Antroposz

Azt hiszem, Adorjánnak hívták. Igen. Adorján. Ott lakott a szélső utcában, abban a közben, ami inkább horhos, mint utca. De neve van, s két partján a házakon számok. Tehát utca, zsákutca, vagy mi? Noha a zsákutcáról egészen más az elképzelésünk. Csalogatja az embert egy darabig, aztán nem engedi tovább. Innen pedig tovább lehetett menni; igazi horhossá alakult, s felvezetett az erdőbe. Itt, a házak közelében, ritkás akácligetben kanyargott, de fenn igazi erdő fogadta magába. Tölgyes. Mohás törzsű fák, zöld fényű erdő. Fel, egészen a hegyhátig. Az utcákról ez az erdő borította hegy csak békés kirándulóhelynek látszott. Valójában: dzsungel volt, ritka madarak, vadak rejtőztek a mélyén.

Adorján (persze, igen Adorjánnak hívták, most már emlékszem), évek óta lakott itt, mégsem tudta megszokni, hogy közvetlenül a város szélén ilyen igazi vadon borítsa a hegyet. A szabadjára hagyott természet és a város, két külön világ. Ne keveredjen. Legyen távol egymástól. El kelljen utazni oda. De hát hiába. Az erdő egészen a szélső házakig merészkedett.

Adorjánt ez felettébb zavarta. Állt szobája ablakában; kartávolságnyira tőle íróasztala, rajta írógépe, papírjai, jegyzetei, könyvei. A falakat is könyvek borították. Roskadoztak a polcok. Ősrégi bőr- és pergamenkötésű kódexek, meg a nyomdából frissen kikerült, színes műanyag borítójúak. Televízió is volt a szobában meg magnetofon. Sokszor magnetofonra diktálta a szövegeket. Ezt is megtanulta. Gombokat nyomogatott, belebeszélt a mikrofonba, és a barna szalag megőrizte a hangját. Ördögi dolog, pedig egyszerű. Állt az ablakban; jókora üveglap volt, szobájának eme oldalát ez a megtévesztő anyag határolta. Ez a törékeny, mégis áthághatatlan tábla választotta el a fáktól, a cserjéktől, a köves horhosoktól. A fűtőtest melegétől kicsit bágyadtan állt (ősz volt már, jólesett a fémtest langyossága) – nézte a görcsös törzseket, a sárban rothadó levelek között éjszakai portyán a házáig merészkedő szarvasok patanyomát. Nem értette a dolgot. Ha kiment az ajtón, és lefelé indult az utcán, a közvilágítás betonoszlopait követve, zajos negyedekbe ért, ahol csak aszfalt volt, elektromosság, beton, gépek, és fémlemezek – emerre meg a dzsungel. Soha nem beszélt erről a zavaráról senkinek. Ő maga is nevetségesnek tartotta. Igyekezett jól végezni a dolgát, tájékozódott a különböző nyelvek irodalmában, könyveket írt, amikben összegezte tudását. Elmerült a munkában, gondolatokkal foglalkozott, gondolatokból élt; a gondolatokat érezte, nem a puszta létet; végtagjainak mozgása, testének minden cselekvése gondolat volt. De ha feltekintett (mondom: évek óta már!), s meglátta az ablakon át az erdőt, viszolygással elegy bámulat lepte meg. (Volt egyszer egy hajó a déli tengereken; utasai esténként vastag, zöldes üveglapon járták a charlestont, estélyi ruhában, fehér szmokingban; talpuk alatt a tengervíz, a reflektorfényre odacsődült halak, vízi szörnyek – különös ötlet volt, skizofrén ötlet.) Adorjánt nem segítette békességében az erdő közelsége. Nem. Inkább ingerelte. Mihelyt nézte egy darabig, gondolatai összekeveredtek, s mivel ő maga volt minden gondolat, ebben a megbolygatott állapotban pillanatok alatt elvesztette biztonságát. Ott ült a könyvei között, s nem tudta, miért? Pedig jeles ember volt, mindenütt türelmetlenül várták munkáit, és a siker sem kerülte el.

Azt hiszem, azon a napon is így történt: több órás szakadatlan írás után feltekintett, megállította a magnetofont, s eleinte csak szórakozottan (mint aki még nem tudja, mit lát), később feltámadt érdeklődéssel (mint aki már sejti, mit lát) bámult kifelé. Enyhe szél mozgatta a fák lombját, délután négy óra lehetett, októberben. Adorján októberben született, de ez most meg se fordult a fejében; egyáltalán: ez most nem volt lényeges, avagy éppen lényeges volt? – mindegy. Adorján nem gondolt rá. A lomhán mozgó ágakat nézte, a még élő, de elszíneződött leveleket, a délutáni fényben megnövekedett erdőt. Sétára támadt kedve. Persze, csak úgy mellesleg; a lényeg az, hogy felállt, elhagyta a házat, és elindult felfelé a horhoson. Egy darabig ismerte a járást, ám volt egy határ (az erdő sűrű mélye), ahová még nem jutott el soha. Most sem volt szándékában tovább menni, de – különös élmény! régi, gyermekkori izgalom szállta meg, az első szerelemhez, vagy más titkos dolog megérzéséhez hasonló –, csábította az erdő. A gyomrában, hogy ne mondjam: az ágyékában ismerte fel a vágyakozás vad, akaratot, józan észt legyőző erejét. Sietve indult neki, mintha lekésne valamiről. Önmaga előtt is röstellte mohóságát. Körülfogták a fák. A gyengülő nap alig lövellhette át sugarait a lombokon, homályban állt az erdő. Szomjúságot és éhséget érzett, ám végtagjaiban fáradhatatlan erőt. Micsoda csend volt itt a vadonban! Futott. Hegynek föl – maga is csodálkozott, mennyire bírja. Fejét felvetette, beleszagolt a levegőbe. A szagok ezernyi változatát fedezte fel: a fáét, az illatos vagy bűzös füvekét, a földét, a rothadó levelekét, a vízét; a szélben vegyülő szagokat: füst csípősségét, emberszagot, kutya szagát. Megtorpant. Szíve hevesen vert, de nem a futástól. A félelemtől. Félt. Riadtan fülelt, nem látja-e valaki, kapkodta tekintetét. Nyugtalan lett, úgy érezte, lesnek rá. Nesztelen ugrásokkal menekült a fák között. Időnként megállt a puha avaron, bőre megborzadt, orrcimpái megremegtek. Nyakát hátraszegte, hogy elférjen az ágak alatt. Mégis megakasztotta egy ág, a fájdalom a homlokába hasított, az ütődés oldalra taszította a fejét. Kiszabadította magát, tovább futott. Gőzölt a teste, pára szállt fel hátáról, tomporáról. Szügyét felsértette egy tövises galagonya. Minden idegében érezte, hogy üldözik.

