szerelő. Mondom neki, bolond lennél ipart váltani! Hogy megegyen az adó? Így a magad zsebére keresel, igazam van? Mert adóval agyon tudják ám nyomni az embert. Meg akkor mindig kell dolgozni, ha tetszik, ha nem. Most meg csak akkor vállal valamit, ha kell a forint. Munka van elég, hajaj! Annyi az építkezés, csak győzze! Mert mindent elvállal, ügyes gyerek. Vasmunkát, famunkát, fűtésszerelést, kőművesmunkát, burkolást, villanyszerelést, ami adódik. Ért hozzá. A sógorom segít neki, pedig az is állásban van, sofőr, de délután meg szombat-vasárnap megkeresi a fiam mellett a magáét. Ügyeskedni kell, tetszik tudni. Én inkább csak a kertészkedést szeretem. Voltak ám nekem olyan kuncsaftjaim! Professzorok meg művészek, meg ott fönn, a hegyen, tudja, az új soron a fejesek. Mind azt mondta, ej, Daubner bácsi, a maga keze aranyat ér! Dolgos ember maga, Daubner bácsi! Azért mondom, húsz forint óránként, nem olyan sok az. Tisztességes munkát adok érte. Nem kell utánam járkálni, hogy így csináljam meg úgy csináljam, egyszer meg tetszik mondani, mi lenne a kívánság, aztán úgy lesz. Egészségére! Iható ez a német sör is, egye meg a fene. Csak valahogy kisebb üveg ez. Olyan kicsiforma…

Most meg, tudja, mit hallottam? Hogy a locsolók hogyan keresik a pénzt. A locsolókocsisok, tetszik tudni, ott, Pesten. Merthogy a házmestereknek hajnalban le kellene mosni a járdát, hát kitalálták, adnak a locsolósoknak egy-egy százast – havonta! – azok meg egy kicsit jobban megnyomják azt a billentyűt vagy mit, hogy a víz felspricceljen a járdára. Az csak egy mozdulat, tetszik érteni. Egy semmi dolog, mégis mennyit lehet keresni vele. A vízzel! Mert ahol nem kapnak pénzt, ott szépen visszafogják a vízsugarat, ingyenben nem tesznek szívességet. Ezt az egyik színész művész úr mesélte nekem, Pesten lakik, hát ő tudja. Na, tetszik látni, ilyenek az emberek, mit ki nem találnak, hogy megpótolják a fizetésüket. Csak ész kell hozzá, máris jön a forint. Ügyeskedés. Azért mondom, mert én nem ügyeskedem, én megdolgozom azért az órabérért. Nem könnyű munka ez! Meg már elmúltam hatvan. Ja, mondtam, igen. Öregszem, már nem hajladozom olyan könnyen. Na, még egy pohárral, aztán elég. Háromdecisek ezek vagy mekkorácskák? Az ember inna, aztán már üres is az üveg. Kedves egészségére! Mennem kell, várnak a Jakabék, tetszik ismerni őket, nem? Az a szép, új ház ott a hajóállomás fölött. Egymillió forintért építik. Hát, amondó vagyok, elég sok pénz az, azt hiszem. És nem is olyan nagy ház ám! Betonlábakon áll, de fönn csak olyan csepp szobák. Csupa üveg meg vas. Nekem nem kellene. Meg kő, belül. Meg nádtető. Központi fűtést is csinálnak, az igaz. Nagy tartály az olajnak. Kerítés. Kiadja a milliót. Csak hát sok. De van nekik, az ember nem kérdezi, honnan. Istenem. Van, akinek van. Biztosan megdolgoztak érte, másként hogyan lenne? Én nem törődöm vele. Az ő dolguk. Mostan a pázsitot kell megcsinálnom. Hát megcsinálom. Húsz forint nekik is. Azt mondják: ajánlották magát, Daubner úr. Hogy maga megbízhatóan dolgozik. Így ajánlgatnak engem, akik ismernek. Pedig már nem is vállalok annyit, mint azelőtt. Nem megy. Gyógyszereket is szedek, tudja fene, miket, mindenféle dobozokban vannak. Aztán otthon is van munka, ugye. Az asszonnyal mostan kimentünk a kisházba lakni, a nyári konyhába. Átadtuk a házat a fiamnak. Nős, gyerekek vannak. Modernizálják. Fürdőszobát építenek, bevezetik a vizet, kell nekik a pénz. Ügyes ember a fiam, ha kell itt valami szerelés, csak tessék szólni, küldöm. Ötven forint, azt megmondja előre. Kapkodják őt mindenfelé. Na, csak mondom. Hát akkor majd jövök valamelyik nap. Jó, csak tessék küldeni a sofőrt a kulccsal. Aztán megleszek én a sofőr nélkül is. Ahogy gondolni tetszik. Majd megcsináljuk. Áthozom a hengert a Jakabéktól, mert azok sincsenek itt köznapon, csak vasárnap. Akkor aztán az egész család a kertben. Fehér bőrkesztyűben dolgoznak. Nem tudom, mi a foglalkozásuk, de igen féltik a kezüket. Hát, ugye, istenem! Hanem az egymilliót, azt nem én mondtam! Nem tőlem tetszik tudni! Mert énnekem nem ők mondták, csak az iparosok. Már csak azért említem, mert biztosan tetszik beszélni Jakabékkal, úgy nézem, ők is ilyen magas beosztásban vannak, már csak az autókról ítélem, a fekete autókról, amik ott állnak vasárnap a ház előtt. Gondolom, valahol össze tetszik akadni velük, hát nem akarok én szóbeszédet. Semmi közöm az ilyesmihez. Elvégzem a munkámat, aztán kész. Fizetnek érte, aztán kész. Még hála isten, hogy tud egy kis pénzt keresni az ember. Egymásból élünk, nem igaz? Ki hogyan bírja. Megsegítjük egymást, az az igazság. Akinek több van, az ad, akinek meg ereje van, az dolgozik. Hogyan is lehetne másként?

Na, aztán lehet ám vendégeket hívni, mutogatni a kertet, mert szép lesz, úgy csináljuk, hogy szép legyen. Ahogy tetszik rendelkezni. Ha szerdán jön a sofőr a kulccsal, hát szerdán. Itt leszek. Korábban is lehetne, de ha csak kilencre ér ki, mit tegyünk? Ő aztán közben visszamehet, nem kell tőlem félteni semmit. Na, csak mondom. Tudom, tudom, csak mondom. A Vukovics doktorék is kinn hagynak mindent. Garanciát vállalok. Jó lesz, ha kiszalad a sofőr locsolni, hadd keljen ki a mag. Sportkeveréket tessék, én egy kis herét is kevernék bele, attól erősödik a fű. Ha nem, hát nem. Mindenki másként akarja. Azért mondom, csak szólni kell, úgy csinálom. Most még jó idő van rá, csak lenne egy kis eső. Nagyon száraz ám a föld, talán még csákányozni is kell. De az már az én gondom. Húsz forint, aztán majd elszámoljuk. Nem kell előleg, dehogy kell, hogy tetszik képzelni? Majd én írom, hogy hány óra, hány nap. Majd beosztom a másik munkámmal ott, Jakabéknál. Még a keresztnevüket sem tudom, tetszik látni. Az is lehet, hogy nem Jakabék, hanem Jabakék vagy Bajakék. Ajánlottak, aztán odamentem. De ők tudják a nevemet, hogyne tudnák! Mindenki tudja. Tessék megkérdezni bárkitől. De ha elfelejtené, hát csak annyit: az a kis, szíjas ember, aki dolgozni szokott errefelé. Már tudják. Vagy: akinek a bal kezén az a sorvadás van. Az, az. Sorvadás. Itt e! Izomsorvadás. Hát valahonnan. Tudja jóég! Meg vérnyomás, érszűkület. De oda se neki! Mondom az asszonynak: amíg bírom, bírom. Tétlenül úgysem tudnék meglenni. Egész életemben megszoktam a munkát, mit csinálnék? Üldögélnék? Lesném a madarakat? Affenét! Húzom, ameddig húzom, de legalább mozgok. Az kell. Mozgás. Nem szabad abbahagyni. Abbahagyja az ember, aztán kész. Máris vihetik lábbal előre. Na, minden jót! Meglesz, meglesz. Minden meglesz. Jó lesz minden, rendben lesz. Minden jót! Csak tessék idebízni!

Szép nyár

Nem szerette az idegen fürdőszobákat. A mosdó fölötti polcon látott ugyan egy üveg fertőtlenítő oldatot, amivel a háziasszony állítólag minden lakó után kiöblítette a kádat, de Sándor fürdés közben óvakodott attól, hogy a csapon kívül máshoz is hozzáérjen, meztelen talpát pedig még egyszer lemosta szappanos vízzel, amikor zuhanyozás után kiszállt a kis gumiszőnyegre.

Kopogtak az ajtón, halkan, mégis zaklatóan; ingerülten megengedte a vizet, hogy jól csobogjon, hadd hallják odakinn. Ezt sem szerette, ezt a kapkodást; mindig ki kell számítani, mikor osonhat be tisztálkodni, nem beszélve a vécéről, az is állandóan foglalt volt, ott is mindig rákopogtak. A kocogtatás ismétlődött, a kilincs is megmozdult; ez már mégiscsak sok volt. – Egy pillanat! – kiáltotta dühösen; aztán németül: – Moment! – mert sejtette, hogy a velük szomszédos szobában lakó németek sürgetik. Esetleg az olaszok. Az olaszok egy rogyásig megpakolt Fiattal tegnap érkeztek, délután, amikor Sándorék még lenn voltak a parton, s persze nem tudtak beállni az udvarra az ő Zsigulijuk miatt. Este akkora lármát csaptak ezért, hogy Sándor csak kapkodta a fejét; s ami a legbosszantóbb, a házinéni is a pártjukra állt. A kocsival úgy tessék parkolni, magyarázta az olaszaival kórusban, hogy minden vendég autója elférjen, s ezt azért is megkövetelheti, mert helyhasználatért nem kér egy vasat sem. Sándor legszívesebben becsomagolt volna, hogy továbbálljanak, de Klára lecsillapította.

A kilincs megint megmozdult; meg sem törülközött rendesen, magára kapta a fürdőköpenyét, felmarkolta a borotválkozó szereket meg a neszesszert, elfordította a zárat, kilépett. Két göndör hajú gyerek ugrott hátra az ajtótól. – Grácie, signore! – kiáltották kántálva, s besodródtak mellette; magukra zárták az ajtót; hallotta vidám veszekedésüket, amint a folyosón – gumipapucsával a futószőnyegen vizes nyomokat hagyva – kerülgette az egész olasz családot.

– Na, csakhogy!… – fogadta Klára a szobájukban. – Itt a reggeli! A fiad már türelmetlen.

Nem szólt, lerakodott.

– Annyit kell várni rátok – nyafogott a kis Sandri. Megfésülve, az új Lee-farmerjében, csíkos trikóban ült az asztalnál. Keze a széles övbe akasztva, álla leszegve; s csaknem a derekán ült, lecsúszva, szétterpesztett lábbal.

– Ennek meg mi baja? – kérdezte Sándor. A nyitott ablakszárnyat használta tükörnek, ott fésülködött. – Mi a baja már kora reggel?

– Éhes – mondta Klára.

– Nem tehetek róla.

– Nem is. Csak mondom. Gyere, aztán eszünk. Rád vártunk.

– Rám zörgettek a tegnapi kölykök.

– Vigyázz a rákomra – mondta Sandri.

– Hogyan?

– A rákomra. Ne rúgd föl.

– Hogy mit ne rúgjak föl?

– A rákját – mondta nyugodtan Klára. – Ott, az ablak alatt, abban a lekvárosüvegben.

– Meg fog büdösödni – nézett Sándor a lába elé.

– Nem fog. – Sandri még jobban leszegte az állát. – Hazavisszük. Meg a tengeri csillagot is. Meg a tengeri sünöket.

– Máris büdösek – mondta Sándor.

– Nem büdösek!

– Érzem. Egész éjjel éreztem. Rohadásszaguk van.

– Nem is rohadnak!

– Jó, ne vitatkozzatok, hanem együnk – mondta Klára. – Apja, gyere már!

– Tőlem ehettetek volna. – Sándor kifújta a hajszálakat a fésűből. – Nem lehet nyugta az embernek abban a vacak fürdőszobában! Ott nyüzsgött az ajtó előtt az egész pereputty!… – Elhúzta a széket, leült; nézte a tálcára rakott kockasajtokat meg a kis gyümölcsízes dobozokat. Megfogta a kancsót. – Kávé?

– Nem, tea. Tölthetek?

– Tölts. – Várt; s amíg Klára eléje készítette az ételt, újra eszébe jutott: – Nem fogunk mindenféle bűzös dögöket cipelni!

– Hagyd már – mondta Klára. – Hát ezeket ő fogta ki a tengerből! Ezek az ő kis állatkái. Na, egyetek szépen.

– Nekem sajt nem kell – mondta Sandri.

– Akkor kóstold meg a lekvárt – kínálta az anyja.

– Nem kell! Szappaníze van!

– Milyen íze? – nézett rá elképedve az apja. – Szappaníze?! Miket találsz ki?

– Unom, hogy minden reggel sajt van meg lekvár.

– Unja! – mondta Sándor. – Hallod ezt? Ő unja!

– Igen, mert nem szeretem! – Sandri dacosan ült, dobolt a talpával. – Kihányom!

– Ne dobolj! – kiáltott rá az apja. Felbontott egy kockasajtot, óvatosan beleharapott, letette; majszolta a falatot, teát kortyolt rá. – A legjobb sajt, ami errefelé kapható!

– Nézd, kicsim – szólt a fiához óvatosan Klára. – Négy dínárt fizetünk a reggeliért. Négy dínárért mit akarsz? Tea vagy kávé, és sajt, lekvár, péksütemény, gyümölcs. És nem kell szaladgálnunk már kora reggel, hogy hol együnk. Apád nagyon okosan kigondolta.

– Ne magyarázz neki! – vágott közbe Sándor. – Ha nem eszik, nem eszik. Nincs más!

– Lefogysz, kicsim! – sopánkodott Klára.

– Nem fog éhen halni. Majd eszik, ha éhes.

– Éhes vagyok – mondta a kisfiú.

– Akkor itt van, tessék! – Klára közbe akart szólni, de a férje rávetette a tekintetét. – Nem fogunk könyörögni! Eljöttünk Jugoszláviába, itt vagyunk, fürdünk a tengerben, szép tájakat látunk, utazunk jobbra-balra. A legkevesebb, amit elvárhatok, hogy ne kritizálja a reggelit!

– Te sem szereted a kockasajtot – mondta Sandri. – A fogadhoz tapad. Te mondtad.

– Akkor is! Megeszem! És most már elég, jó?! Befejeztük! – A feleségéhez fordult. – Mi a program? Lemegyünk fürdeni? Vagy valami más?

– Süt a nap – mondta az asszony.

– Igen. – Sándor kinézett az ablakon. A lejtő fái felett a tengerre lehetett látni. Az öböl kék vize egybemosódott az ég kékjével. Ragyogó idő volt. – Akkor hát?

– Gondolom, délig fürdünk, később valahol ebédelünk, aztán hazajövünk átöltözni.

– És?

– Menjünk valahová hajóval! – élénkült fel Sandri.

– Ettél?! – nézett rá szigorúan az apja.

Sandri egy kifliért nyúlt, rágcsálta.

– Rágcsálja – bólogatott rosszallóan Sándor. Aztán ismét a feleségéhez: – Tehát?

– Nem tudom.

– Na, de valamit csak kigondoltál? Nem? A fürdés rendben. Az ebéd is rendben. Abban a vendéglőben, amit tegnap javasoltam; ott, a sziklák fölött. De azután? Üljünk be ismét egy másik vendéglőbe? Mert azt is lehet. Vagy nézzük meg újra az öreg városrészt? Esetleg átmehetünk Opatijába, ott is beülhetünk valahová, persze ott minden drágább. De megtehetjük. Ti limonádét isztok vagy valamilyen szörpöt, én kávét…

– Én fagylaltot – mondta felcsillanó szemmel Sandri.

– Nem, fagylaltot majd az utcán veszünk – mondta nyugodtan Sándor. Nem törődött a gyerek dühös fintoraival, ismét a feleségére nézett. – Nos? Vagy menjünk be Rijekába? De ott már jártunk. Pulát is láttuk: a kikötőt, a diadalívet, az arénát. Csaknem akkora, mint a római. Egészen elámultam. Remélem, jól sikerült a fénykép… Hajóztunk is. Tehát? Vigyázz, kilöttyinted a teádat!

Az asszony kezében megremegett kissé a csésze; koppant, amint a tálcára tette.

Sándor figyelte: – Nem mondasz semmit?

– Jaj, nem tudom, hagyd már, hagyjuk most, majd kialakul… – Hirtelen rákiáltott a fiára. – Ne majszold azt a kiflit, hanem edd rendesen vagy mit tudom én!…

– Hát így nem lehet – mondta higgadtan Sándor. – Ilyen idegesen nem lehet. Nyaralni jöttünk és nem idegeskedni.

– Te csinálod.

– Én?! Én csak felsorolom, hogy mi az, amit tehetnénk, és mi az, amit már láttunk, én csak azt akarom, hogy módszeresen…

– Módszeresen! Módszeresen nem lehet nyaralni! Otthon is mindent módszeresen, itt is mindent módszeresen! Akkor minek jöttünk ide?

– Minden nyáron elmegyünk valahová – mondta fojtott hangon a férfi. – És kérlek, kapcsolj ki, engedd el magad.

– Én elengedtem magam… – Klára felállt, megkerülte az asztalt; leült a gyerek díványára a kiteregetett, száradt fürdőruhák mellé. – Amikor eljöttünk, én úgy jöttem el, hogy elengedtem magam. Kikapcsoltam…

– Most miért nem eszel?

– Nem tudok. – Szétnyílt rajta a frottírköntös, kis, fekete bikini volt alatta.

– Látom, már rajtad a fürdőruha…

A hosszú, keserves csendet a gyerek kihasználta, ő is felállt az asztaltól, az üvegben kapirgáló rákja mellé guggolt, kocogtatta az üveg falát.

