Varieté

Fél tizenkettőkor került ránk a sor, pontosabban tizenegy harminchétkor, de megesett – nemegyszer –, hogy a táncdalénekesnőt kitapsolták a dobogóra, tehát leginkább tizenöt perccel éjfél előtt futottunk ki a fémszálakkal áttört, csillogó függöny mögül a parkettra. Tizenegy harmincötkor már ott álltunk a kárpit mögött; erős szövésű, mondhatnám durva lamé volt, érintésétől mindannyiszor megborzadtam: a fémszálak sértették ujjhegyemet, beleakaszkodtak a bőrbe, de mégis, soha nem esett meg, hogy ne markoltam volna meg a kelmét fellépésünk előtt. Nem tudom, miért? Talán valami biztonságra volt szükségem az utolsó pillanatokban, jóllehet már nem voltam kezdő, hosszú évek óta dolgoztam a szakmában, megszokhattam a veszélyt, s mondhatnám: megfelelő bátorsággal és ügyességgel rendelkeztem. De a fellépés pillanatát megelőző másodpercekben izgalmam olyannyira elviselhetetlen hullámokban borított el, hogy testi és lelki erőm elhagyott, volt egy alig mérhető, alig felfogható idővillanás, amikor gyengeségemben lehetetlennek véltem, hogy képes leszek a mutatványra, s ebben a porszemnyi időben szükségem volt a bátorításra, arra a kétes biztonságérzetre, amit – ebben a kávéházban – a kárpit érintése okozhatott.

Miközben szólt a dzsessz, s a táncdalénekesnő rekedtes torokhangja a mikrofon és a hangszórók segítségével betöltötte a faburkolatú, gipszstukatúros helyiséget, mindketten, Melitta és én beporoztuk tenyerünket. Már nem néztünk egymásra, mégis: ezekben a percekben éreztük legerősebben a másik jelenlétét. Izmaink megfeszültek, arcunkat tűz égette, szemünk parázslott. A jelre vártunk, annak az öt és fél percnek a kezdetére, amire a nap minden tevékenysége összpontosult; s e rövid idő, eme nevetségesen kevés, említésre sem méltó néhány perc volt mindaz, amiért éltünk, amiért megszülettünk, felnevelkedtünk, ettünk, ittunk, dolgoztunk és szenvedtünk, amiért betegségeinkből felépültünk, nyomorúságunkból kilábaltunk, tanultunk, háborút és emberi hatalmakat átvészeltünk, gondolkodtunk és cselekedtünk. A táncdalénekesnő végül is hajlongva, hátrálva és mosolyogva, a reflektorok fényétől kísérve, mikrofonját a konferanszié kezébe nyomta, s egy utolsó búcsúintéssel eltűnt a közönség szeme elől. Ekkor már annyira koncentráltunk, hogy érzékeink nem fogtak fel mást, csak azt, hogy a műsorközlő, ez a jól fésült, kövérkés, aranykeretes szemüveget viselő fiatalember, aki soha nem mulasztotta el, hogy egy-egy kis viccet bele ne szőjön mondókájába, bejelenti nevünket, hízelgő szöveg kíséretében, a mulató vendégeinek.

