Fiúcska kerékpárral

Antal megállt, magához intette a gyereket.

– Te itt mindenüvé követsz engem. – Inkább megállapította, mintsem kérdezte. A fiú markolászta kerékpárja kormányát; mezítelen lába ujjával pergette a pedált. Három méternyire álltak egymástól. Antal elővette a zsebkendőjét, megtörölte izzadó tenyerét. Könnyű anyagból készült, sötétkék nyári öltönyt viselt, fehér ingét ugyancsak kék nyakkendő szorította a torkához. A cipője csupa por lett. – Na! – mondta Antal. A gyerek riadtan feltekintett. Szép, magas homloka volt, nagy, barna szeme. Vékony ujjai ráfonódtak a kormány gumi fogójára. – Miért? – kérdezte ingerülten Antal.

A fiúcska nem válaszolt. Közelebb rántotta magához a kerékpárt, megfordította, és a gépet féloldalra döntve átvetette lábát a vázon, elkarikázott. Antal ott maradt a fák alatt. Csend lett; a fény elöntötte az utat. Antal tíz lépést tett előre, visszafordult, a gyereket nem látta. Megnyugodott. Ráismert a csapásra – gledicia bokrok szegélyezték. Árnyék volt. A házakat eltakarták a magasra nőtt, kusza bokrok. Csak hangok törhettek át a töviseken: csengések, kopácsolások, értelem nélküli szavak. A kanyar után felbukkant a major szélső épülete, a tehénistálló. Még most sem tudta, miért jött. Dél lehetett, vagy dél után egy óra. Talán mindenki ebédel a faluban. Harangszót nem hallott, az is lehet, hogy elvétette az időt. Nem figyelte, hány órakor állt meg a vonat a kis állomáson. Csak leszállt. Látta a község nevét az indóház homlokzatán, nem volt csomagja, kiment a vasúti kocsi ajtajába, állt a lépcsőkön. A kalauz már füttyögött, kérdőn nézte, le kellett lépni a kavicsokra. Senkit sem ismert meg az állomáson.

A csapás a tehénistállónál ért véget. A majorudvar széles volt, néptelen. Két elhagyott szekér rostokolt a kútnál. A galambdúc megvolt, de az egyik épület hiányzott. A majorudvar négyszöge kinyílt: a leégett épület romjain magasra nőtt a paréj és a bodza. Onnan bukkant elő a fiú. Nem érte fel a nyerget, ágyékával a váz acélcsövét súrolta. Kis fehér nadrágban volt, mezítláb, ujjatlan trikóban. Befordult a majorudvarra, tekerte a pedált, egyre sebesebben hajtott körbe-körbe.

Antal a hársfa törzsének dőlt. A hőségben vakított a fehér udvar. Az istállók ajtaja tátongó fekete lyuk, s a kis ablakok: fekete lyuksor. Messzire lehetett látni a leégett épület romjai fölött – el a mezőkre, a dűlők szederfa-soráig. Az osztrák Alpok is feltetszettek, halványkéken. Meg az erdő, a határon.

A fiú fel se tekintett, csak hajtott körbe-körbe a rossz kerékpáron. Vacak gép volt: fekete váz, zörgő sárhányók, rozsdás küllők, lafogó lánc. Se csengő, se kézifék, se macskaszem, se névtábla. Antal, a hárs árnyában, remélte, hogy nem veszi észre a gyerek. Oldalt fordította a fejét, maga sem akarta tudni, hogy a szélső épület elején a lépcsős bejárati ajtót nézi. Fakózöld ajtó volt; a betonlépcső egyik foka leomlott, folyami kavicsok hevertek a szürke morzsalékban.

Akkor már este volt tíz óra odabenn szólt a muzsika az ablakok tárva dőlt a fény az edények csörömpölése a lábak dobbanása az ének bort ittak a menyasszony átizzadt fehér selyemruháját vaskos forró férfikezek markolászták a táncban csárdás kettő jobbra kettő balra forgás arcuk vöröslött Mátyás Józsi kiment a folyosóra utána sietett Mátyás Józsi részeg volt negyedik polgáriba járt nekidőlt az ajtókeretnek mellén felnyitotta az inget és nevetett ott állt mellette

– Hé!