– Na jó, nincs semmi baj – mondta Sándor. – Megyünk a tengerre. – Befejezte a reggelit; a falnak fordulva kibogozta köntösét és felvette úszónadrágját. – Hát akkor? Sandri! Te miért nem vetkőzöl le?

– Így megyek.

– Így jön?! – Sándor szövetségest keresve e képtelenséggel szemben, a feleségére tekintett. – Hogyhogy így jön?

Klára nem bírta tovább, üvöltött. – Azonnal vedd le azt a göncöt, ne bosszantsd apádat, mert nem tudom, mit csinálok!

– Azt mondtad, mehetek így – nézett az anyjára riadtan a kisfiú. – Azt mondtad, mehetek az új farmerben…

– Semmit sem mondtam, azt csináld, amit apád parancsol!

– Hiszen én csak jót akarok – szólt szelíden Sándor. – Szeretsz fürdeni, farmerben mégsem úszkálhatsz, elhoztunk a tengerhez, a kedvedért jöttünk…

– A kedvedért meg az én kedvemért jöttünk ide, ha nem tudnád!… – Klára már sírt. – A mi kedvünkért van ez az egész, jól jegyezd meg, apádnak ez csak gond, egy rettentően nagy áldozat, ő otthon félbehagyta a munkáját, megszakította a tárgyalásokat a mit tudom én milyen partnereivel…

– Partnereimmel!… – nevetett fel idegesen Sándor.

De Klára egyre vadabbul folytatta: – Igen, igen, és különben is torkig van az utazásokkal, torkig a repülőutakkal és a nagy vacsorákkal a külföldi szállodákban, meg az unalmas piálásokkal azokban a ronda bárokban, ahová szegénynek muszáj beülni, és jobban teszed, ha megbecsülöd magad velem együtt, és megköszönöd szépen, hogy hajlandó volt velünk is kiruccanni!… És vedd fel rögtön azt a rohadt fürdőruhát, ha jót akarsz!…

– De nem kell fölvennie – mondta sértődötten Sándor.

– De igenis!

– És nem kell így beszélni!

– Nem beszélek sehogy, csak azt akarom, hogy a gyerek ne tegye tönkre a nyaralásodat!

– Nem teszi tönkre…

– Akkor én!

– Te sem. Butaságokat beszélsz.

– Mindig butaságokat beszélek. Vannak körülötted sokan mások, akik soha nem beszélnek butaságokat. Nagyon sajnálom. Bocsánat. Igazán kellemetlen lehet neked az én…

– Semmi sem kellemetlen. És nem is azért… – Sándor érezte, hogy üres a feje, teljesen kiürült, nem jutottak eszébe a szavak. Nem is tudta, mit akar mondani. Nem értette önnön ingerültségét, már bánta, hogy szóvá tett valamit is. A fiára nézett; a gyerek sápadtan állt az ablaknál, tágra nyílt szemmel; kapkodva oldozta el derekán az övet, s bújt ki a nadrágjából. Sovány gyerek volt, sima hajú, nagy szemű. Az anyjára hasonlított. Most, hogy látta mindkettőjük riadt arcát, Sándor még inkább felfedezte a hasonlóságot. – Én csak rendet akarok… – folytatta zavarodottan. – És nem tudom, miért kell ebből ennyit kihozni? Semmi rosszat nem mondtam… – Leste, hogy az asszony közbeszól-e, de az, miután elhallgatott, gyötörten, összegubbadva ült a díványon. – Hát nem igaz? – beszélt tovább ostobán. – És nem áldozat, örömmel jötte… jöttünk. Tegnap is milyen jó volt. Ott a köveknél, ahol azok a fekete kagylók vannak… Meg a vendéglőben az osztriga. Most ettetek először osztrigát, igaz? Na, látjátok! Sandrinak is ízlett, örültetek. Meg a motorboat! Meg Krk szigete!…

– Ezzel aztán a hajóút kipipálva!

Ez a hang bőszítette, de az igazságát is megérezte azonnal; védekezett: – Nincs kipipálva. Elmegyünk még ide-oda. Tíz napunk van még…

– Tíz nap! – nevetett gúnyosan az asszony.

– Igen, tíz nap. – Le akarta gyűrni türelmetlenségét, hogy mindenben a kedvükre tegyen megjegyzések nélkül. – Azért jöttünk, hogy lássunk egyet-mást, mindent megkóstoljunk, okosan osszuk be az időnket, hát nem?

– Te tudod.

– De ez mindannyiunkon múlik. És ha Sandrit néha kioktatom, mert még nem tudja, mi a helyes…

– Oktasd.

Szerette volna elengedni a füle mellett, de ismét elöntötte az indulat: – Igen, oktatom! Felelősnek érzem magam, és oktatom… – Cigarettára gyújtott, hosszan rázogatta az égő gyufát, lassan fújta ki a besszippantott füstöt, hogy időt nyerjen, hátha elindulnak a partra, hátha történik valami, és abba lehet hagyni ezt a beszélgetést. Tudta, ez így percről percre csak rosszabb, ő maga mégsem mondta, hogy jól van, indulás, menjünk úszni. S azok ketten, az asszony meg a gyerek ugyancsak nem moccantak. Klára a díványon kuporgott; Sandri már úszónadrágban, kezében a békaszemüveggel ott ácsorgott az anyja közelében, hamuszürke volt és remegett, mint mindig, ha a szülei veszekedtek. A mozdulatlanság ingerlő volt. – Sandri! – mondta a férfi, s odábbtolva az ágyneműt leült a kettős ágy szélére. – Gyere ide!

A gyerek az anyjára lesett; az asszony nem szólt semmit, erre kelletlenül odament az apjához.

– Mondok neked valamit, kisfiam. Te most tizenkét éves vagy. Igaz?

– Mit akarsz ezzel? – csattant fel Klára.

Sándor ügyet sem vetett rá. – Tizenkettő, ugye, kisfiam?

– Igen.

– Nahát. Amikor én tizenkét éves voltam…

– Hagyd ezt!

– Sandrinak mondom, nem neked!… Amikor én tizenkét éves voltam, kerékpárral hetente kétszer el kellett mennem a lakóhelyünktől tíz kilométernyire levő malomba lisztért. Egy rozzant kerékpárral, érted? – A gyerek vonakodva bólintott. – Ide nézz, énrám! Most megmagyarázok valamit, ami fontos… – Sandri kissé hátrább húzódott, zavarta apja arcának közelsége. – Rám figyelj! Már az a kerékpár is nagy dolog volt, megeshetett volna, hogy gyalog kell mennem. Tudod, milyen nehéz tíz kiló liszt? Egyáltalán, tudod, milyen nehéz tíz kilónyi súly? – A kisfiú nem mert válaszolni, állt mereven. – Nem hiszem, hogy tudod. A liszt akkor kincsnek számított. Ez az Alföldön volt, a tanyavilágban. Ott éltünk akkor, mert Pestet bombázták.

– Már mondtad – szólt csendesen a gyerek.

– Ezerszer mesélted már neki!

– Nem, még nem meséltem. Tíz kiló elég nehéz egy ekkora gyereknek, igaz? És azt is képzeld hozzá, hogy nem értem fel a nyerget. Tíz kilométer oda, tíz vissza…

– Az húsz! – Sandri leste, hogy az anyja ezt viccnek szánta-e, de amikor az még hozzáfűzte: – És tíz kiló liszt, az összesen harminc! – akkor már észrevette az apja tekintetén, hogy ez nem tréfa volt.

A férfi kis csend után folytatta: – Húsz kilométer a váz alatt pedálozva… – Sandri visszafogott lélegzettel figyelt. – És közben egyensúlyban tartani a gépet a liszteszsák terhével…

– Most mi a csudát akarsz ezzel?! Nem mennénk inkább? – kérdezte ellenségesen Klára.

– Majd megyünk. Mindjárt. Sandri ezt meg fogja érteni. Megérted, ugye, kisfiam?

– Igen.

– Nahát. De ez a lisztügy, ez még semmi.

– Fejezd be! – mondta az asszony.

– Be fogom fejezni. Sandrikám. Okos fiú vagy, megérted. Ez a biciklizgetés, ez még csak szórakozásnak számított ahhoz képest, ami ezután következett. Pedig, ha meggondolom, te még ilyesmire sem lennél alkalmas.

– Honnan tudod, hogy nem lenne rá alkalmas?

– Tudom. Ahhoz nagyon is elkényeztettük.

– Nem olyan a világ ma, mint akkor!

– Ahogy mondod, Klára, nem olyan a világ, szerencsére. Most. Most nem olyan időket élünk. – A fiához fordult. – Csakhogy apád megélt már egyet-mást, kisfiam. Negyvennégyben csupán egy esztendővel voltam idősebb, mint te most, de leventeként kivezényeltek bennünket lövészárkokat meg tankcsapdákat ásni…

– Az Alföldön? – kérdezte a gyerek.

– Nem az Alföldön, hanem a Dunántúlon. Akkor már ott laktunk az osztrák határnál. Ástuk a tankcsapdákat télen, szemünkbe vágott a jeges szél, a német katonák ott sétáltak felettünk, és kiabáltak: schnell, schnell, arbeiten!… – Hogy gyorsan dolgozni, azt jelenti, ha nem értenéd, kicsim! mert alighanem még németül sem tud!…

Sándor fegyelmezte magát; mutatóujjával a cigaretta szopókáját ütögette: – Igen, azt jelenti… És dolgoztunk, mert parancsolták, és utána, amikor fáradtan hazamentünk, sort álltunk kenyérért, és sort álltunk sóért, dohányért…

– Dohányoztál?

– Nem, nem dohányoztam. És nem viccelek, kisfiam, komolyan beszélek veled!

– Ő sem viccel – mondta Klára.

– Nem viccelek, apa.

– Komolyan beszélek! – Felemelte a hangját. – És ha komolyan beszélek, akkor hallgasd is komolyan!

– Komolyan hallgatlak, apa.

– Csak érdeklődött – mondta Klára.

– Komolyan beszélek, azt akarom, hogy tudd meg, nem volt mindig ilyen az élet. Azt akarom, hogy amikor turkálsz a reggeliben, amikor nem kell a kockasajt meg a dzsem, akkor jusson eszedbe, hogy volt idő, amikor nem volt mit zabálni az embereknek. Az embereknek meg a gyerekeknek! Azt akarom, hogy tudd, százakat láttunk a szemünk előtt meghalni, százakat agyonlőni, belezuhanni az előre megásott gödrökbe, hogy hullákat kellett összeszednünk és eltemetnünk kölyökkorunkban… – Érezte, egyre jobban belelovalja magát, de nem tudta abbahagyni. – És eszünkbe sem jutott, hogy külföldre mehetnénk nyaralni… a tengerhez! Hogy autókázzunk a szüleinkkel… mert nem is volt autónk… semmink se volt! És egyáltalán nem azt tettük, amihez kedvünk lett volna, csak azt tehettük, amit parancsoltak… és egyáltalán nem volt gyerekkorunk, érted? Nem volt! Nem volt semmi! Nem volt Lee-farmer és nyafogás és búvárfelszerelés… meg válogatás! Semmi! Nahát!

Felugrott, az ablakhoz lépett. Csengett a füle a vértolulástól; nem látott semmit. A cigarettája kialudt, kidobta az ablakon. Az ösvényen egy szamaras kordé nyikorgott el lassan – ennek a hangját hallotta meg először. Aztán látni kezdte a kordén ülő kalapos férfit, a csacsi imbolygó hátát, az egymás hegyibe rakott üres kosarakat. Nyakereihez szorította a tenyerét, a mellkasát nyomogatta; óvatosan nagyot lélegzett. Tisztult a dombtetőről elébe táruló táj. Mögötte a szobában csend volt; meg akart fordulni, de még egy ideig így állt, tehetetlenül. Nézte az ösvény két felén a babérbokrokat és a kerítésekre felfutó krisztusvirágokat. A tengeren hajó úszott Rijeka felé; felhallatszott a part menti kis motorosok pöfögése, az országútról az autók zúgása. Mély zöld volt minden, s azon túl kék: sötétkék és halványkék, s a kékségben némán távolodott a fehér hajó.

Most pedig menjünk fürdeni – akarta mondani előbbi igaza teljes tudatában. Csodálkozott, hogy nincs mersze mégsem. Szótlanul fordult el az ablaktól – azok ketten nem voltak a szobában. Meglepődött; a szövetség, amit anya és fia kötöttek ellene, felháborította. Első pillanatban arra gondolt, hogy nem fog utánuk menni a partra a szokott sziklához, de aztán mégis úgy döntött, lemegy; ha érezteti velük sértettségét, csak nevetségessé teszi magát előttük. Magához vette a cigarettáját és az olvasnivalóját; felzaklatva ugyan, de kényelmesen elindult.

Klára a lapos sziklán feküdt, hason, tarkójára csúszott fehér vászonkalapban. Leült melléje; fél szemmel látta: érkezésekor az asszony felpillantott, de aztán máris lehunyta újra a szemét, és napfürdőzött tovább háborítatlanul. Már úszott a tengerben: bikinije vizes volt. Sándor kinyitotta a magával hozott folyóiratot, olvasni kezdte az „Ökológia és forradalom” című cikket. Közben körül-körüljáratta tekintetét, szerette volna tudni, merre van Sandri, de Klárától nem akarta megkérdezni. Belemélyedt a cikkbe; később azért csak felnézett ismét, kereste a fiát a fürdőzők között meg a parti sziklákon.

– Elment a kis motorossal.

– Tessék?

– Csak a kikötőig mennek, aztán vissza – mondta az asszony azon a hangon, amit még napokig is meg tud őrizni az összezördüléseik után. Felült, bekente magát napolajjal.

– Elengedted?

– El.

Sándor a tenger felé fordult, nézelődött, de vakította a fény.

– Rendes bárka volt? Úgy értem, hogy…

– Rendes.

Visszapillantott, megpróbált mosolyogni: – Bekenjem a hátad?

– Nem szükséges. Inkább ússzál egyet. Jót tenne.

– Most olvasok… – Figyelte a felesége mozdulatait. Várta, hogy talán szól még valamit, de az csak elnyújtózott a napon és behunyta a szemét. – Érdekel a dolog? – Klára nem válaszolt. – Amit olvasok… érdekel? – Békülékeny volt; nem szenvedhette a másik hallgatását, bár jól tudta, helyesebben tenné, ha ő is csendben maradna inkább. – Nagyon érdekes cikk… Arról van szó, hogy milyen arányú népesedés várható kétezerre, s ha nem vigyázunk a… hogy is mondjam… a természeti erőforrások felhasználásával… úgy értve, ha továbbra is pazarló módon élünk…

– Például nem esszük meg a kockasajtot!

– A világgazdaságról van szó – mondta kis szünet után Sándor. – Azt hittem, érdekel.

– A nyár érdekel. Érdekelne!

– Kérlek.

– Ha hagynád.

– Kérlek. Hagyom. – Aztán fáradtan: – Nézd, Klára, ezek komoly dolgok…

– Igen. És azt hiszem, kezd ez is nagyon komoly lenni.

– Micsoda?

– Ez is kezd nagyon… ez a…

– Mi az, hogy: ez a?! És légy szíves, nézz rám!

– Tessék! – Az asszony felemelte a fejét. S amíg konokul nézték egymást, azt mondta: – A nyár. Ez a szép nyár.

Éjfélkor a menedékházban

Jocek tizenegyig ott lábatlankodott a konyhában; rakosgatta a mosatlan edényt, heccelődött a konyhalánnyal meg a szakácsnővel; beborogatta a szennyesvödörbe az ételmaradékokat – cserébe kapott egy jó tányér kocsonyát meg egy adag disznótorost; forralt bort kortyolgatott, s a ki-be csapódó konyhaajtónál beleselkedett a terembe, bámulta a táncoló vendégeket. Színes szerpentinek csüngtek a barnára pácolt gerendákról; lampionok világítottak; a pincérek fehér kendőkbe burkolt pezsgőspalackokat vittek az asztalokhoz az éjféli koccintásra. Jocek tizenegy tájban friss levegőre vágyott, kisétált a menedékház mögé a hóba, elkerült az istálló felé, benézett a lovaira. A jószágok felhorkantak; Jocek dünnyögve megcsapdosta a farukat, megvakargatta a nyakukat dús sörényük alatt, s vetett elejbük egy kis szénát. – Na, hogy nektek is legyen szilveszteretek! – mondta. – Odabenn nagy ám a mulatozás!

A hegyoromról süvöltve vágott le a szél, finom porhavat hordott az istállóajtó elé; Jocek kiállt a fergetegbe, hunyt szemmel szippantotta be a jóleső hideget. Odább valaki járkált-kujtorgott a bokáig érő hóban. Valamelyik vendég lehetett, csak úgy hajadonfőtt, felsőkabát nélkül tipródott, bekukkantott a fásszínbe, aztán körbejárta a házat, s megint előbukkant a gondnoki lakás kertjénél. Jocek addigra már elébe került; a bóklászó férfi megtorpant.

– Nicsak – mondta zavart nevetéssel –, maga az, aki felhozta a csomagjainkat a szánnal?

– Csak én lehetek az – bólintott Jocek –, mivelhogy itt más fuvaros nincsen.

– Hát akkor, boldog újévet! – mondta a férfi.

– Köszönöm, kérem, de még nincsen éjfél.

– Annyi baj legyen! – A férfi nézegette Joceket; cigarettát kotort elő a zsebéből, megkínálta az öreget is, rágyújtottak.

– Be kéne ám menni – mondta Jocek bizonytalanul –, mert megfázik itten. Meg aztán mindjárt koccintani is kell.

A férfi görbedt háttal forgolódott a szélben, dörzsölte, huhogta az öklét, s közben erősen szívta a cigarettáját; negyvenéves lehetett, barna ember, italozáshoz szokott; kissé püfeteg arcán látszott, hogy mennyire szeretheti az italt. – Ide figyeljen – mondta Joceknek. – Volna egy kérésem.

– Hát csak tessék – biztatta az öreg.

– Magának van itt valami szobája, nem?

– Van, van, itten lakom én, így aztán van, bizony.

– Nézze, adok magának egy százast. – Már vette is elő, elkészített, összehajtogatott százas volt, nyújtotta az öregnek. – Nem kérek érte mást, csak annyit, hogy éjfélkor engedjen be a szobájába egy órácskára. Csak egy órácskára. Engem meg… szóval egy hölgyet. Nem lesz semmi baj, csak egy órácskára… Na?