A zenekarban felhangzott a szaxofon, a dobos lassú ütemet kevert a zene alá, de a reflektorok fényváltása pillanatában váratlanul felgyorsította a dobszólót, s ez volt a jel, ekkor kellett kifutnunk a parkettra. Melitta szőke haján ezüstös flitterek ragyogtak, aranybrokátból varrott kis bikinit viselt, köldöke alatt száz színben tündöklő strasszal: selyemcipőbe bujtatott lába halkan toppant a padlózaton. Oly’ kicsiny volt, s oly’ sovány, hogy a közönség, amikor meglátta, felszisszent: mindemellett csinos volt, izmos, hajlékony, és arcáról – ama pillanattól kezdve, hogy kilépett a függöny mögül – el nem múlott a mosoly: e kedves derű a vendégeket megnyugtatta, kényelmesen hátradőltek a zsöllyékben, le sem tették kezükből vékony talpú poharukat, kígyózó füstöt eregető, illatos cigarettájukat. Melitta meghajolt, úgy, hogy egyik lábát kissé hátravetette, inas karját bókolón maga elé tartotta, majd kecses testtartásban megállt, félrebillentett fejjel engem várt. Öltözékem: a bő aranybrokát ing és a szűk jersey trikónadrág atlétikussá tette termetemet, az én övemen is csillogott hamis gyémánt, s Melitta mellé érve, magam is széles meghajlással üdvözöltem a kávéház vendégeit. Majd kéz a kézben, felemelt jobb karral, a római gladiátorok módján, körbe jártunk a táncparketten.

Eközben a karzatról az egyik pincér fölénk bocsátotta a kötélhágcsót; néhányszor megrángattam, hogy erősen tart-e, s a zenekar halk játéka kíséretében sebesen felkúsztam a hágcsón, kiakasztottam a trapézt, meglengettem, és a kupolába irányított reflektorok fényében két lábam a trapéz tartóköteleibe fontam, hogy fejjel lefelé csüngve várjam Melittát. Villámgyorsan felért, a hágcsón függött, amíg én fogam közé illesztettem a szájtartó kapcsot, s szemem egy villanásával jeleztem, hogy készen vagyok, tarkójára teheti a hurkot. Fél kézzel eltaszítottam a hágcsót (a pincér egy vékony kötél segítségével a karzathoz vonta), s mi ott függtünk a fehér terítős asztalok, az estélyi ruhás vendégek, a pezsgősüvegek és hűtővedrek, az itallal teli poharak fölött a kupolában: én fejjel lefelé, kitárt karral, Melitta felvetett fejjel, szorosan a teste mellé zárt kézzel, arany öltözékben. A fúvósok és a zongora elhallgatott, csak a dobos pergette az egyre gyorsuló szólót, s erre a ritmusra kezdett el saját tengelye körül forogni, pörögni Melitta; Melitta, akit a fogammal tartottam fenn a mély fölött. Szédületes sebességgel tudta forgatni kis testét, körvonalai elmosódtak: akár egy megállíthatatlan orsó, pörgött, pörgött a vendégek feje fölött. Én kinyújtott karral, mint egy zuhanásban fennakadt madár csüngtem a trapézon, nyakereim kitágultak, fejembe tolult a vér, zúgott a fülem, állkapcsom sziklakeménnyé kövesedett, és sajgott.

Most kellett függőleges testem mellett felnyúlni a trapézhoz, s leakasztani a karikákat, hármat-hármat jobb s bal karomra húzni, hogy erőm és ügyességem, akaratom végső összpontosításával azokat is forgásba lendítsem. Két perc, ennyi ideig tartott az egész; akkor a karikák lelassultak a karomon, leszedtem, s visszahelyeztem őket a helyükre, majd ismét kinyújtott karral vártam, hogy Melitta forgása alábbhagyjon, s végre megálljon. A kezéért nyúltam, megfogtuk egymás csuklóját, felhúztam annyira, hogy tarkóját kiszabadíthassa a hurokból, s néhány lengés után (amihez két karom volt a hinta) felvontam még jobban, s ő – egyetlen lendülettel – fölém került a trapézra. Megint a római gladiátor karlendítés (már én is ott álltam mellette), s közben a pincér a karzatról visszaeresztette a hágcsót. Előbb Melitta, aztán én lendülettel, de minden sietség nélkül lekúsztunk a parkettra.

