Albert és felesége

Szép nyári vasárnapokon a kirándulók elözönlötték a Tündér-hegy ösvényeit, s amint egymásba kapaszkodva csörtettek át a bozótoson, az út egyik szakaszáról jól láthatták a völgyben a magányos viskót, s tövében a mozdulatlanul sütkérező középkorú házaspárt. A kirándulók megálltak, s irigykedve nézték nyugalmukat. A ház mögé gyűjtött rőzsenyalábon hátukat a falnak vetve, lábukat kinyújtva, kezüket kifordított tenyérrel maguk mellé ejtve ültek, s csukott szemmel tartották arcukat a napnak. Egészen kicsinynek látszottak az emelkedőről. A férfin fekete nadrág volt és fehér ing, az asszonyon rózsás selyemruha. Néha meglibbentette a szellő gyér hajukat, ilyenkor mintha mozdultak volna, de ez nem olyan biztos. Békés kis házuk – sárga falával, piros cserepeivel és zöld zsaluival – egyedül állt a völgyben, némelyik kiránduló töprengett is, hogy vajon miért építkeztek ilyen nagy magányba, de hát adódik ilyen helyzet, az emberek ott húzódnak meg, ahol tudnak, nem nagyon lehet válogatni.

Ők sem válogathattak.

Albertről és a feleségéről van szó.

Reggel óta kinn ültek a ház tövében a rőzsenyalábon, amióta jóra fordult az idő, ez volt a vasárnapi szórakozásuk. Télen a tűz mellett ültek esténként, teát hörpöltek, Albert cigarettázott, a felesége meg inget foltozott, néha letette a szemüvegét, és sóhajtott. A falon nedves foltok támadtak, márciusra színtelen pihék nőtték be a foltokat, nyirkosság szállt az ágyneműbe. De aztán kisütött a nap, kitártak ajtót, ablakot, s kitették magukat is a fényre. A korai nap átmelegítette testüket, kellemes volt sütkérezni. A földnek jó szaga volt, a fehér köveken gyíkok nyúltak el mellettük; Albert, hunyt szemhéja alól, gyönyörködött bennük, megbökte a feleségét, hogy nézze ő is a zöld, kecses állatkákat. Úgy vélte, a gyíkok meg ők most egyformán élvezik az életet, akarta is mondani a gyíkoknak – ha ez nem lett volna nevetséges! –, hogy ezen a napon nem különbözik a sorsuk, s egy kis meghatottságot is érzett a testvériség miatt, ám mindjárt meg is haragudott a gyíkokra, merthogy azok hétfőn is, meg a hét minden napján ugyanígy sütkérezhetnek, de ő meg a felesége, hát ők bizony nem. Pedig ez volt az igazi élvezet, a szép, tiszta időben üldögélni a ház tövében, hallgatni a közeli erdőből szálló madárfüttyöt, elmajszolgatni egy kis földiepret, néha csendben szunyókálni, vagy nézni a felhőket.

Hétköznap Albert egy gyárban dolgozott, gumikerekű targoncát tolt géptől gépig a harsogó, olajszagú műhelyben. Fogaskerekeket rakott a targoncára a munkapad mellől, a rakományt aztán betolta egy dróthálóval kerített sarokba, ott vaslapú asztalra helyezte a tárgyakat, amikor végzett, egy kék köpenyes férfi azt mondta mindig: „Köszönöm!” Albert néhány percig álldogált, amíg valamelyest kipihente a hajladozást és az emelgetést, cigarettára gyújtott, nézte, hogy a kék köpenyes férfi hogyan méri műszereivel a fogaskerekeket. Ezt csinálta reggeltől estig, mint ahogy Albert is reggeltől estig tolta a targoncát és cipekedett. Éveken át csinálta ezt reggeltől estig, annyi megszakítással, hogy délben újságpapírt terített a targonca olajos deszkájára, ráült, és megette az ebédjét. Négy órakor végre megszólalt a csengő, Albert elgurította az útból a targoncát, végigment a műhely feketére ázott betonján, és kiért a napra. Vagy kiért az esőbe. Vagy a hóba. De most meleg volt, s arra gondolt, hogy mindig a napra ér ki. A napra. Jó volt a napon – eleinte káprázott a szeme, de szerette a fényt, erőltette a szemét, nézni akarta az eget, a fákat. Reggel hétig nem kellett a műhelyre gondolnia, sietve mosdott, öltözött, felült a villamosra, és hazautazott a Tündér-hegy lábához, a kis házba. De már olyan késő volt mindig, hamar beesteledett, jószerint csak az éjszakákat tölthette otthon, éjszaka meg – tudvalevő – alig látszanak a fák, az ég kékje meg egyáltalán nem, csak a csillagok – hát bizony az is elég szép, de Albert a végtelen kékséget szerette jobban, meg a zöld erdőt, ő már ilyen volt.