– Hát aztán másként nem lehetne? – húzódozott Jocek.

– Nem nagyon. Odafenn, tudja… kínos.

– Á, nem valami rendes szoba ám az! Vaságy, lópokróc meg mindenféle göncök…

– Legyen már szíve, ne rontsa el az éjszakámat – könyörgött a férfi. – Maga is volt fiatal, nem?

– Nemigen szeretem én az ilyet – mondta Jocek. De a százas már ott volt a markában; a férfi meg belékarolt, húzta magával.

– Na, mutassa csak, merre kell menni. Nyitva hagyja az ajtót, aztán csak ennyi az egész.

Jocek kiszabadította magát a karolásból, zsebéből elővette a madzagon csüngő kulcsot. – Erre jöjjön. De baj ne legyen ám belőle! Mert én itten nem csinálhatok ilyet! Ha megtudják… – Lefelé került a lejtőnek; a vaskos hótól roskadozó fenyők közé vezette a férfit. A melléképület egyik ajtajánál megállt, kinyitotta a lakatot, bement, villanyt gyújtott, s ráakasztotta az ablakra a félárbocon laffogó zsákdarabot. Erősen dohszagú volt a szoba; vaskályhában égett a tűz. Jocek megállt az ágynál, és nézte a vendég arcát. – Csak ilyen, lássa! Nyomorúságos ez maguknak.

– Nem, nem – mondta sietve a férfi. – Majd gyertyát gyújtok. Van gyertyája? Tegye csak ide az asztalra, a gyertya jó lesz, romantika meg minden… – Kézdörzsölve várta, hogy az öreg kivegye az asztalfiából a gyertyát, aztán már terelte is kifelé. – Na, menjünk, menjünk! Mindjárt éjfél! – Nevetgélt, hátba verte Joceket. – Nem lesz semmi baj, öregem!

A vendég a főbejárat felé sietett; az étterem ablakain kivetülő fény hosszúra nyújtotta imbolygó árnyékát a fehér hegyoldalon. Jocek visszaballagott a konyhába; már kezdett megmelegedni zsebében a százas, jókedve támadt. Elcsent egy csülökcsontot, szopogatta róla a maradék füstölt húst; rágicsálva a terem ajtajához settenkedett, tekintetével kereste az iménti férfit, hogy hadd lássa, miféle nővel akar megszökni az éjféli sötétben.

– Ugyan már! – rivallt rá az egyik pincér. – Mit állod el itt az utat? Most van a legnagyobb rumli, te meg itt lábatlankodsz?!

– Jól van, na – méltatlankodott Jocek. – Tán csak nekem is lehet szilveszterem?

Végre meglátta: a férfi egy közeli asztalnál ült többedmagával. Jobbján egy szőke nő nézte szótlanul a nevetgélő társaságot, balján egy fekete hölgy hangoskodott. Jocek nem tudta kitalálni, a kettő közül melyik surran majd be azzal az alakkal a szobájába. A férfi mindegyikhez kedvesen beszélt, vidáman töltött a poharukba, koccintott velük, hol az egyikhez, hol a másikhoz hajolt, és sugdosott nekik bizalmasan, átfogta a vállukat; amazok innen-onnan belécsimpaszkodtak, jóllehet, a szőke tartózkodóbban, mint a fekete. Jocek a viselkedésükből nem tudott kiokoskodni semmit. A társaság már felöntött a garatra, átnyúládoztak a poharak fölött, ölelgették egymást, csettintgettek a pincéreknek, nagy hanggal voltak.

A menedékház gondnoka figyelte az órát; egy perccel éjfél előtt csendre intette a zenekart. Zsivaj támadt, izgatott nyüzsgés. Pukkantak a pezsgők, habzott a poharakban az ital. A gondnok az előkészített rézmozsárhoz ugrott, és kongatni kezdte a tizenkettőt. Sötét lett. A vendégek a Himnuszt énekelték; pohár csengett, kacagások szálltak; Jocek mindenről megfeledkezve állt a sötétben, meghatottan; szeretett volna kezet szorítani az egyik pincérrel, de az elsietett mellette; vaktában kapdosott a kezek után. – Boldog… boldog új év… boldo… – hebegte felindultan, de a kezek elsiklottak előle, senki sem figyelt rá. Aztán világosság lett újra és megszólalt a zene. A forgalom fellendült; Joceket ide-oda taszigálták a nagy szaladgálásban… – Ej, eridjen már innen, öregem! Kiveri a tálcát a kezemből! – Jocek már nem is szólt semmit. Átfurakodott a tömegen, meg akarta tudni, hogy a férfi csakugyan eltűnt-e a teremből. Nem látta sehol. A vendégek táncoltak, nyakuk köré csavarták a színes papírszalagokat, kis tasakokból szórták egymásra a konfettit. A nőket sem látta sehol, sem a szőkét, sem a feketét. Elhúzódott a falhoz, nem akart akadék lenni; csizmában, kordkabátban ácsorgott a fényben, aztán elálmosodott; elszédítette a zaj, a zene, a tánc forgataga.

A konyhában a szakácsnő nagy cserépkorsóban forralt bort nyomott a markába: – Na, Jocek, itt van, igya meg, ettől majd jól alszik. Hát egy kis hurka, kell-e?

Jocek intett, hogy nem kell már semmi, ezt a kis bort elkortyolgatja, aztán megy lefeküdni. Számítgatta, hogy a szobája szabad-e már? – Eltelt az idő… – mondta, hogy szóljon valamit.

– El, el – bólogatott a szakácsnő. A bőre veres volt a zsírszagú melegben; vékony, átizzadt fehér köpenyét kigombolta a keblén, látszott a kövér melle; leült egy kicsit a tűzhely tövébe a padra, legyezte magán a ruhát. – Jól megdolgozunk ma éjjel! – mondta pihegve. – Na, egy kis májast!

Jocek csak állt, hörpintgette a bort, ingatta a fejét.

– Ej, ej, maga is, ej, na!… – sóhajtott a szakácsnő. Zsírszaga volt mindennek. Göndör hajtincsek tapadtak a szakácsnő homlokára a kendő alól. A szeme benn ült mélyen a veres arcában, s egészen kicsiny volt a fáradtságtól. – Ej, Jocek, Jocek! – Megdörzsölte vastag lába szárát, a térde fölött puha, fehér volt a combja. Feltápászkodott, odább lökött egy lábast: – Na, zabálnak-e még? Jól elfogyott minden… Káposztaleves. Most majd az kell nekik… – A teremből kihallatszott a zene; a mosogatóban feltornyozva álltak az edények. – Jól van, hadd mulassanak, igaz-e, Jocek? Elmúlt az óév, itt az újesztendő. Mit vár az esztendőtől, Jocek?

Nevetve nézte az öreget, aztán, hogy az csak a vállát vonogatta, legyintett: – Tegye csak le oda azt a bögrét. Hát menjen aludni, ha menni akar.

– Most már olyanformán gondolom – mondta Jocek. – Hajnalban befogok, ugye…

A szakácsnő már nem törődött vele, megrángatta magán a kötényt, s nekilátott a dolognak. Jocek úgy vélte, letelt az idő, mehet a kamrájába. Az ösvényen figyelte, nem világol-e ki fény az ablakra akasztott zsákdarab mögül. Sötét volt. Betaszította az ajtót; eleinte azt hitte, nem is járt senki a szobában, de aztán megérezte az édeskés kölniillatot, s amint lámpát gyújtott, egy fél üveg pezsgőt is talált az asztalon. Leült a vaságyra, ült ott, majd kicsit oldalt ejtette a fejét, s nézte a párnát; megfogta, hogy megfordítsa, de félúton meggondolta magát, óvatosan az arcához emelte, beleszagolt. Idegen szag volt, ismeretlen illat, nőkön érezte ezt már néhányszor, odalenn az állomáson, amikor megérkeztek a kisvasúttal. Jocek körbepillantott az üres szobában, aztán ismét az arcához emelte a párnát. – Az, az – mondta fennhangon –, a nők illata… – Zavart lett és nyugtalan ettől a hangos beszédtől; visszahelyezte a párnát, felállt, elment az asztalig, matatott a poharakkal. – Ezeket majd vissza kell vinni. Csak észre ne vegyék… – Nem szerette, hogy fennhangon beszél, de nem tudott parancsolni magának. – Legjobb lesz, ha kiöntöm – fogta föl a pezsgősüveget. De nem öntötte ki az italt, pazarlás lett volna. Ivott egy kortyot, ízlelte, jót húzott belőle. Most már nem beszélt, nem akart beszélni. Lerúgta a csizmáját, végigdőlt a vackán. Mozdulatlanul hevert, arcát nem merte a párnára fektetni. Sokáig virrasztott; később fázni kezdett, akkor betakaródzott. A párna miatt kényelmetlen volt a fekvés, nehezen jött álom a szemére.

Hajnalban befogott; menni kellett a központi menedékházba a napi fuvarért. A derengésben indult; már elállt a szél, a fákon, bokrokon jégtüskék meredtek széliránt. A lovak itt-ott szügyig süppedtek a hótorlaszokba, csikorgott a szán alatt az út. Jocek irhabundába burkolódzva ült a bakon, csak a szeme-orra lesett a világba. Csend volt; a szürke ég havat hullatni készült.

Oldalról, a fák alól a csendben hallani lehetett valami neszt. Jocek kiszabadította a fülét a bunda gallérjából. Hallgatózott. Furcsa hangok közeledtek, emberi hangok, de nem a sí suhanásával párosult gyenge kiáltások, amiket megszokott errefelé; gyalogos botladozott az erdőben. Jocek meghúzta a gyeplőt, a lovak megálltak. A nesz már egészen közeli volt, s Jocek egy nőt látott a fenyők alatt zöld anorákban, csizmásan tapodta a havat. Fején nem volt sapka, szőke hajára hó hullott az ágakról. Megpillantotta a kocsist, megállt. – Kérem szépen – szólt kimerülten –, a kisvasúthoz megy?

– Oda igyekszem – mondta Jocek. – A központi házba.

– Elvinne? – A nő már odabotorkált a szánhoz, belekapaszkodott az oldaldeszkába, felpillantott. Jocek most ismerte meg. Ott látta az éjjel a férfi mellett az étteremben. Fejébe szökött a vér, csak intett zavartan a nőnek, hogy szálljon fel.

– A gondnok megmondta volna, hogy lemegyek a vasúthoz – mondta Jocek, midőn elindultak.

A nő kimerülten kuporgott mellette, megrázta a fejét: – Nem tudtam, hogy el akarok jönni.

Jocek nem szólt; óvakodva beszívta a nő illatát, de nem érzett rajta mást, csak a hó friss szagát; semmi sem emlékeztette az éjszakai kölnire. – Még csak nem is mondtam magának, hogy boldog újévet! – nevetett Jocek. – Illett volna… – Ránézett utasára, s megdöbbent: könnyeket látott a nő szemében. – Nocsak! – mondta zavartan. – Nocsak, nocsak…

– Ó, istenem! – sírta el magát a nő. – Nem lehet igaz! Nem lehet igaz! – Észbe kapott, szipogva megfogta Jocek karját. – Ne haragudjon, bácsika, nem akarom elrontani a kedvét, inkább leszállok, eltalálok én gyalog is…

– Hogy itt fagyjon meg nekem az úton! – morgolódott Jocek.

– Ó, bár megfagynék! Bár meghalnék! Ó, bár…

– Ne mondjon már ilyeneket, kedves! – Jocek megsuhintotta ostorával a rudast. – Új év, új esztendő, ilyenkor vidámnak kell lenni!

– Vidámnak! – sírta el magát újra a nő. – Ó, vidámnak! Ő aztán vidám volt! Eltűnt éjfélkor azzal a…! Nem, nem, engedjen, hadd menjek az erdőbe!

Jocek megragadta a karját: – No, már hogyan gondolhat ilyet!

A nő elcsendesedett, bólogatott. Jocek gyűrt egyet a bundája gallérján, hogy utasa ne láthassa annyira az arcát. Dünnyögött a lovaknak, de nem ott járt az esze, a százforintos körül kalézolt a gondolata. Legalább azt nem kellett volna elfogadni. A szán meg-megfarolt a rossz úton, Jocek igyekezett a gyeplővel törődni. – Akkor hát a fekete hajú volt az… – gondolta.

– Szép ez itten – mondta rekedten, s körbemutatott az ostorral. A nő nem válaszolt. – Az idén nagy a tél… – mondta Jocek.

– Felhozott ide – szólt sokára a nő. Nem is Joceknek beszélt. – A férjem. A férjem. A férjem… – Már nem volt indulat a hangjában. – Azelőtt mindig kettesben vártuk az éjfélt, otthon. Nem értettem, miért akart feljönni ide… Most majd kereshet!

Jocek sokáig várt, amíg meg merte kérdezni: – Csak úgy eljött? Nem is szólt neki?

A nő halkan felnevetett: – Még alszik. – Nevetett, aztán ráborult Jocek vállára, a csontos, öreg vállba verte a homlokát, és nevetett: – Micsoda illúziók! Micsoda illúziók!…

Jocek riadtan, hűlt fejjel, hűlt testtel nézte a fehér erdőt, a fehér világot.

Anya a fiával

Nézem, amint belépnek: az asszonyt meg a kisfiút. Nem valók ide, ebbe a férfiakkal zsúfolt vendéglőbe, ahol már kora este nagy a zsinat; főleg így együtt nem, férfi nélkül. Mindenkinek feltűnnek, ahogy besietnek a kisterembe a bortócsás asztalok, telehamuzott abroszok, utat rekesztő székek között. A kisteremben fehérrel van terítve, s itt kevés a vendég, de nő, magában egy sincs. Nők férfiak társaságában – úgy igen. Hat óra; a külső helyiségben húzza a cigány. A kisteremben azonban csend van.

Az asszony sebtiben kiszemel egy asztalt a sarokban.

– Oda, nézzed csak, Péterke, oda a sarokba, ugye, jó lesz? Ó, milyen jó kis hely lesz ez nekünk! Gyere, erre a székre… így. Én meg ide, hogy lássam a pincér bácsit. Na, mássz föl szépen, fel tudsz te már ülni a székre, bizony… Na, látod!

Péterke talán ötéves. Ruhája csinos: kantáros nadrág, színes ing, fehér zokni, fehér cipő. Kalimpál a lábával; álláig ér az asztal. Az asszony rövidre nyírt haja kissé fésületlen: magára kapott kabátban van, nyitott nyakú blúzban. Tologatja a székeket, az asztalt; szatyrot, retikült, csomagot akaszt ablakkilincsre, fogasra.

– Na, itt az étlap, megnézzük az étlapot… Te is meg akarod nézni? Jól van. Úgy is kell, nagy fiú vagy már. Mit parancsolsz? Mit rendeljünk? Válassz valami jót, finomat. Ülj egyenesen, ej, hát hogyan kell asztalnál ülni? Mit mondasz?

A gyerek nem szól semmit; nézelődik; nézi a vendégeket, a füstös falakat, a koszos függönyt, a hamutartót, a sószórót. Lógázza a lábát.

– Na, hát nem mondasz semmit? Akkor nézzük az étlapot. Leves. Leveske. Levi-levi-levike. Petike. Levest eszik Petike… Jó?

A kisfiú nagyot bólint. Aztán megint. Tetszik neki a bólogatás, elkezd gyorsakat bólintani, közben lopva rám néz, látja, hogy figyelem őket. Mindenki figyeli őket. Szégyenlősen lesunyja a fejét.

– Itt, ni! – mondja az anyja az étlap fölött. Érdes, mély hangja van, cseppet hadar is. Harmincéves lehet; sportos termet, energikus. – Itt a jó kis grízgombóc leves, megtaláltam! Ez kell nekünk!

– Menjünk haza – nyűgösködik a gyerek. – Nem vagyok éhes…

– Nem vagyok éhes? Hogy mondhatsz ilyet? Dehogynem vagy éhes! De mennyire éhes a Petike!… Péterem, ne ülj így, vendéglőben vagyunk, hozzá kell szoknod a vendéglőkhöz… Na, már itt is a pincér bácsi! Jó pincér bácsi! Tessék nekünk hozni valamit, mégpedig azt is megmondjuk, hogy mit. Grízgaluskás levest! Azt. Kettőt; aztán rántott szeletet rizzsel, burgonyával… májjal töltött sertésszeletet. És salátát. És kólát meg a kisfiamnak valamit erre a székre, mert nem éri fel az asztalt. Lehetne gyorsan?

– Kérem! – A pincér elindul, két lépés után megtorpan, visszafordul. – Sertésszeletet tetszett mondani és valamit a gyerek alá? És italt?

– Kólát. Kettőt – szól katonásan a nő.

– Ja, igen… Levest is?

– Levest is; mondtuk. Húsleves, grízgaluskával. Kettőt. Nagy, szép grízgaluskákkal. Éhesek vagyunk.

– Igen… – A pincér a fekete ruhájában, fekete sörtehajával és fekete keretes pápaszemével nagyon szomorú emberke. Csapkod a kéziruhával, nézeget, mit tehetne a kisfiú alá.

– Azt, ott! – vezényel a nő. – A tálca. És néhány abroszt rá. Összehajtva.

– Abroszt. Igen… – A pincér a tálalóról hozza a nikkeltálcát meg az abroszokat. Öt abroszt. Arra ül Péterke.

– Most a leveseket!

– Azonnal! – A pincérnek innen is, onnan is csettegnek, de az asszony utánakiált figyelmeztetőn: – Jó pincér bácsi! A gyerek kicsit fáradt…

– Hogyne, persze… – A többi vendégnek csak egy bocsánatkérő mosoly jut; a pincér kisiet.

– Na – mondja a nő a kisfiúnak. – Ezentúl így lesz. Vendéglőben fogunk kosztolni. Hű, de finom leveske lesz! Olvassak addig a nyulasból?

Kék fedelű mesekönyvet vesz elő a szatyorból. De a gyerek a leporelló táblájára üt, s összezárt szájjal ingatja a fejét.