Valahogy kelepcébe szaladt. A szél hagyta cserben, megfordult a széljárás, nem érezte meg az ellenség szagát. Remegő lábbal állt a sűrű cserjében, barna szeme riadtan bámulta az embert. Öt lépésnyire lehetett tőle, kezében kés volt.

Kés volt Adorjánnál, ügyetlenül markolta a tőrt, nem használta soha vadászatra. Nem ismerte a vadászatot. De most féktelen ösztön késztette, hogy üldözze, csalogassa, kijátssza a szarvast. Soha nem akart ölni. Sem embert, sem állatot. Azt is mondhatnám, irtózott a véres, vad történetektől. Most mégis: villant kezében a penge, s a futástól, a hajszától lihegve várta, hogy a szarvas közelébe férkőzhessen, alattomosan, fürgén, mielőtt az megugrik, felocsúdik, hogy beléje döfhesse a kést; hogy tönkretegye ezt a pompás állatot. A pusztítás izgatta, céltalanul, de szenvedélyesen.

Adorján ott állt a puha avaron, és nézte az embert, az ember kezében a tőrt, nem ismerte a kés szúrását, a penge gyilkoló erejét, nem ismerte az ember szándékát, csak félt. El akarta tiporni, hogy ne kelljen félnie. Agancsával fel akarta koncolni, nyavalyás testét messzire hajítani a fák közé. Nem ismerte az ölés vágyát, de szabad akart maradni, utat akart, zavarta ez az ember itt az erdőn, háborgatta a nyugalmát. Nem tudta, mit tegyen. Testét kissé hátrafeszítette, s megugrott. Az emberre vetette magát. Az ember kitért, döfött a késsel ügyetlenül. Ekkor újra ugrott, zavarában nekivetődött egy fatörzsnek. Villant a penge, valami tehetetlenné tette a jobb mellső lábát; jobb mellső lába nem engedelmeskedett többé, de nem törődött vele, a fatörzs mögül felvágta fejét, érezte nyakszirtjén a súlyt, agancsa puha testbe ütközött – ám szeme elborult, már nem látta az embert, a fát, a cserjét.

Adorján ki akarta rángatni a tőrt a szarvas szügyéből, hogy még egyszer, s biztosan szúrjon, de öklendeznie kellett, gyomra a torkába szaladt, hátgerincéig hasított a fájdalom; még látta az állat barna szőrét, érezte nyers-hússzagú leheletét, aztán ágakat látott, egy színt (zöldet? kéket?) – és szeme elborult, megszédült.

Alkonyatkor ért vissza a házhoz. Nem érzett különösebb fájdalmat, csak fáradtságot: kőkeménnyé merevedtek izmai, fájt a háta, a gyomra émelygett. Megállt háza kapujában, a kilincsért akart nyúlni, de a kapu, talán valami hirtelen léghuzamtól, kitárult. Adorján belépett. Néhány lépcsőfoknyit kellett felmenni a szobájáig. Sötét volt a házban. Léptei csosszantak a grádicsokon: egy-kettő-három-négy. Megállt, fülelt. Csend volt. De amikor újra megmozdult, úgy vélte, lépteit léptek kísérik. Hátrafordult, nem látott senkit. Felért szobája ajtajához. Különös neszek zavarták meg az alkony csendjét. Vas csikordult, lánc csörrent, kurta kiáltás hangzott, s erre ugyancsak kurta kiáltás válaszolt. Nem lehetett érteni a szavakat. Ekkor, odalenn, hangos dörrenéssel becsapódott a kapu. Valaki be is zárta. A ház elnémult, nem moccant semmi. Adorján belépett a szobájába. Ott állt a szoba négyszögében, a sötét falak között, csak az ablakon át derengett még némi fény odakintről.

A felesége lépett be, hozta a teát.

– Voltál valahol? – kérdezte, miközben terített. Illatos teát töltött ki a meisseni csészékbe. – Ha nem dolgozol ma már, bekapcsolhatnánk a rádiót. Hallgassuk meg az A-dúr zongoraversenyt.

Hát igen. Nagyjából ennyi az egész, ami történt.