Antal nem tudta elviselni a fiú szakadatlan keringését a vakító fehérségű majorudvaron. Hiába kiáltott, a gyerek nem hallotta. Kis teste jobbra-balra dőlt, a magas vázról csak lábujjaival érte el a pedált. Amikor a közelébe ért, a férfi kinyújtotta a karját, hogy megállítsa. De nem érinthette meg; pedig szerette volna ismét elkergetni.

Temérdek paréj és bodza nőtte be a romokat.

ott állt mellette és hevesen dobogott a szíve soha nem érzett ilyet Mátyás Józsi tudta mi baja nevetett látta őt táncolni Terikével a kislány homlokán kiütött a veríték veríték szaga volt meg olcsó kölni illata a kezük összefonódott tánc közben miért nem csókolod meg kérdezte Mátyás Józsi az ajtóban kihívom maradj itt vidd hátra a hidasokhoz

Antal hallotta a tompa zajt, a paták dübörgését. Valami reccsent, patkó karistolta élesen a cementet – vad csattogással ugratott ki egy kanca az átellenben húzódó istálló sötét ajtónyílásán. A fényben megtorpant, sörényét rázta, horkantott, mellső lábával kapálta a majorudvar földjét. A fiúcska éppen a romok előtt karikázott el, billegő testtel, szélsebesen.

– Hé! Hé, te! – kiáltott Antal, de a gyerek ügyet sem vetett rá.

lehajtott fejjel surrant ki Terike a házból az ablakok öntötték a fényt vékony karjával testéhez simította piros ruháját hívtál kérdezte nem tudott szólni fuldoklott maga után vonta a sötétbe a hidasokhoz a lány engedelmesen várt meg akarta csókolni de nem tudta hogyan ott szorongtak a hidasok között fuldoklott egyre inkább fuldoklott boldog volt nem is látták egymást a sötétben odabenn énekeltek LENN A NAGYALFÖLDÖN A HORTOBÁGYON szédült a fuldoklástól érezte a szerelmet nem nyúlt a lányhoz a szerelmet érezte és ez elég volt bemegyek mondta Terike bólintott átjárta a boldogság egyedül maradt

A kisfiú elsuhant a kanca előtt. A ló felkapta a fejét, horkantott, megugrott. Porfelhőt kavart, keresztben átvágott az udvaron, leszegett fejjel megfordult, s az udvar közepén újra; összevissza vágtázott, megállt, majd ismét nekivadult; sárga fogáról felszaladt barna-rózsaszín ínye, hab csurrant nyelve alól a porba.

A fiúcska ki akarta kerülni a lovat, ide-oda cikázott, de nem szállt le a kerékpárról, pedig a megveszekedett állat útja kiszámíthatatlan volt. Antal feszülten figyelte a fiú igyekezetét, s noha haragudott rá, amiért mindenüvé követte, várta, hogy rést leljen a fiú és a ló között – meg akarta szabadítani. De némi kárörömöt is érzett: akaratosságáért most bűnhődhet. A porfelleg mindkettőjüket eltakarta. Csak a kerékpár zörgése és a patadübörgés jelezte útjukat. Antal ugrásra készen várt, hogy megmenthesse a gyereket.

A vad vágta ritmusa hirtelen megszakadt, a kanca üvöltve felnyerített – csend lett. Lassan oszlott a nehéz por. Antal fülelt, aztán kilépett a hárs alól. Tétova léptekkel, szorongva indult az udvar közepe felé. Mire odaért, a por java eloszlott. Sem a lovat, sem a kerékpáros fiút nem látta. Az apró szemcsék csillogva szálltak szerte a vakító napban. A major udvarán, azon a helyen, ahol megtalálni vélte őket, a föld meg volt törve.

– Keres valakit? – kérdezte egy gumicsizmás, munkaruhás férfi. Az istálló mögül kerülhetett elő.

Antal elővette fehér zsebkendőjét, megtörölte izzadó tenyerét. Kicsit meg is hajolt, zavartan, mintha köszönne. Másfelé ment, nem arra, amerről jött. Számított rá, hogy lesz egy rövidebb út, ami kivezet az állomáshoz.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]