– Ne?! Nem akarod? Hát akkor csak úgy beszélgessünk? Hová nézel? Nem kell bámulni senkit! Jól ülsz? Nincs huzat? Na, miről is beszélgessünk? Ja, tudom már. Tudom, mit akartam mondani. Most a nagymamához megyünk…

– Ne a nagymamához menjünk. Én haza akarok…

– Jaj, dehogyis! Majd meglátod, milyen jó lesz a nagymamánál! Ott fogunk aludni, de a lefekvésig még lesz egy kis időnk. Bábozok. Akarod, ugye? Persze hogy akarod, nagyon szereted, ha bábozok. Ó, milyen jól tudunk mi ketten bábozni, igaz?

– Jó, jó, jó, bábozzunk! – élénkül fel végre a gyerek.

– Jaj, mit is bábozzak neked ma este? Valami szépet, igaz? Valami izgalmasat! Amin jókat tudunk nevetni! Bábozok kicsit, aztán lefekszel, elalszol szépen, mert fáradt vagy. Péter! Ne dőlj az asztalra, nem való! Á, már hozza is a jó pincér bácsi a levest! Micsoda gyönyörű gombócok! Köszönjük! A bácsi jó étvágyat kívánt nekünk, mit kell ilyenkor felelni?

– Semmit!

– Ej, mi ez? Hát mire okítottalak? Mondd szépen: köszönöm! Na! Köszönöm… Na!

– Jól van, kisöreg – szól félszegen a pincér. Menne a dolgára.

– Nincs jól! Péter! Elveszem előled a jó kis grízgaluskát! Hallod? A pincér bácsi jó étvágyat kívánt! Felelj szépen!

– Főúr! – kiáltják az egyik asztaltól. – Ha ráérne…

– Megyek!

– Nem, nem, Péternek ezt meg kell tanulnia! Ne légy makacs, kisfiam! Ezt az apucitól tanulod, apuci aranyos, de kicsit makacs, csakhogy neked azért nem kell makacsnak lenni! Kihűl a grízgaluska, nem tudunk bábozni… Bizony! Akkor nincs bábozás!

– Köszönöm – suttogja a gyerek.

– Így! Most pedig egyél. Várj! Feldarabolom a galuskát…

A pincér végre másokkal is foglalkozhat.

– Ne menjünk a nagymamához… – kezdi újra Péter.

– Ne menjünk? Mért ne menjünk? A nagymama nagyon szeret téged. Most egy kicsit ott leszünk nála. Szegény, egyedül van… Mi is egyedül vagyunk… Annyira vár bennünket… Milyen a grízgaluska? Finom? Ugye, finom. Nem érdemes főzni, látod, anyucinak nem érdemes főzni, pláne, ha csak ketten eszünk. Ekkora galuska! Hasunkba a grízgaluska, úgy bábozunk, szólt Mariska! Azt hiszem, ma versben fogok bábozni neked. Hú, izgalmas lesz! És tudod, milyen történetet? A Juliskát! A Juliskát a János vitézzel!

– Inkább a majmosat akarom…

– A majmosat? Mért a majmosat? A Juliska sokkal jobb lesz. Vigyázz, ne csöpögtesd le a ruhádat…

– De a majmosat inkább, tudod, hogy a majom papa meg a majom mama meg a majom gyerek…

– Nem, azt most nem! Maradjunk csak a Juliskánál. Majd meglátod! Nagyon érdekes történet lesz, nagyon, nagyon érdekes.

– Tényleg? Érdekesebb, mint a majmos?

– Hű, sokkal! El is árulom, ha akarod…

– Csak előbb egyem meg a levest?

– Bizony! És akkor egy icipicit elárulom.

A pincér hozza a második fogást nagy tálban; az asszony csörög a késekkel, villákkal. – Mindenből egy kicsit, mindenből… – Felvagdalja a húst, a fia kezébe igazítja az evőeszközt. – De ne piszkáld le a húsról a prézlit! Ez apuci szokása. Nem kell mindenben apucit utánozni!

– Sok…

– Á, csudát, hát még olyan éhes vagy! Olyan éhes!

– Akkor áruld el.

– Mit? Ja, a történetet? Na, nem bánom, de akkor mindent meg kell enni. Mostanában vendéglőbe fogunk járni, nem szabad válogatni, érted? De azért ez nagyon érdekes, nem? Vendéglőben sokkal érdekesebb, igaz, Péterem?… Szóval… Na, szóval, a Juliska! Szóval a Juliska szereti János vitézt, de a gonosz Boszorka ezt nem akarja. A gonosz Boszorka… Rizst is egyél! A gonosz Boszorka elbolondítja János vitézt…

– Miért?

– Hát… hogy miért? Ezt szeretném én is tudni! Na, és János vitéznek mi a büntetése? Mert hűtlenül elhagyja Juliskát? Mi a büntetése?

– Levágják a fejét!

– Dehogyis! Á, nem vágják! Csak az a büntetése, hogy a Boszorka marad neki! A Juliska meg elmegy!

– Hová?

– Azt még nem tudom.

– Mért nem tudod?

– Mert még nem tudom. Elmegy. Szomorú, de nem sír, mert hadd bűnhődjön János vitéz!

– Ezt fogod bábozni?

– Tessék?

– Bábozni. Azt mondtad.

– Ja, ezt. Aztán lefekszünk szépen.

– Én Juliskával alszom. Hát te?

– Mit gondolsz, kivel aludjak?

– A Boszorkával!

– A Boszorkát hagyjuk apucinak.

– Apuci is jön a nagymamához?

– Nem, ő nem jön. A Boszorkát hazaküldjük apucinak, hadd aludjon csak vele! Én inkább János vitézzel aludnék. Jól odaszorítanám magamhoz azt a tökfej János vitézt!… Mért nem eszel salátát?

– Ne aludjon apuci a Boszorkával! Hátha fél tőle!

– Ó, azt hiszem, apuci nem fél a Boszorkától. Mert még nem tudja, hogy a Boszorka milyen gonosz! Apuci egy nagy, buta gyerek, tudod? Fogalma sincs, milyen a Boszi. Most jól kitoltunk vele, otthagyjuk a Boszival… Mert apuci nagyon aranyos, de egy kicsit sokat nézegeti a lányokat. Na, ezzel nem azt mondom, hogy a Boszorka is lány. Na, nem! De csak aludjon vele büntetésből! Megérdemli a büntetést! Azt is megérdemelné, hogy most már mindig a Boszorkával maradjon. Majd megtudná!… Azzal a rút vasorrú bábával! A fogasinccsel! De úgy kell neki!

– Mért úgy kell neki?

– Mert apuci nagy legény! Nagyon nagy legény! Az is lehet, hogy a Boszi elviszi magával apucit… Hű, micsoda bajban lesz akkor a nagy legény apuci! Majd siránkozik!

– Apuci majd megszökik tőle! – mondja csillogó szemmel a gyerek. – Majd… majd… majd lelöki a szikláról! Majd megkaszabolja… kiszúrja a Boszi szemét!

Mindenki őket nézi; az asszony jól látja a figyelő tekinteteket, de nem fogja csendesebbre a hangját:

– Nem tudom, lesz-e bátorsága. Gondolod?

– Naná! Apucinak lesz bátorsága! Apuci egy nagy puskával – puff, puff, puff! lelövi!

– Szóval, te nem félted?

– Nem! Csuda izgalmas lesz! Majd elmeséli. Majd bábozik nekem, és elmeséli, hogy bánt el a Boszival! Menjünk haza, és mondjuk meg neki, hogy majd mesélje el! Menjünk most, jó?

– Most nem lehet, Péterem, most a nagymamához megyünk.

– Ott unalmas!

– Velem?! Nekünk kettőnknek unalmas?! Nahát! Ezt nem hittem volna!

– A Juliska is unalmas meg a János vitéz. A Boszorka érdekes. Szeretném, ha apuci már mesélné…

– Arra még várni kell.

– De én most akarom!

– Mondom, hogy arra még várni kell, és ha mondom, akkor nem tudom, mért nem hiszed el. Fizetünk, jó pincér bácsi!

– Igenis…

– Minden nagyon finom volt, eljövünk máskor is, jó pincér bácsi, igaz, Péterem? Nagyon köszönjük. Mennyi lesz?…

Fizet. Kitölti a maradék kólát. – Koccintsunk, Péterem! Aztán indulás!

– Klikk-klakk!… – Ez tetszik a gyereknek, nem is hagyja abba: – Klikk-klakk… klikk-klakk… – Aztán nagy izgalommal: – Ez jobb lesz, mint a majmos.

– Micsoda?

– Ez a Boszorkás, ez izgalmasabb lesz. Amit apuci mesél majd. A majmosat már untam. Hogy a papa, mama meg a gyerek folyton csak nyalják-falják egymást. Nem volt érdekes.

– Apucinak se… – mondja az asszony.

Testvérpár

Na, én meg azt mondom neki, ide figyelj, mondom, öregek vagyunk már, ne piszkáljuk egymást, mondom. A testvérem vagy, öregember vagy, én meg öregasszony, elmúltál hetven, én meg már a nyolcvanon fölül vagyok, mondom, hát mért nem tudsz békességben élni velem? Egyedül maradtunk, ketten maradtunk ebben az öreg házban, minden öreg már itten, reped a fal, meg dől a vakolat, a tetőn is zúzottak a cserepek, laffog az ereszcsatorna, nincs már se időnk, se tehetségünk megcsináltatni, van elég bajunk, a betegségek meg az öregség, lássad, hát mért nem tudjuk szeretni egymást? Azt mondja erre, mi soha nem szerettük egymást, te mindig gyűlöltél engemet, én sem állhattalak, nem így van inkább? Nem erről kellene beszélni inkább? Mit beszéljünk erről, kérdem tőle, amikor nem igaz. Nem igaz, nem igaz, azt mondja, de könnyen mondod, hogy nem igaz; mindenbe belebeszéltél, mindent elrontottál, mert furtonfurt parancsolhatnékod volt, elüldöztél mellőlem mindenkit, azt mondja. Hogy én?! Kit üldöztem el mást, mint csak azt, aki méltatlan lett volna hozzád meg a családunkhoz; kit? Arra felelj, kit?! Még ajánlottam is neked feleségnekvalót, de arra csak legyintettél, mert te voltál a nagyokos, mindenkinél jobban akartál tudni mindent. De én nem haragudtam, imádkoztam érted mindig, hogy térj a jobbik eszedre, és ne hozzál a családunkba olyat, aki nem oda való. És arra inkább emlékezhetnél, mennyire ócsároltál mindenkit te, bizony te, mindenkit, aki a kezemet kérte, aki feleségül akart venni, üldözted őket, de én mégis azon voltam, hogy szeresselek, az öcsém vagy, a testvérem vagy, egy volt az anyánk, egy volt az apánk, a rossztól akartalak megmenteni, az utadat akartam egyengetni, hogyne szerettelek volna, mondom neki. Na hiszen, te! – mondja erre. Szerettük egymást, csak el ne feledd, mondom, csak másként ne gondold már! Imáimba foglaltalak mindig. Na, azt mondja, az imáidba! Imádkoztál mindig, hát hogyne, mást se tettél egész életedben, mint a papok meg a szentasszonyok körül forgolódtál, az a nagy áhítatosságod, az! Vagdalkoztál egész életedben, bántottál másokat, még akit aztán elvettem, azt is szekíroztad, szegényt, amíg csak élt. Senki sem volt jó neked. Mindenkire legyintettél, mindenkit kitúrtál volna, de reggel áldoztál, hát hogyan tudtad megtenni, a nyelvedre vettél minden emberfiát, aztán a szentostyát is azonmód, hát hogyan volt ez? Képmutatás volt az, te, nem imádság, a te nagy ájtatosságod farizeusság volt csak! Így beszél, ilyen gonoszul, én meg csak lesem, hogy milyen gonosz is tud lenni, istenem. Te, istentelen, te, mondom neki, könnyebb a lelked, ha káromolhatod az istent. Nem az istent káromlom, mondja, rólad beszélek, nem az istenről, pedig róla is beszélhetnék! Ugye, mondom, ugye, ugye, csak ide jutsz a végén. Ide hát, ha meggondolom, hogy te meg az isten hogy összefogtatok ellenem, ezért aztán se gyerekem, se senkim. Arról nem az isten tehet, de még én sem, hogy nem házasodtál rendesen. Nem hát, ha egyszer keresztbe álltad az utamat, azt mondja, amikor meg elvettem végre azt a szegény teremtést, már késő volt, elszállt az idő. Miattad. De nagy marha voltam, hogy engedtem neked mindig! Mert te is tudtad, hogy engedned kell, mondom, én voltam az idősebb, az én kezem alatt nőttél fel, az én dolgom volt, hogy megőrizzem a családunk méltóságát. Senki sem kért erre, ki kért erre, kiabálja, miféle méltóságot emlegetsz, a szentségit, nem lett volna semmi hiba a méltóságba, de te csak az urakat lested, ők mit szólnak, nem a család érdekelt téged, hanem a nagyzási hóbortod, az! Ne ráncigáld ezt most elő, mondom, beteg vagyok, nem látod, itten fekszem betegen, te meg mivel hozakodsz elő. Innék egy kis teát, nincs erőm felkelni, annyira szaggat mindenem, kiszakad a gyomrom, a hátam, fáj az egész testem, a fejem, a szívem, feküdni is kín, nemhogy a konyhába kimenni, de mostan sem maradsz veszteg. Mikor nem fájt teneked mindened, azt kérdi, mikor? Nem lehetett szólni sem hozzád, mert mindjárt, hogy: jaj, a szívem. A szívem, a szívem! Mást se hallok tőled, amióta az eszemet tudom, csak ezt a jaj a szívemet! Beteg vagyok, mondom, lássad már, hogy milyen beteg vagyok. De ő csak furtonfurt hajtogatja, azért nem ellenkeztem veled soha, a szíved miatt, pedig kutyabaja a szívednek! Az életem ment rá erre a szimulálásodra! Hát ne kínozz már, mondom, ne kínozz, az isten áldjon meg. Megáld, bólogat erre haragosan, de téged is megáld, a gyomrod miatt meg ne siránkozz, ha egyszer romlott ételt eszel, mert az a nagy zsugoriságod, az! Az pusztít el egyszer! Odateszed az ételt a padláslépcsőre, abba a meleg kamrába ilyen gyenge időben, persze hogy megromlik, de azt eszed napszám! Hát hogyan bírná a béled?! Soha nem ettem romlott ételt, mondom, ilyet ne fogj rám, a tisztaságom híres volt mindig, az én főztömet csak csodálni tudta mindenki, nem eszem én romlott ételt most sem, hagyjál ezzel, inkább főzzél egy kis teát. Most, ugye, jó volna, ha istápolnálak, azt mondja, de hogy énnekem mi fáj, azt senki sem kérdi, hogy hasogat minden régi operált sebhelyem, arra ki kíváncsi? Hát én sem vagyok kíváncsi rád! Így östörög, ahelyett hogy segítene. Majd kijön az orvos, az megmondja, mi bajod, de én meg elmesélem neki, hogy kukacos ételt eszel! Nem kell az orvos, mondom neki. Az orvos csak legyint, ahogy te is legyintesz. Gondoskodás kell nekem, nem az orvos. Öregasszonyra már csak legyint az orvos. De igaza is van, ott az én helyem már, odakinn az édesanyám mellett, ott a sírhely, az az én helyem már! Csak ne óbégass, azt mondja. Gyüszmékel egész nap, de az már fáradság neki, hogy segéjjen. Nem vagyok ápoló, azt mondja. Ilyen ronda természete van. A testvéred vagyok, mondom neki, én is ápollak, ha kell. Ápolsz a fenét, szimulálok, azt vágod rá, ha panaszkodom, pedig isten az atyám, hogy vonyítani tudnék néha, annyira fájnak a sebhelyek, hát én is azt felelem neked, hogy nem vagy te beteg, ötven éve fáj a szíved, ötven éve rakod a fejedre az ecetes borogatást. Mostan csak a zsugoriságodnak köszönheted a gyomorfájást a romlott étel miatt! Elhallgass már ezzel, mondom. Nem hallgatok, azt mondja, már a nővérünk is eleget panaszolta, mikor még élt szegény, hogy a tűzhely fölé kötöd a füstölt húst, aztán csak beleereszted egy kicsit a bablevesbe, de már rántod is vissza, annyi íze van csak a paszulynak az oldalastól, amennyire a nagy spórolásodban belemártottad! Ilyet soha nem mondott a nővérünk, felelem erre, mert nem is volt igaz, de meg rosszul is ismersz, ha ezzel gúnyolsz. Senki sem ismer úgy, mint én, mondja, eléggé ismerlek, rajta is vesztettem a bolondériádon. Nem tudom, mire dugdosod a pénzt?! Hogy mire dugdosom? Mire dugdosnám a semmit?! Honnan volna nekem pénzem, hiszen jól tudod, mennyit kapok a tanácstól vagy honnan, az esztékától vagy kitől, háromszázötven forintot, semmivel se többet, és ha nem árulnám azt a kis virágot meg zöldségfélét, hát felfordulhatnék. Mert a te nyugdíjadból nem látok semmit, az mind elvándorol a vendéglői kosztra! Erre azt mondja megint: hát nem is eszek romlott ételt! Meg azt, hogy: ne dugdosnád azt a sok régi holmit, adnád el, kapnál érte valamennyit, máris nem kéne éhen veszned! Vagy fogadnál be valakit, aki eltart, ráíratnád a házat, ha ugyan volna valaki, akinek kellene ez a romhalmaz. Nem romhalmaz ez, sokan örülnének, mondom, mégiscsak ház ez, a nővérünk építette a férjével, rendes kis ház, meg itt ez a kert, boldog lenne valaki. Na, azt mondja, akkor mért nem keresed meg azt a valakit, aki boldog lenne? Azért, mondom, mert nem akarom elherdálni a drága nővérünk házát, amit ránk hagyott, te is jobban becsülhetnéd, az egész élete itt van, ezért törte magát, másként beszélhetnél róla. Kuckó volt ez már akkor is, amikor megépítették, mondja, mert mindenre csak rosszat tud mondani, mindent csak ócsárol, mintha ő lenne a legokosabb, a világ bölcse, mindenben csak a piszkálódás, azt érti! Nem a megbecsülésről van szó, feleli, hanem arról, hogy senki sem maradna meg itt teveled, ezt jól tudod magad is, mert olyan kiállhatatlan a természeted, vén boszorka természeted van, az isten bocsássa meg neked. Én sem maradok itt veled sokáig, elmegyek egy otthonba, nem vagyok bolond kínlódni itt, amikor van hova mennem. Na, van is, mondom erre, majd éppen téged várnak valahol! Hát várnának is, ha mennék, elintézné a gyár, hogy mehetnék a többi öreg közé! Ott aztán rendes világ van, nem olyan, mint itt, ebben a romhalmazban! Hoznád inkább a teát, mondom neki, majd’ kiszakad a gyomrom, semmit sem ettem két napja, elhagy az erőm, hát nem látod? Na, erre aztán nagy morogva kimegy, zörög a konyhában, csapdossa a kredencajtót, istenem, szétzúz mindent, annyira ideges tud lenni. Össze ne törd, te, kiáltok ki neki, össze ne zúzd a csészéimet, nem azért őrizgettem annyi ideig. Dehogyis hallja! Borogat, neszez, édes jó istenem, de meg vagyok vele verve! Most meg, úgy veszem ki, hasogat valamit a konyha előtt; miféle fát hasogat, amikor készítettem gyújtóst, tegnap még kimentem a magam erejéből, bebugyoláltam magam, kitámolyogtam, mert isten látja, alig van erőm, de vágtam aprófát a kisbaltával a szín alatt, hát mért nem onnan hoz a tűzre? Mit pazul el a nagy türelmetlenségében, hogy segítenie kell nekem?

