Harmincnégy ember

Már semmi másra nem vállalkozhattam, csak erre. Csak ez maradt, ennyi – az utolsó lehetőség. Hallottam róla, hogy van ilyen, az ember megtudja az ilyesmit, a szakmában híre jár; de azt is tudtuk, tudtam, hogy milyen rettentően veszélyes. A legveszélyesebb, amit ember kipróbálhat a kupolában. Viharos siker, vagy viharos bukás. Nem is bukás: megsemmisülés. Hát igen. A merészek vagy az elkeseredettek megpróbálták. Alig maradt életben valaki közülük. Szegények. Olyanok voltak, mint én: nem tudtak a cirkusz nélkül élni, vágyakozásukat a haszonleső igazgatók a maguk javára fordították, aláíratták velük a szerződést, amire végső kétségbeesésükben hajlandóak is voltak.

Vakrepülés! Tudja, uram, mi az a vakrepülés? A porondra bevezetnek két embert, két artistát: egy férfit és egy nőt. Mindkettőjük szeme fekete kendővel van bekötve, nem látják sem egymást, sem a porondot, sem a közönséget, sem a kellékeket – semmit. S mi több: azt a kicsiny, alig két méter átmérőjű hálót sem látják, ami a porond fölé van kifeszítve, s amibe, ha a mutatványuk sikerül, belé kell hullniuk, ellenkező esetben – vagyis, ha elvétik odafentről a mértani középpontot – a mélybe zuhannak és összezúzzák magukat. Ugyanis a kupolában a két egymással szembe lengő trapézről kell ugraniuk, s olyképpen, hogy a levegőben összefogódzhassanak, majd egy örömteli kiáltással a hálóba hulljanak. Elképzelheti, uram, hogy milyen veszélyes ez a mutatvány. Majdnem lehetetlen. Majdnem kiszámíthatatlan az elrugaszkodás és a találkozás pillanata, a kellő magasság és a középpont.

Sokan belevesztek már ebbe a mutatványba, uram.

De mindig akadt vállalkozó. Férfi is, nő is. Mindig.

Magam is vállalkoztam rá.

Rettenetesen le voltam robbanva akkoriban. Csellengtem az utcán szerződés nélkül; könnyed, de sikert hozó mutatványokról ábrándoztam, pénzt akartam, megélhetést, meleg szobát, békét, jó cipőt, tisztességes ruhát, egy kis szerelmet… de, uram, ez így nem megy. Nem és nem. Nem erre születtem én. Valamikor nagy számnak tudtak, a legmerészebbnek a kupolában. Mindent megcsináltam, dicsértek; de oly mérhetetlen koncentrációt igényelt az, hogy fenntartsam ezt a formát, hogy már nem is volt magánéletem. Meguntam a szakmai dicsőséget, s elkezdtem ugyanúgy éldegélni, mint más polgár. Kicsikét, kicsikét… sokáig jól, jófélén… ahogy lehet. Kényelmesen. Hm! Belebuktam. Kiégtem, kilúgozódtam… ámen. Nem mehetett így tovább. Emlékeztem a régi fényekre, a régi tapsokra, a régi izgalmakra. Csakhogy kinek kellettem már? Lezüllöttél – mondták a régi direktorok. Remeg a kezed, fiam, rossz a szemed, elernyedtek az izmaid. Menj el könyvelőnek, fiam. Vagy pénztárosnak, vagy állatetetőnek… Ilyeneket mondtak. Talán igazuk volt?

Kapóra jött az a vándor staggione. Őszi este volt; nekem az ősz mindig hoz valami jót, szeretem, ősszel születtem, tudja, uram, jó nekem az ősz. Ezért reménykedtem, amikor megláttam a lakókocsikat, a ponyvát, a reflektorokat. Reméltem, hogy valami jót tartogat nekem az ősz.

Az igazgató nem sokat teketóriázott velem. Akarom a vakugrást vagy sem? A többi nem érdekli.

– És ki lesz a partnerem? – kérdeztem. – Láthatom?

– Egy hölgy – mondta az igazgató. – Természetesen egy artistanő, mint a vakugrószámnál általában. – Elém tette a szerződést. – Ha aláírja, rendben, ha nem, mehet. Sok a dolgom.

Aláírtam. Még aznap este fel kellett lépni. Zsúfolásig volt a cirkusz. Az emberek várták a vakugrást. A vakugrásra voltak kíváncsiak mind. Talán szerették volna megpróbálni? Vagy csak a borzongás miatt jöttek, látni, hogy másnak sikerül – vagy éppen hogy nem sikerül?

Még odakinn bekötötték a szememet. Őszintén szólva, uram, fel sem tudtam fogni, mi történik velem. Belevetettem magam a dologba, s nem gondolkodtam. Kicsit reménykedtem, de igazán nem tudtam, hogy miben? Talán abban, hogy tovább tudok élni? Nem emlékszem már. Agyam eltompult, mintha elaltattak volna. Elzsongított az aréna zsivaja, a harsogó zene; nem is sejtem, hogyan jutottam el a kötélhágcsóig, hogyan leltem meg kaszáló karommal, vakon, segítség nélkül. Azt sem tudtam, párom is bejött-e már? Felkúszott-e már a kupolába? Indul-e felém a trapézon? Vagy csak magam ugrom majd, áthasítva a levegőt, a semmit, átszállva a cél fölött, hogy a végén összezúzzam magam odalenn?

Elszánás. Tudja, uram, csak az elszánás segít. Felkúsztam a hágcsón, nagynehezen megleltem a trapézt, kitapogattam a helyemet, fellódultam, s a dobpergésre elkezdtem a lengést. A dob pergett, pergett, pergett, s egyre vadabbul szálltam már, de még most sem tudhattam, leng-e felém – ugyancsak bekötött szemmel – az a nő ott a másik trapézon, vagy csak egyedül lengek a magasban?

A dobpergés elhalt, egy másodpercnyi csend után az üstdob mély zengése adta a jelet a repülésre. Kinyújtott testtel, kinyújtott karral, görcsös ujjakkal kilőttem magam a közép felé. E tized másodpercnyi időben, uram, átéltem a végtelenséget; a halált, a feltámadást, a megsemmisülést. Nem tudtam, mi vár rám. Nem láthattam, mi vár rám. Borzalmas volt, és mégis olyan nagyszerű! Szívem dobogása a világmindenség hangja volt: tengerek zúgása, hegyek omlása, sziklák zuhanása. És abban a pillanatban, amikor már azt hittem, vége, átszálltam a cél fölött, s elvétve mindent, elpusztulok – abban a pillanatban tenyerem, mely nyitva állt társam csuklójának befogadására, megütközött valamiben, markom összerándult, és máris éreztem a selymes, nyirkos bőrt a nő csuklóján, azon a csuklón, amit tartottam, hogy amaz tarthasson engem is. Összecsapódtunk; még a légben egymáshoz ütődött a testünk, éreztem a bőre illatát, a haja illatát – s máris feldobott bennünket a rugalmas háló: megmenekültünk! Célba értünk, célba zuhantunk! Nem is tudom, hallottuk-e az odalentről felzúgó tapsot, vagy csak a boldogságtól felzúduló vágy – az egymást el nem eresztéséé, az egymást még jobban öleléséé – tépett dobhártyánkba? A hálóba hullva egymáshoz tapadtunk, egymásra fonódtunk, ott, a világ színe előtt, pedig még nem is láttuk egymást, szemünket még a fekete kendő fedte.

Amikor odabenn az öltözőben lekerült rólunk a kendő, csodálkoztunk. Ott álltunk egymással szemközt, arcunkra mosoly futott, kinyújtottuk kezünket, ujjaink összeértek. Még ujjaink találkozása is ismerős volt. Hogyan lehetséges ez, hiszen soha nem láttuk egymást azelőtt? Mégis, annyira ismerősek voltunk egymásnak.

Ön tudja, hogyan van ez, uram?

Majd jönnek érted^*

Hangjáték

Hangok

MÁRKÓ

ANNA

FRANCI

RENDŐR

TERÉZ (a néma)

MÁRKÓ

Most hát mindennek vége. Fogva tartott, de én megszabadultam tőle. Köhög. Megszabadultam?! Ő halott. Meghalt. Megöltem. Hitetlenkedve. Megöltem… Én öltem meg? Én, igenis én! Köhög. Nem akartam, nem. Kiáltva. Mindegy – akartam, nem akartam, megöltem! Úristen!

Szünet.

Egész éjszaka itt bolyongok az országúton. Fázom. Esik az eső, lomha, csendes eső. A kabátom átázott. Nyirkos vacak… Köhécsel. Vajon messzire jutottam? Onnan – messzire? Ott, a füzesek fölött, már dereng az ég. Hajnal. Reggel lesz. Kétségbeesetten. Reggel lesz, világosság lesz! Vajon messzire jutottam?

Szünet.

Egész éjszaka várom az autókat.

Autózúgás közelít, dudálás, rövid fékcsikorgás, a kocsi továbbmegy.

Ej, eridj, nem rád várok! Eridj a pokolba, ki kíváncsi rád?! Nyavalyás tragacs! Sóvárogva. A fiúk közül várom valamelyiket. A nagy, tizenöt tonnás kamionokat. Az amszterdami járatot vagy a drezdait. Ilyenkor szoktak elrobogni itt, a nagy százas úton. Jöhetne valamelyik. Fázom. Jöhetne valamelyik. Franci. Talán Franci jár a drezdai vonalon. Nézzük csak! Ha este, úgy öt órakor megpakolták a kocsit, és egyenesen hazatartanak, igen, igen, akkor mostanában, most, vagy fél óra múlva, itt kell áthaladniuk. Nézzük csak! Hajnalodik. Nincs órám. Semmim sincs. Szünet. Semmim. Minden ott maradt. Ott… Szünet. Hajnalodik. Köhög. Ha egész éjszaka szépen hajtottak, minden pillanatban itt lehetnek. Hányszor robogtam át a kocsimmal ezen a tájon! Ismeretlen, idegen volt számomra akkor még ez a vidék. Ismeretlen. Most meg túlságosan ismerős. Túlságosan. Úristen, túlságosan!

Szünet.

Mit is akartam? Mire is gondoltam? Most, az előbb, mire is gondoltam?

Autózúgás közelít, majd elhalkul.

Hé! – Nem, nem, ez is egy vacak kis tragacs volt. A mi kocsijaink a legnagyobbak. A legeslegnagyobbak mind között. Csendesen. A fiúk is, akik a kamionokkal járnak, a legderekabb srácok. És én elhagytam őket. Miatta. Miatta! Aki már halott. Nem, nem, nem! Talán nem is igaz! Talán nem is történt semmi. Hogy is volt? Veszekedtünk, újra veszekedtünk, el akartam lökni magamtól, megbotlott, hiszen nem láthatott a háta mögé… hehe… Köhög. Hehehe… az ember nem láthat a háta mögé. Várjunk csak! Várjunk csak, várjunk csak! Megbotlott és… Nem! Most nem tudom ezt végiggondolni, nem…

Ismét autózúgás.

És ha üldöznek?! Ha, már a nyomomban járnak?! Elmúlt az éjszaka, valaki odament a bisztróhoz, valaki már be akart ugrani egy pofa pálinkára, hajnalban mindig pálinkát isznak, mennek a munkába, a fatelepre meg a kőbányába, de a pálinka, az a mindenük, el nem mulasztanák. Nekikönyökölnek a pultnak, krákognak, pálinkát isznak… Valaki már ott járhatott, valamelyik nyavalyás dörömbölt, talán fel is törték a zárat, vagy csak úgy nekifeszültek az ajtónak, és akkor – akkor megtalálták Annát! Vagy a takarítónő, Teréz, a néma Teréz… Sohasem szerettem, mindig csak bámult, ott sündörgött körülöttünk, és bámult, mintha féltette volna Annát… Tőlem. Most aztán üvöltözhet azon a furcsa, ugató hangján… Kirohan az emberek közé, és mind ordítoznak, egy halott, kiáltják, egy halott!…

Szünet.

Talán autón jönnek utánam!

Közelítő autózúgás, harsogó zajjal távolodik.

Hah! Beugrom ide az árokba, ebbe a mocskos vizesárokba, egy autó elől. Mint egy csirkefogó… De hisz’ csirkefogó vagy, Márkó, gyilkos! Nem!!! Halkabban. Nem…

Szünet.

Még megélem, hogy félni fogok az autóktól.

Szünet.

Ha valamelyik erre hajtana a fiúk közül. Franci vagy Jakab. Vagy akármelyik. Talán felvennének. Elvinnének. Elvinnének innen.

De hová?!

Nem, csak látni akarom őket. Valamelyiket. Csak meg akarom kérdezni tőlük, hogy lehet-e… lehetséges-e…

Na! Na?! Az előbb még, az éjszaka még pontosan tudtam, hogy mit akarok kérdezni tőlük. Na!! Az éjszaka még tudtam.

Szünet, köhécsel, majd halkan.

Hogy emlékeznek-e rám. Márkóra.

Hé, fiúk! Emlékeztek még rám? Márkóra?! Egyre kapkodóbban.

Emlékeznetek kell! Az XD 20-42-essel jártam. Hiszen tudjátok! Barátok voltunk, jó barátságban voltunk mi valamennyien. A nagy utak! A nagy, messzi utak! Mindannyian azért ültünk a volán mögé, mert nem volt nyugovásunk. Mennyit beszéltünk erről. Franci, Jakab. A kis Szabó meg a többiek. A nagy, messzi országutak miatt vállaltuk a munkát, a veszélyt, a fáradtságot. Menni, menni, menni! Nyugtalan voltam én is, mint ti. Ti, mind, akik még ma is… Köhög.

Víz csobbanása Márkó léptei nyomán.

Mocskos, sáros víz. Elázott a cipőm. A cipőm. Milyen furcsa, formátlan vacak lett. Szétmállik. Szétmállik a cipőm, mi az istent csinálok, nincs másik cipőm, így egy rendes helyre… Ó, micsoda barom vagyok, a cipőmmel törődöm, amikor lehet, hogy már a nyomomban vannak és… és Anna, Anna, ott a bisztró raktárában, a padlón… A sok bámészkodó meg üvöltözik, biztosan, hogy gyilkos, gyilkos! És keresnek. Hol az a fickó, aki itt tekergett egész nyáron? Á, nincs itt? És nem is értesítette a rendőrséget, hogy a szeretője…? Egy pillanatig töpreng. Igen, így mondják, hogy a szeretője… Más hangon. Á, tehát nincs itt az a fickó? Eltűnt, mi, most eltűnt, ki más lehetett a tettes, mint ő?! – És üldöznek a nyavalyások.

Vízcsobbanás, ágak roppannak.

Legjobb lesz, ha itt megbújok a bozótosban. Innen jól látom az utat, észreveszem, ha felbukkan valamelyik a nagy, drága, dromedár kamionok közül. Hiszen a motor zúgásáról felismerem akármelyiket! Talán a… – (Izgatottan.) – talán az XD 20-42-es! Talán éppen az jön erre!

Bokorlomb neszezése, ágreccsenés.

Nem akarom, hogy elfogjanak. Elkapnának, mint egy utolsó gazembert. Nem tudnám nekik megmagyarázni. Egy szót sem értenének, egy szavamat sem hinnék. A tett számít. A halott. Él? Nem. Te tetted? Én, de… Semmi de! Velünk jössz…

Szünet.

Ilyenkor meg is bilincselik az embert. Ostobaság itt, az országút mentén, bujkálni. A legegyszerűbb, hogy itt keresnek.

Szünet.

Ilyenkor meg is bilincselik az embert, és úgy bámulnak a pofádba, hogy magad könyörögsz a kötélért. Láttam egy ilyen esetet. Valahol – egy téren volt, egy városban – világos nappal. Szegény csóró. Csupa lucsok volt a verítéktől, kivezették az ékszerüzletből, lökdösték, taszigálták a vállát. Hol is történt? De hát az egy csirkefogó volt, én meg…

„Menj – mondta Anna –, menj, kérlek menj, ha már nem tudsz ittmaradni, menj kóborolni a világba, újra, menj, ha már nincs nyugovásod mellettem.”

Az volt a legborzasztóbb, hogy komolyan gondolta, már akarta is. Már nem tudott elviselni. És én sem. Már én is menni akartam, de képtelen voltam, magához láncolt, megszoktam mellette, odakötözött magához…

Szünet.

És hát szerettem is.

Szünet.

Ne ordíts a pofámba – mondtam. Annyira elegem volt az egészből, abban a percben. Csak azt akartam, hogy ne beszéljen. Ne üvöltse a fülembe, hogy menjek, amikor nem tudom megtenni. Csak azért taszítottam meg egy kicsit. Csak egy kicsit. Miért mondanám magamnak, hogy csak egy kicsit, ha nem így történt volna? Magamnak miért hazudnék? Komolyan, mi értelme lenne? Igazán, csak megtaszítottam, és…

Ágroppanások.

Elszöktem. Az igaz, elszöktem mellőle. A mozdulatlan test mellől. Hát persze. Ezt meg lehet érteni. Ki nem ijedt volna meg a helyemben? Nem akarom, hogy elfogjanak.

Csak jönne már erre valaki a fiúk közül!

Szünet.

Egészen kivilágosodott. Elállt az eső? Nicsak, észre tudom venni, hogy elállt az eső.

Reggel van.

Madárcsivitelés.

Talán nem is történt semmi. Hátha nincs is semmi baj?

A nap is süt.

Reggel van.

Ha erre jönne Franci a kamionnal, és felvenne, meg is kérdezhetném tőle, hogy mi újság? Na, hallottál valamit? Semmit, mondaná Franci, hogy vagy, öregem? Kösz’ jól, csak egy kicsit elázott a cipőm. – Marhára klasszul néz ki a cipőd, öregem, tisztára, mint egy palacsinta. Ennyi az egész? – Hát igen, mi volna más?

Madárcsivitelés, egy rigó füttye.

Azonkívül megöltem azt a nőt, akit szerettem. Ezen aztán röhögne. Mond ilyesmit az ember.

Szünet.

Franci jó srác.

Engem mindenütt szerettek. A garázsban, a kirendeltségeken. Mindenüvé bejáratos voltam, mindenhol szívesen fogadtak. Az egyik kereskedelmi ügynökünk, Firenzében, azt mondta egyszer: „Van nekem egy lányom, Márkó, és ha férjhez adnám, hát épp egy ilyen krapekra gondolnék, mint amilyen te vagy.” De ez cseppet sem hatott rám. Persze jólesett, hogy a fenébe ne! Dicséretnek szánta az az ember. Mindenkinek jólesik az ilyesmi, nem? De engem csak egyvalami érdekelt. A kocsim. A munkám. Tizenöt tonnás kamion. Piros zománca volt, mármint a kabinnak, a rakodótér meg szép ezüst színben csillogott. A garázsban mindig mondtam a legényeknek: mossátok le, glancoljátok ki, nem akármilyen batár ez! Köhög. Ha meg úton voltunk, és valami pocsék időjárás miatt bemocskolódott, én akárhol, Ausztriában vagy Olaszországban – már kérdés, hogy hová mentünk éppen – még a saját pénzemért is hajlandó voltam lemosatni. Nem dicsekvésből mondom. Szerettem azt a dögöt. Meg a munkámat. Nem véletlenül lettem sofőr. Nekem az volt a mindenem. Az utak! A szép, egyenletes utak meg a szerpentinek, fel a hegyekbe! A motorra is mindig vigyáztam, ment is, mint az óra. Még a rádiót sem kapcsoltuk be Francival, annyira szerettem hallani szép, biztos zúgását. Egyenletes, biztos tempó! Az út alád fut, a szürke beton a forróságtól nedvesnek látszik a távolban, az emelkedőn. Vibrál felette a levegő. Surrog a gumi, elmarad a táj. Fák között visz az út. A falvakban szétriad előtted a malacfalka. Az ott, a távolban, egy város. Jobbra lesz a péküzlet, balra a mozi. Aztán a hegyek. Idegen utakon mégy már, érzed, nyitva előtted a világ. A kis német városok. Olaszországban a pinea-ligetek. Fut a kocsi, hörög a hegyeken. Rajta, öreg dromedár, fald a kilométereket! Erős gyerekek vagyunk mi, igaz-e? Te meg mi, akik markoljuk a volánt… Köhög.

Madárrikoltás.

Reggel van.

Vajon, ha, meglátnak a fiúk, így…megismernek-e? Franci. Vele jártam az XD 20-42-esen.

Szünet.

Ő akkoriban azt mondta:

TÉRVÁLTOZÁS

FRANCI

Hát itt tudnád hagyni az öreg dromedárt? Meg engem?

MÁRKÓ

Hagyd ezt, Franci. Egyáltalán nem tudom megmagyarázni neked, te ezt nem érted. Szeretem Annát.

FRANCI

Öregem, ha nem tudnád, én sem vagyok éppen szerzetes. De egy nő miatt nem hagyja ott az ember a munkáját.

MÁRKÓ

Vele kell lennem. Vele akarok lenni.

FRANCI

Éjjel-nappal? Nem ilyennek ismertelek, Márkó…

MÁRKÓ

Hallgass, Franci.

FRANCI

…Nem ilyennek ismertelek, hogy egy nő miatt feladd az egészet.

MÁRKÓ

Ó a fene egyen meg, Franci, fogd be már a szád!

TÉRVÁLTOZÁS.

MÁRKÓ

Úgy bámult rám, mint egy árulóra. Ez, persze, nem mindjárt a legelején volt. Később. Amikor már sehogy sem bírtam Anna nélkül. Amikor már minden utam keserves kínlódás volt, mert nem láthattam, nem hallhattam a hangját. Képes voltam felhívni Bécsből, interurbán. Kifizettem egy nagycsomó dohányt. Csak éppen, hogy két szót váltsunk… Keserűen nevet. Nem is hallottam jól a hangját. De úgy szorítottam azt a vacak telefonkagylót, mintha őt éreztem volna a tenyeremben, a kezét, a tarkóját, ahol a haja kis pihékben… Hirtelen elhallgat. Hangsúlytalanul. Ahogy hátrazuhant, a puha, selymes hajpihék fölött néhány ujjnyival a koponyája nekicsapódott a jégszekrény sarkának. Egy szót sem szólt, nem is sikoltott. Anna, mondtam, Anna, állj fel, ne hülyéskedj. – A jégszekrény fehér zománcán egy kis vércsík. – Ennyi volt az egész.

Nagyon távoli madárrikoltás.

Nem akarom, hogy elfogjanak.

Szünet.

A nagy százas út! Akkor kezdődött az egész, amikor a tavaszi esőzések kimosták a beton alól a földet. Földcsuszamlás volt, a beton berepedt. Egész kis szakadék keletkezett.

Éppen Drezdába szállítottunk egy rakomány vágott marhát.

Hang kiúszik. Térváltozás. Mozgásban levő teherautó kabinjának akusztikája.

MÁRKÓ

Más hangtérben. Nézd csak, Franci, mi az a csődület ott az úton?

FRANCI

Nem látod? Integet a rendőr. Alighanem valami grimbusz.

MÁRKÓ

Éppen ez hiányzott.

Távoli autódudák.

Te, öregem, kérdezd már meg a zsernyákot, mi történt?

FRANCI

Hé, biztos úr! Valaki fejreállt?

Autómotor üresjáratban.

RENDŐR

Távol a mikrofontól. Balra menjenek! Balra, a makadámútra. Beszakadt a beton.

FRANCI

Mit gondol, elvergődünk ezzel a nagy döggel a makadámon?

RENDŐR

M. f. Siessünk, kérem, ne akadályozzuk a forgalmat.

Kocsiajtó csapódása, induló motor.

MÁRKÓ

Könnyen beszél. Ha valami hepehupás útra kerget, szétrázódunk.

FRANCI

Nem jó ómen. Nem vagyok babonás, de ezt kihagytam volna.

TÉRVÁLTOZÁS.

MÁRKÓ

Az első hangtérben. Vacak kis harmadrendű makadám volt, csupa gödör, istentelenül rohadt út. Az útkaparó se járt arra vagy tíz éve. És micsoda port kavartunk, a szélvédőre is felszállt, belepte az üveget, a kövek meg felvágódtak az alvázra, azt hittem, tengelytörés nélkül nem ússzuk meg. Ráadásul ott nyüzsgött előttünk meg utánunk az a sok tragacs, amit mind átirányítottak erre a terelőre. Már alkonyodott. Az az óra volt, amikor az ember hiába használja a reflektort, semmit sem ér, mert az a lilás félhomály, a naplemente után, elnyeli a lámpa fényét. Benn voltunk a csőben.

TÉRVÁLTOZÁS.

Mozgásban levő autó belsejében.

MÁRKÓ

A második hangtérben. Benn vagyunk a csőben.

FRANCI

Az istenit! Valami nem stimmel. Hallod ezt a kopogást?

MÁRKÓ

Hallom.

FRANCI

Azt hiszem, meg kell állnunk. De hogy a fenébe csúszol ki ebből a konvojból?

TÉRVÁLTOZÁS.

MÁRKÓ

Az első hangtérben. Már maga a vidék is! Különös volt. Fenn, a hegyoldalban néhány ház, kopár, köves dombhátak, szürke sziklatömbök… A kőbánya, persze. A viskók szétszórtan ereszkedtek alá a lejtőn. A legalsó egészen az út partján állt, amolyan kopott kocsma lehetett, de mostanában szerelhették fel az új cégtáblát az ajtaja fölé. Bisztró. Mi a csudát akarnak itt egy bisztróval, gondoltam, hiszen nem jár erre senki. Bámultam azt a nyavalyás bisztrót, amikor egyszer csak…

TÉRVÁLTOZÁS.

Erős autózúgás, majd el-elakad, furcsa zaj, hirtelen csend.

MÁRKÓ

A második hangtérben. A kuplung!

FRANCI

Na, mit mondtam?! A fejem tettem volna rá, hogy kikészülünk. Most aztán szerelhetünk.

MÁRKÓ

Még jó, hogy kievickéltem ebből a konvojból. Elő a szerszámos ládát, mert a drezdaiak nem esznek holnap bifszteket.

Csörömpölés, kabinajtó csapódás, távoli autódudák, elhúznak a kocsik.

FRANCI

Nesze, itt a kezeslábas, bújj bele. Nicsak! Micsoda viskó előtt rohadtunk le! Óriási! Olvasd csak el a cégtáblát! KÁVÉZÓ – UTASOKNAK. Na, ha készen vagyunk, meghívlak egy kávéra. Képzelem, milyen löttyöt adnak. Megnézném magamnak ezt a bisztrót belülről.

MÁRKÓ

Jól van, jól van, de nem ártana, ha mozognál. Még ránk esteledik.

FRANCI

Távol a mikrofontól. Óriási! Kávézó, itt az isten háta megett!

TÉRVÁLTOZÁS.

MÁRKÓ

Az első hangtérben. Hogy miért éppen ott kellett lerohadnunk! A nagy százas úton a betonszakadás, amiatt a koszos tavaszi esőzés miatt… a makadám, a kuplung… Hát jól összejött, mondhatom. Ha mindez nincs, most nyugodtan furikázom Francival, talán éppen Drezdából jönnénk vissza, Schönaunál az este megint megcsodáltuk volna azokat a csúcsostetejű házakat, beugrottunk volna Frau Andersenhez egy kis Apfel-Saft-ra, aztán Franci aludna, és én vezetnék, vagy éppenséggel én heverésznék, csak szóljál, öregfiú, mondanám, csak szólj, hogy mikor vegyem át a volánt… Köhög. De hát ennek fújtak. Hm. Jól összejöttek akkor a dolgok. Szereltük a vén dromedárt, sikerült sötétedés előtt rendbe szedni a masinát, szép, langyos tavaszi este volt, de már akkor – mintha már akkor éreztem volna valamit, nyugtalan voltam, Franci még szólt is, ne idegeskedj, mi a frásznak idegeskedsz?

Szünet.

Mintha már akkor éreztem volna.

Aztán, amikor végeztünk, Franci a vállamra csapott:

TÉRVÁLTOZÁS.

FRANCI

A második hangtérben. Na, öregem, ledobunk egy kávét az én kontómra. Megnézzük ezt a híres bisztrót!

TÉRVÁLTOZÁS.

MÁRKÓ

Az első hangtérben. Csak mondtam volna neki, hogy siessünk, pajtás, hagyjuk a fenébe azt a kávét. Csak mondtam volna. Nem kellene itt kuksolnom a füzesben, agyonázva, kimerülten, mint egy rühes kutyának. Mindketten megmenekültünk volna, Anna is, én is.

Szünet.

Anna is. Neki is jobb lett volna.

Gyors egymásutánban három-négy vízcsobbanás.

Hah! Már itt is vannak?!

Csend, majd békakuruttyolás.

Ó, csak a békák. A békák ott az árok vizében. Keserűen nevet.

A békák vannak itt meg én. Kuporgunk a füzesben.

Hm. A békák meg én…

Szünet.

Mit is akartam az imént? Most, amikor ez a zaj…

Szünet.

Anna.

Élhetne ott a bisztróban. Ha ez a dolog nem jött volna így össze. Semmi baja sem lenne. Teréz, a néma, odajárna takarítani, mint akkor. Az volt a társa. Egy néma asszony.

Egyszer megkérdeztem tőle: – És hallja, amit mondasz? „Figyel – azt mondta Anna –, látom, hogy figyel.”

Hallani a békákat. Csend.

Lehet, hogy nem is történhetett másként. Úristen! De talán ha nem jön úgy össze minden…

TÉRVÁLTOZÁS.

Halk üvegcsörömpölés, nagyon távol a mikrofontól időnként autózúgás.

ANNA

A második hangtérben. Vigyázzon a kezére, Teréz, nagyon vékonyak ezek a poharak, egy szilánk elvágja az ujját, aztán baj lesz. Nincs is bejelentve itt nálam a bisztróban, még megbüntetnek… Jó, tudom, tudom, maga nem keverne bajba. Ha elmosta a poharakat, fényesítse ki a pultot. Ott a szidol. Mit akar?

TERÉZ

A némák jellegzetes nyögdécselésével egy-két hangot ejt.

ANNA

Igen, igen az autók. Ennyi autó itt, ezen a vacak kis makadámúton, mi? Én is bámultam egész délután. Már annyira megszoktam, hogy alig téved be valaki a bisztrómba, hiszen tudja, meg is akarták szüntetni, ráfizetés az egész, mondták, semmi forgalom, a kávé megdohosodik, kihozunk magának hétfőn két tálca szendvicset, csütörtökön vihetjük vissza a szemétbe. Nem nekem jutott eszembe, hogy itt bisztró legyen, nekem aztán ne tegyenek szemrehányást. Zárják be, majd elmegyek valahová, máshol is talál az ember ilyen állást. Nekem se öröm egész nap unatkozni. Reggel jönnek a pálinka-kuncsaftok, este, fejrant után, ugyanazok, néha egy eltévedt autós megáll, iszik egy málnát, főzök neki egy kávét, kicsit eldiskurálunk, megkérdezi, mi az, egyedül van itt, kislány. Tudja, milyenek a férfiak, Teréz. Persze, mindjárt körülnéznek, micsoda kellemes csend, de közben arra gondolnak, nicsak, sehol egy lélek, csak ez a nő. Pontosan látom a tekintetükből azt a potyaleső éhséget, kaland, gondolják, végtére is unatkozhat, tán még hálás is lesz érte… Nem egy erőszakos vagy alattomosan hízelkedő férfit kellett kiábrándítanom. A szép barna haja, azt mondják. Ó, maga milyen csinos! Ó, jöjjön csak ki a pult mögül! Meg amikor eléjük teszem a poharat, és mintha véletlenül történne, megfogják a kezem. Ilyen finom kis kéz!

Teréz, maga ismeri a férfiakat? Azt kérdeztem, Teréz, ismeri-e a férfiakat?

TERÉZ

Apró nyögdécselések.

ANNA

Hát persze, gondolhatja, ezek az idegenek. Az idevalósi tudja már, hogy hiába próbálkozik. Nem mondom, ezek is jöttek, hogy így meg úgy. Az egyik unja a feleségét, a másik nem ér rá nő után kajtatni, a harmadik meg éppen csak szórakozik, de kiosztottam egy-két pofont, aztán már tudták, miként viselkedjenek. Már nevetnek, ha látják, hogy jön egy idegen, és teszi a szépet. Egyáltalán nem arról van szó, hogy megjátszom a szüzet, vagy idegenkedem a férfiaktól… Elhallgat, majd kis nevetéssel. Még szerencse, hogy maga nem hallja, miket mondok, szegény Teréz. De azért figyel. Nagyon rendes maga, Teréz…

TERÉZ

Nyögdécsel.

ANNA

Hangosabban. Jó, jó, csak mossa a poharakat… Kis szünet, majd az előbbi hangon. Éppenséggel volt már férfiakkal dolgom, de ha belegondolok, egyik sem volt valami nagy eset. Ha egy lány elmúlt húszéves, már megismeri, milyen az, férfival lenni. Az aztán más lapra tartozik, hogy ez milyen nyomot hagy benne. Az egészből annyit vontam le, hogy a szerelmeskedés szép szórakozás, de én egészen másra vágyom. Többre. Valami egészen különösre. Úgy, úgy, Teréz. Egy férfira, aki erősebb nálam, aki fel tud emelni a földről, és repít, repít magával… Akinek kész vagyok átadni egész lényemet, aki képes lesz feloldani magában, hogy én szinte ne is létezzem, csak benne, általa, s aki ezt éppúgy kívánja, mint én… Látja, Teréz, mindig azt várom, hogy egyszer belép majd az a férfi ide, a bisztróba, s akkor nekem meg kell éreznem, hogy ő az, az első percben látnom kell, hogy csakis ő lehet az. Egészen biztos vagyok benne, hogy így lesz. Meg kell hogy történjen velem, Teréz. Ó, ha beszélni tudna, mondaná-e, hogy így igaz? Mondaná-e? Szünet. Nem lehet, hogy hiába éljen bennem ez a vágyakozás iránta. Csalódottan. De hát akik betérnek ide, egyik sem az. Amint belépnek, látom, ez sem az, ez sem az… Reménykedve. De ma, azt mondják, beszakadt a nagy százas út. Azt a sok autót mind erre terelik a betonról! Mind erre tart. Szünet. Csodálkozva, majd lelkendezve. Teréz! Odanézzen, Teréz! Micsoda hatalmas, szép teherautó! Látott maga már ilyet? Pirosra, ezüstre van zománcozva! Hogy csillog a napfényben! Uram isten, micsoda gyönyörű jószág! Nézze, nézze, Teréz! Kiválik a sorból… Megáll! Itt, a bisztró előtt. Micsoda nap van ma, Teréz! Ez a gyönyörű kocsi!…

Hang kiúszik.

TÉRVÁLTOZÁS.

MÁRKÓ

Az első hangtérben. Hányszor elmondta ezt Anna, ezt az első délutánt. Eleinte áhítattal, mint aki hisz a szent jelekben. Igaz, ami igaz, én is mindig meghatódtam. De ahogy múlt az idő, inkább már csak úgy idézte, mintha bizonyítani akarná, hogy emlékszik minden kis részletre…

TÉRVÁLTOZÁS.

ANNA

A másik hangtérben. Előbb te szálltál ki a kabinból, s mindjárt megláttalak: szőke, magas férfi, kis kurta csizmában, bőrzekében, jöttél-mentél a kocsi körül. Mintha Francit, a barátodat nem is láttam volna. Vagy láttam ugyan: kövérkés, fekete férfi. De csak rád figyeltem, mindjárt. Szembe fordultál velem. Te nem láthattál, behúzódtam az ajtó mögé. Istenem, azonnal tudtam! Én akkor már mindjárt tudtam… nem, nem, ezt magam sem akartam elhinni. Ő az, gondoltam. Olyan volt, mint egy álom. Mintha már láttalak volna valahol. Pedig nem láttalak soha. És tudtam, hogy be fogsz jönni hozzám. Tudtam. És vártam. Bejön, gondoltam. Nem tudom, miért voltam olyan biztos ebben. Hang kiúszik.

TÉRVÁLTOZÁS.

MÁRKÓ

Az első hangtérben. Hányszor elmondta ezt. Az a különös a dologban, hogy valami ilyesmit éreztem én is. Az a nyugtalanság ott a bisztró előtt, amíg szereltük a kocsit, meg aztán idebenn is! Később, egész úton magyaráztam Francinak, hogy amikor beléptünk a bisztróba, az az érzésem támadt, mintha már valahol láttam volna ezt a lányt. De Franci kinevetett, azt mondta, hogy talán a bisztró ajtajában láttam egy pillanatra, szerelés közben, ez téveszt meg. Nem tudom. Ahogy hozta a kávét az asztalunkhoz, ahogy ott, előttem, letette a csészéket, szentül hittem, hogy már ismerem. Nem az arca, a hangja, a mozdulata volt ismerős, nem. Valahogy az egész lénye. Mintha már nagyon régóta ismertem volna, talán gyerekkorom óta. Kicsit zavart is a dolog, nem tudtam olyan fesztelenül nézni, mint általában a nőket. Majdnem dadogtam, amikor szóltam, hogy fizetni akarunk.

TÉRVÁLTOZÁS.

ANNA

A második hangtérben. Két kávé volt, uram.

TÉRVÁLTOZÁS.

MÁRKÓ

Az első hangtérben. Találkozott a tekintetünk. Franci szerint meg se rezdült az arca, de én esküszöm rá, hogy mosolygott. Láttam a szemén, ő sem úgy nézett rám, mintha idegen lennék.

Szünet.

Tűnődve. Most csak ki kell nyújtanom a kezem, s elérem. Itt van előttem, a füzesben. Itt áll előttem. Anna. Mint azon az estén a bisztróban.

Lombsusogás.

Most, ha jönnének értem, hogy elfogjanak, csak megmutatnám nekik: – Uraim! Anna itt van…

Csend.

Más hangon. Franci nem hitte, amit az első találkozásról meséltem, amíg robogtunk Drezda felé. Nevetett. Pedig igaz, Anna tekintete olyan volt azokban az első percekben, mintha régi, meghitt kapcsolat lenne köztünk, már ki tudja, mióta. Csak éppen sokáig távol voltunk egymástól.

Szünet.

Francit kicsit idegesítette a dolog.

TÉRVÁLTOZÁS.

Mozgásban levő teherautóban

MÁRKÓ

Azt is mondta, hogy visszafelé majd nézzünk be újra.

FRANCI

Nevet. Egy szót sem szólt.

MÁRKÓ

Talán nem hallottad. „Remélem, újra találkozunk” – valahogy így mondta.

FRANCI

Bosszankodva nevet. Semmi ilyesmit nem mondott, öregem. Különben is túl sokat fecsegsz róla. Jobb lenne, ha az utat figyelnéd!

TÉRVÁLTOZÁS.

MÁRKÓ

Az első hangtérben. Csakhogy Franci fölényeskedhetett, én egészen Drezdáig meg másnap a rakodás közben, s visszafelé az úton, nem tudtam szabadulni attól a tekintettől. Néztem a szélvédőn át az utat, de az ő arcát láttam, a mozgását, ahogy jön a pulttól, ahogy ujjai érintik a csészét… Még a kölnijének az illatát is éreztem… Micsoda szédület! Micsoda vértódulás az agyban, markoltam a volánt, beletapostam a gázba, hajszoltam a kocsit… Köhög. Hogy hajszoltam szegény öreg dromedárt!

Szünet.

Tűnődve. Tapostam a gázt… Kuplung, hármas sebesség, gáz. Gáz, gáz, gáz… Sutty, sutty, sutty… a fák! Háhá! Néztem Franci arcát! Persze, hogy belesápadt. Nem baj. Csak odaérni a bisztróhoz. Annához. Sutty, sutty… a fák! Csikorgás a kanyarban. Hát elég szabálytalan volt. De attól kezdve, minden szabálytalan volt. Minden…

Csak Anna! Be kell mennem hozzá.

Erre gondoltam.

Nem töprengtem, hogy miért? Ezt kellett tennem. Ő várt.

TÉRVÁLTOZÁS.

ANNA

A másik hangtérben. Két napom volt rá, hogy bizonyos legyek a dologban. Teréz, maga ezt talán nem érti. De figyeljen rám, mégis, hagyja egy kicsit azt az ablaktisztítást. Kiáltva. Teréz! Mondom, hagyja abba egy kicsit! Csendesebben. Meg kell hogy hallgasson. Két napom volt. Két és fél napon át vele voltam. Minden percben. Láttam, hallottam, éreztem. Két és fél napon át óráról órára, percről percre jobban és jobban tudtam, hogy ő is velem van. Egyedül voltam, de már nem voltam magam… Figyeljen most rám, Teréz! Az első este még azt gondoltam: lehet, hogy tévedek? De reggel vele ébredtem. Csodálatos volt, nem volt jelen, mégis éreztem a jelenlétét.

Hát várlak, mondtam. Gyere.

Tegnap aztán, a harmadik napon, délután ötkor hirtelen gyenge lettem. Nekitámaszkodtam annak a pohárállványnak, a vér kiszállt a fejemből.

Amikor felpillantottam, itt állt a pultnál.

TÉRVÁLTOZÁS.

MÁRKÓ

Visszhangtalanul. A nevem Márkó.

ANNA

Uú. Engem Annának hívnak.

TÉRVÁLTOZÁS.

MÁRKÓ

Az első hangtérben. Soha nem hittem volna, hogy az ember valakit ennyire megszerethet. Hány lány volt, istenem, hány lány, asszony, különböző városokban. Hosszabb, rövidebb ideig. Futó kalandok, néhány hónapos szerelmek. Beléjük bolondultam, tetszettek, jó volt velük szeretkezni, de mindig ott tudtam hagyni őket. Jött egy másik, egy kívánatosabb, kéznél volt… nem csináltam belőle gondot. Örültem, ha találkoztam velük, de soha nem vesztettem el egészen a fejem. Kiválasztottam őket, elejtettem őket. Szép, sima ügyek voltak.

Szünet.

Köhécsel. Soha nem hittem volna, hogy valakit ennyire… Talán azért, mert ő választott ki engem.

Szünet.

Töprengve. Ezt mindig éreztem, hogy ő választott ki engem.

TÉRVÁLTOZÁS.

ANNA

A második hangtérben. Bármilyen hosszú útra mégy, itt tudlak tartani magamban. Nem látom a vendégek arcát, csak a tiedet. Nem hallok semmi mást, csak a te hangodat. Tudom, hogy rám gondolsz mindig.

MÁRKÓ

Mindig. Bárhol vagyok, úgy érzem, itt maradtam nálad. Csak jövök, megyek a világban, de az nem én vagyok… Valami baj van?

ANNA

Semmi, semmi, Márkó… Csak attól tartok, hogy nemsokára nem elégszem meg ennyivel.

TÉRVÁLTOZÁS.

Madárcsivitelés.

MÁRKÓ

Az első hangtérben. Hm. Milyen csend van az országúton. Mintha megszűnt volna a forgalom. Sehol egy autó. Vagy éppen ma… éppen ma, egyik sem jön erre?!

Nem, az nem lehet!

Talán el kéne mennem innen, ebből a bozótosból? Hátha túl gyorsan robognak el, s mire kiugrom, késő… Hohó! És ha az üldözőim jönnek? Na, szép is lenne, egyenesen a karjukba szaladni!

Szünet.

Mennyi madár!… Feketerigó.

Utánozza a rigó füttyét, kicsit hamisan. Abbahagyja.

Nem is fél tőlem.

Szünet.

Vércsík a jégszekrény fehér zománcán… Úristen.

Szünet.

Eleinte azt hittem, beérem azzal, hogy Anna létezik. Hogy van, nekem van, hogy szeretjük egymást. Azt hittem, elég annyi, hogy jövet vagy menet megállunk a bisztró előtt, beugrom hozzá, találkozunk, nála töltöm a szabadnapokat. Ha sajnáltam is, hogy el kell válnunk, mégis könnyedén keltem útra, hiszen éreztem őt, bárhol voltam is, Prágában, Milánóban vagy Amszterdamban… Ő ott volt velem…

Persze Franci előtt azért titkoltam, hogy már semmi más nem érdekel, csak Anna.

Hogy féltem mindig Francitól! Ha átléptük az országhatárt, hazafelé, már azon töprengtem, hogy adjam be Francinak, hogy a bisztrónál megállunk. Prüszkölt érte. Hogy várakozni kell, hogy késünk. Majd szólnak a górék… Törődtem is én a górékkal! Az az igazság, hogy Francival sem törődtem… A nagy százas utat már megjavították, de én a makadámra tértem mindig. „Tönkreteszed a kocsit” – mintha csak most mondaná Franci. Unta a dolgot. Mindenki unja a másik ügyeit. Jóformán könyörögtem neki, hogy ne járjon annyit a szája. Rühelltem, hogy kijátszom, hogy visszaélek a barátsággal, de mit tehettem volna?

TÉRVÁLTOZÁS.

MÁRKÓ

Legjobb lesz, ha abbahagyom ezt a dolgot…

FRANCI

Úgy érted, Annával?

MÁRKÓ

Annával?! Megbolondultál?! Ezt a furikázást. Ezt kellene abbahagynom.

FRANCI

Hát itt tudnád hagyni az öreg dromedárt? Meg engem?

MÁRKÓ

Hagyd ezt, Franci. Egyáltalán nem tudom neked megmagyarázni, te ezt nem érted. Szeretem Annát.

FRANCI

Öregem, ha nem tudnád, én sem vagyok éppen szerzetes. De egy nő miatt nem hagyja ott az ember a munkáját.

MÁRKÓ

Vele kell lennem. Vele akarok lenni!

FRANCI

Éjjel-nappal? Nem ilyennek ismertelek, Márkó…

MÁRKÓ

Hallgass, Franci…

FRANCI

…Hogy egy nő miatt feladd az egészet?!

MÁRKÓ

Ó, a fene egye meg, fogd be már a szád.

TÉRVÁLTOZÁS.

MÁRKÓ

Az első hangtérben. Fogd be már a szád… Ő meg csak nézett, hallgatott, dehát gondolhatott valamit rólam… Keserűen nevet, de köhögésbe fullad. Hát persze. Láttam a szemén, hogy mit gondol rólam.

Szünet.

Ha felbukkanna a kamionnal… és felvenne… hát most megkérdezném: miért nem verted szét a pofám? Hiszen nem az a srác voltál, aki csak úgy hagyja a haverját a vesztibe rohanni…

Vagy talán látta Franci, hogy hiába? Hogy nem tehet semmit? Eleinte magam sem hittem, hogy le tudok mondani az utakról. De egyre keservesebb lett otthagyni Annát. És elérkezett az az idő, amikor egész egyszerűen a pokolba kívántam a kamiont, a furikázást, az idegen városokat… Gyötrelmes volt kivárni a visszatérés óráját.

Szünet.

Azt hittem, ez a szerelem.

Azt hittem, Annával kell lennem mindig, ez a szerelem.

TÉRVÁLTOZÁS.

Erőszakos autódudálás, távol a mikrofontól.

MÁRKÓ

A második hangtérben. Mennem kell, Franci kinn vár a kocsiban.

ANNA

Ne, még ne!

MÁRKÓ

Sietek vissza. Kétnapos út.

ANNA

Elmégy, és engem megöl az aggodalom, hogy nem történik-e valami bajod. Rettenetes kivárni az időt, amíg újra látlak.

MÁRKÓ

Azt gondolod, nekem nem?

ANNA

Maradj itt.

MÁRKÓ

Anna!…

ANNA

Istenem, csak vigyázz magadra!

MÁRKÓ

Nem lesz semmi baj. Csak te is vigyázz magadra.

ANNA

Ó, én? Mi történhet itt velem! De ott, azok a forgalmas utak…

TÉRVÁLTOZÁS.

MÁRKÓ

Az első hangtérben. Vigyázz magadra… Hm, most aztán igen, most vigyázhatok magamra. Figyelhetek, hogy el ne kapjanak! Keserűen nevet. Vigyázz, Márkó, mert itt rohadsz, ebben a füzesben!

Szünet.

Eleinte miért nem élt bennünk az aggodalom?

Anna azt mondta: az aggódás, szeretet.

A szerelem: szeretet?

Eleinte elég volt, ha láttuk egymást. Elegendő volt egy óra, akár csak egy röpke óra, hogy érezzük a boldogságot. S bármily hosszú ideig voltunk is távol egymástól, soha nem aggódtunk, hogy mi lehet a másikkal. Léteztünk egymás tudatában. Ez elég volt.

Erősek voltunk, sérthetetlenek. Együtt és külön, külön…

A boldogság a dolgok kezdetében van. De ki hiszi el ezt?

Nagyon távoli autómoraj.

Hah! Egy autó!

Ágak roppannak, csörtet a bozótban.

Á, ez nem kamion. A kamion hangját megismerem.

Annyira még nem vagyunk, hogy ne ismerném föl egy kamion motorzúgását.

Csend.

Hm. Meg aztán már akkoriban nem csak egymásért aggódtunk. Magam is, mintha bizonytalanabb lettem volna. Valamikor soha nem gondoltam a veszélyekre. Télen a síkos utak vagy a hegyoldalban a szerpentinek, a forgalmas autósztrádák veszélye meg se legyintett. Hittem, hogy baj nem érhet. Engem. Mert én kivétel vagyok. Csendesen nevet.

Hány nagy fejreállást lát az ember! Szegény fickó, gondolod, amikor látod a pasast a hordágyon. De valahogy eszedbe sem jut, hogy egyszer téged is bedughatnak a mentőkocsiba. Még jó, ha nem a hullaszállítóba…

Szünet.

Dehát egyszer csak baj lett azzal a fenenagy biztonsággal. Már nem legénykedtem annyira. Anna vár, gondoltam, mekkora csapás lenne számára, ha ne adj isten!… Egyszóval, tartogattam magam neki, mint valami ajándékot, amit sértetlenül illik átadni. Meg az is eszembe jutott, hogy eddig túl jól ment minden. Baj lesz. Nem mehet mindig jól. Erre is számítani kell. Egyszer csak rád jár a rúd. Már nem voltam olyan biztos abban, hogy kivétel vagyok…

Szünet.

Egy kora reggelen, Róma és Firenze között, láttam egy csúnya grimbuszt. Éjszaka történhetett, de otthagyták a kocsikat. Két megrakott öttonnás egymásba futott. A kabinok, mint a marokban összegyűrt papiros. Szerteszét a Coca-Colás üvegek, szilánkok, vér az ülés kárpitján, egyszóval rossz volt nézni. Meg is álltam száz-kétszáz méterrel arrább, annyira felkavart, vedd át, mondtam Francinak, kikészültem. Franci nem szólt, csak pofákat vágott. Valamikor szégyelltem volna, ha valami így kikészít. Most nem törődtem vele. Csak hazaérjek Annához, gondoltam. És minden marhaság megfordult a fejemben. Vele is történhet valami. Vagy beteg lesz. Mit tudom én, vakbélgyulladást kap, és nincs orvos a közelben. Vagy megbotlik a raktárban, kezében egy üveg, a szilánk felvágja a csuklóját, senki se akad, aki segítsen… Tűkön ültem, az biztos, mondhatom, úgy táncoltak az idegeim, hogy Franci hat órán át vezetett, míg végre vissza mert engedni a volánhoz.

Szünet.

Azon az úton keveset beszéltünk.

Meg hát: az a haverság már mit ért?

Franci érezte, hogy voltaképpen már nem vagyok mellette. Fabatkát sem ért, hogy ott furikázom vele. Ezt ő is tudta.

TÉRVÁLTOZÁS.

Távolról erőszakos autódudálás.

MÁRKÓ

A második hangtérben. Mennem kell. Franci kinn vár a kocsiban.

ANNA

Csak még egy kicsit…

MÁRKÓ

Vigyázol magadra?

ANNA

Maradj velem, s vigyázz rám.

MÁRKÓ

Majd… Még nem tudtam bejelenteni a góréságon, hogy kilépek. De már nemsokára. Vigyázol magadra?

ANNA

Mi történhet itt velem?

MÁRKÓ

A múltkor az a fickó, aki mindig annyi pálinkát vedel, úgy nézett, hogy majdnem szájon vertem.

ANNA

Csacsiság. Ezek a férfiak itt! Egyik sem ér fel hozzád és hozzám. De azért mégis jobb lenne, ha már végleg mellettem maradnál. Olyan kevés az idő, amit együtt töltünk. Te vagy az egyetlen, akinek átadhattam magam oly természetesen, mint ahogy a világra jön az ember. De azt akarom, hogy minden percben kinyújthassam érted a kezem. Meg aztán…

MÁRKÓ

Valami baj van?

ANNA

Semmi, csak sokszor gondolom, az a sok város, az a sok idegen nő… Nem vagyok melletted, jön egy csinos lány… Na, ne mondd, hogy nem akad meg rajta a szemed?!

MÁRKÓ

Féltékeny vagy?

ANNA

Néha megrémülök, hogy már nem is szeretsz. S nem vagy itt, hogy megkérdezhessem.

MÁRKÓ

Úgy érzed, hogy már nem szeretlek?

ANNA

Nem, nem, de annyira félek! Ugye szeretsz? Mondd, hogy szeretsz! Mondd, nagyon kérlek, mondd, hogy szeretsz, szeretsz!

TÉRVÁLTOZÁS.

MÁRKÓ

Az első hangtérben. Eleinte nem kérdezgettük ezt egymástól. Tudtuk. Éreztük. És nem féltékenykedtünk. Fel sem merült bennem, hogy Anna megcsalhat. Nem is gondoltam ilyenre. De nem férfiúi nagyképűségből. Á! Csudát! Egyszerűen képtelenség lett volna. Annyira éreztük egymást.

Szünet.

Hát nem, nem is csalt meg soha. Igaz, én sem őt. Még nem. Nem tudom, mi következett volna. Azt nem tudhatom. Azt már nem…

Szünet.

De nagyon rossz volt, hogy már naponta kérdeztük, s naponta bizonygattuk, létezik-e még bennünk a szerelem? Mindig ez a kérdés, mindig ez a válasz. Előbb talán csak játékból. Aztán már nagyon fontos volt, hogy halljuk egymástól.

Mennyit bír ki ez a szó? Hm…

Ismét nagyon távoli autózaj.

Na, megint egy kocsi.

Ágroppanás.

Maradj csak veszteg, Márkó. A kamionok késnek. Késnek…

Lassanként megszárad a fű. Meg a kabátom.

Ez a nap…

Szünet, majd kapkodva.

Meg aztán az, hogy mentem a kocsival az országúton, s egyszer csak belém hasított: hátha Anna felfedez rajtam valami hibát, valami ellenszenves vonást, s apránként megszűnik a szerelme irántam. Töprengtem, hogyan viselkedjem, hogy a legjobb színben tüntessem fel magam.

Vagy hirtelen elborult aggyal rémképeket láttam: nem vagyok otthon, jön egy férfi, kedvesen beszél hozzá, Anna egyedül van, kettesben vannak, nem zavarj a őket senki…

Ez lett volna a szerelem? Kicsit nevet. A szerelem? Töprengve. Miért veszítjük el egyszer csak a biztonságunkat, miért száll belénk a kétség?

Az első hetek, hónapok biztonsága hová lesz?

Szünet.

Vagy minden rossz, ami megvalósul?

Minden birtoklás kínokat okoz?

Erős ágroppanás.

Ki az?! Ki az!

Csend.

Aztán már betegesen ragaszkodtunk egymáshoz. Minden percünkről számot akartunk adni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak Anna akarta ezt, én is épp úgy akartam. Azt hittem, megszabadulunk szorongásainktól, aggodalmainktól, ha egymás mellett élünk, egymás közelében, napról napra.

Bemeséltük, hogy erre van szükségünk.

Szünet.

Á, Franci egy napon hiába várta, hogy együtt szállunk kocsira, csak az indulás előtti órákban tudta meg, hogy másik kollégát osztottak be melléje. El sem köszöntem tőle. Nem volt hozzá képem. Mit mondhattam volna neki? Neki, aki annyira tudta, hogy mindenem volt a kamion, a nagy utak…

Szünet, köhécsel.

Azért azt vártam, hogy egyszer majd beállít hozzánk a bisztróba.

Na, mi van, öregfiú, vagy ilyesmi. Megyeget a bisztró, hogy most már ketten güriztek benne? Vagy jön, és azt mondja, áldásom rátok.

De soha nem jött. Igaza volt.

Szünet.

Fogadni mernék, hogy rohadt alaknak tartott. Csakhogy akkor nem törődtem ezzel.

Építgettük a magunk kis világát. Csak minél szorosabbra! Minél zártabbra!

Nevet, köhögésbe fullad a nevetése.

TÉRVÁLTOZÁS.

ANNA

A második hangtérben. Erre vágytam mindig, Márkó. Itt vagy velem, bármikor szólhatok hozzád, láthatlak, együtt kelünk, együtt dolgozunk, együtt fekszünk. Ma este, ha bezártuk a bisztrót, megint beülsz a hintaszékbe, és mesélsz nekem. Még annyi mindent el kell mondanunk egymásnak. A gyermekkorunkat, a fiatalságunkat… a gondolatainkat is, Márkó! Te meg majd az útjaidról beszélsz, azokról az idegen országokról… a német, holland, cseh, olasz városokról, hegyi utakról, folyókról, mindenről… És én hallgatlak…

TÉRVÁLTOZÁS.

MÁRKÓ

Az első hangtérben. Éjszakákat beszélgettünk át, vasárnapokat. Szeretkeztünk – többé már nem kellett attól tartani, hogy nem lesz rá időnk, vagy elszakadva egymástól, szenvedni kell a másik hiánya miatt… Nem kellett aggódnunk, hogy mi történik, amíg nem vagyunk jelen…

TÉRVÁLTOZÁS.

ANNA

A második hangtérben. Most boldogok vagyunk, ugye, Márkó?

MÁRKÓ

Irigyelhetnek. Irigyelhetnek, akik látják…

ANNA

Mennyire szeretjük egymást! Ugye, Márkó? Mennyire szeretjük egymást!…

TÉRVÁLTOZÁS.

MÁRKÓ

Az első hangtérben. …Ezt mondta Anna. Biztonságban éltünk, de ez másfajta biztonság volt, nem hasonlított arra, amit akkor éreztünk, az első időkben, amikor még kevesebbet tudtunk egymásról. Azért kerestük elő a régi történeteinket, hogy adhassunk még valami titkot egymásnak. Ültünk, és meséltünk. Beszéltem az útjaimról, a német városokról, az olasz tájról…

TÉRVÁLTOZÁS.

ANNA

A második hangtérben. Igen, ezt már mesélted, Márkó.

TÉRVÁLTOZÁS.

MÁRKÓ

Az első hangtérben. Szeretkeztünk…

TÉRVÁLTOZÁS.

ANNA

A második hangtérben. Ma ne, Márkó, fáradt vagyok. Kedvesen. De hiszen holnap!… Minden nap a mienk!

TÉRVÁLTOZÁS.

MÁRKÓ

Az első hangtérben. Miért neveztük ezt boldogságnak? Nem tudom… Biztosan Anna is rádöbbent, hogy elhibáztuk. De hol? Mikor?

Egyszer csak éreztem, hogy már nem vagyok képes felfogni őt érzékeimmel, ahogy talán ő sem engem, azért mondta minduntalan:

ANNA

Egészen közel a mikrofonhoz. Ó, ugye szeretjük egymást?

MÁRKÓ

Az első hangtérben. …hogy ne tévessze szem elől kötelességünket. Hm. Vakok, akik fehér botjukkal a járdát kopogtatják, hogy tudják, jó helyen járnak-e?

Éjszakánként kamiont vezettem széles autósztrádán. Álmomban. Kamiont.

Piros és ezüst zománc. Hiába lesem, várom, hiába… XD 20–42.

Szünet.

Álmomban. Autósztrádákon száguldottam. Nem mondtam el Annának.

Szünet.

Elláttuk a dolgunkat a bisztróban, egymásra mosolyogtunk, esténként meg próbáltunk beszélgetni. De már nem nagyon volt miről. Keserű nevetés. Azt hazudtuk, hogy már szavak nélkül is értjük egymást. Csakhogy inkább arról volt szó, hogy a szavak elvesztették értelmüket…

Pedig még mindig szerettem.

És ő is engem.

Kis sóhaj. Megszoktuk egymást.

Szünet.

Hirtelen. Hány óra lehet? Fáj a fejem. Enni! Valamit kellene enni. Talán bemehetnék egy tanyára. Hacsak nincs minden megszállva a zsaruktól. Az ám!

És a fű? Pfuj! Azért itt még nem tartok. Csak ne hagyd el magad, öregem. Még ki kell menned az útra és integetni…

Szünet, csendesen.

Az útra…

Szünet.

Hát most aztán egyedül vagyok. Magam.

Szünet.

Aztán már az volt, hogy amit valaha gondolkodás nélkül ajándékoztunk: magányunkat lopkodtuk vissza észrevétlenül. Soha nem mondtam Annának, hogy délutánonként vagy kora reggel kilopództam a nagy százas úthoz, elrejtőztem a kukoricásban, és lestem a kamionokat. Nem akartam mást, csak legalább egy percig érezni újra a gázolaj bűzét, látni a piros-ezüst zománcot, felismerni a szélvédő mögött egy-egy régi arcot…

Szünet.

Anna tudta ezt, de nem szólt. Nem akartunk ezekről a dolgokról beszélni. A néma Teréz. Újra ő lett a társa. Köhög.

TÉRVÁLTOZÁS.

ANNA

A második hangtérben. Nem hiszem, Teréz, hogy ne Márkó lett volna az, akire mindig is vágytam. De talán túlságosan akartam, s ezzel tettem tönkre mindent. Nem elégedtem meg azzal, hogy van, létezik: birtokolni akartam egészen. S most oly közel került már, annyira belém ivódott, hogy egészen a lényemmé lett, s nem maradt meg egy másiknak, egy kiismernivalónak, titokzatosnak, elérhetetlennek.

Maradjon csak, Teréz, üldögéljen csak azon a lócán. Hagyja a takarítást, hagyja a bisztrót. Elrontottam a dolgot, de nem hiszem, hogy ha most kezdenénk, érti, Teréz, ha most kezdhetnénk újra, másként cselekednék. Nem lennék okosabb sohasem. Mindig és mindig egészen akarjuk a másikat. A hatalmunkba akarjuk vonni, meg akarjuk emészteni minden ízét, minden porcikáját.

Szünet.

De talán még valami menthető, Teréz. Hiszen szeretem őt, nem akarom elveszíteni. Mostanában kilopódzik az országútra. Láttam.

Lesi a kamionokat, ott leselkedik a kukoricásban.

TÉRVÁLTOZÁS.

ANNA

Márkó! Mi lenne, ha mégiscsak visszamennél a céghez? Újra járnád az utakat…

MÁRKÓ

El akarsz küldeni, Anna?

ANNA

Ó, miket beszélsz? Csak arra gondoltam, hátha úgy véled, mégis jobb lenne…

MÁRKÓ

Miért akarsz elküldeni, Anna?!

TÉRVÁLTOZÁS.

ANNA

És ez azért van így, Teréz, mert már nem hiszünk egymásnak. Tapintatosak vagyunk, Márkó meg én, tapintatra van szükségünk, hogy békén éljünk egymás mellett.

Mit gondol, Teréz, Márkó talán azt hitte, valóban el akarom küldeni? Vagy örült az ajánlatnak, de nem merte elfogadni, hátha megsért vele? Nem mertem biztatni, nehogy félreértsen, s a félreértésből pedig végleges szakítás legyen. Látja, már így élünk, Teréz.

TÉRVÁLTOZÁS.

MÁRKÓ

Az első hangtérben. A néma Teréz. Hehe… Azt hiszem, süket is volt. De Anna mindig azt mondta: figyel. Hát persze, figyelt. Hm.

Menjek vissza a kamionokra. Na, igen, ennyit én is tudtam. De hogyan? Lehet, hogy Anna jószándékból küldött. Így vagy úgy: én már képtelen voltam visszamenni a céghez.

Az utak… Arra már képtelen voltam. Túlságosan magához láncolt, hiányzott volna. Nem volt bátorságom…

Szünet.

Ez az igazság: nem volt bátorságom.

Emiatt aztán rá haragudtam.

Szünet.

„Engedj el” – mondtam neki.

TÉRVÁLTOZÁS.

ANNA

A második hangtérben. De hisz’ azt mondtam, hogy menj, próbáld meg újra.

MÁRKÓ

Engedj el.

ANNA

Csendesen. Elengedtelek.

MÁRKÓ

Nem. Még szeretsz.

ANNA

Csodálkozva. Igen, még szeretlek, Márkó. Szeretni akarlak. Azért küldtelek, hogy újra érezzelek. A hiányod majd feltámasztja bennem a szerelmet.

MÁRKÓ

Féltékenyen. Tehát már nem szeretsz!?

ANNA

Szelíden. De, szeretlek. Csakhogy újra úgy akarlak szeretni, mint régen. Mint az első időkben.

MÁRKÓ

Erőszakosan. Csak akkor tudok elmenni mellőled, ha már nem szeretsz.

