Boldogság

Ferenc reggel nyolcra bement a kerületi kórházba, a portásnak megmutatta a receptlapra írt beutalót, így aztán az erős tavaszi influenzajárvány ellenére felengedték. Tíz nappal ezelőtt még idebenn feküdt a kórházban, de nem sikerült teljes biztonsággal megállapítani a baját, ezért egy kontroll vizsgálatra berendelték. Az ápolónőnél kellett jelentkeznie. Fiatal, csinos lány volt a nővér.

– Hát akkor megkapja a beöntést. Talán a nyolcvanas szobában, az egyik fennjáró beteg ágyán.

A betegek először azt hitték, orvos – kicsit felemelkedtek az ágyon, köszöntötték. Biccentett, felakasztotta télikabátját a fogasra. A betegek várakozva lesték. – Tolja le a nadrágját – mondta az ápolónő –, és feküdjön a jobb oldalára. Dugja ki a fenekét.

A betegek visszahanyatlottak, nem törődtek többé vele.

– Vegyen jó, mély lélegzeteket! – A nővér magasra tartotta az irrigátort, bal kezével a csövet irányította. Ferenc érezte, hogy a langyos víz beáramlik a beleibe. Néhány csepp a fennjáró beteg paplanára csordult.

– Amíg tudja, tartsa vissza – magyarázta a nővér, amikor végzett. – Tudja, hol a vécé?

Köhintett, ügyetlenkedve feltápászkodott. Görcsöt érzett a hasában, kisietett.

– Rendben vagyok – kereste meg újra a nővért.

– Az adjunktus úr majd beadja a kontraszt anyagot. Menjen a vizsgálóba.

Az adjunktus sietett; mondta, hogy feküdjön fel a díványra. Szorítsa ökölbe a kezét. Kidagadt a vénája, a tanársegéd beledöfte az injekciós tűt, s lassan fecskendezte be az anyagot. Szerette volna megkérdezni, hogy miféle folyadék kerül az ereibe, de nem akarta zavarni az orvost. Végül egy kis vattadarabkát kellett a szúrás helyére szorítania, így ment fel a röntgen osztályra.

Rengeteg beteg várakozott a folyosón. A kérőlapot becsúsztatta egy ajtóba vágott levélnyíláson, mint valami üzenetet. Kilenc óra volt. Fél tízkor behívták. Derékig le kellett vetkőznie, és ráhasalni egy politúrozott asztalfélére, különös pózban. A röntgenorvosnő vonalzóval bemérte a testhelyzetét, golyóstollal piros csíkot húzott a derekára. (Ezt a pontot vették figyelembe a délelőtt folyamán még hatszor, a felvételek mindegyikén.) A paraván mögött megindították a gépet. Az orvosnő tagoltan túlkiabálta a zúgást: – Nagyot sóhajt! Kifújja! Nem lélegzik, nem szuszog!… Tessék kinn várni a folyosón.

Később megetettek vele egy fél vajat, egy óra hosszat kellett feküdnie a jobb oldalán, aztán újra a hasalás, a parancsok: – Nagyot sóhajt, kifújja, nem lélegzik, nem szuszog!…

Kiküldték, behívták. Fél kettőkor – már senki sem volt a folyosón – mondták, hogy elmehet. A leletekért majd holnap. De nem korán! – Amikor bátortalanul (mert nem tudta, nem tolakodás-e?) megkérdezte, hogy találtak-e valamit, a röntgenesnő végre barátságosan elmosolyodott, talán eszébe juthatott, hogy Ferenc is ember. – Igen – mondta –, már látjuk a követ.

– Tehát kő?

– Mogyoró nagyságú. Elzárja az epehólyagot. Nem telítődik.

Nem telítődik! És kő! Több magyarázatot nem kapott. Fél kettő volt, s még el kellett szaladnia a tanácshoz, lakásügyben. Alig engedték be, letelt a hivatalos idő. – Csak kérdezni szeretnék valamit!

– Igen? Érdekes! Itt mindenki csak kérdezni szeretne valamit! – A tanácstitkár helyettesét kereste; személyesen neki írt levelet, kérte, vizsgálja felül a lakásügyét. Még albérletet sem talál. Barátoknál lakik a feleségével, kölcsön ágyakon. Pedig 36 éves, és az újságok elismerően írnak a munkájáról.

Csak a titkárnővel tudott beszélni. – Kérem, elkésett. Ha jól emlékszem, mondtam, hogy egy óráig tessék jönni. A titkárhelyettes elvtárs már csak a jövő hónap huszonnyolcadikán fogadhatja!