Ki kell másznom az ágyból, muszáj kikecmeregnem, mert még képes a háromlábú hokedlit szétverni, amilyen vadember, pedig azt még megjavíttatnám, jó kis hokedli, a hozományomhoz tartozott. Mennyire szédülök, teremtőm! Odakinn süt a nap, de fázom nagyon, annyira ráz a hideg, magamra veszem az édesanyám nagykendőjét, cipőt húzok, tapogatom a falat, úgy botorkálok ki a konyhába. Rám néz, villan a szeme a méregtől, hát te minek császkálsz ki, elment az eszed, maradj az ágyban, nem látod, hogy csinálom, amit mondtál? De én csak azt lesem, mit hasogat. A küszöbön vágod a fát, mondom, de alig van hangom, forog velem a konyha, itt is micsoda rendetlenség, mosatlan edények, morzsás terítő, a lavórban a szappanos víz; a küszöbön, mondom, hát van neked belátásod, tönkreteszed a küszöböt! Ezt ugyan tehetem, mondja azzal a gúnnyal, amivel mindent lekicsinyel, ezt a küszöböt, na ugyan! És ne mondogass nekem mindig, mert odavágok mindent, aztán várhatod a teádat! De én azt mondom erőtlenül: és mit hasogatsz, te, amikor odakinn a favágítón van gyújtós? Mit pusztítasz el már megint? Ezt a házat fogom elpusztítani egyszer, ha megmérgesedem, így válaszol. Mért olyan ideges mindjárt, ha szólok; én már nem is merek szólni, annyira félek tőle, egyszer tényleg megbolondul, felforgat mindent, talán még engem is agyoncsap. Ezt sajnálod, azt mondja, ezt a szemétre való ládát? Hiszen rohadt már! Eltennéd ezt is a vitrinbe, vagy mi a fészkes fenét akarsz?! Az még egy jó láda, mondom, rosszul veszem a levegőt, fuldoklom; abba ültettem a kotlóst, mért kell mindent tűzre vetni? Mért vagy ilyen istentelen, mondom, most honnan vegyek egy másik ládát, ha kell? Nem kell neked másik láda, de ezt úgy kiabálja, hogy a szomszédok is hallhatják, nem kell se kotlós, se csirke, se macska, minek az a sok dög, csak pusztítod magad velük, mért kell egész nap hajtanod magad, látod, most beteg vagy! Azt mondtad, nem vagyok beteg, csak szimulálok, mondom szelíden, nincs is erőm östörögni; az meg az én dolgom, hogy mivel veszkölődöm, törődj a magad dolgával. Hát törődök is, vágja rá, s elhajítja a kisbaltát, szétrúgja a felhasogatott láda darabjait, rátipor; hát törődök is, ordítja, nem leszek a cseléded, van nekem is elég bajom, beledöglök a magam bajába, nem fogsz ugráltatni! Testvérem, mondom neki, édes testvérem, hát szabad ezt? Hát így kell beszélni egymással? Megöregedtünk, megnyomorodtunk, és csak veszekedni tudunk? Te veszekszel állandóan, azt mondja, rágyújt arra a büdös cigarettára, amit pedig nem volna szabad szívnia, mert köhög tőle, egész éjjel ugatva köhög, kiszakad a melle, azt hiszem. De nem szólok, nem; csinálja csak; nincs erőm. Kimegy a kertbe, otthagy, kapaszkodom az ajtóba, vissza kellene feküdnöm, de egy kis tea is kellene. A makacs feje, az, a miatt veszekszem vele, ha veszekszem, viszi a makacs feje a kertbe, most aztán leshetem, mikor jön be a házba. Lekuporodom a tűzhely elé, van itt egy kis újságpapír, elpiszkolódott zacskók, de fa is kellene, megyek az ajtóhoz, megtántorodom, nekizuhanok a kredencnek, zörög benne minden, csak hallgatom, mi tört össze; az oldalamat is jól megütöttem. Nehezemre esik a hajoldozás, de össze kell kaparnom, amit széthányt itten. Most már el kell tüzelnem ezt a jó ládát, ha szétaprította. Rozsdás szegek állnak ki a lécdarabokból; milyen ügyes kis láda volt, kibéleltem ronggyal, szénával, meleg fészke volt a kotlósnak itt a tűzhely mellett. Meg az is jó volt, hogy leshettem a kendermagost, amint pihegett, hunyogatta a szemét; itt ültünk ketten, én a kisszéken, ő a ládában, pihegtünk ketten, csendben, mert ez maradt már nekem, ülni a kotlós mellett napszámra. Most meg szétvagdalta ezt a jó fészket.

Begyújtok nagy nehezen, felteszem a teavizet, de annyira elfogy az erőm, hogy nem tudok leülni sem, nekidőlök a falnak, úgy várom a víz forrását. Ez meg hol van? Hol van a testvérem? Hát elnézi, hogy kínlódjak itten? Mivégre ilyen? Hiszen bolond természete volt mindig. Akaratos volt mindig. A mulatság járt az eszében, az, a mulatság! A mulatság meg az ének. Volt hangja, az volt neki, hallgatták, ha énekelt. Az asszonyokhoz is kedves volt, kötekedett velük, szerették, de ment is minden cafat után. Hát nem engedtem. Jót akartam neki. Urat akartam faragni belőle. Bevittem volna a városhoz. A tanácsosék megtették volna. De az ő makacs feje, az! A veszekedés mindenkivel, az! A lekicsinylés! Az volt benne, a tiszteletlenség! Nem becsült senkit, csak gúnyolódni tudott, csak büszke lenni, hogy ő tud mindent a legjobban. Aztán mire jutott? Semmire. Otthon maradt, a faluban. Akkor kicsit jobban megvoltunk, hogy csak leveleztünk, de amikor özvegyek lettünk, felköltözött hozzánk, ide a városszélre, a nővérem házába. Az már régen volt. Hamar egyedül maradtunk, igen. Én már harminc éve, ő is, az öcsém is vagy tíz éve. Igen. A nővérünk is nagyon hamar, a háború óta, akkor halt meg a férje, a drága jó sógorom, akkor temettük el, szánkóval vittük ki a temetőbe, úgy húztuk ki a koporsót, még ágyúztak, orvos nem volt, hát meghalt, emlékszem, mekkora hó volt, milyen fagyott volt a föld, aztán a szánkót hazahúztuk üresen, villany se volt, enni is alig akadt, semmi se volt, csak hideg volt. Korán maradtunk egyedül. De élni meg muszáj, él az ember, élve marad az ember, hát élni kell. A testvérem feleségének eltört a combja, megoperálták, de valami nagy baj történt közben a veséjével, kínlódott szegény, sokáig kínlódott, aztán meghalt. Összehúzódtunk ide, a nővérem házába, itt van mindenünk. Mindenünk itt van. Minden, ami volt, itt van. A bútorok, az edények, a szüleinktől, ami megmaradt, ami nekünk megmaradt, minden. A fényképek is itt vannak, be vagyunk keretezve mind, akik csak voltunk, fiatalon, állunk egymás mellett, amikor még mindenki élt. Itt vagyunk mind ebben a házban.

Hát aztán mégiscsak felforr valahogy ez a tea. De már nem is kívánom, nem tudom lenyelni, nem kívánom. Le kell feküdnöm odabenn, annyira elcsigázódtam. Annyira. A kilincset sincs erőm lenyomni. Veszkölődöm vele, kilöttyen a tea, a forró víz ráömlik a lábamra, Istenem, tehetetlen lettem, lázár lettem, pedig mennyit tudtam én dolgozni. Most meg a kilincset sem tudom lenyomni. Hajnaltól estig mennyit elbírtam én! Az a sok mosás, vasalás, főzés, takarítás, az a sok munka az állatokkal, a kerttel, micsoda virágjaim voltak, nyári virágok meg szobanövények, micsoda kezem volt nekem. Hogy tudtam rétest sütni, micsoda leveseket főztem, mennyi befőttet eltettem, jó Jézusom, mennyit elvégeztem. Most meg elhagy az erőm. Csupa csont meg bőr vagyok, csupa megtörtség. Már a templomba sem tudok elballagni. Már csak az imádság az ágyban, az maradt, de talán már azt sem tudom rendesen elmondani.

Na, azt mondja egyszer csak a hátam mögött, na, mit tehetetlenkedsz ott? Mit gyámoltalankodsz ottan, nem tudsz szólni? Szólni, de kinek, kérdem. Elmegyek orvosért, azt mondja. Mert visszajött a kertből. Kiveszi a bögrét a kezemből, lenyom a székre; lábos van nála, lefedve; odateszi a kredencre. Ne tedd a kredencre, mondom, lepattogzik a festék. Pokolba azzal a festékkel, mondja, de már kicsit csitultabban, ezt is összevágom egyszer, ezt a rossebes kredencet, magaddal törődj, ne a kredenccel. Itt van, ni, hoztam egy kis levest, a szomszédasszony adta, csirkeleves, ezt kell megenned, aztán elmegyek a doktorért. Jaj, mondom, ne is mutasd azt a levest, nem tudnám megenni. De a szentségit, meg fogod enni, és az orvost is elhívom, nem lehet ezt csinálni. Ne beszélj így, mondom, ne beszélj csúnyán, és nem kell orvos, megmondtam, nem csinál semmit velem. Ha nem vagy beteg, nem csinál semmit, de ha beteg vagy, ad valami orvosságot, kiált rám, s közben erőszakoskodik a levessel; leveszi a fedőt, kanalat keres a fiókban, de morogva: hol az istenben van egy rendes kanál?! Van ott rendes kanál, de maradj veszteg, nem eszem levest. Dehogynem eszel, s tukmálja belém a kanállal, hiába forgatom a fejem, hogy: jaj, nem, nem, ne kínozz! Enni fogsz, a szentségit neki! Testvérem, mondom, édes testvérkém, a Krisztus szenvedéseire kérlek, ne káromkodj. Káromkodik a radai rosseb, egyél! Muszáj lenyelnem, amit a számba tesz, először nem érzem az ízét, de amint lemegy a torkomon, már nem bánom, hogy etet, hagyom, hadd kanalazza belém a levest, hagyom egy darabig, amíg bírom. Tátsd a szád, azt mondja, ne mártíroskodj itten, mártíroskodhatnék én is! Elhagyod magad itten! Megeszed, aztán hívom az orvost. Rázom a fejem, akkor erős kezével lefogja a bekötött fejemet, nyelnem kell, szürcsölök, könnyes lesz a szemem az erőlködéstől. Látod, azt mondja, látod. Látod, mi vagy te, azt mondja. Látod, látod. Akkor aztán felnézek rá, hát könnyes a szeme. Könnyes a szeme meg az enyém is könnyes, hát csak nézünk egymásra így, megremeg a kanál a kezében, én meg azt mondom akkor, jobb lenne, ha hagynál, minek élni már nekem? Minek gyötörjük egymást még mindig, minek, jobb lenne, ha hagynál. Ne beszélj, azt mondja. Ne beszélj. Muszáj enned. De akkor már nincs hangja, úgy sír, mint amikor még gyerek volt, amikor még elverték gyerekként, vagy amikor ráparancsoltak, vagy leesett a fáról, éppen úgy sír, elgörbed a szája, folynak a könnyei, szipog, rágja a szája szélét, de csak nem tudja visszafogni, sír hangosan, sír, rázkódik a válla, fellazul a marka a fejemen, tarkómra csúszik a tenyere, magához húz, a mellére húz, remeg a melle, hallom a mély, síró hangját, vinnyogva sír, szaggatottan, az egyik kezében a lábos, a másik kezével szorongat magához, homlokom a csontos bordáin.

Sírnék, de a torkomon szorul minden, könnyes a szemem, de nem tudok sírni sem már, olyan gyönge vagyok.

Szállóvendég

A fiú belökte a lábával a kaput, aztán félreállt, hogy utat engedjen a férfinak. Türelmetlenül tipródott sáros gumicsizmájában; kezét ki nem vette volna a bő, felnőttzakó zsebéből. Nagykabát helyett viselte, a fél lábszáráig ért, derekánál vékony szíj fogta össze.

– Ez az – mondta; de a férfi még mindig nem lépett be a kapun. – Nem lesz jó?

– Majd meglátjuk – szólt a férfi. Nézte a zöld deszkákat, a vakolt kapulábat, a kis ház utcára nyíló ablakait. Végig az egész soron csaknem egyformák voltak a házak. A járdát téglából rakták ki; az út lejtett a folyóig. A vízparton már zöldelltek a bokrok meg a magasra nőtt kanadai nyárfák. Szép, napos márciusi délután volt. – Menj csak előre – intett a gyereknek.

A fiú felrántotta a vállát; száját elhúzta lekicsinylőn.

– Nincs kutya – szólt nevetve; s betrappolt a kapun. A férfi követte.

Az udvar csendes volt, tiszta. Barackfa virágzott a kútnál. Az ágyásokat megtisztogatták a tél piszkától; a karókat helyreigazították; az évelők frissen bokrosodtak a gondosan elgereblyézett földben.

A gyerek már a konyha előtt állt, kezét még most sem vette ki a zsebéből, csak úgy azon át megdöngette az ajtót és bekiáltott:

– Mihalik néni!

A férfi távolabb várakozott. Kockás sportszatyrát letette a földre; kigombolta felöltőjét. Meleg volt.

– Tessék mán! – mondta a fiú.

Ősz hajú kis asszony jött ki a konyhából. Törölgette a kezét; a fiúra meg a férfira pillantott bizalmatlanul, de készségesen.

– Ezt az urat vezettem ide – magyarázta a fiú. – Szállás kellene neki. Lehet?

Az asszony nem válaszolt mindjárt. Szaporán gyűrködte a kötényét, hátra, a kamra felé tekintett, aztán megint a férfira; majd a fiúnak mondta, mintha azzal kellene megbeszélni a dolgot:

– Hát a szoba most üres, ugye…

– A vasútnál kérdezte, hogy tudok-e szállást. Na, csak azért – magyarázta tovább a fiú. – Mondtam, hogy nincs kutya.

– Nincs. Kutya nincs – húzódozott az asszony. Megint a fiúra pillantott. – Hány napra kellene?

– Hány napra? – kérdezte a fiú.

A férfi megköszörülte a torkát. – Nem is… – Újra krákogott, kicsit elhagyta a hangja. Határozottabban folytatta. – Csak egy… egyetlen éjszakára.

– Csak egyetlen éjszakára – mondta a fiú, mintha fordítana.

– Hát, ugye, egyetlen éjszaka – sopánkodott az asszony még mindig a fiúnak. – Tudod, hogyan van az. Egy éjszakára is fel kell húznom tiszta ágyneműt meg több éjszakára is. Csak ki kell mosnom azt egy éjszaka után is éppen úgy…

– Megfizetem – mondta a férfi.

– Megfizeti – adta tovább a fiú.

Az asszony kicsit várt. Vizsgálgatta a férfit. Nem tetszett a szótlansága meg az, hogy csak egy éjszakára akar maradni. Figyelte az arcát is, hogy miért olyan félénk.

A férfi megérezte. Közelebb lépett, kis mosolyt erőltetett az arcára. – A… a feleségemet várom estére. Utánam jön. Innen megyünk tovább… holnap. Holnap délutánra szól a beutalónk a turistaházba, sétálgatunk itt egy kicsit… – Abbahagyta. Az asszony bólogatott. A fiú is bólogatott tipródva, vissza akart már menni az újságosstandra. – Szép itt – mondta még a férfi.

– Szóval két ágy kell? – A ház végéhez tákolt kamrából az asszony ura bukkant elő, tömzsi, piros arcú ember bő nadrágban, kék ingben. A keze is kék volt valamitől, eltartotta magától; kék por maszatolta be a nadrágját is. – Gyere mán! Az úr szállást keres éjszakára.

– Hát csak tessék – biccentett az ember. – Jó napot!

– Jó napot!

– Mihalik a nevem, nem adok kezet, csupa rézgálic, készítem a permetlevet.

– Rábai – hajolt meg cseppet a férfi.

– Akkor én megyek is – hátrált a fiú. Megállt Rábai mellett, most először vette ki a kezét a zsebéből.

A férfi pénzt adott neki. – Tessék. És köszönöm. – Maga is meglepődött: megsimogatta a fiú fejét. A gyerek a háziakra vigyorgott, és kiszaladt a kapun.

– Nekem dolgom van – mondta Mihalik. – Majd az asszony elrendezi a dolgot. Permetezni akarok holnap. – S ment vissza a kamrába.

Rábai felvette a földről a szatyrot.

– Hozom a kulcsot – tüsténkedett az asszony. – Majd a verandán át. Fut a konyha, ne tessék erre…

A férfi megnézte az óráját. Fél négy. Lili a hatos vonattal érkezik. Mindenképpen a hatossal. Vagy a háromnegyed hetessel.

– Van az a háromnegyed hetes is? – kérdezte, amint az asszony visszajött.