ANNA

Félénken. És te? Te már nem szeretsz?

MÁRKÓ

Ha nem szeretnélek, elmennék. De így nem tudlak itthagyni. Megint kezdődne minden elölről.

ANNA

Hát hadd kezdődjön minden elölről.

MÁRKÓ

De értsd meg, nincs hozzá erőm. Ma még ott ácsorgok az országút mentén, és bámulom a kamionokat. De holnap, ha a kabinban ülnék, ide vágyódnék, és kínnak érezném a messzi utakat.

ANNA

Hát mit tegyek? Mit tegyek veled?! Mit tegyek én, hogy újra szeressük egymást? Mit kellene tennünk?! Olyan boldog voltam, amikor megismertelek. Téged vártalak, te voltál az életem! Menj el! Ó, kérlek, Márkó, menj el! Menj, hogy újra visszakapjalak! Menj, menj, élni szeretnék, boldogan, úgy, mint akkor! Márkó! Menj el, kérlek, menj el, menj el!!!

TÉRVÁLTOZÁS.

MÁRKÓ

Az első hangtérben. Magamtól undorodtam akkor, a tehetetlenségemtől, a gyávaságomtól, hogy nem merem újra kezdeni. Féltem. Tudtam, hogy az utakról visszavágyódnék, ahogyan tőle vágyódtam a szabad messziségbe! Ő könyörgött, sírt, nem bírja tovább, kiáltozta – Te kötsz ide, hát nem látod?! – ordítottam, de ő egyre csak, hogy menj, menj – belém kapaszkodott – ha te nem lennél, szabad volnék, mondtam, ellöktem…

Szünet.

…véletlen volt. Nem mondanám, hogy véletlen, magam vagyok, itt, a bozótosban, nincs okom hazudni, magamnak csak nem hazudok…

Szünet.

A haja… a barna haján vérfolt… A jégszekrény fehér zománcán a vércsík…

Szünet.

Most szabad vagyok… Most aztán szabad… Elszöktem onnan. Nem akartam, hogy egy ostoba véletlen miatt… amikor már úgysem lehet segíteni. Hiszen nem öltem meg, de azok a nyavalyások, hát azoknak magyarázhat az ember. Egyből előkapják a bilincset… Magyarázhat az ember…

Szünet.

Milyen magasan áll a nap. Köhög. Jöhetnének a fiúk. Ha Franci jönne! Innen jól látom az utat, kiugranék az árokpartra, integetnék, biztosan megismerne. Talán csak megállna! Talán csak nem tart olyan rohadt fickónak, hogy meg se álljon, ha meglát. Franci… rendes srác volt. A kamionok. Tizenöt tonnás nagy dromedárok. Drága öreg fűrészek! Nyelték a kilométereket. Utak… utak… utak…

Szünet.

Hát aztán ez a cipő!! Na, ez jól néz ki, mondhatom. Nem tudom, mit szól majd Franci… Mert, hogy mond valamit, amit nem nyelek le, az biztos. Ámbár miért? Ő talán olyan okos?

Valaki talán olyan okos, hogy mondhat valamit?

Szünet.

Hogy vágyódtam Annára…

Szünet.

Nem akarom, hogy elfogjanak…

Vége

Drong végre kapott egy keménykalapot, s most igazán boldog volt. Nem is tudom, hogyan jutott ehhez a kalaphoz? Talán az apjáé lehetett valaha, vagy a barátja apjáé? Gyönyörű kalap volt, valódi selyembéléssel, még a régi időkből, de csaknem vadonatúj. Bécsből, alighanem a Mariahilferstrasse-ról, vagy a Simmeringer Hauptstrasse-ról származott. Jól állt Drongnak. A haja kicsit kibodorodott alóla, az arca vidámmá vált tőle; széles mosollyal viselte. Fehér selyemsálat tekert a nyakába, a sál egyik szára a térdét verte; Drong kidüllesztette a mellét, és szivarozott. Szivarfüst lengte körül. A kékesszürke hamu puhán a kabátjára hullott; Drong járt-kélt az utcán. Megemelte a keménykalapot, két ujjal, finoman, játékosan, úgy köszönt az embereknek. – Kérem! – mondta kicsit elnyújtva a szavakat. – Kérem, ez a tél, micsoda tél! A hó! Ó, uraim, a tél!…

Mozikba járt. Állt az előcsarnokokban, és várta, hogy csengessenek a kezdéshez. Nézte a színésznőket a kirakati képeken, hamiskásan elhúzta a száját, pöfékelte a füstöt. – Ráérek – magyarázta az embereknek. – Ráérek én, kérem, miért ne érnék rá?

Miért ne?

Vajon megismerték-e? Mindenesetre szerették. Nevettek rajta, de nem gúnyosan vagy komiszkodva. Nevettek jóízűen. Tetszett nekik. Ahogy ment az utcán, ahogy ácsorgott a mozik előcsarnokában, ahogy betelepedett a zsöllyébe. – A szivart… bocsánat… – szólt rá halkan a jegyszedőnő. – Drong kicsit csodálkozva fordult feléje, aztán készségesen biccentett, úrias mozdulattal kivette a szivart a szájából, és elnyomkodta a cipőtalpán. – Kérem, hogyne… persze… el is felejtettem. – Mindez tetszett az embereknek. Körülállták, tisztes távolból persze, hogy ne zavarják, de Drong nem bánta ezt, intett nekik, hogy jöjjenek közelebb, legyenek csak a közelében. A nők áhítattal nézték a habfehér selyemsálat a nyakán. Szerették volna megérinteni, de csak a szivarszagot merték beszippantani csukott szemmel, kissé feltartott állal. A moziban is a közelébe férkőztek. Ha ott ült a nézőtéren, mindennél többet ért a film. Akkor ért valamit. Akkor lehetett rajta kacagni, sírni. Drong szenvedélyesen követte a film történetét, fel-felkiáltott, összecsapta a tenyerét, harsányan felnevetett, sziszegett, ha kínos jelenet következett – és ők, a többiek hasonlóképpen, hiszen Drong vezette az előadást. A mozikban üdvözölték. – Ó, ma jó közönségünk lesz! – Drong elvonult közöttük, mint egy király, de soha nem félelmet keltő ridegséggel, hanem a fenségek leereszkedő szívélyességével.

Meg a kocsmák, a kisvendéglők! – Uram! – hajlongott asztalánál a pincér. – Én önt már kiszolgáltam valahol, ugyebár? – Nézzük csak? – töprengett Drong az asztalra könyökölve. – Talán a Szarvasban? Vagy a Hársfában? Vagy a Vadászban?

– Úgy van, úgy – örvendezett a pincér. – Hogyne, a Vadászban! Megismerem önt, uram! Parancsol forralt bort vagy sört?

– Sört! – derült fel Drong. – Hideg sört! Jéghideget, ha lehet… És…

– És! – emelte fel ujját a pincér – ha megengedi, uram, befejezem: és sertéscsülök, pékné módra. Mustárral, tormával…

– Ez az! – csettintett Drong. – Ahogy a Vadászban.

Jól érezte magát a vendéglőkben, a kockás abroszokat szerette meg a cseréptálakat, a szépívű poharakat. Só, paprika, mustár, ecet… Végre dolgozhattak a pincérek kedvük szerint. Végre egy igényes úr! Savanyúság! Szerette az ecetes paprikát, felhörpölte a levét; de micsoda gusztussal! A szomszéd asztaloknál megnőtt a forgalom, marinírozott halat rendelt mindenki, ha Drong azt kért, pacalpörköltöt, ha arra támadt kedve.

Máskülönben sétált, járt, kelt. Csatangolt az utcákon. De nem, ez nem jó kifejezés. Nem csatangolt. Ízlelte az utcát is, mint mindent. A kirakatokat. Megállt a kirakatok előtt, végigböngészte a kirakott tárgyakat, feltekintett a cégtáblára, gondolt egyet, bement. Csak úgy tessék-lássék megállt a pultnál, tekintetével végigpásztázta a polcokat, megérintett egy-egy szövetet, egy figurát, egy edényt… A boltos udvariasan, félretartott fejjel kérdezte, mit parancsol; Drong lassan felemelte kezét a levegőbe, mintha áldást osztana, felvonta dús szemöldökét: – Mit is? Mit is? Talán… ki tudja? – kurta mosollyal fejezte be, az eladónak tátva maradt a szája. – Parancsol, uram?

– Valamit… valamit, ha tudna ajánlani?

– Ó, persze, uram… hogyne! Mire volna szüksége?

– Szükségem? – nevetett, s legyintett Drong. – Szükségem?!

– Úgy értem, egy öltönyre való, vagy valami…

– Igen, igen – mondta töprengve Drong. – Magam is azt hiszem, elkelne egy új öltöny. Talán egy kockás…

– Skót szövet, uram.

– Vagy pepita? Nem gondolja? Nézze meg ezt a testet! Ezt az alakot. Mi?

– Hát, ugyebár, egy pepita… megnézhetjük.

– Nem, nem – tiltakozott Drong. – Inkább azt a… tudja?

– Nem egészen, uram.

– Amit az angolok… az angol öltönyök… pipával.

– Pipával? – A veríték már kiverte a boltosfiút, de még udvarias volt. – Pipával, uram?

– A képeslapokban, ha emlékszik… valamikor… dohánybarna, kockás is meg olyan… Tudja, magam előtt látom.

A boltos ilyenkor már az üzletvezetőhöz fordult segítségért; a főnök türelmetlen udvariassággal meghallgatta Drongot, széttárta karját, sajnálkozott, de megígérte, hogy okvetlenül értesíti, ha érkezik efféle anyag. – A címét, ha feldiktálná…

– A címemet? – nézett messzire Drong. – A címem… én nem is emlékszem… annyi cím, tudja – mosolygott a főnökre. – A címek szörnyűek, vannak, és mégis… az ember azt sem tudja, hol, melyik a jó, a postások miatt is, tetszik érteni… nem akarom megzavarni őket. Inkább majd benézek a jövő szerdán vagy egyszer.

Drong egy telefonfülkében állt, amikor Dring megtalálta. Rettenetesen kicsiny és kényelmetlen fülke volt, s ráadásul a kagyló is le volt szakítva, úgyhogy egyáltalán nem lehetett telefonálni, de Drong csak szórta, szórta az érméket a készülékbe.

– Istenem – mondta Dring, egy nagy műszőrme kabátból kikandikálva –, mit fárasztod magad?

– Az összeköttetések miatt – szuszogta Drong, mert teljesen beszorult a telefonkönyv és az ajtókilincs közé. – Meg kell beszélnem a dolgokat.

– Mit akarsz már megint megbeszélni?

– Fel kell hívnom őket, mert elfelejtik a dolgokat, és mindent alaposan meg kell beszélni. Teljesen megfeledkeznek az emberről, ha nem telefonál.

– Nekünk is kellene beszélgetnünk, Drong – mondta Dring. – Egyáltalán, egy csomó dolgot meg kell beszélni részletesen.

– Csak telefonálok – magyarázta Drong, miközben az egyik tantuszt a másik után dobta a készülékbe. – Csak lebonyolítom ezeket az ügyeket, és szabadok leszünk. De ne felejtsük el, hogy mindent meg akarunk beszélni!

– Á! – legyintett Dring, aki már csupa szőr volt mostanában: a nagy haja, a szakálla, a műbundája, a cipője… – Á, semmire sem lesz időnk!

– Látod – panaszkodott Drong a fülkében. – Egyáltalán nem lehet velük beszélni.

– De kikkel akarsz te beszélni?

– Mindenkivel – sóhajtott Drong. – Mindenkivel.

Dring cigarettázott, s mindig egy sárga aktatáskát cipelt, ebben voltak az új számok. De ezek az új számok már nem sokat értek. Hanem valamikor!… De Drong még becsülte ezeket is, így hát Dring csak arra várt, hogy leüljenek otthon, Drong konyhájában – mert lényegében egy konyhában lakott – és elővehesse a paksamétáit, felolvassa azt a sok irkafirkát, amiket itt-ott összeírt; s bár ő maga is tudta, hogy mihaszna dolgok ezek, mégis várta Drong dicséretét. Drong nem is okozott csalódást. Amíg Dring olvasott, ő elszomorodva hallgatta, néha – amikor Dring felpillantott – bólintott, s a végén azt mondta: – Jó. Nagyon jó. Hiába, te nem tudod alulmúlni magad. Na, eszünk valamit? Konzerv halászlé, tudod, beleütök két-három tojást…

Dring hálásan mosolygott. – Én is azt gondolom, hogy ez most sikerült. Ha ezzel még egyszer felléphetnénk a cirkuszban, mi? Dőlne a közönség!

– A cirkusz! – legyintett Drong.

– Hát az biztos – hagyta rá Dring.

– Hogy tudtam! – vonta fel jobb szemöldökét Drong, és kesernyésen elmosolyodott. – Kápráztattam! Bementem a porondra, felzúgott a taps, hahotáztak, pedig még meg se moccantam, csak megálltam, megálltam ott a porondon! Mert tudni kell megállni! Töltsek egy kis burgundit?

– Szóda nélkül.

– Én szódával iszom. A folyadék mennyisége fontos. – Csettintett a nyelvével. – Mint a tapló. Én nem is értem. A nyelvem, mint a tapló. És itt is szúr, nyom… – Rátenyerelt a gyomra tájékára. – Mi lesz velünk, Dring?

– Tudod – mondta Dring –, ezen gondolkodom én is. Hogy mi már nem lépünk fel soha? Emlékszel? Szólt a zene, kigyúltak a fények! Emlékszel az istállószagra? A tüllruhák kölnis illatára? Az öltözők! A festékek!

– Hogy tudtam! – húzta ki magát ültében Drong.

– Azért én azt mondom, még menne.

– Csak gyakorolni kéne, mi? De hol? Mikor? Ki ér rá erre?

– Meg aztán itt vannak ezek a dolgok, amiket meg kell beszélni.

– Mik is?

– Hát, minden.

– Az. Minden. Csakhogy nincs rá idő. Soha. Egy perc idő, soha…

Éjfélig, egyig üldögéltek a konyhában, ettek, iszogattak, jól érezték magukat együtt.

– Utazni! – mondta Drong. – Messzire! Tengerre! Idegen városokba! Hogy szeretem a szállodákat! Idegen nők! Semmi, csak egy mosoly, egy tekintet… Tudod, azt gondoltam, vidékre költözöm. Udvarház, ilyesmi. Láttam egy patikát valahol. Fajansz tégelyek, faborítás a falakon, régimódi pénztárgép, piros arcú patikuslány… Az se lenne rossz! Kártya, vacsorák, kisüsti. Nagy hó a mezőkön, hideg…

– Vidék? – kérdezte álmosan Dring.

– Az az igazi! A vidék! A csend! Egy kis zugoly.

– Ki van ott? – ásított Dring. – Senki. Senki sincs vidéken.

– Én lennék ott! – kiáltott fel Drong. – Csizmát viselnék meg zöld mellényt.

– Na, igen – mondta Dring. – Vadászni járni.

– Persze! Vadászni!

– Fogoly, fácán…

– Nagy termek, nagy asztal, vacsorák!

– Enni sem tudunk már – sóhajtott Dring. – Itt fáj, ott fáj…

– Mert elhagyjuk magunkat! – mondta Drong. Kezdett feléledni; éjfélre sassá vált, szárnyalt a magasban. – De én nem hagyom el magam! Én nem! Talpra állok! Mindig csak arra gondoljak, hogy vége?!

– Tudod – mondta reménykedve Dring –, találkoztam azzal a bajuszossal.

– A bajuszossal? Melyikkel?

– Tudod, aki a cirkusznál van. Azt mondta, felléphetnénk.

– Felléphetnénk?!

– Hogy megpróbálhatnánk. A régi számmal. Azzal a nevetőssel.

– A nevetőssel?

– Azzal. Adna rá módot.

Drong nézte Dringet, aztán töltött a poharakba. Koccintott.

– Még menne?

– Meg kellene próbálni.

Ittak. Drong szeme csillogni kezdett, a hajába túrt, aztán az asztalra csapott vidáman.

– Na, állj csak oda!

Dring engedelmesen felállt, megkerülte az asztalt, és kissé szétvetette a lábát, mintha lúdtalpas lenne. Meggörnyedt, haját összekuszálta, bandzsított, alsó ajkát lebiggyesztette.

Drong is felállt, elhúzódott a konyha sarkába, befelé fordította a lábát, kacsázva, kidülledt szemmel elindult Dring felé.

Dring várta. Amikor a közelébe ért, hátra hőkölt.

– Nicsak, Drong! – kiáltotta vékony, elváltoztatott hangon.

– Nicsak, Dring! – kiáltotta amaz mély torokhangon.

– Az ám, Drong! – folytatta Dring.

– Az ám, Dring!

– Haha! Drong!

– Haha! Dring!

– Hahahaha, Drong!

– Hahahaha, Dring!

Dring megbökte Drong hasát. Amaz visszabökött; mindketten csiklandósan felkacagtak.

– Hihihihihi! Drong!

– Hihihihihi! Dring!

– Juhehehehe! Drong!

– Juhehehehe! Dring!

– Bruhahahaha! Drong!

– Bruhahahaha! Dring!

– Óhahahaha! Óhahahaha! Óhihihi!

– Jahjhahaha! Jajhahahahohohhihih, istenemre! Drong!

– Jahjhahaha! Jajhahahahohohhihih, istenemre! Dring!

– Áháháháhá…

– Jajhehehehe… he… hehehe…

– Hehe… he… hehe…

Abbahagyták. Verejtékezve nézték egymást. Arcuk merev volt, elkínzott. A szemük duzzadt és vörös. És alig kaptak levegőt. Nem is szóltak egymáshoz, csak álltak, kifulladva, elkeseredetten.

Ördöghegy^*

Dráma hangulatokból és tényekből

Személyek és szereplők

EJTŐERNYŐS valódi nevén Csobán Miklós, szikár, negyvenéves

ESZTER a felesége, huszonhárom éves

COLONEL valódi nevén Keresztes Iván, kövérkés, negyvenéves

PRÉDIKÁTOR meghatározhatatlan korú férfi

Történik Magyarországon, napjainkban

Barátaimnak ajánlom és – persze – magamnak. De ennek nincs semmi jelentősége. Hanem mit is akartam? Ja, igen! Köszönetet szeretnék mondani egy magasabb termetű és egy alacsonyabb termetű úrnak, amiért – tudtukon kívül – hajlandók voltak vállalni a modell meglehetősen kellemetlen szerepét. Szolgálatukért, sajnos, fizetni nem tudok. De mondhatom Nekik: mindannyiunknál többet fognak keresni azok a szorgos kutatók, akik majd üggyel-bajjal fel akarják fedni kilétüket. Megnyugtathatom Önöket, tisztelt kutató urak, hogy amennyire egyszerű, éppen annyira lehetetlen felfedezni a modellek személyazonosságát. S ez nem is fontos.

Köszönöm türelmüket!

Sz. K.

„Uram! Őrizz meg a jó emberektől!

Nemkülönben a rossz emberektől!

Valamint a közönyösöktől!

Ó! Minden embertől őrizz meg engem,

Uram!”

(Az egyszeri bolond szerzetes könyörgéseiből)

SZÍN: Dunántúli táj, a Balaton környékén. Fából és kőből épült ház az Ördöghegyen. Körülötte szőlő, gyümölcsfák, göcsörtös, öreg törzsek: dió, alma, szilva, mandula. Fentebb erdő; tölgyes. Lenn a Nagy Tó, a messzibe vesző zöldes víztükör.

A BELSŐ TÉR a ház szobája. Fagerendák. A sima meszelt falon cserépedények. Szegeken, kampókon régi szerszámok. A bútorzat egyszerű parasztholmi a környékről: festetlen székek, kecskelábú asztal, széles heverő, vastag pokróccal leterítve. Előtte a földön bárányirha. Sarokra szabott gyalulatlan fenyődeszka-könyvespolc, húsz-harminc könyvvel. A heverő fölött hatalmas térkép függ: világatlasz. A hátsó falnál fiókos, ajtós pohárszék. Mellette horgászfelszerelés: botok, hálók. Avitt viharkabát lóg egy fogason, alatta gumicsizma. Balról erős vasalású ajtó szolgál a ház előtti keskeny tornácra. Ezzel átellenben zsákvászon függöny: a konyhafülke bejáratát takarja. Mellette, a jobb-hátsó falon gyenge deszkaajtó – ha nyitva áll, a padlásfeljáróra látni: a garádicsok alján mindenféle limlom hever. Középütt – hátul – a szoba kicsi ablaka. Alatta pad, rajta néhány ásványvizes üveg, favederben mosdóvíz és egy bádogmerítő. Nincs villany.

Aladdin-lámpa függ a gerendáról.

A KÜLSŐ TÉR füves, köves. Keskeny csapás vezet a tornác lépcsőihez. A ház emelkedőn áll, meredek hegyoldalon. Balra lehet a gazdasági udvar – a fáskamra, az ólak. De az nem látszik. Nincs kerítés.

Első rész

Első jelenet

Alkonyodik. Kinn pirosas, esti fény. A szoba sötét. A ház mélyéből gitárpengés hallik. Lassú, dallamtalan motívumok. Senki nincs a színen. Közelgő beszélgetés: EJTŐERNYŐS jön, kezében üres zsombor. Vászonnadrágot és fakó khaki inget visel, mezítelen lábán poros szandál. Mögötte botladozik PRÉDIKÁTOR, ormótlan bakancsban, kopott kordbársony nadrágban, fekete szalonkabátban.

PRÉDIKÁTOR

Úgy ám, de mennyire! Hiszen írva vagyon: „Megfogom a bölcseket ravaszságukban”…

EJTŐERNYŐS

Jó, jó, mindenre tudsz valamit!

A zsombort a tornác sarkába hajítja, nadrágja szárába dörgöli a tenyerét.

PRÉDIKÁTOR

Márpedig mind ravasz, aki magát bölcsnek tartja…

EJTŐERNYŐS

Másra tereli a szót. Szereted a nyúlpörköltet? A bakot vasárnapra nyakon verem. A bőrét neked adhatom. Kell?

PRÉDIKÁTOR

Csak ha különben a szemétre hajítanád.

EJTŐERNYŐS

Nem vesződöm vele. Azelőtt járt erre egy nyúlbőrös. Ismerted?

PRÉDIKÁTOR

Ismertem. Liszkainak hívták. Szerette a pálinkát, elütötte a vonat.

EJTŐERNYŐS

Te mindenkit ismersz, mi? Cigarettára akar gyújtani, nyújtja a csomagot Prédikátornak, de eszébe jut. Persze, te nem dohányzol.

PRÉDIKÁTOR

Nem. Semmit sem teszek, ami a bűnbe sodorna.

EJTŐERNYŐS

Rágyújt. Bűnbe. Hm…

PRÉDIKÁTOR

A szenvedélybe. A szenvedély: bűn. A bűn forrása.

EJTŐERNYŐS

Másként mondják. Az élet forrása.

PRÉDIKÁTOR

Páter Patrik is mindig ezt hajtogatta. Amit te. Pedig az élet maga a bűn.

EJTŐERNYŐS

Hallgatja a gitárpengést. Páter Patrik? Te pap voltál?

PRÉDIKÁTOR

Sekrestyés. Tizennyolc évig. Aztán az igazakhoz csatlakoztam.

EJTŐERNYŐS

Miért, ő nem az igazak közül való volt?

PRÉDIKÁTOR

Páter Patrik? Olyan egyháznak szolgált, amelyik elismeri a pompát. A mi hitünk: távol tartani magunkat a világ hívságaitól. Jézus Krisztus is szegény volt. Mezítláb járt.

EJTŐERNYŐS

Halkan nevet. Te is bakancsot viselsz.

PRÉDIKÁTOR

Rossz a világ. Én sem vagyok különb.

EJTŐERNYŐS

Nem érzed jól magad?

PRÉDIKÁTOR

Panaszra nincs okom. De szenvedek. A bűntől. A félelemtől.

EJTŐERNYŐS

Kajánul. Mert nincs kutyád. Miért nem tartasz a házadnál kutyát? Mindjárt nem félnél annyira.

PRÉDIKÁTOR

Jobban tennéd, ha te is félnél. Idéz. „Ismerem cselekedeteidet és fáradozásodat, és béketűrésedet, és hogy nem szenvedheted a gonoszokat, és próbára tetted azokat, akik apostoloknak mondják magukat, holott nem azok, és hazugnak találtad őket, és béketűrésed van, és szenvedtél az én nevemért, és nem fáradtál el. De van ellened valamim: az, hogy első szeretetedet elhagytad. Emlékezzél meg tehát, honnan estél ki, és tarts bűnbánatot, és tedd előbbi cselekedeteidet…”

EJTŐERNYŐS

Rosszkedvűen. Sokat tudsz.

PRÉDIKÁTOR

Semmit. Olvasom az Írást. Az Írásban minden benn van. Gyarló ember vagyok, aki a mások könyörületéből él. Mindenki mások könyörületéből él.

EJTŐERNYŐS

Én nem!

PRÉDIKÁTOR

Idéz. „Íme az ajtónál állok, és kopogok: ha valaki meghallja szavamat, és megnyitja nekem az ajtót, bemegyek hozzá, és vele étkezem és ő énvelem.”

EJTŐERNYŐS

Eszter majd ad valami harapnivalót.

PRÉDIKÁTOR

Az Írást idéztem, nem magamról beszélek.

EJTŐERNYŐS

Én nem élek mások könyörületéből. A saját erőmből élek! Itt ez a ház. Magam építettem. Itt a két karom. Ezzel dolgozom. És itt a fejem. Magam találok ki mindent, magam teremtek mindent… Eltapossa a cigarettáját.

PRÉDIKÁTOR

A gőg. Az is bűn, mondtam már neked. Elég sok gőgös embert ismertem. Megvoltak egy darabig. Erősek voltak, magabiztosak. De a végén… a végén mind egymaga marad az ember. És fél. És könyörög… A nyaka körül csapdos. Megint ez a sok szúnyog… Hiába irtják őket. Látod, ami rossz, azt nehéz kiirtani. Szünet. Hát majd eljövök a nyúlbőrért. Tömjed csak ki száraz fűvel, és akaszd fel a kamrába. Majd eljövök érte.

EJTŐERNYŐS

Nyújtózik, elnéz a víz felé. Ha az ember sokat beszélget veled, elmegy a kedve mindentől. A fenébe! Hogy ilyesmiben telik örömed! Ahelyett hogy valami rendes dologgal foglalkoznál.

PRÉDIKÁTOR

Hirdetem az Írást. Ez az én dolgom.

EJTŐERNYŐS

És elkeseríted az embereket.

PRÉDIKÁTOR

Tévedsz. Az emberek szívesen hallgatnak. Szeretik, ha tudják, mitől kell rettegniök. Megmagyarázom nekik.

EJTŐERNYŐS

Megmagyarázod. Hm… Úgysem értünk meg semmit.

PRÉDIKÁTOR

Hát akkor te minek írod azt a könyvet?

EJTŐERNYŐS

Meglepetten. Könyvet? Ki mondta?

PRÉDIKÁTOR

Eszter.

Csend. A gitár hol elhalkul, hol felerősödik.

EJTŐERNYŐS

Halkan. Az más.

PRÉDIKÁTOR

Aki könyvet ír, az töpreng a dolgokon.

EJTŐERNYŐS

Eh, lemegyek a stégre. Tegnap fogtam egy csukát, láttad volna!… De lehet, hogy bemegyek a ladikkal a nádasba. Délelőtt elállt a szél, előbújtak a keszegek az iszapból…

PRÉDIKÁTOR

Meg aztán ez is, hogy mindig odalenn vagy a vízen! Jézus is kedvelte a vizet. A töprengőfélék mind kedvelik.

EJTŐERNYŐS

Ilyenkor nyáron nem szeretem a tavat.

PRÉDIKÁTOR

Nem szereted?

EJTŐERNYŐS

Sajnálom. Ki-ki kedve szerint használja.

PRÉDIKÁTOR

Mégiscsak szereted.

EJTŐERNYŐS

Ősszel. Ősszel nézd meg, amikor elmegy innen ez a sok lubickoló. Fellélegzik. Felszabadul. Végre megmutathatja az igazi arcát. Önmaga lesz. Nem figyelted meg? Ősszel önmaga lesz. Olyankor szeretem igazán.

PRÉDIKÁTOR

Hát hiába mondasz akármit, te is csak eltöprengsz a dolgokon. Tudom én. Különben velem se beszélgetnél. Ismerlek.

EJTŐERNYŐS

A tó meg én – ősszel hasonlítunk egymásra. Olyanok akarunk lenni, amilyennek születtünk. Csakhogy én ember vagyok, nekem sokkal nehezebb… Ismersz! Még hogy te ismersz? Szünet. Na, eleget fecsegtünk. Eszter majd ad valami harapnivalót, gyere csak vissza később. Elindul a házba. Csak gyere, gyere később, és szólj neki…

Prédikátor lassan elballag az ösvényen. A külső tér elsötétül.

Második jelenet

A szoba kivilágosodik. Az alkony fénye dereng az ablakon. Eszter könnyű, virágos nyári ruhában a heverő sarkában ül, a világatlasz alatt. Pengeti a gitárt. Improvizált dallam.

ESZTER

Halkan énekel…

…A fedélzeten más senki nincs,

csak ő, meg én

Kék tengeren úszik hajónk,

mienk a fény

A matróz rajta én vagyok –

és ő a kapitány

Nem tudja utunk senki már

csak egy madár

A tolla kék…

Fehér hajónk a tengeren

északon és keleten

és nyugaton és délen…

És mindez talán nincs is sehol

csak a szívünk közepében –

Ejtőernyős megáll az ajtóban, hallgatja a dalt. Eszter felpillant, leteszi a gitárt, sugárzó arccal indul a férfi elé.

Te vagy?

EJTŐERNYŐS

Szelíd tekintettel megállítja. Jelentést kérek!

Eszter megtorpan, lassan a térképhez lép. Kis csend.

ESZTER

Elkomolyodva. Hajónk, elhagyva az Atlanti-óceánt, a Gibraltári-szoroson át Baledriszk-, Szardínia- és Szicília-szigetek mellett elhaladva, a Földközi-tengeren Malta, majd a Tenaron-fok, illetve Kréta és Ciprus érintése után a Vörös-tengeren át az Adeni-öbölbe ért, hogy kifusson az Arab-tengerre. A hatvanadik hosszúsági és a tizedik szélességi fok magasságában délnek fordul, és az Indiai-óceánon folytatja útját az Egyenlítő felé. A tenger mélysége… a tenger mélysége… (Közelebb hajol a térképhez.) a tenger mélysége 4696 méter. Szélcsend van. A hajón a legnagyobb rend uralkodik. A készletek kielégítőek. Minden rendben. Várakozóan Ejtőernyősre tekint.

EJTŐERNYŐS

Más?

ESZTER

Hát… hőség van. Az égbolt felhőtlen. A tenger csendes. Csendes…

EJTŐERNYŐS

És?

ESZTER

Delfinek követik a hajót.

EJTŐERNYŐS

Félig hunyt szemmel. Delfinek?… És?

ESZTER

Töprengve. Körültáncolják a hajót. Sima hátukról lecsordul a tengervíz… a habzó tengervíz… Nincs más hajó a vízen, csak a mienk. A… a kormányon rézpántok… Kis bronzharang a kapitányi hídon…

EJTŐERNYŐS

Tovább!

ESZTER

Szárazföld sehol. A Maldív-szigetek még nem látszanak. A végtelenség…? Mondjam még?

EJTŐERNYŐS

Jó. Köszönöm. Most elég.

Eszter lekuporodik a heverőre.

Figyeld csak a hajónkat. Ez a dolgod.

Ejtőernyős a fogashoz megy, lerúgja a szandálját, felhúzza a gumicsizmáját, magára ölti a viharkabátját.

ESZTER

Halkan. Lemégy?

EJTŐERNYŐS

Sötétedésig. Prédikátor itt kujtorog a ház körül. Adj neki valamit, aztán menjen. Kiválaszt egy horgászbotot, fogja a kis halas edényt. Ne hagyd beszélni. Sok fölöslegeset beszél. Ha elment, zárd magadra az ajtót.

Észreveszi, hogy Eszter mennyire elszontyolodott. Odamegy hozzá, gyengéden megsimítja a, fejét. A nő hozzábújna, de ő máris indulni akar.

Vigyázz, ne feledd bezárni az ajtót. Majd hármat koppintok, ha megérkeztem. Ne félj. Nem félsz?

ESZTER

Bizonytalanul. Nem…

EJTŐERNYŐS

Mert nem kell ám félni. Marhaság. De azért te vigyázz. Ne higgy senkinek. Ez is – csak telebeszélné a fejed. Szeret prédikálni. Körülpillant, hogy mindent visz-e? Majd hirtelen. A könyvről miért szóltál neki?

ESZTER

Én csak… valakinek akartam mondani, hogy…

EJTŐERNYŐS

Ezt nem szeretem! Minek erről másnak beszélni? Nem elég neked, ha velem beszélhetsz?

ESZTER

Engedelmesen. De. De, elég.

EJTŐERNYŐS

Kis csend után. Na, jó. Lenn leszek a vízen. Az ajtóból visszafordul. Ne adj neki sokat. Mindenhol kunyerál…

Kimegy. Eszter egyedül marad a térképpel, a gitárral. Hosszan nézi az atlaszt, ujjával lassan megérinti a kék tengermezőt. Feláll, tehetetlenül körülnéz, majd kimegy jobbra, a konyhafülkébe. A bejáratnál megjelenik Prédikátor.

PRÉDIKÁTOR

Jó estét, Eszter!

Csend. Eszter visszatér, cseréptálban levest hoz, odaviszi Prédikátornak.

ESZTER

Maradjon csak ott a küszöbön.

PRÉDIKÁTOR

Csodálom, hogy ennyit is megenged Ejtőernyős. Hogy itt maradjak magával. Csodálom.

Lekuporodik az ajtófélfánál, lábával kifelé a küszöbre ül, ölébe veszi a tányért, zsebéből pléhkanalat kotor elő, szürcsölve eszik. Eszter szó nélkül visszamegy a heverőhöz, felveszi a gitárt, megpengeti.

Csudára félti magát. Tudja ám ezt itt mindenki a környéken. Rá se mernek nézni magára. Tett maga ellene valamit?

ESZTER

Meglepetten felpillant. Ellene? Én?

PRÉDIKÁTOR

Na jó, csak úgy kérdeztem. Harmadik esztendeje élnek itt a hegyen, s lám, még én sem tudtam magával egy kicsit elbeszélgetni. Pedig hát én!… Nevet. Mindegyre azon töprengek, hogyan lehet valakit annyira félteni, mint magát? Látom én: legszívesebben bezárná egy kalitkába. Maga alig jár ki ebből a házból. Látom én. De azért szép, hogy így tűri. Más asszony fellázadna, gyűlölné az urát. Maga meg szereti. Látom én. Furcsa. Olyan neki maga, mint a tulajdona. Furcsa. Mindenki szabad akar lenni, maga meg vállalja ezt a szolgaságot. Kevés az ilyen asszony. Járok, kelek, ismerem az asszonyokat. Kikapósak. Nagyszájúak. Méltatlankodók. Lázadók. Maga meg csak szolgál neki…

ESZTER

Pengeti a gitárt, halkan énekel.

…A matróz rajta én vagyok

és ő kapitány

Nem tudja utunk senki már

csak egy madár

A tolla kék…

Fehér hajónk…

Feltekint.

Megérdemli. Ejtőernyős megérdemli. És maga sokat beszél. Szeret fecsegni. Ha megette, tegye a tányért oda az ajtó mellé. Sötét lesz, megcibálják a kutyák.

PRÉDIKÁTOR

Jó, jó, tudom, az ilyesmiről nem illik beszélni. Hm. Megérdemli! Minden ember megérdemli a jót is, rosszat is. Szünet. Ezt is mindig meg akartam kérdezni – miért hívják őt Ejtőernyősnek?

ESZTER

Gitárpengetés közben. Így nevezték el a barátai. Szereti még ma is… Amikor negyvenkilencben bevonult katonának, az ejtőernyősökhöz jelentkezett. Bátor volt. Diákkorában ugrott néhányszor. Aztán nem lehetett ejtőernyős, már nem tudom, miért. De rajta ragadt ez a név. Azt mondja, eszébe juttatja azokat az időket. A többieket. A fiúkat, akikkel együtt szolgált. Azt mondja, jó volt nekik együtt. Én nem tudom. De ha mondja, biztosan…

PRÉDIKÁTOR

Nevetve utánozza. De ha mondja, biztosan…

ESZTER

Látja, jobb lesz, ha elmegy. Fecsegésre kényszerít. Ejtőernyős nem szereti, ha fecsegek. És igaza van. Minek annyit beszélni?

PRÉDIKÁTOR

Leteszi az üres tányért. Azért beszélget az ember, hogy ne legyen egyedül. Istennel is azért beszélek. Hát kihez is beszélnék? Ő legalább meghallgat. Megszoktam… Szünet. Valamikor ez az egész hegy kopár volt. Nem élt itt senki. Kövek, kövek, itt-ott fűcsomó, néhány csenevész fa… ennyi volt. Azért nevezték el Ördöghegynek. Fenn, a tölgyes fölött a szikláról egyszer lezuhant egy férfi. Azt mondják, az ördög rántotta magához, mert észrevette, hogy meg akarja szerezni tőle a hegyet. Aztán később mégiscsak feljöttek ide az emberek. Szőlőt telepítettek, gyümölcsfákat ültettek, présházakat építettek, utakat törtek. Itt, ennek a háznak a helyén sem volt semmi. Semmi. Maguk most, lám, mégis itt élnek. Az ember mindenhová elér, mindent kikutat. Ott akar lenni mindenhol. Hegyen, tengeren, lakatlan szigeten, az űrben a csillagok között. Most már felszállnak a Holdra. De azért, ha kinn ülsz a küszöbön, a sötétedő ég alatt, mégiscsak azt érzed, hogy kicsiny vagy, parányi, semmiség. Egyedül vagy. Ezért beszélgetek Istennel. Nem akarok elveszni, mint a hangya. Itt ülök a küszöbön, és hallgatom Istent. Hogy ne legyek magam. Egyedül… Szünet, feltápászkodik. Na, jó. Köszönöm a vacsorát. Elballagok. Jó éjszakát!

Eltűnik a sötétben.

ESZTER

Hosszan néz utána, aztán a gitár fölé hajol, megpengeti, halkan énekel: „S mindez talán nincs is sehol, csak a szívünk közepében…”

Alig van fény. A tárt ajtóban megjelenik egy alak. Csak a körvonala látszik. Bőr lemberdzseket visel, szürke flanellpantallót, gyűrött vászonkalapját mélyen a szemére húzta.

A FÉRFI AZ AJTÓBAN

Palástolt izgalommal. Ez Csobán Miklós háza?

ESZTER

A hangra felriad, gyorsan leteszi a gitárt, felegyenesedik. Ki az?!

FÉRFI

Maga nem ismer. De azt hiszem, jó helyen járok. Ejtőernyős. Így hívtuk, Ejtőernyős. Ez az ő háza?

ESZTER

A sarokba húzódik, riadt. Mit akar?

FÉRFI

Ne féljen. Jó barát vagyok. A maga neve… várjunk csak, a maga neve… megvan! Eszter! Jól mondom?

ESZTER

Kicsoda maga?

FÉRFI

Megmondhatom a rendes nevemet is, de nem sokra megy vele. Keresztes Iván. Máskülönben: Colonel. Talán így már hallotta?

ESZTER

Ejtőernyős nincs itthon!

COLONEL

Nincs itthon? Kár. Szünet. De ugye maga Eszter? Eltaláltam?

ESZTER

Ha a férjemet keresi…

COLONEL

Beljebb lép. Igen. Beszélnem kell vele. Hol van?

ESZTER

Lenn van a vízen. De mindjárt megérkezik! Bármelyik percben…!

COLONEL

Leülhetek? Vár.

Eszter nem szól semmit.

Na jó, itt maradok az ajtóban, maga meg gyújtson világot. Talán akkor majd nem fél annyira. Itt maradok addig, nem mozdulok, maga meg gyújtsa meg a lámpát. Nevet. Istenem, ne féljen tőlem. Tudom, váratlanul toppantam be, odakinn már egészen sötét van. De én éppen ezt vártam. Nem akartam, hogy meglássanak. Pedig itt az ösvényen majdnem belebotlottam egy alakba. Itt volt?

ESZTER

Vacsorát adtam neki.

COLONEL

Szórakozottan. Koldus?

ESZTER

Prédikátor.

COLONEL

Úgy? Prédikátor. Nem rossz. És visszajön?

ESZTER

Nem. Azaz… Szünet. Hát nem bánom, ha ott marad az ajtónál, meggyújtom a lámpát.

COLONEL

Na, hála Isten!…

Eszter feláll, óvatosan megkerüli az asztalt, gyufát lobbant, meggyújtja az Aladdin-lámpát. Fény. Most látni, hogy Colonel mennyire viharvert. Türelmetlenül figyel kifelé.

Így, most talán be is csukhatnánk az ajtót.

Behúzza az ajtót. Eszter a lámpa alatt áll, gyanakvón.

Na, ne féljen már, igazán! Ejtőernyős meg én, jó barátok vagyunk. Nem mesélt még rólam?

ESZTER

De. De, talán.

COLONEL

Na, látja. Szabad itt rágyújtani? De nincs gyufám.

ESZTER

Nyújtja a gyufát. Tessék.

COLONEL

Pedig volt gyufám… a fene egye meg… Köszönöm. És ugye, leülhetek? Pokolian elfáradtam.

Eszter bólintására leül, kinyújtja a lábát, megdörzsöli a combját, közben nagyokat szippant a cigarettából. Végre hátradől.

Á, ez a vacak bagó! Pardon, maga nem dohányzik?

ESZTER

Nem. Köszönöm.

COLONEL

Leveszi a kalapját, a földre dobja, megdörzsöli a homlokát, az arcát. Megfeledkezik Eszterről. A kezét nézi. Kinyújtja a kezét, nézi, hogy remeg. Elneveti magát kurtán, rosszkedvűen. Hm. Ez is… Pokolian elfáradtam…

ESZTER

Félénken. Ejtőernyős tudja, hogy maga jön?

COLONEL

Felpillant. Tessék? Ja, nem, nem. Vizsgálódva nézi a fényben a nőt. Csinosnak találja. Tehát maga Eszter. Mesélt magáról. Maga a felesége… Körülnéz. Csinos kis odú. Mondhatom. Jól berendezkedtek. Mióta vannak itt?

ESZTER

Bizalmatlanul. Három éve.

COLONEL

Három éve! Szép. És kibírják? Úgy értem, megszoktak itt? Azelőtt Pesten éltek, nem?

ESZTER

Pesten.

COLONEL

Hirtelen feláll, az ablakhoz megy, kinéz, majd gyorsan visszahúzódik. Itt persze belátnak.

ESZTER

Nem jár erre senki.

COLONEL

Senki, mi? Gondoltam. Éppen erre gondoltam. Jobb is.

Körbejárja a szobát.

ESZTER

Maga most… honnan jött? Vagy csak erre járt?

COLONEL

Hogyan? Ja, erre. Igen erre. Csak úgy erre jártam…

ESZTER

Valahol itt volt dolga?

COLONEL

Vizsgálódva nézi. Hogy is mondjam… Én azelőtt sofőr voltam. Ismeri a kamionokat? Nem? Nagy tíztonnás dögök. Hungarokamion. Külföldre jártam, idegen országokba. Jó volt. Idegen országokba jártam, érti? Amszterdam, Brüsszel, Róma, Firenze, Belgrád, Bécs, Varsó… Végigfurikáztam egy-két országot. Az ám. Nem volt rossz. Hungarokamion. Ja, ezt már mondtam. Biztosan látott az országúton olyan nagy dögöket pótkocsival…

ESZTER

Nem figyeltem.

COLONEL

Hát persze, nem figyelte. Szóval, olyanokkal jártam. Amszterdam, Firenze meg mindenfelé. Árut szállítottunk. Egyszer, itt errefelé találkoztam Ejtőernyőssel. Bedöglött a kocsink, ott parkoltam a strandvendéglőnél. Tudja, ott lenn, a sorompónál. Ő meg éppen arra jött. Szóval találkoztunk. Mindjárt megismert. Átöleltük egymást, nagyon örült. Jó haverok voltunk mi. Isteni haverok. Ott, abban a rohadt fészekben. Másként ki se bírtuk volna. Mesélte, nem?

ESZTER

Nem értem pontosan, miről beszél?

COLONEL

Hát az Azúr Légióról! Szünet. Azúr Légió… Sokszor azt gondolom, nem is volt rossz nekünk ott. Isten bizony. Egészen jó volt ott nekünk. Fiatalok voltunk, hülyültünk meg minden. Mesélte, nem?

ESZTER

Eleinte mesélt róla. Mit is jelent az, hogy Azúr Légió? Már elfelejtettem.

COLONEL

Hogy mit jelent? Semmit. Egyáltalán nem jelent semmit. Akik nem voltak ott, azoknak nem jelent semmit. Az egész egy nagy marhaságból született. Volt egy századparancsnokunk, az aknavetős századnál… de azt csak mesélte, hogy aknás volt, nem?

Eszter bólint.

Nahát. Kaptunk egy új főnököt, s az mindjárt a fejébe vette, hogy kékre mázoltatja velünk a körletet. Persze tilos volt. Nem lehetett különcködni, az egész rohadt laktanya fehérre volt meszelve, minden fehér volt – a legénységi szobák, az irodák, a mosdók, a klozet… szóval minden. De ő kékre akarta festetni a mi körletünket. Egyszer szombat-vasárnap azzal szúrtuk el az eltávozást, hogy festettünk. Csuda kék lett minden. Istentelenül ronda lett a fal, meg kell hagyni. Aztán jött a góréság az ezredtől, és le kellett vakarni az egészet. De rajtunk maradt – Azúr Légió! Biztosan mesélte.

ESZTER

Ezt nem.

COLONEL

Nem? Nahát! Egyszer meg kimentünk a faluba, lefényképeztettük magunkat. Adtunk egymásnak fotográfiánkból, a fényképek hátára ráírtuk: „Emlékül az Azúr Légióból”. Az ám! Nekem még megvan… Valahol… Elkomorodva tapogatja a zsebeit, legyint. De nem. Talán ez sincs meg. Én már semmit sem tudok megtalálni. Semmit… Szünet. Kaphatnék egy kis vizet? Kiszáradt a torkom. És még mindig iszonyúan meleg van. Levethetem a dzsekimet? Megengedi? Már veti is le a válláról.

ESZTER

Ijedten. Nem, ne!… Úgy gondolom, már nincs olyan nagy meleg…

Zavart szünet. Colonel visszabúvik a lemberdzsekbe. Eszter sietve tölt az egyik zöld üvegből egy ibrikbe. Nyújtja a férfinak.

COLONEL

Mi ez? Ásványvíz?

ESZTER

Itt a hegyen nincs kút. Lentről kell felcipelni a vizet.

COLONEL

Iszik. Mikor jön?

ESZTER

A férjem? Most már itt kell lennie.

COLONEL

Horgászik? Nézegeti a botokat, hálókat.

ESZTER

Talán keszegre.

COLONEL

Türelmes ember. Nem? Ejtőernyős türelmes. Azt hiszem, vasból vannak az idegei. Higgadt.

ESZTER

Azt mondja, ő tudja, mit akar.

COLONEL

Feltekint. Az. Tudja, mit akar. Hát ez az.

Szünet.

Szóval itt csend van, mi? Itt aztán nem jár senki. Csak az az izé…

ESZTER

Prédikátor.

COLONEL

Rendes ember?

ESZTER

Prédikátorra gondol? Hát… rendes.

COLONEL

Na, mindegy… Jöhetne a férje. Pokolian elfáradtam.

ESZTER

Siet?

COLONEL

Az attól függ… Mondja… ne haragudjon már… nincs egy darabka kenyere? Az igazat megvallva, ma még nem ettem. Volt egy kis dolgom, siettem, és…

ESZTER

Ó, megkérdezhettem volna! Nagyon restellem! Csak, tudja, mi itt annyira egyedül élünk, nem jár hozzánk senki… és Ejtőernyős nem is szereti, ha… Bocsásson meg. Kisiet a konyhafülkébe.

Colonel, mintha csak arra várt volna, hogy magára maradhasson, odamegy az ajtóhoz, fülel, megvizsgálja a zárat, aztán az ablakhoz ugrik, ellenzőt csinál a tenyeréből, kémlel. Visszalép, sebtiben körüljárja a szobát. Észreveszi a padlásajtót, benyit. Így éri az ennivalóval visszatérő Eszter.

COLONEL

Zavartan csapja be az ajtót, erőltetett nevetéssel. Ja, csak azt nézem, hogy itt… ez a lépcső… klassz lépcső, komolyan! A padlásra vezet, nem? Oda föl, nem? A padlásra… Meglátja a nő kezében a tálat. Ó, micsoda falatok! Biztosan házi, nem? Házi disznótoros… Még télről. Jó száraz kolbász… Én igazán csak egy karéj kenyeret kértem… Nahát ez szemtelenség volt tőlem… Igazán szégyellem… Követi Esztert az asztalhoz. Paprika! Csak nem itt terem a ház körül?

ESZTER

Terít. De, de itt. Kicsit gyanakodva vizsgálja Colonelt. Én palántáztam, én neveltem. Hát csak lásson neki. Én megvárom Ejtőernyőst.

COLONEL

Hiszen nekem is meg kellene várnom. Úgy illene. De csak egy darabkát… Leül az asztalhoz, nekilát. Éppen csak, hogy végre legyen valami a gyomromban. Hajnal óta… Eszébe jut valami, megáll kezében a kés. Hajnal óta egy falatot sem ettem. És nagyon messze volt… Az erdőn át… Pedig egy sofőr még fel is vett. Nem, nem kolléga. Csak egy sofőr. Jöttem az országút mentén egy darabig. Gondoltam, mindegy. Ez a sofőr meg lefékezett mellettem. Csuda rendes volt. Még csak nem is kérdezett semmit. Csak hallgatott. Rendes kölyök volt…

Szünet.

Maga nem ül le? Igazán.

ESZTER

Mondom, én megvárom a férjemet.

COLONEL

Ja, persze. Hát akkor én, de csak egy falatot… Nem tudja palástolni mohóságát, de néhány falat után elgondolkodva motyog. Ott csatangoltam az országút mentén… Hm. Most jövök rá, hogy én az országúton csatangoltam, amikor pedig…

ESZTER

Dehát mi van abban?

COLONEL

Feltekint. Persze, mi van abban, hogy valaki az országúton csatangol? Igaza van. Kinek mi köze hozzá! Szünet, majd más hangon. Ó, ez a kolbász, ez nagyszerű! Mint a szalámi. És ez a maga paprikája! Ezt maga nevelte itt a ház körül, azt mondja? Szünet. Kedves kis odú. Jól megvannak itt, azt hiszem. Szünet. Gondolom. Ejtőernyős tudja, mit akar. Igen.

ESZTER

Gyalogolt?

COLONEL

Tessék? Ja, csak egy darabon.

ESZTER

Hát már nem jár azokkal a… hogy is mondta?

COLONEL

Kamionokkal? Nem. Már nem.

ESZTER

Talált valami jobbat?

COLONEL

Gépiesen eszik. Hm. Kimerészkedtem az országútra. Csak úgy. Hm. Nem rossz. Halkan nevet. És idejöttem magukhoz. Bárki láthatott, nem? Bárki! Elgondolkodik, abbahagyja az evést, Eszterre néz. Aztán fölkapja a fejét, fülel.

ESZTER

Mi az? Hallott valamit?

COLONEL

Türelmetlenül. Csisss!

ESZTER

Mi történt? Mi baj?

COLONEL

Felugrik az asztaltól, az ajtóhoz szalad, hallgatódzik. Cssss! Cssssss! Hallgasson! Hallgasson egy kicsit!

ESZTER

Dehát mi ütött magába?

COLONEL

Kutyák… Kutyák csaholnak, nem hallja?!

ESZTER

Talán Ejtőernyős jön… és a hegylábi kertekben a kutyák…

COLONEL

Riadtan. Nem, nem! Ezek másmilyen kutyák! Megálljon! Figyelje csak!… Jönnek! Elugrik az ajtótól, a falhoz lapul az ajtó mellett, menekülésre készen. Csend. Semmi. Hosszan csend.

ESZTER

Döbbenten. Dehát mi baja? Mitől fél? Nem mondhatja meg?

COLONEL

Végre magához tér, erőltetetten felnevet, egyre jobban nevet, hahotázik. Esztert nézi közben, hogy a nő is vegye át a nevetést. Az először zavarodottan lesi, majd nem tud ellenállni, vele nevet. Na… nahát… nahát, látja… Beugrattam. Jól beugrattam… Csak azt akartam, hogy ne legyen olyan komoly… maga olyan komoly. Nem nevetne… na… na, mondom, most valamit ki kell találni… Elég jól sikerült, nem? A menekülő ember! Nem volt rossz, mi? Vallja be? Micsoda színész lett volna belőlem, úristen! Komolyan. Egyszer színész akartam lenni. Statisztálni is jártam. Visszaül az asztalhoz, a homlokát törülgeti. Csak egy nagy baj volt, csak az volt a nagy baj, hogy én mindjárt főszerepet akartam. Egyből. Úgy éreztem, hogy nekem főszerep jár. Egyébként mindig. Mindenben. Ez az én pechem. Ha nem kapok főszerepet, vége. Már nem is érdekel. Hát ez nem jó. Nem valami szerencsés alkatról árulkodik. A nevetéstől kicsordult könnyeit törölgeti. De jól sikerült, mi?

ESZTER

Komolyan beugrottam.

COLONEL

Na, látja.

Nevetnek.

ESZTER

Maga csuda jópofa. Felenged, érdeklődve nézi a férfit. Elhiszem, hogy jóban voltak Ejtőernyőssel. Ő egészen más, mint maga. Ő komoly. Komolyan jön, megy. Feláll, hátratett kézzel le-fel járkál a szobában, összevonja szemöldökét, utánozza Ejtőernyős hangját, öleseket lép. Így: …„Na, megnézem már azt a szőlőt…” „Na, lemegyek a vízre…” „Te maradj itthon, és ne engedj be senkit…” Hangja visszaváltozik. Tényleg! Azt mondta, ne eresszek be senkit! Én meg mégis beeresztettem magát. Kuncog. Na, lesz ebből haddelhadd…

COLONEL

Á, ha meglát, nem fog haragudni. Szünet. De maga is jópofa.

ESZTER

Én?

COLONEL

Már ne haragudjon, nem gúnyból mondom, de olyan, mint egy helyes kis bohóc. Ez nem sértő!

ESZTER

Visszaül az asztalhoz. Tudom. Ejtőernyős is mondogatta azelőtt. De nem szereti, ha hülyéskedek. Ezért abbahagytam.

COLONEL

Á, maga nem hülyéskedik, maga játszik. Maga tud játszani… Közben megint az ajtóra pislog, nyugtalan, de le akarja gyűrni nyugtalanságát. Igen, ahogy mondom. Vonzódtam a színészethez. Igen. Szünet. Na, és itt van a maga gitárja. Maga szeret gitározni. Ez is azt bizonyítja, amit mondtam. Elszakítja tekintetét az ajtóról, nevet. Na, igen, igen. Nézzük csak ezt a gitárt. Egy kicsit én is tudom pengetni. Megengedi?

ESZTER

Jaj, játsszon valamit!

COLONEL

Vizsgálja a gitárt. Szép darab. Igazán. Na, várjunk csak… Megpengeti a húrokat, de gyorsan rájuk szorítja a tenyerét. Kihallatszik!

ESZTER

Azt hiszi, tréfa, nevet. Nem baj, nem zavar senkit. Itt nincsenek szomszédok.

COLONEL

Na jó. Idefigyeljen… Megpengeti a húrokat, fülét a gitár felé fordítja, dúdol.

ESZTER

Valami vidámat, jó?

COLONEL

Azt, azt. Vidámat… Dúdol, aztán gyors tempóban kezdi:

Isten nincs velünk,

mi mégis nevetünk.

Pedig isten nincs –

– Hol? A kocsiban?

– Frászt! Ne hülyéskedj!

– Na, én csak kérdezem,

mert nem is ismerem…

Bizony nincs,

bizony nincs,

bizony nincs velünk,

de mi mégis,

de mi mégis

– Sírunk?

– Nem, te állat!

– Hanem?

– Most mondom, figyelj!

Nevetünk, nevetünk,

NE-VE-TÜNK!!! –

ESZTER

Nahát! Igazán nagyszerű! Remek!

COLONEL

Rosszkedvűen leteszi a gitárt. Hát igen. Ide jutunk végül…

ESZTER

Felkapja a gitárt. Ezt én is megtanulom!

COLONEL

Ezt megtanulhatja…

ESZTER

Hogy is van? La-la-lalala… Pengeti a gitárt.

COLONEL

Már szórakozottan.

Isten nincs velünk,

mi mégis nevetünk…

Eszter próbálgatja a dallamot, dúdol. Colonel magában dünnyög.

Ennyi marad. Amikor aztán tudjuk, mit kellene tenni, már késő. Ha megtudjuk egyáltalán… A rosszra rossz jön. Ha nem tisztázzuk a legelején, hogy mit akarunk végre. Az első lépések a legfontosabbak. De én is mindig azt hittem, hogy majd, majd… Aztán már nem marad más, csak a röhögés… a röhögés…

Nem veszik észre, Ejtőernyős érkezett haza. Kezében a horgászfelszerelés. Megtorpan az ajtóban. Colonel háttal áll a bejáratnak, nem ismerheti fel.

EJTŐERNYŐS

Mi van itt! Miért nincs bezárva az ajtó?!

ESZTER

Felugrik, eléje siet ijedten. Colonel… Ő Colonel, a barátod! Bejött, és azt mondta… Csak egy kicsit beszélgettünk…

EJTŐERNYŐS

Colonel?! Sebtiben átadja a halasedényt meg a felszerelést Eszternek. Colonel!

COLONEL

Vártalak.

EJTŐERNYŐS

Nahát! Te vagy az, öregfiú? Átölelik egymás vállát, majd Eszterhez. Legalább megkínáltad egy pohár borral?

COLONEL

Elsőrendű kiszolgálást kaptam, öregem.

ESZTER

Én megvártalak a vacsorával, de Colonelnek adtam néhány falatot…

COLONEL

Pofátlanul betörtem hozzátok, de beszélni akartam veled.

EJTŐERNYŐS

Eszterhez. Hoztam hat darab keszeget. Megsüthetnéd paprikásan. És talán egy kis krumplit hozzá… Na, siess!

Eszter kimegy az edénnyel a konyhafülkébe. Ejtőernyős a pohárszékből ibrikeket, borosüveget vesz elő.

Ihatsz? Kocsival vagy?

COLONEL

Á, kocsival! Fenét!

EJTŐERNYŐS

Saját termés. Tölt. Nahát, öregfiú! Ez aztán a meglepetés! Hát mi van veled? Mikor is láttalak utoljára? Ja, amikor egyszer itt bütykölted a kocsidat, két éve… vagy mikor is?

COLONEL

Ezer éve.

EJTŐERNYŐS

Nevet, koccint. Ez vagy te! A túlzó! Rád ismerek.

COLONEL

És te? A nagy álmodozó?! „Megforgatjuk a világot, hadd pörögjön, hadd hulljon le róla a férgese! Itt van az idő”… meg ilyesmi. A forradalmár! Ki volt a forradalmár? Nevet, tréfásan mellbe bokszolja a barátját. Na, öregfiú? Há? „Gyerünk, jelentkezzünk önként Koreába, az imperializmus ellen!”… Azanyját! De régen volt. Iszik. Na, mi az? Beléd fojtottam a szót?

EJTŐERNYŐS

Nem szeretek erről beszélni.

COLONEL

Nem, hát persze! Nem szeretünk arról beszélni, ami volt. Amit megtettünk – illetve: amit nem tettünk meg, arról jobb hallgatni…

EJTŐERNYŐS

Én… én lezártam ezt. Kész. Lezártam. Felszámoltam minden felesleges indulatot. Minden felesleges mozgást, felesleges szót. Az én szótáram egy kis papírlapon is elfér már. Reggel. Dél. Este. Munka, élelem, napfény… víz, erdő. Ház. Eszter. Csend… Nem sok maradt ki. Az asztalhoz ül, pipát töm.

COLONEL

Kis csend után. Hát jól megfaragtad, nem mondom. Ez a te szerencséd. Talán. De én? Nekem még mindenre szükségem van. MINDENRE. Bejártam Európát – semmi. Pénzem is volt – semmi. Fürödtem a tengerben – semmi. Svéd nő, olasz nő, román nő – semmi. Kevés; kevés. Dolgoztam, semmi… Nem dolgoztam? Semmi. De mondhatnám másként is: bejártam Európát – minden! Fürödtem a tengerben – minden. Olasz nő, svéd nő – minden – ÉS KEVÉS! Minden és semmi és kevés!…

EJTŐERNYŐS

Minden és semmi és kevés? Hm. Rossz beidegződés csupán.

COLONEL

Én enni is, inni is csak mértéktelenül tudok! Szeretni is csak mértéktelenül tudok! De ugyanezt mástól nem kaptam meg soha! Mindig azt éreztem, hogy valahogy nem vagyok annyira fontos NEKIK!

EJTŐERNYŐS

Mosolyogva. Tudom, ismerem! Ami létrejön, az már forma. Az már kevés. Lehatárolt. Csakhogy mi, Colonel, a lehatárolt világban kényszerülünk élni. Mértékek vannak, hiába kapálódzol.

COLONEL

Hát ez az! Ez a baj! Mértékek! Kis adag szeretetek, kis adag önfeláldozások! Zónapörkölt! Ehetsz, de csak öt szem hús az egész. Én nem ismerem a mértékletességet, én bedilizek, ha látom, hogy megköt, megkötnek… Még a szerelem is – valahogy legyen több, mint ami! Eh, ez már betegség, öregem… Inni akar, de rossz hangon elneveti magát. Leül. S közben… közben tudod, mi a vicces? Hogy én undorodtam az ilyesmitől. Nevetni fogsz – de talán már ezerszer meséltem: aszkéta akartam lenni. Igen. Szerzetes, karthausi, vagy mit tudom én! Önsanyargató. Hiszen minket még erre neveltek… a bűntudatra!

EJTŐERNYŐS

A szenvedés elfogadására. Azt hiszem, magunk is csak erre taníthatjuk önmagunkat a végén.

COLONEL

Hát nem lettem szerzetes, csak agitátor. Negyvenhétben kölyökfejjel bejártam a falvakat. Csont-bőr arc, simléderes sapka, nyakkendőtlen ing – ez is valami daróc-csuha féle. Marxot olvastam, meg Lenint, meg Sztálint, de csak brosúrákból, hogy mindenre jusson idő! Néha megfuttattak a kertek alatt a kutyákkal. De kiálltam egy asztal tetejére a községháza udvarán, és mondtam, mondtam a magamét…! Boldog voltam, hogy szenvedhetek valamiért. Valamiért! És ma? Ma már csak magamért tudok szenvedni. Csak magamért! Ejtőernyős! Mi történt velünk? Mi lett velünk? Vagy az egész csak annyi, hogy akkor még fiatalok voltunk? Hogy lázasfejű kölykök voltunk?

EJTŐERNYŐS

Higgadtan. Én megvagyok békességben, Colonel. Engem hagyjál ki ebből. Eszter süti a halat. Ez a fontos. Terítünk, eszünk. Bort iszunk utána. Érezd magad otthon nálam, Colonel.

COLONEL

Magába roskad. Pipázol, pipázol… Miért tudnak mások élni?

EJTŐERNYŐS

Mások?

COLONEL

De hiszen te is! Élsz ebben a házban. Élsz!

EJTŐERNYŐS

Keserűen. Senki sem tud élni, Colonel. Élni a növények tudnak, a halak, a madarak. Tudod, mi az élet? Lenni, és nem ismerni a kezdetet meg a véget. De ez csak nekik jutott.

COLONEL

Hm. És nekünk?

EJTŐERNYŐS

Nekünk? Valami más. Itt (A homlokára bök.) idebenn, mint egy szörnyű moziban, naphosszat pereg a film: megszülettél, elpatkolsz, megszülettél, elpatkolsz… Hát ehhez kell valami tartás, öregem, bámulni ezt a nyavalyás mozit. Istennek kellene lenned, de ahelyett éppen úgy elrohadsz, mint egy krumpli, vagy mint egy öreg varjú… Nem, Colonel, méltatlan hozzánk az anyag, amiből vagyunk, és méltatlan hozzánk a sorsunk. Ámbár, a méltatlan sorsból támad a hősiesség. Azám! Így aztán valamennyien hősök vagyunk…

COLONEL

Fütyülök a hősiességre!

