Fekete asszonyok

Az avarral borított úton, ősz derekán, délután három óra tájban, kiballagott a tó partjára a három fekete öregasszony. Az egyik alacsony volt, a másik kicsiny, a harmadik csaknem törpe. De testesek voltak mind, vaskosak, akár a tuskó. Fejük födetlen – erős szálú hajuk ellenállt a fésűnek, az ősz szálak borzasan meredtek szerteszét. Fekete ruhát viseltek, ami azonban nem hatott ünnepélyesen, mert valamennyié pecsétes volt s kissé gyűrött. De méltósággal tipegtek az avaron, a néptelen úton a part felé. Bőrük fehér volt, ráncos, itt-ott kéklett a duzzadt erektől. Fogták egymás kezét, mint az esendő gyermekek, szót nem váltottak, előreszegezett tekintettel rótták az utat.

Ősz derekán már néptelen a part s a tó, a vizen sem csónakos, sem fürdőző sehol, csak a sirályok csaponganak a hullámok fölött. Pára rejti a szemközti partot, a víz meg úgy nyúlik a messzeségbe, miként a tenger.

Mentek, mentek, sietősen, zörgött lábuk alatt az avar, nem is volt más nesz, csak ez a halk levélzizegés, meg a tó felől a sirályok rikoltozása, a hullámok csobbanása a parti köveken.

Kiértek a fövenyre, s megálltak ott, egy vonalban; eleresztették egymás kezét, olyannak tetszettek, mint három bábu, úgy álltak moccanatlanul. A messzeséget nézték, a víz zöld csillogását, az összefutó, széttörő fényeket.

– Leülhetnénk – mondta az egyik, s üggyel-bajjal alkalmas köveket kerestek, azokra másztak-telepedtek. Sután kinyújtott lábukra rá-ráfröccsent a hullámok permete. Arcukat kissé felemelték, s hogy a levegőt nézték-e vagy a vizet, bizony nem lehet tudni, s azt sem, vajon mire gondoltak eközben.

Teltek az órák, a nap kurta pályáján a látóhatár pereméhez közeledett, de ők nem mozdultak mégsem. Senki nem járt a parton, senki nem háborgatta őket.

Így várták meg a naplementét. Amikor a vöröslő korong az egyik hegy gerince mögé csúszott, az alacsony végre megszólalt:

– Nem jött hát.

A kicsiny – óvatosan, hogy még szemmel tarthassa a vizet – felé fordította arcát, s bólintott:

– Nem bizony.

– Ó, nem jött hát – sopánkodott a harmadik is, a törpe. De azért mindhárman továbbra is várakozva lesték a messzeséget. Az ég alja vörösbe váltott, lassan szürkült az ég. Késői, hűvös szél támadt, a három fekete öregasszony megborzadt, de egyik sem merte megbontani a várakozást.

– Mikor is ment el? – kérdezte a kicsiny. A másik kettő csaknem egyszerre válaszolt:

– Hajnal előtt.

– Hajnal előtt – ismételte a kicsiny. Halkan, félénken tette hozzá: – Azért én még emlékszem rá!

– Én is! – szólt sietve az alacsony.

– Ó, én is – sóhajtott a törpe.

– Pedig sötét volt, nagyon sötét – vélte az alacsony. – Az arca nem is látszott. Csak a hangjára emlékszem, meg a halszagra, ami a ruhájából áradt.

– Hát a lánca csörgése?

– Meg az evezői koppanása?

– Meg a pipafüstje?

– Az a finom dohányillat!

– És léptei dübörgése?

Hallgattak megint, sokáig. A víz csobbanva futott a köveken, az esti széltől hajszolva mind erősebben. Vörösből ezüstszínbe hajlott az ég, a tó szürkén világolt. Hideg lett, esti hideg. Ősz derekán. Szemük belefáradt a szakadatlan figyelésbe, el-elkáprázott, s ilyenkor esett meg, hogy egyik is, másik is gyors mozdulattal felkapta kezét, mutatón, de mozdulásuk mindig megdermedt, nem, a vizen nem volt senki, csak a sirályok meg a vadkacsák.

– Nekem azt mondta, galambom! – szólt ábrándozva a kicsiny.

– Annám! Így szólt hozzám a sötétben.

A törpe felsóhajtott:

– Virágszálam! Így becézett.

Erősödött a szél, suhogtatta a fákat. Fekete árnyak nőttek a parton, a vizen. Csillagok borították az eget. Ők még mindig vártak.

– Hátha késik?

– A vihar! Csak baja ne essék!

– Őt nem érheti baj! – mondta szigorúan az alacsony.

– Az ám!

Egy vidra futott a vízbe, s fejét felkapva, sebesen úszni kezdett a mély felé. Mindhárman látták, irigykedve, hogy bejárhatja azt az utat, amit ők nem, s gondolatban kérték az állatkát, ha találkozik VELE, sürgesse, hiszen ők várják.

Elérkezett az éjszaka. A föld, a víz, a levegő fekete lett, a csillagokat fellegek takarták. Csak a szél zúgott egyre vadabbul, a habok felhágtak a kövekre, morajuk betöltötte az éjszakát.

– Gyermeket akart tőlem – hallatszott a sötétből. A kicsiny mondta, csendesen. – Azt akarta, hogy gyermekeink legyenek, lánykák, fiúcskák.

– Jómódot ígért – vette át a szót az alacsony. – Hajónk lesz, ígérte, házunk, gazdaságunk. Szép ruhákban járhatok, tágas házban élhetek. Gondja lesz rám, így biztatott.

– Nekem azt mondta, éjjel-nappal az ölében tart majd, simogat és csókolgat, és nem hágy el soha – szólt a törpe.

– De hát láttad-e? – csattant fel váratlan eréllyel a kicsiny. – Látta-e valamelyikőtök?

Nem feleltek erre. Borzongtak, testük sajgott az éles kövektől.

Végre az alacsony nyöszörögve szólalt:

– Hiszen hajnal előtt távozott!

– Még sötét volt, hogyan láthattuk volna az arcát a sötétben?

– De ő volt az! Biztosan!

– Ő, igen!

– Ő bizony!

Halk sírás hangzott a fekete sötétből. Nem lehetett tudni, melyik sír. Vagy sírtak mind a hárman?

A vidra már visszatért a partra, kimászott a kövekre, megrázta nedves bundáját. Kíváncsian tekintett rájuk, mert a vidra kedves állat. De a kíváncsiságnál több nem tellett tőle, eliramodott hát rejtekhelyére.

– S a hajnal – kérdezte bátortalanul egyikük –, létezett-e?

– Csitt! – figyelmeztette másikuk. – Evezőcsapások!

Dideregve figyeltek, de tudták, hiába. Mégis füleltek, vártak, reménykedtek. Nem válaszoltak a kegyetlen kérdésre.

Az éj közepén felálltak a kövekről. Felsegítették egymást a fövenyre. Még egy utolsó pillantást vetettek a kifürkészhetetlen messzeségbe, ahonnan nem jött meg a férfi. Aztán kéz a kézben mint a gyámoltalan gyermekek – feketén elillantak az éjszakába.