– Hogyan tetszik mondani? – Mihalikné most már csupa mosoly volt.

– A pesti vonat. A háromnegyed hetes.

– Jaj, én azt nem tudom. Talán az uram. Megkérdezzem?

Rábai nem akart ekkora ügyet csinálni ebből. – Nem fontos. Majd kisétálok. Úgyis kimegyek a hatoshoz.

– A hatoshoz – ismételte gépiesen az asszony. Kinyitotta a verandát. Összeütődtek az ajtónál; Mihalikné bocsánatkérően a keretnek feszült, még a fejét is hátravetette. – Tessék!

– Nem, tessék, tessék…

Mégis egyszerre csúsztak be. Virágok zöldelltek a verandán cserepekben; kaktuszok, vízipálma, filodendron, aszparágusz – asztalon, állványokon, ablakdeszkán, padlón. Nem is volt hely a virágoktól. Hűvös, tápsós virágföldszag áradt.

– Erre. Ez az. – Az asszony feltárta a szoba ajtaját. – Majd kinyitom a spalettákat. Mindig betesszük. Beszáll a por. Az a sok autó itt az utcában… Mennek a komphoz. Mind erre jár. – Kihajtogatta a sötét deszkákat; a délutáni napfény megvilágította a kettős ágyat, a barna mintás ágyterítőt, a csipkebetétes díszpárnát, a szürke márványtetejű éjjeliszekrényeket, a falitükröt, a fekhelyek feletti szentképet, az ovális asztalkát és a tonettszékeket. – Hát ez volna… – ügyetlen mozdulattal mutatott körbe Mihalikné. – Tiszta, rendes. Nem használjuk. A konyhában alszunk. – Felcsapta a kályha fedelét. – Majd az uram befűt. Fával egykettőre. Hát akkor…

– Igen – rebbent feléje a tekintetével Rábai. – Egy kis fűtés talán jó lesz. – Körülnézett. Nem erre számított. Valami mást várt. A fiú az állomáson azt mondta, parasztház. Régi parasztház. Vagy régi ház? Valami ilyesmit mondott. Rábai vaskos gerendákra gondolt, kemencére, báránybőrrel leterített dikóra. Valamire, ami nincs. Ami nem itt van. Azt hitte, a kemence meleg lesz, petróleumlámpát gyújtanak Lilivel, sült húst esznek, s lesz egy cserépkorsó is, amiből töltögetik a vörös bort. Ennek a szobának a falai színesre voltak festve, túl voltak színezve; kétségbeejtő cirádák, zöld és arany minták. És az ágyban kövér dunnák, egérszagúak; máris érezte az egérbűzt, a fundamentumból terjengő nyirkosságot.

– Tiszta ágyneműt húzok. Mikor érkezik a kedves felesége?

– Kicsoda? – Rábai elvörösödött, nem nézett az asszonyra. – Ja, a… Gondolom, a hatóraival. Majd kimegyek elébe.

– Addigra minden rendben lesz. Tessék csak lepakolni. Csináljak helyet a szekrényben?

– Nem, dehogy! – Kényszeredetten elmosolyodott; érezte, hogy még mindig tüzel az arca. – Semmi… semmi holmi. Csak ez itt. – Nem tudott megbarátkozni a hellyel, de azért akarata ellenére letette a csomagját, a kabátjából is kibújt. – És mosdani?

– Behozok egy lavórt, kannában vizet… Szappant is adjak?

– Csak lavórt és vizet. Köszönöm. – Elsétált az ablakig, kinézett. A szemközti ház ott volt egy karnyújtásnyira. Megpróbálta kinyitni az ablakot, friss levegőre vágyott. A retesz megszorult; rángatta; megzörrent az üveg.

– Egész télen zárva tartottuk – hallotta az asszony hangját. – Meg kell emelni.

Rábai megemelte; kintről nyers tavaszillat csapott be. Teherautók robogtak a folyó felé, port kavartak; ellépett az ablaktól.

– Beszáll a kosz – aggodalmaskodott Mihalikné. Még mindig ott ácsorgott a szobában. – Akkor, ha csak egy éjszakára… akkor nem kell bejelenteni a rendőrségen. Az igazolvány nem kell. Mert a szállóvendégeket be szoktuk jelenteni. Elkérjük a személyit, az uram jól ismeri a törzsőrmestert, aki az őrsön… Hamar megy. De így nem kell… – Állhatatosan várakozott az ajtónál. – Meg aztán úgy szoktuk, hogy a díjat…

– Előre? – kérdezte kicsit nyersen Rábai.

– Igen, előre. Merthogy így szoktuk.

– Persze, persze. Mennyi lesz?

– Úgy szoktuk, hogy hosszabb időre, teszem azt, három napra vagy még többre hatvan forint…

– És így?

– Így, egy éjszakára száz. Mert munka éppen annyi van, ugye, egy nap után is, mosás, takarítás…

Rábai elővette a tárcájából a pénzt. – Száz?

– Száz. Az árak most már mindenfelé…

– Természetesen. – Átadta a díjat, felvette a csomagját a földről, az ágy mellé tette – befejezte az ügyet.

– Nem sok ez – mondta csendesen az asszony. – A szállodákban például…

– Kérem, kérem. Megegyeztünk.

Mihalikné végre kiment.

Rábai körbesétált a szobában; félkörben egyik ágy fejétől a másik ágy fejéig. Összehúzott szemmel nézte a boldogságos Szűz Máriát a gyermekkel; jókora olajnyomat volt, üvege alatt, a széleken megszállt a por. Aztán iszonyodva megérintette az éjjeliszekrény hideg márványlapját. Állt egy kicsit, majd kibontotta a csomagját, kivett belőle két törülközőt. Dohányszín frottír volt az egyik – ezt magának hozta, élénk narancsszínű a másik: Lilié. Ráterítette őket a rideg lapokra. Kicsit megnyugodott. Gyűlölte a márványt; gyűlölte a falakat is a cirádákkal, de azokat nem takarhatta le. A díszpárnát megfordította – visszáján zöld selyem volt. Az ágyterítővel nem kezdhetett semmit. Látta magát a ferdén függő tükörben: szarvasbőr zekében, sárga ingben és kordnadrágban idegenként állt ebben a rettenetes szobában. Leült az asztal mellé, kezét kinyújtotta; idegesség bujkált a tagjaiban. Háromnegyed négy. A tükörben ferdén ült a ferde padlón a ferde asztal mellett, otromba szekrény dőlt rá ferdén; vajon Lil mit szól majd mindehhez? A szoba, tudod, nem valami jópofa, de Lil a nyakába ugrik, teheti, ezen az állomáson senki sincs, aki ismerné őket, az egész faluban egyetlen ismerős sincs, ez aztán mindjárt feloldja Lil szorongását, és tudod, az igazolvány sem kell nekik, megmondta a házinéni, úgyhogy… de Lilit nem fogja érdekelni, belecsimpaszkodik, magához húzza, belecsókol az arcába, ne beszélj semmiről, nem érdekel, holnap délig szabadok vagyunk, mit érdekel engem a szoba, csak egy ágy legyen. Hát igen. Ágy van kettő is. Nászágy. És Mihalikék a konyhában alszanak a ház végében. Az ember éppen rézgálicot készített a permetezéshez… El fogod mesélni az egészet, részletesen, mondta a tükörben ülő alaknak Rábai. El fogod mondani, mennyit járkáltál, amíg ráakadtál erre a szobára, amit végre nagy nehezen megkaptál, így hát, ha nem is valami nagyszerű szoba, de szoba, és igazad van, Lil, teljesen mindegy, miféle, csak együtt lehessünk…

Inni kellene valamit, gondolta hirtelen, s felállt. Valamit inni, emberek közé menni egy kocsmába. Töprengett, becsukja-e az ablakot, ha elmegy, vagy szóljon nekik, hogy nyitva hagyta? De egyáltalán, szóljon valamit is? Mihalikné majd azt mondaná, még nincs itt a vonat érkezésének az ideje, ő meg azt felelné, elmegy, keres egy kocsmát. De minek kell ezt megmondani? Talán bizony még azt is közölné velük, hogy Lil…

Nem szólt, csak kiment. A kapuban kényszeresen megállt, majdnem visszafordult, hogy mégis szóljon, nyitva a veranda, a szoba. Aztán mégsem. Nem tehetem ezt állandóan, gondolta. Kicsit könnyebben kellene venni mindent. Nem lehetek tekintettel mindenre és mindenkire. Kicsit szabadabban. Mindent sokkal szabadabban…

Az utca népesebb lett; a kertekben avart égettek, csípős füst szállt a házak fölött. Lenn a folyónál feldohogott a kishajó: a komp elindult a szemközti partra. Léckerítés mögött kidöntött fatörzsön vénember üldögélt, sapkáját szemére húzta, két könyöke a térdén pihent. Mozdulatlansága megijesztette Rábait. De a szomszédból, a megmetszett lugas fölött jó estét köszönt rá egy vasutas, a vénember fürgén viszonozta az üdvözlést, a sapkáját is megemelte. Rábai hallotta, amint pár szót váltottak: „Hogy van, Pármai bácsi?” – „Máma nem a legjobban. Cseppecskét gyenge vagyok, Tóth úr!” – „Nem kéne annyit dolgozni, Pármai bácsi. A maga kilencven évével!” – „Semmi ez, Tóth úr! Máma így vagyok. Aztán utána megint jól érzem magam hosszan… Éppen nézem, a málnatövei szépen megeredtek, de egy kis vizet kívánnak ám…” – „Az, az, majd megöntözöm őket!…”

Rábai úgy érezte, a vénember közben őt figyeli a kerítés lécein át; meggyorsította lépteit, pedig legszívesebben beszédbe elegyedett volna velük. Az égő avarhalmok füstje kísérte. Ez a fanyar illat mindig felgyújtotta benne a vidék iránti vágyakozást. Gyerekkorában néhány nyarat meg a háború utolsó évében egy hosszú őszt és telet töltött falun, máskor mindig városon élt. Pesten. Pest öreg kerületeiben, köves udvarokon, hideg lépcsőházakban, később unalmas irodákban, levegőtlen folyosókon, liftekben, íróasztalok és telefonok között. Annak a falusi életnek az emléke mindig úgy támadt fel benne, mintha mindaz, ami volt – szekerezések a dűlőkön, esti kukoricafosztás a sárguló őszben, a novemberi répaföldek, a jégbe fagyott nád a töltés menti tó szegélyén, a hófúvásos mezők, a lovak horkanása-dobogása az állásokban, a szántások fölött keringő varjak – minden emlék csak öröklődött volna benne, s ő maga kezdettől fogva az az aktatáskát cipelő, kicsit lógó vállú, felöltőt, kalapot, kitérdesedett nadrágot viselő, aggodalmasan telefonálgató, kusza programokat szervező, elsejei fizetést váró, lakbért, gyermektartást fizető áruforgalmi előadó, felnőtt, rosszkedvű férfi lett volna, aki most itt megy ennek az idegen községnek az utcáján, idegen emberek szobájának szállójaként.

Megszólított egy idegent: – Van itt valahol kocsma?

– Eszpresszó. Az eszpresszót keresi? – Az idegen munkászubbonyt viselt, nadrágja szárát gumicsizmájába gyűrte, akárcsak a fiú az állomásról. – Arra, ott a téren, ahol a templom van. A Hősök szobrával szemközt.

– Köszönöm.

– Eszpresszó. Mert amúgy van vendéglő is, egy, odalenn a parton. De az ma szünnapos.

– Köszönöm.

– De lehet inni a presszóban is. Sört is kaptak tegnap. Talán még lesz.

– Igen. Nagyon köszönöm.

Lil most száll vonatra, számítgatta Rábai. Másfél óra az út. Másfél óra, és nem kell tartani attól, hogy itt bárkivel is találkozzanak. Végeredményben idegenek közé vágyunk, gondolta. Idegenek között biztonságos. De meddig lehet ezt csinálni?

– Van sör? – kérdezte a presszóban. Kicsit bennfentesnek akart látszani mégis. De a kiszolgálónőt inkább meghökkentette. Ingerült udvariasságra késztette:

– Van, kérem. Hogyne. Mennyit tetszik?

– Talán nem is sört – bizonytalanodott el. Lil nem szereti a sör szagát. – Talán egy könnyű… – rámosolygott a nőre. Végigfutott rajta a pillantása: a kurta szoknyán, a harisnyás combon, ahogy a lány ott állt előtte. – Egy könnyű gint. És Tonic. Ha van egy kis citrom…

– Csak gin – mondta a lány.

– Hogyan?

– Se Tonic, se citrom. Sima gin.

– Sima. Hát jó. Esetleg… – de a rövid szoknyás lábak elsiettek.

Tömeg volt. Cigarettafüst, zaj, csapkodások. Székeket tologattak élesen. A nagy fülledtségben homlokán kiütött a veríték. Aznap nem ebédelt; két pogácsát vett a Nyugatiban, az egyiket elmajszolta, a másikat kidobta a vonat ablakán. Fűrészpor ízük volt.

A gin összerántotta a gyomrát. Lil majd hoz valamit. Grillcsirkét. Szereti feltálalni, ügyesen szervíroz neked szívesen főznék, élvezet nézni, ahogy élvezed, neked szívesen csinálnék mindent. Vörös bort vesz majd, gondolta Rábai, két palackkal, ha innen kimegy. Még biztosan nyitva lesz a bolt. Remélhetőleg lesz vörös bor.

– Még egy gint, ha lenne szíves!

– Fizetni? – kérdezte szaladva a lány.

– Nem. Gint. Még egyet.

– Van Tonic – mondta a lány. – Most kérdeztem a vezetőtől. Hozzak?

– Talán citrom is van?

– Megpróbálom. – A pincérnő egy kis mosolyt is megeresztett, az asztalt is letörölte, kiürítette a hamutartót. – Itt nem fogyasztanak Tonicot.

– Tudja, az nagyon jó keverék.

– Még nem is hallottam.

– Próbálja meg. Meghívhatom?

– Nem, köszönöm. Sok a vendég.

Inkább csak hálás volt a lánynak – ahogy ott tett-vett körülötte, mindjárt oldódott benne a feszültség –, csak gépiesen nézte végig újra a meztelen karját, a fehér blúza kivágását, a nyakát, fején az olcsó, bronzszínű parókát, ami füstszagú volt, mint a vendéglői függönyök. De a felhevült test illatát is megérezte, s amint még ott rendezkedett mellette, megérintette a könyökét. A lány gyorsan ránézett.

– Bocsánat – mondta Rábai. – Véletlenül…

Úgy tett, mintha nem hallaná, állta a férfi tekintetét. – Szóval Tonic és gin? Meg fogom próbálni. – Nevetett; nikkeltálcáján finoman dobolt az ujjaival. – Igen – szólt hirtelen. – Hozom.

Rábai hátradőlt a széken, végre nem volt olyan irgalmatlan ez a délután.

– Cigarettát? – kérdezte, s nyújtotta a multifilteres csomagot.

– Köszönöm! – A lány letette az italt, lekattintotta az üveg kupakját; vett a cigarettából. Vörösek voltak az ujjai, a bőre alatt piros foltok gyúltak a nyakán. Szemhéját kicsit erősen festette, de jól állt neki. Rábai hosszan nézte, amíg tüzet adott. – Köszönöm – mondta még egyszer a lány, az első szippantás után. Aztán bocsánatkérő mosollyal: – Mennem kell.

A férfi bólintott: persze, hogyne! Citromkarika is volt egy kis tányérkán. Elkészítette az italt. A kesernyés íz meg a szesz egyre oldottabbá tette a hangulatát. Nem jó, ha Lilt azzal a feszültséggel várom. Ki kell kapcsolni – gondolta. Ha már a szoba nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, ki kell kapcsolni. Lil túlságosan felszabadult lesz, mondhatni eufóriás, hogy kiszabadult a rettegés köréből. Pesten olyan, akár az űzött vad. Most nagyon harsány lesz és lehengerlő. De ha megérzi a feszültséget, egy idő után lelohad. De még mennyire lelohad. Aztán jön a sírás, a tehetetlen éjszaka, az önvád, a kétségbeesés. Túl kell jutnom a feszültségen.

– Mondja csak – kérdezte a lányt, kicsit utána is nyúlt, ahogy elment az asztala mellett. – Van itt a közelben bolt?

– Kérdés, hogy milyen bolt?

– Ja, persze. Szóval, ahol italt lehet kapni.

– Itt nálunk lehet italt kapni… Nem tudta?

– De én…

– Még Tonicot is lehet kapni, lássa. Azonkívül ki van írva, hogy bor, sör, rövid ital… még pezsgőnk is van… – Kezdett olyan lenni a beszélgetés, mint valami diákos udvarlás. Ahogy a lány ott állt fél csípőjére ereszkedve egészen a vállánál, az arcánál. – Talán hozzak egy üveg Grand Cuvée-t? Ez nem akármilyen hely… Jó a cigi, amit adott. – Elvette Rábai elől a multifilteres csomagot, elolvasta a címkét. – Aha! Mindjárt gondoltam!… Szóval? Italt? Milyet?

Odanéztek néhányan; Rábai abba akarta hagyni a dolgot. A bolt itt lesz valahol a közelben, minek ehhez a lányt faggatni? Mégis felnézett rá nevetve: – Grand Cuvée? Ne mondja! Adna belőle egy palackkal, úgy értem, elvinném, ha becsomagolná. És egy üveg vörös bort melléje.

– Azt mind meg akarja inni? – kérdezte nevetve és túl hangosan a lány. – Egyedül?

Érezte, hogy nézik innen-onnan, és számítgatják az esélyeit a pincérnőnél. Nem nézett feljebb a lány tálcát tartó kezénél.

– Tehát, ha lenne olyan kedves és becsomagoltatná? És azután fizetek.