EJTŐERNYŐS

Én is, de ha egyszer nincs más! Így becsül minket a világ, ezzel a szereppel. Meg kell hagyni, lenyűgöző szerep. A teljesen hiábavalónak tetsző hősiesség. Krumpli úr, Varjú úr, akarj nagyot, csak aztán össze ne csináld magad. Érted, ugye, mit akarok mondani?… Jaj, istenem, de szeretném látni magunkat – téged meg engem, meg ezt a nyüzsgő bagázst itt a golyóbison, valahonnan fentről, messziről! Mulatságos fajzat lehetünk. Futkosunk le-föl, le-föl, nagyképűen, kétségbeesve, magunkra hagyva, egyedül… Hát nem?

COLONEL

Felrezzen. Mit, hogyan? Egyedül vagyunk, mi? Azt mondod… Szünet. Már nem járok a kamionnal.

EJTŐERNYŐS

Tudom. Nem sokkal azután, hogy találkoztunk, kerestelek. Azt mondták, otthagytad őket. Nem nagyon értették, hogy miért. Csakugyan: más céghez szegődtél, vagy mi?

COLONEL

Bólogat. Nem értették… Hm. Kedveltek, az igaz. A garázsban, a kirendeltségeken. Hát persze. Szerettem a munkámat. A kocsit, azt a dögöt is! Meg az utakat… Az utak! Háh! Meg a szerpentinek, fel a hegyekbe! „Bolondulsz azért a masináért” – mondta Franci. Ő volt a társam. Azám! Egyenletes, jó tempó! Az út alád fut, elmarad a táj, az ott a messzeségben egy város, jobbra lesz a Shell-kút, balra a mozi… Idegen utakon mégy már, nyitva előtted a világ. Fut a kocsi, hörög a hegyeken. Rajta, öreg dromedár, fald a kilométereket! Erős gyerekek vagyunk, igaz-e? Te meg mi, akik itt markoljuk a volánt… Eh! Egyszercsak otthagytam az egészet! Érted ezt?! Kevés volt! Ez is kevés volt! Az istenit!… Azt hittem, Anna… Anna többet ér mindennél. Hogy majd nála!… Te ismerted Annát?

EJTŐERNYŐS

Nem.

COLONEL

Persze, nem ismerted… Szünet. Feketetó előtt… ott az országút mentén, egy kis bisztróban… Szóval, egyszer megálltunk ott Francival, egy kávéra. Csak egy vacak kávéra, érted? Na, hát abban a bisztróban… ott volt ő. Anna. Barna konty, magas homlok… És a szeme! Ahogy nézett a presszógép mögül! Aztán hozta a kávét. Amikor letette elém a csészét, szentül hittem, hogy már ismerem. Érted? Hogy már régesrégen ismerem… Ezt nem tudom megmagyarázni. Miért éppen akkor?! Miért éppen őt?! Hát csak egy nyavalyás kávéra ugrottunk be!… Gyötrődve. Nem az arca, a hangja, a mozdulata volt ismerős – nem! Valahogy az egész lénye. Mintha már ősidők óta ismertem volna… Ahogy rám tekintett…

EJTŐERNYŐS

Na, már elég sokan tekingettek rád így, Colonel. Elég sokan. Emlékszem…

COLONEL

Türelmetlenül. Elég sokan, persze! De ez más volt! Nem kaland, tudod, nemcsak egy női tekintet, hanem a másik… a másik ember befogadó tekintete! Egyszerűen: nem voltam képes többé kocsira szállni…

EJTŐERNYŐS

Anna miatt?

COLONEL

Eleinte azt hittem, beérem azzal, hogy jövet vagy menet megállunk a bisztró előtt, beugrom hozzá, vagy nála töltöm a szabadnapokat. De nem, nem! Ott akartam élni nála! Vele! Minden percben, minden órában… Franci röhögött rajtam – „A férfi nem hagyja ott a munkáját egy nő miatt!” Á, Franci nem értette, nem erről volt szó! Hanem a CSODÁRÓL! Ami végre mindent megad! Érted?! Érted, nem? Rádobni mindent egy lapra!…

EJTŐERNYŐS

Na, persze. A játékos szenvedélye. Va banque! És?

COLONEL

Egyre izgatottabban. Képes voltam Bécsből… érted? Bécsből felhívni interurbán. Fel kellett hívnom, nem bírtam ki nélküle. Recsegett az a vacak telefonkagyló, alig értettem a hangját… Úgy szorítottam azt a rohadt kagylót, mintha őt érezném tenyeremben… az arcát, a haját, a tarkóját… ahol a kis pihék… Kétségbeesetten elhallgat, a felidézett képtől iszonyodva, nyögve. Miklós, én… én… megöltem Annát!…

EJTŐERNYŐS

Hamarjában nem érti. Mit csináltál? Nem! Egy szó sem igaz ebből!

COLONEL

Pánikban. Menj, mondta, menj kóborolni a világban, ha már nincs nyugovásod mellettem! Komolyan gondolta… és már én is menni akartam, de képtelen voltam. Magához láncolt, megszoktam mellette, odakötözött magához.

EJTŐERNYŐS

Várj! Idenézz rám! Megtetted, vagy csak képzelődöl. Mondom, nézz rám! Colonel!

COLONEL

…egyszer csak azt éreztem, hogy ő… ő a foglalkozásom. Hogy reggel felkelek, és tudom, hogy együtt kell élnünk estig, meg holnap, meg holnapután… Úgy éreztem, ebbe beleőrülök!…

EJTŐERNYŐS

Szorongva. Te… te egyszer beadtad nekünk, hogy egy nő megmérgezte magát miattad, és meglógtál a parancsnok dzsipjével. Erélyesen. Nem ilyesmiről van szó most is?!

COLONEL

Nem is hallja. Már észrevették… Odamentek a bisztróhoz, bezörgettek, be akartak menni egy pofa pálinkára… Hajnalban mindig pálinkát isznak. Nekikönyökölnek a pultnak… esküszöm, csak azért támasztották azt a rohadt pultot, hogy őt bámulhassák! Ó, hogy gyűlöltem a képüket!…

EJTŐERNYŐS

Megragadja Colonelt. Idefigyelj! Figyelj rám, hallod?!

COLONEL

…Már feltörhették a zárat… és megtalálták Annát. Megtalálták… Egyre kétségbeesettebben. Biztosan üldöznek! Egész éjszaka, egész nap bujkáltam a földeken, az országúton… Féltem, Ejtőernyős, féltem…

EJTŐERNYŐS

Tehát azt mondod, igaz? Megtetted?!

COLONEL

Igen… Azt hiszem…

EJTŐERNYŐS

Rákiált. Megtetted, vagy csak azt hiszed?!

COLONEL

Zavarodottan. Nem tudom… Abban a percben én… Ne ordíts a pofámba, mondtam neki. Csak azt kértem, hogy ne üvöltse a képembe, hogy menjek, amikor nem tudom megtenni. Csak épp’ hogy megtaszítottam… De nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy AKARTAM. Most már tudom. Akartam, hogy… Mintha látná. Ahogy hátrazuhant, a koponyája nekicsapódott a jégszekrény sarkának… egy kis vércsík… Anna, mondtam, Anna, állj fel, ne hülyéskedj! Nem mozdult…

Csend.

EJTŐERNYŐS

Látott valaki?

COLONEL

Elszöktem… Elfutottam onnan…

EJTŐERNYŐS

Senki nem látott?

COLONEL

Nem… Azt hiszem… Szünet. Nem akarlak bajba keverni. De akárhogyan is törtem a fejem, csak te jutottál eszembe.

EJTŐERNYŐS

Nyersen. Meg ez az eldugott ház, mi? Jobb se kell!

COLONEL

Motyogva. Hát ott az Azúr Légiónál, mi ketten…

EJTŐERNYŐS

Azért jöttem fel ide az Ördöghegyre, mert békét akartam! Nem kívántam találkozni senkivel! Senkivel! Elegem volt. Mindenki éljen a maga kontójára. Bánom is én! Mondhatnak rólam akármit. Évekig kerestem a helyet, ahová elhúzódhatnék. Végre megtaláltam. Azt hiszed, könnyű volt? Azt hiszed, olyan egyszerű volt otthagyni mindent? De megtettem. Senki sem segített ebben – hacsak Eszter nem.

COLONEL

Csendesen. Akkor hát tévedtem.

EJTŐERNYŐS

Tévedtél, tévedtél…

COLONEL

Te jutottál eszembe. Nekem már senkim sincs…

EJTŐERNYŐS

Mit tudok én rajta segíteni?

COLONEL

Csak annyit akarok, hogy lásd – mert te tudod – én nem vagyok gazember! Ismét pánikban. Nem akarom, hogy elfogjanak. Hogy magyaráznám meg? Egy szót sem értenének, egy szavamat sem hinnék. A tett számít. A halott. Él? Nem. Te tetted? Én, de… Semmi de! Velünk jössz!

EJTŐERNYŐS

Hallgass!

COLONEL

Ilyenkor meg is bilincselik az embert. És úgy bámulnak a pofádba, hogy magad könyörögsz a kötélért. Láttam egy ilyen esetet… egy téren, világos nappal… szegény csóró csupa lucsok volt az izzadságtól, kivezették az üzletből, lökdösték, taszigálták…

EJTŐERNYŐS

Fogd már be a szád! Kinyitja a padlásfeljáró ajtaját, bemegy.

COLONEL

Mit gondolsz, beteszik az ember fényképét az újságokba? Kétségbeesetten fordul Ejtőernyős félé, de látja, hogy egyedül maradt a szobában, megrémül, a kijárathoz ugrik, feltépi az ajtót, menekülni akar.

EJTŐERNYŐS

Visszajön a padlásfeljáróból, észreveszi. Colonel! Mi a fenét csinálsz?!

COLONEL

Megtorpan, zavarodottai visszatámolyog. Nem tudom…

EJTŐERNYŐS

Ott a padlás. Van fönn egy kis széna. Eszünk, aztán felmégy. Ne lásson itt senki. Érted? És majd valamit kitalálunk. Az asztalnál bort tölt az ibrikekbe. Igyál. Nem árt. Na! Szedd össze magad. Hallod?!

COLONEL

Kortyint. Azóta… azóta egyedül voltam… amíg ide nem értem…

EJTŐERNYŐS

Most már hagyd abba! És Eszternek nem kell erről tudni, hallod? Eszedbe ne jusson elmesélni!

COLONEL

Fáradtan. A fenébe kívánsz, mi? Ejtőernyős nem válaszol. Igazad van. Hm. Egy hústömeg… egy felesleges hústömeg – ez vagyok én. Én, Colonel! Szörnyű! Nem ezt akartam.

EJTŐERNYŐS

Na, én meg azt nem akarom, hogy Eszter valamit is halljon ebből. Igyál csak… na, igyál még egy kortyot…

Zavart csend. Colonel, ibrikkel a kezében, leroskad a székre. Ejtőernyős mögéje kerül. Egy bizonytalan mozdulattal mintha át akarná fogni barátja vállát.

Idefigyelj… Azt akarom mondani… Szünet. A fene egye meg, Colonel, amikor abból az óriási Dreher korsóból egyhajtásra kiittuk a sört, fogadásból, ott a kantinban… akkor még!… A fene egye meg, Colonel!

Függöny

Második rész

Első jelenet

Kora reggel. A hajnal kékesfehér és élénksárga színei. Senki sincs a színen. A ház ajtaja tárva. A szoba asztalán kendőből bontott kenyér, tejesköcsög, otthagyott tányér, kés: valaki már reggelizett. Az ösvényen Prédikátor jön a ház felé. Megáll a tornácon, körülnéz.

PRÉDIKÁTOR

Jó reggelt! Hangosabban. Jó reggelt!

Senki nem válaszol, bekukkant a nyitott ajtón.

Van itt valaki? Szünet. Az Úr legyen veletek! Ej, hát nincs itt senki?

Eszter jön a ház mögül, kezében veder. Amint meglátja Prédikátort, megtorpan, majd előbbre siet a tornácig.

ESZTER

Most kel fel a nap, maga meg már itt van!

PRÉDIKÁTOR

Az Úr legyen veled. Rosszkedvűnek látom ma, Eszter. Na, adja csak, besegítem azt a vedret. Átveszi, becipeli a házba. Eszter utána. Lám, felhordanám maguknak a vizet, nem kellene cipekednie. Megszolgálnám azt a kis ennivalót.

ESZTER

Tegnap is itt járt, tegnapelőtt is. Most is itt van, már virradatkor. Nincs másfelé dolga?

PRÉDIKÁTOR

Nyájasan. „Egyik ember különbséget tesz nap és nap között, más meg egyformán ítél minden napról: mindegyik legyen határozott a maga meggyőződésében”…

ESZTER

Kelletlenül. Evett már?

PRÉDIKÁTOR

Ettem, ettem. Reggel csak egy fél köcsög tejet iszom, annyira még telik.

ESZTER

Betakarja a kenyeret, s közben felfelé figyel a padlásra. Vagy egy pohár pálinkát a kocsmában.

Kiviszi az edényt a konyhafülkébe.

PRÉDIKÁTOR

Követi az ajtóig. Pálinkát, pálinkát! Tudja, mit ír Szent Pál? „Aki eszik, az ne kárhoztassa azt, aki nem eszik, és aki nem eszik, ne kárhoztassa azt, aki eszik”…

A konyhaajtótól a padlásfeljáróhoz lopakodik, fülel. Eszter zsomborban néhány cső kukoricát hoz. Észreveszi Prédikátor mozdulatát, egy pillanatra megtorpan, majd leül egy zsámolyra, morzsol.

Valami nesz volt, nem?

ESZTER

Türelmetlenül. Egerek…

PRÉDIKÁTOR

Á, egerek? Hozok egy jó macskát, csak szóljon. Ejtőernyős? A vízen?

ESZTER

Ott.

PRÉDIKÁTOR

Na jó, nem lábatlankodom itt, ha nem akarja. Szünet. Az igazat megvallva, azért jöttem ilyen korán, mert az este mintha láttam volna valakit erre settenkedni.

Eszter feltekint.

Mondom, olyan egyedül élnek ezek – mármint maguk – idefönn, hogy bárki rájuk törhet. Talán többen is voltak. Alig, hogy elmentem innen… Nem járt itt senki?

ESZTER

Senki.

PRÉDIKÁTOR

Nyugtalanul is aludtam. Merthogy akkor mindjárt vissza kellett volna fordulnom… amikor láttam azt a settenkedő alakot.

ESZTER

Gyanakodva. De nem fordult vissza…

PRÉDIKÁTOR

Hiszen éppen ez az. Nem fordultam vissza, aztán egész éjjel rosszul aludtam, hátha segítségemre szorultak volna.

ESZTER

Megvédjük mi a magunk portáját.

PRÉDIKÁTOR

Hát hiszen tudom… Megint hallani valami neszt, felfelé tekint. Az egerek még a falba is befúrják ám magukat. Aztán úgy szaporodnak, hogy ki sem lehet őket pusztítani… Hoznék egy jó egerésző macskát. Az állomásfőnökné akart adni egy macskát, de minek az nekem? Idehoznám maguknak.

ESZTER

Nem kell az a macska.

PRÉDIKÁTOR

Maga tudja. Szünet. Szentül hittem, hogy maguk körül szimatol az az alak. Az este, az az alak, a sötétben.

ESZTER

Idefigyeljen. Én meg azt mondom, maga szimatol itt körülöttünk.

PRÉDIKÁTOR

Márhogy én?!

ESZTER

Jobban szeretném, ha elmenne. Dolgom van.

PRÉDIKÁTOR

Jó szívvel jövök én ide mindig. Ugyan mit szimatolnék? Na, idefigyeljen. Az este a kocsma előtt megállt egy teherautó…

ESZTER

Maga persze ott volt.

PRÉDIKÁTOR

Ugyan már! Itt voltam fenn a hegyen… Sámson mesélte, az útkaparó. Ketten szálltak ki a teherautóból, de csak az egyik szállt vissza. A sofőr. Hanem az is előbb megivott egy kávét a pultnál. Aztán ott mesélte a többieknek, hogy micsoda utasa volt. Egy férfi, aki megölte a szeretőjét… Az ám!

ESZTER

Megmerevedik. Micsoda?… Hm. Képzelődött az a sofőr. Ilyesmit nem mond el senki.

PRÉDIKÁTOR

Hát hogy elmondja vagy sem, azt nem tudom. Ámbár azt hiszem, a bűn úgy nyomhatja a lelkét, hogy nem tehet mást, meggyónja. Elég az hozzá, a sofőr ott beszélte a pultnál a többieknek. Nagyon élvezte, hogy tátott szájjal hallgatják, azt mondja Sámson. És ketten szálltak ki a kocsiból, de csak a sofőr szállt vissza. Csak az egyik…

ESZTER

Ezért jött fel, hogy ezt elmesélje?

PRÉDIKÁTOR

Csendesebben. Mondom, hogy az este láttam erre valakit…

ESZTER

Hát ha látott, látott. Feláll, elteszi a zsombort. Bezárom a házat, aztán elmegyek a boltba. Érti? Este, ha megehült, jöhet, kap valamit. De most már menjen. Menjen, szépen. Isten áldja…

PRÉDIKÁTOR

„Mindegyikünk magáról ad majd számot az Istennek.” A padlásfeljáróra tekintgetve megy ki a házból. Azt a macskát…

ESZTER

Mondtam már, hogy nem kell macska… Hessentő mozdulatot tesz.

PRÉDIKÁTOR

Az ajtóból. „Boldog, aki nem kárhoztatja magát abban, amire magát elhatározza…”

ESZTER

Jó, jó, menjen már!…

Prédikátor eltűnik a ház mögött. Csend. Eszter mosdótálat, törülközőt készít egy kisszékre. Melléje állítja a vizesvedret.

COLONEL

Hangja fentről. Hahó! Tiszta a levegő?

Eszter kitárja a feljáró ajtaját. Colonel megjelenik a padláslépcsőn. Öltözékében szénaszálak.

Egyedül van?

ESZTER

Jó reggelt!

COLONEL

Leér. Jó reggelt! Egyedül?

ESZTER

Zavartan a mosdótálra és törülközőre mutat. Mindent idekészítettem. Tessék…

COLONEL

Nagyot tüsszent. Egész éjjel trüsszögtem. A szénától.

ESZTER

Pálinkával kínálja. Ilyen helyen még életében nem aludt, azt hiszem.

COLONEL

Ledobja a lemberdzseket, kedvtelve nyúl a pohárért. Hogy nem-e? Aludtam én már különb helyen is, kinn a szántóföldön, méghozzá szeptember végén. Tudja, milyen hideg van szeptember végén? Már legalábbis ahhoz, hogy az ember csak úgy a katonaköpenyébe bugyolálva szundikáljon a répaföldön. Iszik, krákog. Ez isteni volt!… Hát persze az se rossz, amikor az ember arra ébred, hogy a nyakába csorog az eső…

ESZTER

A tetőről?

COLONEL

Nevet. Nem, tetőről szó sem volt. Kinn aludtunk a mezőn. Sötétben érkeztünk, holtfáradtan, azt se néztük, hova zuhanunk. Hajnalban meg a pofánkba csorgott az eső…

ESZTER

Szívesen beszélgetne. De az már régen volt.

COLONEL

Hát régen, régen bizony. De a maguk padlásán eszembe jutott egy eset. Andocson a szerzetesek kolostorának a szénapadlásán aludtunk. Hatalmas padlás volt, amolyan uradalmi épület, a fél zászlóalj befért. Hm, Ejtőernyős meg én… De ezt talán magának nem is szabadna elmondanom…

ESZTER

Gondolja?

COLONEL

Nevet. Nagy francok voltunk mi akkoriban. Meg ott volt még Glázer Rudi a harmonikájával… soha nem tanult muzsikálni, de egészen jól játszott. Volt egy Hohner herflije, maga komponálta a dalokat. Én írtam hozzá a szöveget. Ő kitalálta a dallamot, lejátszotta kétszer, háromszor, én meg mindjárt tudtam, hogy milyen szöveg kell hozzá. Kérdezze meg Ejtőernyőst… Igaz is, hol van?

ESZTER

Lement a vízre.

COLONEL

Egyszercsak hallá változik, meglátja. Más hangon. Biztos, hogy odament?

ESZTER

Hajnalban mindig lemegy.

COLONEL

Nem mondta, hogy… hogy talán máshová megy?… Beszélt vele?

ESZTER

Nem beszéltem vele, korán megy, én akkor még alszom. De tudom, hogy a vízen van ilyenkor.

COLONEL

Hát remélem…

ESZTER

Miért, maga szerint hová mehetett volna?

COLONEL

Mi? Ja, hát nem tudom. Csak azt hittem, hogy… egy pillanatig azt gondoltam, hogy…

ESZTER

Mit gondolt?

COLONEL

Nem is tudom. Kicsit megzavart ez az egész. Hogy ott aludtam a padláson és… Elhallgat, kutatón nézi Esztert.

ESZTER

Valamit akart mesélni.

COLONEL

Mesélni? Ja, igen. De mit is?

ESZTER

Hogy maga írta a szövegeket.

COLONEL

Ja, persze, én… Persze. Meg is alakítottuk az ezredzenekart. Akkor kezdtem gitározni. Volt egy szignálunk, azt is én írtam. Egészen jó kis szám volt. A fiúk nagyon szerették. Már nem nagyon emlékszem rá, de elég jó szám volt… Közben az ablakhoz megy, kitekint. Na, hát ez aztán tényleg kihalt vidék. Csak amikor a szőlővel piszmognak, akkor látni itt egy-két alakot, mi?

ESZTER

De valamit a padlásról is akart mesélni. Hogy Ejtőernyős meg maga…

COLONEL

Kissé szórakozott. Süt a nap. Csupa verőfény minden. Az ott lenn a tó, ugye? Szóval azt mondja, Ejtőernyős biztosan a vízen van?

ESZTER

Meggondolta magát?

COLONEL

Visszazökken. Ja, ne, nem… Ha akarja, elmondhatom. De köztünk maradjon! Szóval Ejtőernyős meg én másnap fennmaradtunk a padláson, mert csúnyán feltörte a csizma a bokánkat, csupa seb volt, és kiírtak gyengélkedőre. Persze, volt ebben egy kis suskus. Érti, nem? Az egészet azért forszíroztuk, mert felcsíptünk előző este két lányt. Olyan falusi pipiket, a környékről. Imponáltunk nekik. Katonabácsik… hehe… Rohamsisak, marcona pofák, érti? Elég az hozzá, hogy amíg a többiek az erdő alján rohamozták a bokrokat, mi felcipeltük a lányokat a padlásra. A szénába. Nevet.

ESZTER

Fogadjunk, hogy a maga találmánya volt.

COLONEL

Honnan tudja? Na, azért Ejtőernyős sem volt szent. Téved, ha azt hiszi, hogy szent volt. De tény, hogy mindig rá kellett beszélni a heccekre. Nem azt mondom, hogy gyáva volt. Nem. Csak ő túl tisztességes. Igen. Néha elszomorítóan tisztességes volt. Nem gondolja, hogy még ma is az?

ESZTER

De maga igyekezett elrontani.

COLONEL

Elrontani? Fenét. Boldoggá akartam tenni. Nézd, mondtam neki, mindent ki kell használni. Az élet csak ennyi, ni! Csettint az ujjával. Semmit sem szabad kihagyni. Mert ő meg mindig spekulált, megfontolt mindent… Hát, szóval elhancúroztunk ott a lányokkal, igazán nem volt rossz a szénában. Komolyan mondom, a szénában egészen jó. És, persze, piszok meleg volt, amolyan vérforraló… Szünet. A fene egye meg, ilyennel traktálom magát.

ESZTER

Ha már elkezdte…

COLONEL

Az egészből csak annyit akarok kihozni, hogy amikor a lányok elmentek, hát látom, Ejtőernyős mennyire lógatja az orrát. Jó kis muri volt, mondom neki, nem igaz? Jó kis muri. Ő meg nem szól semmit. Na, mondom, most meg mi bajod? Hát, uram, teremtőm! Az bántotta, hogy megcsalt valamilyen Máriát vagy Magdát, vagy kit, akivel akkoriban levelezett. Ilyen marha becsületes volt. Mondtam is neki, öregem, téged a múzeumban kéne mutogatni… Körülnéz. Hát csak azért mondom… ez a fenenagy becsületessége néha az agyamra ment. Megint az ablakhoz lép, türelmetlenül. Meddig szokott lenn maradni a vízen? Vagy ott is lakik?

ESZTER

Most már majd jön.

COLONEL

Nézi a nőt, közelebb megy hozzá. Persze, maga azért csak hálás lehet a sorsnak. Rendes tag. Ritka az ilyen férj. S ahogy nézem, maguk jól megvannak ketten…

Zavart csend.

ESZTER

Egészen megfeledkeztem a reggelijéről…

Kimegy a konyhafülkébe.

COLONEL

Utánakiált. Hát nem mondom, megéheztem. De nem akarom kifosztani magukat.

ESZTER

Kenyeret, tejet, szalonnát hoz be. Terít. Úgy sincs vendégünk soha. Maga az egyetlen. Meg néha Prédikátor. De ő a küszöbön eszik.

COLONEL

Az a szivar, aki mindig itt cselleng? Felgyűri inge ujját, vizet önt a mosdótálba, prüszkölve mosdik.

ESZTER

Kenyeret metsz. Az előbb is itt volt. Mindig fecseg valami butaságot. Képzelje, azt mesélte, hogy az este a kocsma előtt megállt egy teherautó, ketten szálltak ki belőle, aztán csak az egyik szállt vissza. Alighanem a sofőr. De az is, mielőtt továbbment volna, kávézás közben rémísztgette az embereket. Hogy volt egy utasa, aki megölte a szeretőjét…

Colonel hirtelen abbahagyja a mosdást. Csend.

Képzelje, ilyen butaság!

COLONEL

A teremtésit a marha fejinek!

ESZTER

Kutatóan nézi a férfit. Megmelegítsem a tejet?

COLONEL

A tejet? Nem, nem, hagyja csak… Lassan törülközik. Ezt a… Prédikátor mesélte?

ESZTER

Igen, mert azt mondja, az este látott erre settenkedni valakit. Gondolta, ugyanaz a férfi, akit a sofőr idáig hozott.

COLONEL

És?!

ESZTER

És? Mondtam, hogy ostobaság. Elzavartam.

COLONEL

De maga mit gondol?

ESZTER

Nem is tudom. Sajnálom, hogy nem láthattam azt a férfit.

COLONEL

Sajnálja? Élesen. Feljelentette volna, mi?

ESZTER

Hosszan nézi Colonelt. Nem. De kíváncsi lettem volna rá. Megnéztem volna magamnak.

COLONEL

Ledobja a törülközőt, odamegy az asztalhoz. Persze, azt gondolja, az ilyen fickó rendkívüli csodabogár.

ESZTER

Azt hiszem, hogy van mersze élni.

COLONEL

Meglepetten. Tehát, hogy úgymondjam, rokonszenves lenne magának?

ESZTER

Kis csend után, halkan. Tessék. Jó étvágyat!

Szünet.

COLONEL

És miért lenne rokonszenves?

Eszter nem válaszol. Colonel arcán alig látható mosoly. Szórakozottan ül asztalhoz, lemetsz egy darab szalonnát, töprengve eszik, félszemmel a nőt figyeli.

ESZTER

A zsámolyra kuporodik. Tudja, mikor beszélgettem így valakivel?… Prédikátor más, ő nem számít. De így… Már nem is tudom, mikor.

COLONEL

Ahogy így elnézem, ez nem is hiányzik magának… Maguknak… Már úgy értem… A nő tekintetétől zavartan, túljátszva önmagát. Már ne haragudjon, de imádok zabálni. Ó, ez a szalonna! Maga már megfigyelte, hogy hányféle íze van egy falat szalonnának? Nézze csak: a teteje, ami a sótól erősen bepácolódott, ez a vékonyka kéreg, a füstöléstől cseppet megpörkölődve, és egy alig érezhető avasodással átitatódva a legínycsiklandozóbb, a legétvágygerjesztőbb ízekkel kecsegtet. Aztán itt van ez a kis húsréteg. Arra késztet, hogy rágj, rágj, s már alig várod, hogy ebbe a vajpuha szalonnába harapj, ami szétolvad a szádban… s végül a bőrkéhez közeledve újra megérezhesd a sót, a füstölés pikáns aromáját, s még mindig rejteget egy alig észrevehető rétegecskét, itt, ni, látja, ha a késemmel megkaparom a bőrkét… Ez a legfinomabb, és a legtöbben észre sem veszik, nem ismerik, mert elhajítják a bőrkét. Pedig itt gyülemlik fel minden íz… És a kenyér meg a zöldpaprika! Mindenben száz íz rejtőzik, az ízek különbözősége és harmóniája… Nevet. Jól összehozta az a vén Kaporszakállú a világot, nem?

ESZTER

Kedvtelve nézi. Maga hisz Istenben?

COLONEL

Közben eszik. Én? Nem. Valamikor hittem benne. Igen. Legalábbis úgy emlékszem. Féltem is tőle. Az én gyerekkoromban még gondoskodtak arról, hogy féljek tőle. Nem is volt rossz. Nagyon egyszerű volt. Mindent meg lehetett vele magyarázni. De aztán ügyesen beadták, hogy nincs. Isten nincs, meg hogy miért nincs, és ez elég nagy megrázkódtatással járt. Volt egy iskolatársam, egy szép napon elcipelt valamiféle szabadegyetemre, vagy mire. Rudas László tartotta az előadásokat. Az volt a címe, hogy „Történelmi és dialektikus materializmus”. Tudja, ki volt Rudas László? Egy marxista tudós. A csuda vigye el, nagyon szuggesztíven magyarázta a dolgokat. Először csak figyeltem, hogy hol köthetek bele. Nem hittem egy szavát sem. De ahogy hallgattam, hallgattam, a második vagy a harmadik előadás után már fenenagy marxista lettem. Amolyan pálfordulás, érti, nem? Nagyon logikus volt, amit mondott. Meggyőzött. Csak egy nagy baj van. Könnyen győzött meg. Ez az én nagy bajom. Engem nagyon könnyen meg lehet győzni – akármiről. Ha valaki szépen beszél hozzám, elhiszem, hogy igaza van. Hát ez nem jó. Ez valami jellemhiba, azt hiszem. Nincs bennem ellenállás. Ezért aztán állandó zűrbe keveredem… Abbahagyja az evést, félretolja maga elől a tányért. Tudja, gondolkodtam én ezen sokat. Mindenben az első akarok lenni. Mit gondol, miért ragadt rám ez a Colonel-név? A fiúk, ott az Azúr Légiónál kereszteltek el. Ezredes! – mondták. Én ott is mindjárt ezredes akartam lenni. De nem is a rangért. Hanem mert olyan jól hangzik, meg olyan… olyan szaga van… Érti, nem? A kamionnal is azért jártam. Hatalmas nagy kocsi, messzi utak, idegen városok… Aztán, persze, nem volt elég. És hirtelen abba a… szóval egy kis bisztróba vágytam, egy országút menti bisztróba, kockás abroszok közé, címkés üvegek közé, abba a kis füstös helyiségbe, ahol a pulton csillog a réz, emberek térnek be, kávét isznak… és ott van valaki, egy nő, barna konttyal, s fenn van egy kis szobánk, az ablakon kartonfüggönyök, csíkos párnahuzat, tisztaság, vacsorára sült hús, sör… Anna halk léptei, ruhájának suhogása…

ESZTER

Annának hívták?

Csend. Colonel megdermed, észbe kap, hogy elárulta magát. Rosszkedvűen feláll, cigarettára gyújt. Eszter várakozón figyeli.

COLONEL

Tettetve. Jó, lehet. Hívjuk Annának…

ESZTER

Halkan. Mit akar maga? Maga tudja, hogy mit akar?!

COLONEL

Kurtán felnevet. Remek kérdés, istenemre, remek! Lehet, hogy nagy szégyen, de boldog akarok lenni.

Hallgatnak.

ESZTER

Már három éve élünk itt a hegyen. Amikor idejöttünk húszéves voltam. És mi van itt? Szőlők, szőlők, mandulafák, ösvények, madarak, lenn a nádas, a víz, az országút, a falu… az eső, a szél, a hó, a kövek… Ezt a hegyet, ha nem tudná, Ördöghegynek nevezik.

COLONEL

Hm. Ördöghegy…

ESZTER

Ha lemegyek az országútra, látom az autókat. Sutty! – felbukkannak a kanyarban, sutty! – eltűnnek a kanyarban. És a parton a vonat. Az ablakban az utasok. Mennek valahová. Valahová… Ejtőernyős azt mondja, tesz rá, tesz az egészre. Ő nagyon jól megvan itt. Hajnalban, alkonyatkor lemegy a vízre. Beevez a ladikkal, halakat fog, vagy csak nézi a vizet. Mondom neki, mit nézel azon a vízen? Csak hallgat. Felsétál az erdőbe. Nézd, mutatja, nézd, fácánkakas. Ezen aztán eltöpreng sokáig, hogy látott egy fácánkakast. Hanyatt fekszik a fűben, és nézi az eget. Télen fát vág az erdőn. Abból megvan a tüzelőnk. Ha öt méter ölfát felhasogat, kap egy métert az erdésztől. Meg a bora… Piszmog a pincében a borával. Meg azt mondja: gitározz, Eszter. Vagy a könyve… Hirtelen elhallgat.

COLONEL

Még ír?

ESZTER

Amióta ismerem, ezt az egyetlen könyvet írja. De soha nem mutat belőle egy sort sem.

COLONEL

És maga?

ESZTER

El akart jönni a városból. Azt mondta, ha még egyszer be kell mennie a laphoz, főbe lövi magát. Azt mondta, belátja, hogy nem ért semmit, nem tud úgy dolgozni, hogy nem ért semmit, nem vállalja a felelősséget. Azt mondta, nincs ideje, hogy végiggondolja a dolgokat. Mindent nagyon pontosan szeretne csinálni, lelkiismeretesen, de még nem volt ideje rendet tenni önmagában. Eladtuk a lakást és felépítette ezt a házat. Én segítettem neki. A két kezünkkel építettük. A becsületessége. Na, látja, a becsületessége, amit maga is mondott…

COLONEL

Maga is el akart jönni a városból? Maga is itt akart élni?

ESZTER

Valaki kell neki is…

COLONEL

De maga mást akart.

ESZTER

Hevesen. Nem, nem… Én nem akartam semmit. Csak amit ő… Szünet. Maga azt mondja, boldog akar lenni. Ejtőernyős nem boldog akar lenni. Ő pontosan akar tudni mindent. Látja itt ezeket a könyveket a polcon? Csillagászat, földrajz, atomfizika, matematika, szőlészet, borászat, a repülés története, filozófia… hajózás… növénymutató…

COLONEL

Makacsul. De maga mást akart.

ESZTER

Nem tudja elviselni Colonel tekintetét. Nem tudom, mit akartam! Nem tudom! Szünet. Nézem az országúton az autókat. Nézem a parton elrobogó vonatot. Valahol van valami, amiről nem tudok. Minden órában, minden percben történik valahol valami, ami érdekes, izgalmas, amiben jó lenne részt venni… Valahol zaj van, valahol kiabálnak, valahol segíteni kellene, valahol valamit kitalálnak, valahol – élnek… Amikor elvégeztem az iskolát, nem vettek fel az egyetemre, mert nem volt hely… Dolgozni mentem. Egy fehérneműüzletben voltam kiszolgáló. Reggel felébredtem, rohantam, hogy el ne késsek, beálltam a pult mögé, kiszolgáltam a vevőket, leraktam az árut a pultra meg visszaraktam, kiállítottam a blokkot, megjegyeztem a pizsamák, harisnyák, kombinék árát, igenis, mondtam, köszönöm, tessék ezt megpróbálni… Este bezártunk, holtfáradt voltam, vasárnap délig aludtam, délután elmentem egy moziba, hétfőn rohantam, hogy el ne késsek… Aztán a felesége lettem, megtanultam gépelni, gépeltem a cikkeit, lábujjhegyen jártam, mert gondolkodott, teát főztem neki, kiöntöttem a hamutartóból a cigarettacsikkeket, aggódtam érte, teát főztem, teát, néztem, hogy ott fekszik a díványon mozdulatlanul… Karjával eltakarta a szemét, hetekig feküdt a díványon, szótlanul… Aztán eljöttünk ide. Csak azt tudom, hogy erős, hogy bárhová elmehetek vele, hogy szüksége van rám… hogy szeretem. De néha befogom a fülem, mert megsüketít a csend! A csend!

COLONEL

Ez a maga sorsa.

ESZTER

Elhiszem. EL AKAROM HINNI! De lemegyek az országútra és bámulom az autókat… Kitör. Én látni akarom Szicíliát, a Földközi-tengert, a Gibraltári-szorost… én látni akarom Marseille-t.

COLONEL

Felcsillan. Marseille-t?!

ESZTER

Én ott akarok járni mindenütt a valóságban, érezni akarom az óceán szagát, LÁTNI AKAROM a szigeteket, a kikötőkben az utcákat, a házakat…

COLONEL

Marseille-t? Marseille-t mondta?!

ESZTER

ÉREZNI AKAROM, hogy alattam 5000 méter mély a tenger, érezni akarom az egyenlítői meleget… ÉREZNI, LÁTNI akarok a valóságban, nemcsak itt, a térképen, az álmaimban… Hirtelen más hangon. Maga miért ölte meg Annát?

COLONEL

Megy Eszter felé. Marseille-t mondta? Marseille volt álmaim városa. Ki tudja, ki mondhatja meg, honnan támadt bennem a vágy. Marseille-be vágyódtam mindig. Sokáig az éltetett, hogy egyszer látom. Talán a tenger, a kikötő, a tengerészek, a színes házak a partokon… A piros vagonok a dokkoknál… Cigaretták, francia cigaretták, nők… Marseille! Gyorsabban. A kamionnal is azért jártam, hogy egyszer talán eljutok Marseille-be! De soha… soha nem jutottam el! Ha tudná, mit mesterkedtem, idáig hogy egyszer feltegyenek arra a járatra. Mindig másnak sikerült, nekem soha! Pedig hogy vágyódtam oda, úristen!

ESZTER

Bűvölten hallgatja, de makacsul újra kérdi. Miért ölte meg Annát?

COLONEL

Nem hallja. Aztán elmúlt, el, igen… Más városokban jártam, más tájakon. Marseille-t elfeledtem. De nem, nem is feledtem el, csak igyekeztem nem gondolni rá többé. Úgy tettem, mintha elfelejtettem volna. Igen, igen, most már tudom. Ez volt a baj. Hűtlen lettem hozzá. Ez volt a baj. Ezért volt minden rossz. Igen, igen…

ESZTER

Feleljen! Miért ölte meg Annát?! Colonel hátrál, csend.

COLONEL

Mert szerettem. Nem állja a nő tekintetét, elfordul.

ESZTER

Mögéje kerül. Miatta hagyta ott a messzi utakat? Miatta tett le arról, hogy egyszer láthassa Marseille-t?

COLONEL

Fáradtan. Miatta.

ESZTER

És ott éldegéltek szépen a bisztró fölötti szobácskában?

COLONEL

Ott.

ESZTER

Nem volt más választása? Csak hogy megölje?

COLONEL

Nem, nem volt más választásom… Már betegesen ragaszkodtunk egymáshoz. Azt hittük, megszabadulunk a szorongásainktól, az aggodalmainktól, ha egymás mellett élünk, egymás közelében, napról, napra… Bemeséltük, hogy erre van szükségünk. Biztonságban akartunk élni… Szünet. De aztán éjszakánként kamiont vezettem a széles autósztrádán. Álmomban… Nem mondtam el Annának. Elláttuk a dolgunkat a bisztróban, egymásra mosolyogtunk, esténként megpróbáltunk beszélgetni… De amit valamikor gondolkodás nélkül ajándékoztunk egymásnak: magányunkat loptuk vissza észrevétlenül… Már mindenért őt okoltam… mindenért…

ESZTER

Mintha nem is Colonelnek mondaná. Pedig ő mondta, hogy menj, próbáld meg újra…

COLONEL

Akárha Annát hallaná, kínlódva. Engedj el, Anna!

ESZTER

Elengedtelek.

COLONEL

Nem, még szeretsz!

ESZTER

Igen, még szeretlek. Szeretni akarlak. Azért küldelek, hogy újra érezzelek. A hiányod majd feltámasztja bennem a szerelmet.

COLONEL

Tehát már nem szeretsz?!

ESZTER

De, szeretlek. Csakhogy újra úgy akarlak szeretni, mint régen, mint az első időkben.

COLONEL

Csak akkor tudok elmenni mellőled, ha már nem szeretsz.

ESZTER

És te? – Te már nem szeretsz?!

COLONEL

Ha nem szeretnélek, elmennék. De így nem tudlak itthagyni. Megint kezdődne minden elölről.

ESZTER

Hát hadd kezdődjön minden elölről.

COLONEL

Nem, már nincs hozzá erőm. Ma még ott ácsorgok az országút mentén és bámulom a kamionokat. De holnap, ha a kabinba ülnék, ide vágyódnék… és újra kínnak érezném a messzi utakat.

ESZTER

Hát mit tegyek? Mit tegyek veled? Mit tegyek én, hogy újra szeressük egymást? Mit kellene tennünk?! Olyan boldog voltam, amikor megismertelek. Téged vártalak, te voltál az életem! Menj! Kérlek, menj el! Menj, hogy újra visszakapjalak! Menj, menj, élni szeretnék, boldogan. Úgy, mint akkor! Menj, kérlek, menj el!…

COLONEL

Felcsattan. Magamtól undorodtam akkor, a tehetetlenségemtől, a gyávaságomtól, hogy nem merem újra kezdeni. Féltem! Ettől a nyavalyás félelemtől is undorodtam… undorodtam! Hogy nem tudom magam elhatározni… Hirtelen más hangon. Idefigyeljen! Ejtőernyős megtiltotta, hogy beszéljek erről magának. Megtiltotta. Bizonyára nem akarta, hogy maga… Tudja, mi lenne a kötelessége? Elszaladni a legközelebbi telefonhoz, és… Idefigyeljen! Biztos benne, hogy Ejtőernyős a vízen van? Biztos benne, hogy nem az volt az első dolga, hogy… érti, nem? Itt a környéken valahol lehet telefon! Talán már jönnek is értem… Nem örült nekem, annyi szent, amikor megtudta, hogy miért jöttem ide… Maga is mondta, hogy különös fickó, azzal a fenenagy becsületességével! Én nem akarom, hogy elfogjanak! Én még el akarok jutni Marseille-be! Tudja mit? Jöjjön velem. Valahogy kicsináljuk ezt! Mi ketten. Magának se jó itt. Hiszen mondta! Itt csak megrohadni lelet… maga mondta… maga mondta, hogy magának se jó! Itt az alkalom. Jöjjön velem. Na! Maga megért engem. Maga is látni akarja Marseille-t! Hagyja itt ezt a bolondot, töprengjen csak egyedül, itt az isten háta megett. Magának, meg nekem az ilyesmi nem fáklyásmenet, mi? Erőltetetten felnevet. Na! Hát mondjon már valamit! Megdühödve. Piszok csirkefogó vagyok, mi? Ezt gondolja! Látom a szemén! Ezt gondolja… Hát jó! Jó, csak maradjon itt a halakkal, a madarakkal, a fákkal, a kövekkel… Én meglépek! Meglépek, mielőtt a maga becsületes férje rám hozza a rendőröket. A fenébe! Jól elvesztegettem az időt! Én marha! Felkapja a lemberdzsekjét, az ajtóhoz ugrik. Ne nézzen ki az ablakon! Fogadja meg magában jó erősen, hogy legalábbm tíz percig nem néz ki az ablakon, amíg eltűnök… Fogadja meg!…

Kicsapja az ajtót, eltűnik. Eszter még mindig nem moccan. Merev tekintettel néz utána.

Függöny.

Második jelenet

Néhány órával később. Eszter – kuckójában, a térkép alatt – faragókésével hársfából formált halfigurán bíbelődik. Fel-feltekint, türelmetlenül. Lépteket hall, feszülten figyel. Ejtőernyős érkezik meg. Eszter buzgón a munkája fölé hajol. Ejtőernyősnél nincs horgászfelszerelés. Viharkabátját a fogasra akasztja.

EJTŐERNYŐS

Kicsit elmaradtam. Faragtál? Közelebb megy Eszterhez. Na, egykettőre készen leszel vele… Micsoda jeleket vésel erre a halra?

ESZTER

Fel sem tekint. Nem ismersz rá? A zodiákus jelek. Ez itt a Hal jele, ez a Skorpióé. Ez meg a Szűz. És ezek itt – a bolygók. A tied Jupiter és Neptunus. Ez meg az enyém. Merkur… Nem tudod, Colonel mikor született?

EJTŐERNYŐS

Huszonnyolcban. Akkor, amikor én.

ESZTER

Tudod, hogy a napot és a hónapot kérdezem.

EJTŐERNYŐS

Igaz is – Colonel? Hol van? Még odafönn? Benéz a padlásfeljáróba.

ESZTER

Elment.

EJTŐERNYŐS

Elment? De hisz’ mondtam neki, hogy… Hát hová ment?

ESZTER

Azt hiszem, Marseille-be.

EJTŐERNYŐS

Na, ne bolondozz! Hová a csudába ment? Mondott valamit?

ESZTER

Valami olyasmit, hogy… hogy itt nincs biztonságban, meg efféle…

EJTŐERNYŐS

Kutatón. Beszélt veled?

ESZTER

Csak úgy erről-arról… Visszafogott türelmetlenséggel. Hol voltál ilyen sokáig?

EJTŐERNYŐS

A vízen.

ESZTER

Nem szoktál ilyen sokáig lenn maradni.

EJTŐERNYŐS

Mert még el kellett mennem valahová…

ESZTER

Telefonálni.

EJTŐERNYŐS

Meghökken. Igen, telefonálni. De honnan tudod?

ESZTER

Közömbösséget színlelve. Igazán csak ráhibáztam.

EJTŐERNYŐS

Eszter!

ESZTER

Elindul a konyha felé. Megmelegítem a levest. Biztosan megéheztél…

EJTŐERNYŐS

Várjál csak! Eszter megáll. Colonel… Colonel mondta, hogy visszajön, meg ilyesmi?

ESZTER

Nem mondta.

EJTŐERNYŐS

De valamit csak mondott?!

Eszter hallgat, kis csend.

Most aztán kereshetem.

ESZTER

Nem akarja, hogy keressük.

EJTŐERNYŐS

Nem akarja? Csak aztán nehogy valami hülyeséget csináljon megint…

A sarokból elveszi az egyik horgászbotot, a szekrényből ócska konzervdobozt – homok, ólmok vannak benne – kést, csípőfogót visz az asztalhoz. Kirakodik. Hajnalra „ fenekezéshez” készíti elő a zsinórt.

ESZTER

Töprengve. Augusztusban kellett születnie.

EJTŐERNYŐS

Mit beszélsz?

ESZTER

Augusztus első felében kellett Colonelnek születnie. Nem hiszem, hogy tévednék. Vagy inkább az aszcendense Oroszlán?

EJTŐERNYŐS

Augusztus! Hát persze! Augusztus első vasárnapján ültük a születésnapját a Dóri néni kocsmájában! Hát persze!

ESZTER

Bolygója a Nap. Fény, pompa, szertelenség, uralkodási vágy…

EJTŐERNYŐS

Sört ittunk rummal. Egy korsó sör, bele egy féldeci kommersz rum. Pokolian berúgtunk.

ESZTER

Te is?

EJTŐERNYŐS

Én is, persze! Nulla kettőig kaptunk kimaradást – egyszer, emlékszem, az országúton egy paraszt szekerére kéredzkedtünk fel, a szekér tele volt ágfával, végigdőltünk rajta, mint a liszteszsákok, és kurjongattunk, hogy mi vagyunk az aknavetős gyerekek… A 82-es aknavetősöknél szolgáltunk…

ESZTER

Közbevág. Tudom.

EJTŐERNYŐS

A paraszt be volt rezelve, igen, ez ötvenben volt, nagyon félt, azt hiszem, lopta a fát az erdőn, és megijedt a katonáktól, meg hogy a nyakára hozzuk a rendőröket. Nevet. Colonel a lábszáramon ült, a sípcsontom alatt meg egy göcsörtös fatörzs volt, hát nem mondom… Teljesen meghülyültünk a sörtől meg a rumtól. A laktanya előtt megállítottuk a szekeret, emlékszem… Colonel végre feltápászkodott a lábszáramról, elfelejtette, hogy a szekér tetején sétál, megindult és zsupsszt! lepottyant a földre. De nem ütötte meg magát. Nem, egyáltalán nem ütötte meg magát. Mindig piszok nagy szerencséje volt… Töprengve. Az… szerencséje… A fene vinné el, minek kellett most elmennie? Na, biztosan visszajön. Végez a munkával, a szerszámokat a helyükre viszi.

ESZTER

Nem jön vissza.

EJTŐERNYŐS

Honnan tudod? Á, ismerem. Itt kujtorog valahol, aztán majd szépen visszajön. Hát nem, nem nyugodhat egy percig sem… Fogalma sincs róla, hogy mit akar…

ESZTER

Csak te tudod.

EJTŐERNYŐS

Kicsit meglepi az éles hang. Nem csak én, de én tudom, hogy mit akarok.

ESZTER

Hát akkor végre szeretném tudni.

EJTŐERNYŐS

Ejnye! Mi ütött beléd?

ESZTER

Szeretném tudni, hogy mit akarsz! Hogy mit akarsz magaddal és velem. Mert én is itt vagyok!

EJTŐERNYŐS

Jó, jó, te is itt vagy, persze. Mind a ketten itt vagyunk, itt élünk, és úgy emlékszem, nem is volt semmi kifogásod ellene.

ESZTER

Itt fogunk megöregedni.

EJTŐERNYŐS

Mit csinálni?

ESZTER

Itt fogunk megpenészedni!

EJTŐERNYŐS

Nekünk itt dolgunk van, Eszter.

ESZTER

Nekünk! Hajnalban felnyitom a szemem, már üres a ház. Te lenn vagy a vízen. Hazajössz, nekiesel a könyveidnek, vagy kimégy a szőlőbe, vagy elbújsz a pincében, vagy mit tudom én… Este üres a ház, mert lenn vagy a vízen…

EJTŐERNYŐS

Butaságokat beszélsz.

ESZTER

Lehet, hogy neked ez elég. Lehet, hogy te már megcsömörlöttél mindentől, de én még nem is éltem. Hát én még nem is éltem, Ejtőernyős!…

EJTŐERNYŐS

Na, ez valami új dolog.

ESZTER

Úristen! Ha belegondolok, még csak most bújtam ki a tojásból és már vége? Ennyi lenne az egész? Amikor a fehérneműüzletben dolgoztam, legalább félhettem attól, hogy nem érek be nyitásra, hogy megszid a főnököm, hogy egy napon ellopok egy pár harisnyát, vagy valami…

EJTŐERNYŐS

Megmagyaráznád, hogy mi ez a…

ESZTER

Várj, ne vágj a szavamba! Mikor kérdezted tőlem, hogy én mit akarok? Szolgáltam neked, mert megérdemelted. Azt tettem, amit te tartottál jónak, mert megérdemelted. Mert szerettelek… mert szeretlek… Mert láttam, hogy szükséged van egy társra, aki nem kérdez semmit, nem kifogásol semmit… Ne hidd, hogy szemrehányást akarok tenni. Nem, Ejtőernyős, nem akarlak bántani, mert nem bánthatlak. Neked ez az életed. De én ezt nem bírom már! Ezt a csendet… ezt már nem tudom elviselni…!

EJTŐERNYŐS

Gondoltam. Még nem láttam olyat, akire ne lett volna hatással.

ESZTER

Tiltakozva. Nem, nem ő…

EJTŐERNYŐS

Valamelyest rám is hatott mindig… Hát ezért nem örültem olyan nagyon, amikor idejött. Pedig a legjobb barátom.

ESZTER

És mégis a vesztét akarod?!… Csak azért, mert van mersze élni? Igen, igen, éli az életét, mert nyugtalanság van benne, mert mindent akar… mert nemcsak álmodozni mer, hanem tenni is! Mert te meg én, csak a térképen utazzuk be a világot. Veszélytelenül, szégyenletesen veszélytelenül! Mert te meg én csak a képzeletünket merjük szabadjára engedni, de magunkat nem tesszük ki semminek… semminek!

EJTŐERNYŐS

Ez van hát benned… Szünet. Elmondtam neked már sokszor – az élet itt van, itt, a bőrünk alatt. A világ itt van bennünk… A csillagok anyagából, a földünkből, az emberi szellemből… minden itt van bennünk. Kicsit sértődötten. Valamikor azt hittem, hogy elkeserítően kevés, ami az enyém. Aztán rájöttem, hogy éppenséggel minden. Érted? Minden… Az életet még elvehetik tőlem, de más semmit.

ESZTER

Nem, nem, Ejtőernyős, nem, ezt csak te érzed így, ezt csak te tudhatod így. Értem a szavaidat, de nem érzem. Hiába mondod, nem érzem. Pedig mindig akartam érezni. És ez így nekem nem elég. Tennem kell valamit, ha rosszul is, tévesen is… Bukjam bele, mit bánom én! De nem kaphatom meg mástól – tőled azt, amit magamnak kell megpróbálnom.

EJTÓERNYŐS

Halkan. El akarsz menni?

ESZTER

Együtt! Menjünk el innen együtt! Menjünk el…

EJTŐERNYŐS

Nem mered kimondani: el akarsz menni.

ESZTER

Riadtan. Nem!

EJTŐERNYŐS

Keserűen. Hasonlítasz már rá: egyszerre akarsz mindent. A régi is maradjon, az új is megteremtődjön. Hát ezt nem lehet, Eszter… Colonel még soha nem határozott, csak belesodródott a dolgokba. Nagyon jó a sorsra bízni mindent. Langyos áramlat, visz magával… és hát szidni is lehet aztán, ha rosszba sodort, átkozni is lehet. Mert aki dönt, az csak magát átkozhatja. És ez a nehezebb!

ESZTER

Nem tehetünk arról, hogy milyenek vagyunk, Ejtőernyős.

EJTŐERNYŐS

Türelmét vesztve. De tehetünk! Van sorsunk, de van akaratunk is! A mindenségit neki! Nekem se volt könnyű! És még ma se könnyű! Mindig az iránytűn lenni a szemnek, mindig a kormányt markolni, a fene egye meg, nem könnyű! Az ember csak állat akarat nélkül. A pokolba azzal az akarattal – volt idő, amikor én is ezt mondtam. Dehát rohadt dolgok sültek ki belőle, mondhatom…

Az ajtó előtt váratlan zaj. Huppanás, üvegcsörömpölés. Colonel szitkozódó hangja. Felbukkan; vörös az arca a melegtől, féltucat sörösüveget nyalábol. Az egyik palack leesett, összetört: a cserepeit rugdossa a küszöbön.

Na, tessék! Itt van a barátod! Mondtam, hogy visszajön.

COLONEL

Kicsit kapatos a sörtől, áll a tárt ajtóban, és vigyorog. Mondtad, mondtad!… Eszembe se’ volt visszajönni! De aztán arra gondoltam, hogy fütyülök az egészre! Legalább befejezzük. Kiakasztjuk a táblát: CSŐD. Egy kis szegre az ajtón: CSŐD. Gondosan kifényesítjük a régi revolvert, elegánsan a homlokunkhoz illesztjük, aztán – pukkk!…

EJTŐERNYŐS

Nevetve. Vigyázz, elejted az üvegeket!

COLONEL

Az üvegeket? Ja, persze… Hamar egy vödör hideg vizet! Undorító a sör melegen. Olyan, mint a pisi. Látja Eszter furcsálló tekintetét, zavartan a cserepek felé bök a lábával. Sajnálom, hölgyem, de egy palackocska kicsúszott a markomból. Kár, kár… Nem tudom, a horgász úr is szereti-e hidegen a sört? A fene egyen meg a halaiddal együtt. Van benned egy csöpp lélek is, kirángatni őket a hűs vízből? Meg lehet dögleni a melegtől… Na, hol az a vödör, hadd tegyem bele ezeket az üvegeket…

EJTŐERNYŐS

Jó, jó, hozom már! Kimegy a jobbfelőli ajtón.

COLONEL

Fél Eszter tekintetétől, oldalogva a barátja után kiált. Persze, fridzsideretek az nincs! Egy remetének nem lehet fridzsidere…

Ejtőernyős behozza a vedret.

Na, vedd már ki a kezemből ezt a sok vacakot!

Berakják az üvegeket a vízbe.

Lesz ami lesz, gondoltam, für alle Fälle: sört kell innom, ez az első… Aztán nem bánom: pukkk! – jöhet! A tábla még egy kicsit megrezzen az ajtón, aztán csend. Nem nekem való ez a bujkálás, gyerekek. Komolyan mondom. Hirtelen Eszterre, majd Ejtőernyősre tekint. Ó, pardon, pardon! Nem szóltam semmit. Kivesz egy palackot a vederből. Sörnyitód, persze, nincs.

EJTŐERNYŐS

Csak dugóhúzóm van.

COLONEL

Dugóhúzó, dugóhúzó! Valahogy a sört jobban szeretem, mint a bort. Ez lehet erény is, nem? Prágában meg Berlinben… meg Prágában… szóval ott jó sört mérnek, eleget megittam, te jó isten, mennyit vedeltem! Na, akkor itt az ajtónál… A zár vasával fölfeszíti a palack kupakját. Habzik a sör. Gyorsan poharakat, poharakat! Mindenkinek! Kár minden cseppjéért…

EJTŐERNYŐS

A szekrényből poharakat hoz. Jó, mindenkinek.

COLONEL

Tölt. Hát ez még meleg lesz, de mit csináljunk? Na, isten, isten! Észreveszi, hogy Eszter nem nyúlt pohárért. Hohó, és maga?… A szigorú tekintet lefegyverzi. Na, csak jobb ugye, ha mindenki… Úgy jobban ízlik… Gyorsan felhajtja a magáét.

EJTŐERNYŐS

Kötekedve. Jó hangulatban vagy. Ez igen!

COLONEL

Én? Háhá! Ezt eltalátad! Remek hangulatban! Jót húz a sörből. Óóóó! Isteni hangulatban! Igazi csőd hangulatban!… Na, idefigyeljetek! Komponáltam egy kis dalt. Azt hiszem, zseniális. Sőt! Kolosszális! Ezt hallgassátok meg… Felkapja a heverőről a gitárt, belecsap a húrokba, énekel.

A fal elé, fiúk!

álljunk a fal elé, fiúk!

Szépen,

fehér ingben

Az ujja kissé felgyűrve,

lazán,

a széles gallér kihajtva,

s a fehér gyolcs a deréknál bőre hagyva –

hősies póz, hiszen filmről ismered:

Gérard Philippe, vagy mit tudom én!

Nos hát: a fal elé, fiúk!

Álljunk a fal elé, fiúk!

Nem kell a kendő…

És várjuk, hogy egy régi kadét

szívünkre irányítsa fegyverét.

Óriási! Nicsak: kék az ég!…

Na, rajta kadét!

Ne remegjen az a kéz,

a mindenét!

Kifulladva abbahagyja, leteszi a gitárt.

Na, ne csodálkozzatok, az isten áldjon meg benneteket, testvérkéim, ne csodálkozzatok. Elég, ha én csodálkozom magamon. Ó, hölgyem! Csalódott, hogy visszajöttem? Hát ez igazán kellemetlen. Kellemetlen… Ezt nem akartam. Csakhogy nincs menekvés… Erre jöttem rá. Legalábbis számomra nincs menekvés…

EJTŐERNYŐS

A dal valóban kolosszális, de az a fal, meg hogy álljunk oda… hát egy frászt, öregem! Egy frászt! Van valami más megoldás is.

COLONEL

Más megoldás? Nekem? Már oda jutottam, hogy megpucoltam előled. Tőled féltem! Tőled! Hallod? Mert roncs vagyok, egy kiszuperálni való roncs vagyok…

EJTŐERNYŐS

Gyere, ülj le. Hála istennek, még eléggé szereted azt a „roncs” testedet. Azt a „roncs” potrohodat…

COLONEL

Keserűen nevet. Ahelyett hogy igyekeznék magamtól megszabadulni, mi? Megmenekülni!… Komolyan, Ejtőernyős, te vagy az egyetlen, akit még istenigazában szeretek.

EJTŐERNYŐS

Magadon kívül. Én csak utánad következem, Colonel, és mindenki más csak utánad következik, ez a helyes sorrend.

COLONEL

Hát ebben lehet valami… Sajnos… De mit is akartam? Ja, igen! Szóval nem helyesled azt a fal-izét?

EJTŐERNYŐS

Egyáltalán nem helyeslem. Az még ráér. Az még odább van. Addig még egy kicsit lehet küzdeni.

COLONEL

Küzdeni?! Azt mondod? Na, várjunk, várjunk, erre innom kell egy kortyot… Küzdeni… Iszik, hirtelen elkapja a szájától a palackot. Ó, àpropos! Igaz is! Remek dolog jutott eszembe, ahogy ott a parton sétáltam…

ESZTER

Meghökkenve. A parton sétált?

EJTŐERNYŐS

Miért ne? A parton sétált.

COLONEL

Kicsit zavartan. Igen, ott a parton. Hát, szóval, ott lenn, a parton. Van ott egy ház. Elég rendes ház, tornácos. Nem hiszem, hogy laknak benne. De nem ám egy vacak kis nyaraló vagy víkendház! Biztosan láttátok már. Olyan római ház féle, oszlopokkal, a tornác fölött timpanon… És egészen a víznél. Mármint a tornác kinyúlik a vízpartig. Remek hely. És teljesen elhanyagolt. Biztosan láttátok már.

EJTŐERNYŐS

Derülten figyeli Colonelt. Fogalmam sincs, melyik lehet az.

COLONEL

Dehogynem! Ott a Vinklerék kertje mellett.

EJTŐERNYŐS

Vinklerék? Kik azok a Vinklerék?

COLONEL

Én nem tudom, de gondoltam, így jobban ismered. Beszéltem ott egy öregasszonnyal, egy nagyon kedves, szívélyes öreg hölggyel, ő a Vinkler anyósa.

ESZTER

Elképedve. Beszélgetett vele?

EJTŐERNYŐS

Beszélgetett vele. És?

COLONEL

Hát beszélgettem vele egy kicsit… Ezeknek valamikor panziójuk volt.

EJTŐERNYŐS

Nevetve. Kiknek?

COLONEL

Ezeknek a Vinkleréknek. Kérdeztem az öreg hölgytől, Hogy kié lehet az a római ház. Hogy ő csak azt tudja, kié volt. Mondott egy nevet, de elfelejtettem.

EJTŐERNYŐS

Csodálom.

COLONEL

Na, várj csak! Várj csak! Most jön a lényeg. Egyszóval: nincs tulajdonosa, a tanács rátette a kezét a házra, de még nem tudja, hogy mit akar vele.

EJTŐERNYŐS

Ezt honnan veszed?

COLONEL

Magától a tanácstitkártól. Együtt söröztünk a kocsmában. Rendes tag. Van fantáziája. Ezt rögtön láttam, amikor felajánlottam neki a tervemet. És tudod, mi a tervem, Ejtőernyős? Egy mulató!

EJTŐERNYŐS

Igen. És?

COLONEL

Mondom: egy mulató!! A vízparton! Éjjeli fürdőzéssel! Színes reflektorok, a teraszon műsor, de valami rendes műsor ám. Gondoltam, te majd segítesz ebben, nem afféle kabarét akarok, hanem komoly dolgokat. Amilyen még nem volt! Irodalmi műsort, öregem, az éjszakai fürdőzőknek. Maguk a költők szerepelnének, felolvasnának, vagy elszavalnák a versüket, meg ilyesmi. Gondoltam, neked van egy csomó haverod közöttük, meg tudnád szervezni. És éjszakai fürdőzés, gondold meg! Színes reflektorokkal pásztáznám végig a víztükröt, piros, kék, zöld, meg százféle szín. Na, mit szólsz hozzá?

EJTŐERNYŐS

Ez már valami! És ha jól értem, itt akarsz megtelepedni.

COLONEL

Miért ne? Ahogy jobban körülnéztem, nem is olyan rossz hely ez.

EJTŐERNYŐS

Eszterre tekint. Nem is olyan rossz hely, mi?

COLONEL

Eszterhez. Komolyan mondom, nem is olyan rossz hely. El lehet itt éldegélni. Akármeddig. Tudja, mit kérnek egy ilyen telekért, mint ez a maguké, mondjuk San Remóban? Milliókat! Én mondom. És mennyivel különb San Remo? A vederhez megy, kivesz egy újabb palack sört. Próbáljuk meg, talán ez már hidegebb… Megint az ajtónál nyitja ki. A poharakat… Eszter, maga még meg sem itta!

ESZTER

Megvetően. És mi lesz Marseille-jel?

COLONEL

Hát persze, persze Marseille! Az is. Hát persze!

EJTŐERNYŐS

Előbb ez, aztán… mi is?

ESZTER

Keményen. Marseille!