– Igen – dadogta –, de tetszik tudni, nekem most epekövem lett… azaz megtalálták… ugyanis elég komoly görcseim voltak, kénytelen voltam orvoshoz fordulni, nem most, még a múlt hetekben, de ma is… és éppen ezért…

Az utcán sokáig gondolkodott, hogy hol is találja meg a feleségét. Melyik presszóban is?

Az asszony már aggódva várta: – Nos?

– Megtalálták!

– A megoldást?

– Nem. A követ.

Kért egy pohár tejet. A pincér nem nagyon lelkesedett a rendelésért.

– Most hová?

– Pistáékhoz. Elutaznak két napra.

Hat óra felé felmentek az idegen lakásba, a szokásos holmikkal; szappan, törülköző, fogkefe, villanyborotva, egy üveg glaubersós Mira-víz, néhány könyv, papír.

– Nagyon helyes kis szoba – mondta a felesége. – Hétfőn meg átmegyünk Dénesékhez.

– Jó – mondta Ferenc. – Én most lefekszem.

Kényelmes ágy volt. A felesége elővette a könyveit, és tanult. Szigorlatra készült, igyekezett koncentrálni. Végre el akarta végezni az egyetemet harmincéves korára.

– Alszol? – kérdezte kis csend után. – Vajon merre járhat a postánk?

– A micsodánk?

– Hát a leveleink! Hol akadnak ránk?

– Sehol. De ki a csuda keres minket? Miért nem tanulsz inkább!

– A konyhára gondolok. Ezeknek sincs konyhájuk. Csak ez a szoba.

– Igen. Rosszul válogattuk meg a barátainkat.

– Szeretnék egyszer már főzni!

– Mi ez a könyv a kezedben?

– Nyelvészet. Nagy kosár zöldséget szeretnék hazacipelni a piacról, meg húsokat. Ja, te most nem ehetsz semmit.

– Jobb lenne, ha a nyelvészetet tanulnád. Holnap majd kérdezik.

– Leveseket akarok főzni, mártásokat, főzelékeket. Feladtál egy újabb hirdetést?

– Fel. Holnap valahol meg kellene fürdeni. Jó lenne kifogni egy fürdőszobás albérletet. Ezerért. Nem. Ezerötszázért! Kétezerért! Minden pénzt megadnék egy albérletért. A hirdetésbe is beírtam, de kihúzták. Azt mondták, erkölcstelen dolog. Tedd el azt a kést.

– Mit?

– Azt a kést, onnan az asztalról. Légy szíves! Nem szeretem, ha ekkora kés van a kezemügyében. És tanulj. Nem jutunk semmire. Én meg alszom.

Ferenc behunyta a szemét. Pillái alól még látta, a felesége a könyv fölé görnyed, de nem valószínű, hogy a szövegre figyelt.

Egy ideig csak aludt, kábán. Aztán álmodott. Előzmények nélküli kép volt: homályos szobában feküdt, széles régimódi ágyon. Az ágy végénél karosszékben ült a nagymamája. A botjára támaszkodott, és nézte. Valamiről beszélgettek. Ferenc nevetett, aztán váratlanul felguggolt az ágyon, elrugaszkodott, és szép, tempós mozdulatokkal úszott a levegőben a dunna és a párna fölött. Mellúszás, sprint, hátúszás, lebegés. Ficánkolt, mint egy hal. S közben beszélt. A nagymamája nem is csodálkozott, csak érdeklődve kísérte tekintetével Ferenc úszását. Ferenc magyarázott: „Így tudok úszni. A levegőben. Nem is kell hozzá víz. Már ennyire megtanultam úszni!”

Hat-nyolc kar- és lábtempó után érezte, erőt vesz rajta a nehézkedés. Ügyesen az ágy fölé manőverezett. Szép lesiklást tervezett, de elkésett – rázuhant a dunnára. Szerencsére a nagymamája nem vette észre a kudarcot.

Mégis, nagyon jó érzés volt úszni a levegőben. A boldogság érzete volt. Még a zuhanás sem számított. Valójában őt magát is meglepte ez a képessége, csak nem mutatta. Úgy tett, mintha már máskor is úszkált volna. Mintha ez természetes lenne.

„Na – mondta a nagymamájának – hát tetszik látni, így tudok úszni, nem is kell hozzá víz…”

„Igen – bólintott a nagymama –, apád is ilyen volt mindig.”

Amikor Ferenc felébredt, a felesége táncolt. Az utcáról felhallatszott egy aszfaltozógép zakatolása: tratratra-ra-ra-tra-tra-tra… Erre a ritmusra táncolt a felesége.

– Én meg úsztam a levegőben – mondta Ferenc.

Az asszony megállt az ágyánál, bólintott. Nem szoktak csodálkozni semmin.