Útjaink egyikén

Nem tudom, miért gondoltuk, hogy jó lesz, ha elmegyünk egy idegen városba. Vártunk valamit? Valami különöset. A vonat ablakából hegyekre láttunk; a síkságokon afféle szürke uradalmi épületek álltak négyszögben, amilyenek mifelénk is találhatók. Havazott is, befagytak a hegyi patakok. Az étkezőkocsiban pilseni sört ittunk. Utaztunk. Már megint utaztunk, hogy valami jó történjen velünk. Olyan görcsösen ültünk a fülkében, mintha egy rossz mozdulat elronthatná az egész utunkat. Teltek az órák, elhomályosult a táj, fények között vágtatott a vonat. Csattogtak a kerekek, s mi féltünk, mert vártunk valamit. De hát talán hiába. Hiába, hiába. Már a szálloda is furcsa volt, ahová megérkeztünk. Csúnya, nagy, előkelő. Már ott, a hotelban éreztük, hogy alighanem tévedtünk. Bekapcsoltuk a rádiót, vizet eresztettünk a kádba, megszagoltuk a szappant. Semmi hatás. Minden lecsúszott rólunk, elszállt mellettünk. Fogtuk hát a kalapunk és kabátunk, kisiettünk az utcára, piros villamosra szálltunk. Sokáig utaztunk a városon át, már sötét volt és hideg. Fújt a szél. Fényes körutakra értünk, leszálltunk a legnagyobb téren, zsebre vágott kézzel bóklásztunk az emberek között. Nem ismertek. Mi sem ismertünk senkit. Mentünk, mentünk, és nem kellett köszönni senkinek. Először nevettünk ezen, később elakadt a nevetésünk, s hogy ne féljünk, beszélgettünk. De csak szavakat mondtunk egymásnak, a mondatok nem álltak össze, elfeledtük, hogyan kell beszélgetni. A betűk is furcsák voltak a házak falán, nem értettük a színes neonfeliratokat. Hát hogyan lehet bejutni ebbe az idegen városba?

Napokon át próbálkoztunk. Mentünk az utcákon, eltévedtünk, többször átmentünk a folyón. Délután szép palotákat láttunk, szobrokat, tereket. Régi köveket. Egy feszületet, héber felírással. Meg a kis Nepomuki domborművet az egyik híd kőkorlátján, éppen ott, ahol a püspököt annak idején a folyóba vetették. Csakhogy előbb kitépték ám a nyelvét. Így aztán kiabálni sem tudott szegény. Egy darabig eltöprengtünk azon, hogy milyen jó az ember a saját fajtájához. De hát fújt a szél, s inkább betértünk egy kávéházba. Aztán meg sorra vettük az öreg kocsmákat, sört ittunk, habzó sört, vaskos korsókból. Hiába. Untuk az egészet. Nem is tudtuk, miért vagyunk itt. Nem akartunk a városban maradni, mert céltalannak tetszett, mégis maradtunk, nem tehettünk mást. Ki volt szabva, hogy most ennyi meg ennyi napot városnézéssel kell töltenünk. Persze, többnyire csak üldögéltünk a hotelszobánkban, pipáztunk és ittuk a sört. Nem részegedtünk le. Hallgattunk nagyokat, néha B. megszólalt, én köhögtem, ennyi volt az egész. Néztük a pénzünket, jut-e még sörre. Ha meg kimentünk a szállóból, újra ugyanazokat az utcákat jártuk sorra, ugyanazokat. Fáradtan, dühödten keringtünk, keringtünk a városban, már ismertük a kapukat, a kirakatokat, a jelzőlámpákat, az állványokat, a kolbászsütők bódéit, mindent. Nem értettük, hogy mit akarunk ebben a városban, ezen a világon, ebben az életben. Sejtelmünk sem volt. Arra azért emlékszem, hogy haza akartunk menni. Ezt mondogattuk naponta többször is: haza kellene menni. „Tessék?” – kérdeztem, mert mintha B. szólt volna. „Haza” – azt mondta. Haza. Igen, feleltem neki, de emlékezhetsz rá, hogy mily nagyon kívántunk eljönni otthonról. Alighanem elfeledhette már, mert csak hallgatott nagyokat, majd megint kezdte: „Indulhatnánk. Itt az ideje.” Erre én is mondtam, hogy bizony, itt az ideje. Néztük, hogyan mennek mellettünk az emberek. Repülőgépek érkeztek a város fölé, leszálltak, az autóbuszok beszállították az utasokat a hotelba. Mások elutaztak. Sürgés, forgás mindenütt. A portás németül beszélt, meg angolul, oroszul. Szépen beszélt angolul, finom orrhangon. Ültünk a hallban, kissé félrehúzódva a nagy nyüzsgés fővonalából, hogy az a sok sietős ember ne ütközzön belénk. „Mikor indul a vonatunk?” – ezt kérdezgettük, de senki sem ért rá, hogy válaszoljon. Tömött, sárga bőröndöket cipeltek el mellettünk. Ott ültünk a zöld fotelokban, a város térképe alatt. „Jól érzik magukat?” – kérdezték tőlünk, a tolmács fordította. „Igen, igen… – dadogtuk –, persze!” Nem tudom, miért nem mertük megmondani az igazságot. Talán azért, mert annyira siettek a kérdezők, hosszadalmas lett volna magyarázkodni. Ezt meg azonnal megértették. „Hát csak mulassanak jól!” – Elrohantak, mosolyogva integettek az ajtóból, hogy bye, bye…, dobre vecser!… meg ilyesmit. Mi meg csak ültünk. A város térképe üvegből volt, kis fények gyúltak ki az üveglap mögött, csalogatták az embereket egy-egy templomhoz, szoborhoz, kúthoz, múzeumhoz, temetőhöz, hídhoz, áruházhoz; pechünkre ott ültünk a térkép alatt, mindenki a cipőnkre taposott, mert látni akarta, hogy merre tartson, pardon, mondták, s ránk leheltek, megböktek, elvették előlünk a levegőt. De hát már nem volt kedvünk egy kényelmesebb sarkot választani. Az a pár perc, gondoltuk, amit még itt töltünk!… – „A vonatunk, tetszik tudni, a mi vonatunk…” – Ugyan kérem, mondta a portás, és újra csak cipelte a bőröndöket, izzadt a kék kamgarnruhában. „Ugyan, kérem, maradjanak már nyugton!” – „Igenis, persze, természetesen, csak…” – Be sem fejezhettük a mondatot. Belesüppedtünk a fotelokba, és vártunk. Éjszaka nem zárták be a szálló kapuját, nagy üvegajtók voltak, ki lehetett látni a térre. A szolgálatos portás aludt. Most kellene kiszökni, gondoltuk, beülni egy taxiba és eltűnni. De az nem lett volna szabályos. Nekünk most szórakozni kellett, házakat, várakat nézni, gyönyörködni a képek előtt. Ez volt a feladatunk. A portásoknak már kellemetlen volt a jelenlétünk, de ők nem tehettek semmit. Rengeteg bőröndöt kellett cipelniük, nem értek rá, ha pedig volt egy kis idejük, aludtak.