COLONEL

Elérzékenyül, de talán inkább csak játszik. Igen, Marseille! Mindig oda vágytam, Marseille-ba. Az volt álmaim városa…

ESZTER

Csodálom, hogy nem találkozott Ejtőernyőssel.

COLONEL

Hol?

ESZTER

Amint ott sétált a kocsma körül.

COLONEL

Hát nem a vízen voltál?

ESZTER

Nem. Vagyishogy nem csak a vízen volt!

COLONEL

Nem csak a vízen? Mit jelent ez?

EJTŐERNYŐS

Eszter talán jobban tudja.

COLONEL

Most érti igazán. Azt akarja mondani, hogy… hogy mégis?…

Eszter hallgat. Colonel Ejtőernyősre néz.

EJTŐERNYŐS

C’est la vie!

ESZTER

Kétségbeesetten. Miért jött ide?! Miért ide jött? Hát nem érti, hogy miért maradt el olyan sokáig?…

Hosszú csend.

COLONEL

Fáradtan felnevet. A múltkor a kezembe akadt egy fénykép. Gyermekkoromból. Azóta, hogy megtaláltam, magamnál hordom… és nézem… nézem… Kihalássza a zsebéből, mutatja Ejtőernyősnek. Ez az… Hm… Csak nézem és nem értem, hogyan történhetett, hogy ennyire tönkrementem. Itt ülök egy lépcsőn, pizsamakabátban. Talán kétéves lehettem. Nézd, Ejtőernyős, kétéves voltam, és milyen egyenesen tudtam ülni ezen a lépcsőn. És nevettem… Ültem a téglalépcsőn, már nem tudom, hol lehetett ez… csak ültem gyanútlanul!

ESZTER

Visszafojtott indulattal. Miért jött vissza? Azt mondta, elmegy. Azt mondta, eltűnik!

COLONEL

Hát igen. Szerettem volna eltűnni. De nem lehet. Itt ültem ezen a téglalépcsőn… s azóta még nem tudtam eltűnni… Szünet. Fáradtan. Szóval… telefonáltál?

EJTŐERNYŐS

Telefonáltam.

ESZTER

Nem hallja?! Telefonált!

COLONEL

Halkan. Neked van igazad. Eddig volt. Elébe kell nézni. Vállalni kell… Hallgat, majd feltekint szomorú mosollyal. Emlékszel az indulónkra?

EJTŐERNYŐS

Az indulónkra, Colonel?

COLONEL

Arra a szignálra, amit Glázer Rudival együtt csináltunk.

EJTŐERNYŐS

Á, valami rémlik! Nahát, persze! Az volt a nagy szám! Valahogy így volt: tam-ta-ramta-ta…

COLONEL

A gitárért megy, megpróbálja dúdolni a dallamot. Tam-ta-ram-ta-ta… Azúr Légió… Megpengeti a húrokat.

ESZTER

Ingerülten. Ejtőernyős! Mondd neki, hogy menjen!

EJTŐERNYŐS

Pszt! Nem látod, hogy keresünk egy régi dallamot?

ESZTER

Majdnem sír tehetetlen dühében. Mondd neki, hogy menjen innen! Menjen, amíg nem késő!

EJTŐERNYŐS

Nem mondhat ilyesmit az ember a vendégének, igaz, Colonel?

COLONEL

Ez az, ez az, megvan! Pengeti a gitárt, énekel.

Azúr Légió!

Az volt ám a jó!…

A fiúk meg a parancsnokok,

Az ágyúk meg a vipponok

Vaságy,

degeszre tömött szalmazsák

CSAK AKKOR MEGY HAZA, KÉREM

HA MINDEN RENDBEN LESZ, ÉRTEM?

S minden egyenes vonalban állt –

a rohamsisak, a csajka,

a zubbony, a dragony gombja,

a derékszíj csatja balra…

A puskacsőben rozsdafolt?

– a kimenőnek vége volt!

Sírhatott az a kicsi lány,

ott kinn a kocsma udvarán

Kúszás, fedezési támadás!

Irány a cél! Futás, futás!

Ejtőernyős is vele énekel.

A jobbra-át, a balra-át,

a balra-át, a jobbra-át!

Kávédban brómot hiába ittál,

mindig a lányokról álmodoztál

ha este végre szólt a kürt…

Az volt a szép, a takarodó!

Aludt az Azúr Légió…

A hullafáradt,

nagypofájú,

nyughatatlan,

bőétvágyú,

rumot sörrel vedelő,

káromkodós,

mocskosszájú,

aranyszívű,

rohadt májú,

hősies és megalkuvó

AZÚR LÉGIÓ!

Már az utolsó soroknál Eszter fülel, felugrik, az ablakhoz siet.

ESZTER

Hagyja abba! Hagyjátok abba! Jönnek!…

Colonel megdermed, a heverőre dobja a gitárt.

EJTŐERNYŐS

Eszter, nézd meg, ki az?

Eszter kisiet a ház elé.

COLONEL

Sápadtan. Nem, nem… Nincs hozzá erőm, mégsem…

EJTŐERNYŐS

Nyugodj meg, talán valamelyik szomszéd.

COLONEL

De hiszen te…!

EJTŐERNYŐS

Telefonáltam. Elég sokára kaptam összeköttetést. És micsoda hely, öregem! Süket az a telefonoskisasszony ott Feketetón?

COLONEL

Megragadja a karját. Fe… Feketetóval beszéltél? Csak nem a…

EJTŐERNYŐS

De igen. A bisztróval. Nagy nehezen…

ESZTER

Az ajtóban. Prédikátor jön. Nahát!…

Kimerülten nekidől az ajtókeretnek.

COLONEL

Azt mondod, a bisztróval beszéltél? Biztos vagy ebben? A bisztróval?…

EJTŐERNYŐS

Anna volt a telefonnál.

COLONEL

Anna!

ESZTER

Meglepetten. Anna?!…

COLONEL

Gondoltam…

Csend.

EJTŐERNYŐS

Nagyon nyugtalan miattad. Megvigasztaltam, hogy jó helyen vagy. Már amennyire ez számodra jó hely.

COLONEL

És… és mi van vele? Mit mondott?

EJTŐERNYŐS

Be van kötve a feje. Kicsit nekicsaptad a jégszekrény sarkának, más semmi.

COLONEL

Más semmi…

ESZTER

Maga ezt tudta, és járatta velünk a bolondját!

COLONEL

Nem, nem dehogy… Amikor ellöktem, megijedtem, azt hittem, vége. Nem mozdult… Elmenekültem… Ejtőernyőshöz. De mit mondott? Mit gondol? Mit csináljak? Hogy most mit csináljak?…

EJTŐERNYŐS

Vár. Azt mondta, vár.

COLONEL

Vár…

ESZTER

Átmegy a szobán, megáll Colonel előtt. Komédiás! Kisiet jobbra.

COLONEL

Kétségbeesetten Eszter után. De nem, hát én…! Komédiás?!… Indulattal. Hülyülésnek látszik? Ez az egész csak hülyéskedésnek látszik?! Csakhogy én nem viccelek! Nem viccből csinálom!…

EJTŐERNYŐS

Minden hülyéskedésnek látszik.

COLONEL

Már beletörődtem, hogy vége. De úgy látszik, még ezt sem tudtam megtenni. Most folytathatom végestelen-végig… végestelen-végig… Mi mást tehetnék? Mit? Ki mondja meg?! Dönteni! Miért kell mindig dönteni?! És csinálni, ha jó, ha rossz…

EJTŐERNYŐS

Halkan nevet. Úgysem tudsz kitörni. Legfeljebb, vagy inkább: talán! – választhatsz két egyforma sziget között.

COLONEL

Hát valahol kell lennem, az biztos. És Anna… hallottad mit mondott? Vár! Vár… Terített asztallal fog várni… ott ül a konyhában és százszor is felmelegíti a vacsorát. És azt mondja: egyél! Meg: vártalak… És ott állsz, és nem tehetsz semmit. Vártalak! Mindig ez a vártalak! És néz. És hallgat.

EJTŐERNYŐS

Legjobb lenne, ha most egy ideig egyedül élnél. Amíg össze nem szeded magad. Aztán majd rájössz, hogy mit kell tenned. Még mindent tehetsz. Még van időd…

COLONEL

Tudod, hogy ezek csak szavak.

EJTŐERNYŐS

Nem csak szavak.

COLONEL

És te? Te mindent megoldottál?

EJTŐERNYŐS

Öngúnnyal. Ezen fáradozom. Szünet. Tudod, kamaszkoromban egyszer egy repülő elől menekültem a mezőn. Jött egy gép, és engem üldözött. Lőtt. Meg akart ölni. Egy ismeretlen ember. Ki akart nyírni, csak úgy, méregből… Most nem lennék itt. Vacak tizenhat évemmel kinyiffantam volna. Vijjogtak a golyók. Sütött a nap, emlékszem, a lucernás sötétzöld volt. Beletúrtam arcomat a földbe. A porba. Nem sírtam. Csak féltem. Reszkettem, az istenit neki! Húsz éve… nem már több is, persze. Szóval, jó régen volt. De azóta sem szűnt meg az az érzés. Nem, nem szűnt meg, az ördög vigye el! Hát én nem adom be a derekamat, mégsem! Nem, én nem! Nem akarok emiatt sem kapkodni, sem tétlenkedni. Nem tudom, érted-e?… Szünet. Írok egy könyvet. Ezt az egy könyvet akarom megírni, semmi többet. Egyetlen dolog van, amit fontosnak tartok közölni. Arról van szó, hogy az embernek össze kell szorítania a fogát, és nem hinni, hogy vége lesz. Nem hinni, hogy egyszercsak nem bírod tovább. És még egy! Úgy kell tenni, mintha értelmes lenne ez az egész dolog, és lenne valami cél. Mert lehet, hogy van, öregem. Az is lehet, hogy van. Nem tudom. Még nem tudom. Egyébként elég gyatra masina ahhoz a mi kis agyunk, hogy eldöntsük – és főleg, hogy kijelentsük: van, nincs!… Na, szóval, azt kell gondolni, hogy van Cél, hogy a mérkőzés után majd kitüntetnek, nyakadba akasztanak egy plecsnit, megrázzák a jobbodat, megveregetik a vállad, meg ilyesmi. Így lesz, nem így lesz, mindegy. A mérkőzést szépen kell végigjátszani. Szépen, karakánul. Érted? Érted, mit magyarázok? Mint egy meccs. Kemény küzdelem a végsőkig. De nem akárhogyan. Nem ám. Nem akárhogyan!

Hallgatnak.

COLONEL

És ha egyedül maradsz?

EJTŐERNYŐS

Egyedül?

COLONEL

Ha, mondjuk, Eszter azt mondaná, köszönöm szépen, nekem itt ebből elég – akkor?

EJTŐERNYŐS

Kis csend után. Akkor is. Akkor is végig kell játszani, szépen. Nincs felmentés. Együtt vagy egyedül, a dolog ugyanaz.

COLONEL

Hm. Jól hangzik. Azt az egyet meg kell hagyni, hogy van benned valami, valami… ami olyan, mint a kés!

PRÉDIKÁTOR

Megjelenik az ajtóban. Eszter nincs itt? Elmennék a boltba. Meglátja Colonelt. Nicsak! Vendég ebben a házban? Hiszen lehet, lehet… Az Úr legyen magával.

COLONEL

Nem ártana.

PRÉDIKÁTOR

Megütközve. „Azt kérdem tehát: vajon elvetette az Isten az ő népét? Szó sincs róla”… Ne legyen kishitű, tisztelt barátom.

COLONEL

Végre egy jó hír. Hol hallotta?

PRÉDIKÁTOR

Ez nem az ön tulajdon hangja, uram. Némelyek elferdítik a hangjukat, csakhogy ne ismerjenek rájuk.

COLONEL

Na, nézzenek oda!

PRÉDIKÁTOR

Nem szabad elcsüggedni. Mert mit mond az Írás? „Meghagytam magamnak hétezer férfiút, kik nem hajtottak térdet Baál előtt”…

EJTŐERNYŐS

Pénzt ad Prédikátornak. Na, itt a pénz, hozd, amit Eszter mondott…

PRÉDIKÁTOR

Kenyér, ásványvíz, szappan… Elég rá ennyi pénz? Már csak azért, mert nem hordok magamnál egy fillért sem, aztán jöhetek vissza dolgomvégezetlenül.

EJTŐERNYŐS

Elég, elég. Menj, siess!

PRÉDIKÁTOR

Kifelé menet. Az emberek azt tartják, bolond vagyok. Colonelhez. De maga, tisztelt úr, ne higgye! A bolondok bolondoznak, én meg szomorú vagyok. Kimegy.

COLONEL

Prédikátor után, ideges nevetéssel. Hétezer férfiú! De hol van az a hétezer férfiú?! Itt vagyok én, a hajammal, a bőrömmel, a csontjaimmal, a körmeimmel… Létezem! És mit kezdjek magammal?! Valamikor legalább megmondták! Az Öreg legalább megmondta. Emlékszel az Öregre?

EJTŐERNYŐS

Bresztyenszkire? Iszik.

COLONEL

Az, az! Az öreg Bretyire.

EJTŐERNYŐS

Kemény fiú volt.

COLONEL

Az. Kemény fiú. Milyen egyszerű volt akkoriban. Az ő keze alatt milyen egyszerű volt! Ott állt a század előtt és azt mondta: A feladatra gondoljatok, fiúk!

EJTŐERNYŐS

Aki nyafogott, azt ki nem állhatta! Aki síránkozott, annak jaj volt! Jót húz a sörből.

COLONEL

A feladatra gondoljatok, fiúk! Ez a kötelességetek, semmi más!

EJTŐERNYŐS

Az aknások kitartottak. Alig volt bennünk szusz, de bevánszorogtunk a körletbe, a magunk lábán.

COLONEL

Még egy lépés! Na, még egy lépés… A feladat, fiúk, a feladat!…

EJTŐERNYŐS

Hogy áll maga, Colonel?! Húzza ki magát! Fel a fejjel! Mellet ki, hasat be! Így a kurvák állnak, Colonel! Vigyázz! Irány a cél! Menet utánam!…

COLONEL

Egy-kettő, egy-kettő, egy-kettő…

Menetelnek körbe a szobában. Már kapatosak a sörtől. Trappolnak, röhögnek.

EJTŐERNYŐS

Colonel, drága kisfiam, hogyan tartja azt a puskát?! Nem dióverő az, drága Colonel fiam!

COLONEL

Hé! Ki lépett ki a sorból? Nem megmondtam, hogy előre?! Á, maga az, Ejtőernyős! Maga különcködik? Hát nem jó ott magának, ahol a többieknek?

EJTŐERNYŐS

Ne beszéljen annyit, Colonel, drága kisfiam, mert megzavarom, hogy elhagyja a haját!

COLONEL

Értettem! Egy-kettő, egy-kettő! Őrség, jobbra át! Tiszte-legj! Itt van az egész hadse-reg!

EJTŐERNYŐS

Colonel! Drága kis fiam, maga szépen bevonul a sitkóra! Két nap szigorított!

COLONEL

Mennyi?!

EJTŐERNYŐS

Mi? Visszapofázott? – Száz nap szigorított!

COLONEL

Röhögve. Ezer nap szigorított… Egy-kettő, egy-kettő!

EJTŐERNYŐS

Nótát az élen! Egy-ke-há-négy!

COLONEL

Most még mindent lehet, most még tiétek a világ! Énekelnek.

Azúr Légió!

Az volt ám a jó…

A fiúk meg a parancsnokok… (stb.)

Eszter bejön, kétségbeesetten nézi a trappoló, székborogató, harsányan éneklő férfiakat.

ESZTER

Túlharsogva a lármát. Szörnyűek! Szörnyűek vagytok ezzel… Szörnyűek! Nem hagynátok abba? Azúr Légió! Mást se tudtok, csak ezt az Azúr Légiót! Mikor unjátok már meg? Ez az egyetlen, ami jelent valamit? Mert elmúlt? Mert mindent bele lehet álmodni – és hazudni?!

Kimerülten, zavartan, röhécselve megállnak. Colonel az asztalhoz támolyog, palackból issza a sört.

COLONEL

Bólogat. Mert elmúlt, mert mindent bele lehet álmodni. Úgy van. Te! Ejtőernyős! Tényleg, talán nem is volt. Talán csak kitaláltuk. Nem gondolod?

EJTŐERNYŐS

Lassan abbahagyja a nevetést. Mi? Hogy kitaláltuk? Hát bizony lehet, Colonel. Lehet. Eszterre tekint, arca elhorul. Egyébként mindegy. Teljesen mindegy.

COLONEL

Hohó! Azt már nem! Igenis volt! Igenis létezett! Ez az egyetlen, ami biztos, hogy létezett…

Csend, Eszter elfordul. Távolról hajóduda szól.

EJTŐERNYŐS

Ez már a félkettes rév… Kimegy.

COLONEL

Dohogva. A nyulai. Jó neki. Fogadjunk, hogy a nyulainak ad enni. A nyulaival tud törődni. Leül, tölt, iszik.

ESZTER

Csendesen. Miért kellett magának idejönnie?

COLONEL

Ó, ez nem hangzik valami barátságosan.

ESZTER

Ezt a csendet itt legalább nem bolygatta fel senki. Semmi. Amíg maga ide nem jött.

COLONEL

Őszintén sajnálom, ha én…

ESZTER

Idejött, hogy felkavarja (Kicsit gúnyosan.) ezt a nyugalmat. Ejtőernyős azt mondja, maga mindenkire nagy hatással van. Lehet. Oroszlán.

COLONEL

Mi?! Hogy mi vagyok én? Oroszlán?! Oroszlán…

ESZTER

Ejtőernyős szerint rám is hatással van. Ez nem igaz. De mégis… Maga megnyitott itt egy folyosót. Azt a folyosót, amin bejött. És ez most már nyitva áll az Ördöghegy és a világ között. Keskeny kis folyosó, de ezen már ki akarok nézni. Ezen már ki kell néznem. Van odakinn valami, amiről tudnom kell. Nekem. Magamnak.

COLONEL

Nyögve. Ne, ne terheljen még ilyesmivel is.

ESZTER

Azt hittem, maga nem fél attól, amit tesz. Már látom, hogy igen. És Ejtőernyős is fél attól, amit tesz, különben nem írná le, nem akarná bizonyítani, hogy igaz. Én nem akarok félni attól, amit teszek. Nincs mitől félnem.

COLONEL

Hát igen, eleinte én is így hittem. Mindannyian hittük, hogy nincs mitől félni. Zavartan. Jöjjön, igyon egy kis sört. Most már nem fogom sokáig rontani itt a levegőt.

ESZTER

Mintha nem is neki beszélnének. Maga sodródik, Ejtőernyős pedig menekül. De talán valahogy másként is lehetne élni, nem? Az anyám egyszerű asszony volt, hat gyereket szült, és nevelt fel, főzött, mosott, takarított – ahogy mondani szokás. Az apám hatvanéves koráig dolgozott olajos, rossz levegőjű műhelyekben. Ez a két ember, az apám és az anyám, soha nem kérdezte, hogy minek él, hogy jó-e, hogy él? Nem töprengett ezen egyik sem. Különösen, nem naphosszat. Nem értek rá ilyesmire. Éltek – ez volt a dolguk. Hát ők nem emberek voltak? Ők nem ugyanebben a világban éltek?

COLONEL

Csak nem akarja itthagyni Ejtőernyőst?

ESZTER

Itthagyni? Hát látja… Szünet. Mindegy, hogy elmegyek-e innen, vagy sem. Amit szeretnék, azt ember talán már nem is élheti, mert szembeszegült a Földdel, a Vízzel, a Tűzzel, a Levegővel… Olyan létre vágyom, ami nem görcsös félelem, nem álom, nem nosztalgia, nem sodródás és nem menekülés… Azt akarom, hogy úgy járjon át az élet, mint fát a nedvek, mint földet az eső, mint napfény a növényt…

Hirtelen elhallgat, mert belép Ejtőernyős.

EJTŐERNYŐS

Ezt látnod kellett volna, Colonel! A nyulaimat! A kezemből eszik a répát, ott tolonganak a ketrecajtónál, istenemre, azt kell hinnem, szeretnek. Nyisd meg azt a mulatót, vagy micsodát, ott a parton, és ha itt leszel, megtanítalak téged is egy-két dologra, ami örömet szerez.

COLONEL

Felrezzen. Azt a mulatót, mi? Igen, igen… Nem is lenne rossz. Mit gondolsz, meg tudnám csinálni? Anna meg én, elvezetnénk valahogy. Még sikerem is lehetne vele. Csináltatnék egy frakkot, abban járkálnék a vendégek között. – Jó estét kívánok! Vanszerencsém! Hogy ízlik a bifsztek? Jó mulatást kívánok kedves mindnyájuknak!… Keserű nevetéssel. Mi a véleményed, hogy állna rajtam a frakk?

EJTŐERNYŐS

Nevet. Remekül, Colonel, remekül… Eszterhez. Na, kapunk valami harapnivalót?

ESZTER

Kis csend után szomorú engedelemmel. Igenis, kapitány! Hajónk, ha nem tévedek, az Egyenlítőhöz ért – ideje, hogy felszolgálják az ebédet…

Függöny.

Vége

A villamos játékvillamosnak tetszett itt a völgyben, ahol ilyenkor nem is járt ember, novemberben, hétköznap délután. Még korán volt, talán három óra; köd ült a tájon, de föntebb a kopasz fák meg a meztelen sziklák derengő fényben álltak, nedves fényben a lomha eső után. A villamos sikongva kanyarodott a vakvágányra, a kalauz meg a vezető leszálltak és elszívtak egy cigarettát a végállomás csendjében.

Sókyné vezette a lányt, át a síneken, át a peron ázott cigarettacsutkákkal teleszórt kőkockáin az erdei ösvényre. A fákon táblák voltak, igy hát nem is volt rendes erdő, csak amolyan kirándulóhely, az ösvény partján piros padokkal. Zöld kendővel a fején s zöld kabátban olyan volt Sókyné, mint valami erdei lény: könnyű és áttetsző. Mellette a lány csupa pirosban, meg feketében – fekete haj, fekete lakktáska, fekete magas sarkú cipő – idegen volt ebben a novemberi tájban; ment Sókyné mellett cigarettázva, lustán, puha léptekkel.

– Pár perc – mondta Sókyné –, s máris ott vagyunk.

– Szóval szombaton meg vasárnap?

– Nem. Pénteken, szombaton meg vasárnap.

– Persze, persze – mondta a lány. – Pénteken is.

– Akkor már van errefelé forgalom – magyarázta Sókyné. – Még ilyenkor ősszel is, amíg nem jönnek azok a nagy fagyok. Addig érdemes. De nyáron minden nap. Főleg délután. Nyáron sokáig nyitva tarthatunk, amíg csak le nem megy a nap.

– Nyáron! – nevetett a lány. – Hol van még a nyár?

Sókyné előresietett; a fák ritkultak, s látszott a rét az erdő gyűrűjében; az ázott bódék, a büfé, a menedékház. A fonnyadó hangafű fölött úszott a köd; felhőben jártak. – Na, gyerünk csak – szólt izgatottan Sókyné. Zsebéből lakatkulcsot kotort elő, s elhagyta a lányt, beleveszett a felhőbe, csak az egyik pléhből és lécekből eszkábált bódénál tűnt fel újra. – Erre, erre! – kiáltotta; a csendben élesen szállt öregesen reszkető hangja. – Siessen, Ircsikém, kedves!

A lány széttárt karral, lakktáskáját lóbálva pörgött a réten, nevetett, s futott botladozva a bódéhoz. Átölelte a kis öregasszonyt, megcsókolta az arcát, aztán megint a táj felé fordult, belélegezte az avarszagot, a fű kesernyés szagát. Sókyné a lakatokkal bajlódott türelmetlenül; kiszabadította a vaspántokat, a bódé elejéről leemelte a pléhlemezt, s máris látszott a pult, meg a hátsó falra szerelt polcrendszer s a polcokon a sok szürke konzervdoboz. Az ajtót is kinyitotta, bement; ízületes ujjaival végigtapogatott mindent: a rongylabdákat, a színes gipsznyuszikat, a tükröket, a fésűket, a bögrécskéket. A lány már ott állt mögötte.

– Hát ezek? – kérdezte.

– A nyeremények – mondta mosolyogva Sókyné. Fújogatta róluk a port, sorba rakta őket. – Most mindent megmutatok… Nézze csak, Ircsikém, így rakjuk fel a dobozokat. Alul öt, aztán négy, majd három, kettő és végül a tetejére egy. Így… piramisban. A kuncsaftnak meg átadunk három rongylabdát. Három dobás, érti? Ha a kuncsaft valamennyi dobozt le tudja dobni, kap egy nyereményt. Engedi, hogy válasszon… gipsznyúl, tükör, fésű… Választhatnak, ha valamennyit… – Kuncogott. – De fogja meg, Ircsikém, ezeket a dobozokat. Na, emeljen meg egyet. Érzi? – Várta a hatást; a lány kézbe vett egy konzervdobozt.

– Jé, milyen nehéz!

– Hát persze! – nevetett izgatottan Sókyné. – Homok van benne, tudja? Ha nem tennék a dobozokba homokot, könnyűek lennének, mint a pihe, nem lenne nagy kunszt lelökni őket azokkal a rongylabdákkal. Meg kell élni, Ircsike, nem fizethetek rá…

– És ha rájönnek? – csodálkozott a lány.

– Eh, dehogy jönnek rá! Maga csak ne törődjön ezzel! Maga itt fog állni, kedveském, és idecsalogatja őket… – Hirtelen végigmérte a lányt, mintha most látná először. – Egy kis fru-fru nem ártana a homlokára, kedveském. És azért, mert már ősz van, nem kell nagyon bebugyolálnia magát. A nyakát… ha lehet a vállát is… hadd lássák! És mosolyogva és barátságosan! Majd otthon adok szép aranykarikákat a fülébe, szép arab függőket. És azt kell mondania: „Parancsoljon, édes uram! Ó, uram, ön ügyes kezű, látom én, próbálja ki a szerencséjét!” Meg ilyesmit. Hízelegni kell nekik.

– Parancsoljon, édes uram! – A lány nevetve hajolt a pultra, tetszett neki a szerep; kicsit megtágította piros kötött blúzát a melle fölött. – Azt hiszem, menni fog.

– De mennyire! Esténként majd elszámolunk. Én is itt leszek a közelben, a menedékházban… ott üldögélek majd, a sarokban szoktam ülni, oda jár Burián úr is. Ismerte Burián urat?

– Burián urat? Nem.

– Ó, remek ember! Ő volt itt az első céllövöldés. A gyerekek nagyon szerették. Egy időben úgy volt, hogy… – Sókyné a lányra tekintett, megköszörülte a torkát. – Szóval esténként elszámolunk szépen. Nem jár rosszul velem, majd meglátja.

A lány rátenyerelt a pultra, nevetett; de aztán elkomolyodott, s csak nézte a fonnyadó füveket, a néma bódékat, az üres büfét, a fekete fákat. – És ha senki sem jön?

– Senki? – Sókyné nem értette. – Senki?

– Ha nem jár erre senki, kit csalogassak?

– Miért ne járnának erre? Nagy, híres mutatványos tér volt ez itt mindig. Az emberek szerették. Az emberek meg a gyerekek! Burián úr bódéjánál is úgy nyüzsögtek, hogy alig fértek a puskákhoz. Jó kis bódé volt az övé is. Szépen meglettünk volna mi ketten, Burián úr meg én… csak hát…

– Ilyenkor ősszel – kedvetlenedett el a lány –, egy lélek sem jön erre.

– És nyáron? Várja csak meg a nyarat, Ircsikém! Tolongani fognak itt, különösen, ha maga hívogatja őket. Csak arra kérem, hízelegjen nekik. Maga még szép, fiatal, szép a bőre, a nyaka… Még éldegélhetünk ebből a bódéból egy ideig. Még… – Megborzongott. – Nem akarom itthagyni ezt a teret. Beülünk Burián úrral a menedékház vendéglőjébe… forralt bort iszunk… Tudja, valamikor én is… Jól ment itt minden. De megöregedtem. Miattam már a kutya sem jön ide… – Félénken folytatta: – A nyáron a házból kihoztam ide egy lányt, mint most magát. Jól dolgozott, jól keresett, de jött egy pilisi mészégető és elvette feleségül. – Összeszűkült szemmel nézte a lányt. – De maga, kedveském, ugye…?

A lány felvett egy rongylabdát, dobálgatta a tenyerén.

– Férjhez ment? – kérdezte.

– Ó – mondta gyorsan Sókyné –, már találkoztam azóta vele! Szívesen visszajönne! De most már, ugye, késő… A férje nem engedi el… Na, jöjjön. Bezárunk, és a menedékházban iszunk egy kis forralt bort. Hűvös van, nem árt.

A lány kinn megállt a füvön. Az öregasszony megrángatta a lakatokat, hogy jól zárnak-e. Felnézett a lányra. – Majd meglátja, milyen mesterség ez, és megszereti. Jönnek és nyerni akarnak. De mi tudjuk, hogy nem nagyon lehet nyerni. – Kuncogott. – Mi tudjuk. Reménykednek, de mi tudjuk… Játsszunk velük, mint velünk az isten.

Albérlet és filodendron^*

Hangjáték

Hangok és szereplők

A FÉRFI

A NŐ

ÖREGEMBER

JÓNÁS

JÓNÁSNÉ

NAGYMAMA

VILMÁCSKA

HÁZMESTERNÉ

TAXISOFŐR

FIÚ

Léptek kopogása, csilingelés, távolodó villamos zaja. Léptek. Csend.

A FÉRFI

Ne fordulj vissza!

A NŐ

Talán nem is itt kellett volna leszállni.

A FÉRFI

Akkor se fordulj vissza. Erre megyünk.

A NŐ

A kalauznő nem tudta biztosan, merre van az az utca.

A FÉRFI

Mit tudhat a kalauznő? Különben is: bóbiskolt.

A NŐ

Ha erre lenne, tudná.

A FÉRFI

Bízd rám magad. Mondtam már, hogy ismerem ezt a környéket.

A NŐ

De hisz’ régen volt, rettenetesen régen, amikor itt laktatok.

A FÉRFI

Mindenre emlékszem. Ha itt jobbra fordulunk, lesz egy gesztenye allé. Kis térbe torkoll. Akkoriban fabódék álltak a téren. Céllövölde, bábszínház… Abból a térből nyílott… Gyere csak!

A NŐ

Lehet, hogy rosszul emlékszel. Szünet. Hűvös van…

A FÉRFI

Fázol? Bújj ide közelebb hozzám. Így, így. Most jobb?

A NŐ

Mintha nem is figyelnél rám.

A FÉRFI

De, de, hogyne… Visszhangozva. Negyvenkettes szám. Azt hiszem, éppen az lesz az a ház. Hat- vagy hétéves lehettem – egyszer bementem a kapuján. Zöld bokrok álltak a kertben, s a bokrokon túl látszott a sárga fal, a barna zsalugáterek, a kőlépcsők, a nagy faajtó. Senki sem mutatkozott, csend volt. Sütött a nap, alkonyat felé járt az idő… a kavicsok megcsikordultak a talpam alatt. Féltem: zajt csapok, észrevesznek, kizavarnak. Pedig valami nagyon vonzott a házhoz. És akkor a ház sarkánál megláttam egy nőt. Fiatal nő volt, annyi idős lehetett, mint akkoriban az anyám. Feltűnt a ház sarkánál – csak egy pillanatig láthattam. Emlékszem, laza barna kontya volt, és kék ruhát viselt. Világoskéket… Mintha felém indult volna – de nem, csak intett mosolyogva, barátságosan. Nem mozdultam. Pedig az illatát is érezni véltem, édeskés illat volt, virágokra emlékeztető. Aztán eltűnt. Eltűnt a ház sarkánál. Attól a perctől egyedül éreztem magam. Soha többé nem láttam újra… Sokáig álmodtam róla. Különös, vad álmokat, meg szelídeket…

A NŐ

Megint feltámadt a szél. Az idén állandóan fú, mint valami tengerparton. Vagy mint a pusztában. Mintha a pusztában vándorolnánk…

A FÉRFI

Igen, igen, itt van a gesztenye allé.

A NŐ

Ez a néhány pudvás fa?

A FÉRFI

És ott lesz a tér…

A NŐ

Félek, eltévesztetted. Annyi allé és annyi tér van a külső kerületekben…

A FÉRFI

Türelmetlenül. Mondom, hogy ez az! Szünet, visszhangozva. A zsaluk mindig csukva voltak, de a kapu tárva állt. Az egyik szárny kiszakadt a kőlábból, nem leltetett becsukni. Alkonyat előtt értem oda mindig, és néztem a házat. És tudtam, fogy ő fenn lakik valahol, tágas, fagerendás szobában… Képzeletben bejártam a házat, őt kerestem. Falépcsők voltak odabenn, meggyszín pácolású korlátok… Azt álmodtam, hogy én is ott lakom. Az én szobám a manzárd volt. Felmentem a falépcsőn, láttam a kovácsoltvas kilincset, a kockás takaróval leterített heverőt, a pergamen lámpaernyőt, a tisztára súrolt padlót, a függönyös ablakot, az ablakból a hársfák koronáját…

A NŐ

Visszhangozva.… A konyhában mosakodtunk. Felszereltünk egy függönyt, de nem sokat ért, a függöny mögé került a gázrezsó is, anyám türelmetlenkedett, főzni akart, apám meg mindig az újságját kereste… És a szobában együtt aludtunk mindannyian. Csak nyáron volt jó, éjszaka kitártuk az ablakot, bevilágított a hold. Elalvás előtt mindig arra gondoltam, hogy egyszer egyedül élhetek majd a férjemmel egy nyugalmas lakásban… és fürdőszobánk is lesz…

A FÉRFI

Visszhangozva. Vágyaimban ott éltem a manzárdban. A nő, akit szerettem, húst sütött a konyhában, s amikor hetet ütött az óra, felszólt, és én lementem… Asztalhoz ültünk. Semmi más nem volt az asztalon, csak egy kétkarú gyertyatartó, egy nagy cseréptálban hideg sült, meg egy kancsóban bor. Szemközt ültünk… és őszre gondoltam mindig, októberre vagy novemberre, a kertben kis köd…

A NŐ

Egy pad. Látod? Semmi más. Nincsenek bódék.

Halk vásári muzsika. Trombita, verkli, dob. Elúszik.

A FÉRFI

Itt állt a céllövölde…

Csend. A muzsika már alig hallható.

A NŐ

Nem fogjuk megtalálni a házat.

A FÉRFI

Milyen kicsiny ez a tér…

A NŐ

Biztos, hogy erre kell lennie?

A FÉRFI

Az utcatáblát befedte a rozsda… Csak egy-két betű látszik. Nézd csak? Egy kicsit megkaparom…

A NŐ

Halkan. Re-mény… Szünet. Remény utca… Szünet. Azt mondod, negyvenkettes szám?

A FÉRFI

Izgatottan. Igen, igen… Az lesz az, a negyvenkettes számú ház. Mindjárt tudtam, amikor az újságban láttam a hirdetést. Tágas albérlet…

A NŐ

Azt írták, egy személy részére.

A FÉRFI

Mindig azt írják.

A NŐ

Visszhangozva. Már húszéves voltam, és még mindig együtt háltunk mindannyian, egy szobában… Az egész család. Soha nem találtam a holmimat… És a konyhában kellett mosakodni, a családi lavórban… Vettem egy olvasólámpát, de apámat zavarta a fény, aludni akart… Más hangtérben. Siessünk. Tudod a nevét?

A FÉRFI

Kinek?

A NŐ

Hát annak, aki a hirdetést feladta.

A FÉRFI

Nem írta ki a nevét. Csak az utcát és a házszámot.

A NŐ

Semmi mást?

A FÉRFI

Zavartan. Nem, nem, egyáltalán… Azt hiszem, legjobb lesz, ha kérdezősködünk. Majd becsöngetünk a lakásokba…

A NŐ

De mit mondunk nekik? Hogy kit keresünk?

Léptek. Csend. Léptek.

A FÉRFI

Ez az!

A NŐ

Itt nincs is vaskapu.

A FÉRFI

Leszerelték. Már akkor kilazult. Mondtam.

A NŐ

Eléggé kopott ház.

A FÉRFI

Negyvenkettes szám. Jól emlékszem…

Léptek a kavicsokon.

A NŐ

És a bukszusok? Konzervdobozok hevernek a fűben, meg szemét.

A FÉRFI

Gyere csak.

A NŐ

Beállítani egy idegen házba! Amikor nem is tudjuk, kit keresünk!

A FÉRFI

Élnünk kell valahol. Jön a tél.

A NŐ

Ha azt a másik címet néznénk meg inkább… Amit a kollégád ajánlott ott a belvárosban?

A FÉRFI

Türelmetlenül. Most, amikor végre idejöttünk?

Szünet. Léptek.

A NŐ

Hát bemegyünk? Mégis?

A FÉRFI

Mi mást tehetnénk?

Léptek a kövön. Halk ajtónyikordulás, majd az ajtó erősen becsapódik.

A NŐ

Mi volt ez?

A FÉRFI

Bizonytalanul. Talán a házmesterné. Kikukkantott…

A NŐ

De miért bújt el?

A FÉRFI

Csak becsukta az ajtaját.

A NŐ

Olyan furcsán nézett…

A FÉRFI

A házmesternék mindig furcsán néznek. Ez a dolguk. Gyere csak…

Léptek a lépcsőkön.

A NŐ

Milyen sötét lépcsőház! És minden csupa por.

A FÉRFI

Itt megpróbáljuk. Itt, a félemeleten.

A NŐ

Alig látni. Van névtábla az ajtón? Gyújts gyufát.

Sercenés.

A FÉRFI

Hm… Nehéz kibetűzni. Ahá! BÁLINTNÉ. Szünet. Magas, barna ajtó. Na, látod? Talán ez lesz az. Szünet. Nem szól a csengő.

A NŐ

Próbáld meg még egyszer.

A FÉRFI

Hallottál valamit?

A NŐ

Szorongva. Senki sincs ebben a házban. Csak a házmesterné. Talán ő tud valamit. Talán ő tudja, miért nincs itt senki. De nem akarta megmondani. Nem gondolod, hogy figyel minket?

A FÉRFI

Ugyan már, nyugodj meg! Szünet. Hát hiába nyomom ezt a nyavalyás csengőt?! Szünet. Az a bajod, hogy nincs lakásunk. Csavargunk – hol az öregeknél alszunk, hol a nővéredéknél… Az idegeid kikészültek. Nem csodálom…

Neszezés, kulcs zörgése.

A NŐ

Csss! Jön valaki!

Ajtónyikordulás.

ÖREGEMBER

Tessék?

A FÉRFI

Jó napot…

A NŐ

Bocsánat, nem tudjuk, jó helyen járunk-e?

A FÉRFI

Közbevág. …a lakás miatt.

ÖREGEMBER

A lakás miatt? Szünet. Várjanak, kiakasztom a biztosító láncot… Neszezés. Tessék.

Ajtónyitás, csukódás.

A FÉRFI

Voltaképpen… egyszóval, Bálintnét keressük.

ÖREGEMBER

Igen, Bálintnét. Tessék, csak beljebb… Ő most…

A NŐ

Nincs itthon?

ÖREGEMBER

De, de, igen… Csak… most nem tudnak vele beszélni.

A FÉRFI

És önnel? Önnel tárgyalhatnánk?

ÖREGEMBER

Velem? Szünet. Erre jöjjenek. Szünet, léptek. Oda a fotelba tessék. Öreg, rozoga bútorok. Vagy a kanapéra… Mivel szolgálhatok? Cigarettával? Vagy szivarral, uram?

A FÉRFI

Nem, köszönöm.

A NŐ

Tehát, kiadó?

ÖREGEMBER

Á, a lakásra gondolnak? Önök tehát lakást keresnek.

A FÉRFI

A feleségem és én. Ketten. Nincs gyerekünk.

A NŐ

Nem, nincs gyerekünk.

ÖREGEMBER

Ó, igazán sajnálom… Szünet. Khm… Sajnos, nincs cigarettám… Ön nem is dohányzik, uram?

A FÉRFI

Parancsoljon. Filteres.

ÖREGEMBER

Köszönöm. De gyufám… gyufám sincs.

A FÉRFI

Tessék.

Gyufa sercenése.

ÖREGEMBER

Á, milyen finom cigaretta. Szerda óta nem voltam lenn az utcán. És senkit sem kérhettem meg…

A NŐ

Melyik szobáról lenne szó?

ÖREGEMBER

Ó, hogy melyik szobáról?

A FÉRFI

Az újságban olvastuk, hogy itt… Remény utca negyvenkettő… Nagyon örültem neki. Én ugyanis errefelé éltem gyermekkoromban. Ön mindig itt lakott?

ÖREGEMBER

Én? Ami azt illeti… Nos, igen. Gyakorta. Ha úgy tetszik.

A NŐ

A férjem kedveli ezt a környéket. Ez lenne az a szoba?

ÖREGEMBER

Még nem is tudom, kedves asszonyom.

A NŐ

Vagy inkább a másik szoba?

ÖREGEMBER

Halk, fáradt nevetéssel. Még nem döntöttem, asszonyom.

A FÉRFI

Van itt egy nagyobb terem? Fagerendás…

ÖREGEMBER

Nem emlékszem, hogy lenne.

A NŐ

Természetesen, hiszen Bálintné…

ÖREGEMBER

A nővérem.

A NŐ

A nővére? Úgy gondolom, az övé a lakás.

ÖREGEMBER

Ennek nincs semmi jelentősége. A lakás mindannyiunké volt, az egész családé. De már csak ketten maradtunk. Ő meg én… azazhogy talán csak én.

A FÉRFI

Szórakozottan. Talán csak ön?

ÖREGEMBER

Ő ugyanis… két napja haldoklik.

A NŐ

Ó, istenem! A kórházban?

ÖREGEMBER

Nem, asszonyom. A szomszéd szobában.

A FÉRFI

Bocsásson meg, nem tudtuk! Akkor most legjobb lesz, ha elmegyünk.

A NŐ

Tapintatlanság volt részünkről…

ÖREGEMBER

Kérem, kérem, nem történt semmi. Szegény nővérem, úgyszólván már nem is él. Egyáltalán ne zavartassák magukat. Pillanatnyilag nem tehetünk semmit.

A NŐ

De önnek talán most ott kellene lenni mellette!

ÖREGEMBER

Nem, nem, inkább beszélgessünk. Szerda óta nem voltam lenn az utcán. Itt ülök, és várok. Ez a kötelességem. Pedig a kerület mozijában egy jó filmet játszanak. Nem látták véletlenül? Állítólag az őserdei állatokról szól. Nagyon érdekel az őserdei állatok élete, de sajnos itt kell ülnöm, már szerda óta. Ha jól tudom, ma kedd van…

A NŐ

Mégis, talán máskor… alkalmasabb időben…

ÖREGEMBER

Nincs ennél alkalmasabb idő. Közeleg az este, ráérünk valamennyien…

A NŐ

Ó nem, nem, egyáltalán nem…

A FÉRFI

Közbevág. Egy pillanat! Megnézhetném közelebbről azt a képet a falon?

ÖREGEMBER

Képet a falon? Ja, igen, tessék csak.

A FÉRFI

Felgyújthatom a villanyt? Nem látom eléggé…

ÖREGEMBER

Ott lesz valahol a kapcsoló… Talán a szekrény mögött…

A FÉRFI

Sajnos nem találom…

ÖREGEMBER

Pontosan én sem igen tudom, hol van.

A NŐ

Hát ön nem itt él?

ÖREGEMBER

De, de, hogyne! Csak a kapcsolók… soha nem ismerem ki magam. Szünet. Nagyon finom ez a cigaretta. Képzeljék el, meglehetősen erős dohányos vagyok, és szerda óta képtelen voltam cigarettát szerezni…

A FÉRFI

Talán ez a kapcsoló működik… Igen. Ó, nem valami jó fény. Szünet. Azt hiszem, ő az! Bocsásson meg.

A NŐ

Kiről beszélsz?

A FÉRFI

Megkérdezhetném, ki ez a hölgy ezen a fényképen? Barna, laza konty, kék selyemruha…

ÖREGEMBER

Halkan nevet. Pontosan az ellenkezője, uram. Persze a fénykép nem színes, ezért nem csodálom, hogy elvétette. Nos, szőke laza konty, és piros ruha. Igen, igen…

A FÉRFI

Tévednék?

ÖREGEMBER

Minden bizonnyal, uram. Ha ezzel az állításommal nem sértem meg.

A FÉRFI

Csalódottan. Pedig határozottan emlékeztem rá: barna konty és kék ruha.

ÖREGEMBER

Emlékszik? Igazán? És hogyan lehetséges ez?

A FÉRFI

Említettem már, hogy gyermekkoromban ezen a környéken laktunk. Sokszor jártam erre. És egyszer láttam ezt a hölgyet.

ÖREGEMBER

A gyermekkori emlékek csalókák.

A NŐ

Türelmetlenül. Ha már ilyen illetlenül feltartjuk önt, nem térhetnénk a tárgyra?

ÖREGEMBER

Nagyon szívesen. Persze, nem tudom, hogy ő, mármint a nővérem, még meddig húzza. Önöknek pedig sürgős, nemdebár?

A NŐ

Nagyon sürgős, de semmi esetre sem akarunk lelketlenül arra várni, hogy valakinek a halála révén…

ÖREGEMBER

Bizony ez nagyon szomorú dolog, de ezen már nem segíthetünk. Mellesleg szólva, kilencvenéves. Szünet, színtelen hangon. A fiam huszonnégy éves korában halt meg a fronton. Mindkét lábát térdből levágta az akna. Elvérzett. A Keleti pályaudvaron láttam utoljára. Felszállt a tiszti kocsiba, és integetett. Zászlós volt. Barna, magas fiú. Jól állt rajta az egyenruha. A zenekar indulókat játszott… Aztán még láttam néhány másodpercig az ablakból kihajolni. Szép, barna fiú volt. Ákos. Ákosnak hívták.

Hosszú csend.

A FÉRFI

Ha jól sejtem, önök nem is adtak fel hirdetést?

ÖREGEMBER

Miféle hirdetést?

A FÉRFI

Az újságban. Hogy kiadó a lakás.

ÖREGEMBER

Nem, mi nem adtunk fel hirdetést. Nem is gondoltam ilyesmire. De igazuk van, minek nekem ekkora lakás?

A NŐ

Nem akar bemenni a nővéréhez?

ÖREGEMBER

Két napja nincs magánál.

A NŐ

De hát ez borzasztó!

ÖREGEMBER

Bizony, asszonyom, borzasztó. Huszonnégy éves volt. Hegedült. Ott állt a kottaállvány az ablakmélyedésben… Nem, nem is ott, hanem a másik szobában. Már nem emlékszem pontosan.

A FÉRFI

Akkor hát legjobb lesz, ha elmegyünk…

ÖREGEMBER

Kérnek egy kis teát? Semmi más nincs itthon. A nővéremnek főztem a teát, de ő már nem issza meg. Kár lenne kiönteni.

A NŐ

Igazán benézhetne hozzá!

ÖREGEMBER

A feleségemnek nem is mertem megmondani, hogy meghalt a fiunk. Nem is mondtam meg soha. Várta. Két esztendeig várta. Szünet. Egyszer reggel be akartam menni a fürdőszobába – majd megmutatom a fürdőszobát is –, de nem nyílott ki az ajtó. Lenyomtam a kilincset, nekifeszültem. Mintha odabentről eltorlaszolták volna. Nagy nehezen mégis odább tudtam görgetni az akadékot. Ő volt. A feleségem. Végzett magával, a kövön hevert a teste… Látja, uram, azért tudom olyan pontosan, hogy ama hölgynek szőke kontya volt, és kedvelte a piros ruhákat. Ez a fénykép még fiatal korában készült róla. Amikor Ákos még kisfiú volt. Fogták egymás kezét, és sétálgattak a kertben… Hozhatom a teát?

A NŐ

Riadtan. Nem, köszönjük…

A FÉRFI

Szívesen segítenénk. Ne telefonáljunk orvosért a nővére érdekében?

ÖREGEMBER

Magam is orvos vagyok, uram. Öreg, nyugdíjas orvos. Tudom, mi a teendőm.

A FÉRFI

Felcsattan. Nem hagyhatja magára!

ÖREGEMBER

Higgadtan. Két éve fekszik. Két éve, uram! És tudja, mi volt a foglalkozása? Ha nem lenne itt a kedves felesége, megmondanám. Egész életemben hazudnom kellett miatta. A neve is, látták az ajtón: Bálintné! Soha nem volt Bálintné, soha nem volt férjnél! De amikor idejött hozzánk – már negyven éve! – kitettem ezt a nevet az ajtóra. Szünet. Mindannyian hazudni kényszerültünk miatta. A feleségem is, én is, Ákos is. Azt akartuk, hogy rendes családnak lássunk. Orvos voltam. Szünet. A feleségem sírt éjszakánként. – Nem bírom a hazugságot, mondta, nem bírom… Talán azért is ölte meg magát, mert én is hazudtam neki. És mondja meg, uram, miért hazudik az ember? Mert jót akar. Mert – azt gondolja – a hazugság kímélet. Szünet, halkan. Én már nem tudok hazudni többé. Öreg vagyok ahhoz. Itt ülök, és várom, hogy meghaljon. Várom. Pedig két éve ápolom. Mit tehetek még, uram? Hetvenéves vagyok, egy héten egyszer idejönnek a barátaim. Nem sokan. Két barátom maradt. Egy boncmester meg egy ápoló. Öreg emberek. Kártyázunk. Szerdán. Szerdától szerdáig hat nap telik el. Szívcseppeket szedek. Valamikor gyógyítottam. Az emberek könyörögve fogták a kezemet. Látja? Remeg a kezem. A kártyát is mindig elejtem. „Belelátunk a lapodba” – mondják a barátaim… Szünet. Emberi testeket gyógyítottam, uram! Romlandó testeket. Dolgoztam, mint egy gépész. Fogaskerekek, csavarok, dugattyúk… Most itt ülök, és ezeket a barna rózsákat nézem a tapétán…

Csend, bongó óraütés.

Félóránként üt az óra…

Óraütés.

Ne menjenek még! A szoba! Meg kell beszélnünk a szobát! Akkor hát idejönnek?!… Ne menjenek el, asszonyom! Uram!

Ajtócsapódás, sietős léptek.

A FÉRFI

Várj!

A NŐ

Istenem!

A FÉRFI

Nem ez volt az! Láthatod, nem ez volt az a lakás…

A NŐ

Idegesen. Mondtam neked, arra a címre menjünk el, amit a kollégád ajánlott. Mondtam neked!

A FÉRFI

Az emeleten… biztosan a felső emeleten van…

HÁZMESTERNÉ

Lentről. Keresnek valakit? Csend. Halló! Azt kérdeztem, keresnek valakit?

A FÉRFI

Hangosan. Köszönjük, megtaláljuk! Halkan. Gyere! Az emeletre…

Léptek. Távoli ajtócsapódás, csend.

Ezen az emeleten két ajtó van.

A NŐ

Kérlek…

A FÉRFI

Szóltál? Mit csinálsz? Miért ülsz le a lépcsőre?

A NŐ

Elszédültem. Olyan rettenetes ez! Hol akarunk mi élni? Kik között?

A FÉRFI

Nem illik a lépcsőn ülni. Jöhet valaki.

A NŐ

Keserűen nevet. Ó, nem illik a lépcsőn ülni? Nem illik!…

A FÉRFI

Még egy kicsit légy türelemmel. Meglátod, itt lesz valahol az a lakás, ebben a házban…

A NŐ

De milyen lakás?!

A FÉRFI

A mi lakásunk! Szünet. A falakat majd fehérre meszeltetjük, gondold el, a fehér falban a barna, öreg gerendák! Esténként kitárjuk az ablakot, a kertből beáramlik az ősz szaga… Errefelé mindig jó a levegő. A folyó miatt. Még nem is mondtam neked, milyen közel van ide a folyó! Kisétálunk a partra… a víz széles, sima, nyugodt… Télen fával fogunk tüzelni… Csend.

A NŐ

Ott akarok ülni a tűznél, és rád várni… Megismerem a lépteid, készítem a vacsorát…

A FÉRFI

Könyveink lesznek. Az egyik falat beborítják majd a könyvek.

A NŐ

Néha majd felolvasol nekem? Ha olyanra bukkansz, amit nekem is kell tudnom.

A FÉRFI

Magunkra zárjuk az ajtót, és senki sem zavarhat.

A NŐ

Senki…

A FÉRFI

Majd meglátod… Szünet. Gyere, állj föl. Kis csend.

A NŐ

Amikor így elmondod, megnyugszom.

A FÉRFI

Gyere, állj fel a kőről. Szünet. Talán itt, ez az ajtó. Jobb felől. Csengetés. Na, ezeknél rendesen szól a csengő.

A NŐ

Te menj előre…

Ajtónyitás.

JÓNÁSNÉ

Önök csengettek?

A FÉRFI

Elnézést a háborgatásért…

JÓNÁSNÉ

Kedveskedve. Tehát minket keresnek? Az uramat vagy a fiamat, vagy a nagylányomat? Vagy talán engem? Ámbár engem nem szokott keresni senki… Nevet. Háziasszony vagyok, itthon élek, ki keresne engem? Hacsak nem a tanácstól, vagy a zöldkereszttől?… Ó, miket beszélek, hiszen a gyerekek már nagyok, nagyobbacskák, hála isten, a zöldkereszt meg, ugyebár, a kiskorú gyermekek édesanyjához jár ki, jaj, de régen volt, istenem, bizony, elszaladt az idő megöregedtem, ne is mondják, kedveseim, hogy nem…

FIÚ

Bentről. Anya! Ki az?

JÓNÁS

Bentről. Engem keresnek?

JÓNÁSNÉ

Jó, jó, türelem… Nevet. Ez az én családom… Más hangon. Pardon, tehát kiket tisztelhetek önökben?

A NŐ

A lakás miatt…

A FÉRFI

Pontosabban az albérleti szoba miatt…

JÓNÁSNÉ

Halkabban. Ó, szóltak maguknak? Mondtam Kissnének a zöldségesnél, hogy ha tud egy megbízható házaspárt… Hirtelen. Jöjjenek, jöjjenek beljebb… Most nincsenek itthon. És az sem szükséges, hogy a házban hallják… Ajtócsukódás. Jónásné vagyok. Tehát a Kissné küldte magukat?

A NŐ

Nem a Kissné…

A FÉRFI

Közbevág. Dehogynem! Dehogynem a Kissné.

JÓNÁSNÉ

Hát persze, a zöldséges boltból! Nagy jóakaróm ő nekem. Tessék, erre, erre, a mi szobánkba. Az övéké zárva van. Tetszik látni? Lakattal. Lakattal zárják. Tudja fene, mit őriznek ennyire?! Nekem már húsz éve mindig van albérlőm, de ilyenek még nem laktak nálunk. Lakattal zárják, kérem, a szobájukat. Hát mik vagyunk mi, tolvajok? Ki kíváncsi a koszos holmijukra? Szerintem, első a bizalom! Ha az emberek összeköltöznek, legalább bizalommal legyenek egymás iránt. Ez sért engem, kérem. Sérti az egész családomat. A férjemet például. Tisztességes, dolgozó ember! Kiáltva. Géza! Gézaa! Csendesebben. A konyhában van a kisfiammal. Jaj, tessék vigyázni! Hát ez az, ez az!

JÓNÁS

Kintről. Ki a fene rúgta szét a pályát?!

JÓNÁSNÉ

Jó, jó, ne kiabálj!

A NŐ

Jaj, kárt csináltam?

JÓNÁSNÉ

Csudát, csudát, kedvesem! Ez a férjem szórakozása. Persze, a gyerek kedvéért. Villanyvasút. Behálózzák az egész lakást. Sínek, sínek mindenütt. És, persze, emiatt is állandó veszekedés van a lakókkal. Jönnek haza dérrel-durral, beletipornak a sínek közepébe, ahelyett, hogy egy kicsit vigyáznának. Szegény uram, rengeteg pénzt költ a sínekre, kizárólag a fiam kedvéért… Igazán nagyszerű apa, hála isten, nem panaszkodhatom, a mi családunk, kérem, a mi családunk!… Na, nem tudom, találnak-e hozzá hasonlót! Már bocsánat, természetesen nem ismerem az önök helyzetét… Más hangon. De gyerek nincs, ugye?

A NŐ

Nincs.

A FÉRFI

Vigyázz, itt is a sínek!

JÓNÁSNÉ

Ó, itt is, persze. Ez a legújabb vonal. A konyhában építik a pályaudvart, és ez a leghosszabb vonal, az ebédlőszekrény alatt vezet el, az ebédlőszekrény alatt kis villanykörték égnek, az az alagút… Igen, itt tessék átlépni. Így. Tetszik látni, körben a szobában, körben… Parancsoljanak helyet foglalni. Még van időnk, éppen jókor tetszettek jönni, csak sötétedéskor érkeznek meg, addig megbeszélhetjük a dolgot… Ó, most látom, milyen helyes kis asszonyka! Fiatal házasok, ugye?

A NŐ

Fél éve esküdtünk.

A FÉRFI

Nem voltak itt fagerendák?

JÓNÁSNÉ

Fagerendák?

A FÉRFI

A mennyezeten. Amolyan régimódi fagerendák…

JÓNÁSNÉ

Nem emlékszem, hogy fagerendák lettek volna. De majd a papa megmondja – mi csak papának hívjuk, a gyerekek így szokták meg, hát én is… Hangosan. Géza! Gézaaa! Gyere már! Halkabban. Nem lehet elráncigálni a vasútjától…

Sípolás, zakatolás.

Na, jön a kétszázhármas.

A NŐ

A micsoda?

JÓNÁSNÉ

Menetrend szerint indulnak a szerelvények, ez a kétszázhármas. Diesel… Na, most talán majd ő is bejön.

A FÉRFI

Tehát jelenleg vannak lakók?

JÓNÁSNÉ

Hogyan, hát Kissné nem mondta?

A FÉRFI

De, persze, mondta… csakhogy…

JÓNÁSNÉ

Á, értem, önök azt hitték, hogy már sikerült kiseperni őket innen. Nem, sajnos még nem.

A sípolás, zakatolás erősödik.

JÓNÁS

Kintről. Halló! Itt a négyes őrház! A kétszázhármas áthaladt.

FIÚ

Kintről. De papa, most már hagyjuk!

JÓNÁS

Kintről. A váltók! A váltók! Nincsenek átállítva a váltók!

FIÚ

Kintről. Ez már rém unalmas, papa!

JÓNÁS

Kintről. Halló, halló! Itt a négyes őrház! A váltók!…

Erős zakatolás, sípolás, majd zörgés, csörömpölés. Utána csend.

A FÉRFI

Valami baj van?

JÓNÁS

Kintről. Óriási szerencsétlenség! A legfrissebb kiadás! Óriási vasúti katasztrófa! Kisiklott a gyors! Óriási katasztrófa!…

JÓNÁSNÉ

Nevet. Ez a mindene! Ez a mindene! Szünet. Na, kisfiam, otthagytad a papát?

FIÚ

Mondd meg neki, hogy ne kiabáljon.

JÓNÁSNÉ

Talán köszönnél, igen? Vedd ki a zsebedből a kezedet. Nem hallom azt a köszönést!

A NŐ

Kedvesen. De, de mi hallottuk. Szervusz.

A FÉRFI

Türelmetlenül. Szervusz.

FIÚ

Mondd meg neki, anyu, hogy engem nem érdekel ez a vacak vasút. Más dolgom van.

JÓNÁSNÉ

Kisfiam! Magyarázólag. Ez is! Látják? Ezt a modort is az albérlőinktől tanulja! Na, menj, és küldd be a nővéredet a fürdőszobából. Menj szépen. Magyarázólag. A nagylányom minden délután a fürdőkádat súrolja. Maguk nem tudják, mi mindenre képesek ezek a lakók! Reggelenként, például, fürdenek. És, persze, a kádban! Belemásznak a kádamba és lubickolnak. Megjegyzem, amikor önök csengettek, azt hittem, hogy a rendőrség.

A FÉRFI

A rendőrség?

JÓNÁSNÉ

Ugyanis én feljelentettem őket.

A NŐ

Egyszerűen csak feljelentette őket?

JÓNÁSNÉ

Nézzék, nekem ez kötelességem. Mit tudom én, mit tartanak a szobájukban? Amit ekkora lakattal őriznek? Halkan. Szerintem valami szajré. Esténként valamiféle nehéz tárgyakat tologatnak ide-oda. Megállás nélkül…

JÓNÁS

Közelít. Óriási szenzáció! A legfrissebb kiadás!…

JÓNÁSNÉ

Na, papa, bejöttél? Legalább vettél volna fel egy zakót!

JÓNÁS

A legfrissebb kiadás! Parancsoljon hölgyem, parancsoljon, uram! Nevet.

A NŐ

Zavart nevetéssel. Ó, köszönöm…

JÓNÁS

Hol az a kölyök? Miatta csinálom az egészet. Rohanok haza a porcelánüzletből, ahol egész nap halálra dolgozom magam… rohanok, hogy tovább építsem a vasútvonalait… És tessék! Most például hol van?

JÓNÁSNÉ

Kiküldtem a fürdőszobába Ágikáért, de szerintem a vécén ül és a lexikont olvassa.

JÓNÁS

A lexikont! Mindig a lexikont!

JÓNÁSNÉ

Géza, ennek a kedves ifjú párnak a Kissné szólt.

JÓNÁS

Örvendek. Akkor hát tudják, miről van szó?

A FÉRFI

Nagyjából.

A NŐ

Őszintén szólva, nem számítottunk ilyen bonyolult helyzetre. Egy szoba, amiben még benn vannak a lakók…

JÓNÁS

Mondtad a hölgynek és az úrnak, hogy itt nálunk úgyszólván családtagokként lakhatnának?

A FÉRFI

Igen, kérem, de hol?

JÓNÁS

Nézze kedves doktor úr…

A FÉRFI

Közbevág. Nem vagyok doktor….

JÓNÁS

Megesküdtem volna, hogy ügyvéd.

A FÉRFI

Zavartan. Nem, egyáltalán nem…

JÓNÁS

Nálam döntő tényező a szimpátia. És engedjék meg, hogy megmondjam, önök nagyon szimpatikusak. Nagyon. Igazán rendkívüli módon örülnénk, ha önök laknának itt ezek helyett a… a…

JÓNÁSNÉ

Ne izgasd fel magad, papa.

JÓNÁS

Elhihetik, torkig vagyunk velük. És már meg is tettük a szükséges intézkedést…

A FÉRFI

A kedves felesége említette.

JÓNÁS

Nos, doktor úr, remélhetjük, hogy önök is segítségünkre lesznek ebben az ügyben?

A NŐ

Mit tudunk mi segíteni?

JÓNÁSNÉ

Ó, kedvesem, sokat, nagyon sokat.

Kulcsok zörgése, kaparászás.

Mi az? Megjöttek volna? Nézz ki, papa! Suttogva. Nagyon kell vigyázni, nehogy megsejtsék, hogy maguk lennének az új lakók. Isten őrizz! Megnehezítené a dolgunkat.

A FÉRFI

Nekünk most kell a lakás, azonnal. Jön a tél…

JÓNÁSNÉ

Ó, hol van még a tél! Mi az, papa?

JÓNÁS

Közelít. A nagymama. Jól megszidtam. Megint az albérlők lakatját akarta kifeszíteni. Még csak az hiányzik, hogy észrevegyék.

JÓNÁSNÉ

Nem veszik észre. A nagymama nagyon ügyes.

JÓNÁS

Köhög, figyelmeztetően.

JÓNÁSNÉ

Ó, papa, papa, a kedves fiatal pár előtt nyíltan beszélhetünk. Hiszen szövetségeseink, nem igaz?

A FÉRFI

Rosszkedvűen. Nem tudom, miben állhatunk rendelkezésükre?

A NŐ

Mert a mi ügyességünk, asszonyom…

JÓNÁSNÉ

Ne becsülje le magát, kedvesem. Amikor lakásról van szó, nem szabad visszariadni az áldozatoktól.

JÓNÁS

Ön, például, doktor úr, ha lenne szíves néhány szabad óráját arra szánni, hogy meglesse őket.

A FÉRFI

ÉN! Hogy én leselkedjek?!

JÓNÁS

Bocsánat, talán rossz kifejezést használtam. Nos, akkor így mondom: utánuk nézni. Minket ismernek. Ha kinn vagyunk a kertben vagy az utcán, nem jönnek haza. Meglapulnak a sarkon. S kérdem, miért? Hogy ne lássuk, mit cipelnek haza! Önnek nem kellene mást tenni, mint erre sétálni egyszer-kétszer. És azután tanúvallomást tenni, hogy mit tapasztalt… Á, itt a nagymama!

JÓNÁSNÉ

A kedves lakójelöltek, nagymama.

A NŐ

Tessék leülni.

A FÉRFI

Jó estét, kedves néni.