A közönség tapsolt, meghajoltunk, a zenekar gyors számot játszott, a „Napsütötte felhők”-et, hajlongtunk, én Melittát kínáltam eléjük, ő engem; de a konferanszié már megjelent – soha nem mulasztotta el, hogy valamennyit ne orozzon el sikerünkből! –, s a vendégek máris reá figyeltek, várták, mi lesz a következő szám. Mi pedig eltűntünk a függöny mögött, siettünk az öltözőbe. A lépcsőn lefelé nem beszéltünk, csak az öltöző folyosójára érve jött meg a hangunk, s akkor is csak ilyesmiket mondtunk: „jó volt”, „kicsit jobbra lépj, ha felérsz…” Emlékszem, öt, tíz percnek is el kellett telnie, míg újra megnyugodtunk, s fel tudtuk fogni a tárgyakat, a valóságot. Mire átöltöztünk, már rendben voltunk, apródonként felengedett bennünk a feszültség, látásunk, hallásunk, érverésünk helyreállt. Éjfél után tíz perccel már el is hagyhattuk a mulatót, nem volt ránk szükség aznap éjjel. Másnap este fél tizenkettőig nem volt ránk szükség, s akkor megint csak öt és fél percig. És fenn három perc, három perc a magasban, fejjel lefelé, Melitta súlyával a fogam között. Ennyi volt az egész.

Amikor a mentők elvitték, még élt. Mosolygott. Hát hogyne! Ott feküdt a vendégek gyűrűjében, s a parketten ő mindig mosolygott. Könnyed volt, bájos, mosolygós. Hopplá! – mondta. Csúnya éjszaka volt. Bizonyára sokan emlékeznek rá, legalább kétszáz vendég volt aznap éjjel a kávéházban. Nem vérzett, nyitott szemmel feküdt kifordult végtagokkal, mosolyogva. Fel akart állni, szegényke. Szégyellte, hogy nem sikerült a szám. Nem tudom, hogyan történt. Azt hiszem, csúszott a kezem. Nem tudom. Mindig izzadt a tenyerem, ezért is kellett jól beporozni. Éveken át féltem ettől, de amikor már odafönn voltam, mindig elmúlt a tenyerem izzadása. Fönn már nem féltem soha. Pontosabban, meg tudtam állni, hogy ne gondoljak a félelemre. Ezért aztán sokáig nem történt semmi baj. De akkor éjjel megzavarodtam. Észrevettem odalenn a fehér terítős asztalokat, a vendégeket a zsöllyékben, s egy másodpercnyi időre rám tört a kétség! Nem sikerülhet mindig! S ennyi elég is volt. Abban a másodpercben történt ez, amikor már érte nyúltam, hogy felhúzzam. Hopplá! – mondta. Kiáltotta.

Láttam, hogy zuhan, de nem hittem el. Soha nem történt meg, hihetetlen volt. A csattanás térített észre. S még ekkor is, uramisten, még ekkor is szertartásosan bújtam ki a trapéz köteléből, és igyekeztem kecsesen leérni a földre. Kissé meg is hajoltam, úgy fordultam feléje, hajlongva a közönség előtt. Mintha semmi sem történt volna. Könnyedén. Hogy ne vegyenek észre semmit. Pardon. Melitta is mosolygott, és fel akart állni. Aztán elvitték a mentők. Két napig élt, egyszer magánál volt, amikor benn jártam a kórházban. Nem tudtunk mit mondani egymásnak. A kezét sem tudtam megfogni. Néztük egymást; a paplanon nyugodott a keze. Képtelen voltam megérinteni. Hátam mögé rejtettem a kezemet; rejtegettem, mint egy gyilkost.

Melitta! Hogy forgott valamikor a mély fölött! Három perc, éjszakánként három perc a reflektorok fényében, a cigaretták felszálló füstjében, arany ruhában, köldöke alatt csillogó strasszal, három percig, éjszakánként! Ezért született, ezért élt, ezért halt meg.

S nekem most új partnert kell keresnem, mert még élek, mert én nem zuhantam le, mert újra ott kell függnöm a trapézon.

Pedig félek.