Vasárnap távoli volt a műhely, Albert nem is gondolt rá, de az idő mindig eltelt, s csakhamar gondolnia kellett rá megint.

Irigyelte a gyíkokat, s bosszankodott is, hogy talán-talán jobb dolguk van, mint neki. Jobb egy gyíknak, a fene egye meg, gondolta, mint neki meg a feleségének. Pedig hát egy ilyen gyík mégiscsak egy vacak kis semmiség – ha szabad ilyet mondani –, a felesége meg ő pedig emberek, a világ az emberekért van – ha lehet ilyen következtetést levonni a látszatokból –, akkor meg inkább nekik járna a sütkérezés a hét minden napján, s nem a gyíkoknak. (Hogy már csak a gyíkoknál maradjunk.)

Albert ezeken a vasárnapokon sokat töprengett, azon is elgondolkodott, hogy talán ha kedvezőbb körülmények adódtak volna ifjúkorában, most mással tölthetné napjait, mint targoncatologatással, de eszmefuttatásai végén mindig oda lyukadt ki, hogy targoncatologatókra – egyelőre – mindenképpen szükség lenne, akkor pedig egyáltalán nem kell sajnálnia semmit, ő, vagy más – a targoncatologató mindenképpen irigyelné a gyíkokat.

Soha nem kérdezte a feleségét, hogy foglalkoztatják-e hasonló gondolatok, beszélni nem tudott erről, ez is nagyon érdekes: gondolatban remekül tudott beszélgetni akármiről, de fennhangon nem. Szegény asszony – nézte a felesége vékony, inas karját, lám, ő is megöregedett. De még bírja. Így szokták mondani: hála isten, szépen bírja még a néni! Egy nagy, modern irodaházban takarít, egyszer már mesélt arról a házról, csupa üveg meg vasbeton az egész, de Albert nem is tudja, hol van az a ház, sőt azt sem tudja, létezik-e egyáltalán, elképzelhetetlen, hová megy és honnan érkezik meg az asszony naponta. A felesége is hoz valami pénzt – ez a pénz az egyetlen hihető és érthető dolog az egészből.

A vasárnap az egyetlen nap, amikor reggeltől estig együtt vannak, látják egymást, elhiszik egymásról, hogy léteznek. A hétköznapok és ők – bizony, furcsa dolog. Hol vannak, mit csinálnak? Elvesznek a forgatagban, az sem biztos, hogy este majd találkoznak. Idegenek. Egymásnak, mindenkinek. Két ember a rettentően nagy tömegben. De a vasárnap biztonságos. Akár meg is foghatják egymás kezét délelőtt, délben, délután. Reggeltől estig: úgy élhetnek, mint bárki. Úgy élhetnek, mint a királyok – bizonyára vannak még királyok –, vagy mint a gyíkok. Igen, mint a gyíkok.

De hát nagyon kevés a vasárnap. Kevés egy esztendőben, kevés egy emberéletben.

Vasárnapokon, szép meleg nyáron, a kirándulók jövet is, menet is láthatták őket, amint ott sütkéreztek a napon, a ház tövében. Augusztus volt már, s egyik alkonyatkor valamelyik kiránduló néhány perccel tovább bámulta őket, mint máskor tette. E néhány perc elegendő volt ahhoz, hogy feltámadjon benne a kíváncsiság, elmaradt a többiektől, s leereszkedett a Tündér-hegy oldalán, közelről akarta látni a békésen pihenő férfit és asszonyt. Jóformán ismerősei voltak, és mégsem – ezen a felemás helyzeten akart változtatni, gondolta, vált velük néhány szót. Tavasz óta meghatottan nézte, miként heverésznek egymás mellett, csendesen. Amint a völgybe ért, a bokroktól egyszeriben láthatatlanná vált a házikó, sokáig kellett keresgélnie, míg végre a jázminbokros kerítést megtalálta. A házaspár ott ült a fal tövében, s ő beköszönt rájuk, de amazok talán nem hallották, erre aztán megkereste a kaput. Nyikorogva nyílott, a csendes völgyben messzire szállt ez a nyikorgás. Végigment az ágyások között, tetszettek neki a dáliák, az illatozó szegfűbokrok, a takarosan gondozott veteményes. Megkerülte a házat. A nap már lenyugodott, kékes fényben állt a kert. A rőzsenyalábon még ott heverészett a férfi fekete nadrágban, fehér ingben és az asszony rózsás selyemruhában. A kiránduló megköszörülte a torkát, jó estét köszönt, de amazok rá se hederítettek. A kiránduló közelebb hajolt. Kissé meghökkent. Kissé csalódott. Két bábú hevert a fal tövében, kifordított kezű, laza testű vékony figurák. Valaki kitette őket a rőzsenyalábra, a kacatok közé, mert többé nem volt szüksége rájuk.

A kiránduló kilopakodott a kertből. A magaslatról még egyszer visszanézett. Furcsállotta, hogy messziről megint úgy látszott: élő emberek.