NAGYMAMA

Mi a fenének zárják lakatra az ajtajukat, he? Mit dugdosnak, maguk disznók!

A FÉRFI

De néni kérem!

JÓNÁSNÉ

Nevetve. Nem ők azok, nagymama!

JÓNÁS

Ők lesznek a tanúk, nagymama! A tanúk!

A NŐ

Csakhogy mi erre teljesen alkalmatlanok vagyunk…

NAGYMAMA

Nevetve. Ó, maguk lesznek a tanúk? Az más!

JÓNÁSNÉ

És ha minden sikerül, idejönnek lakni.

NAGYMAMA

Csak jöjjenek, jöjjenek! Azelőtt nekem mindig volt benn egy karosszékem a másik szobában. De ezek a disznók kidobták a karosszékemet. Pedig nekem mások mindig megengedték, hogy délután benn üljek az ablaknál. Onnan jól lehet látni az utcát… Szeretem az embereket, de már nem tudok kijárni. Ennek a szobának az ablakából meg csak a kertre látni. Ki a fene jár a kertben? Senki! De az utcán… az utcán mindig jön valaki… Haragosan. A vejemnek is elrontották a játékát.

JÓNÁS

Szerényen. Ugyan, nagymama!

NAGYMAMA

De, de, bizony! Micsoda szép vasútvonalak voltak! A Pacific, meg a Transzszibériai! Hegyeken, völgyeken át! Igen, igen, mind a két szobában. A vejem négykézláb mászkált a sínek között…

JÓNÁSNÉ

Olyan boldog volt!

NAGYMAMA

Mindannyian boldogok voltunk…

JÓNÁS

Szerényen. Ami azt illeti, nem zavarkodtam én. Csak estefelé. Öttől fél hétig. Legfeljebb hétig…

NAGYMAMA

Aki a mi családunkkal nem fér meg, az már!… ó, majd’ mit nem mondtam!…

JÓNÁSNÉ

Csaknem sírva. Bizony szomorú tapasztalataink vannak. Az emberek…

JÓNÁS

Mama, mama, ne hagyd el magad! Erős, bátor asszony vagy te, mama!

JÓNÁSNÉ

De amikor látom, hogy te is mennyit szenvedsz! Magyarázólag. Higgyék el nekem, ez az ember itt belül, belül a lelke mélyén rettenetesen szenved. Csak nem mutatja… Keményen tartja magát, de belül, higgyék el, legbelül…

JÓNÁS

Ó, doktor úr, sajnos, ez igaz! Nincs miért restelkednem önök előtt, hiszen olyan szimpatikusak… Impozáns, hatalmas vasútvonalakat akartam építeni a fiamnak! És mit nyújthatok neki? A konyhán, meg az előszobán át kell a síneket vezetnem. Hát csoda, hogy nincs vele megelégedve? Ő nagyon mélyérzésű gyerek, kímélni akar engem, de látom az arcán, a tekintetén, hogy amit nyújthatok neki, az kevés… Maga mégis tanárember…

A FÉRFI

Nem vagyok tanár…

JÓNÁS

Maga tanárember, maga érti a gyermekek lelkivilágát. Hát most mondja meg, mit tehet egy apa, akit ilyen aljasul sarokba szorítanak?!

JÓNÁSNÉ

Harcolhat!

JÓNÁS

Szomorúan. Csak a harc marad, semmi más…

A FÉRFI

Én igazán megértem, de mi…

A NŐ

Talán jobb lenne, ha ezentúl nem is adnák ki a másik szobát.

JÓNÁSNÉ

Ha nem adnánk ki?! Már hogyne adnánk ki! Azért, mert egyesek ilyenek, mint ezek, mi nem vesztettük el az emberekbe vetett hitünket. Ó, mi nagyon szeretjük a társaságot, majd megbizonyosodnak róla, ha itt élnek közöttünk! Esténként együtt nézhetjük a televíziót, mi, asszonyok közös háztartást vezetünk… Kitűnő receptjeim vannak, kedvesem, szívesen megtanítom magát, hogyan kell szép, leveles hájastésztát sütni… a férje nagyon fogja szeretni… És az az idő is eljön, ó, ahogy én elnézem magukat, biztos vagyok benne, hogy az az idő is eljön, amikor autót vesznek. Mindig vágytam egy autóra! Vasárnapi kiruccanások a Balatonra, a Bükkbe!…

A NŐ

Ó, most látom, hogy elszaladt az idő…

A FÉRFI

Csakugyan. Nem maradhatunk tovább.

JÓNÁSNÉ

De hisz’ még meg se beszéltünk mindent!

A FÉRFI

Majd visszatérünk az ügyre, asszonyom…

JÓNÁSNÉ

Igaz is, papa, az úr az imént kérdezte, hogy a másik szobában voltak-e fagerendák a mennyezeten?

JÓNÁS

Fagerendák? Honnan tetszik tudni? Voltak bizony, de milyen rondák! Hát nem emlékszel, mama, amikor a háború után átépítettük a lakást, kidobattam azokat a szúette gerendákat.

A FÉRFI

Kidobatta?

JÓNÁS

A nagymama ragaszkodott hozzá, de én egy modern lakást akartam, uram, fénycsövekből rejtett világítás, gépesített háztartás… nem illett ide az a sok vacak gerenda… Tessék nézni, tessék nézni… kell jobb ennél a rejtett világításnál?

JÓNÁSNÉ

Úgy, úgy, jó is, hogy felgyújtottad a villanyt, papa, már úgyis sötétedett. Nem is tudtak jól körülnézni, kedveseim…

A NŐ

Nagyon elszaladt az idő…

JÓNÁSNÉ

Ezek itt a családi fényképek… Nem szeretjük a festményeket a falon, sokkal kedvesebb nekünk egy-egy kép a szeretteinkről…

A NŐ

Hát akkor majd jelentkezünk, asszonyom…

JÓNÁSNÉ

Na nézzék meg, nézzék… Ez itt én vagyok, a férjemmel, A Velencei tónál. Nevet. Fürdőruhában… Bizony még csinosabb voltam…

JÓNÁS

Szerettünk csónakázni.

JÓNÁSNÉ

A férjem akkor még bajuszt viselt, és mindig ökölbe szorította a kezét, hogy lehessen látni a muszkliját…

A FÉRFI

Élénken. Á, és ez itt?! Megvan! Barna, laza konty, kék selyemruha…

NAGYMAMA

Közelít. Hát egy kicsit eltévesztette uraságod! Nekem ugyanis vörös kontyom volt, és éppen ezért a zöld ruhákat szerettem… Bizony!

A FÉRFI

Kétségbeesetten. De ez a hölgy, itt a képen…

JÓNÁSNÉ

Igen, igen, a nagymama, fiatal korában…

A FÉRFI

Halkan. Megesküdtem volna.

JÓNÁSNÉ

Valakivel összetévesztette talán?

A FÉRFI

Inkább csak magának. Megesküdtem volna…

A NŐ

Önök nagyon kedvesek. De most már valóban: a viszontlátásra!

JÓNÁSNÉ

Sajnálom, hogy ennyire szaladnak… A címüket felírnám…

A FÉRFI

Nem, nem, jobb lesz, ha mi jelentkezünk…

JÓNÁSNÉ

Két-három napot adok ezeknek itt. Na, legfeljebb egy hetet. Akkor aztán jöhetnek, kedveseim… Sajnálom, hogy a lányunkat nem tudtam bemutatni…

NAGYMAMA

Majd sokat fogunk beszélgetni, ha itt lesznek! Mesélek a régi szép időkről, amikor még vörös kontyom volt… Bizony, szép vörös kontyom volt…

JÓNÁS

Tudom, önöktől jó modort tanul majd a fiam, doktor úr… Én vasúti mérnöknek készültem… Egyszer az iskolában, az év végi vizsgán kaptam is egy ötpengőst a tanítómtól; a vállamra tette a kezét, és azt mondta (Hangja megbicsaklik.) azt mondta… büszke vagyok rád, fiam… Te még az életben, fiam… te sok mindent… csak vasszorgalommal… a tekintetedben, fiam, az élet… a lehetőségek… Hangja kiúszik.

A NŐ

Visszhangozva. Ó, micsoda ház! Micsoda emberek!

A FÉRFI

Visszhangozva. Remény utca. A kis tér, ahol a trombiták szóltak vasárnap…

Nagyon halkan és el-elúszva az I will wait for you vezérmotívuma. Inkább csak egy trombitaszóló. A dallam meg-megszakadva a szöveg alatt marad.

A bábszínházban borzongtam, de odaálltam a pénztárhoz és befizettem a húsz fillért. Függöny is volt, bordó bársonyfüggöny. Nesztelen vonták föl – a bábukat zsinóron rángatták. Mintha éltek volna – és mégsem. Borzongtam. Minden vasárnap ott ültem és bámultam, hogyan táncolnak, mozognak, nekiütődnek egymásnak és meghalnak. És utána eljöttem ide. Végigsétáltam a Remény utcán, megálltam a kertben a sárga kavicsokon…

A NŐ

Visszhangozva. Gipszminták! Micsoda borzalmas gipszminták a falakon!

A FÉRFI

Visszhangozva. Az ajtók zárva voltak, a zsalukat soha nem nyitották ki, de mégis, ez volt az a ház, ahová el kellett jönnöm.

A NŐ

Visszhangozva. Hol járok én veled?! Vagy magamban? Veled állok itt, ebben a szörnyű lépcsőházban, a vigyorgó gipszfejek alatt – vagy egyedül? Hol a kezed? A kezed?!…

Csend. A dallam végetér.

HÁZMESTERNÉ

Lentről. Hé! Maguk, ott! Keresnek valakit?!

A NŐ

Visszhangozva. Az állat is megleli valahol a helyét – egy barlangot, egy rést, egy odút… Otthon! Ezt hallottam mindig, otthon – az én otthonom, a te otthonod, a MI OTTHONUNK!…

HÁZMESTERNÉ

Lentről. Hé! Miért nem válaszolnak?

A NŐ

Hallod? Mit akarhat? Ki ez?

A FÉRFI

A házmesterné. Ránk akar ijeszteni. Ne törődj vele.

A NŐ

Visszhangozva. Rád bíztam magam. Amikor ott a padon ültünk, fél éve, tavasszal, és éreztem derekamon a kezedet… erős kezed szorítását a derekamon… Én nem emlékszem úgy semmire, mint ahogy te. Sem bábszínházakra, sem céllövöldékre egy kis téren, sem egy utcára, egy házra… sem színekre… Csak arra emlékszem: vártam, hogy valakire rábízhassam magam… Más hangtérben. Menjünk innen! Kérlek, menjünk el ebből a házból!… Visszhangozva. A kezed szorítását a derekamon… most miért nem érzem?!

Kongó léptek a kövön.

HÁZMESTERNÉ

Közelről. Na, hála istennek! Már azt hittem, hiába kiabálok maguknak.

A NŐ

Mi csak ott fenn…

HÁZMESTERNÉ

Jó, jó, látom én! Öreg házmesterné vagyok, csak ránézek valakire, és tudom, mi járatban van. Maguk lakást keresnek.

A FÉRFI

Találtunk egy hirdetést az újságban, de név nem volt benne, csak házszám…

HÁZMESTERNÉ

Ketten vannak, mi?

A NŐ

A férjem és én…

HÁZMESTERNÉ

Na mindegy. Szünet, majd felcsattan. Jól figyeljen, jóember, mondja meg a feleségének, hogy ne nézzen rám ilyen görbe szemmel, jót akarok én maguknak, a mindenségit neki! Meg annak is jót akarok, ni, ott fönn!

A FÉRFI

Kinek?

HÁZMESTERNÉ

Ide figyeljenek! De rólam egy szót sem, értik? Felmennek az emeletre…

A NŐ

Onnan jövünk.

HÁZMESTERNÉ

Jaj, hát még azt sem tudja, mit akarok mondani! Felmennek az emeletre, és becsöngetnek azon az ajtón, ami a Jónásékkal van szemben… Tudom, tudom, Jónáséknál voltak. Eh! Becsöngetnek a szemközti ajtón, és szépen beszélnek az öreglánnyal, értik? De nem én küldtem magukat! Én semmiről sem tudok…

A NŐ

Igazán kedves, de mi már nem…

A FÉRFI

Ki lakik ott?

HÁZMESTERNÉ

Ki lakik ott, ki lakik ott!? Vilmácska.

A FÉRFI

Egyedül?

A NŐ

Azt hiszem, kár próbálkozni…

HÁZMESTERNÉ

Én meg azt hiszem, nyugodtan megpróbálhatják. Két szép nagy szoba, meg egy manzárd…

A FÉRFI

Manzárd?

HÁZMESTERNÉ

Az hát! Minek neki akkora lakás? Rossz a lábam, én nem tudok napjában tízszer is felmenni hozzá, hogy megnézzem, nincs-e valami baja? Egyedül!… Egy ilyen idős hölgy!…

A FÉRFI

Talán ő adta fel a hirdetést?

HÁZMESTERNÉ

Nem, a hirdetést én adtam fel, de erről neki nem kell tudni… Na, menjenek, menjenek… Kiúszik.

Csengetés. Hosszan. Csend. Csengetés.

A FÉRFI

Bocsánat, ön – Vilmácska?

VILMÁCSKA

Kedves, színes hang. Ó, maga ismer engem? Jaj, csukjuk be az ajtót, mert bejön a korom, meg a por – elég egy kis léghuzam és beszáll az a sok piszok… Benn hagytam a szemüvegemet az asztalon… éppen a virágaimat ápolgatom, letettem a szemüvegem, nem látom jól az arcát, fiatalember… Ó, ketten vannak?

A FÉRFI

Igen. A feleségem.

VILMÁCSKA

A felesége? Szünet, erőltetett kedvességgel. Ő is ismer engem?

A FÉRFI

Nem, ő nem… azaz…

VILMÁCSKA

Tehát csak maga? Ha szabad érdeklődnöm, mikor találkoztunk? Csak utánam, utánam, az előszoba, sajnos, nagyon sötét, és itt mindenféle csecsebecsét tartok… csak utánam, a nyomomban jöjjön… Kiigazítja. Jöjjenek… nehogy nekimenjenek valaminek… Drága porcelánok… Kevés a hely, a szobák is zsúfolva vannak, nagyon szeretem az értékes porcelánokat meg a kristályvázákat… ezeknél jobban csak a virágokat kedvelem… Éppen most nyílott ki az egyik kaktuszom, majd mindjárt megmutatom, micsoda tűzpiros virág! Szereti… Helyesbít. Szeretik a kaktuszokat?

A FÉRFI

A kaktuszokat? Igen.

VILMÁCSKA

Sokan idegenkednek a kaktuszoktól, persze, mert az emberek csak a tüskékre gondolnak mindjárt, hogy a kaktusz csupa tüske, pedig micsoda szép virágot nyit némelyik… és szívósak… igazán megható… az egyik kaktuszról egyszer megfeledkeztem, már nem is tudom, hogyan… Más hangon. A küszöböt tessék átlépni, nálam a küszöbön mindig ragyog a rézpánt, erre kényes vagyok… Cseppet nevet. …Voltaképpen megfeledkeztem arról a szegény kaktuszról, el volt dugva egy sarokban, a földje sem volt valami jó, talán már le is mondtam róla…

A NŐ

Igazán barátságos lakás!

VILMÁCSKA

…hát egy szép napon, látom, virágzik. Egy egészen picike kis virágot hozott, de nem hagyta magát… Higgye… (Kis torokköszörüléssel.) higgyék el, annyira megrendített az élni akarása. Azóta minden gondom az övéké, rengeteg munka ennyi kaktuszt, virágot ápolni, de igazi öröm… igazi öröm… Szünet. Na, tessék! Ugye, milyen gyönyörű, mint a tűz! Szegény kaktusz meghajlik a virágok terhétől, szenved, de tudja, hogy gyönyörű. Szünet. Á, itt a szemüvegem. Igen, igen… ismerős az arca, fiatalember!

A NŐ

Hatalmas lakás!

VILMÁCSKA

A szőnyegre álljon, kedveském, a padlón meglátszik a cipő nyoma… Én magam nem is járok idebenn cipőben.

A NŐ

Bocsánat.

VILMÁCSKA

Fáradságos munka rendben tartani ekkora lakást, de jó tudni, hogy ha odakinn a világ piszkos, szennyes is, idebenn minden tiszta… Igaz is, fiatalember, hol találkoztunk?

A FÉRFI

Ööö… hogy mi… Hát mi…

A NŐ

Higgadtan. A férjem errefelé lakott gyermekkorában.

A FÉRFI

Igen, én sokat jártam errefelé.

VILMÁCSKA

Gyermekkorában? Ó, az nem is lehetett olyan régen…

A FÉRFI

És éppen ezért szeretnénk most is itt élni.

A NŐ

Mi ugyanis lakást keresünk. Egy szobát.

VILMÁCSKA

Hát az nehéz mostanában… Úgy hallom, nagyon nehéz… Lakást találni.

A FÉRFI

Nicsak, itt megvannak a fagerendák! És az a lépcső? Talán csak nem az vezet fel a manzárdba?

VILMÁCSKA

Hát maga még a manzárdra is emlékszik?

A FÉRFI

Mindig ott szerettem volna élni…

VILMÁCSKA

A manzárdot nem használom. Ablakából a kapura látni… Más hangon. Nem – jobban szeretem a meglepetést. Hallom, ha valaki jön, de nem tudom, ki az, azt hihetem: Ő! De ha látom a kaput…

A NŐ

Kár, hogy egymásba nyílik ez a két szoba.

A FÉRFI

Mindig úgy képzeltem, hogy a manzárd ablakából a hársfákra látni.

VILMÁCSKA

Jaj, egy pillanatra! Bocsánat! Maguk is hallottak valami neszt?

A NŐ

Én nem. Semmit…

VILMÁCSKA

De, de, valami zajt hallottam! Egy pillanat… egy pillanat… Távolodik.

A NŐ

Sietősen. Ha visszajön, térj mindjárt a tárgyra. Ez végre egy kellemes, csendes lakás.

A FÉRFI

Mondtam, ugye, hogy ne add fel a reményt…

A NŐ

Ott, az a másik szoba, az egészen jó lenne. Tágas, világos… A kétszárnyú ajtó elé tennénk a könyvespolcot, talán nem is hallatszana át semmi. Ha jól láttam, van külön bejárata… Na, már jön is… mondd neki, hogy azt a szobát…

VILMÁCSKA

Közelít. Igen, igen, hirtelen valami neszt hallottam… Mindig azt gondolom, bejön, és elbúvik valahová… Ó, nem azért, hogy megijesszen, nem azért… Talán csak meglepetést akar szerezni… Ha nagyritkán elmegyek hazulról, akkor is, mire megérkezem, azt hiszem, itt vár… Nevet. Egyszer még a szekrénybe is benéztem… Ugye, milyen ostobaság? Egy felnőtt férfi a szekrényben!…

A NŐ

Hogyan, hát más is lakik itt?

VILMÁCSKA

Nem, nem, egyedül élek… Mindig is egyedül éltem.

A FÉRFI

Könnyelműség! Nagyon sok baj származhat ebből!

VILMÁCSKA

Ijedten. Baj? Ó, maga ijesztgetni akar?

A FÉRFI

Kisfiúsan. Nem, nem, isten őrizz! Magát, Vilmácska? De mégis jobb lenne, ha nem egyedül élne itt…

A NŐ

Keményen. A lakás túl nagy egy személynek.

VILMÁCSKA

Hiszen nem vagyok egyedül! A virágaim… És Ő is megjöhet…

A NŐ

Ingerülten. Kicsoda?!

Csend.

VILMÁCSKA

Halkan. Várok valakit… Ó, fiatalember, maga emlékezhet rá! Ha valamikor ezen a tájon lakott, emlékeznie kell rá! Szerette a gyermekeket. Sportlövész volt, aztán később céllövöldét nyitott. Itt, itt az utca végén, azon a kis téren…

A FÉRFI

Á, igen, igen… Vöröses haj, erős áll, kék szem…! A bal szemével mindig hunyorított…

VILMÁCSKA

Boldogan. Hát persze! Megszokta a célzás miatt!

A FÉRFI

Elragadják az emlékek. Burián úr! Igen, már a nevére is emlékszem… Nevet. Most is magam előtt látom, amint nekitámaszkodik a céllövölde pultjának, és azt mondja: „Nektek ingyen, fiacskáim!”

VILMÁCSKA

Lelkesen. Nagyon szerette a gyerekeket. Azt tartotta, a gyerekeknek mindent meg kell adni, mindent, hadd örüljenek. Hadd tombolják ki magukat… Aztán később már úgyis reménytelen az egész…

A NŐ

Türelmetlenül. Szabad körülnéznem? Halkan. Szólj már a szobáról!

A FÉRFI

Halkan. Jó, jó, mindjárt…

VILMÁCSKA

De nagyon vigyázzon, kérem, a virágokra! És csak a szőnyegen…

Csend.

A FÉRFI

Zavartan. Milyen remek lenne itt lakni! Ezek a szobák! Ezek a diószín bútorok!… És ez, itt?

VILMÁCSKA

Egy régi olajmécs… Látom, maga szereti a szép dolgokat. Ezeket nézze meg! Reneszánsz edények, Firenzéből…

A FÉRFI

Zavartan. Bennünk igazán megbízhatna. Jó barátok lehetnénk.

VILMÁCSKA

Magát szívesen idevenném lakónak… Nevet. Nahát! Hogy emlékszik Burián úrra! Sóhajt. Mi ketten jól el tudnánk beszélgetni.

A FÉRFI

Igen, de mi ketten …

VILMÁCSKA

Mi ketten, mi ketten… Halkan nevet.

A FÉRFI

Türelmetlenül. Úgy értem, a feleségemmel… nekünk szükségünk lenne lakásra. És ha itt lakhatnánk!…

VILMÁCSKA

Szelíden. De hol, kedves fiatalember, hol? Vízzubogás. Jaj, mi az?

A NŐ

Kintről. Rossz a vécé vízöblítője? Vagy miért nem akar elállni…

A FÉRFI

Sietősen. Majd én megcsinálom…

VILMÁCSKA

Sértődötten. Ugyan, eddig semmi baja sem volt!

A FÉRFI

Kitűnően értek a vízvezeték-szereléshez.

VILMÁCSKA

Csak nem rontotta el?

A NŐ

Kipróbáltam…

Zaj, vízzubogás.

A FÉRFI

Na, most már jó lesz…

VILMÁCSKA

Félénken. A virágaimmal… én olyan békésen…

A FÉRFI

Ó, látja, már rendben is van… Mindenben a segítségére lennénk.

A NŐ

A férjem nagyon ügyes… Más hangon. Hány négyzetméter lehet a belső szoba? Húsz? Legalább húsz…

A FÉRFI

A manzárdot… szeretném megnézni.

A NŐ

Miért a manzárdot?

A FÉRFI

Megnézhetjük? Igazán szeretném látni.

VILMÁCSKA

Hát jó… a maga kedvéért! Majd én megyek előre… Itt vannak a kulcsok… Kulcscsörgés. Régen jártam odafönn… Azt gondoltam, majd ha öregek leszünk, felmegyünk a manzárdba. A gyerekek meg idelenn élnek… Nagyon szerette a gyerekeket. Egyszer meghívtam ebédre, igen, egyszer itt volt nálam ebéden…

A FÉRFI

Egy ilyen manzárdszobánál nem kell jobb!

A NŐ

Halkan. Most miért ide mászunk föl? Mondtam, hogy az a lenti sarokszoba!

VILMÁCSKA

Mit mond, kedvesem?

A NŐ

Csak azt kérdezem, hogy az ott jobbra a konyhaajtó?

VILMÁCSKA

Ó, micsoda ebéddel vártam! Már régen megígérte, hogy eljön ebédre, de sokáig váratott magára…

A FÉRFI

Ez a korlát… szép öreg fa… Más hangon. Mit tetszett mondani?

VILMÁCSKA

Burián úrról beszélek… Sokáig váratott magára. Szép ember volt. Csíkos barna öltönyt viselt, sárga félcipőt és bordó nyakkendőt. Ott ültünk az ebédlőasztalnál… „Gyerekeket szeretnék – mondta –, sokat! Itt élnének körülöttünk…” Aztán elborult a tekintete, hosszan nézett maga elé. „Csak az a baj – tette hozzá –, hogy a gyerekek felnőnek, és szomorú, elégedetlen emberek válnak belőlük…” Igen, igen… És elment…

Ajtónyikordulás, léptek a padlón.

A FÉRFI

Hát ez az!

Csend.

A NŐ

Ó, itt csupa por minden!

A FÉRFI

Nem baj, majd szépen kitakarítjuk, kimeszeljük…

VILMÁCSKA

Ezt a szobát régóta nem használom…

A FÉRFI

Lelkesen. Gyere, nézz ki az ablakon!

Recsegés, zaj, csörömpölés.

A NŐ

Hiszen ez az ablak elkorhadt!

VILMÁCSKA

Jaj, mi történt az ablakkal? Szétzúzták?

A NŐ

Magától esett szét.

A FÉRFI

Csitítóan. Majd megcsináljuk… megcsináltatjuk…

VILMÁCSKA

Jaj, az a jó ablak…

A NŐ

Éppen csak hozzáértünk… Uhh! Hiszen itt nem lehet lakni! A tető beázik… és mi ez a drót itt?!

VILMÁCSKA

Talán a villanyvezeték… Szünet. Ide húzódtunk volna öregségünkre… Odalenn pedig a gyerekek… Halkan. Mindig vártam, hogy visszajön. Nem mertem hívni, csak vártam… Kisétáltam a kertbe, megálltam a ház sarkánál és vártam. De nem jött el többé…

A FÉRFI

Tárgyak koccanása, zöreje közben. Na, majd itt én mindent elrendezek… Ide kell egy szép olajfestmény…

A NŐ

Kelletlenül. És mennyiért adná ki ezt a – szobát?

VILMÁCSKA

Én nem mondtam, hogy kiadom! Nem, nem tehetem meg… Biztosan ő sem venné jó néven.

A NŐ

Hogy nem adja ki?! Más hangon. Persze, én is inkább a lenti szobára gondoltam.

VILMÁCSKA

A lenti szobára?! Tréfál, kedveském? Mind a három szobára szükségem van!

A NŐ

Szüksége?! Szünet. Szóval még ezt sem adja ki?!

A FÉRFI

De, de, Vilmácska, ezt ide kell adnia! Nekem… nekünk! Vilmácska! A régi barátság! Na, Vilmácska!

Csend.

VILMÁCSKA

Szelíden. Ó, maga, maga… maga kisfiú! Hogy tud hízelegni!

A FÉRFI

Felkutatom magának Burián urat! Esküszöm!

VILMÁCSKA

Nevet. Ó, Burián urat! Felkutatja! Felkutatja! Köhög a nevetéstől. Hogy maga felkutatja…!? Hirtelen elhallgat. Hatszáz forint!

A FÉRFI

Nem érti. Hogy mi?

A NŐ

Hatszáz forint a szoba. A te manzárdod. Ha jól értettem.

VILMÁCSKA

De csak a barátság kedvéért…

A FÉRFI

Igen. Igen, igen, értem…

A NŐ

Várjunk csak! Tehát hatszáz forint, és használhatjuk a konyhát, a fürdőszobát, a…

A FÉRFI

Hát persze!

VILMÁCSKA

Ó, nem, nem, csak a manzárdra gondoltam, kedveském. A konyhámra kényes vagyok. Az az én gyöngém. Oda nem engedek be senkit… Meg aztán ott is rengeteg értékes porcelánt őrzök…

A FÉRFI

Legfeljebb majd vendéglőben kosztolunk…

VILMÁCSKA

…és a fürdőszobára is szükségem van. A virágaim miatt. Felváltva tartom őket a kádban… a kád mindig tele van virággal.

A NŐ

Értetlenül. Hogy sem a konyha, sem a fürdőszoba…?!

VILMÁCSKA

És persze, azt is meg kell ígérniük, hogy csendesen, szolidan fognak élni…

A FÉRFI

Természetesen, Vilmácska…

A NŐ

Közbevág, fojtott hangon. Természetesen – Vilmácska, lábujjhegyen fogunk járni és nem is beszélgetünk, nem, egyáltalán…

VILMÁCSKA

…és a vécét sem szabad így meghúznia többé…

A NŐ

Felüvölt. Nem!!! Így nem húzom meg többé!!! Csak úgy, hogy elárassza ezt az egész rohadt házat!!!…

VILMÁCSKA

El-elakadón, felháborodta. De kedveském!… Mi lelte?!…

A FÉRFI

Miket beszélsz?

A NŐ

Nem tudja türtőztetni magát. Elegem van ebből! Istenverte kaktuszok, porcelánok! virágok a fürdőkádban! Elegem van ebből a koszos, undorító házból! Ezekből a félőrültekből, eszelős, önző kutyákból!… Gyűlölöm ezt a rohadt házat! Hangja sírásba csuklik az idegességtől. Ezt a rohadt, szemét házat!!…

A FÉRFI

Hallgass! Hallgass!

VILMÁCSKA

Háborogva. Na, de ilyet! De ilyet! Az embernek megesik a szíve rajtuk…

A FÉRFI

Türtőztesd magad…

A NŐ

Mentem utánad!… és hova hoztál?!

Zaj, kicsapódik az ajtó, lábdobogás.

Hova hoztál?! Mi ez a szörnyű ház?! Ezek a szörnyeteg emberek?!

A FÉRFI

Állj meg! Várj!

Zaj.

VILMÁCSKA

Jaj! Vigyázzon! A filodendron!…

Csattanás.

A filodendron! A filodendron… Kiúszik.

A FÉRFI

Várj meg!

Lábdobogás, csend.

A NŐ

Közel a mikrofonhoz. Taxi! Taxi!…

Fékcsikorgás. Futó lábak dobaja. Kocsiajtó-csapódás.

A FÉRFI

Kifulladva közelít. Várj! Közel. Megőrültél?!

A kocsiajtó becsapódik. Motor, üresjáratban.

TAXISOFŐR

Hová szabadna? Csend. A címet… Csend. A taxis, mintha süketnémákhoz beszélne: tagoltan. Azt kérdeztem, hogy hová megyünk? Szünet, türelmét vesztve. A címet!

Vége.

…hát és aztán annyi mogyirója volt neki, mogyirója mind és azt mondta az őzike meg a néne… meg a néne azt mondta az őzikének, hogy idenézz, ez mind neked teremt, ez a sok mogyiró és mutatta a kötényis… a kötönyé… a kötenyé… a köte… a kötényébe…

– Jaj, egy kicsit csendesebben, Bucika! Hallod?! Autóbuszon vagyunk, egy kicsit csendesebben!

– Mesélek csak a mogyiróról én csak! Uh! Odanézz, mekkora sárga seprű! Hatos, hetes, kilences, ötös. És a virág mind megtalálta a kisegért, de nem ment el, mert az autóban nem volt hely, ötös, hatos, mért piros a piros?

– Ne énekelj, kisfiam! – A férfi arrább csúszott az ülésen a gyerek rúgkapálása elől. – És ne sározd össze a kabátomat! Hát most tessék csak hallgatni, amióta óvodába jár, folyton énekel. Mindent énekelve mond.

– Csuda nagyra nőtt a kiskoma – mosolygott az ülés mellett a másik férfi. Félkézzel kapaszkodott, Félkézzel szatyrokat, papírcsomagokat szorított magához. A bundája felpúpozódott, mintha felfújták volna. – Csak nézem, hogy nem kell-e még leszállnom. A múltkor is továbbmentem két megállót. Az ablak miatt. Be van fagyva az ablak.

– Be van fagyva – bólintott a gyerek mellett szoronkodó férfi. – Ilyenkor télen, általában.

– Csupa jégvirág.

– Jégvirágos az ablak. Jó nagy tél van. Éppen, mondtam is, hogy mennyi hó.

– Hogy micsoda mennyi?

– A hó. Rengeteg.

– Ennyi hó! Aztán latyak lesz, meg minden.

A gyerek az ablakot kapirgálta: – Uh! Mekkora macskák! Meg mekkora uborka! Ubi-ubi-ubika, Gyurika, szalad a fociba, a kocsiba, a maciba, a… a… hasiba, a kasiba és estére azt mondta az anyukája, hogy szereti a kalácsot, mert ha nem szereti a kalácsot, az egerek mind elbújtak a fákba és ő nem is láthatja a kalácsot…

– Ott tetszik még dolgozni? – kérdezte az ülésről a férfi. Felnézett a csomagokkal bajlódó alakra. – Tessék csak ide adni azt a szatyrot. Majd tartom.

– Ó, nem, dehogy. Kidőlhet a tej meg tudom is én, mi van benne alul.

– Még ott tetszik dolgozni? Jaj, Bucika, egy kicsit csendesebben, apuka nem tud beszélgetni a bácsival.

– Helyes fiúcska – mondta a csomagok mögül a férfi. – Tiszta papa, mi?

– Á, tiszta anyja. A fiúk az anyjukra hasonlítanak inkább.

– Na, van amikor az apjukra.

– Ritkán. Inkább a lányok. Még ott tetszik dolgozni?

– Lánya is van? Nem is tudtam… – Megroggyantotta a térdét, kilesett a busz ablakán a jégvirágok fölött. – Nem, ez még csak a kórház. Mikor született a kislány?

– Jaj, nem figyeltem! Kórházban tetszik dolgozni?

– Nem. A kislányát kérdem, hogy mikor született.

– Csak ő van: Bucika. Csak a kisfiú, lány nincs. A sarkon tetszik leszállni?

– Nem, eggyel odább. Nekem a saroktól messze. Jobb is, ha két gyerek van. Egy gyerek, nem gyerek.

– Hát persze. De csak ez a kisfiú van. Ő is elég gond.

– Na, nem mondom! És maga még ott dolgozik?

– Mi meg a sarkon szállunk le.

– Ja, ott a saroknál?

– Nézd, apika, az ott egy banya! Nagy lila banya! A kuffert elvitte, de elvették tőle a tündérek, mert tele volt kaláccsal, és a jógyerekektől elvette a kalácsot és azért vették el, mert igazságosan… Mekkora autó! Kanyarog, kanyarog, minyarog, három, nyolc, tizenegy.

– Milyen ügyesen számol – mosolygott a férfi. – Hány éves?

– Három és fél. Most lesz három és fél januárban. Szóval kórházban tetszik dolgozni? Nem is tudtam.

– Kórházban? Kitől hallotta? A Szerszámgépgyárban.

– Ja, a Szerszámban?

– Kétszázzal több. Plusz prémium. És csak kilenctől háromig. Meg kijárhatok a városba.

– Nálunk meg a szabadszombat… Bucika! Összemaszatolod magad! Én még ott vagyok, ugye a szabadszombat nagy szó! Tetszett látni a meccset a tévében?

– Az ólomlábúakat?

– Ólomlábúak! Hehe!

– Megérdemelték a három gólt!

– Na, és a tizenegyes?!

A busz hintázott a fagyott úton, egymásnak lökődtek az utasok.

– Fantasztikus! Rengeteg utas! Én nem is értem. Reggel zsúfoltság, délben zsúfoltság, este zsúfoltság…

– Csak éjszaka nem.

– Éjszaka nem jár a busz.

– A villamos. A villamos üres. Éjjel kettőkor.

– Ha jön.

– És a macska kijött és azt mondta, mind meg vagytok edve! Mind megette a kismalacokat a farkas, bizony, és nem is volt kíváncsi a televízióra, mert kikapcsolta és azt mondta, én nem vagyok kíváncsi semmire. És a hógalambok mind énekeltek, mert ő volt a király és a király nem ehetett kalácsot, mert meg volt büntetve…

– Maguk megvannak jól? – lesett ki a férfi az ablakon.

– Tudja fene. Azt mondják, emelnek elsején, de hogy igaz-e? Jaj, tessék vigyázni, elszakad a spárga. Ez a sok csomag mi? Ünnepek! Csak tudnám, minek? Rengeteg pénz! Mindig csak a pénz!

– Én már csak röhögök. A feleségem szerint legjobb lenne meztelenül járni, a fákról tépnénk a gyümölcsöt…

– Most az újságban olvastam a múltkor. Egy filmről, azt hiszem. Egy férfi megunja az egészet és elmegy.

– Hová?

– Tahitibe.

– Jó neki.

– Csak film.

– A narancs is! Vettem két kilót. Mit vegyek? Egy ötvenes.

– A múltkor szentjánoskenyeret ettem.

– Vette?

– Nem. Ettem.

– Te jó isten! Tudja, mikor ettem utoljára? Gyerekkoromban. A Filléres Áruházban vette mindig az anyám.

– Hozták. Bécsből. Ott még van.

– És a fekete macska volt a legnagyobbik feketeség az egész feketeségben. Hát, azt mondja erre a banya, nem mehetek ki az utcára, mert megeszlek ám benneteket mogyiróval. Rátok szórom a mogyirót a kötényemből és hamm, hamm! HAMMM!

– Bucika! Nyughass már!

– Maga emlékszik a Filléres Áruházra? Ott volt a Baross térnél.

– De valahogy most jobban tetszik kinézni. A múltkor olyan hogyishívjákosan…

– Ja, a gyomrom miatt. Lefogytam tizenöt kilót. Nem is bánom. Nagyon elhíztam már.

– Á, elég magasnak tetszik lenni hozzá.

– De, tudja, a pocak… Nem szeretik a lányok.

– Igaz is! Ott dolgozik még az a szőke?

– Ja, ott, az a szőke? Ica. Icának hívják. Tudja, mi lett vele?

– Megették! Hammm! Megették a krampuszok a hóhegyeket és a hóemberek mind sírtak és kimentek a temetőbe és lerágták a kezét, meg a fülét és erre azt mondta a kismackó, a krikszkrakszkó… a mikszmakszó… a nyolckiszkó, a tízkiszkó…

– Mi lett vele? Nagyon helyes nő volt.

– Na, éppen ez az! Végig, ott az egész főosztály… hiszen érti? Aztán már úgy volt, hogy feleségül veszi a csoportvezető, de nagy botrány volt, névtelen levelek, tudja…

– …a miszkiszkó, a bizkiszkó… hát a répa mért piros, hát a lámpa mért piros, hát az orra mért piros, hát a spárga mért piros…

– Jaj, nekem le kell szállni! Hát kellemes ünnepeket és továbbra is minden jót! És ha arra járnak, mifelénk, doktor úr… Legyen szíves jelezni, kérem! Ne lökdössön, leszállok, nem látja?! Ha arra járnak, doktor úr!…

– Hogyne, természetesen! Majd egy telefon, ugye… Jó! És ugyancsak minden jót, mérnök úr! Kézcsók a kedves… – Bucika! Bucika, kisfiam, ne nyald az ablakot! Nem érted?!

– És mind, mind, bumm! bumm! Kirohantak és lepuffantották és széttépték és azt mondták, bumm! és egészen széttépték a banyát meg a mogyirókat és a hóemberek nyolcszáz meg ezermillióan voltak…

– Hagyd már abba, kisfiam! Mindig csak az a sok butaság! Autóbuszon vagyunk, hallják a bácsik meg a nénik! Hol tanulod ezt a sok szamárságot? Még azt hiszik, buta kisfiú vagy! Nem érted?!

Adáshiba

Komédia 2 részben

Személyek

BÓDOG, hatvan fölött

BÓDOGNÉ, ötven fölött

VANDA, Bódogék lánya, harmincéves

DÖNCI, a fiuk, harminc fölött

SACI, Dönci felesége, huszonhat éves

IMRUS, Bódogék fia, tizenkilenc éves

EMBERFI, albérlő Bódogéknál, harminchárom éves

SZŰCS ÚR, Bódogék szomszédja, ötvenéves

Történik napjainkban, sajnos.

Első rész

Szín: kis családi ház nappali szobája (ebédlője?) valahol Budapest olcsóbb zöldövezetében. A berendezést nem írom le: utazásaim során láttam, hogy többé-kevésbé azonos a kispolgárok lakta házak (lakások) berendezése. A bútorzat gyárakban készült s részletre vásárolt az áruházakból. Akárcsak a szobadíszek. A kerámiák, a falvédők stb. Talán csak annyit: Bódogéknál van néhány régi bútor is; egy-két ósdi fotel, kárpitozott ebédlőszék; s a csaknem főhelyet elfoglaló ebédlőasztal is családi hagyaték; ovális alakú, faragott lábú. Tehát a szoba berendezése vegyes, és semmiféle jó ízlésről nem tanúskodik. Az egyik sarokban lemezjátszó, könyvespolc sehol. Helyette vitrin, csecsebecsékkel.

És a tévé!

A tévé a legfontosabb. Pedig nincs is a színpadon, mégis ott van, de mennyire! Hiszen a darab kezdetén már be van kapcsolva, s ki sem kapcsolják az előadás végéig. Itt, a színpadon a tévékészülék mégsem valóságos tárgy, hanem a képernyő maga a színpadnyílás: amikor Bódogék tévét néznek – a közönséget nézik, mintha ott látnának mindent. Éppen ezért legtöbbször a közönség felé ülve (vagy állva) beszélnek, cselekszenek; ha egymáshoz szólnak, leginkább akkor is a nézőtér felé bámulnak mereven. S ha a készülék nem létezik, nem is jöhet belőle se kép, se hang; hogy Bódogék mit látnak, azt csak reagálásaikból tudjuk. A játékteret úgy kell berendezni, hogy tágas is legyen a játékra meg szűk is – miként a valóságban.

A szobába jobbról és balról egy-egy ajtó nyílik. A hátsó falon ablak a kertre; látszanak a csupasz fák; ősz van, nyirkos, esős idő.

Délután öt és hat óra között kezdődik a játék.

Amikor a függöny felmegy, Bódog egy fotelban ül, papucsban, házikabátban. Szivarozgatva nézi a tévét. Kintről zajok: ajtónyitódás; egy férfihang: „Jó estét, asszonyom!” Női hang.

BÓDOGNÉ

Kurtán. Jó estét…

Ismét ajtónyitódás, -csukódás, majd kitárul a jobb oldali ajtó, és belép Bódogné. Egy tálcán evőeszközöket hoz be, lerakja, a konyharuhával egyenként törölgeti a késeket, villákat.

BÓDOG

A tévét nézve, mellékesen. Ki volt az?

BÓDOGNÉ

Megint valami pasas. Valami horgász vagy micsoda.

BÓDOG

Honnan tudod, hogy horgász vagy micsoda?

BÓDOGNÉ

Olyan halszaga volt. És látszik is rajta. Ez is szakállas. Kerek fejű, szakállas… Mi megy a tévében?

BÓDOG

Tudományos magazin.

BÓDOGNÉ

Megint ez a bemondónő! Fántásztikus! Ilyen frizurával odaengedni! Felfújja az arcát, mintha utánozná. Be-be-beh!… Nem is tud beszélni!

BÓDOG

Ez már a tizenkettedik.

BÓDOGNÉ

Ez a nő?

BÓDOG

Nem. A horgász vagy kicsoda. Egy hónapja van nálunk ez a… mi is a neve?

BÓDOGNÉ

Én is mindig elfelejtem. Várjál csak?… Emberfi!

BÓDOG

Emberfi! Ez is egy név? Ipszilonnal írja?

BÓDOGNÉ

Csak i-vel. Egy ef és i. – Mik ezek, cápák?

BÓDOG

Delfinek. Delfinek, ahogy játszanak.

BÓDOGNÉ

Nahát! Undorító!

BÓDOG

Senki sem mondta, hogy nézd…

BÓDOGNÉ

Vanda még nem jött haza…

BÓDOG

Biztosan túlórázik. Nevet. Ahogy ezek labdáznak! Azt mondják, a delfin okosabb, mint az ember!

BÓDOGNÉ

Akkor is undorító! Az a sima hátuk! Böhhh!

BÓDOG

A tizenkettedik pasas egy hónap alatt.

BÓDOGNÉ

Hát tiltsuk meg neki? A barátai. Azt mondja, a barátai.

BÓDOG

Nem szeretem ezt a nagy jövés-menést!

BÓDOGNÉ

Te akartál albérlőt. Nem te akartál albérlőt? Nahát!

BÓDOG

Jól jön az a havi hatszáz! Mihez kezdhetünk a nyugdíjból?

BÓDOGNÉ

Külön bejárat – nem tilthatod meg neki, hogy a barátai feljárjanak hozzá. Eddig még mindegyik nagyon udvarias volt. „Kezit csókolom, jó estét!” És csendben vannak, igazán nem csapnak lármát. Se magnózás, se nők, se bulizás…

BÓDOG

Na, ezek oroszok! Oroszok, mi? Mondtam! Villanyerőmű meg vaskohászat. Naponta kétszer! Szerintem ott már nincs is más, csak villanyerőmű meg kohó! – Tizenkét barát! Kicsit sok, nem?

BÓDOGNÉ

Jobb lenne, ha nőket hordana ide? Mindenféle frincfrancos nőket?

BÓDOG

Tényleg, nő még nem is volt nála!

BÓDOGNÉ

Na látod!

BÓDOG

Te, nem gondolod, hogy ez talán…

BÓDOGNÉ

Micsoda?

BÓDOG

Tudod. Hogy ez olyan, hogy is mondjam…

BÓDOGNÉ

Olyan? Milyen? Mire gondolsz, apa?

BÓDOG

Hát olyan micsoda! Aki a fiúkat szereti.

BÓDOGNÉ

Ó, apa! Csak nem gondolod?

BÓDOG

Nem gondolod, nem gondolod! Semmit nem gondolok, csak szeretek óvatos lenni! Tizenkét barát… hm… – Nézd csak azt a… azt az izét ott!

BÓDOGNÉ

Mit, apa?

BÓDOG

Türelmetlenül legyint. Már semmit!

BÓDOGNÉ

Arra a nagy micsodára mondtad? Mi volt az?

BÓDOG

Semmi! Mondom, hogy már nem érdekes! Mindig úgy kapkodják a képeket!

BÓDOGNÉ

De mi volt az a nagy micsoda?

BÓDOG

Semmi! Hagyjál, mert nem értek az egészből semmit!

BÓDOGNÉ

Elgondolkodva. Nekem a foglalkozása is gyanús. Olvastad a bejelentőlapon a foglalkozását? Mester! De milyen mester? Milyen?

BÓDOG

Hát mester, és kész! Valamilyen mester. Mérgelődve. Ilyenkor mindig homályos a kép! Ha csinos nőket mutatnak, mindig homályos! Még soha nem volt adáshiba, amikor a kohókat mutatták.

BÓDOGNÉ

Mindenesetre egyszerű ember. És ezek a haverok is, vagy kik… ezek is olyan egyszerűfélék.

BÓDOG

Egyszerű vagy nem egyszerű, nekem mindegy, csak pontosan fizesse a havi hatszázat.

BÓDOGNÉ

Megvárjuk Vandát meg a többieket, és csak akkor vacsorázunk, vagy…

BÓDOG

Megvárjuk! Ma lett Imrus tizennyolc éves, ma igazán együtt vacsorázhatunk!

BÓDOGNÉ

Halkan. Én is így gondoltam, csak azt hittem, már nagyon éhes vagy… esetleg…

BÓDOG

Éhes! Persze hogy éhes vagyok! Egész nap a kerítést javítottam, persze hogy éhes vagyok! De ez most nem érdekes! Kibírtam én már többet is, hajaj! Amikor katona voltam, meg minden, hajaj! Ma rendes családi ünnepséget akarok, egy kis ünnepélyességet… Mindennek megvan a maga módja! Amikor én tizennyolc éves lettem, sohasem felejtem el, az apám megkínált cigarettával.

BÓDOGNÉ

Te is meg akarod őt kínálni?

BÓDOG

Én is! Az apám szegény… soha nem felejtem el azt a gesztust, azt az ünnepélyes gesztust! Az ilyesmi örök időkre emlék… mélységes… hogy is mondjam… Egy gesztus, ami elkísér…

BÓDOGNÉ

De Imrus nem is cigarettázik.

BÓDOG

…ami megmarad az emberben… az embernek… Apám megkínált, és azt mondta: „Fiam, tizennyolc éves lettél, és…”

BÓDOGNÉ

És?

BÓDOG

Türelmetlenül. Mit tudom én már, hogy mit mondott?! Negyvenhárom éve!

BÓDOGNÉ

Aggodalmasan. Nem kell hogy rászoktasd a dohányzásra.

BÓDOG

Na, megint ezek a négerek! Ez egy tábornok?! Nevetnem kell! Láttál te már ilyen suvickos képű tábornokot?! – A fene akarja rászoktatni a dohányzásra! Csak megkínálom. Hogy érezze, hogy… Szóval, hogy érezze! Nahát! És ez egy tábornok?!

BÓDOGNÉ

Aggódva. Csssss! Még meghallja!

BÓDOG

Kicsoda?!

BÓDOGNÉ

Ő! A lakónk! Lehet, hogy ő is éppen egy fajüldöző.

BÓDOG

Hogy micsoda?

BÓDOG

Vagy fajvédő, vagy hogy mondják?

BÓDOG

Fajüldöző? Fajvédő?

BÓDOGNÉ

Szóval olyan négerpárti vagy mi a csuda!

BÓDOG

Jaj, anya, csak te ne politizálj! Mire figyelmeztettelek egész életemben? Hogy ne politizálj! – És különben sem mondtam rájuk semmi rosszat!

BÓDOGNÉ

Azt mondtad: suvickos képű! A végén még feljelenthet! Tudod jól, hogy rögtön gyomorgörcsöt kapok az izgalomtól, ha így beleártod magad a politikába.

BÓDOG

Ha én beleártottam volna magam a politikába úgy istenigazában! Hajaj! Már régen rend lenne itt! De mennyire!

BÓDOGNÉ

Jaj, ne lovald bele magad, apa, légy rám tekintettel, és ne lovald bele magad! Más hangon. Tortát is csináltam, meg egy kis halat rántottam ki, krumplipürével.

BÓDOG

Halat! Figyeljek a szálkára is, meg nézzem a tévét!

BÓDOGNÉ

Tudod, hogy Imrus mennyire szereti a halat.

BÓDOG

Halat! – Na, tessék! Most meg a Szuezi-csatorna!

BÓDOGNÉ

Istenem! Amikor kislány voltam, milyen nagy szenzáció volt, hogy Lindbergh átrepülte!

BÓDOG

Blériot. Vagyis az óceánt. Vagyis az Lindbergh volt.

BÓDOGNÉ

Lindbergh, Lindbergh. Én is azt mondom. Nem kell folyton kijavítani engem.

BÓDOG

A Csatornát repülte át, azt mondom!

BÓDOGNÉ

A Csatornát, persze!

BÓDOG

Azt az izét… Azt a csatornát ott, a két part között, na!

BÓDOGNÉ

Pontosan emlékszem, hogy a Szuezi-csatornát.

BÓDOG

Fehér ruhában vannak! A katonák fehér ruhában vannak! Micsoda marhaság! Csupa piszok lesz. Egy katona nem vigyázhat a ruhájára! – Mondom, hogy nem a Szuezi volt!

BÓDOGNÉ

Hát kislány koromban… pontosan emlékszem…

BÓDOG

A La… Na! A La… micsoda volt… Nem jut eszembe, mert folyton zavarsz!

BÓDOGNÉ

Dehogy akarlak zavarni, apa! Tudod, hogy egész életemben csak arra vigyáztam, hogy ne zavarjalak… – Jaj, de szép az a pálmafa!

Nyílik a bal oldali ajtó, belép Vanda. Harmincéves, csinosnak mondható nő, esőkabátban van, kezében nyitott ernyő.

VANDA

Kis ingerültséggel. Micsoda idő! És ez a sár itt a kertben! Gépiesen megcsókolja a szüleit. Csók, anya, csók, apa!

BÓDOGNÉ

Óvatosan. Esik?

VANDA

Egy vacak lámpát már fel lehetne szerelni oda a ház sarkára. Az ember csak botorkál!

BÓDOG

Annyi kiadásunk van úgyis! – Túlóráztál?

VANDA

Nem. Megpergeti az ernyőjét.

BÓDOGNÉ

Kislányom, a szőnyegre!

VANDA

Csak víz. Mondtam, hogy esik.

BÓDOG

Szerinted Lindbergh mit repült át?

VANDA

Lindbergh? Melyik újságban volt?

BÓDOGNÉ

Hogyan emlékezhetne rá Vanda? Hiszen ő még olyan fiatal. Elveszi Vandától az ernyőt, összecsukja. Túlóráztál?

VANDA

Nem. Leveti magát egy fotelba, a halántékát masszírozza, unottan nézi a képernyőt. Nézitek ezt a borzalmat, mi?

BÓDOG

Hogyhogy borzalmat? Ez a sivatag. Út is van ott…

BÓDOGNÉ

Sebtiben kiviszi az ernyőt az előszobába. Dönciék nem hívtak fel telefonon?

VANDA

Ül mereven, nézi a tévét. Nem.

BÓDOGNÉ

Az ajtóból. De jönnek?

BÓDOG

Persze hogy jönnek! Saci megígérte. Egy csomó fontos dolgot meg kell beszélnem velük… Vandához. Állandóan túlóráztok?

VANDA

Nem.

BÓDOGNÉ

Hirtelen felderült arccal tér vissza. Hát persze hogy az óceánt repülte át, hát persze!

BÓDOG

Nézi a tévét. Ki az a pasi, aki ennyire érti ezeket a puccsokat meg az afrikai háborúkat meg mindent? Ki ez a pasi?!

VANDA

Tekintete a képernyőn. Be lehet menni a fürdőszobába?

BÓDOGNÉ

Miért, megint elromlott a kilincs?

VANDA

Csak azért kérdem, mert szeretném tudni, hogy ez az albérlő, ez a…

BÓDOGNÉ

Emberfi?

VANDA

Szóval, hogy az a szakállas, vézna fickó nem zuhanyozik-e éppen?

BÓDOG

Nem zuhanyozik.

BÓDOGNÉ

Megengedtem neki, hogy napjában egyszer zuhanyozhat.

VANDA

Nem szeretnék véletlenül rányitni.

BÓDOG

Ez nem zuhanyozik.

VANDA

Pedig elég gyakran csoszog mezítláb. Még a konyhában is. Tegnap is: teát forralt, és ott állt mezítláb. De rám se nézett.

BÓDOG

Na, éppen ezért kérdeztem.

VANDA

Mit?

BÓDOGNÉ

Mit, apa?

BÓDOG

Amit az előbb mondtam. A fiúkkal kapcsolatban.

BÓDOGNÉ

A fiúkkal kapcsolatban? Már nem emlékszem.

BÓDOG

Hát hallod! Rá sem nézett Vandára.

BÓDOGNÉ

Mit nézegesse? Csak nem akarod, hogy nézegesse?

VANDA

Miért ne nézegessen?

BÓDOGNÉ

Vanda, te elváltál, neked most egy jó partit kell csinálni!

Vanda felnevet.

Ezen ő nevet! Apa!

BÓDOG

Én már nem szólok semmit.

Kintről hangos autódudálás.

Na, ezek Dönciék!

BÓDOGNÉ

És te még fel sem öltöztél!

BÓDOG

Hozd ki a zakómat. Azt a csíkosat. Csak a zakómat kell felvennem.

Bódogné kisiet a másik szobába, jobbra.

De ne a kockásat hozd! A csíkosat!

VANDA

Hát akkor én bevonulok a fürdőszobába. Indul balra.

BÓDOGNÉ

A szobaajtóból. De ma még lássunk, jó?

Vanda int, hogy jó, jó!… Bódog nem mozdul a tévé elől. A nyitva hagyott ajtó mögül lábdobogás. Dönci és Saci hangja: „Nem Vanda ment be a fürdőszobába?” – „Lehet, hogy Vanda volt…” – „Hallotta, hogy jövünk, minek tűnik el? Nem is köszönt…”.

BÓDOG

A tévét nézve. Gyertek csak, gyertek, gyertek!… Dönci lép be elegáns öltönyben, mögötte Saci divatos ruhában.

DÖNCI

Á, de jó meleg van itt! Szervusz, apa! Kézdörzsölve. Jó kis otthonszag! Á, á… Megy már az elődöntő?

BÓDOG

Ma nem az elődöntő megy, hanem a gálaest Brüsszelből. Hol álltál meg a kocsival?

SACI

A kapu előtt parkolunk… – Ugye, mondtam neked, hogy ma nem az elődöntő megy! Bódoghoz lép, megpuszilja a homlokát. Csók, apuka! Anyuka? A tévére pillant. Nahát, ki ez a nyeszlett?

BÓDOG

Nektek mindenki nyeszlett! Döncihez. De nem hajtottál rá a virágágyásra? Csináltam a kapu elé egy kis ágyást… Tavaszra… Liliomot akarok, liliombokrokat.

DÖNCI

Á, jól kinn álltam meg… – Gálaest Brüsszelből? Na, jól kifogtuk! Szerintem dög unalmas lesz. Anya?

BÓDOGNÉ

Jön a másik szobából a csíkos zakóval. Itt vagyok, itt vagyok! Szervusztok, puszi, puszi… Megpuszilják egymást. Nem hívtátok fel Vandát.

DÖNCI

Pusz-pusz! Kétszer is hívtam… A tévét nézve. Tényleg nem nyeszlett! A nőknek minden más nő nyeszlett vagy tehén.

SACI

Igenis, nyeszlett! Csak te ne bámuld úgy! – Jaj, anyuka, fodrásznál tetszett lenni?

BÓDOGNÉ

Miközben leveszi a férjéről a házikabátot, s feladja rá nagy vesződséggel a zakót. Meg a piacon is, meg a szemfelszedőnél!… Te! Hogy az a szemfelszedő! Nahát! Húsz forintot kér, és itthon megnézem: két csík benne maradt!

BÓDOG

Nézi a tévét. Egészen jól mozog.

BÓDOGNÉ

Felpillant. Nah! Ezek a lábak! Láttad volna, ahogy én cserlsztonoztam!

BÓDOG

Én láttam.

SACI

Igaz, hogy Vanda kilépett a vállalattól?

DÖNCI

Leül, szemben a tévével, nézi. Hívtam kétszer is, azt mondták, kilépett.

BÓDOG

A feleségéhez. Anya! A gallér! A kabátom gallérja!

BÓDOGNÉ

Megigazítja. Begyűrődik, mert meg se mozdulsz!

BÓDOG

Valami indiai táncosnő, nem?

DÖNCI

Indiai vagy arab.

BÓDOGNÉ

Sürög-forog köztük. Halat rántottam ki. Meglepetés.

SACI

Bódogné helyére ül a fotelbe. Nem tudom, Dönci ehet-e halat? Dönci? Ehetsz halat?

BÓDOG

Mért ne ehetne halat?

DÖNCI

De lehet, hogy burmai. Azok is ilyenek. És most hol fog elhelyezkedni? Van valami terve?

BÓDOGNÉ

Kétségbeesve. Nem ehetsz halat? Mióta nem ehetsz halat?

DÖNCI

Éppen, hogy halat ehetek! Abban sok a foszfor.

SACI

Ja, persze, persze! Más hangon. Imrus?

BÓDOGNÉ

Valami szeminárium.

BÓDOG

Az egyetemen! Képzeld, az egyetemen még tartanak szemináriumot! Még manapság is! Remélem, nálatok már nincs ilyesmi?

DÖNCI

Ma már nem sokat adnak rá…

BÓDOGNÉ

Sacihoz. Édes ez a kis ruhád.

SACI

Á, elszabták! Tessék! A dereka két centivel rövidebb jobboldalt…

BÓDOGNÉ

Jaj, képzeld, a szomszédasszony meg azt mondja… Az ura rendőr, tudod, a közlekedésnél, azt mondja, képzeld, azt mondja nekem tegnap, hogy valami borzasztó nagy összeütközés… három autó meg egy teherkocsi… Nahát, képzelheted azt az izgalmat, amikor megtudtam! Kérdezem tőle, hogy hol. Azt mondja: Cegléd mellett. Cegléd mellett, de hol? – kérdezem. Hát, azt mondja Cegléd mellett. Na, erre egy kicsit megnyugodtam, mert ti úgysem jártok arrafelé.

SACI

Á, csak itt furikázunk, Pesten.

BÓDOGNÉ

Azt hiszem, lassan megterítek… Elkezd rakosgatni az asztalon.

DÖNCI

Nézi a tévét az apja mellett. És most hol fog elhelyezkedni?

BÓDOG

Kicsoda?

DÖNCI

Vanda. Valami munka kellene neki, nem?

BÓDOG

Ott dolgozik a trösztnél. Még a barátom vitte be, tudod, a Vili bácsi…

SACI

Döncinek azt mondták, kilépett. Hogy rumlizott valakivel, vagy micsoda…

BÓDOGNÉ

Sacikám, megkérnélek, szedd le az asztalról ezt a sok mindent, hozom az abroszt, terítek… Kimegy.

SACI

Leszedi az asztalról a virágvázát, hamutartót, csipkét stb. Mit is mondtak neked a telefonba? Hogy a maga hisztis nővére, vagy hogy is fejezték ki magukat?

DÖNCI

Tudom is én már! Várj egy kicsit! Ez Róma! Isten bizony, Róma!

SACI

Tényleg! Róma! Nahát! Bódognak. Mi voltunk Rómában!

DÖNCI

Na, ugye, megismerem! Mindjárt megismertem! A Via Veneto! Emlékszel azokra a kék meg vörös abroszokra?

BÓDOG

Hol voltak itt kék meg vörös abroszok?

DÖNCI

Sacinak mondom… azok a kék meg vörös abroszok, a Cinzano-reklám színe… Nevet. Meg azok a gyönyörű szifonok az asztalokon! Ott voltak csak úgy szabadon, az utcán… a teraszokon… Róma! Nyár! Azok a színek!

SACI

A Via Veneto! Közben rakosgat, nézi a tévét. Nézd csak! Ez meg az az utca, ahol a vécé volt!

DÖNCI

Nevet. Az a vécé! Csak úgy egy palánkkal elkerítve! A piszuár!

SACI

Még te mondtad, mi? Nevet. Hogy ott csak úgy…

BÓDOG

Ez Róma?

DÖNCI

A Ponte Vecchio!

SACI

A Ponte Vecchio Firenzében van.

DÖNCI

Ki mondta, hogy nincs Firenzében?

BÓDOG

Akkor ez most Róma vagy Firenze?

SACI

Ez Firenze!

DÖNCI

Ki mondta, hogy nem Firenze?

BÓDOG

Á, úgy kapkodják a képeket! Kimennek ezek a filmesek, ott passzióznak hetekig, de a képeket úgy kapkodják, mintha más nem is lenne kíváncsi semmire, csak ők!

DÖNCI

Beszéltem Lalával. Tudod, a mélyépítőktől. Szerez nekem ötezer darab téglát. Használtat.

BÓDOG

Majd le kell kaparni róluk a maltert.

DÖNCI

Le, de az semmi. Irtó olcsón tudja szerezni, nem is túl hibás, bontási anyag, de elég épek. Garázsnak megteszi.

BÓDOG

Még háznak is! Majd aztán a cement. Az is kell.

DÖNCI

Hát persze. Egy-á cement.

BÓDOG

Azt majd Vili bácsi. Vili bácsi mindent elintéz nekem.

Bódogné bejön a tányérokkal, abrosszal. Saci segít neki teríteni. De a tévét nézik, beszéd és terítés közben is.

BÓDOGNÉ

Na, még ennyi maradt a készletből. Tudod, hogy az a nagy herendi tál is eltört? Én nem is értem. Kicsúszott a kezemből. Mostanában olyan ügyetlen vagyok.

SACI

Én jénaira rendezkedtem be. Tál, tányér, minden.

BÓDOGNÉ

Meg is sirattam. Apátok szidott, hogy mit siratok azon a tálon? Az még a nagymamáé volt. A nagymama harminc éven át vigyázott rá. Nem, dehogyis! Negyven évig. Nekem meg kicsúszott a kezemből. Mintha valaki meghalt volna. Ő meg azt kérdi, mit siratok azon a tálon.

SACI

A férfiakhoz. Ki ez a szemüveges bemondó?

DÖNCI

Bánkúti.

BÓDOG

Ez a Bánkúti?

SACI

Dehogy a Bánkúti. A Bánkúti az a kopaszodó.

DÖNCI

Nyugodj meg, hogy a Bánkúti. Bódoghoz. Valami vasajtó kellene arra a garázsra, nem? Vagy milyen ajtó?

BÓDOG

Majd nézek az ócskavastelepen. Kilóra adják. De semmi mesterember, érted? Egy kőműves – a többit mi megcsináljuk. Ellopják még az utolsó vasszöget is.

DÖNCI

Most kellene, amíg a fagy be nem áll.

BÓDOG

Na, ezután következik a gálaest. Feláll, a komódhoz megy, egy alpakkadobozból szivart vesz elő, megvágja a végét. Megcsináljuk még a fagy előtt. Ismerek egy részeges kőművest, tizenöt forint órabérért eljön.

BÓDOGNÉ

Most gyújtasz rá, amikor mindjárt vacsorázunk?

BÓDOG

Imrus? Imrus megjött? Nahát. Addig elszívom. Visszaül a tévé elé.