Már régóta így ment ez, amikor az igazgatónak feltűnt, hogy mindennap ott lát bennünket a város térképe alatt, a zöld fotelokban. Kérdezte, hogy mi az óhajunk, mert ez egy előkelő szálloda, s mindent a vendégért! Megálltunk előtte, lökdöstük egymást, vigyorogtunk. „Na – azt mondta –, tessék szépen felelni, a mindenségit neki!” Galambszürke ruhát viselt, csokornyakkendőt, odatolta elénk a pocakját – alighanem féltünk tőle. Megpróbáltuk végiggondolni, hogy mit is akarunk, de nem jutott eszünkbe. Kínossá vált a dolog. Izzadtunk és vigyorogtunk. „Hát ez rettenetes – mondta az igazgató –, két ilyen hórihorgas ember, és csak lökdösik egymást, ahelyett hogy válaszolnának!” Végül is elfogyott a türelme: „Akarnak valamit, vagy sem!?” – kiáltotta. „Ó, kérem – mondtuk –, ön csak ne zavartassa magát. Egyáltalán…”

Kicsit megenyhült, éppen csak egy kicsit, de mi már ettől is nagyon megkönnyebbültünk. Örültünk, hogy simán megúsztuk a dolgot. Ki tudja, milyen hangon üvöltözhetett volna velünk, ha istenigazában felbosszantjuk? Az már alig zavart, hogy a portáspult mögül még nézegetett minket egy darabig, kicsavarta töltőtollát, egy papírlapra néhány sort firkált, aztán az irományt bedobta a csőpostába.

B. szerint az igazgató intézkedni fog érdekünkben. De hát én nem tudom, mire alapozza reményét. És hogy az érdekünkben?! Olyan biztos az?

Nem tudom, mi lesz. Itt ülünk a város térképe alatt a zöld fotelokban, és várunk. Lehet, hogy meg kellett volna mondani az igazat a tolmácsnak is, az igazgatónak is. Az igazat? Már úgy értem, a szándékunkat. Mi a szándékunk, kérdi B. Hát az, hogy haza akarunk menni.

B. hallgat. Félek, megszólal, és azt mondja, hogy nem is olyan biztos ebben.