A pincérnő megbántódott, csodálkozva várt egy pillanatig, majd szó nélkül a pulthoz ment. Bemondta a rendelést; sebtiben számokat firkált a blokkjára, letépte a cédulát, s a foga között tartotta, amíg becsomagolták az üvegeket. Rábai, noha az imént hirtelen megelégelte a dolgot a lánnyal, mégis remélte, hogy legalább egy pillantást kap tőle, de nem; hiába várt; s ezért-e vagy másért újra támadt benne a görcsös feszültség. A pincérnő meghozta a papírba bugyolált italokat, s szó nélkül letette eléje a számlát is; Rábai némán, fel sem tekintve fizetett. Csörrent a pénz az asztalon, a borravaló ott maradt a citromszeletes kistányér mellett. Miután a lány elment, Rábai felállt, és a kijárat felé indult. Jobbról-balról taszigálták a tömegben, s mire az ajtóhoz ért, ingerültsége fokozódott. Szerette volna megállni, hogy ne pillantson hátra, de a küszöbről visszanézett. A pincérnő, hátával a pultnak támaszkodva, gyors mozdulatokkal cigarettázott, s követte őt a tekintetével, miközben vállrángatva hallgatta a pult mögött áthajoló sovány, barna férfi – nyilván az üzletvezető – indulatosnak tetsző magyarázatát. Rábai a tömegen át elfogta a lány szemvillanását. Ez a teljesen felesleges összenézés még inkább megzavarta és felzaklatta; noha az állomásra akart menni, mégis a folyónak tartott, s csak percek múltán tért a vasúthoz vezető útra.

A fiút, mint érkezéskor, most is ott találta a váróterem ajtajában a kiaggatott újságok mellett. Nagy hangon kínálgatta az esti lapot. Bólintott Rábainak, s figyelte, merre tart, közben erőltetett, felnőttes hangon ordította a főcímeket. Háromnegyed hat elmúlt, a peronon már sokan várakoztak, a férfi mégsem tudott eltűnni a fiú elől; nyalábjában a két becsomagolt palackkal ügyetlenül téblábolt a sínek mentén. Odább, a sorompónál, ahol az országút átszelte a vasutat, a síneken kettes sebességgel átkapaszkodó autók bőgették motorjaikat; a szűnni nem akaró forgalom és a fiú kántáló üvöltése kibírhatatlan hangzavarrá keveredett. Nyughass, csitította magát Rábai, Lil mindjárt itt lesz. Még néhány perc, Lil leszáll a vonatról. Lil a nyakadba ugrik ne beszélj semmiről, holnap délig szabadok vagyunk, boldog vagy? Itt aztán nem bánja, ha látják. Lil, az üvegek, Lil leejtem az üvegeket, ne bolondozz. Nem, ez most még nem megy. Rábai kereste a helyet, hova álljon; itt lesz a legjobb, bejön a vonat, innen megyek visszafelé… nem: innen futok visszafelé a vagonok mellett, Lil leszáll, fél kézzel integetek neki… helyesebben fél kézzel lesegítem, s már át is ölelem Lil, nahát, csakhogy… Öt perc múlva hat óra; a fiú fáradhatatlanul kiabált: „Az Esti Hírlap! Újabb támadás…” Rábai a hátában érezte figyelő tekintetét. Végig fogja bámulni az egészet, ahogy itt mi Lillel… Idegesen odább ment, kereste, hogy a peron oszlopai hogyan takarnák el a fiú elől. E miatt az átkozott kölyök miatt nem tudok majd úgy viselkedni, hogy Lil ne kérdezze meg csak nincs valami baj? Olyan riadt az arcod… Rábai megtornáztatta az arcát, csak nyugalom, nyugalom; de mégis, mint mostanában mindig, ha Lilre várt, éppen azért, hogy a legmegnyugtatóbb tekintettel fogadja, olyannak érezte az arcát, olyan merevnek és kényszeredettnek, mintha fényképész előtt ülne a vaku villanását lesve.

– Tessék ideadni azokat a csomagokat – hallotta hirtelen a fiú hangját; ott állt mellette, és nyúlt az üvegekért. – Csak tessék, majd én vigyázok rájuk addig. Jó helyen lesznek nálam.

Engedelmeskedett a gyereknek; a fiú kedvesen vigyorgott és visszaszaladt a standjára. Máris kiabálta újra: „Esti Hírlap! Kivvvvégezték a hazzzafiakat…” Rábai a jelző cserregésére tért magához; a vaspályát figyelte, már látszott a villanymozdony; a peronon megmozdult a tömeg; leengedték a sorompót; a szolgálattevő tiszt kijött az irodájából. Rábai a zekéje szárába dörgölte izzadó tenyerét. Lil aggodalmas lesz, villant az agyába; azután: Lil eufóriás lesz, és én sem az egyik, sem a másik esetben nem találok megfelelő szavakat a hangulatához, megsértődik felszállok az első vonatra, te nem szeretsz, te nem is örülsz, látom a szemedből, neked eleged van, persze, számodra csak gond ez a bujkálás, de értsd meg, én Pesten képtelen vagyok rá… Növekedett a vonat, már dübörögtek a sínek, az emberek helyezkedtek, a szolgálattevő a hóna alá igazította a tárcsáját. Dehogy, Lil, dehogy gond, semmi baj, tudod, mennyire szeretem a vidéket, és nézd, micsoda tavasz, az avar, ahogy égetik, én mindig ilyesmire… a szoba nem valami hajde nagyszerű… Képzeld, az ember éppen rézgálicot készített a permetezéshez…

A vonat már ott csattogott, kavicsokat vetett fel, port kavart a sínek közül, visítottak a fékek, a kocsik egymáshoz ütődtek Képzeld, az ember éppen rézgálicot…

Na, most majd. Melyik vagon?

Rábai nyújtogatta a nyakát; feltárultak az ajtók, másztak le az utasok. Ágaskodott; itt nem, ebből nem, akkor hátrább. Oda kell érnem, gondolta, ott kell lennem, amikor kiszáll, különben azonnal megrémül jaj, azt hittem, eltévesztettem az állomást, úgy izgultam egész úton, képzelheted, egy ismerős is akadt, azaz csak majdnem, mert idejében megpucoltam, még csak az hiányzott volna, hogy megkérdezze, te jó isten! Rábai futott a kocsik mellett – ebből a vagonból sem, ebből sem… talán akkor mégis elöl? Vissza kellene menni, de van még három kocsi… Ebből sem!

Aztán már nem volt több leszálló. A peron kezdett kiürülni, a kalauzok sípoltak, a szolgálattevő felemelte a tárcsát, indult a szerelvény. Rábai futott előre. Lil bizonyára megáll a peron kijáratánál, talán a fiú szólt is neki. Hogy szólhatott volna, hiszen nem is ismeri?! Nahát, hogy így elkerülték egymást!

A vonat kihúzott az állomásról, a forgalmista beballagott az irodájába. A peronon nem volt senki.

A fiú most nem kiabált, nem volt kinek árulja az újságot. A palackok fehér selyempapírban ott virítottak az ölében.

– Na? – nézett Rábaira. – Nem jött?

– Nem láttál egy hölgyet? – kérdezte Rábai. – Középtermetű; szőke, hosszú haj. Szemüveges. Valószínűleg kék kabátban.

– Nem én!

– Biztos?

– Figyeltem. Nem jött idegen.

Rábai még egyszer végignézett az állomáson. Tanácstalan volt. Lil biztosra mondta. Annyira készült, és biztosra mondta. Minden rendben, elintéztem, simán ment, ott leszek, én ott leszek, csak te is legyél ott. – Ne viccelj, Lil, hát hogyne lennék ott, remélem, ez csak tréfa? – Én is remélem, hogy reméled, hogy remélem… – Ne, Lil, nem szeretem ezt a hangot. – Én sem szeretem ezt a hangomat. – De most komolyan! – Jó, nincs semmi, csak viccelek. Persze hogy ott leszek, repülök hozzád, repülök!

– Hát ezt nem értem – mondta Rábai.

– Tessék?

– Add ide az üvegeket. Köszönöm. Ezt nem értem.

– Talán lekéste. – A fiú nagyon együttérző volt.

– Mást nem tudok gondolni. Na, hazaviszem ezeket, aztán kijövök.

– Hát…

– Mi van?

– Csak az, hogy most már nem jön pesti.

– A háromnegyed hetes?! Nem jön?

– Az csak a jövő hónap huszadikától közlekedik. Nyári menetrend.

– Nyári? – Rábai megint körülnézett a peronon, mintha valahol meglátná Lilt. – Azt mondod, nyári? És mikor jön a legközelebbi pesti?

– Fél tizenkettőkor. Az hozza a délutánosokat. Jön másik is, de az gyors, és nem áll meg.

– Az ördögbe! – szitkozódott Rábai. – Ezt a marhaságot!

– Van ilyen. Van, hogy az ember lekési. Talán dolga volt a gyerekkel.

– Kivel?

– A gyerekkel. – A fiú megint zsebre dugott kézzel állt előtte, mint délután. Az aprópénzt csörgette-markolászta. – Miért, talán nincs gyerekük?

– Hogyan? Nem, nincsen. Nincsenek. Nincs. Már úgy értem, hogy… Mi a csudát beszélsz te itt gyerekről?! Szóval csak éjfélkor. Hát ezt jól elintéztük! Lehet valahonnan telefonálni?

– A postáról. De az már bezárt. Hanem a presszóban van telefon. Onnan lehet. Tudja, hol a presszó?

– Tudom.

– Már járt ott?

– Micsoda? Ja, igen. Megpróbálom. – Fogta az üvegeket; nem tudott elszakadni az állomástól, hátha felbukkan Lil. Aztán mégis elindult. – Ne kezdj nőkkel – intette a fiút. – Átvernek!

– Engem aztán nem! – Legyintett, s nézte az elsiető férfit. Megkedvelte.

A pincérnő mindjárt észrevette Rábait; szentül hitte, hogy miatta jött vissza, de mégis elsietett az asztalok közé. A férfi egyik kezéből a másikba rakosgatta a becsomagolt palackokat; átfurakodott a tömegen a lány után. Asztaltól asztalig követte, amíg beérte.

– Nincs helyünk – mondta kötekedve a lány.

– Köszönöm, nem is… Telefonálni szeretnék. Sürgős. Lehet innen telefonálni?

– Pestre?

– Igen. Fontos ügy. Váratlanul.

A lány látta Rábai nyugtalanságát. – Szólok a vezetőnek. Az irodából kell. – Barátságosan a csomagokra mutatott. – Cipeli ezeket…

– Cipelem – Rábai idegesen felnevetett. – Cipelem itten…

– Na, jó. Jöjjön. Valamit Pesten felejtett?

– Kiderül.

A pultnál várt, amíg a pincérnő beszélt a vezetővel. Együtt jöttek ki az irodából: a lány meg az a lesimított hajú, barna, sovány férfi, akit távozásakor a pult mögött látott Rábai.

– Ez az úr az – mondta a lány, és otthagyta őket.

– Kérem, ha fontos – szólt a hivatalnokok modorában a férfi. – Csak rendkívüli esetekben. Ez ugyanis szolgálati vonal.

– Nem találok más megoldást. – Rábai megpróbált türelmesen beszélni a pasassal. – Lekötelezne, ha megengedné.

– Kérem. Parancsoljon, erre.

Számlákat, üzleti könyveket tolt félre a kis íróasztalról. Egy átírótömbbel leverte a hamutartót; a csikkek a puha hamuval szétszóródtak a szőnyegen. Szó nélkül lehajolt, hogy felszedegesse. Rábai készségesen segíteni akart, de a pasas elhárította. – Ne fáradjon. Tessék, ott a telefon.

– A központot kell hívni? – A palackokkal ügyetlenkedett. – Ezeket letenném valahová.

– Tessék.

Rábai forgolódott, míg végre lerakta csomagjait. Az üzletvezető némán nézte.

– Csak így, ide – mondta Rábai zavart mosollyal.

– Tessék.

– Na, szóval a központot?

– Nincs közvetlen vonal.

– Értem.

– Kettőharmincegy.

Rábai kérdőn nézett a faarcú kis emberre.

– A számunk. Be kell mondani.

Rábai felvette a kagylót; várt; egyhangú búgás volt a vonalban. Felpillantott az üzletvezetőre. A pasas úgy állt ott, mint akit kitúrtak a helyéről. A vonal búgott.

– Halló! Kettőharmincegy…

– Majd ha beszól a központ.

– Akkor mi legyen?

– A számot csak akkor. És a pesti számot is. Hogy kit kér.

– Aha.

– És be kell mondani a községünk nevét is. – Az üzletvezető sóhajtott, hogy mennyit kell magyarázni.

– Aha.

– Búg?

– Azt hiszem.

– Sokára szokott.

– Nem akarom zavarni – nézett fel a kagyló mellől Rábai.

A pasas csak egy kis megbocsátó mozdulatot tett. Begörbített ujjaival az íróasztal lapjára támaszkodott. Sötétkék öltönyt viselt, nyloninget és fekete nyakkendőt. Szivarzsebében díszzsebkendő fehérlett. Ujján köves gyűrű. Állt mozdulatlanul.

Végre jelentkezett a központ. Rábai bemondta a számokat.

– Addig letegyem?

– Ne. Tartsa. Kapcsolják. Mázlija van.

– Sajnálom, hogy zavarom – mondta fojtott hangon Rábai. Szerette volna, ha a pasas kimegy. Lehetne benne annyi tapintat. Ez most arra kíváncsi, hogy tényleg fontos ügyben beszélek-e. Hogy mire használom a rohadt telefonját. – Ne haragudjon, de…

Nem tudta befejezni. A központos kisasszony beszólt, hogy Pest jelentkezik, tessék beszélni.

Rábai kezében csúszkált a kagyló: – Halló!

Az üzletvezető meg se mozdult.

– Hangosan tessék – mondta.

– Halló! – kiáltott Rábai. – Halló, itt… – Nagyot nyelt. Nem Lil, Gyula vette fel a kagylót. Mindegy, a végére kell járni a dolognak. – Halló, Gyula? Itt Rábai! Hallasz? Mért nem beszélsz? Nem hallani? Halló!

– Ne tessék ütögetni a kagylót – szólt az üzletvezető.

– Halló! – üvöltött Rábai. – Gyula! Kicsit távolról beszélek, a… – rápillantott az üzletvezetőre, a pasas tekintetétől gurgulázni kezdett a hangja. – Kicsit távolról, azért nem hallod jól, amit mondok…

– Nem kell annyira kiabálni – mondta az üzletvezető. – Torzít.

– Halló! – fogta szelídebbre Rábai. – Gyula! Most jobb? Szólj már!

– Te… – ennyi hallatszott a vonal másik végéről.

– Mi van? Nem értem!

– Csak türelmesen – intett az üzletvezető.

– Gyula! Halló! Nem értelek, mit mondasz?

– Te… – inkább nyögés volt ez a telefonba. Aztán megint: – Te… Borzasztó. Borzasztó!

– Mi a borzasztó?! Az isten áldjon meg, beszélj! Gondoltam, felhívlak benneteket, de…

– Öregem… öregem… Lil… Borzasztó…

– Gyula! Mi van veled? – Rábai idegesen az üzletvezetőre nézett, átvette a másik kezébe a kagylót, izzadó tenyerét a zekéje szárához törölte. – Mi az isten csudája?…

– Öregem… Lil… Nem tudom elmondani… Nem értem… hazajöttem és itt a sötét szobában…

– Mi a fészkes fene van a sötét szobában?! – üvöltött Rábai. Remegett a hangja. – Beszélj már!

– Lil… itt… – Hosszú csönd, majd: – Meghalt…

– Megh… – Rábainak elcsuklott a hangja. – Gyula, térj magadhoz, beszélj értelmesen, nem igaz, megőrültél?! Bedilizek! Az ég áldjon meg. Gyula!!!…

– De igen… itt… bevett valamit… nem értem… borzasztó… – Zokogás hallatszott, vinnyogó zokogás; Rábai sápadtan szorította a kagylót; az üzletvezető mozdulatlanul figyelte.

– Gyula! Várj! Gyula! – Rábai tehetetlenül forgolódott, rátekergőzött a telefonzsinór; teljes testében remegett. – Gyula, a mindenségit, én csak éppen felhívtalak benneteket, és csak… Hallod, amit mondok?

– Hallom… Öregem, én ezt nem értem… nem értem… A redőny lehúzva, teljes sötétség a szobában, és ahogy belépek… Teljesen szélütött vagyok, béna, érted? Érted?!

– Értem, hát! Én meg, mondom, éppen csak felhívtalak benneteket szokás szerint…

– És se egy levél, se semmi…

– Se egy levél, azt mondod?!

– Semmi. Semmi magyarázat. Szélütött vagyok, béna, itt állok, nem értem, hogy miért… hogy miért?! Hallod?!

– Hallom, hogyne! Te, Gyula, én is éppen azt akarom kérdezni, hogy miért? Nem mintha ilyesmire lenne válasz… á! De soha nem volt köztetek semmi… vagy nem így van?

– De így, öregem, így… és ezért érthetetlen, borzasztó… szegényke! Szegényke, szegényke! Hát miért?! – Megint a zokogás. Rábai megfordult – az üzletvezető faarcát látta. Találkozott a tekintetük.

– Te nem tudod, milyen volt ő, te nem… – hallotta Rábai a telefonból. – Te nem… ti nem…

– Nem is találok szavakat… Hát ez, azért, tudod!… Csak éppen feltárcsáztalak benneteket, és akkor… Gyula! Most leteszem, nem is háborgatlak… azt hiszem, a leghelyesebb…

– Ne, nem! Legalább beszélek… Azt sem tudom, hány óra… Te mégis… a legjobb haver… Ismertél minket. Olyan szépen éltünk… – vinnyogó sírás.

– Hát persze. Hallod? Hát persze…

– Most mi lesz? Mi lesz mostan? Most mi lesz? Béna vagyok…

Hosszú csend, csak a sírás.

– Mégis leteszem, Gyula. Muszáj. Jövök majd. Most leteszem, hallod?

– Az előbb vitték el. Elvitték… Szegényke… Szélütött vagyok, állok itt… érthetetlen. Azt mondta, vidékre megy…

– Gyulám, most le kell tennem…

– Úgy szerette a munkáját. Az este még beszélt, hogy vidékre… azért nem siettem haza… talán ha előbb érkezem… – Jajongó sírás. – Talán ha előbb…

– Ne vádold magad! Le kell tennem!…

– Élt, itt volt…

– Az isten áldjon meg, le kell tennem. Szervusz, Gyula!

– Leterítették egy…

– Ne, kérlek, Gyula, ne! Muszáj letennem. Szervusz, Gyula!