BÓDOGNÉ

Telefüstölöd a szobát.

DÖNCI

Mégis, hosszabb életű egy kocsi, ha garázsban tartják.

SACI

Nyáron elmegyünk Jugóba. Jugóban olcsóbb, és éppen olyan, mint Olaszország. És a tenger is éppen olyan, és pálmák is vannak, meg a házak is éppen olyanok. Néztük a prospektusban. Éppen úgy vannak az utcák is.

DÖNCI

Még össze kell szedni a pénzt.

BÓDOG

Összeszeditek.

SACI

Döncinek van most egy találmánya.

BÓDOGNÉ

Találmány? Ne mondd?!

DÖNCI

Újítás.

SACI

Szóval egy olyan izét talált ki…

DÖNCI

Hőlégszabályozó szelep.

SACI

Az már maga tizenötezer forint.

DÖNCI

Mondtam már, szívem, hogy legjobb esetben is csak nyolc.

BÓDOGNÉ

Az is nagyon szép!

BÓDOG

Nyolcezer egyszerre, nem rossz.

SACI

Dehogy nyolcezer! Ahogy én kiszámítottam, legalább tizenöt.

DÖNCI

Kiszámította! Ő kiszámította!

SACI

Csaknem sírva. Kiszámítottam! Ahhoz igazán értek, hogy kiszámítsam!

BÓDOGNÉ

Oda tedd, szívem, a desszertesvillát, oda a tányérok elé.

SACI

Sértődötten. Dönci azt hiszi, hogy én hülye vagyok!

BÓDOGNÉ

Mindig úgy felizgatod magad.

DÖNCI

Senki sem mondja, hogy izgassa fel magát. Ő izgatja fel magát!

SACI

Hétezer difiért? Mért, mi csak úgy kidobhatjuk a pénzt az ablakon? Dugig vagyunk vele talán? Úgy beszél, mintha dugig lennénk pénzzel!

BÓDOGNÉ

Csitítón. Dönci, csak óvatosan. – A desszertesvillákat, Sacikám, oda… oda a tányérok elé. – Mi nyolcezernek is örülnénk, bizony!

DÖNCI

Még a nyolc sem biztos!

SACI

Még a nyolc sem?! A nyolc sem?!

DÖNCI

Erélyesen. A nyolc sem!

Vanda lép be, kicsit felfrissülve, sárga frottírköntösben. Mosolyogva áll meg az ajtóban.

VANDA

Ni csak! Összejött a család!

DÖNCI

Szia, Van! Kerestelek. Kétszer is.

SACI

Csaknem egyszerre Döncivel. Pusz-pusz, Van! Terítünk anyuval. Dönci kétszer is keresett.

VANDA

Igen, hallom.

SACI

Persze, hiába, ha te már nem vagy ott.

VANDA

Döncinek. Adj egy cigit! Dönci kínálja. Mit szívsz? Osztrák?

SACI

Felneszel. Már megint Smartot vettél? Én nem tudom, hogyan képzeli ez?! Tizennyolc forint egy pakli!

BÓDOG

Dönci megengedheti magának. Meddig tart ez a szünet?

SACI

Apuka egyáltalán nem tudja, mit engedhet meg magának Dönci!

BÓDOGNÉ

Csitítva. A poharakat, Sacikám, egy kicsit törölgesd meg azzal a kendővel…

VANDA

Élvezi Saci mérgét. Azért elszívok egyet, jó?

SACI

Idegesen törölgeti a poharakat. Nem azért mondtam, Van, csak szívd!

DÖNCI

Miközben tüzet ad a nővérének. Akadt valami új helyed?

VANDA

Munkahelyre gondolsz? Nincs, de nem baj.

DÖNCI

Az apjáéknak. Na, ugye, mondom, hogy kilépett a tröszttől.

SACI

Vandának. És hallottad volna, mit mondtak rólad Döncinek a telefonba!

VANDA

Türelmes mosollyal. Remélem, kikérted magadnak a nevemben?

DÖNCI

Furcsa dolgokat művelhettél te ott, Vanda! Belenyomtad a kolléganődet a papírkosárba?!

SACI

Tényleg! A papírkosár!

VANDA

M. f. Csak a karját.

BÓDOGNÉ

Jaj, vigyázz, Sacikám, annak a talpas pohárnak elég egy koccanás!…

SACI

A karját? Miért a karját? Jé, miért éppen a karját?

VANDA

Unottan. Hát… csak! Hogy turkáljon ott a drága, és ne az én ügyeimben…

BÓDOG

Felneszel a tévé előtt. De remélem, nem hagytad magad, Vanda?

DÖNCI

Na, képzelem, mit írtak be a munkakönyvedbe! És most mi lesz?

Vanda vállat von, titokzatos arccal, szórakozva fújja ki a cigarettafüstöt.

BÓDOG

Velem aztán nem mert pimaszkodni soha senki! Igaz, anya? Csak odaálltam az illető elé, jó szúrósan belenéztem a szemébe, máris elkotródott! Az apám is ilyen volt, a Bódogok mind ilyenek!

SACI

Ó, én is hányszor idegeskedem a hivatalban! Az anyósának. Annyi munkánk van a folyószámlacsoportban, sokszor nem érzem a hátam, de mit csináljak? Vandára tekint. Az ember nem rúghat fel mindent!

BÓDOG

Ja, kérem, meg kell szenvedni azért a kis nyugdíjért!

VANDA

Kurtán felnevet. A nyugdíj!

BÓDOGNÉ

Mi bajod a nyugdíjjal, Vanda?! A nyugdíjért dolgozik az ember, nem igaz, apa?

BÓDOG

Jól teszed, Vanda, hogy harcolsz a munkahelyeden. Egy olyan jó állás! Látják, hogy tudsz, hogy akarsz, hogy nem hagyod magad… így kell ezt! – Kicsit igazítsd meg, Dönci, a második gombot. Nem elég éles a kép.

DÖNCI

Előrehajol a készülékhez. Figyeld onnan, hogy jó-e?

VANDA

Élvezettel fújja ki a cigarettafüstöt. A ti szakállas palitok meg rám nyitott.

BÓDOGNÉ

Nem zártad be az ajtót?

VANDA

Nem. Elfelejtettem.

BÓDOG

Döncinek. Most jó! Egy kicsit vissza, mert így világos.

BÓDOGNÉ

Rád nyitott? És?

VANDA

Semmi. De éppen ott álltam a tus alatt.

SACI

Rád nyitott? Az albérlő?

DÖNCI

Még mindig járnak hozzá azok a tagok?

BÓDOG

Döncinek. Jó, hagyd, mert csak elrontod. – Már tizenketten voltak nála.

SACI

Tizenketten? És miért járnak hozzá?

BÓDOG

Hát azt nem lehet tudni, ugye…

BÓDOGNÉ

Vandához. Ott álltál csupaszon a zuhany alatt?

VANDA

Hát persze hogy csupaszon. Azt hittem, te léptél be, ki sem nyitottam a szemem, mert csípte a szappan. Még mondtam is: add már a kezembe azt a vacak törölközőt!

SACI

Kuncogva. Ő meg odaadta?

VANDA

Képzeld.

SACI

Jaj, de izgalmas!

DÖNCI

Te is kimehetsz fürödni, ha akarsz!

SACI

Eh, miket beszélsz! És?

VANDA

Kitöröltem a szememből a szappant, s akkor látom, hogy ő az.

BÓDOGNÉ

Ki sem ment azonnal?!

VANDA

De, aztán kiment.

SACI

Sikítoztál?

VANDA

Miért sikítoztam volna?

BÓDOGNÉ

Apa akart albérlőt!

BÓDOG

Direkt felszereltem egy riglit a fürdőszobaajtóra, nem?

VANDA

Végeredményben kértem tőle a törölközőt, és ő ideadta…

BÓDOGNÉ

Vanda, neked egy jó partit kell csinálni, nem tolhatod el az életedet másodszor is!

VANDA

Elereszti a füle mellett. Legalább készítettél krumplisalátát a halhoz?

BÓDOGNÉ

Az életedet, érted? nem tolhatod el másodszorra is! Idegesen fejezi be a terítést.

BÓDOG

Na, ez már a gálaest.

DÖNCI

Ha nekem csupa szimfonikus zene lesz, megőrülök.

VANDA

Anya, miért csörömpölsz azokkal az evőeszközökkel?

BÓDOGNÉ

Meglepetten. Csak eligazítom, Vanda…

VANDA

Már agyonigazgattad az egész asztalt! Idegesen. Megint kezd fájni a fejem…

DÖNCI

Ha tudom, hogy nem ma van az elődöntő!… Inkább holnap jöhettünk volna…

BÓDOG

Eljöttök holnap is.

SACI

Már így is túl sok benzint fogyasztottunk ebben a hónapban. Dönci kocsival jár a gyárba! Nem tudom, miért kell kocsival járni a gyárba?

DÖNCI

Azért vettem a kocsit, nem?

SACI

Nem azért vettük! A hétvégekre vettük!

DÖNCI

Akkor csomagold selyempapírba, mint a szőnyegeket.

BÓDOG

Szívja a szivart. Egészen jó ez a Csongor. Egy darabig Dózsát szívtam, de ez a Csongor egészen zamatos…

Kint ajtónyitás, lábdobogás.

Na végre!

Nyílik az ajtó, Imrus lép be, szőke, kicsit hosszú hajú fiú, magas nyakú pulóvert és farmernadrágot visel. Szolid, álmodozó.

VANDA

Az ünnepelt!

IMRUS

Szervusztok! Kicsit elmaradtam.

BÓDOG

Kicsit! A hal tönkremegy, a torta elolvad…

BÓDOGNÉ

Nincs semmi baj. Üljetek le, máris eszünk. Imrushoz. Te mossál kezet.

SACI

Kuncogva. De ne állj meztelenül a zuhany alá!

IMRUS

Meztelenül? A zuhany alá? Nem értem.

SACI

Nehogy rád nyisson a szakállas. Mint Vandára.

IMRUS

A szakállas rendes tag!

BÓDOGNÉ

Csak éppen rányitott Vandára.

IMRUS

Szerintem Vanda tárva hagyta az ajtót. Vagy egyszerűen berángatta magához azt a szegény embert…

DÖNCI

Így beszélsz a nővéredről?

VANDA

Hagyd csak. Már megszoktam. Indul kifelé.

IMRUS

A szakállas rendes tag!

BÓDOG

Jó, jó, mosd meg a kezed, aztán együnk. Szétesik a hal, szétmállik a torta… Asztalhoz ül, szemben a tévével. Gyertek! Dönci! Saci!… Te meg, anya, tálalj már! Vanda! Vanda, hová mégy most?

VANDA

A jobb oldali ajtónál. Átöltözni. Így üljek le vacsorázni? Kimegy.

BÓDOG

Utánakiált. Most jut eszedbe?!

Közben Imrus és Bódogné kimennek balra.

Na! Így néz ki egy ünnepi vacsora! Eh! Hirtelen a tévére tekint, átszellemült arccal. Csajkovszkij!

DÖNCI

Miközben Sacival asztalhoz ülnek. Azt mondták be, hogy Beethoven.

BÓDOG

Megismerem Csajkovszkijt! Ez a legszebb muzsika!

SACI

Nekem mindig rejtély az ilyesmi. Kottából játszani… – Dönci, te jó helyen ülsz ott? Úgy olvassák a kottát, mint más az újságot.

DÖNCI

Ez a dolguk.

BÓDOG

Rendezkedik. Töltsek egy kis bort? Étkezés előtt…

DÖNCI

Szóda nélkül…

SACI

Hát persze, korán kezdték a nyúzást, nyolc- vagy kilencéves lehettem? Vagy hét? Valami Stefi nénihez kellett feljárnom a Szív utcába. Macskái voltak…

DÖNCI

Egészen jó ez a bor. Tolcsvai?

BÓDOG

Ez? Szürkebarát. A legjobb…

SACI

Mondja a magáét. Oda kellett ülnöm melléje, a zongorához. Fehér billentyűk meg fekete billentyűk… hogy miért van kétféle billentyű, ma sem tudom. Halkan skálázik. Cé, dé, é, ef, gé, á, há, cé… És mindig olyan álmos voltam, mert tél volt, a lakás meg sötét, talán soha nem szellőztetett…

DÖNCI

Most megint divat lett a szmoking.

BÓDOG

Ez Brüsszel. Ott, igen.

DÖNCI

Itthon is. Szmoking. Neked még megvan a régi szmokingod?

BÓDOG

Á, megették a molyok. Mi marad meg ebben a házban?

SACI

…és huzigálta a copfomat. Hátrarántotta a fejemet. Az igaz, hogy felébredtem, de annyira fájt. Megutáltam. Ha valakit zongorázni látok, a tarkóm kezd fájni, mintha rángatnák a hajamat…

BÓDOGNÉ

Jön a tálakkal, leteszi. Na, gyorsan, amíg meleg… Apa, neked ezt a szép szeletet… Döncikém… ez a tiéd… Tálal, közben ő is a tévére pillant. Keringő! Johann Strauss! Megfeledkezik a tálalásról, elandalítja a zene. Majd hirtelen. Sacikám, ez talán nem olyan ress, te szereted, ha kicsit laza a prézli… Püré, krumplisaláta… Nekilátnak az evésnek, nézik a tévét.

BÓDOG

Neked is kell egy szmoking, Dönci. Külföldre jársz meg előkelő helyekre…

BÓDOGNÉ

Apádnak is volt szmokingja.

BÓDOG

Amíg meg nem etetted a molyokkal!

BÓDOGNÉ

Nahát! Nahát! Nálunk soha nem voltak molyok! Hát én nem is értelek, apa! Saci még azt hiszi, hogy mi tele vagyunk molyokkal meg mindenféle féreggel…

BÓDOG

Csak mollyal. A régi rongyaid miatt.

Bejön Vanda, élénk színű ruhában, a haja kibontva.

Miért nem lehet időben elkészülni a vacsorához, Vanda? Miért kell mindig különcködni?

Vanda szó nélkül leül, nézi a tálat.

DÖNCI

Ez folyami ponty vagy tavi?

BÓDOGNÉ

Nem ízlik, Döncikém?

DÖNCI

De, de, finom.

BÓDOG

Krumplisalátát is… Te mért nem eszel, Vanda?

VANDA

Ez hal? Vesz egy szeletet, csipegeti. Tele van szálkával.

BÓDOG

Azért egyetek hozzá sok pürét. A püré lenyomja a szálkát.

SACI

Jaj, most jut eszembe, Dönci, te nem ehetsz halat!

BÓDOGNÉ

Nem ehet halat?

DÖNCI

Ezerszer mondtam már, hogy halat ehetek.

BÓDOG

Halat mindenki ehet.

SACI

Hát akkor mit nem ehetsz?

DÖNCI

Töltött káposztát!

SACI

Ja, töltött káposztát. Már megijedtem.

BÓDOGNÉ

Megint a gyomrod, kisfiam?

DÖNCI

Az epém. Az idegességtől van az egész.

BÓDOGNÉ

Hajszolod magad! Hajszoljátok magatokat!

BÓDOG

Ez már a vérünkben van! Ez már ilyen fajta!

Imrus jön be, megáll mögöttük az asztalnál.

Na, tessék! Hát te hol voltál?

IMRUS

Kezet mostam.

BÓDOG

Kezet mostam, kezet mostam! Miattad van az egész vacsora, és te kezet mosol órákig.

BÓDOGNÉ

Ülj le szépen, Imrus… Imrus leül Vanda mellé. Adok neked finom halacskát, pürét, ahogy szereted… A születésnapodra csináltam…

DÖNCI

Hány éves is vagy, öcskös?

IMRUS

Tizenkilenc.

BÓDOG

Tizennyolc.

IMRUS

Tizenkilenc. Tavaly voltam tizennyolc.

BÓDOG

Tavaly? Nem emlékszem…

SACI

Hát ha az idén tizenkilenc, akkor tavaly volt tizennyolc, ez logikus.

DÖNCI

Tizenkilenc vagy már? A mindenit! Erre iszunk!

BÓDOG

Nem most iszunk erre, hanem a végén. Majd a végén… akkor jön minden…

BÓDOGNÉ

Imrushoz kedvesen. Apa ma este meg akar kínálni cigarettával.

IMRUS

Cigivel? Nem is dohányzom.

BÓDOG

Na jó, ezt most hagyjuk. Tavaly nem kínáltalak meg?

IMRUS

Csodálkozva. Nem.

BÓDOG

Na, hát akkor világos, hogy az idén vagy tizennyolc éves!

IMRUS

De én csak tudom, hogy hány éves vagyok, nem gondolod?

VANDA

Számolj csak utána, Imrus, hátha tévedsz.

SACI

Te is tévedhetsz, nem?

IMRUS

Kár a gőzért, úgysem dohányzom.

BÓDOGNÉ

Látod, apa, mondtam…

DÖNCI

Ne is dohányozz! Ha megnősülsz, legalább nem szid a feleséged, amiért osztrák cigit szívsz!

BÓDOG

Nem az a lényeg, hogy dohányzol-e vagy sem!

IMRUS

Valami baj van, apa?

BÓDOG

A hagyománytisztelet a lényeg! A hagyományt… a mély érzelmeket továbbvinni, ez a lényeg! Az a baj, hogy ez hiányzik itt! A családi hogyismondjam, az hiányzik itt! Széthulló család, széthulló nemzet! Ezt már Széchenyi is megmondta! – Mért nincs ezen a krumplisalátán bors? Semmi íze bors nélkül! Lassan már azt sem tudom, hogy a szék, amin ülök, szék-e? Az a szmoking is! Csak az előbb nem akartam elrontani az ünnepi hangulatot. Hogy ehetnek meg a molyok egy szmokingot?

VANDA

Bors nélkül.

Imrus kuncog.

BÓDOGNÉ

Istenem, most jön ezzel a szmokinggal! Most keresi a szmokingot! Amikor közben volt egy háború is!

DÖNCI

Igaz, apa, közben volt egy háború is.

BÓDOG

Ez nem kifogás! A szmoking itt volt a szekrényben, a szekrény itt volt a házban, a ház itt állt ezen a helyen, és nem bombázták szét! A szmoking megmenekült, de mi hagytuk elpusztulni! Ez a mi bajunk. A pazarlás… a… a… a pazarlás!

DÖNCI

Na, hála isten, vége a gálaestnek.

BÓDOG

Nem lenne vége a gálaestnek, ha nem lenne mindig valami rendetlenség, ami kihoz a sodromból! Nem én akartam ünneprontó lenni.

VANDA

A tévében van vége a gálaestnek.

DÖNCI

Unottan. A holdraszállást fogják közvetíteni. Egyenes adás.

IMRUS

Felugrik, lelkesen. A holdraszállást?!

DÖNCI

Képzelem, milyen ócska lesz a kép. Mint a múltkor az űrséta. Egy nagy folt, más semmi. Lassan abbahagyják az evést. Imrus a tévéhez siet, izgatott.

IMRUS

Hű, gyorsan, gyorsan, gyertek, nézzétek! Itt vannak!

BÓDOGNÉ

Jaj, egyetek még! Imrus! Hát neked csináltam.

IMRUS

Lelkesen. Ez már a Sas!

BÓDOG

Sas? Miféle sas? Az valami készülék!

IMRUS

A holdkomp! Abból fognak kiszállni.

BÓDOG

Ha van benne valaki egyáltalán!

IMRUS

Apa, hát abban vannak az űrhajósok!

BÓDOG

Jó, jó…

BÓDOGNÉ

Leszedjem az edényeket? Vagy esztek még?

IMRUS

Még két perc, és kiszállnak.

BÓDOGNÉ

Sacikám, nem kérsz még egy kicsit?

SACI

Jaj, én úgy jóllaktam.

VANDA

Na, kíváncsi vagyok ezekre a fickókra. Állítólag nagyon jóképűek.

BÓDOGNÉ

Dönci? Te sem?

DÖNCI

Á, nem akarok meghízni. Tartom a hetvennégy kilót.

BÓDOG

Ha senki nem eszik, szedd le a tányérokat, és hozd a… mi is van még?

BÓDOGNÉ

Puncstortát csináltam, Imrus, puncstortát csináltam!

IMRUS

Óriási! Nézzétek, nyílik az ajtó! Nyílik az ajtó! Az egyik már kimászott! Mászik le a létrán!

VANDA

Ó, nem is látni az arcukat!

SACI

Én csak azon spekulálok mindig, hogy ezek hogy mennek ott vécére?

DÖNCI

Meg van az szerkesztve.

BÓDOGNÉ

Összeszedi a tányérokat. Sacikám, azt a kis ecetet öntsd át a tálba. Saci megteszi, félszemmel a tévét nézve.

IMRUS

Már bújik ki a másik is! Annál van a kamera! Óriási, Vanda, nem? A Holdon ember! Félelmetes!

VANDA

Ne rángass, fáj a fejem.

SACI

Migrén?

BÓDOGNÉ

Vettél be valamit?

VANDA

Vettem.

IMRUS

Látszik a léptük a porban! Micsoda táj! Csodálatos!

BÓDOGNÉ

A tányérokkal megy kifelé. Imrus, nyisd ki az ajtót!

IMRUS

A hátam borsódzik, ahogy látom ezeket ott! Ó, ha feljuthatnék én is egyszer…

BÓDOGNÉ

Imrus! Azt akarod, hogy elejtsem az egészet?

BÓDOG

Nyisd ki az ajtót anyádnak, nem hallod?

DÖNCI

Nem kellene neked orvoshoz menni, Van?

BÓDOGNÉ

A könyökével akarja kinyitni az ajtót, csörömpölés, egy tányér lehullik, összetörik. Mondtam, hogy nyisd ki, látod?! És megint a készletből egy! Megőrülök!

BÓDOG

Imrus, neked hiába beszél az anyád?

IMRUS

Tekintete a tévén, hátrál, kinyitja az ajtót, rálép a cserepekre.

BÓDOGNÉ

Most meg széttapossa a cserepeket! Talán még össze lehetett volna ragasztani! Kétségbeesetten kimegy.

BÓDOG

Imrus! Hol a csudában jár az eszed?!

IMRUS

Visszaül a helyére, izgatottan. Milyen furcsán mozognak, Vanda, látod? Tudniillik a Holdon a súly…

VANDA

Ne ordíts a fülembe, mondom, hogy fáj a fejem!

BÓDOG

Soha nem ismertem a fejfájást.

VANDA

Örülj neki, apa.

BÓDOG

Fejfájás!

VANDA

Apa, kérlek, ne foglalkozz mindig velem. Feláll, ingerülten egy oldalsó fotelba telepszik.

BÓDOG

Mi az, hogy ne foglalkozzam veled? Nem szeretem az ilyen beszédet! Igenis, foglalkozom, igenis… az utolsó leheletemig!

IMRUS

Az a készülék a hátukon, az adja az életet. Ha annak fuccs, nekik is fuccs! Ott aztán egy szemernyi levegő sincs.

SACI

Jaj, a levegőről jut eszembe, beszéltünk azzal az emberrel. Vasárnap majd leszaladunk a kocsival, és megnézzük a telket.

DÖNCI

Háromszázért adja négyszögölét.

BÓDOG

Alkudni kell.

DÖNCI

Alkudni? Hát tudod, mennyiért adják a telkeket a Balatonnál? Ötszáz meg ezer forint.

SACI

És ez nagyon szép helyen van. A hegyen. Rálátni a vízre, és van egy kis szőlő is.

BÓDOG

Nem kell belemenni az első árba.

SACI

Na ugye, mondtam én is. De Dönci nem tud alkudni.

DÖNCI

Honnan veszed, hogy nem tudok alkudni?

SACI

Egyáltalán nem úgy beszéltél vele, mint aki alkudni akar.

BÓDOG

Kétszáznyolcvan, azt kell mondani, kétszáznyolcvan, és kész! Komoly vevő vagyok, uram, ezt kell mondani, de kétszáznyolcvan, és kész.

IMRUS

Felugrik. Oda nézzetek! Köveket szednek fel a talajról!

Éppen nyílik az ajtó. Bódogné jön be a tortával, Imrus hadonászó karjával nekiütközik a nyíló ajtónak.

BÓDOGNÉ

Egyensúlyát vesztve. A torta, fiam! A torta, amit neked csináltam!

BÓDOG

Mit ugrálsz mindig? Nem lehet nyugton maradni?

SACI

Segít az anyósának. Nahát! Ez a híres Bódog-puncstorta! A tetején ez a szép rózsaszínű máz! Jaj, Dönci, te ehetsz puncstortát?

BÓDOG

Miért ne ehetne puncstortát?

DÖNCI

Mondtam már, hogy csak a töltött káposzta árt, meg a bab.

SACI

Persze, mindig elfelejtem. Mert annyi minden van az ember fejében.

IMRUS

Anya, ne állj elém, nem látom a tévét!

BÓDOGNÉ

Hát valamiképpen csak szét kell osztanom a tortát! Apa, tartsd a tányérodat.

BÓDOG

Tartja a tányérját. Legalább a fridzsiben volt ez a torta?

SACI

Felkapja az üveget az asztalról. Talán igyunk előbb egy kortyot. Az édesség előtt.

DÖNCI

Fogja a poharát. Még egy korty, aztán befejeztem. Vezetnem kell… Iszik. Ez a gödör is, itt a saroknál! Jóformán a járdára kell felhajtani, hogy kikerülje az ember. Hónapok óta hozzá sem nyúlnak.

BÓDOG

E helyett a Hold-hisztéria helyett inkább a Földdel foglalkoznának. Miért? Telefonálni tudsz? Telefonálni sem tudsz.

BÓDOGNÉ

A múltkor, amikor beázott nálunk a vonal, apa a sarki fülkéből akart felhívni benneteket, és nyolc – nyolc tantuszt veszített, mégsem sikerült! Szegény olyan idegesen jött haza. Imrus! Imrus, hát meg sem kóstolod a tortát?

IMRUS

Türelmetlenül. Most nem fontos!

BÓDOGNÉ

Azt hittem, örülni fogsz neki!

DÖNCI

Na és, amikor nem kapsz alkatrészt a kocsihoz? Majd a jövő héten! Szeretném tudni, ezek az űrhajósok várnak-e a jövő hétig, amíg megkapnak valamit?! Á, nem érdemes erről beszélni, az embert csak ingerlik ezek a dolgok.

SACI

Alkudni fogunk.

BÓDOGNÉ

Kedvesen. Ma már nem lehet alkudni az üzletekben, kislányom.

DÖNCI

Veszünk egy telket, anya. A Balatonnál.

IMRUS

Nézzétek! Integet! Az egyik integet!

VANDA

Gúnyosan. Alighanem nekünk.

SACI

Jaj, Vanda, olyan mísz vagy ma!

BÓDOGNÉ

A Balatonnál? Nagyszerű! Na, apa, legalább tudunk hol nyaralni.

DÖNCI

Még nem vettük meg, anya.

BÓDOG

Kétszáznyolcvan. Én a helyedben ehhez ragaszkodnék.

SACI

Hát nem is kell szórni a pénzt!

DÖNCI

Saci állandóan úgy beszél, mintha szórnám a pénzt! Először is, honnan a csudából venném azt a pénzt, amit csak úgy elszórhatnék?

SACI

A találmányodért is csak nyolcezret akarsz!

DÖNCI

Akarok? Mi az, hogy akarok? Amennyit kapok!

IMRUS

Ott se szél, se eső, semmi…

SACI

Ugyan, hogy gondolod, hogy egy ilyen nagyszerű találmányért csak úgy annyit lehet adni, amennyit akarnak?!

DÖNCI

Jaj, ne idegesíts, Saci, hagyd ezt a sok butaságot!

IMRUS

Ott minden mozdulatlan. Évmilliókig is megmaradnak azok a lábnyomok…

SACI

Én idegesítelek?! Én? Amikor csak azt akarom, hogy megkapjuk, ami jár neked? Majd én beszélek velük, légy nyugodt!

DÖNCI

Te csak ne beszélj senkivel! Már éppen elég sok kellemetlenséget okoztál a fecsegéseddel.

VANDA

Imrus, a Holdon lehet beszélgetni?

SACI

Felháborodva. Hogy én sok kellemetlenséget?…

BÓDOGNÉ

Apa, jó a torta?

BÓDOG

Eszik. Kicsit kevés benne a rum…

DÖNCI

Az apjának. A múltkor az egyik fogadáson, amire – én hülye – elvittem, megkérdezte a miniszterhelyettest, hogy miért nem emelik fel a fizetésemet. A miniszterhelyettes azt sem tudta, ki vagyok.

BÓDOG

Legyint. Mert mindig leváltják őket. Ezeket összevissza cserélgetik.

SACI

Csaknem sírva. Miért, az olyan nagy bűn, hogy a javadat akarom? Nem fogok hétezret kidobni az ablakon, csak azért, mert te…

VANDA

Döncinek. A kis feleséged csak arra szeretne biztatni, hogy légy rámenősebb! Csak jót akar neked, kisfiam!

DÖNCI

Vanda, te csak hallgass!

SACI

Vandának. Nem kell mindig piszkálódnod, Vanda.

BÓDOG

Vanda túlórázik, fáradt…

VANDA

Nem túlórázom…

SACI

Döncinek hízelegve. Ugye, nem mondtad komolyan, hogy én butaságokat mondok?

DÖNCI

Tudod, hogy nem szeretem, ha…

SACI

M. f. Ugye, nem mondtad komolyan?!

DÖNCI

Kényszeredetten. Nem…

Saci elégedetten visszafészkelődik a helyére.

BÓDOG

Igyekezni kell, igyekezni. Mindenki igyekszik… a világon mindenki… – Hol a szivarosdobozom? Imrus, nincs ott melletted?

IMRUS

Türelmetlenül. Nincs, nincs…

BÓDOG

Amikor diákok voltatok, akkor is csak azt mondtam nektek mindig: igyekezni, igyekezni! Vandának is szép képesítése van. Maholnap főkönyvelő lehet, aztán igazgatósági tag… Meglátja a szivarosdobozt a komódon. Anya, add ide a szivarosdobozomat!

Bódogné feláll, viszi a dobozt meg a szivarvágót.

Itt vagyok például én! Ha belegondolok, hogy hol kezdtem! Választ egy szivart, megvágja, rágyújt. Dönci, nem kérsz szivart? Csongor. Nagyon jó, azelőtt Dózsát szívtam, de ez egészen kitűnő zamatú. Persze, nem olyan, mint a Virginia. Nem gyújtasz rá?

BÓDOGNÉ

Csaknem súgva. Apa!…

DÖNCI

Nem, kösz, szivart nem.

BÓDOG

Pedig ünnepélyes alkalmakkor néha úgy szivarozgathatnál.

DÖNCI

Nem, kösz!

BÓDOGNÉ

M. f. Imrust akartad megkínálni.

BÓDOG

Imrust? Szivarral?! Ugyan, ne bolondozz már!

BÓDOGNÉ

Óvatosan. Azt mondtad, ma este megkínálod, mert…

BÓDOG

Soha nem mondtam, hogy megkínálom szivarral.

BÓDOGNÉ

Félénken. Cigarettával…

BÓDOG

De hiszen nem is dohányzik! Imrus! Imrus, te dohányzol?

IMRUS

Izgatottan figyeli a tévét. Most készülnek a felszálláshoz! – Dehogy dohányzom!

BÓDOG

Mondom, hogy nem dohányzik! Becsukja a dobozt. Megvolt az érettségim, és mégis, hol kezdtem! Trógeroltam egy címfestőnek. Egy olyan kis kézikocsin húzgáltam a cégtáblákat a megrendelőkhöz. Amikor kicsit jobban ment neki, felvett tisztviselőnek. De huszonkilencben ő is beadta a kulcsot. Kezdhettem elölről.

BÓDOGNÉ

Nézi a tévét. És ha ezek nem tudnak felszállni onnan? Azért ez nagy felelőtlenség! Családos emberek, meg minden…

SACI

Jaj, ha ottmaradnának!

DÖNCI

Ki van az számítva.

SACI

Ha ottmaradnának, meghalnának?

IMRUS

Ilyet ne is mondj, Saci!

DÖNCI

Ki van az számítva, legyetek nyugodtak.

VANDA

Ha egyszer feljutnék a Holdra, én ottmaradnék! Az egész világ tudná, hogy ott vagyok. Ha éjjel néznék a Holdat, tudnák, hogy ott vagyok…

BÓDOG

Á, mire jutottam volna szorgalom nélkül! Nem lett volna ez a ház, semmi. Ha nem igyekeztem volna, nem neveznek ki csoportvezetőnek, később főosztályvezetőnek! Én megtanultam! A katonaságnál is… mindent rám lehetett bízni! A társadalom megbecsüli az igyekvő embereket.

BÓDOGNÉ

Bizony, mennyit küszködtünk!

BÓDOG

Én nem számítottam senkire. Csak magamra. Szorgalom és igyekezet, így aztán mindent át lehet vészelni! A legnehezebb időket is!

BÓDOGNÉ

A háború alatt is mennyi rettegés, mennyi félelem! És azután is, hogy mi lesz velünk, veletek… Hogy meghagynak-e, elvisznek-e? Kinek mit mondhatsz, kire hogy nézhetsz…

BÓDOG

Minket soha nem bántottak. Sem azok, sem ezek! Persze, ehhez érzék kell! Fennmaradni!

IMRUS

Most fognak indulni! Most! Figyeljetek!

DÖNCI

Ki van az számítva, csak semmi izgalom.

BÓDOG

De telefonálni, azt nem tudsz. Az egyik készülék rosszabb, mint a másik.

IMRUS

Indulnak, indulnak!!!

BÓDOGNÉ

Ó, azok a rettegéssel teli éjszakák! Az ember soha nem ismerhette ki magát. Amikor születtem, háború volt, apámat kétéves koromban kivitték a frontra. Aztán a forradalom, a kommün… aztán a másik háború, a bombázások. Meg a háború utáni évek. És most megint ez a kommün… Én nem is tudom, hogy bírtuk ki eddig?

IMRUS

Felszállt! Felszállt! Most már csak az a lényeg, hogy találkozzon az űrhajóval! Meg aztán a Van Allen-övezet. Az mindig rizikó.

DÖNCI

Komputerekkel dolgoznak.

IMRUS

De azért félelmetes, nem? Félelmetes, hogy már fenn jártak a Holdon! És ki tudja, mi következik még ezután!

DÖNCI

Tényleg, lesz még ma valami jó műsor?

IMRUS

Egészen beleizzadtam ebbe a közvetítésbe!

BÓDOGNÉ

Ez a gyerek is olyan izgulós…

IMRUS

Nem vagyok izgulós!

BÓDOG

A tudomány! Mit tudjátok ti! A tudomány mindig kieszel valamit, aztán a háborúban az egészet ellenünk fordítják. Ennek sem lesz jó vége, ismerem őket! Engem már nem tudnak becsapni! Jöhetnek nekem akármivel, tudom, mi a lényeg. Legyen az embernek egy kis otthona, egy kis biztonsága… Azért mondom Vandának is, vigyázzon az állására, Vili bácsi nagy nehezen megszerezte neki a trösztnél…

SACI

Vanda már nincs a trösztnél!

BÓDOGNÉ

Kedves csodálkozással. Hát hol lenne, ha nem a trösztnél?

BÓDOG

Hirtelen eszébe jut, feláll, keresgél. Hol a Rádióújság? Nézzük csak, mi lesz a tévében. Remélem, valami tisztességes műsor…

VANDA

Türelmetlenül. Minek foglalkoztok velem? Úgyis elég gondotok van, nem?

BÓDOG

Ebben a családban mindenki törődik mindenkivel, és ez így van rendjén. Jól is néznénk ki, ha… Na, hol a Rádióújság? Mindig eldugdostok mindent! Szeretném tudni, hová lehet elsüllyeszteni egy rádióújságot? Jön-megy, keresgél. Hát itt sincs! Anya, nem láttad?

BÓDOGNÉ

A szoba mélyébe mutat. Talán ott van…

BÓDOG

A komódhoz megy, turkál. Ott van, ott van!… De hol?

BÓDOGNÉ

Nem kértek kávét? Főzök kávét, jó?

DÖNCI

Az bizony jó lesz. Még vezetnem kell ma.

SACI

Ó, én nem iszom, csak forgolódom tőle fél éjjel, ilyenkor már nem iszom…

BÓDOGNÉ

Akkor a kisebbik főzőben… Imrus, gyere, én ahhoz a konnektorhoz nem nyúlok, ráz, gyere, fiacskám…

Imrus és Bódogné kimennek.

DÖNCI

Hogy a fenébe. Vanda, hát egyáltalán nem mondtad meg az öregeknek, hogy kiléptél a tröszttől?

SACI

Mi igazán nem tudtuk, hogy ez titok.

VANDA

Titok? Egyáltalán nem titok.

SACI

Hát akkor miért nem mesélted el nekik?

VANDA

Nekik? Mikor?

BÓDOG

Már a fotel alatt keresgél. Itt sincs! Anya, csak nem dobtad ki a szemétbe? Anya! – Hol van anya?

DÖNCI

Kiment kávét főzni.

BÓDOG

Hát ő csak ne főzzön kávét! Ha ő főz kávét, az nem kávé lesz, hanem lötty! Soha nem csavarja rá rendesen a tetejét. Indul utána, de az ajtóból. Mindent nekem kell csinálni ebben a házban, mindent… Kimegy.

DÖNCI

Vandához. Szóval megint a régi nóta. Kicsit becsavarodtunk, igaz?

VANDA

Mért nem nézed inkább a tévét, kisfiam? Nézd csak, milyen szép városokat mutatnak! Álpátosszal. A messzi városok a legszebbek!

DÖNCI

Nekem ne mondd mindig azt, hogy kisfiam!

VANDA

Nem törődik vele. Saci, nem az a véleményed, hogy csak a messzi városokban van fantázia?

SACI

Elég rossz bőrben vagy mostanában.

VANDA

Viszont te remekül nézel ki, drágám!

SACI

Ugye? Észbe kap. Én őszintén aggódom érted, Van!

VANDA

Éreztem, éreztem! Mondogattam is magamban, fel a fejjel. Van, valaki őszintén aggódik érted!

DÖNCI

Hiába gúnyolódsz, Saci esténként csakis rólad beszél.

VANDA

Képzelem, miket!

SACI

Jaj, Van, ne légy kiállhatatlan! Igazán csak az jár a fejemben, hogy milyen rossz lehet neked most egyedül.

VANDA

Gúnyosan. Egyedül? Ó, hát itt vagytok nekem ti… ez az egész család…

DÖNCI

És állás nélkül is – mi a fenét akarsz kezdeni? Otthagytál mindent Rudinak… azt az egész lakást!

SACI

Azóta nem is találkoztatok?

VANDA

Nem.

SACI

Nem is telefonál?

VANDA

Nem.

SACI

És véletlenül sem találkoztatok? Sehogy sem?

VANDA

Nem!

SACI

Fantasztikus! Már hat hónapja, mi?

DÖNCI

De mi volt köztetek a baj? Meglát valamit a tévében. Mi ez? Cölöpházak? Na, ez is jó kis élet lehet ott a vízen.

SACI

Dönci azon bosszankodik, hogy egyszerűen csak kijöttél abból a lakásból. Manapság nem lehet csak úgy a szögről leakasztani egy lakást. Ezt meg kellett volna gondolni! Meg a bútorok is! Azokat közösen vettétek, nem?

DÖNCI

Hát ezt alaposan elhisztizted. Éppen úgy, mint amikor hozzámentél! A tévére. Ja, most már látom, hol van ez. A Szajnán. Horgásztanya. Nem rossz.

VANDA

Nézi a tévét. Na, ezek ott a híd alatt… ezek legalább nem törődnek semmivel.

SACI

Pfuj, milyen koszos alakok!

DÖNCI

Hippik!

SACI

És most megint itt akarsz élni az öregeknél?

VANDA

Nézi a tévét. Úgy hevernek ott a parton, mint a pingvinek. Az se lenne rossz, pingvinnek lenni.

DÖNCI

A tévére mutat. Az ilyeneket mind ki kellene irtani… Más hangon. Az isten se ismeri ki magát rajtad, Van. Törtél-zúztál, hogy hozzámégy Rudihoz, aztán egyszer csak otthagyod. Meg ez az állás is!

SACI

Ó, emlékszem, milyen zűr volt! Hogy apáék el sem mennek az esküvőre!

DÖNCI

Ha nincs az a hiszti a gázzal ott a konyhában, akkor el sem mentek volna.

Vanda kicsit előbbre sétál, enyhe mosollyal nézi a tévét, lassan leül a földre, maga alá húzza a lábát.

SACI

Ugyan, ne is említsd azt a gáz-ügyet, Dönci! Vandához. Amikor rád törtük az ajtót! Nahát! Azt hittem, ott fogsz feküdni a kövön.

VANDA

Azt azért megnézted volna magadnak, mi?

SACI

Ártatlanul. Még sosem láttam öngyilkost.

DÖNCI

Saci!

SACI

Te emlegeted azt a szörnyű délutánt!

VANDA

Hunyt szemmel, pátosszal. Ülni a napon, és nem csinálni semmit.

DÖNCI

Miket beszélsz?

VANDA

Dönci, te sokat utazol külföldre, nem tudnál nekem marijuánát szerezni?

SACI

Isten őrizz, ilyet ne is mondj ki hangosan, Vanda! Be akarod csukatni a testvéredet?

VANDA

Azt cigarettába töltik, igaz?

DÖNCI

Szerintem így készítetted ki Rudit is. Rámásztál az idegeire, gondolom.

VANDA

Valaki rámászott a másik idegeire, az biztos… Körülnéz, feláll, a vázához megy, kivesz egy szál virágot, a hajába tűzi.

SACI

De hiszen ez egy nagy szerelem volt, Vanda!

VANDA

Szerelem? Ki akartam innen törni, annyi volt az egész.

SACI

Szóval nem is szeretted?

VANDA

Ránéz hosszan. De. De, szerettem.

SACI

Volt köztetek valami difi? Tudod, mire gondolok, Van? Talán nem találtad meg a számításodat…

VANDA

Hát, látod, azt nem találtam meg. Kerestem, kerestem, de nem találtam sehol… Tettetett tűnődéssel. Tényleg, nem láttad valahol a számításomat?

DÖNCI

Hülyülni, azt tudsz!

VANDA

Hülyülni? Keserűen. Ha neked ez hülyülés?

SACI

Mert őszintén szólva, arra is gondoltunk, hogy Rudival te… hogy is fejezzem ki magam… nem értettétek meg egymást… úgy…

VANDA

Úgy? Kínozza. Hogyan úgy, Saci?

SACI

Nem veszi észre. Nálunk a Bauerné, tudod, Dönci, a Bauerné minden reggel sírva jön be a hivatalba, hogy az este se volt jó az urával… Annyit kínlódik.

VANDA

Hidegen. Nekem ilyen problémám nincs!

DÖNCI

Nana! Nem tudom, ki hagyta tárva a fürdőszobaajtót ma este.

VANDA

Dühösen. Nem hagytam tárva! Csak véletlenül nyitott be az albérlő! Nem tehetek róla!

DÖNCI

De azért nem bántad, mi?

VANDA

Sértődötten. Micsoda piszkos fantáziád van, Dönci!

SACI

Én még ezt is megérteném, Vanda. Már hónapok óta egyedül… És pláne, ha Rudival se…

VANDA

Közbevág. Mit, Rudival se?! Minek néztek ti engem? Na, szálljatok le rólam!

SACI

Istenem, Van, mi csak aggódunk érted, hogy így elrontottad az életedet!

VANDA

Elrontottam? Mit? Miféle életemet rontottam el?

DÖNCI

Ha ennyire kellemetlen ez neked, akkor alighanem te lehettél a hibás. Nagyon könnyen el tudom képzelni.

VANDA

Kitör. Mit tudsz elképzelni?! Kétségbeesetten. Azt hiszed, olyan könnyű elviselni, hogy ez sem sikerült?! Csendesen. Annyira akartam, hogy jó legyen minden. És mégse sikerült. De hogy miért? Én nem is értem. Egyszer egy egész délután nem is tudtam, hogy otthon van, csak akkor vettem észre, amikor el akartam rakni az asztalról azt a sok dossziét. Ott kuksolt mögöttük!

SACI

Jaj, de érdekes lehetett! Kuncog.

VANDA

Érdekes?! Hogy előlem bujkált, az olyan érdekes?!

DÖNCI

A tévére mutat. Na, ez igen! Egy ilyen garázst én is elfogadnék! Ahogy ezek tudnak építkezni!…

SACI

Nekünk ilyen sosem lesz.

DÖNCI

Várd ki a végét.

SACI

Mindig ezt mondod, s közben használt téglákat veszel.

VANDA

Soha nem volt meg benne az az érzékenység, az a megértés, amire vágytam.

SACI

Bocsáss meg, Vanda, nem figyeltem, mit mondasz?

VANDA

Á, nem érdekes.

SACI

De igen, valamit mondtál.

VANDA

Összeomlik. Egy lehetetlen, önző alakra pazaroltam az éveimet! A végén már mindenféle különmunkát vállalt, csak hogy ne kelljen hazajönnie. Aztán már nekem is így remegett a gyomrom, amikor hallottam a liftet a lépcsőházban, hogy miért nem jön már, vagy ha jön, akkor minek jön. Mert a hangja is bőszített, a türelmetlen hangja. Mondd meg végre, mit akarsz te egyáltalán? Mondd meg végre, mi lenne jó neked? Mintha megállt volna az agyműködésem. Hát nem tudom kimondani azt, amit nem tudok!

SACI

Ami azt illeti, nekem soha nem volt rokonszenves ez a te Rudid.

DÖNCI

A bögyiben tudott lenni az embernek, az biztos!

VANDA

Mondja a magáét. Hogy mért nem keresek valami rendes elfoglaltságot magamnak! Hogy lassan bedilizik tőlem!…

DÖNCI

Szóval ő küldött el.

VANDA

Ő?! Hogy ő?! Én hagytam ott! Ha valaki engem nem ért meg, egy percig sem tudok mellette maradni… Ruhája zsebéből előkap egy tablettát, beveszi.

SACI

Riadtan. Mit vettél be?

Vanda nem válaszol.

Te! Dönci! Istenem! Ez valami mérget vett be!

DÖNCI

Idegesen. Ne vacakolj itten velünk, mert… Mindketten odarohannak hozzá, le akarják fogni a kezét, de Vanda kisiklik közülük.

VANDA

Hidegen. Seduxen.Felmutatja a fiolát, iszik egy kortyot.

DÖNCI

Egyszer nagyon ráfizetsz ezekre a dolgokra, Vanda! Jó lenne, ha eldöntenéd, mihez akarsz kezdeni… Az állásodat is otthagytad.

SACI

Méghozzá botránnyal!

DÖNCI

Miért kellett botrányt csapnod a trösztnél? Tudod, milyen nehezen szerezte meg azt az állást Vili bácsi. Apának nagyon kellemetlen lesz.

SACI

Nagyon megharagudtak rád! Ahogy a telefonon beszéltek Döncivel!…

VANDA

Keserűen felnevet. Lyukkártyatanfolyam! Ezzel jöttek, hogy menjek el lyukkártyatanfolyamra!

SACI

Miért, az nagyon jó ötlet…

VANDA

Kösz! Mert a lyukkártyatanfolyam majd megoldja az életemet, mi? Nem érdekel a lyukkártyatanfolyamuk! Úgy beszéltek ott velem, mint egy dilissel! És közben jóakaratúan bámultak a pofámba, hogy ne gondoljanak a maguk nyamvadt életére. Csoda, hogy nem borítottam rájuk az asztalt is!… Torkig voltam már velük! A hülye ötleteikkel! Az életmentő ötleteikkel!… De azt senki sem tudta megmondani hogy mit kezdjek magammal… Soha, senki… Rudi sem! Ti sem! Ebben a rohadt házban senki sem, soha!

DÖNCI

Ha ennyire utálod ezt a házat, akkor minek jöttél vissza? Mit keresel itt?! Mért nem mentél el egy albérletbe? Mi?

VANDA

Hogyne! Albérletbe!

SACI

Én nem akarok ebbe beavatkozni, ez a ti családi ügyetek, de te apáéktól kaptál pénzt… végül is… a családi részedet. Vanda…

DÖNCI

Arra ne is számíts, hogy úgy teszünk, mintha ezt nem tudnánk, Vanda! Neked itt már nincs részed. Itt már csak az enyém van és Imrusé!

VANDA

Ne féltsd úgy a pénzedet, Dönci!

DÖNCI

Találhattál volna magadnak egy albérletet. És akkor nem kellene itt lenned ebben a rohadt házban!

VANDA

Hogy hallgassak egy idióta főbérlőt, hogy mikor nyissam ki a vízcsapot, meg mikor zárjam el a vízcsapot, meg ne csapkodjam az ajtót, meg tudom is én?! Van nekem elég bajom!

DÖNCI

Dohogva. Még hogy én féltem a pénzemet?! Felháborító!

SACI

Aggódva. Döncikém, jaj, ne izgasd fel magad, pláne így, vacsora után!

DÖNCI

Na, még az hiányozna éppen, egy jó kis epegörcs!

SACI

Végtére is, nem tartoznak ránk ezek a dolgok.

DÖNCI

Az ember aggódva érdeklődik… rászánja magát az ember… mégis a nővére…

VANDA

Ne fáraszd magad, kisfiam!

DÖNCI

Ha még egyszer azt mondod, hogy kisfiam!!…

VANDA

Zavartalanul. Örüljetek, hogy nálatok minden oké! Hogy megtaláltátok az élet értelmét, boldogok vagytok, szorongatjátok egymás kezét, gyarapodtok szépen.

DÖNCI

Utálom, amikor ilyen nagyképű vagy! Ezt már gyerekkorunkban is csináltad… mindig… Utálom, amikor megjátszod a mártírt! Hogy téged nem ért meg senki!…

VANDA

Nyugodtan. Hát nem is!

DÖNCI

Arról van szó, hogy neked semmi se jó! Soha! Semmi!

VANDA

Ugyan már…

DÖNCI

Még az sem! Az a bizonyos dolog! Pedig az érdekel téged legjobban! De fogadni mernék, hogy még az se jó neked!

SACI

Milyen „bizonyos dolog”, Dönci?

VANDA

Találva érzi magát. Ezt nem… ezt ne… Ez nem igaz!

SACI

Mi az a „bizonyos dolog”, Dönci?

DÖNCI

Tudja azt ő!

VANDA

Megrettenve. De nekem az nem úgy kell! Nekem egészen kell a másik… Valaki teljesen… Sír. Nem tudok meglenni egyedül…

Kis csend.

SACI

Sóhajtva. Hát igen… A tévére néz, erről eszébe jut. Ja, nem is mondtam még, Dönci, néztem neked egy garbót.

DÖNCI

Micsodát?

SACI

Egy szép szilvakék garbót.

DÖNCI

Ha gyapjú, akkor szúr.

Vanda a háttérbe húzódik, leül, a halántékát nyomkodja.

SACI

Nem szúr. Megnéztem, finom, puha…

Nagy zajjal nyílik az ajtó. Bódogné csészékbe öntve hozza a kávét, utána Bódog jön hangoskodva.

BÓDOG

A feleségének. …Akkor sem kell, hogy annyira beszokjon hozzá!

BÓDOGNÉ

Inkább csak megállapítva. Te akartál albérlőt. Leteszi a tálcát. Gyerekek, a kávé!

BÓDOG

Voltaképpen azt sem tudjuk, kiféle, miféle. Imrus összevissza beszél neki mindent, aztán még baj lehet belőle!

BÓDOGNÉ

Ijedten. Csak nem gondolod? Gyerekek, apa főzte a kávét, ez egy egészen rendkívüli kávé… A cseppnyi irónia miatt félénken pislog a férjére, de Bódog a tévét nézi. …nagyon finom kávé, nem olyan lötty, mint amit én szoktam Kicsit sértődötten. kotyvasztani.

SACI

Ó, én nem kérek, ha ilyenkor iszom, egész éjjel csak forgolódom az ágyon.

BÓDOG

Mi ez itt a tévében? Miféle házak ezek?

DÖNCI

Sacikám, már megbeszéltük, hogy te nem iszol… Levesz egy csészét a tálcáról. Városok… valami útirajz-film…

BÓDOG

Hát persze… útirajz, látom… Más hangon. Idegesít, hogy Imrus állandóan benn ücsörög annál az alaknál. Különben is, az ő születésnapját ünnepeljük, nem?

BÓDOGNÉ

De csak nem gondolod, hogy valami olyat mondhat neki… esetleg, amiből nekünk bajunk lehet? Más hangon. Nincs benne cukor!

BÓDOG

Nekem öt szemet tegyél bele!

BÓDOGNÉ

Öt szemet? Apa! Megmondta az orvos is, hogy ne túl sok édességet, ebben a korban már vigyázni kell…

BÓDOG

Nem érdekel, hogy mit mondott az orvos! Egyáltalán nem érdekel, hogy ki mit mond! Ebben a házban már csak az nem számít, amit én mondok? Amit én akarok? Nahát!

BÓDOGNÉ

Dehogynem, apa, hiszen csak az, csak az…

DÖNCI

Imrus az albérlőnél van?

BÓDOG

Most mondd meg! Most mondd meg, mit keres mindig annál az alaknál?

BÓDOGNÉ

Békítőleg. Csak egy percre ment be hozzá… hogy megkérdezzen tőle valamit…

BÓDOG

És éppen most?!

BÓDOGNÉ

Megszeppenve. Már tegnap akart bemenni hozzá ebben az ügyben, de itt voltak azok a… azok az alakok, tudod… az a tizenkét szakállas…

BÓDOG

Miféle ügyben?

BÓDOGNÉ

Én nem tudom, de Imrus azt mondta, hogy egy bizonyos ügyben… – Vanda! A kávé! Nem kérsz kávét, Vanda?

Vanda lassan feltekint, mintha nem is értené.

BÓDOG

Végre együtt van a család, Imrusban lehetne annyi illem…

VANDA

Inkább csak magának. …annyi türelem.

BÓDOG

Csodálkozva. Türelem? Mi az, hogy türelem?

VANDA

Nem azt akartad mondani? Lehetne benne annyi illem, annyi türelem, mint bennünk, hogy elviseljük egymást. Nem ezt akartad mondani?

DÖNCI

Nahát, ez a kávé! Igazán nagyszerű!

BÓDOG

Vandának. Honnan tudod, hogy mit akartam mondani? Hirtelen meglátja a Rádióújságot, abban a fotelban, amiben Vanda féloldalasan ül. Na! Itt van! Felveszi, kisimítgatja. A Rádióújság! Rajta ült! Keresem égen-földön, ő meg rajta ül! Hát nem érezted, hogy rajta ülsz?! Nem lehet érezni, hogy az ember rajta ül a Rádióújságon? Böngészi a műsort. Mi is van ma? Szerda?

DÖNCI

Mi megy még?

SACI

Jaj, talán valami jó film?

BÓDOGNÉ

Azokat a régi filmeket úgy szeretem… amikor azokat a régi filmeket adják! Csak arra vagyok kíváncsi, hogy miért nem játszanak Rudolf Valentino-filmeket? Szerintem nagyon sokan szeretnék látni Rudolf Valentinót…

BÓDOG

Böngészi az újságot. Azt mondjátok, szerda van? Szerda?

VANDA

Váratlanul felcsattan. Szerda! Halkabban, gúnyosan. Csütörtök, péntek… Nem mindegy? Egy tized másodpercnyi csend; Vanda megvetően elfordul. E pillanatban a többiek a tévére merednek; Dönci, Saci, Bódog egyszerre kiáltják: „A krimi!” – Izgatottan a készülék elé telepszenek, és mereven bámulják a képernyőt.

Függöny

Második rész

A szín ugyanaz, mint az első részben. Az asztalon még néhány edény: tányérok a tortának, borosüveg, szifon, poharak, csészék. Tíz perc telhetett el.

Vanda nincs a szobában.

Amikor a függöny felmegy, Bódog a főhelyen ül, mellette Dönci, kicsit arrább Saci.

Valamennyien velünk szemben, hiszen a tévét nézik – izgatottan. A bal oldali ajtónál kis nyüzsgés: Szűcs úr, a szomszéd igyekezne befelé háromkerekű, önhajtós tolókocsiján, de a masina beleakadt a fél ajtószárnyba: Bódogné és Imrus segédkeznek, de alig tudják kiszabadítani, s kitárni az ajtót. Szűcs úr mindkét lábára béna, fején kötött sísapka, vállán pokróc, kezében esernyő.

IMRUS

Görnyedten, a tolószékkel bíbelődve. Hát ez így nem megy…

SZŰCS

Egy kicsit hátrább, Imruska, hátrább! Emeld meg a kereket, emeld csak meg!…

BÓDOGNÉ

Én nem is értem… máskor befért így is.

SZŰCS

Rosszul vettem az irányt, szomszédasszony, kicsit elkormányoztam… Nyújtogatja a nyakát a fejük felett. Hajtsd lejjebb a fejedet, Imruska, nem látom jól… ez már a krimi?!

BÓDOG

Alig fordul feléjük. Nyissátok ki már azt az ajtót! Mit vacakoltok?

BÓDOGNÉ

Nyögve. Segíthetnél, apa!

SZŰCS

Ó, szomszéd úr, maradjon csak, majd mindjárt… Igazán nem akartam így elkésni, korábban is indulhattam volna, de nem tudtam, hogy esik… – Most, Imruska, vissza a kereket, vissza! Hogy a ménkűbe akadhatott így be? – …aztán láttam, hogy esik, hazakerekeztem az ernyőért, ez a pléd már rajtam volt, mert ugye, hűvös van, de… – ejnye, hát hogy a ménkűbe tudott így beakadni…

IMRUS

Anya, te az ajtót… anya!

BÓDOG

Fog ez menni!

SACI

Nézi a tévét. Jaj, ez most ki volt? Ez a forradásos arcú, ez most ki volt?

DÖNCI

Figyelj, majd kiderül!

SACI

Mondd már, ki volt az a forradásos arcú? A gyilkos?

DÖNCI

Még nincs itt a gyilkos.

IMRUS

Görnyedve küszködik. Se ki, se be! Legalább meg tudnám emelni…

SZŰCS

Nézi a tévét messziről. Ó, ezek az angolok mindig ilyen rejtelmes kastélyokban tudják… Imrus megemeli a tolókocsit. Jaj, felborulok, felborulok!

BÓDOGNÉ

Végre kinyitja az ajtót. Kapaszkodjon a vállamba, szomszéd úr!

BÓDOG

Na, mondtam, hogy fog az menni! Jöjjön csak, Szűcs úr, a szokott helyére ide…

DÖNCI

Ez a lány, ez túl szép. Ez meg fog halni.

SACI

Ijedten. Kicsoda?

DÖNCI

Ez a lány. Ha egy lány túl szép a krimiben, az meghal.

SZŰCS

Gyorsan bekocsizik középre. Ez a locspocs is az úton. Ennyi eső! Csak ülök az ablaknál egész nap…

BÓDOGNÉ

Leveszi Szűcs válláról a plédet. Az ernyőt is, szomszéd úr…

SZŰCS

Az ernyőt?! Ja, persze, tessék… Ó, összecsöpögtettem a padlót…

BÓDOGNÉ

Erőltetett kedvességgel. Nem tesz semmit…

SZŰCS

Egész nap várom, hogy szíves engedelmükkel végre átjöhessek, és akkor tessék, elkések… Régóta megy?

DÖNCI

Most kezdődött…

BÓDOG

A feleségéhez. Kínáld meg a szomszéd urat.

BÓDOGNÉ

Imrusnak adja a plédet meg az ernyőt. Vidd ki, kisfiam… Imrus átveszi, kimegy.

Egy kis puncstorta, szomszéd úr? Vagy kávé?

SZŰCS

Az asztalra pillantva. Ó, egy kis borocskát inkább.

BÓDOGNÉ

Szódával?

SZŰCS

Szóda nélkül.

BÓDOG

Anélkül, hogy hátranézne. Imrus, tölts a szomszéd úrnak… Imrus! Hol van már megint?

BÓDOGNÉ

Csak kiküldtem… Tölt az egyik pohárba.

BÓDOG

Amikor végre bejön, akkor te kiküldöd!

SZŰCS

Átveszi a poharat. Ó, ez majd jót tesz… Egész nap ülök az ablaknál… Én ennyi esőt még nem láttam! Csak esik, esik…

BÓDOG

Aztán meg majd a hó.

SZŰCS

A hó?

BÓDOG

A hó, persze! Aztán meg majd jön a hó! A tél. Jön a tél, a hó…

SZŰCS

Hát, november van, ugye…

BÓDOG

A fagy… az bizony! Sepregethetem a járdát.

SZŰCS

Maga legalább sepregetheti.

BÓDOGNÉ

Semmi sem használ, Szűcs úr?

SZŰCS

Á, semmi. A villanykezelés annyi, mint a nulla! A gyógyszerek: dettó: Már egészen megmerevedett mind a két lábam. Mintha nem is az enyémek lennének… Hirtelen. Előrántotta a pisztolyát!!!

SACI

Izgatottan. Lelövi! Lelövi!

DÖNCI

Puff! Láttátok? Egyetlen rúgással! Á, ez aztán a bunyó!

BÓDOGNÉ

Mindig csak ez a bunyó. Háború meg bunyó! Maga még emlékszik, Szűcs úr, a Rudolf Valentinóra?

SZŰCS

Nézi a tévét. Hogy kire? Ő, hogyne, persze! A mi időnkben még, kedves szomszédasszony…

BÓDOGNÉ

Miért nem játszanak Rudolf Valentino-filmeket?

SACI

A kezét harapdálva. Rádobta a párnát a fejére! Fojtogatja!

DÖNCI

Higgadtan. Annál van a kulcs.

BÓDOG

Én mindig összekeverem a szereplőket. Egyszer csak nem tudom, melyik a másik? Az olvasással is így vagyok. Mindig elfelejtem a neveket, aztán lapozhatok vissza.

SACI

Annál van a kulcs?

BÓDOG

Például most is: milyen kulcs? Milyen kulcs?

DÖNCI

A torony kulcsa! Mért nem figyelsz?

BÓDOG

Torony? Maga emlékszik, hogy lett volna itt egy torony, Szűcs úr?

SZŰCS

A toronyban van a lány.

BÓDOG

Akit lelőttek?

DÖNCI

Dehogyis az, akit lelőttek!

SACI

Aki él! Az van a toronyban!

BÓDOGNÉ

Meg a Zoro és a Huru! Mennyit nevettünk rajtuk! Az egyik hórihorgas volt, a másik meg kis köpcös. Melyik is volt a hórihorgas? Apa, melyik volt a hórihorgas?

BÓDOG

A Zoro.

BÓDOGNÉ

A Zoro?

SZŰCS

A múltkor az egyik professzor azt mondta, kipróbálunk egy új injekciókúrát. Nyolcat belém döfött, de hiába… Hiába, hiába. Bele kell nyugodnom, hogy így maradok, ilyen nyomorék maradok… – Jaj, persze, hát a torony! Az előbb az a torony, ott a kastély mögött!

BÓDOG

Kapkodják a képeket! Mindig kapkodják a képeket!

BÓDOGNÉ

Meg aztán, tudja, Szűcs úr, azt szerettem azokban a régi filmekben, hogy tele voltak érzelemmel. Meg finomsággal. Nem mindig ez a bunyó…

SZŰCS

Érzelem nélkül semmit sem ér…

BÓDOGNÉ

Ahogy a férfiak szerették a nőket… Csupa elegancia, csupa mély érzelem, lovagiasság…

BÓDOG

Nem szeretem, hogy egy negyedóráig nem tud együtt lenni a család! Legalább egy negyedóráig! Vanda is! Hol van Vanda?

SZŰCS

Tényleg, a kedves lányukat nem látom…

BÓDOGNÉ

Fáj a feje. Kicsit ledőlt a másik szobában.

BÓDOG

Szűcs úr, maga ismerte valaha is a fejfájást? Mindig ez a fejfájás!

SZŰCS

A nőknél van ilyen néha. Szegény megboldogult feleségem a szívére panaszkodott mindig. Hogy fáj a szíve. Vizes borogatásokat rakott a mellére. Annak meg a szíve, mindig…

BÓDOG

Egyszer direkt megkérdeztem egy orvost erről a fejfájásról.

BÓDOGNÉ

Ugyan, hadd már apa!

BÓDOG

Direkt kíváncsi voltam rá, és megkérdeztem egy orvost. Tudja, mit mondott, Szűcs úr? Hogy fejfájás nincs. Egyszerűen: nincs!

SZŰCS

Szívfájás sincs. Nekem is egy orvos magyarázta, hogy a szív, az nem fáj. A szív, az nem tud fájni. Csak a regényekben…

BÓDOG

Nem kell elhagynia magát az embernek! Ennyi az egész! Jól néztem volna ki, ha elhagytam volna magam! Hm! Szerettem volna látni! Ajaj! Fejfájás! Meg szívfájás!…

Kopognak a bal oldali ajtón.