– Csak úgy kivitték, mint egy tárgyat… szélütött vagyok, érted?! Hihetetlen… tegnap még… Nem! Reggel még… és most már… – Hangos jajdulással: – Gyertek mind! Ne hagyjatok!…

– Nem hagyunk, Gyula! Szervusz, Gyula, leteszem, szervusz… Muszáj, hallod? Szervusz!…

Reszkető kézzel tette le a kagylót. Nem nézett fel. Törölgette a tenyerét, zsebkendőt vett elő, törölgette az arcát, a tarkóját. Megcsörrent a telefon, érte kapott, felvette.

– Semmi – mondta az üzletvezető. – Csak a központ, hogy vége.

– Igen. – Igyekezett összeszedni magát, cigarettát kotort elő, rágyújtott; akkor jutott eszébe, hogy megkínálja a pasast.

Szótlanul cigarettáztak.

– Mennyi lesz? – kérdezte Rábai.

– Hat perc volt. És Pest. Huszonhárom forint.

Két húszast adott. – Dehogyis. Nem. Köszönöm – mondta, amikor az üzletvezető pénz után matatott. – Hát akkor… sajnos… igen. Mindenesetre…

– Az üvegek – szólt utána a faarcú.

– Ja? – Elvette a palackokat, de nem figyelt oda. Kitámolygott a pult mögül, a terem zsivaja körülfogta, elvitte az ajtóig. A pincérnő a szélső asztalnál feltartóztatta.

– Na? És semmi köszönet? – nézett a férfira kedves szemrehányással. – Egyébként megkóstoltam, a Tonic valóban irtó klassz ginnel.

Rábai fáradtan felemelte a kezét.

– Valami baj van? – komolyodott el a lány.

Bólintott. Égett a torka; mellében vad rémületet érzett. Szeretett volna mindent elmondani a lánynak. Lilt; Lil házasságát Gyulával; a hajnalig tartó bulikat; hogy az utóbbi időkben már mennyit ittak – éppen Tonicot ginnel; és azt az éjszakát, amikor Lil beleszeretett. Jó lett volna elmondani, hogy milyen ostoba dolog ez az egész. Ez a presszó, ez a kitervelt utazás, a szoba ott Mihalikéknál, Gyula sírása; és Lil… Lil halála. És milyen ostobaság volt az a szerelempótlék, Lil reménytelen kapaszkodása és az ő reménytelen alakoskodása, amivel tartani akarta Lilben az életet. Nem ment, neked csak gond ez az egész, eleged van, látom a szemedből, unod a bujkálást, és reménytelen volt Gyula ostobasága, és ostobaság Lil reménytelensége, de mi nem lett volna reménytelen és ostoba?

– Akar valamit? – kérdezte közelebb lépve a lány. Halkan és szépen kérdezte.

Rábai nézte, és szerette volna tudni, hogy elmondhatná-e mindezt ennek a lánynak. Elmondhatna-e valamit, amit fontos volna elmondani, ami segítene rajta vagy ezen a teremtésen.

– Elmegy? – A kérdés már egészen bizalmas volt.

Az üzletvezető átfurakodott a tömegen, odament mögéjük, és azt mondta:

– Vera?! Talán nincs elég vendég az üzletben? Áll a kiszolgálás!

A pincérnő a pasasra vágott a tekintetével, várt egy kicsit, hogy Rábai szóljon, de Rábai hallgatott. Akkor otthagyta őket.

– Bocsánat, uram – mondta az üzletvezető, és idegesen pillantott a lány után. – Ma nagy a forgalom, s a pincérnőnk egyedül dolgozik. Ajánlom magamat, uram, legyen máskor is szerencsénk.

Amikor Rábai kilépett a presszóból, már sötét volt. A kerti tüzek kihunytak, de a csípős égésszag még ott szállt a házak között. Visszament Mihalikék házába. A konyhájukban égett a lámpa. Megállt az udvaron, s erőt gyűjtött, hogy beléphessen közéjük. A vékony függönyön át látta a házaspárt a viaszosvászonnal borított asztalnál. Az ember féloldalt fordulva ült a hokedlin, a földre tett lavórban áztatta a lábát. Nagyokat ásított, s időnként egyik-másik lábfejével megdörgölte a lábszárát. Az asszony, szemüveggel az orrán nagy öltésekkel zsákot varrt, néha a férjére tekintett, de nem szólt hozzá semmit. Tiszta edények függtek a falon. Hátul egy széles dikón gondosan megvetett csíkos ágynemű várta őket nyugovóra. Az ember meg éppen rézgálicot készített a permetezéshez… Rábai sokáig állt az udvaron a tavaszi este sűrű illatában. A szoba nem éppen hajde! Majd a törülközőket kihozatom az asszonnyal, gondolta. Már nem megyek be oda. Ne beszélj semmiről, nem érdekel, holnap délig szabadok vagyunk. Még nem tudott elképzelni semmit. Lil. Még nem tudott érezni semmit. Elvitték, azt mondja Gyula. Mi lesz most, azt mondja Gyula. Riadalom volt benne, de még semmi több. Mit érdekel engem a szoba, csak egy ágy legyen… Ne hagyjatok magamra, azt mondja Gyula. Az ember meg éppen rézgálicot…

Bekopogott. Azok ott benn felneszeltek, szóltak egymásnak, hogy talán a szállóvendég.

– Ó, nyitva hagytam ám a verandát – kedveskedett az asszony.

– Az. Nyitva van, mi, ugye, így szoktuk – bólintott a férje. – Éppen mosom a lábam.

– Én most elmegyek – mondta Rábai.

– Csak tessék. A kapu meg minden ajtó nyitva lesz. Kulcsot is adhatunk.

– Nem úgy. Haza. Most haza kell mennem váratlanul.

– Hát nem jött meg az asszonka? Merthogy holnap mennének a menedékházba, ugye…

– Most nem… hirtelen… – mondta Rábai. Az üvegeket letette az asztalra. – Ezt meg… hoztam.

Állt egy darabig, mert amazok nem szóltak, csak tekingettek egymásra.

– Ki kellene hozni a csomagomat. Ami benn van.

– Na és a… hogy is mondjam… – Az asszony az urára pislantott.

– Az ám – nézett fel az ember. – A bér, ugye. Amit kifizetett.

– Nem számít – mondta Rábai.

– Már hogyne számítana!

– Nem, nem, az marad. Az én hibám.

– Az ágyneműt felhúztam, az igaz – szólt az asszony. – Meggyűrődött, azt egy másik vendégnek már nem lehet…

– Természetesen. Ha lenne szíves kihozni a holmimat.

– Kihozzam?

– Hozzad hát! – nógatta a férje. – Ha az úr úgy kívánja!

Mihalikné feltápászkodott, ment a csomagokért. Ketten maradtak a férfiak. Az öreg csak áztatgatta a lábát. Rábai meg várt szótlan.

– Tessék leülni.

– Már nem, köszönöm.

Kis csend volt. A víz tocsogott a lavórban.

– Hát ez rövid volt. – Az ember szeretett volna többet tudni a férfi döntéséről. – Így röviden, ugye…

– Rövid volt – bólintott Rábai.

– Van, amikor valami közbejön.

– Van.

– Mosom a lábam, teszek bele egy kis sót, az jól kiszívja. Sokat dolgozunk a feleségemmel egész nap, estére elfárad az ember. Különösen a láb. Az nagyon. Az egész életben az a legrosszabb, hogy az embernek egyszer csak nem bírja már a lába. Meg a dereka. De az is a lábtól. Nincs ez jól megcsinálva, ez az emberi szervezet, igaz? – Nevetgélt, paskolta a térdét.

Mihalikné hozta a holmit. Sorba rakott mindent, hogy ezek voltak a szobában. Rábai begyömködte a törülközőket a szatyorba, elköszönt.

– Szóval akkor rendben van minden, igaz? – kérdezte Mihalik. – Ezeket meg köszönjük – mutatott az üvegekre. – De nem kellett volna.

– Fogyasszák csak…

Rábai ment a vasútra. Remélte, hogy a fiút már nem találja ott. A gyerek akkora volt, mint az ő fia, akit havonta egyszer láthat. Havonta néhány órára. Mindig tervezik, hogy egyszer együtt mennek nyaralni, de soha nincs rá idő. Soha nem lesz rá idő.

Nem akart most a fiúval találkozni.

Mihalikék meg nézték a két becsomagolt üveget a viaszosvászon terítőn.

– Hát bontsd föl – mondta az ember.

Az asszony leszedte a papírt a palackokról.

– Vörös bor – bólintott az ember. – Innék egy kicsit. Hát az?

– Nem tudom elolvasni – böngészte az asszony. – Idegenül van írva.

– Pezsgő lesz az, te! Ittál már pezsgőt?

– Nem ittam.

Bámulták a hasas, zöld üveget.

– Jobb, hogy elment – mondta sokára Mihalikné.

– Jobb, nem jobb, elment. Dolga volt.

– Nem tetszett nekem. Nem szeretem, hogy mindenféle alakot beengedünk a házunkba.

– Itthagyta a százast. Meg ezeket is hozta.

– Mindig félek tőlük. Félek én már az emberektől.

– Ugyan mán! Van is mit?! – nevetett az ember. – Nyisd föl már ezt a veres bort, mondtam már!

– Nem kellene már ezt csinálni nekünk – aggodalmaskodott az asszony. Lekaparta késsel a fémkupakot, megkereste a dugóhúzót, vesződött vele. – Kisebb pénzből is megélnénk szépen.

– Adod-e? – türelmetlenkedett az ember. – Na! – dünnyögte, amikor a füles pohárba öntötte a bort. – Iszol te is? Kóstold meg. Jó bor ez! A törülközőt is dobd ide, elhűlt ez a víz. Jó kiszívta a lábam. Na, kortyints cseppecskét, ingyen van!

– Nincs ez jól – csóválgatta a fejét Mihalikné. – Ez a sok mindenféle ember. Nem szeretek összeakadni velük…

Kilenc előtt pár perccel indult a pesti vonat. Rábai felszállt; minden fülke üres volt. Végigment a keskeny folyosókon, neki-nekiütődött az ablakoknak, nyitogatta a fülkéket, de egyikben sem talált utast. Csak a kalauz jött szembe lassan, imbolygó léptekkel, lyukasztóval a kezében tisztelgett, kezelte Rábai jegyét, aztán továbbimbolygott. Ő meg egyre riadtabban rángatta fel az ajtókat, viszolygott ezektől a kihalt kupéktól, remélte, hogy valahol embereket talál, behúzódhat közéjük, de a halványzöld műbőr kanapékon sehol nem ült senki. Csattogott a vonat, csapódtak az ajtók, nyíltak és csapódtak, léghuzam vágott be az ablakokon. Rábai előreért a szerkocsiig, aztán megindult visszafelé, és így járt le-fel, rángatva az ajtókat, egészen a végállomásig.

J. Ch. naplójából

Anyám, szegény azt hiszi, támasza leszek öregkorára. Apám csak hallgat félszegen, mintha sejtene már valamit. Anyám sokat sírdogál; kék leplébe burkolózva ül házunk lépcsején estelente, ha késve érkezem haza. Sajnálom őt. Feltekint szemrehányón: „Hol maradtál el, fiam? Elhűlt az étel, kialudt a tűzhely parazsa…” Mit mondhatok neki? Szégyenkezés égeti torkomat, de tudom, hogy holnap ismét csak így kell ülnie, várva reám, hasztalan várva, aggódó szívvel. Ugyan mit mondhatnék neki? Szeretném megsimogatni a fejét, szeretném vigasztalni, de becsapnám. Szegény anyám! Megszámláltatott már a nap, ameddig még otthonodban élhetek. Dolgom elszólít, s te magadra maradsz; hűtlennek mondasz majd a lelked mélyén, amiért elhagytalak.

Nem tudlak megvigasztalni.

 

 

Körém gyűlnek a zsinagógában, a sikátorokban, a piacon, a városkapunál. Belém csimpaszkodnak, tépik köntösöm szegélyét. Elém állnak, az arcomba néznek. Ha étkezem, lesik tányéromat, ha kortyintok – legszívesebben közéjük vágnám a serleget. Ó, sokszor mennyire unom őket! Sokszor mennyire gyűlölöm őket! Hitványak, önzők, rossz szagúak vagy éppenséggel illatosítóktól bűzlenek. Erőszakosak. Hányszor, de hányszor torkig vagyok velük!

De a minap, fenn a Hegyen, amikor ott nyüzsögtek a lankán a lábam körül, s beszéltem hozzájuk és ők hallgattak elkínzott arccal, lesütött tekintettel, kéztördelve, áhítattal, reménykedéssel – azon az órán, fenn a Hegyen szerettem őket. Valamennyit. Fejek, fejek, fejek – ameddig csak ellátott szemem. Ahogy ott együtt voltak, szerettem őket, elteltem az irántuk érzett szerelemmel, forróság öntötte el keblemet. Minden áldozatra készen éreztem magam, hogy megváltsam őket.

 

 

Vajon a dac tett-e azzá, amivé lettem? Az ellenkezés szent indulata? A lázadás izgalma? Csak ily’ kevés lenne az ok? Ily’ semmi?

A csendet szerettem mindig, s most beszélnem kell. A magányra vágytam, s most mindegyre közöttük kell lennem. Gyűrűbe fognak, kérlelnek szóval, tekintettel: „Mondd! Tedd! Segíts!…”

Mindig is féltem ettől a szereptől. Ember vagyok, mint a többi, magam is segítségre szoruló, kétkedő, tehetetlen. De segítenem kell és hinni töretlenül. Éjszakánként riadalom gyötör, megfelelek-e várakozásuknak? Tudom-e tenni a dolgom holnap is, holnapután is, mindig, az utolsó óráig? És az utolsó óra! Lesz-e hozzá erőm! Beteljesítem-e a művet? És haszna lesz-e? Hiábavalóan cselekszem, vagy valóban üdvükre válik életem és valamennyi tettem?

Felnyitom szemem, nem tudom, merre induljak. De már várnak a ház előtt, nincs idő töprengésre, nem latolgathatok semmit. Hisznek bennem – talán ez adja hitemet. Nevem az ajkukon; restellem magam, ismerem alkalmatlanságomat, de nem mutathatom. Nem szabad tudniuk, hogy olykor megingok, kishitűségüket nem tetézhetem. Amióta bemutattak a templomban, azóta nem hátrálhatok. Nincs bennem panasz, ám önelégültség sincsen. Csodálom a magabiztos tanítókat, de nem irigylem őket; nem kívánok a csalhatatlanok bőrében lenni. Megbékélten élek szorongásaimmal, kételyeimmel; megbékélten – magányosan.

Íme, hát magányosan mégis.

De nem magányos-e éppen így az önelégült is, a kicsinyhitű is?

 

 

Fáradt vagyok.

És fertelmes a hőség, szikrákat vet a homokon a nap, az olajfa ezüstös levelei megfonnyadtan csüngnek alá; szakállamba csordul homlokomról a veríték; talpam sajog az egész napos járkálástól, torkom kiszáradt, nyelvem duzzadt a sok beszédtől. Pihenni szeretnék magamban, ülni itt a tó közelében a fügefa alatt, ahol jár még valamicske szellő. Szenderegni szeretnék háborítatlanul. Ma már nem akarok vitatkozni a rabbikkal, nem akarom megérinteni a leprások sebeit, nem akarok szembeszegülni a gonosszal, nem akarom hallani a város zsivaját, a sok panaszt…

Vágyom ezt a csendes délutánt, ezt a gyermekkorra emlékeztetőt. Kisfiú koromban ilyen álmos délutánokon átballagtunk anyámmal Erzsébethez, leültünk a lugas hűsében a kőpadra; néztem a tompa fényeket a szőlőlevelek között; hideg kecsketejjel kínáltak, kortyoltam belőle, aztán elálmosodtam. Erzsébet halkan beszélt, anyám néha felkacagott, de menten elhagyta, ha látta szunyókálásomat. Lebegtem álom és ébrenlét között ártatlan részegségben; éreztem az érlelődő szőlő illatát…

Micsoda biztonság volt!

 

 

– Te vagy a megváltónk! – mondják.

Híre terjedt, hogy Simon Péter anyósát megszabadítottam a láztól. De megszabadítottam-e? Hitt benne, hogy megszabadíthatom, s én akartam, hogy higgye, így hát láztalan lett, felkelt, magára vette ruháját, s hálálkodva szolgált nekünk. Napszálltakor aztán elém hozták a többi nyomorultat is. Ott sóhajtoztak Péter háza előtt a porban; tágra meredt szemmel várták a csodát. Nem késlekedhettem. Közéjük mentem, sorra érintettem őket kezemmel. Nyomban feltápászkodtak, és kinyújtott karral fordultak utánam.

– Te vagy a megváltónk!…

Siettem be a házba; féltem. Féltem, hogy nem történt semmi. De utánam kiáltottak mind az öröm hangján, a vad, riasztó öröm hangján: „Te vagy a megváltónk!”

Megálltam ott, az ajtó előtt; hátamban éreztem tekintetüket. Megfordultam. Láttam őket gyógyultan; megindultak felém. Láttam szemükben a parttalan rajongást.

– Megálljatok! – kiáltottam rájuk.

Elcsitultak; s álltak értetlenül, moccanatlan.

– Megálljatok és hallgassatok – szóltam már csendesebben és remegő hangon, és szégyenkezve is hirtelen támadt riadalmam miatt. – Kérlek benneteket, térjetek vissza házaitokba…

Engedelmesen megfordultak, szétoszlottak. Ezt kívántam, s most mégis dermedten néztem engedelmességüket.

Besiettem a házba. A ház homályába. Felzaklatott mindaz, ami történt.

– Nagy az ő hitük! – lépett hozzám Simon. – Nagy a mi hitünk – tette hozzá szelíden.

– Hallgass, Simon! – szóltam rá kicsit keményebben, mint illett volna. Láttam, megbántódott. – Kérlek – mondtam neki –, kérlek, Simon Péter, most hagyj magamra. Hagyjatok kicsit magamra.

Eltávozott. Hallottam, hogy odakinn suttogva magyarázza háza népének: „Fohászkodik…”

Nem fohászkodtam. Semmit sem csináltam, csak ültem kimerülten, zaklatottan.

Később észrevettem, hogy ezt mondogatom magamban: „Csak érdemes legyek rá! Csak érdemes legyek a hitükre!…”