Na, ez meg ki lehet? Tessék! Tessék, kérem!…

Nyílik az ajtó – magas, sovány, szőke szakállas férfi lép be: Emberfi. Csillogó kék szeme, szelíd arca az orosz ikonok Krisztusára emlékeztet. Bő, fehér, gallértalan inget visel, szűk nadrágot, és mezítelen lábán pántos sarut. Imrus jön mögötte, szinte betuszkolja: Emberfi mintha nem akarna zavarni, megáll az ajtóban, meghajol.

EMBERFI

Békesség e háznak és gazdájának!

BÓDOG

No, valami baj van, kérem?

IMRUS

Lelkendezve. Apa! Apa! Csodálatos dolgokat tudtam meg a lakó úrtól! Képzeld… Képzeljétek…

BÓDOG

No fene, no fene! Emberfihez. Tessék, kérem, ha óhajtja, foglaljon helyet. Egy angol krimi megy…

BÓDOGNÉ

Ott a fotel, kedves… Emberfi lábára pillant, fintorogva. Nem fázik mezítláb?

EMBERFI

Egyforma barátságos mosollyal. Ehhez szoktam, asszonyom.

BÓDOGNÉ

Szűcshöz. A lakónk, Szűcs úr!

SZŰCS

Nyújtja a kezét. Örvendek, örvendek… Szűcs.

IMRUS

Lelkesen. De ezt el kell mondanom nektek… halljátok?

SACI

Jaj, üljetek le gyorsan! Üljön le gyorsan!… Most mennek fel a padlásra a gyémántokért!

DÖNCI

A toronyba, nem a padlásra. Éppen csak hátratekint Emberfire. Mi már találkoztunk.

EMBERFI

Bólint, leül. Igazán nem akartam zavarni önöket, de a kedves fiuk erőszakkal becipelt.

IMRUS

M. f. Hát persze hogy becipeltem! Apa! A lakó úr nekem mindent elmesélt! Anya! Azt akarom, hogy ti is tudjátok, hogy ő…

BÓDOG

Erélyesen közbevág. Imrus! Zavartan Emberfihez. Kérem, szeretném, ha elhinné, mi nem bíztuk meg Imrust azzal, hogy kikérdezze magát… Egyáltalán… mi nem káderezünk, kérem!

IMRUS

De nem erről van szó! Ő…

EMBERFI

Zavartan közbevág. Imrus nagyon kedves… és lelkes, de én igazán nem akartam tolakodni, kérem, szeretném, ha nem értenének félre: nekem nem szokásom, hogy ráerőszakoljam magam bárkire is… leginkább – most már – csak visszavonultan… abban a kellemes kis szobában, amit önöktől bérlek…

BÓDOG

Kérem! Igazán kellemetlen, hogy önt ilyen helyzetbe hozza Imrus! Mi nem szaglászunk a lakónk után… Befogadtuk önt, megbízunk önben, ugyebár… Imrushoz. Nem tudom, hol tanulod ezt a tapintatlanságot!

EMBERFI

Védve Imrust. Csak a lelkesedése, kérem, csak a lelkesedése vezérli, és ez nagyon nagy hatással van rám is… meg kell mondanom… Csaknem meghatottan. …ez nagyon jólesik nekem…

BÓDOGNÉ

Igazán, mindig figyelmeztetjük Imrust, hogy ne lógjon a maga nyakán. Maga is pihenni akar, ha itthon van.

IMRUS

Ő nem pihenni akar! Ő…

SZŰCS

Háhá! Ez fogja megtalálni a gyémántot!

BÓDOG

Gyémántot? Micsoda gyémántot? Emberfihez. Bocsánat! Szűcshöz. Micsoda gyémántot?

SACI

Félig hátrafordulva, hadarva. Ez az alak keresi a gyémántot! És ennek a nőnek… Emberfihez izgatottan. …ennek, látja? Meghalt a férje… a fürdőszobában találták meg, de látta volna azt a fürdőszobát, kék mintás csempék, vagyis nem tudom, milyen színű, de biztosan kék…

DÖNCI

Közbevág. Mért nem figyelsz inkább?

SACI

Hadarva. Mindjárt… Szóval ott feküdt a fürdőszobában a férje, és mellette volt a borotva, de ez a detektív…

DÖNCI

Nem detektív, csak a barátja!

SACI

De, igenis, azt mondta, ő a detektív!

DÖNCI

A barátja!!!

SZŰCS

Én is azt hiszem, hogy a barátja.

IMRUS

Tehetetlenül, kétségbeesve áll köztük. Hát most ezzel vacakoltok, amikor én Őt!…

SACI

Na, szóval mindegy! Emberihez, hadarva, izgatottan. Magának magyarázom! Szóval ez most keresi, hogy ki ölte meg, mert a toronyban van a gyémánt, és ez most megy, mert megszerezte a kulcsot a nőtől, éjjel, amikor az aludt, és…

IMRUS

Ideges kéztördeléssel, Emberfinek. Látja, ez az, amit mondtam magának…

SACI

…látta volna, hogyan csente el a kulcsot, egy nagy fekete lepelben…

DÖNCI

Összezagyválod az egészet!

EMBERFI

Udvariasan. De, de, nagyon is értem… Imrusra tekint aggódva. Nyugodj meg, fiam.

SACI

Hát persze hogy érti, nem vagyok hülye! Dönci azt hiszi, hogy nem tudom, mit látok!

DÖNCI

Most már hagyd abba, jó?

BÓDOGNÉ

Döncikém, Saci csak magyarázza a lakó úrnak…

SACI

Pityeregve. Igen, mert még azt is tudnia kell, hogy értse, hogy most meg akarja nézni… Ez a detektív meg akarja nézni, ki jelez éjszakánként a torony padlásáról gyertyafénnyel!… Elsírja magát. Én igenis értem, amit látok…

SZŰCS

Tényleg, onnan valaki jelzett!

SACI

Sértődötten. Hát persze! Éjfélkor! Hogy hívja a nőt… Dönci azt hiszi, hogy én hülye vagyok!

BÓDOG

A nő már meghalt, nem?

DÖNCI

Ingerülten. A férfi halt meg! Az elején! De így nem lehet krimit nézni! Jövés, menés, meg ez a sok beszéd…!

EMBERFI

Imrusnak. Mondtam, ugye, hogy kellemetlen lesz…

IMRUS

Szemrehányóan. Ezt maga mondja?!

EMBERFI

Zavartan. Na nem, csak hát ugye… látod…

BÓDOGNÉ

Ez a sok halál mindig! A hullák! Hol vannak már azok a kedves, szép filmek?! Emberfinek. Maga már nem emlékszik Rudolf Valentinóra, ugye?

EMBERFI

Nem, nem… azazhogy… nem, egyáltalán nem, asszonyom…

IMRUS

Emberfinek. Magának csak egy szavába kerül… és magára figyelnek mind!…

EMBERFI

Kínos mosollyal. Na, persze, persze… csak…

IMRUS

Csak?

SACI

Felsikolt. Jaj! A lépcsőn az az árnyék!

Egy pillanatnyi csend, majd lassú ajtónyikordulás – mintha a krimihez tartozna – a jobb felőli ajtó nyílik, s megjelenik Vanda áttetsző nylonköntösben; alatta csak bugyi van és melltartó; maga elé tartott kézzel jön, mint egy szellem.

VANDA

Csúfondárosan. Huhu!

Összerezzennek, csak Emberfi néz nyugodtan Vandára. Imrus megrökönyödik.

Huhu!…

SACI

Jaj, frászt kap az ember!

BÓDOGNÉ

Felocsúdva. Vanda! A… lakó úr van itt, Vanda! Meg Szűcs úr! Vendégek!…

VANDA

Huhu! Huu-huh! Nevet.

BÓDOG

Ha fáj a fejed, miért nem maradsz a másik szobában? Emberfihez. Kicsit fáj a feje, ledőlt és…

VANDA

Megáll közöttük. Már nem fáj a fejem. Nézi Emberfit.

IMRUS

A nővérének. Még te hiányoztál ide éppen! És így!…

VANDA

Le nem veszi tekintetét Emberfiről. Mosolyogva. Imrus, ha nem tudnám, hogy az öcsém vagy, arra kellene gondolnom, hogy zavarba hoztalak.

BÓDOG

Emberfinek. Tetszik tudni, túlórázik, borzasztó, mennyit kell túlóráznia, nem mondom, megvan az eredménye, de annyira kimerül…

BÓDOGNÉ

Vandának, a foga között. Öltözz át! Menj, öltözz át! Látja, hogy Vanda rá sem hederít, kedvesebben. Talán vedd fel azt a kis bársonyruhádat… azzal a kis csipkegallérral…

SZŰCS

Csókolom a kezét, Vanda! Már kérdeztem is, hol van.

BÓDOGNÉ

Igyekszik elfedni Vandát, sziszegve. Ebben a köntösben, Vanda!

VANDA

Nem törődik velük, odalibeg Emberfihez. Maga már látott engem úgyabbul is, igaz? Maga… maga… hogy is hívják?

IMRUS

Közbelép. Én nem ezért hívtam be magát! Nem ezért!…

EMBERFI

Köhintve Vandának. Emberfi…

VANDA

Hm… Emberfi… Ez olyan csinált név… Nekem nem tetszik.

IMRUS

Vanda! Te nem tudod, kivel beszélsz?!

VANDA

Szelíden, de kicsit gúnyosan. Ohohohó! Már hogyne tudnám? Összefutottunk mi már egypárszor… ma is… a fürdőszobában, nem igaz? Meglepődött?

EMBERFI

Nyugodtan. Nem.

VANDA

Nem? Tehát direkt kíváncsi volt rám?

IMRUS

Kétségbeesve. Vanda!

DÖNCI

Hátraszól. Zavarod a társaságot, Van, nem veszed észre?

SACI

A legizgalmasabb rész! Hátrapillant. Te jó ég! Vanda!

VANDA

Csak nézd a tévét, Saci, az sokkal érdekesebb. Emberfihez. És ha maga is kíváncsi erre a micsodára… erre a krimire, csak nézze.

IMRUS

Ő egyáltalán nem kíváncsi az ilyesmire!

SZŰCS

Miért? Az angol krimik a legjobbak!

VANDA

Emberfihez. Látja, ők legalább tudják, hogy mi érdekli őket! Ez is nagy szó! És maga? Maga tudja, hogy magát mi érdekli?

EMBERFI

Nyugodtan. Tudom.

VANDA

Kicsit gúnyosan. Ó! Hát erre kíváncsi lennék.

BÓDOG

Ünnepélyesen. Megkínálhatom szivarral, kedves… ööö…

EMBERFI

Barátságosan. Ahogy tetszik, Emberfi vagy Krisztosz…

BÓDOG

Nyújtja a szivart Emberfinek. Csongor… Azelőtt Dózsát szívtam, de ez sokkal zamatosabb.

EMBERFI

Köszönöm, nem dohányzom.

BÓDOGNÉ

Nagyon helyes, nagyon helyes! Egy ilyen fiatal ember, mint ön… Hány éves is?

EMBERFI

Harminchárom, asszonyom.

IMRUS

Hiába várva, hogy Emberfi neve a kellő hatást kiváltsa. Krisztosz! Hát nem értitek?

BÓDOG

Már hogyne értenénk! Á, vagy úgy! Ezek szerint ön görög?

IMRUS

Hogy lenne görög? Hogy kérdezhetsz ilyet?

SZŰCS

Mért? Nagyon sok görög él nálunk.

BÓDOG

Kutatva. Már megint hol a szivarvágóm? Tíz perc alatt eltűnik minden! Én még ilyen rendetlen házat nem láttam!

BÓDOGNÉ

Hát hová tetted, apa?

SACI

Jaj, maradjatok már! Nem ért az ember semmit!

IMRUS

Inkább azt értenéd meg, Saci, hogy ki van köztünk!

VANDA

Mindvégig különös érdeklődéssel nézi Emberfit. Krisztosz. Látja, ez már jobban illik magához. A szakállához, a szelídségéhez. Maga mindig ilyen szelíd, ilyen hidegvérű?

BÓDOGNÉ

Vanda! Mondtam már, hogy öltözz át!

SZŰCS

Minek? Nincs itt hűvös, nem igaz, Vandácska… Kuncogva nevet.

IMRUS

Emberfihez. Kérem! Kérem, mondja meg nekik, hogy kicsoda maga!

DÖNCI

Felháborodva. Hát én még ilyet nem láttam! Egy szót sem értek így ebből a rohadt krimiből!

BÓDOG

Még mindig keresgél. Ide tettem az előbb! Az előbb még itt volt a szivarvágóm!

EMBERFI

Bódognak nyújt egy szivarvágót. Parancsoljon!

BÓDOG

Gépiesen elfogadja, megvágja a szivar végét, akkor veszi észre. De hiszen ez nem is az enyém! Ön mégiscsak dohányzik?

EMBERFI

Nem, mondtam már, uram, hogy nem dohányzom.

BÓDOG

Visszaadja a szivarvágót. Köszönöm… Nagyon szép darab.

EMBERFI

Nem fogadja el a szivarvágót. Tessék csak. Az öné lehet.

BÓDOG

Ó, nagyon kedves! De valahol meg kell lenni az enyémnek is… Nézd, anya, milyen remek, új szivarvágó. Milyen márka?

EMBERFI

Palesztinai.

BÓDOG

Nézegeti. Hm. Palesztinai. Nagyon szép… ezek a minták… Hol szerezte?

IMRUS

Apa! Hát ő oda való!

BÓDOG

Oda? Szóval külföldi?

SZŰCS

Hát ott szép kis csetepaték vannak mostanában, nem mondom! Bombázások meg lövöldözések, meg minden. Látjuk a tévében! Szép kis zűr!

BÓDOG

Na, de várjunk csak! Ezt nem is tisztáztuk! Ha maga külföldi, akkor nem is biztos, hogy jogunkban áll kiadni magának a szobát. Ennek utána kell nézni! Már megbocsásson, de nem akar az ember kellemetlenséget a hatósággal, ugyebár…

IMRUS

Te jó ég, apa! Becipeltem ide közétek, nem is akart bejönni, de hát ez képtelenség! Azt hittem, azonnal megértitek, miről van szó.

BÓDOG

Miről van szó? Arról van szó, hogy egyáltalán nem biztos, hogy külföldieknek is kiadhatjuk a lakást! Ebből bonyodalmak származhatnak…

BÓDOGNÉ

Emberfihez. Tudja, mi olyan tájékozatlanok vagyunk mindenben… Dönci! Dönci, te talán tudod… Ismét Emberfihez. A fiam mindenben jártas…

DÖNCI

Hátraszól. Jelentkezik a KEOKH-nál, és kész.

BÓDOG

Mi… minél? Keoknál?

EMBERFI

Nyugodtan. Nincs erre szükség, uram.

BÓDOG

De ha egyszer Dönci is mondja!…

SACI

Érdeklődve hátrafordul. És milyen az az ország, ahonnan maga jött?

EMBERFI

Mosolyogva. Az én országom nem e világból való.

VANDA

A háttérből. Nem szereti, ha faggatják?

EMBERFI

Vandának. Ha igaz szívvel teszik, nincs ellenemre.

SACI

Affektálva. Engem nagyon is érdekel… Hirtelen visszafordul a tévéhez. Jaj, Dönci, mit akar az a vágottarcú a detektívtől?!

DÖNCI

Sacikám, egyezzünk meg: Az nem detektív!

SACI

Dehogynem detektív, úristen, dehogynem detektív!

IMRUS

Emberfihez. Nagyon jól tudom, hogy nem kívánja felfedni magát…

EMBERFI

Közbevág. Nem, tolakodón semmi esetre sem…

IMRUS

De akkor engedje meg, hogy legalább én megmondjam nekik, hogy maga…

EMBERFI

Szelíden. Bízni kell, bízni!

VANDA

A háttérből. Bízni? De miben?

EMBERFI

Hosszan nézi Vandát. Hogy beteljesül, amit várunk.

Imrus bizakodva figyeli Emberfit.

VANDA

Halkan felnevet. Ezt komolyan hiszi? Közelebb megy hozzá.

EMBERFI

Az egyetlen, amit remélhetünk.

VANDA

De mit? Mi az? Egészen közel megy Emberfihez. Ó, azt hiszem, tudom, mire gondol!

BÓDOGNÉ

Közbelép. Vanda! Ejnye, Vanda, miért nem ülsz le valahová?

VANDA

Nem figyel az anyjára. Hát bízzunk akkor abban, kedves Krisztosz, hogy az egyetlen, amit remélhetünk… maga meg én… beteljesül?

BÓDOGNÉ

Van! Mit mondtam? Zavartan köhint, erőltetett nevetéssel. Egy kis borocskát, Van! Tölts a lakó úrnak egy pohárkával…

VANDA

Emberfihez. Iszik?

EMBERFI

Talán egy kortyot…

Vanda az asztalhoz megy, tölt.

BÓDOG

Ha már itt vagy, tölts az én poharamba is… hadd koccintsunk!

Vanda tölt neki is, átadja a poharat, a másikat Emberfinek nyújtja.

VANDA

Csendesen. Szép keze van.

Emberfi értetlenül nézi.

Mondom a keze… nagyon tetszik… Az öccséhez. Imrus, te nem iszol?

IMRUS

Rosszkedvűen. Nem!

BÓDOG

Megemeli a poharát, koccint. Hát akkor, isten, isten! Isznak. Nagyon örülök, hogy egy kicsit jobban megismerkedtünk. Az ember lót-fut… Ha szabad érdeklődnöm, a barátai is külföldiek?

EMBERFI

A tanítványaimra gondol?

BÓDOGNÉ

Szóval tanítványok? Elég öreg fiúk…

IMRUS

Péter is itt volt már, a halász!

BÓDOG

Mi az, már név szerint ismered őket?

BÓDOGNÉ

Na, ugye, mondtam, hogy valami horgász! Olyan halszaga volt. Az a kerek képű, szakállas.

EMBERFI

A kedves fiuk, Bódog úr, tele van érdeklődéssel, hittel, s ez nagy erény!

BÓDOG

Hogyne, természetesen! A tanulás mindenekfelett! A tudás, az nagy erény, úgy, ahogy mondani tetszik. Inni akar, de félúton megáll. Ó, most látom, szomszéd úr, magának nincs… Imrus! Tölts már a szomszéd úrnak!

IMRUS

Felemeli a palackot. Hát ez üres.

BÓDOG

Mi? Üres? No fene! Anya, hozzál be még egy palackkal! Úgyis ma van az Imrus születésnapja, tetszik tudni, kedves… Krisztosz úr. Bizony, ma ünnepeljük a tizennyolcadik születésnapját, szép kor egy fiatalember életében… anya! Mit mondtam?

BÓDOGNÉ

De ha jól emlékszem, apa… Elakad.

BÓDOG

Micsoda? Mit akarsz? Hozzál be egy palackkal, kibontjuk…

BÓDOGNÉ

Még te mondtad, apa, hogy ne vegyek többet egy palacknál, mert Dönciék úgyis hoznak.

SZŰCS

Feltekint az izgalomból. Á, nem fontos, nem életkérdés! Ó, ó! Ekkora nagy pech! Belelőttek az autó kerekébe!

BÓDOG

Az autókerékbe! Hát hogy mit ki nem találnak! Más hangon. Na, anya, akkor hozd be azt, amit Dönciék vettek… eldiskurálunk itt… Krisztosz úr is inna még…

Közben Vanda a sarokban bekapcsolja a lemezjátszót, feltesz egy lassú táncszámot.

BÓDOG

Vanda, mit csinálsz?

VANDA

Egy kis zenét.

BÓDOGNÉ

De apa, Dönciék ma nem hoztak…

BÓDOG

Mi? Hogy nincs több bor? No fene! Igazán restellem… Imrus! Szaladj le a kocsmába… A zsebében turkál. Itt van… na, hol is? Itt van egy húszas… de hol a fenében? Most meg a pénzemet nem találom…

SZŰCS

A kocsma már bezárt, szomszéd úr! Ne zavartassa magát…

BÓDOG

Igazán kellemetlen! Vanda! Minek az a zene?

VANDA

Csak nem zavar, apa?

BÓDOG

Vendégek vannak itt, meg minden, meg a tévét nézzük…

SACI

Jaj, Van, minek teszed tönkre az ember idegeit?

DÖNCI

Nagy specialista vagy már ebben, Vanda, hallod?

VANDA

Nyájasan. Magát is zavarja, Krisztosz?

EMBERFI

Ahelyett, hogy válaszolna, a szifonért nyúl. Bocsánat… Van benne víz?

BÓDOGNÉ

Egy kis szódát? Tessék!

EMBERFI

Ó, nem köszönöm. Feláll, a szifon fölé tartja a kezét, tekintetét az égre emeli, és valamit motyog. Imrus tátott szájjal figyeli.

BÓDOGNÉ

Lát valamit a plafonon?

IMRUS

De anya!

BÓDOG

Restellem ezt a bor-ügyet. Szűcs úr, de egy ilyen vacsora is éppen elég sokba kerül… Tudja, mit mondok magának? A feleségem hagyta, hogy a molyok elpusztítsák a szmokingomat. Egyszerűen hagyta! Hallott már ilyen tékozlásról, Szűcs úr? Most aztán honnan tudok én egy új szmokingot venni?

BÓDOGNÉ

Mire kellene neked az a szmoking, apa?

BÓDOG

Nem az, hogy mire kell! Legyen! Ami egyszer már megvan, az legyen, azt őrizni kell!

EMBERFI

Szabad a poharát, Szűcs úr?

SZŰCS

Tessék! Furcsállón nézi, hogy Emberfi a szifonért nyúl, s megtölti a poharát. A szifonból piros színű folyadék folyik. Hát ez meg mi?

BÓDOG

Csak nem rontottátok el a szifont is?

BÓDOGNÉ

Talán a rozsda?

SZŰCS

Megszagolja az italt. Hm. Borszaga van… Belekortyint. A ménkűbe is! Ez kadarka!

BÓDOG

Ja… ja, persze, kadarka! El is felejtettem, hogy van még egy kis kadarka… Kiveszi Emberfi kezéből a szifont, és tölt magának is.

IMRUS

Amikor rátette a kezét! Hát nem láttátok?! Amikor rátette a kezét, akkor változtatta át!

SZŰCS

Remek borocska! Kóstolja meg, szomszéd, remek! Emberfihez. Szekszárdi, nem? Szekszárdi kadar. Á, megérzem én azt ízről. Csettintgetve kóstolja. És van ereje! Legalább tizenkét maligán fok!

BÓDOG

Tölt magának. Tizenegy. De azért jó.

IMRUS

Lelkesedéssel. Ő csinálta! Dönci, Saci! Ő csinálta a bort! Nem láttátok? Vanda!

VANDA

A lemezjátszó mellől nézi Emberfit. Gratulálok…

EMBERFI

Szerényen. Láttam, hogy zavarban van a házi bácsi.

IMRUS

Dönci, Saci!

DÖNCI

Ma még vezetnem kell, nem ihatok.

BÓDOGNÉ

Ó, ma már mindenből csinálnak bort…

VANDA

Úgy, úgy, anya, csak mondjad… Halkan nevet.

BÓDOGNÉ

Na, persze! Mindenből! Vili bácsi is mondta! A mi időnkben még csak szőlőből, de ma már!… A háború alatt szoktuk meg azt is, hogy szójababból csináljuk a süteménybe a tölteléket. Meg a háború után!… a zsíroskenyér-korszakban! Emlékszel, Imrus, még szeretted is a műkenőmájast. Emberfihez. Megtanult az ember varázsolni, ezt-azt, ajaj, szükségből mindent!

SZŰCS

Meg tökbélből húsleves! Megboldogult feleségem nagyon értette. Mondom neki, hol kaptál velős csontot? Velős csontot? – kérdi szegény. Ez tökbél! Tökbél! Hajaj!

IMRUS

Dühösen. De ez nem műbor! Ez igazi bor!

BÓDOG

Rosszkedvűen. Igazi! Mi az igazi? Mit tudjuk mi azt már, hogy mi az igazi?

EMBERFI

Szomorúan, csalódottan. Azt hiszem, felesleges, hogy maradjak.

VANDA

Elébe áll. Talán nem érzi jól magát itt köztünk? Pedig milyen szép család, ugye? Az ember kezét-lábát kitöri, úgy igyekszik haza, hogy mielőbb együtt legyen ez a kedves család.

BÓDOG

Vandának. Csak adj hálát az istennek, csak adj hálát, hogy így együtt lehetünk! A mai világban! Amikor szétszóródva tengődnek a családok, ki itt, ki ott… Tengeren túl meg nem tudom én, hol? Ugyebár, maga is, kedves Krisztosz úr, távol a családjától, mert a hivatása elszólította… Elég baj az magának, elég baj…

IMRUS

Mi az, hogy elég baj? Apa! Ő a világot akarja megváltani!

BÓDOG

Nem zavartatja magát. …de még, hogy ide került közénk, az is nagy szerencse! Ki tudja, máshol hogyan fogadták volna?

SZŰCS

Felkiált. Na, ez a gyilkos! Előre megmondtam, hogy ez a gyilkos!

BÓDOG

Gyilkos? Ki a gyilkos?

DÖNCI

Az a simaképű!

SACI

Istenem, az a jóképű srác!

SZŰCS

Amelyik a legcsinosabb fiú, az a gyilkos. Mindig. Már megfigyeltem. Erre megy ki a játék. A félrevezetésre. Ez a lényeg: a félrevezetés…

VANDA

Odamegy Emberfihez, barátságosan. Nem jönne táncolni? Olyan jó ez a szám… Kicsit dúdolja, Emberfi kényszeredett mosollyal felnéz rá. Szeretnék egy kicsit táncolni…

BÓDOGNÉ

Vanda! Egyáltalán nem biztos, hogy a lakó úr szeret táncolni!

SACI

Hátrakapja a fejét. Na, még csak ez hiányzik, Vanda!

VANDA

Emberfihez. Ne törődjön velük… jöjjön.

IMRUS

Megfogja Vanda karját. Ne, kérlek, ne csináld ezt!

VANDA

Kirántja magát Imrus kezéből. Mit ne csináljak?! Valamivel nekem is kell szórakozni! Emberfihez. Maga is unja ezt itt, látom!

IMRUS

Kitör. Szégyellem magam miattatok!

EMBERFI

Imrushoz. Megszoktam már az ilyesmit, Imrus. Nem az első eset.

IMRUS

De hát ebbe nem lehet beletörődni!

EMBERFI

Na, nem is. Csak annyi éven át megél az ember egyet-mást…

VANDA

Csillogó szemmel nézi. Nem tudtam, miért olyan rokonszenves nekem!

EMBERFI

Rokonszenves? Én? Magának?

VANDA

Rosszallóan. Talán nem vette észre?

EMBERFI

Valahogy nem szoktam meg, hogy a nők és én…

VANDA

A tekintetében… a szemében… A szemében van valami magának… Nekem mindig tetszettek az ilyen megszállott férfiak! Magával el tudnék menni bárhová!

IMRUS

Vanda! Ő nem azért van itt, hogy téged elvigyen.

EMBERFI

Kicsit kezd lelkesedni. De, de, Imrus, én éppen azért…

BÓDOG

Felneszel. Abba én is beleszólok, Vanda, hogy te hová akarsz menni!

VANDA

Reménykedve nézi Emberfit. Valaki mesélte nekem, vagy a tévében láttam, már nem is tudom, hogy a Bahama-szigeteknél gyönyörű korallzátonyok vannak! Meg piros madarak!

BÓDOGNÉ

Kétségbeesve. Hová akarsz már megint elmenni? Van?

BÓDOG

Hát hallott már ilyet, Szűcs úr?! Kimenni külföldre! Vandához. Azt hiszed, külföldön minden olyan jó? Azt hiszed, Amerikában például nincsenek munkanélküliek?

SZŰCS

Hajaj! Bár azt mondják, hogy a munkanélküli-segélyből egészen jól meg lehet élni.

BÓDOGNÉ

Munkanélküli-segély? Istenem, Van, te nem tudod, milyen szörnyű volt az, amikor apád munka nélkül tengődött a háború előtt…

VANDA

Nem figyel rájuk. Ott a Bahamákon… ott még egy kis lélegzethez juthatnék! Vigyen el oda! Magának az igazán semmi, ha akarja!

EMBERFI

Vandához lép, most elfogta az ihlet. Én azért jöttem a világra, kedves Vanda, hogy feloldjam az emberek szenvedését…

SZŰCS

Az emberek szenvedését, fiatalember!? Ó! Óhohoho! Jó is lenne!

BÓDOGNÉ

Bizony, a maga lába is, szomszéd úr!

IMRUS

Maradjatok már csendben!

SZŰCS

Szemrehányóan Imrusnak. Tudod, mennyit szenvedek én ezekkel a lábakkal! Jó is lenne, ha valaki megszabadítana ettől!

EMBERFI

Folytatja. …Én azt akarom, hogy ne legyen se testi, se lelki nyomorúság…

BÓDOGNÉ

Bizony, még a villanykezelés sem használt.

EMBERFI

…azt akarom, hogy felemeljétek a fejeteket, és elhagyjátok a kicsinyesség, a zsugoriság, a közömbösség igáját… Egyre tüzesebben. …s legyetek egymás iránt szeretettel, s cselekedjétek a jót: s ne legyen öldöklés és háború, és harag és megvetés, hogy ne legyen gazdag és szegény…

Vanda érdeklődése lohad.

SZŰCS

Kuncogva felnevet. Az a kövér pasi! Nem tud kimászni a kocsiból! Ki az a kövér pasi?

DÖNCI

Foghegyről. A Scotland Yardtól. A felügyelő.

EMBERFI

Egyre emeltebb hangon, a fenti dialógusok alatt is meg-megszakítva, önnön szavaitól lelkesen. …ezért születtem, értetek születtem, hogy tanítsalak benneteket, hogy megmutassam az utat, hogy felnyissam a szemeteket a látásra, fületeket a hallásra, ajkatokat az igaz szóra… Vanda lassan hátrahúzódik a lemezjátszóhoz, csukott szemmel, enyhe mosollyal ring a zenére. …s ha bíztok bennem, ha követtek… Észreveszi, hogy már csak Imrus figyeli, elakad.

BÓDOGNÉ

Magának nagyon szép hangja van, kedves Krisztosz… És a gesztusai! Rudolf Valentinóra emlékeztet. Maga, persze, már nem látta a moziban Rudolf Valentinót. Ha jól emlékszem, huszonhétben meghalt. De mi, anyámmal, még sokáig láttuk a filmjeit… kinn a Szigeten, a szabadtérin… este, nyáron… nagyon szerettem… Mosolyogva nézi a tévét, később lassan elszundikál.

EMBERFI

Indulatosan. …ha követtek, nem fogtok belesüppedni az ostobaság mocsarába, a tudatlanság poklába, a kishitűség ingoványába…

BÓDOG

Az ezredesem mindig azt mondta; nem a szép hang a lényeg, hanem az érthetőség!

EMBERFI

Már harsogva. …és eljön az én országom, ember nem lesz embernek farkasa, és… Elakad.

IMRUS

Ne hagyja abba!

EMBERFI

Csaknem rekedt már s haragos. …meg kell értenetek a hívó szót! Elvesztek, ha nem halljátok meg, ha csak úgy éltek, mint a jámbor barom…

SACI

Megragadja Dönci karját. Nézd! Nézd azt az ágyat! Ilyen ágyat fogok csináltatni a kárpitossal!

DÖNCI

Most ne az ágyat!…

SACI

Csak figyeld meg a formáját, hogy le tudd neki rajzolni.

DÖNCI

Egy egész vagyon!

SACI

Ugyan már! Egy ágy hogy kerülhet egy egész vagyonba! Már megint nem akarod ezt sem!

SZŰCS

Sacika, nem látok jól a fejétől! Sacika, egy kicsit jobbra! Na, ez most elkapja azt a pasit!

EMBERFI

A fenti dialógusok alatt meg-megszakítva. …a világosság, ami felemelte az embert az állati sorból, az értelem, ami gazdaggá teszi az életet és szabaddá a lelket, a hit világossága…

Elhallgat, fáradtan a szakállába túr.

VANDA

A lemezjátszó mellől, csalódott hangon. A hit világossága! Nem erre számítottam, Krisztosz! Erre a költeményre…

BÓDOG

Felneszel. A hit? A hit a legfontosabb! Hit nélkül, ugyebár… Maga igazán tanú lehet rá, Szűcs úr, hogy ebben a házban én mindig, mindenkor és mindenekfelett… mi aztán, ugye, mindent elkövetünk! A mi generációnk, Szűcs úr, mindent elkövetett, hogy a hit a gyermekeink lelkében mélyen és mélységesen… ugyebár… a gondolatvilágukba, a lelkivilágukba a legizésebben, kérem…

VANDA

Idegesen. A hegy domború, a síkság lapos, a fa nyáron lombot hajt, ősszel levelet hullat, a víz nedves, a nyúl prémes állat, a nagymama nem vicinális… Emberfihez. Én meg ilyeneket tudok, na? Mondhatjuk felváltva, ha jobbat nem tudunk!

Emberfi zavartan, kéztördelve leül.

BÓDOG

Én nem is értem, hogy ez most hogy került szóba? Diskurálunk itt meg tévézünk, de hogy ez hogy került szóba?! Imrus születésnapja van, együtt vagyunk szépen, és akkor én nem is tudom, miket beszélsz itt, Vanda? A feleségéhez. Igaz is, anya, megkínáltam már Imrust cigarettával? Anya, ne szundikálj; ha fáradt vagy, feküdj le, de ne szundikálj!

BÓDOGNÉ

Felriad. A tévét nézem… Újra elbóbiskol.

IMRUS

Emberfihez. Kérem… ne sértődjön meg.

EMBERFI

Lehangoltan. Á, nem, nem…

IMRUS

Amiket mondott… az imént is… én azt értem! Én tudom, mit jelent, én nagyon is érzem és értem, higgye el!

EMBERFI

Imrus szavaiba kapaszkodva. Hát világosan beszéltem, nem? Vandához sértődötten. És ez nem költemény! Ezek nemcsak szép szavak…

VANDA

Mást vártam magától, érti?

EMBERFI

De hát mit? Mit?

IMRUS

Ne törődjön vele!

EMBERFI

Idegesen. De ha mást vár, mi az a más? Mi az? Mondja meg, mi az?

VANDA

Jaj, ne tegyen úgy, mintha nem tudná! Kicsit kacérkodva. És így nem is tudom megmondani, ha olyan messze van. Miért nem jön egy kicsit ide, hozzám? Na, jöjjön ide!

Emberfi zavartan körültekint, majd hozzálép.

Vannak dolgok, amiket nehéz kimondani egy nőnek, de egy férfinak ki kell találni, hogy mit várnak tőle…

EMBERFI

Meghátrál. Alighanem én az ilyesmire alkalmatlan vagyok.

DÖNCI

A tévét nézve felkiált. Ez az! Bele a közepibe! Így átugrani egy kerítést!

SZŰCS

Jah, hát ezek akrobaták is, nemcsak színészek! Kedves Saci, ne üljön mindig elém! Már megbocsásson, de eltakarja a fejével… hehe… azzal a buksi fejével a képet.

SACI

Hát üljön arrább, Szűcs bácsi.

SZŰCS

Üljek arrább? Hehe… Könnyű azt mondani…

IMRUS

Gyötrődve. Csoda kell! Csoda kell ide!

EMBERFI

Fáradtan. Már a szódavizet is átváltoztattam borrá! Á, nem megy ez…

IMRUS

Hát akkor miért mondta nekem, hogy megváltja őket? Hogy megvált minket! Hogy maga mindent tud!

EMBERFI

Zavartan nézi Imrust. Mondtam… hát ez így van… Csak nem gondolod, hogy becsaptalak?! Felcsattan. Tehetek róla, hogy nem figyelnek rám?

IMRUS

Tehet!

EMBERFI

Tehetek? Na, jó!… Hirtelen körülnéz, odamegy a nyakát nyújtogató Szűcs mögé, föléje tartja a kezét. Kelj fel és járj!

SZŰCS

Hirtelen felugrik a tolókocsiból, a tévé elé pattan. Háh! A szobában van a pisztolyos! A szobában! Ugrálva ütögeti Dönci széktámláját. Hajrá, hajrá, hajrá!… Ezt most elkapják! El a bitangot!

DÖNCI

Izgalomtól elfúlva. Ez ölte meg a nőt! Idegesen hátraszól. Ne ugráljon már annyit, Szűcs úr!

IMRUS

Alig tud felocsúdni a csodálkozástól. Jár! Szűcs bácsi jár!

EMBERFI

Mint aki várja, hogy megdicsérjék a művét. És elég jól, nem? Körülpillant. Egészen fürgén mozog, nem?

IMRUS

Ordítva. Jár! Látjátok?! Jár!

BÓDOGNÉ

Felrezzen. Jaj, Imrus, ne kiabálj, felébred a gyerek!

BÓDOG

Gyerek? Miféle gyerek?

BÓDOGNÉ

Zavart nevetéssel. Ó, még mindig azt hiszem… tudja, Krisztosz úr, egy anya soha nem tudja elfelejteni a kisgyermekei sírását… Amikor még kicsik voltak, bizony, Vanda, Dönci meg Imrus… Éjszakánként felriadtam, nyitott szemmel aludtam, szinte nyitott szemmel… Jaj, a kis takarója lecsúszott, ó, most köhög, jaj, most rosszat álmodott… – Magának nincs gyereke, Krisztosz úr?

IMRUS

De anya!

BÓDOGNÉ

Igenis, még mindig hallom… Te is mennyit bőgtél éjjel, de mennyit! Felvettelek, járkáltam veled a szobában, ringattalak… Nincs gyereke, Krisztosz úr?

EMBERFI

Ja, nekem? Nem, nincs…

BÓDOGNÉ

Pedig nagy öröm, higgye el! Amikor kicsik… akkor a leghelyesebbek…

IMRUS

Megrökönyödve Emberfire, majd a társaságra tekint, nem akar hinni a szemének. Hát ti már semmit sem láttok meg? Szűcs bácsi! Szűcs bácsi, hát maga sem?!…

SZŰCS

Izgatottan. Csak egy pillanat, Imruska, egy pillanat! Ezek a döntő percek! Most… most kiderül, hogy kinél van a gyémánt!…

IMRUS

Hagyják a gyémántot! Hagyjátok azt a tévét! Emberfinek. Tegyen valamit azzal az átkozott masinával! Állítsa le! Állítsa le!…

EMBERFI

Egészen beleizzadt a kudarcba. Minek, Imrus, minek? Összetörve. Talán azt már nem is tudom… valahogy… nem megy ez ma…

IMRUS

Türelmét vesztve. Akarja, hogy szűnjön meg! Akarja, hogy szűnjön meg!

Emberfi gyámoltalanul rátekint, kényszeredetten a tévé felé tárja a karját, arcán keserű gyötrelem. Hirtelen visszarántja a karját, hátralép.

Valamennyien felhördülnek, egy pillanatig hitetlenkedve bámulják a képernyőt, aztán egymás szavába vágva felugrálnak, kiabálnak.

SACI

Jézusom, mi történt a tévével?!

DÖNCI

Éppen most!

SZŰCS

Már belépett az ajtón a vágottarcú!

BÓDOG

Valaki megint piszkálta, mi? Ötven forintot fizetek havonta, és nem lehet végignézni egy krimit!

SACI

Dönci, nézd meg, te értesz hozzá!

DÖNCI

Dehogy értek hozzá!…

BÓDOGNÉ

A múlt héten egy vagyont fizettünk a szerelőnek…

SACI

Megüti az embert a guta! A legjobb résznél…

Emberfi bűntudatosan hátrál, egy mozdulattal mutatja Imrusnak, hogy lám, ez lett belőle.

IMRUS

Figyeljetek ide! Most legalább figyeljetek ide!

SACI

Imrus, te értesz hozzá?

IMRUS

Téblábol köztük. Hagyd már azt a rohadt tévét, nem érted?!

SACI

Te könnyen beszélsz, te nem nézted, de mi most nem tudjuk, hogy mi lett a gyémánttal?!

DÖNCI

Fel kell hívni a szervizt!

SZŰCS

A telefon!

BÓDOG

A telefonhoz megy, felkapja, és beül Szűcs tolószékébe. Majd én megmondom nekik! A múlt héten egy fél napig piszmogott vele itt egy kiállhatatlan alak! Így megcsinálni! – Dönci! Mi a szerviz száma?

SACI-DÖNCI

Egyszerre. Háromharminchárom-háromharminchárom!

BÓDOG

Az egyikőtök mondja! Mennyi?

DÖNCI

A telefonhoz ugrik. Majd én! Ha sokat vacakolunk, vége lesz az adásnak!

BÓDOG

Nem engedi kezéből a kagylót. Majd én, majd én! Megmondom nekik, ne félj! Mennyi a szám?

DÖNCI

Háromharminchárom-háromharminchárom…

BÓDOG

Tárcsáz. Három-három… három… három… három… – Mennyi?

SACI

Még egy hármas!

BÓDOG

Ez már hat volt, nem?

DÖNCI

Add ide, apa!

BÓDOG

Már becseng… Á! Foglalt! Mindig foglalt minden vonal!

SACI

Tessék újra! Nem kell leszállni róla!

Miközben Bódog motyogva tárcsáz „Három-három-három:… három-három-három…” a többiek ott tolonganak körötte, és vele mondják. S közben kérdik: – „Jelentkezik?” Bódog ingatja a fejét, újra tárcsáz, motyogva.

EMBERFI

Imrushoz. Látod… látod, hiába.

IMRUS

Legalább ne mondja, hogy hiába!

EMBERFI

Hát mit mondjak?! Zavartan nézi a telefon körül nyüzsgő társaságot. Nem, nem… én megmondom nekik, hogy kár telefonálni… Én visszacsinálom…

IMRUS

Gúnyosan. Csak tessék! Csak tessék, ha magának mindegy!

Vanda mozdulatlanul nézi őket.

EMBERFI

Feszélyezetten. Nem mindegy… de ma… ma nem kellett volna erre vállalkoznom. Indiszponált vagyok… Azt hiszem, jobb, ha most elindítjuk a tévét…

Imrus nem válaszol, megbántottan, csalódottan elfordul.

Ne érts félre… nincs semmi baj, csak ma… Türelmetlenül a tévé felé fordul, feltartja a kezét, merően nézi a készüléket, de az nem kezd el működni, erre újra és újra próbálkozik. Imrus már nem törődik vele.

DÖNCI

Az apjának. Hát jelentkezik az a nyavalyás szerviz, vagy sem?!

BÓDOG

Újra tárcsáz. A telefon fog megölni egyszer! A telefon!…

BÓDOGNÉ

Jaj, hogy beszélhetsz így? Imrus még csak tizenkilenc éves, jól néznénk ki…

BÓDOG

Tárcsáz. Tíz-kilenc… – Tizenkilenc és?

DÖNCI

Odaugrik. Dehogy tizenkilenc… Háromharminchárom… Add ide, mondtam, hogy add ide!

SACI

Tényleg, Dönci neked olyan szerencsés kezed van…

Emberfi végre kínlódva beindítja a tévét. Sóhajtva, megkönnyebbülten hátrál.

DÖNCI

Tárcsáz. Lassan kell… és végig a tárcsát… nem kapkodni…

SZŰCS

Véletlenül a tévére pillant, felkiált. De hiszen ez megjavult! Megy az adás!

Mind visszafutnak a tévéhez. Dönci leteszi a kagylót.

BÓDOG

Hát ez még nem fordult elő egyszer sem, amikor a miniszterek beszélnek, vagy a kohókat mutatják… Adáshiba! Akkor ez most adáshiba volt?!

SZŰCS

Mindegy már, az a fontos, hogy működik. Már egészen elkeseredtem…

SACI

Itt a nő, itt a nő! Más hangon. Az előbb ez még nem is szerepelt…

DÖNCI

Á, ki tudja, milyen fontos dolgokat hagytunk ki!

Ismét belezuhannak az áhítatos izgalomba.

VANDA

Lassan Emberfihez megy. Csak nézem magát, nézem magát, hogy miket csinál.

EMBERFI

Felrezzen. Dolgozik az ember, küzd, és hiába…

VANDA

Mit vár tőlük? Megsajnálja. Maga nem hibás. Nem szabad elkeserednie, nem tehet róla. Látja, mi ez itt? Egy akvárium. Egy istentelenül otromba akvárium, amiből ki sem látni, mert a falát belepte az alga… Csak néhány buborék száll fel a felszínre, ennyi jele van az életnek… a buborékok…

EMBERFI

Vanda szavaiba kapaszkodik. Ezt érzem, látja, hogy ez valahogy nem alkalmas hely… nem olyan, mint egy nagy tó… ahol valamikor… tudja, én valamikor elindultam a tavon… Magam köré gyűjtöttem az embereket… Tenger! Meg a hegyek! Álltam a hegyen, és szóltam hozzájuk! Felindulva az emlékektől. Hogy tudtam valamikor!… A csodákhoz, tudja… a csodákhoz kell valami más közeg. Itt nem megy… Igen, igen, érzem, hogy ez itten alkalmatlan hely. Nem tudom őket magammal ragadni.

VANDA

Mit törődik velük?!

EMBERFI

Meglepetten. Hát ez az én hivatásom… a foglalkozásom… Hát én ehhez értek… vagyis hogy értettem… vagyis…

VANDA

Látja, hogy nem kíváncsiak magára.

EMBERFI

Talán csak sok a dolguk…

VANDA

De engem magával tud ragadni, ha akar! Amikor ma bejött a fürdőszobába…

EMBERFI

Nem tudtam, hogy benn van.

VANDA

… Nem voltam zavarban. És… és nem is akartam, hogy kimenjen. Jó volt, hogy maga ott van a közelemben. És most is… Csaknem megérinti. Maga segíthet rajtam.

EMBERFI

Áldóan föléje tartja a kezét. Ha bízik bennem.

VANDA

Félig letérdel, félig leguggol melléje, Emberfi görnyedten hallgatja. Tudja, én már elmentem innen egyszer. Ki akartam szökni ebből az akváriumból, de nem ment. Csaknem harmincéves vagyok… Zavartan feltekint. Úgy értem, itt az ideje, hogy olyasmi történjen velem, amire mindig vágytam.

EMBERFI

Feszélyezetten. Azt hiszem, maga félreért…

VANDA

Nem, nem! Egészen bizonyos, hogy maga az, akivel én… Hangot vált. Olyan különös, sokszor úgy megtorpanok hirtelen, mintha meglátnék valakit… Persze senki, csak a képzeletem… Valaki, akivel én nemcsak testileg, de lelkileg is… mindenhogyan… érti? És maga itt él már egy hónapja ebben a házban! S még csak most találkozunk! De biztos, már régóta figyel engem, csak most nem meri bevallani…

EMBERFI

Én azért születtem, hogy feloldjam az emberek szenvedését! Hogy ne legyen se testi, se lelki nyomorúság…

Vanda meglepetten nézi, Emberfi kiegyenesedve, lelkesen folytatja.

…azt akarom, hogy felemeljétek a fejeteket, és elhagyjátok a közömbösség igáját és…

VANDA

Hagyja abba, ezt már mondta ma!

EMBERFI

Kis szünet után, meglepetten. Mást nem tudok.

VANDA

Kitör. Ha mást nem tud, akkor inkább hallgasson! Csodákkal meg szép szavakkal tele vagyunk maga nélkül is! Holdraszállás, szívátültetés, zeneszerző komputerek! De ez engem mind nem érdekel! Én nem tudok ilyesmire odafigyelni, nekem erre nincs időm!… Felnéz rá. Tényleg nem tud mást?

EMBERFI

Az én dolgom, ugye, ez, amit mondtam.

VANDA

Már annyit törtem rajta a fejem, hogy mért vagyok ilyen szerencsétlen? Mindig, mindenben így melléfogni! Legalább azt mondja meg, mért van az, hogy semmit sem tudok? Semmit!

EMBERFI

Hát én már nem is tudom, mit mondjak…

VANDA

Mert maga sem tud semmit!

EMBERFI

De, én igen, csak… csak mostanában kifolyik a kezemből minden.… minden összekuszálódott. És mindenki fáradt. Én is.

VANDA

Na, mindegy. Itt maradunk szépen, díszhalacskák, ebben az akváriumban. Jól megvagyunk mi itt valamennyien, nem igaz? Néha kicsit nekikoccanunk az üvegfalnak, ez aztán felbosszant… ennyi az egész. Megint nem sikerült, hát persze. Más hangon. Inkább menjünk táncolni. Táncoljunk egy kicsit!

EMBERFI

De nem, nem… Nem tudok táncolni. Meg aztán, mit szólnak?

VANDA

Mit szólnak? Hogy ők mit szólnak, ez még érdekli magát?

Feltesz egy lemezt: az „Ave Maria” című spanyol táncszámot. Magával cipeli Emberfit, az félszegen vonakodik, s egy pillanatra meg is döbben, amikor a kezdő motívum után felcsendül a dal, de végül is táncol.

Ó, és még maga mondja, hogy nem tud táncolni!

EMBERFI

Rosszkedvűen. Szokatlan ez nekem.

VANDA

Azért még így is nagyon jó magával. Kicsit megnyugszom… Az a kitörés is az előbb – ugye, nem haragszik érte? Magához szorítja Emberfi kezét. Milyen erős a keze! Jöjjön, menjünk be a maga szobájába… vagy az enyémbe! Pár percre csak… Emberfi tekintetétől zavartan. Vagy akkor egyszer… nem most, csak amikor kedve tartja, eljönne velem valahová? Elmennénk kettesben egy-két napra. A hegyekbe. Egy menedékházba… Sietve. Ha akarja, nem is beszélnénk semmiről, nem kérdezném… Ott biztosan jó lenne!

EMBERFI

Hát tudja, sokszor gondolom én is: elmenni valahová, nézni a tájat, egy folyót, és nem csinálni semmit.

VANDA

Készségesen. Elmehetünk a víz mellé is! Bárhová, amihez kedve van. Én is nagyon szeretem a folyókat!

EMBERFI

Töprengve. Tartom magam, tartom magam, de… Már a hangom sem a régi. Hogy tudtam én valamikor beszélni! Ezrek hallgatták ámulva! És ma már…

VANDA

Meglátja, ott maga is a régi lenne! Innánk valami jóféle italt… Feltekint rá. Nem akarok magára akaszkodni! Pedig egy kis rafinációval még arra is rá tudnám venni, hogy feleségül vegyen. De nem, nem. Minek? Ha eljön velem!… Amióta benyitott hozzám a fürdőszobába, csak erre gondolok.

Bódogné az asztalnál szunyókál. Bódog is elalszik lassan. A többiek a tévét nézik, izgulnak: a fenti beszélgetés alatt fel-felkiáltanak, ilyesmit: „Bekerítették!” „Jaj, kés van nála!” „Ó, hála isten, észrevette!” „A kocsi a ház előtt!” „Most, most lecsapni rájuk!” stb. Mindezt rendszertelenül, hol egyikük, hol másikuk. És némán is reagálnak, vagy csak egy-egy nevetés, sikoly erejéig. A jelenet végén Bódog Dönci halk kiáltására felrezzen, pislogva nézi a krimi végét.

Imrus a háttérből lassan elindul a táncolók felé, megáll, szemrehányóan nézi Emberfit, aztán megfordul, és sietve bemegy a másik szobába.

SACI

Ó, ez lett a vége?

SZŰCS

Miért? Nagyon szellemes! Ezt bírom az angol krimikben, hogy csak az utolsó pillanatban derül ki a dolog.

DÖNCI

Azért számítottam rá, hogy a fényképész ölte meg. Felállnak, nyújtóznak.

SZŰCS

Na, persze, nem tudjuk, mit hagytunk ki, amíg rossz volt a tévé.

SACI

Nem is volt itt fényképész. Melyik volt a fényképész?

DÖNCI

Na, fél éjszakán át magyarázhatom!

BÓDOG

Megnézzük a híradót?

DÖNCI

Á, lassan menni kell, reggel megint nem tudunk felkelni.

SACI

Ni csak, Van! Egészen jól elszórakoztok…

BÓDOG

Köhintve. Hát, ünnep van, nem? Ünnepélyes családi összejövetel. És végtére is, a lakó úr csaknem családtag, ugye…

SACI

Éllel. Csaknem családtag – már. Úgy látom.

SZŰCS

Még egy pohárka bort, ha szabad… így elalvás előtt, ebből a jó kis kadarból…

BÓDOG

Tessék csak, Szűcs úr! Tessék… Tölt neki. Magam is megiszom egy pohárkával…

BÓDOGNÉ

Felrezzen. Jaj, már vége? Ki volt a gyilkos?

SACI

Á, hülyeség az egész. Mindig annyit izgulok, aztán a végén nem értem az egészet… Jézusom, Dönci, nálad van a lakáskulcs?

DÖNCI

A zsebébe nyúl. Nálam. Persze hogy nálam.

SACI

Jaj, már megijedtem, hogy benne hagytam a zárban.

BÓDOG

Még megvárhatjátok a híradót. Szűcs úr? Maga is megy?

SZŰCS

Masszírozza a térdét, tesz egy-két guggoló mozdulatot. Azt hiszem, helyes lenne. Későre jár.

BÓDOGNÉ

Meglátja a táncoló Vandát. Á, Krisztosz úr! Ugye, milyen jól táncol a lányom? De látott volna engem cserlsztonozni! Ó, volt egy ezüstlamé ruhám, fodorral… Dúdol. „Jaj, de csúszik ez a banánhéj, tamtam tata taratam…” Még valahol van is egy ilyen fényképem…

EMBERFI

Végképp abbahagyja a táncot. Nem, ez nekem nem megy…

VANDA

Lehuppan a fotelbe. Ilyenkor egy kis whisky kellene… Whisky jéggel…

DÖNCI

Az apjához. Szóval a cementet megszerzed?

BÓDOG

Holnap a telepen. Szólok Vili bácsinak, telefonál, és rendben lesz. Öt mázsa egy-á cement.

SACI

Az anyósához. Nagyon finom volt minden. A halacska, a torta. Megpuszilja. Anyuka nagyon aranyos…

BÓDOGNÉ

Örülök, ha jól érzitek magatokat itthon. Kell egy kis beszélgetés néha.

DÖNCI

Ásít. Holnap értekezlet kilenctől… ajaj!

BÓDOG

A híradó. Nem nézitek a híradót?

SZŰCS

A tévé felé. Már megint ezek a tüntetések. Megint a tüntetések…

EMBERFI

Azt hiszem, én is megyek lefeküdni.

VANDA

Jaj, várjon még!… Hozok egy kis italt, jó? Az asztalhoz siet, tölt két pohárba.

BÓDOGNÉ

Persze, maga is korán kel, Krisztosz úr! Messzire jár dolgozni?

EMBERFI

Nem, én egyáltalán…

BÓDOGNÉ

A buszozás, ugye? Az a legborzasztóbb! Vanda is mindig arra panaszkodik. Az a tömeg! Én nem tudom, azelőtt nem volt ilyen sok ember. Hogy honnan került elő az a sok ember? – Bocsánat. Szűcs úr, egy kicsit arrább! Leszedem az edényeket, még mosogatnom kell…

SZŰCS

Elugrik. Oppardon, szomszédasszony!

BÓDOGNÉ

Nicsak, hogy ugrál maga, Szűcs úr! És maga panaszkodik?

SZŰCS

Szórakozottan, mert a tévét nézi. Hogy panaszkodom? Hát én aztán panaszkodhatom is! – Utaznak a kormányfők, mindig csak utaznak! Maga emlékszik, Bódog úr, hogy azelőtt is ennyit utaztak volna?

BÓDOG

Á, mindig ez ment, mindig! És amikor Ferenc Ferdinándot meggyilkolták? Na? Ezek mindig jönnek-mennek…

VANDA

Nyújtja az italt Emberfinek, megvárja, míg az kortyint. Miért hunyta be a szemét, amikor ivott?

EMBERFI

Bizonyára önkéntelenül…

Vanda iszik.

EMBERFI

Sok lesz már, ne igyon annyit!

VANDA

Mert nem akart rám nézni, ugye? Miért nem akart rám nézni?…

Emberfi zavartan félrepillant.

Vanda simogatja a pohara szélét, tekintetét le nem venné Emberfiről.

SZŰCS

Hát én nem is nézem ezt a híradót… Visszaül a kocsijába. Szomszédasszony, kedves, ha lenne szíves a plédemet…

EMBERFI

Magában. Visszaült!…

BÓDOGNÉ

Jaj, maga is, szegény, azzal a béna lábával! Legalább megkapja a trafikengedélyt?

SZŰCS

Ígérik, ígérik, de tudja, hogy van ez! A kormányfők utaznak, ki törődik velem?

Bódogné bólogatva kimegy az előszobába.

DÖNCI

Na, Saci, mi is megyünk, szedd a cuccot!

BÓDOG

Dehogy mentek, dehogy mentek! Még Imrust is felköszöntjük! Most jut eszembe, hogy még mindig nem kínáltam meg cigarettával! Anya! – Hol van anya?

SZŰCS

Kiment a plédemért.

BÓDOG

Mindig szétszélednek! Negyedóráig sem tud együtt lenni a család! A komódhoz megy, egy csomag cigarettát kotor elő. Emberfihez. Kicsit régi… mert én, ugye, nem szívom, csak a szivart. De jelképesen jó lesz… Bizonyára magát is megkínálta az édesapja, amikor tizennyolc éves lett…

EMBERFI

Mi még nem dohányoztunk.

VANDA

Emberfihez. Vasárnap… Most vasárnap elmehetnénk abba a menedékházba…

Emberfi rátekint, aztán mindjárt Bódogra.

BÓDOG

Bontogatja a csomagot, legyint. Elmegyünk, elmegyünk! Emberfihez. Nem? Az édesapja sem? Én is csak a fronton szoktam rá… idegességből. Kínáltak, rágyújtottam. De most már inkább csak a szivart… Felbontotta. Na! Imrus! Hol van Imrus?

VANDA

Emberfihez. Vagy ahova akarja… Nekem mindegy… Csak oda, ahol egyedül lehetünk végre!

EMBERFI

Zavartan. Most vasárnap?

VANDA

Sietve. Akkor szombaton! Amikor ráér… A hajam kibontom… De, ha gondolja, hogy így jobb… így összefogva.

EMBERFI

Futólag. Így nagyon jó… Feszengve. Helyesebb lenne, ha visszavonulnék…

VANDA

Nem, még nagyon korán van! Még olyan hosszú lesz az éjszaka…

DÖNCI

Mi nem nagyon tudjuk megvárni Imrust. Még be is kell melegítenem a kocsit…

BÓDOG

Hová rohantok? Mindig csak rohantok! Egy csomó fontos dolgot meg kell még beszélnünk…

DÖNCI

Szóval azt mondod, kettőharmincat adjak érte?

BÓDOG

Csak annyit, semmi többet. És mondd meg neki, hogy öreg tégla, rossz hulladék…

SACI

A telek.

BÓDOG

Telek? Mi van a telekkel?

DÖNCI

A telket kérdezem, a balatoni telket!

BÓDOGNÉ

Jön be a pléddel és az ernyővel. Mi a Velencei-tónál nyaraltunk mindig, lánykoromban. Az is nagyon jó volt! – Nem is tudom, megvan-e még az a Velencei-tó?

BÓDOG

Kettőharminc, persze! Semmi több! A tévére mutat. Na, tessék, megint ez a beatricsaj!

Mindannyian a tévét nézik. Imrus jön be jobbról, nagykabátban, hajadonfőtt, egy lakkbőrönddel. Kezében sál. Átmegy előttük, de nem veszik észre. A tévé előtt kicsúszik kezéből a sál. A kijárathoz megy, megáll, visszafordul.

IMRUS

Elmegyek… Köhint. Elmegyek innen… Én nem akarom ezt… ezt a… Én ezt nem fogom csinálni, amit ti, itt…

SZŰCS

Vandácska, esik még az eső?

VANDA

Félrehúzza a függönyt. Esik. Az eső, az még esik…

BÓDOG

Nézi a tévét. Mindenféle hülyeséget megengednek, aztán csodálkoznak, hogy elzüllik az ifjúság…

EMBERFI

Meglátja Imrust. Imrus. Hát te?!

Imrus szemrehányóan nézi.

SZŰCS

Igaza van, szomszéd úr! Nekünk még voltak ideáink! Nagy ideák!…

IMRUS

Emberfinek. Lehet, hogy maga belefáradt! Lehet! De én… én… A keserűség a torkára forrasztja a szót.

DÖNCI

Amint hátrapillant. Na, apa, itt van Imrus!

BÓDOG

Imrus? Mi? Hol?

BÓDOGNÉ

Meglátja Imrus kezében a bőröndöt. Nahát, Imrus, te el voltál utazva?

VANDA

Mindenesetre éppen jókor érkeztél, apa meg akar kínálni cigivel…

SACI

Jé, ez még az a bőrönd, amivel mi is utaztunk Olaszba!

DÖNCI

Ez? Lehet. Tényleg, ott van a címke.

SACI

Casa Nostra Hotel. Abban a kis utcában.

BÓDOG

Na, akkor… hová tettem megint azt a cigarettát?

EMBERFI

Imrushoz, zavartan. Bizonyára félreértettél… én… csak ma… én nem is tudom. Valahogy nem jól jött ki a lépés… Elhallgat a fiú szúrós tekintetétől. Gyorsan. Úgy látom, édesapád akar valamit…

BÓDOG

Emberfihez. Köszönöm. Ünnepélyesen tartja a cigarettáscsomagot. Nos, kedves fiam… kedves kisfiam, mivelhogy ma vagy tizennyolc éves… esztendős… ezen a napon… e nagy napon…

DÖNCI

Az este már eldöntöttük, hogy tizenkilenc éves.

SACI

Igen, még anyuka is mondta, hogy tizenkilenc.

BÓDOG

Indulatosan. Tizennyolc vagy tizenkilenc?! Döntsétek el végre!

SACI

Hát anyuka csak tudja?

BÓDOGNÉ

Halkan. Igen, apa, Imrus már tizenkilenc éves, bizony…

BÓDOG

Felháborodva. Látja, Szűcs úr, ez az! Ez az! Káosz, zűrzavar! Á, elmegy az ember kedve mindentől! Hát tessék! Tessék, csináljátok úgy, ahogy akarjátok! Lecsapja a cigarettásdobozt. Csináljátok, ahogy tudjátok! Tessék! Elvenni az ember kedvét!… Sértődötten leül. A többiek vigasztalják… „De Bódog úr!”, „Ugyan, apa, ne vedd úgy a szívedre!” „Senki sem akarja elvenni a kedvedet…” stb. Emberfi Imrussal szemközt áll, a fiú nem szól, végigméri, aztán hirtelen megfordul, és köszönés nélkül, határozottan kimegy. Vanda az ablak mellől figyeli őket. Emberfi hosszan nézi a becsukódott ajtót.

BÓDOG

Félretaszigálja a társaságot, mert lát valamit a tévében. Azt a mindenét! Micsoda ágyúk!

DÖNCI

A tévére pillant. Rakéták.

BÓDOG

Hát nézd meg jobban, azok ágyúk! Megismerem én!

SACI

Bizony, ágyúk!

BÓDOG

A hetvenötösöknél szolgáltam, de azért ismerem a nagyobb kaliberűeket is.

Vanda nézi Emberfit, tölt egy pohárba, odaviszi neki.

VANDA

Emberfinek. Igyon még egy kicsit, meglátja, ez jót tesz.

EMBERFI

Nem, nem, köszönöm, már nem. Mennem kell.

VANDA

Ijedten. Ne! Ne menjen még! Megragadja a karját. Most ne!

EMBERFI

Szelíden, de határozottan. Már nem lehet…

VANDA

De miért nem?! Mondja meg, hogy miről szeretne beszélgetni, és én…

EMBERFI

Udvariasan. Búcsúzom… búcsúznom kell most… Bódoghoz lép. Elnézést! Búcsúzom…

Vanda ott marad egyedül.

BÓDOG

Emberfihez. Micsoda? Búcsúzik? Csak így, ilyen hamar?

EMBERFI

Vissza kell vonulnom egy kicsit a szobámba… hogy is mondjam… elmélkedni.

BÓDOG

Hát elmélkedni, azt nem árt! Feláll, ünnepélyes. Igazán sajnáljuk, hogy így siet. Nagyon kedves, hogy megtisztelt bennünket… és máskor is legyen szerencsénk! Ha kedve tartja… ha egy kis familiáris hangulatra vágyik, ugyebár, legyen szerencsénk… Meghajol.

SACI

Emberfinek kézcsókra tartja a kezét. Ó, mi nem is társalogtunk… Rosszallja, hogy amaz nem csókol kezet.

DÖNCI

Érdekes, ön nekem olyan ismerős.

BÓDOGNÉ

Hát már találkoztatok.

DÖNCI

De nem, nem… Régebbről. Nem a Madách Gimnáziumba járt?

EMBERFI

Nem, kérem.

DÖNCI

Akkor talán a katonaságtól! Piliscsaba? Na? Piliscsaba?

EMBERFI

Nem, kérem. Mi soha, azt hiszem, soha nem találkoztunk.

DÖNCI

Annyiszor becsap az arcmemóriám! Igazán bosszantó! Kedélyesen nevet.

SZŰCS

Én is megyek… Oldalra kormányozza a kocsiját. Jaj, csak be ne akadjon megint.

BÓDOGNÉ

Mindjárt szólok Imrusnak, majd ő segít. Nem láttátok Imrust? Nézd meg, Vanda, hátha a konyhában olvas…

EMBERFI

Határozatlanul. Nem hiszem, hogy a konyhában lenne…

BÓDOG

Az én időmben, amíg szegény jó apám nem bontott asztalt, senki sem mozdulhatott a helyéről! Vanda! Nem hallottad, anyád megkért, hogy hívd be Imrust!…

VANDA

Alighanem elment.

BÓDOG

Elment? Ki ment el?

SACI

Tényleg! Hiszen bőrönd is volt nála!

SZŰCS

Ajaj! Kormányozgatja a kocsiját, ügyetlenül. Pedig úgy érti ezt a szerkentyűt… – De hisz’ az előbb mintha éppen azt mondták volna, hogy most jött meg vidékről!

VANDA

Szóval elment.

BÓDOG

De ki? Kicsoda? Úgy beszéljetek, hogy én is értsem! Ki ment el?

VANDA

Csaknem kiáltva. Imrus!

DÖNCI

Á, hát biztos csak levegőzik egyet…

VANDA

Nem úgy néz ki a dolog. Elment – végleg.

BÓDOGNÉ

Meglepetten kapja fel Imrus sálját a földről. Nahát! A sálját meg itthon hagyta! Amikor nagyon jól tudja, hogy milyen kényes a torka!

SZŰCS

Bizony, ez a november, ez a legveszélyesebb.

BÓDOGNÉ

Emberfihez, Szűcshöz. Gyerekkorában mindig mandulagyulladása volt. A doktor mondta is, hogy vetessük ki a manduláját, de valahogy elmaradt. Vanda halkan nevetni kezd.

DÖNCI

Majd visszajön érte.

SZŰCS

Hát persze, majd visszajön… Kormányozgatja a kocsiját. Na, de hogy tudok én innen kigurulni…

EMBERFI

Vandához. Maga is azt gondolja, hogy visszajön? Vanda nevet, nekidől a falnak.

BÓDOGNÉ

Istenem! Imrus nagyon jól tudja, hogy azonnal bedagad a torka!

BÓDOG

És különben is! Sál nélkül ilyenkor már nem lehet járkálni az utcán! Ezerszer mondtam már, hogy mindig az évszaknak megfelelően kell öltözni! És sapkát is! Sapka és sál! Vagy kalap! Kalap, sál, ilyenkor már így illik!

Vanda egyre hangosabban nevet. Emberfi zavartan, lehajtott fővel áll.

Vanda! Mit nevetsz megint? Mi az isten csudáján nevetsz már megint?!

Vanda meggörnyed, nevetése zokogásba csuklik.

Vanda! Csak azt érteném meg egyszer, hogy mi olyan nevetséges itt mindig?! Mi olyan nevetséges?!…

A többiek ülve, állva, mind a tévét nézik, merev arccal.

Vége

– Na, kérem, Bakács, a memoritert!

Tíz óra múlt öt perccel. Ennyit szokott késni. Ennyi időt adott a diákoknak, hogy elcsendesedjenek a padokban a tízperc után. Már tudták. Jól tudták, hogy öt perc zsivaj még lehet, de aztán néma csend. Akkor jön ő. Beteszi maga mögött a terem ajtaját, felmegy a katedrára, kinyitja az osztálykönyvet. Ha nyugton ülnek, csendben, nincs semmi baj. De ha nem tartják be a szabályt, akkor jaj nekik! Akkor nincs kegyelem.

Mindig betartották.

Tíz óra öt. Felelés ábécé szerint. Ismerik a módszert, készülnek. Tehát, Bakács!

Vele mondja magában:

„Aurea prima sata est aetas, quae vindice nullo,

Sponte sua, sine lege fidem rectumque colebat…”

Eres, száraz bőrű keze a könyvön. Ovidius. Ez a mai anyag. Tíztől tizenegyig.

A szoba csendes, dohog a tűz. Lévai az ablaknál ül a karosszékben, lábán kockás takaró az ablakrésnél beáramló hideg ellen. A kert fehér a hótól, de ma tompa, szürke a fény, a fekete faágak mögül látszik, sűrű felhő nő a városka fölé, hóvihar lesz. Lévai öreg keze az Ovidiuson, a kockás takarón, a térdén. Délelőtt tíz óra. Csend. Ilyenkor azelőtt már a harmadik órát tartotta.

– Vindice nullo. Czeke! Kérem, Czeke, mondja csak, fiam, milyen eset ez a vindice nullo?

Igen, igen. Ablativus absolutus. Helyes. „Megtorlás nélkül.” Jól fordítja, fiam.

Egyedül van a szobában, a lakásban. Az ablak a kertre néz. Lévai vett húsz deka marhafaggyút a hentesnél, kifüggesztette az orgonabokorra, ide a közelbe, hogy jól lássa, miként szállnak rá a cinkék. Sok madár van a kertben. Vörösbegy, fakopács, feketerigó, rozsdafark – de csak a cinkék szállnak a faggyúra. Vajon miért? Marton tudná, a kollégája, a természetrajztanár. De hol van Marton? Nem lehet már bemenni hozzá a szertárba. Kiöregedtek ők már a szertárból, az iskolából.

A cinkék óvatosan kerülgetik a madzagon függő eledelt, kis köröket írnak le, gallyról-gallyra szállnak, jobbra-balra pillognak, míg végre rá mernek repülni a faggyúra. Egy vagy két madár. A többi idegesen várja, hogy sorra kerüljön. Érdekes, nem merik zavarni egymást. Vakmerő tornamutatványokat végeznek: fejjel lefelé függeszkedve csípdesik a hintázó faggyúdarabot. Lévainak tetszenek a cinkék – sárga mellényük, kis fekete sapkájuk, zöld kabátkájuk.

– Hollender! Onnan kérem, hogy: „Nec renovatus…”

„Nec renovatus ager gravidis canebat aristis…”

Bizony, bólogat Lévai. Bizony, kedves Hollender fiam, fel sem szántották. Jól mondja, fiam. A föld felszántatlanul is gazdagon termett. Az volt az aranykor. De aztán…

Lévai megrezzen. Valaki zörgeti az ablakot. Egy bot, egy göcsörtös bot táncol az üvegen. És menten feltűnik egy vigyori, szakállas, vén arc. Pirospozsgás, húsos arc, kék szemek, őszes-szőke szakáll. Kucsma, nyúlprémes rövid bunda. Az ezredes! Már tíz óra ötven lenne?

– Sorakozó! Sorakozó!!

Micsoda hangja van ennek az ezredesnek. Lévai int, hogy nagyon hidegre fordult az idő. De amaz türelmetlenül topog, s bekiált, jól hallani az üvegen keresztül is: – Je vous emmerde! Mármint a hideg. – Nevet, sűrű párát lehel, bajszán, szakállán kis dér a szája körül. Botjával döfködi a havat. – Jöjjön csak, nincs kibúvó! Azt akarja, hogy kihallgatásra rendeljem?!

– Jó, jó – morog Lévai. Az ezredes már nem figyel rá, valakit lát odakinn a kerítésnél, annak köszön széles mozdulattal. Csak azután fordul vissza az ablakhoz. – Jöjjön, tanárkám, megvárom a sarkon! – S már megy is, át a kerten, elzavarja a cinkéket csörtetésével.

Lévai leteszi Ovidiust az ablakpárkányra. Kis papírszeletet helyez oda, ahol a költő a vaskorról ír.

– Nem hagy békén. Erőszakos – panaszolja Ovidiusnak. De nem meri megvárakoztatni az ezredest. Nem meri mondani, hogy nem megy. Nem is lehet. A szabályok megkövetelik, hogy engedelmeskedjen. Sál, fülvédő, érmelegítő, bundacipő – még jó, hogy ezeket magára veheti. Még jó, hogy az ezredes ezt nem tiltotta meg. Ha megtiltaná, nem ellenkezhetne egy szóval sem. Tizenegy órától az ezredes parancsol.

Lévai alig tud mozogni a sok gönctől. Bezárja az ajtót, a hó megfagyott, csúszik; belekapaszkodik a vadszőlő indáiba, csak úgy mer nekivágni, óvatosan.

– Ó, az ördög vigye el magát! Csak szolgált volna a kezem alatt! Nem lenne ilyen fázós! – Így fogadja az ezredes. Botjával hadonász, s harsog, mint egy bömbölő rádió. Lévai nem szereti a hangoskodást. – Na, jöjjön, tanárkám! Mozgás! Ej, én nem szeretem a tétlenséget! Száz évig akarok élni! Már ma is, hétkor a kerítésemet reperáltam. Egy kupica pálinka, és ki a jó levegőre!

Mennek felfelé a Fácánkert utcán. Lévai megáll, fújtat. Az ezredes minduntalan elhagyja. Magyaráz: – Tudja, mennyit aludtam én a szabadban? Még két évvel ezelőtt is. Sátorban. Téli tábor. Olyan is volt ám! Látta volna a katonáimat! Aki fázott, azt kizavartam a hóba. Dörzsölje le magát hóval derékig, kiskatona! Úgy ám! Nem volt ott nátha! Nyöszörgés! Nem bizony!

Lévai le-lemarad. Nem hallgatja az ezredest. Ismeri a szövegeket. Nyáron meg arról beszél, hogy nem szabad vizet inni.

Az ezredes megáll. Botjával előre mutat. – Látja azt a fatornácos házat az emelkedőn? Az a cél. Egyeztessük az óráinkat. Tizenegy óra húsz. Helyes? Tizenegy óra negyvenötkor elfoglaljuk az objektum előtt a térséget. Egyenletes tempó! Orron át vegye a lélegzetet, tanárkám, s jól kifújni a levegőt, hadd tisztuljon a tüdő! Rajta! Előre!

Csak a széles hát, a nyúlprémes rövid bunda, a nagy bakancsok, a bot. Lévai követi az ezredest. Csikorog a hó, arcát csípi a hideg. Az ezredes elhagyja, gyerekes, vad felkiáltásai, kurta parancsszavai elszállnak a fák közé. Most végre csend van. Az óráin is mindig csend volt, nem beszélt hangosan, azt akarta, hogy figyeljenek. Előredőltek a padban, hogy jobban hallják.

„Aurea prima sata est aetas…”

A diákok figyelő tekintete. A kréta, a tinta szaga.

– Mozgás, mozgás! – vezényel fentről az ezredes. Vigyorgó arccal várja be Lévait. Gőzt fújtat, kucsmáját a feje búbjára taszítja. – Pontosan! Pontosan tizenegy óra negyvenöt! – Ütögeti órája számlapját. – Kiszámítottam! Jól van, tanárkám, szép teljesítmény. Ezért pihenő jár.

Lévai zihálva bólogat. Előttük a fatornácos ház, kertjében fenyők. Hó.

Mennek lefelé. Az ezredes arról beszél, hogyan bánt a katonáival. – Nem engedtem őket elpuhulni. Egy kis fáradtság? Nyafogás? Je vous emmerde! – ahogy a francia mondja. Csak a maga érzékenységére vagyok tekintettel. Nekik megmondtam magyarán. Na, igen. Aki elhagyja magát, annak vége. Száz évig akarok élni!…

Odalenn a tanár kertjénél megállnak. Az ezredes hirtelen elhallgat. Botját leereszti, vár. Lévai megkerüli. A járda szélére áll, most ő van magasabban.

Köhint; hangja halk, de erélyes. Magabiztos. – Nem késni egy percet sem! – mondja; összevont szemöldöke alól szigorúan tekint az ezredesre.

– Igenis, tanár úr – válaszol csendesen az ezredes. – Pontos leszek. Délután négykor.

Lévai bólint, felemeli mutatóujját: – A memoritert is kérdezem majd. Készüljön fel rá, fiam!

Ki beszél?^*

Rádiójáték több hangra

Hangok és szereplők

EMILIA

ZONGORATANÁR

DR. ZWIPPNÉ

GARZÓ

GARZÓNÉ

HÁZMESTERNÉ

TRAFIKOS

SZOMSZÉDASSZONY

EMILIA

Hangja beúszik, már jóideje megállás nélkül beszél, csaknem lélegzetvétel nélkül, panaszosan. … nahát, azért kellett nekem az a lakás, mert akkor már megszületett a kislányom, Lidike, ugye, szükségem volt lakásra, lakás nélkül hova lettem volna a gyerekkel? Ez csak természetes. De nem volt könnyű! Á, nem volt könnyű, bizony! Akkorra én ott már feleslegessé váltam… ott, az anyósoméknál… Pityergősen. Egészen… egyáltalán: feleslegessé váltam nekik! Ha nincsenek az én drága szüleim!… Hadarva. A szüleim gürcölték össze nekem azt a lakást, becsületes tisztviselő emberek, tessék elképzelni, micsoda áldozatot vállaltak értem meg a kislányomért! Tizenháromezerötszáz forint!

ZONGORATANÁR

Hogy tetszik mondani? Tizenháromezer… micsoda?

EMILIA

A lakás! Annyiba került az a lakás… már tudniillik, ahol most is lakunk… Igen. Az én becsületes, tisztességes szüleim…

ZONGORATANÁR

Meg tetszik bocsátani, nekem időre el kell mennem itthonról, várnak a…

EMILIA

Ó, persze, hogyne! Tessék csak, tessék.

ZONGORATANÁR

Akkor, ha megnézné, asszonyom, hogy mi érdekli az eladó holmik közül.

EMILIA

Ó, hogyne, hogyne!

ZONGORATANÁR

A képek, a koloniál szekrény, a zongora…

EMILIA

A zongora! Istenem! Ezt az egyet kértem mindig Gábortól… tudniillik a férjemet Gábornak hívták, vagy hívják, vagy hogy is mondjam… Ezt kértem tőle, ennyit legalább, hogy egy zongora…

ZONGORATANÁR

Leüt néhány billentyűt a zongorán. A hangja kifogástalan. Nemrég hangoltattam. Egy gyors futam, majd erős basszus akkord. Tessék megfigyelni… Játsszak valamit? Egy kis dalt talán? Egy Chopin etűdöt játszik halkan.

Az etűd dallama a következő szöveg alatt.

EMILIA

…persze, megszereztem volna én azt a zongorát is, hát hogyne! Csak nem mindjárt akkor, ugye. Nem akkor. Más gondom is volt, de mennyire! De később… később meglett volna… Nem is történt volna semmi baj. Csakhogy elmentünk nyaralni a Balaton mellé a kislányommal. Már külön éltünk, úgy tessék érteni, kedves uram, hogy Gábor meg én akkor már külön éltünk. Abban az esztendőben… amikor az anyósom meg az apósom, szóval az ő szülei, a Gábor szülei kifundálták, hogy én teljesen felesleges vagyok. Így aztán elmentem abba a lakásba, amit az én drága jó szüleim vettek…

ZONGORATANÁR

Miközben játssza az etűdöt. Igazán a szívemhez nőtt ez a drága jószág. Ön bizonyára ért hozzá, asszonyom, megítélheti. Remek márka. STINGL, kereszthúros, páncéltőkés. Mintha a kezemet vágnák le, higgye el, asszonyom! De kénytelen voltam meghirdetni az újságban, el kell adnom. És néhány képet is, meg a nagyobb bútorokat…

EMILIA

…tudja, nem is lett volna semmi baj, elutaztunk szépen a kislányommal a Balatonra, úgy volt, hogy a diplomás doktor húgom is lejön hozzánk, jót tett volna neki a vizsgák után egy kis pihenés, de már nem jöhetett, mert kibékültem a férjemmel. Aztán együtt jöttünk már vissza, ebbe a lakásba.

ZONGORATANÁR

Abbahagyja az etűdöt. Hétezerért. Kénytelen vagyok megválni tőle, hétezerért. Tessék nézni a márkát, STINGL. Rövid zongorában ez a márka…

EMILIA

…ja igen, és mondtam neki akkor, hogy a zongorát, a zongorát, amit már mennyasszony koromban megígértél!… Gondoltam: visszafogadtam, megérdemlem, hogy meglepjen vele. Hm. Tetszik tudni, mit csinált? Kinevetett. Hogy ő honnan vegyen nekem zongorát?! Már úgy értve, hogy a pénzt honnan szerezze hozzá. Nahát, aztán én, ugye, én!… Sírtam! Persze, nagyon rosszul álltunk anyagilag, az igaz. Nem volt egy vasunk sem. Mert ő egy ideig nem is dolgozott, vagy dolgozott? csak keveset keresett? már nem is tudom…

ZONGORATANÁR

Írtam a fiamnak, hogy kiviszem magammal a zongorát, legalább a zongorámat, ha már a nagyobb bútorokat nem lehet, mert nem érdemes, tetszik tudni, egyáltalán nem érdemes, a fiamék Baselben laknak, hát az igaz, hogy oda nem érdemes felpakolni… Az írta a fiam – tessék, itt a levél, tessék: „Semmire se legyen gondod, apuka, zongorád is lesz, már megrendeltem a legjobb márkát”… Csak, tetszik látni, azt nem írja, milyen márkát? Mert az egyáltalán nem mindegy! Aztán meg: „…bútoraid is lesznek, meg képeid a szobádban…” Ugyanis kapok az ő otthonuk mellett egy kis szobát vagy lakosztályt… hála istennek megtehetik, a fiam kereskedelmi utazó, egy nagy cég alkalmazásában, tessék elképzelni…

EMILIA

Ó, igen, az nagyszerű! Szép család, ugye? Szép családi élet! Harmónia, béke…

ZONGORATANÁR

Hát igen, idehaza csak jót látott. Erre ügyeltünk. A példamutatás a legfontosabb. Mindig azt tartottam: nem a dresszírozás, csak a példamutatás!

EMILIA

Nahát, pontosan! Nálunk is. Odahaza, a szüleimnél. Az ő példájuk! Ahogy ők éltek megértően, halkan, finoman… De Gábor! Hát ő aztán! …És azt a zongorát sem kaptam meg tőle, soha. Soha!

ZONGORATANÁR

Csak azt nem tudom, lesznek-e ott tanítványaim? A fiam azt írja, hogy semmire sem lesz gondom. Hát nem is azért! De a kis tanítványok …a kis ügyetlen ujjacskák… aztán, amikor már tudnak valamit, a Török indulót, vagy a Tavaszi hangokat! Milyen hálásak! Nem tudom, ott milyenek a gyerekek…

EMILIA

Ó, igen, igen! A Tavaszi hangok! Dúdolja. Hogy szerettem volna!

ZONGORATANÁR

Így aztán kénytelen voltam feladni a hirdetést az újságban. Az újságban tetszett olvasni, ugyebár?

EMILIA

Igen, én átnézem az összes lapot. Már úgy értem, a hirdetés rovatot. Mind, mind…

ZONGORATANÁR

Akkor talán próbálja ki, asszonyom. Ne mondja, hogy zsákbamacskát árulok.

EMILIA

Megbízom Önben, uram, ó, én nagyon megbízom Önben! Rajztanár vagyok, ott tanítok a lakásunk melletti iskolában. Közel van, tíz perc sem kell, máris benn vagyok. De én festő akartam lenni. Á, mostanában már nem festek. Most már semmit. Egy vonást sem. Semmit.

ZONGORATANÁR

Milyen kár! Pedig a művészet, a lélek finomságai…

EMILIA

Közbevág. Úgy, úgy, a lélek finomságai! Ahogy mondani tetszik. De hol van már a lélek finomsága?! Még egy ilyen úrban, mint ön!… Önből még nem veszett ki! Milyen jó is… milyen kellemes itt önnél!

ZONGORATANÁR

Köhintve, zavartan. Mint említeni bátorkodtam, nekem sajnos hatkor el kell mennem itthonról… várnak…

EMILIA

A rohanás, mindig a rohanás! Tudom én! A lányom is rohan, a Lidike. Már asszony, férjnél van. A férje egyetemista! Egyetemista! Egy gyerek! Egyedül neveltem, mert a férjem tíz év múlva szépen elment megint. Mit mondhattam a kislányomnak? Menj hozzá. Hagyj egyedül. Menj feleségül az egyetemistádhoz. Na, tessék! Már két gyerekük van. Ott élünk együtt abban a szűk lakásban… Most aztán már teljesen reménytelen, hogy zongorázzam. Hol tudnék én zongorázni? A lélek finomságai! Mikor?! Mert, ugye: – anyuskám, menj le a tejért, szaladj bevásárolni…

ZONGORATANÁR

Meglepetten. Önt tehát nem érdekli a vétel?

EMILIA

Micsoda? Hogy engem nem érdekel a zongora?! Jaj, istenem, kisgyerek korom óta csak a zongora érdekel! A szüleim, ugye, kistisztviselők voltak, gürcöltek, de ha kértem, hogy váltsanak nekem koncert bérletet, nem tagadták meg. Ott ültem a koncerteken, és a zongoraművészek, kedves uram, a zongoraművészek!… Hogy csodáltam őket! Talán még önt is hallgattam annak idején, igen, igen…

ZONGORATANÁR

Sajnos nem koncerteztem.

EMILIA

Nem? Nahát! Amint beléptem ide, már az előszobában megesküdtem volna, hogy önt is hallgattam akkoriban. Régen volt, ó, milyen régen! Mintha nem is lenne igaz, hogy volt gyermekkorom. Pedig volt! Hála istennek, szép gyermekkorom volt! Az volt az igazi, az egyetlen, a minden!… Délutánonként teáztunk, drága jó anyám herendi készlete a keményített terítőn… a csészéken meg a tányérkákon azok a kis virágok, tudja… Drága jó apám szivarra gyújtott… „Emilia – kérdezte tőlem –, Emilia, mi volt a képzőben? Mesélj, gyermekem…”

ZONGORATANÁR

Türelmetlenül. És a bútorok, asszonyom, vagy a képek?… Megbocsásson, de szalad az idő.

EMILIA

A bútorok! Hát igen, a bútorok! A vejem azt mondta, amikor elvette a lányomat feleségül, hogy nem, a világért sem akar a terhemre lenni, ott fog aludni a szüleinél a díványon. És mit gondol, kedves uram, mi volt az első dolga? Hogy a lakásomba hozta a díványát! Meg se tudok moccanni azóta a lakásomban! Egy ilyen óriási kolóniál szekrény, mint ez itt! Hajaj! Szép is lenne! Így is olyan már a lakásom, mint egy raktár! Pedig mennyire szerettem a tágasságot!!! Ezt ön bizonyára megérti!

ZONGORATANÁR

De akkor mit parancsol, asszonyom?

EMILIA

Még meggondolom. Nagyon szép itt minden, és ez a zongora! Olyan biztonságos itt önnél minden…

ZONGORATANÁR

Rendelkezésére állnék, asszonyom, de nem tudok várni. Kezemben az útlevél, a repülőjegy…

EMILIA

Zürich! Ön tehát Zürichben fog élni.

ZONGORATANÁR

Kurtán. Baselben.

EMILIA

Mennyire irigylem magát!

ZONGORATANÁR

Ó, kérem!

EMILIA

De én nem mennék ki! Nem, nem! Félnék! Idegen ország, idegen emberek! Félnék!

ZONGORATANÁR

Akkor, hát, ha reménytelen az üzlet, asszonyom…

EMILIA

Félnék! Az emberek mások… itt is… mások, másként élnek már. Nem úgy, ahogy én elképzeltem az életet. Ahogy kislánykoromban megálmodtam.

ZONGORATANÁR

Van néhány érdeklődő… ugyebár…

EMILIA

Gyönyörű darab. Hogy is mondta? Stingli? Ahá, igen… Leüt néhány billentyűt. Milyen kár, hogy nem tudok játszani!

ZONGORATANÁR

Ön nem is tud zongorázni?

EMILIA

Miért, mit gondol, mikor lett volna módom megtanulni? A szüleim taníttattak, a húgomat is, diplomát szereztünk, de ez éppen elég áldozattal járt!

ZONGORATANÁR

Elképedve. Hát mit akar ön? Mit akar voltaképpen?

EMILIA

Zavartan. Mit akarok?! Ön kérdi ezt? Csend. „Emilia, Aranyhalacskánk”… így szólított mindig szegény jó apám. És az aranyhalacskát bedobták a tengerbe. A rettentő tengerbe… Nagy halak közé. Falánk, vad halak közé…

ZONGORATANÁR

Kis szünet után. Elmúlt fél hat. Indulnom kell.

EMILIA

Nem is tudom, hogy történhetett mindez. Az apám, mielőtt az isten magához szólította szegényt, plédekbe burkolva naphosszat ült az ablaknál, és bámulta a várost. – „Emilia – mondta – nézd, Emilia, hogy közeleg az alkony. Sötétség borítja a tetőket. Sötétség borítja a világot.” Kis szünet. Igen, igen, uram, megyek már, indulok, nem háborgatom… Csak, tudja, az esték… Nem lehet egyedül lenni… nem lehet… Kiúszik a hang.

Halk, búgó csengetés. Léptek a lépcsőház kövén, kulcszörgés, liftajtó zaja.

EMILIA

Jó napot kívánok! Remélem, mindig működik a lift?

HÁZMESTERNÉ

Mért ne működne?!

EMILIA

Á, tudom, hogyan van ezekkel a liftekkel! Beteszik az újsághirdetésbe, hogy ötödik emelet, lift van, aztán a végén kiderül, hogy gyalogolni kell. Nem hiányzik a szívemnek, elhiheti!

HÁZMESTERNÉ

Szenvtelenül. Hányadikra tetszik?

EMILIA

Mondom, az ötödikre. Milyen sötét ez a lépcsőház! Mint egy börtön.

Liftzúgás.

HÁZMESTERNÉ

Kihez tetszik?

EMILIA

Papírzörgés. Itt van a neve a hirdetésben. Valami Zwippné.

HÁZMESTERNÉ

Mi a fene? Szóval a Zwipp doktorék el akarják cserélni a lakást?

EMILIA

Van valami dohszag ebben a házban, nem?

HÁZMESTERNÉ

Ugyan, kérem! Naponta felmosom a lépcsőházat.

EMILIA

És örökké ég a villany! Megvakul itt az ember! Kattog a lift. Jaj, mindig félek a liftben, hogy leszakad… Annyi ilyet hall az ember! Az én lakásom a földszinten van. Közel a földhöz – nincs annál jobb.

Liftajtó zaja.

HÁZMESTERNÉ

Tessék, az ötödik! Az a lakás, ott, a sarokban… Más hangon. A díj! Kérem!… Egy forint.

EMILIA

Egy forint! Ezt, persze, nem írják be a hirdetésbe!

Liftajtó zaja, távolodó búgás. Csengetés, ajtónyitás.

ZWIPPNÉ

Villanyszámla?

EMILIA

Önök cserélnek?

ZWIPPNÉ

Ja, a hirdetésre tetszett jönni? Bocsánat. Mindig azt hiszem, hogy számla, összeírás, szőnyegárus… Tessék!

Ajtócsukás.

EMILIA

Egyszóval, rumlis hely. Gondoltam.

ZWIPPNÉ

Nem! Dehogy! Nagyon békés, jó kis hely ez, csak…

EMILIA

Csak? Drága, ugye? Sokszor hoznak számlát. Képzelem.

ZWIPPNÉ

Á, az mindenütt van. Számla. Az van éppen elég…

EMILIA

Nekem mondja a hölgy? Számlából áll az egész hónap! De valami oka csak van, hogy cserélni akarnak?

ZWIPPNÉ

Hogyne, hogyne! Kicsit messzire vagyunk a belvárostól, mi meg naponta többször is hazaugranánk. A férjem munkája is olyan, ez enyém is…

EMILIA

Hát ez a lakás elég messzire van a központtól, az biztos.

ZWIPPNÉ

Legalábbis nekünk.

EMILIA

Na, miért! És nekem nem, azt gondolja?

ZWIPPNÉ

Az a kérdés, hol tetszik dolgozni.

EMILIA

Hol dolgoznék? Tanítok. Rajzot. Ott tanítok a lakásom közelében…

ZWIPPNÉ

Az ön lakása hol van?

EMILIA

Hol? Hát ott van az iskola mellett.

ZWIPPNÉ

Melyik iskola mellett?

EMILIA

Ahol lakom.

ZWIPPNÉ

Igen, értem. De mégis, merre?

EMILIA

Itt, a közelben, nem messze.

ZWIPPNÉ

Ó, de hiszen mondom, mi a központhoz közelebb…

EMILIA

Az maguknak prímán megfelelne, kedvesem. Higgye el! Ez a kisebbik szoba?

ZWIPPNÉ

A nagyobbik.

EMILIA

A nagyobbik? Megesküdtem volna, hogy a kisebbik.

ZWIPPNÉ

Talán a könyvek miatt látszik kicsinek. A sok könyv… Dehát, hölgyem, ha az ön lakása itt van a közelben, akkor tárgytalan…

EMILIA

Kedvesem, nem az számít, hogy egy lakás hol van, nem az számít! Busszal öt perc az út a belvárosig… Hm. Rengeteg könyv. Agyonnyomja ez a sok könyv a szobát. És függöny nélkül, ugye, nem lehet.

ZWIPPNÉ

Hogy tetszik mondani?

EMILIA

Ugye, így függöny nélkül a szoba nem mutat jól. Kell a függöny, higgye el, kedvesem, kell. Megadja a lakás hangulatát. Valami kárpit. Csipkefüggöny és kárpit. Úgy elegáns.

ZWIPPNÉ

A férjem nem szereti a függönyt. Azt mondja, nem lát ki.

EMILIA

Szeretném tudni, hová akar innen kilátni? Ó, a férjek megállapításai! Milyen könyvek ezek?

ZWIPPNÉ

Fordítással foglalkozom.

EMILIA

A férje is?

ZWIPPNÉ

Nem, ő nem. Szünet. Angol.

EMILIA

A férje angol?

ZWIPPNÉ

Jaj, dehogy! Angolból fordítok, azt mondom.

EMILIA

Én inkább a francia nyelvet szeretem.

ZWIPPNÉ

Hát, szóval ez a nagyobbik szoba. Parkettás, tetszik látni, és tapéta…

EMILIA

A francia olyan dallamos. Mintha zenét hallgatna az ember.

ZWIPPNÉ

Beszél franciául?

EMILIA

Nem. Egyáltalán nem. De angolul sem. Kimondottan csak németül beszélek. De németül elég jól. Az én drága jó szüleim rengeteget áldoztak a taníttatásunkra. Már tudniillik húgom és az én taníttatásomra. Diplomát adtak a kezünkbe. De az angol valahogy kimaradt. Meg a francia is. Megjegyzem, a némettel bárhol boldogul az ember…

ZWIPPNÉ

Talán megmutatnám a többi helyiséget is.

EMILIA

Megengedi, hogy levegyem ezt a kötetet? Hm… egy nyelvtankönyv! Furcsán beszélnek ezek az angolok. Mintha polip lenne az orrukban, nem? Lapoz. Jaj, de érdekes! Itt van a szöveg magyarul is… Olvas. „Ki beszél? Én beszélek! Te mit csinálsz? Ő nem figyel! Mi szeretjük egymást? Ti miért nem jöttök hozzám? Ők elfordulnak tőlünk…” Más hangon. Furcsa. Ezek a nyelvtani példák! Soha nem kedveltem a nyelvtant. Csak a rajzot. Tudniillik, festő akartam lenni. De most már nem festek. Soha.

ZWIPPNÉ

Távolabbról. Akkor hát, tessék. Ez a másik szoba.

EMILIA

Huh! Mint egy kis kalitka, nem?

ZWIPPNÉ

Kérem. Ekkorára sikerült.

EMILIA

Ami azt illeti, az ilyen kis lyuknak is megvan a maga varázsa. Meghitt, kedves…

ZWIPPNÉ

Már ismét közel. Ez a férjem szobája.

EMILIA

Ahá! Külön-külön. Nem bírják ki együtt, egy szobában, ugye?

ZWIPPNÉ

Dehogynem! Csak a munka miatt.

EMILIA

Á, tudom, hogy van. Egyszer csak elég az egészből. És elsősorban: nekik. Külön akarnak lenni. Tudom, hogy van.

ZWIPPNÉ

Mi nagyon jól megvagyunk.

EMILIA

Egy nő! Kedvesem, egy nő mindig azt hiszi! Ó, mi mindig azt hisszük! Aztán váratlanul, egy napon egyszercsak odaállnak elénk…

ZWIPPNÉ

Lehet, hogy a hölgynek rossz tapasztalatai vannak, de mi…

EMILIA

Maga tudja, kedvesem, maga tudja… És ez az ajtó?

ZWIPPNÉ

Tessék, az előszoba…

EMILIA

Igen, itt már voltunk.

ZWIPPNÉ

És itt jobbra a konyha, fürdőszoba, vécé…

EMILIA

És az éléskamra?

ZWIPPNÉ

Sajnos, az nincs.

EMILIA

Nincs?! Hát hová teszik a befőtteket, a savanyúságot?

ZWIPPNÉ

Ó, kinek van ma ideje ilyesmire?

EMILIA

Na, nekem aztán nincs, elhiheti! Tudniillik nekem… nekem éppen elég a tanítás meg az unokák. Maguknak van gyerekük?

ZWIPPNÉ

Nincs.

EMILIA

Nincs? Nahát! Más hangon. Az az erkély?

ZWIPPNÉ

Igen. Tessék.

EMILIA

Most már csak ide lehet kiszoronkodni, ha az ember egy kis friss levegőt akar szippantani, mi? Hogy szerettem a tágasságot! A tágasságot! Zsörtölődve. Nehezen nyílik ez az erkélyajtó.

ZWIPPNÉ

A télen kicsit megvetemedett. De akár a férjem is megjavítja.

EMILIA

A férje asztalos?

ZWIPPNÉ

Nem, nem. Matematikus.

EMILIA

Ó, kolléga! Szintén tanár?

ZWIPPNÉ

Kutató.

EMILIA

Adjon hálát az istennek! Mert a mi foglalkozásunk!… Az ember csak tönkremegy! Az a sok idegeskedés a rakoncátlan kölykökkel!… Más hangon. Elég szűk kis erkély. És nem is süt ide a nap… Kedvesen. De egy kutató! Az más. Szép, elegáns foglalkozás.

ZWIPPNÉ

Egész délután idesüt a nap.

EMILIA

Várjunk csak, várjunk… Halkan számítgatja. Észak, kelet, dél, nyugat… Igen, déli fekvésű. Hm. De itt nem sül le az ember lába.

ZWIPPNÉ

Itt sültem le ilyen barnára, tessék nézni. Ez a strandom.

EMILIA

Ez? Nahát! Szünet. Nem, nem, akárhogyan is számítgatom, itt a lábat már nem süti a nap. Hacsak ki nem teszem a korlátra! Mégsem tehetem ki a korlátra a lábamat!

ZWIPPNÉ

Az ön lakása tehát a buszmegállónál…

EMILIA

Az én lakásom? Az én lakásom a legjobb helyen van. Éppen mondtam a házmesternének is a liftben, hogy a földszinti lakásnál nem kell jobb. Az enyém ugyanis földszinti… tessék, elhoztam az alaprajzát. Pauszpapírral zörög. Kicsit régi rajz, de jól kivehető minden…

ZWIPPNÉ

Talán menjünk be…

EMILIA

Leülhetek?

ZWIPPNÉ

Tessék, ide…

EMILIA

Nem, majd itt, a fotelba… Hm. Sky, vagy micsoda. Ma már minden műanyagból van. Azok a régi szép bőrgarnitúrák… Látja, kedvesem, lerajzoltam az egészet. Maga is tud rajzolni, nem?

ZWIPPNÉ

Ó, nem, egyáltalán nem.

EMILIA

Nem? Nahát! Zörög a pauszpapírral. Itt van… Ez a szoba…

ZWIPPNÉ

Egyszobás?

EMILIA

Egyszobás?… Zavartan. Dehogy, dehogy, kedves… Csak… csak a másik szobát, úgy látszik, kifelejtettem… Most látom… Na, mindegy. Sietve. Príma lakás, az a fontos. A drága jó szüleim gürcölték össze nekem.

ZWIPPNÉ

Zavartan. Meg kell beszélnem a férjemmel.

EMILIA

A férjemmel én még akkoriban… Hányban is? Mindig megzavarnak az évszámok… de persze, tél volt… emlékszem, az a nagy havas tél… akkor költöztem az anyósomékhoz… A Lónyai utcába. Még nem is volt meg a diplomám…

ZWIPPNÉ

A Lónyai utcában van ez a lakás?

EMILIA

Az most már nem Lónyai utca. Valami más neve van.

ZWIPPNÉ

És ott van az ön lakása?

EMILIA

Az enyém? Nem. Az anyósomék laktak a Lónyai utcában. Huszonhárom éves voltam. Még nem is volt meg a diplomám, de férjhez mentem.

ZWIPPNÉ

Szabad a rajzot egy pillanatra?

EMILIA

Ezt? Ja, igen, tessék… Persze nem akkor ismertem meg a férjemet, á, hanem már hat ével a házasságkötésünk előtt, igen, hat évig voltam a menyasszonya, de mégsem tudtam igazán kiismerni! Nem, egyáltalán nem!

ZWIPPNÉ

Furcsa ez a rajz, és nem is látom jól… De azt hiszem, nem felel meg nekünk. Kicsi lakás…

EMILIA

Kérem, príma lakás, mondom! Na, és amikor a házasságunk másnapján odaköltöztem…

ZWIPPNÉ

A hölgy miért akarja elcserélni?

EMILIA

Hogy miért? Csend, majd hirtelen. Ó, a lányom meg a vejem elköltöznek… az unokáimat is elviszik… Lakást építenek.

ZWIPPNÉ

Akkor talán kisebb lakás kellene.

EMILIA

Nekem? Kisebb? Miért kellene nekem kisebb?

ZWIPPNÉ

Egyedül, ugye…

EMILIA

Felcsattan. Ki tudja, hogy egyedül maradok-e? Miért kellene nekem egyedül maradni?! Azért, mert az anyósom már akkor kitalálta, hogy én felesleges vagyok?! Hogy a fia elvesztette a józan eszét, amikor engem választott?!… Hogy a lakást is jobban el tudták volna adni nélkülem?! Mert az volt a cél…

ZWIPPNÉ

Az ön lakását? Nahát!

EMILIA

Dehogy, hiszen ez még meg sem volt! A Lónyai utcairól beszélek, ahol a férjemék laktak. Mondom, hogy odaköltöztem hozzájuk – persze csak az esküvő után! Egy házban éltünk a férjem nagyanyjával, aki, ugye, az anyósom anyja, és az apósom, mármint a férjem apja nem tudta, hogy az anyósom eteti a nagymamát. Vagy tudta, és csak úgy tett, mintha nem tudná? Ez soha nem derült ki. Itt kezdődött a baj. Eltervezték, hogy a nagymama ne tartson albérlőket, hogy sokkal jobb lesz, ha a férjem lemegy hozzá lakni, s majd eltartja. Mármint Gábor… vagyis a férjem. Hogy majd ő eltartja a nagymamát! Így én, kedvesem… (Hangja sírásba hajlik.) …így én feleslegessé váltam…

ZWIPPNÉ

Feleslegessé? Egy ilyen kedves teremtés, mint ön?

EMILIA

Szipogva. Bizony, kedvesem… Hirtelen ismét hangot vált. Valahol kellett laknom, nem? Túltettem magam mindenen, jól van, túltettem magam, nem is törődtem velük, de aztán, ugye, kibékültem a férjemmel, mert ő velem akart élni, nem a nagymamával, hát befogadtam… Csinos ember volt, szép barna ember, magas, vállas, szeretett nevetni, viccelődni… Dióolajjal kente a haját… Befogadtam…

ZWIPPNÉ

Szórakozottan. Talán a gyerek miatt.

EMILIA

Ó, a gyerek miatt?! Rá se nézett a gyerekre! Vagy ha ránézett, hát az csak annyi volt, hogy megcsiklandozta, meg nevetett, hogy micsoda név ez a Lidike, hogyan lehet egy gyereket Lidikének nevezni Sír. Tíz év után meg elém állt és azt mondta: „Emilia, te olyan jó vagy, te olyan tökéletes vagy, hogy én nem is érdemellek meg téged.” És elment.

ZWIPPNÉ

Nahát! Ezt én nem is értem!

EMILIA

Pedig így volt. Én meg azóta is egyre csak ezen gondolkodom: hát valóban ilyen nagyon jó vagyok én? Hadarva. Ámbár igaz: jószívű vagyok, meg szorgalmas. Magam varrok mindent! Még amit készen vásárolok, azt is átszabom… és kötök, meg horgolok! A baráti körömben – amíg volt baráti köröm! – mindenki elismerte, hogy remek dolgaim vannak! Az utca is szeret, az egész utca… Tisztelnek, tudják, hogy én tanítom a gyerekeket. Nem azokat a gyerekeket, csak általában a gyerekeket. De ezért engem el kell hagyni?

ZWIPPNÉ

Zavartan. Legjobb lenne megnézni az ön lakását. Már megbocsásson, de ez a rajz… ez a pauszpapír csupa szakadás, alig látni… Leghelyesebb, ha kölcsönösen felírjuk egymás telefonszámát és ha…

EMILIA

Csendesen. Elment, jó, megint túltettem magam rajta, gondoltam, felnevelem a lányomat egyedül, önerőmből… igen… és diplomát adok a kezébe. A mi családunkban mindenki diplomás, nem mintha csak ez számítana, a férjemnek sincs diplomája, mégsem tettem neki soha szemrehányást! Érettségizett, elment lakatosnak, pedig sokkal többre lett volna képes, de én abszolúte nem hangsúlyoztam neki soha, hogy csak a diploma számít! Sem én, sem a doktor húgom, sem a tisztességes, becsületes szüleim… senki! Sír. De ez a tapintat is teljesen hiábavaló volt, lepergett róla…

ZWIPPNÉ

Türelmetlenül. Mondom, leghelyesebb lenne ha a telefonszámunkat…

EMILIA

Bizony, elhagyott! Na és a családja!? Még a gyermekemet is elfordítják tőlem! Igen, igen, a férjem anyja beszélte rá a lányomat, hogy menjen férjhez! Meg, hogy ne iratkozzon be az egyetemre! „Olyan leszel, mint az anyád, ha egyetemre mégy…” – ilyeneket mondott neki. Hát miért?! Milyen vagyok én? Nem csak varrok, meg kötök, de főzök is! Hogy akkor Lidikét nem fogja érdekelni a családi élet! Hát engem nem érdekelt a családi élet vagy a férjemet?! Házias voltam, otthon ülő háziasszony…

ZWIPPNÉ

Hogyan, hát ön nem tanárnő?

EMILIA

Én? Tanárnő? Ja, persze, dehogynem! Hogyishívjákot tanítok… rajzot. És tudja, mi történt? Pontosan ugyanaz következett be, mint húsz évvel ezelőtt. Az anyósom, vagyishát a nagymama, már úgy értem: a lányom nagymamája beszélte rá az unokáját, vagyishát az én Lidikémet, hogy költözzön oda hozzá. Hogy legyen, aki eltartsa. Csakhogy odaköltözött a György is. Már tudniillik a vejem. De oda ám! Hát azzal aztán nem tudott megférni. Így kerültek hozzám. Hát én sem tudok megférni velük, az biztos!…

Telefoncsengés.

Mi az?

ZWIPPNÉ

Felszabadultan. Ó, a telefon cseng! Bocsásson meg… pardon… Távolabbról. Halló! Itt doktor Zwippné… Ja, te vagy? Igen, egy hölgy… a lakáscsere ügyben… igen, itt, most… Talán már nem sokáig…

EMILIA

A férje?

ZWIPPNÉ

Távol, a telefonba. Várj egy pillanatig! Mikrofonközelben. Egy perc türelem, hölgyem!

EMILIA

Suttogva, hogy azért Zwippné telefonálhasson közben. Na, és képzelje, azt mondta György, mármint a vejem, hogy az apjáéknál fog aludni a díványon, fenn, a Gellérthegyen… Hogy eszébe sincs a terhemre lenni…

ZWIPPNÉ

Telefonál. Igen, igen… Ja, micsoda? Ja, persze! Nem, nem… Várj, nem értek semmit… Mikrofonközelben. Egy pillanat, hölgyem, egy pillanat… Ismét a telefonba. Mondom, hogy van itt valaki… a lakás miatt, tudod…

EMILIA

Zavartalanul. Hármat találgathat, hogy mi volt az első dolga. Elhozta a díványt az apjáéktól, és azóta ott van, ott él, ott, a szoba közepén…

ZWIPPNÉ

A telefonba. Hogy a korrektúra? Persze, majd holnap… Elégettem. Mi? Jaj, dehogy is! Azt hittem, a süteményt kérdezed… Nem, ne haragudj, de egy szót sem értek. Jó, jó, majd visszahívlak…

Kattanás.

EMILIA

Mondja a magáét. Mert, ugye, a gyerekeket is be kellett fogadni, mégis a lányom gyerekei, az én unokáim…

ZWIPPNÉ

Közeledik. A gyerekeket? Nem értem.

EMILIA

Nem érti? Hogyhogy? Hát ne fogadtam volna be őket?!

ZWIPPNÉ

Őszintén szólva, kicsit fáj a fejem… Érgörcs…

EMILIA

Az unokáim! Az én kis unokáim! De ami a lányomat meg a vejemet illeti! Nahát, tetszik tudni, annyi vendég jár hozzájuk, de annyi! Ez idegesít csak, ez a folytonos vendégjárás! Szörnyű! Behúzódom a sarkomba, a kuckómba… egyedül. És a gondok is – egyedül… Mert a férjem aztán elment.

ZWIPPNÉ

Idegesen. Jaj, kérem! A fejem!…

EMILIA

Elment, elment… Ott maradtam egyedül az üres lakásban, kifosztva, magányosan… Ezért akarok cserélni, kedvesem. Én ott nem tudok új életet kezdeni. Nem tudok… nem…

ZWIPPNÉ

Felcsattan. Hölgyem!

EMILIA

Tessék?

ZWIPPNÉ

Zavartan. Hölgyem, ön itt… ön itt… miért mondja ezeket nekem?

EMILIA

Csodálkozva. Hogy miért mondom? Kis szünet. Valamikor mindent szépen elképzeltem. Egy kedves, intelligens férfit, olyat, mint az apám volt… Családi életet. Példás életet! Nyugalmat. Gyerekeket. De még azt az egyet is… (Sírva fakad.) aki megszületett volna… az a gazember, ott a tanárképzőben azt az egyet is… Alig hallhatóan. Tizenkilenc éves voltam…

ZWIPPNÉ

Na, nyugodjon meg, na, kérem…

EMILIA

Feleszmél, zavartan, sietve. Nem, nem! Úgy van, ahogy mondtam! Az a nagy család most a nyakamon!… De olyan hálátlanok! Lidike! Lidike megszületett, örültem neki, de az apja… a férjem… elment. Elment, de visszajött! Mindig visszajött! Szép ember volt… Kuszán, hadarva. Nálunk, otthon, volt egy nappali, egy ebédlő… és drága jó apámnak egy dolgozószobája… De a tanárképzőben az a gazember… szép szavakat mondott… hízelgett… Ó, istenem! Az orvos azt mondta, még időben mentünk… titokban csinálta… abban az időben, ugye, még… Azt hittem, belehalok a szégyenbe! Csaknem sikoltva. A műszerek! A nikkel fogók!… Nem!!!

ZWIPPNÉ

Kérem! Kérem, egy pohár vizet tessék… Egy kortyot!

Vízcsobogás pohárban. Csend.

Jobban van?

EMILIA

Halkan köhintget, majd zavartan felnevet. Ó, miket találok ki itt magának… Ne haragudjon, néha nekilendül a fantáziám! Könnyedén nevet. Írással is próbálkoztam. Regény. Á, semmi. Nem ment igazán… Szünet. Megijesztettem? Ó, most látom, már ennyi az idő? Mennem kell! Nem, ne is tartóztasson, kedves, sietnem kell. Még annyi dolgom van… A Közértbe tejért…

ZWIPPNÉ

Fellélegezve. Bizony, mindjárt zárnak.

EMILIA

Hát mit csináljak, ugye, a lányom nem mehet.

ZWIPPNÉ

Erre tessék, ez a kijárati ajtó.

EMILIA

A lányom nem veheti a hátára a gyerekeit, nem igaz? Nekem kell intézni mindent…

Ajtónyitás.

Kedveském, maga olyan jólelkű, megértő… Felkereshetem még?

ZWIPPNÉ

Elutasítóan. Inkább adja meg a telefonszámát a hölgy, s majd én… esetleg…

EMILIA

Ijedten. Nem, nem… azt nem… Vagyishát… Felnevet. Majd én hívom magukat, kedveském, majd én… Egyszerűbb… Ha úgy adódik, hogy még minden rendbe jön, akkor majd én jelentkezem… Bizony, hinni kell, hinni… Kiúszik.

Távolról – tompán – ajtó nyitódása, csukódása a következő szöveg alatt.

HANGOK

– Egy csomag Kossuth.

– Van Chesterfield? Kérek… És egy doboz gyufát.

EMILIA

Három telefonérmét kérek.

Pénz csörren üvegtálkán.

HANGOK

– Trafikos bácsi, van ólomkatona? És indián?

TRAFIKOS

Mutasd a pénzed, kisfiam… Igen, uram tessék, egy pakli pipadohány…

EMILIA

Távolabbról. Jó a telefonjuk?

TRAFIKOS

Mikrofonközelben. Az előbb még működött.

Mikrofonközelben tárcsázás. A trafikbeli dialógusok és az ajtó nyitódása-csukódása távolabbról hallatszik.

EMILIA

Már a harmadik trafikban próbálkozom. Az ember siet…

TRAFIKOS

Tessék benyomni a piros gombot, ha jelentkezik a szám.

EMILIA

Ó, azt hiszi, hogy nem tudom?

Búgás.

Halló! Halló, Rozsnyai? Nem, ön nem ismer engem. Az újságban olvastam, igen a Nemzetben tetszett hirdetni, ugyebár? Tehát önök? Tessék várni… Újságlap zizegése. Igen, Morris 850-es. Persze, hogyne! Megnézném, még ma… most… Csak a címet… Szünet. Ó, az nagyon messze van… Mindegy, ha egyszer ilyen messze van, sajnos… Nekem még vásárolnom is kell… de, kérem, az unokáimnak tejet… Halló! Más hangon. Letette! Egyszerűen leteszik…

Tárcsázás.

Ön is telefonra vár?

MÉLY FÉRFIHANG

Szeretnék…

EMILIA

Csak egy pillanat!

Búgás.

Már jelentkezik is! Halló! Halló! Önök hirdettek „igényes” jeligére egy… (Újságlap zizegése.) …hogy is? Ja, igen, egy Steyr Puch 500-ast? Igen, megnézném… még ma, most! Csak a címet! Ó, remek, remek! Az éppen útba esik. Tíz perc múlva… igen… Viszontlátásra! Kiúszik.

Tánczene magnóról. Üvöltő beat-muzsika.

GARZÓNÉ

Túlkiabálva a zenét. A férjem kinn van a kertben!… Majd ő megmutatja a kocsit. Harsogva. Gyula! Gyulaaaa!!! A néni van itt, aki az előbb telefonált…

EMILIA

Néni?

GARZÓNÉ

Harsogva. Gyulaaaa!!! A fene a süket fejét! Na, mindegy! Tessék csak lemenni itt a terasz lépcsőjén…

EMILIA

Ó, itt is megvárhatom. Nem tudja egy kicsit lehalkítani ezt a micsodát?

GARZÓNÉ

A férjem szereti, ha bömböl. A kertben is akarja hallani. Én megsüketülök tőle, de mit csináljak? Tessék csak lemenni…

EMILIA

De hátha nem találom? Ha lehalkítaná ezt a micsodát, beszélgethetnénk addig…

GARZÓNÉ

Harsogva. Gyulaaa! Na, ott van, tetszik látni? A pázsitot nyírja. Gyulaaaa! Gyere már!

EMILIA

Csülköt főz?

GARZÓNÉ

Hogy tetszett mondani?

EMILIA

Füstölt csülköt főz, ugye? Érzem az illatát.

GARZÓNÉ

Elnézést, de nem értem jól ettől a zenétől… Hogy mi van a csülökkel?

EMILIA

Csak mondom, hogy odakinn a konyhában füstölt csülköt főz, nem?

GARZÓNÉ

Ja, nem. Csak egy kis oldalas a zöldbabhoz.

EMILIA

Miért nem csülköt főz? Az sokkal jobb.

GARZÓNÉ

Na, jön már a férjem! Készítem a vacsorát, bocsásson meg…

GARZÓ

Közelít. Mi van már megint, miért kiabáltál, kicsim?

GARZÓNÉ

Az autó miatt jöttek… Más hangon. Megyek, mert odaég az egész vacsora…

EMILIA

Sietve. Én mindig csülköt veszek, van olyan kisebb is, tudja, negyedkilós és…

GARZÓ

Garzó vagyok. Csókolom a kezét. „Hansi” a kertben búslakodik.

EMILIA

Tessék? Ja, örvendek!

GARZÓ

Megmutassam Hansit?

EMILIA

Hansit?

GARZÓNÉ

Gyula nevezte el a kis Puchot Hansinak.

GARZÓ

Merthogy osztrák a lelkem.

EMILIA

Puch? Miféle Puch?

GARZÓ

Hát a kocsi!

EMILIA

Ja, persze, persze!

GARZÓNÉ

Ó, elvacakolom itt az időt! Bocsánat…

GARZÓ

Morogva. Mindig csak ez a Tom-dzsonsz, meg a Bitleszek! A vacsora meg sehol!… Hát akkor menjünk a Hansihoz… Távolodnak a zenétől. A saját részére kellene?

EMILIA

Miért, nekem nem lehet kocsim?

GARZÓ

Nevetve. Rómában, kérem, apácákat is láttam motorbiciklin.

EMILIA

Előbb volt jogosítványom, mint a férjemnek.

GARZÓ

Az én feleségem süket az autóhoz. Mondom neki: nem szégyelled magad? Ma már a hülyék is vezetnek, te meg!… Más hangon. Hát ez az!

EMILIA

Azt hittem, sokkal nagyobb.

GARZÓ

Kérem, benn volt a hirdetésben, hogy 500-as.

EMILIA

Benn volt, benn volt! Akkor is! Azt hittem, hogy egy nagy, kényelmes kocsi. Mi többen vagyunk, ugye… az egész család… a lányom, a vejem, az unokák…

GARZÓ

Akkor tessék mikrobuszt venni!

EMILIA

Micsodát?

GARZÓ

Ugyan, ne tessék kritizálni, kérem!

EMILIA

De kedves Grazó úr…

GARZÓ

Garzó.

EMILIA

Igenis. Azért megnézném.

GARZÓ

Ha kicsinyli, ugye, akkor nem érdemes. Van nekem dolgom, kérem! A pázsitot nyírom…

EMILIA

Hát éppen azt mondom, hogy olyan kis helyes…

GARZÓ

Ugye, beírja ez ember a hirdetésbe, ugye… nyíltan, ugye…

EMILIA

Ez az eleje?

GARZÓ

Az eleje?! Hát nem tetszik látni, hogy ott van a volán?

EMILIA

Értek én a kocsihoz…

GARZÓ

Hát azt látom!

EMILIA

Előbb volt jogosítványom, mint a férjemnek.

GARZÓ

Képzelem! Magamobilra, vagy mire?

EMILIA

Én már nem is tudom… talán arra az izére… amit a németek gyártottak…

GARZÓ

Ne tessék rángatni azt az ajtót! Így kell.

EMILIA

Jaj, istenem, azt hiszi, nem tudom? Gürcöltünk, az igaz, de tíz év alatt összejött egy kocsiravaló.

GARZÓ

Hát tessék akkor, itt a slusszkulcs.

EMILIA

A micsoda? Ja, köszönöm… Az én pénzemből vettük a kocsit, mert ő!… Mármint a férjem! Hol dolgozott, hol nem…

GARZÓ

Ismerem az ilyen naplopókat! Hajaj!

EMILIA

Nem, nem volt naplopó, csak olyan… hogyismondjam? Szeszélyes. Kicsit szeszélyes volt mindig.

GARZÓ

Ki tetszik próbálni? Mert nekem a pázsitot kell nyírnom, ugye…

EMILIA

Persze, persze… Furcsa ember volt… Hitegetett a kocsival, aztán mikor megvettük, tudja, hányszor engedett vezetni?… Na, igaz, egyszer… egyszer az országúton. Hogy száguldottam!

GARZÓ

Hát csak tessék száguldozni egy kicsit, aztán megmondani, hogy kell-e, vagy sem.

EMILIA

Ó, látom én, jó kis kocsi ez… megéri a pénzt… Jaj, mennyi is?

GARZÓ

Nem kell jajgatni itten, nem olyan sokért adom, hogy jajgatni kelljen már előre. Ötvenhatezer.

EMILIA

Ötvenhatezer?

GARZÓ

De egy fillérrel sem kevesebb, bizony! Tessék megnézni, micsoda jól karbantartott járgány ez! És a motor… Nem kell ezt bütykölni soha! Legfeljebb gyertyacsere, ugye…

EMILIA

Hogy száguldottam! Nyár volt, igen… Nyitott tető…

GARZÓ

Úgy megér ötvenhatezret, mint egy fityinget.

EMILIA

Ó, hogyne, persze. Egyáltalán nem sok. Milyen szép műszerek… milyen szép piros ülések… és milyen jó szaga van… Mehetnénk egy kicsit itt az utcájukban?

GARZÓ

Kérem. Tessék átülni a másik ülésre… De mehet egyedül is, mondom…

EMILIA

Nem, nem… inkább magával…

GARZÓ

Nem sok ezért az a pénz, higgye el… Gyújtás, motor nesze. Tetszik hallani? Micsoda finom motorzaj…

EMILIA

Amikor elment, azt mondta: a kocsi az enyém, a lakás a tiéd!

GARZÓ

Úgy jár ez, mint az óra. Az öcsém küldte két éve Bécsből. Dudál. Szomszéd úr! Hagyja nyitva a kaput! A motor felpörög. Köszönöm! Más hangon. Eladjuk, mert befizettünk egy Fordra, a jövő héten meglesz… Kell, ugye, anyagbeszerző vagyok, jövök, megyek… Tessék megfigyelni, hogy gyorsul.

EMILIA

Beült a kocsiba, és elment. Jó vicc! Hogy a kocsi az övé, a lakás meg az enyém! Jó vicc! A lakást, mármint a lakást, ahol lakom, tudja, az én drága szüleim vették nekem, még akkoriban, amikor először elváltunk… De a kocsit közösen szereztük!

GARZÓ

Kiáltva. A teremtésedet, te gyerek! Más hangon. Tetszett látni?! Átfut előttem a labdáért! A rohadt labdájukért a nyakukat törnék… Egészen kivert a víz…

EMILIA

És, tudja, azt mondta… amikor elment… azt mondta: Te olyan jó vagy, Emilia… nem érdemellek meg! Hát ezért el lehet hagyni valakit?!

GARZÓ

A nyáron meg, egyszer, megyünk a feleségemmel a Dunára… szeretek horgászni, meg minden, aztán le szoktunk ruccanni a járgánnyal. Hát ott meg egy kölyök a biciklijével. Na, de kiszálltam, adtam neki két olyan fülest!…

EMILIA

Visszajött…

GARZÓ

Kicsoda? Az a kölyök? Meg se mert mukkanni!…

EMILIA

…befogadtam. Elment – elengedtem…

GARZÓ

Kit?

EMILIA

A férjemet. Amikor a kocsival elment… végleg… már nem is sírtam. Most azt sem tudom, él-e, meghalt-e. Nem tudom…

GARZÓ

Hát meg lehet találni, kérem. Be kell jelenteni a rendőrségen… Még a televízióban is bemondják…

EMILIA

Nem, nem… már nem.

GARZÓ

Én azt mondom, ha megveszi ezt a kocsit, áldani fog érte. Ötvenhatezerért ilyet nem kap. Egy vacak Trabant is, ugye…

EMILIA

Megveszem. De senkit nem engedek beleülni… Senkit!… Csak én… magam! És száguldani fogok…

GARZÓ

Vidáman. Ó, én mindjárt láttam, hogy komoly vevőnek tetszik lenni! Már amikor ott benn megláttam, mindjárt mondtam magamban, na, Hansi, itt az új gazdid!

EMILIA

Jaj! Jaj, kérem, álljon meg! Kérem, álljon meg!

GARZÓ

Valami baj van?!

EMILIA

Álljon meg, kérem!…

Fékcsikorgás.

Bezár a bolt… nekem a tejet… tejet kell vennem… A gyerekek, tudja, a Lidike kisgyerekei, mármint az unokáim, tudja… egészen elfelejtettem…

GARZÓ

Hát, ugye, kérem, most tejet tetszik venni, vagy autót?!

EMILIA

Kiszállok… bocsásson meg… még visszatérünk erre… holnap, vagy bármikor… Feltétlenül. Kérem, addig várjon, én… mindent elkövetek…

GARZÓ

Ingerülten. Érdekli a kocsi, vagy nem?!

EMILIA

Hogyne, persze! De mennyire! Minden, ugye minden… A telefonszámukat tudom… majd jelentkezem, mihelyt tudok. Csak egy kis türelem, most… Elnézést… Kocsiajtó. Jaj, a tejes üvegek… Jelentkezem… feltétlenül…

GARZÓ

Utána kiált. Mondja meg a címét és megkeresem!

EMILIA

Távolodva. Nem, nem, majd én! Csak egy kis türelmet kérek, majd én!… Kiúszik.

Visszhangzó léptek a folyosó kövén. Halk kulcszörgés.

SZOMSZÉDASSZONY

Emilia?

EMILIA

Riadtan. Jaj!

SZOMSZÉDASSZONY

Maga az? Olyan sötét van ezen a gangon, nem látom, ki jön-megy.

EMILIA

Megijesztett.

SZOMSZÉDASSZONY

Hát még engem a maga macskája! Az imént kitárom az ablakot, hadd jöjjön be egy kis friss esti levegő, hát egyszercsak; hupp! beugrott a szobámba. Az a nagy dög! Tudja, az a kese-vörös!

EMILIA

Kérlelőn. Hányszor kértem már, hogy ne nevezze dögöknek a macskáimat! Egy cseppet sem intelligens dolog!

SZOMSZÉDASSZONY

Akkor zárja be őket rendesen! Azt hittem, rosszul leszek az ijedtségtől! Behuppant, és nem tudtam, hogy rabló vagy kicsoda!

EMILIA

És most hol van?

SZOMSZÉDASSZONY

Kizavartam. Mit tudom én, hol van? Csak azt mondom, zárja be őket a lakásába, ha elmegy. Maga naphosszat nincs itthon, ezek meg itt garázdálkodnak.

EMILIA

Kell nekik egy kis séta.

SZOMSZÉDASSZONY

Séta! Vigye el őket sétálni… (Halkan nevet.) madzagon… hihi… kössön madzagot a nyakukra, pórázt!… És úgy sétáltassa mind a huszat… vagy mennyien vannak! Dühösen. Az ember frászt kap tőlük!

EMILIA

Szeretetreméltó jószágok ezek.

SZOMSZÉDASSZONY

Ugyan már! Ki hallott ilyet? Egy magányos nő, ennyi macskával. A végén még megbolondul köztük. Megvesznek és megharapják. Szétmarcangolják!…

EMILIA

És a maga családja? Magának jobb velük, mint nekem a macskáimmal? Hallom, amikor veszekednek. A lánya: a Lidike meg a veje… az a György, meg az unokák!…

SZOMSZÉDASSZONY

Sziszegve. Ne bántsa a családomat! Maga vénlány! Magának meg soha nem volt senkije! Még csak szeretője sem!

EMILIA

A rosszullét környékezi. Szeretőm! Igenis volt szeretőm! Gyerekünk is lett volna! Tudja?! Gyerekünk is! Nem hiszi?

SZOMSZÉDASSZONY

Nicsak! Ott lopakodik az a kese-vörös dög! Megérezte, hogy maga hazajött. Ha nem nézném, hogy a magáé!…

EMILIA

Hol van? Hol? Cica! Cic-cic-cic! Gyere szépen haza a többiekhez, gyere, gyere! Hoztam tejecskét… vacsorázunk!… gyere szépen! Cic-cic-cic!… Na, gyere szépen, gyere, gyere… Kiúszik.

Vége

Harmincnégy ember

Majd jönnek érted*

Hangjáték

Ördöghegy*

Dráma hangulatokból és tényekből

Első rész

Első jelenet

Második jelenet

Második rész

Első jelenet

Második jelenet

Albérlet és filodendron*

Hangjáték

Adáshiba

Komédia 2 részben

Első rész

Második rész

Ki beszél?*

Rádiójáték több hangra

Majd jönnek érted^*

Ördöghegy^*

Albérlet és filodendron^*

Ki beszél?^*