Főidőben– Na, már itt is vagyok, csak kihúztam a kávéfőző dugóját. Halló! Halló, Ancsa! – Jó, hallom! Azt nézem, hogy most mit fog csinálni, hol tölti a szilvesztert? – Csak kihúztam a kávéfőző dugóját. Megkínálnálak egy csészével… – Nevetett. – Hallod? – Jó, azt nézem, hogy most mit fog hazudni. – Ja, nem is figyeltem. Ez most a felesége? Egészen csinos. – Nem tudom a nevét, de mintha már láttam volna valamelyik filmben. Talán azt is Pietro Germi rendezte. – Ezeket mind ő rendezi, mi? Ért ezekhez a dolgokhoz. Ancsa belebúgott a készülékbe: – Állati! – Micsoda? – Hát nem nézed a képet? – Ja, igen, igen, csak elhelyezkedtem. – Kati maga alá gyűrködte a díszpárnákat a heverőn. Behúzódott a sarokba, összegömbölyödött, ügyeskedve szürcsölt a feketéből. Álla alá szorította a zöld telefonkagylót; szétbomlott vörös haja mögül nézett ki a televízióra, a kék fényű szobában. – Ancsa? Öntök egy kis kaffét a kagylóba, jó? Elég erősre sikeredett, hogy aztán megint ne tudjak aludni… – Rosszkedvűen felnevetett, igazgatta a fenekét a puha párnák között. – Klassz pasi, nem? – Ez az Ugo Micsoda? – Tognazzi. Hát nem? – Kicsit töpszli. – Töpszli a fejed! – Jaj, bocsáss meg, drágám, nem tudtam, hogy beleestél. Bizonytalan dünnyögés a vonal másik végén. Kati szürcsölt a kávéból. – Na jó, nézzük. Tognazzi a szalon óráját lesi. A terített asztalt. Chianti meg pezsgő. Tognazzi fehér ingben, szmokingnadrágban. A felesége kis köténykében sürög-forog. Eteti az urát. A gyerekek. Tognazzi az órát figyeli, mennie kell. „Majd a televízióban, éjfélkor… majd integetek…” Ancsát mintha csiklandoznák: – Fogadjunk, hogy átveri őket! – Naná! A rohadt dög. – Csak arra vagyok kíváncsi, melyik nőhöz megy? – A rohadt dög – hajtogatta Kati. Tognazzi érzékeny búcsút vesz a családjától. Rohan. Snitt. Hát persze, annál a nőcskénél! Aki az Elcsábítva és elhagyatva című filmben is játszott. Kis fekete nő, olyan, mint egy fiatal párduc. Ülnek a tv előtt, éjfélkor. És Tognazzi, a stúdiózenész, a képernyőn pezsgős poharat emel, kacsint… – Nézd, micsoda rohadt dög! Látod? – Ancsa hangja: – A fene egye meg, ugrál a kép. Valahol bekapcsolhattak egy mosógépet. Mosógépet, főidőben! – Hát nem látod? – Kati felháborodottan magyarázta: – Ül a nőjénél! Persze, a haverokkal, ott a stúdióban, jó előre felvetette ezt a szilveszteri képet. Látod? Halló! Csend. Csak a tv-ből hallatszott a lehalkított szöveg. Meg az olasz muzsika. Kati letette a csészét, végighasalt a heverőn, arca elborult. Kétszer-háromszor belefújt a kagylóba. – Halló! Halló! – Na, megigazítottam. A fene egye meg őket! Mosógépet kapcsolnak be főidőben!… És mi lesz a harmadik nővel! Mert még ahhoz is el fog menni, fogadjunk! Halló! Kati? – Itt vagyok. – Mondom, még ahhoz is el fog menni. – Jó, hallom. – Mi bajod? – Semmi. – Á, te hülye, hát ez csak egy film. – Tudom. Tudom, hogy ez csak egy film. Van ott a kezed ügyében óra? Hány óra lehet? – Nem, sajnos az óra a másik szobában van. Talán negyed tizenegy. Halló! Kati hanyatt dőlt. Aztán oldalt fordult, a falnak. Ancsa hangja utána kúszott a zöld készülékből: – Na, mit mondtam? Már ettől is búcsúzik. Állatian bírom! Kati ráugrott a zöld kagylóra. Térdepelt. – Mi a fenét bírsz ezen? Bediliztél? Olasz filmmuzsika. Harmonika, verkli, ahogy szokták. Kati hátat fordított a kék derengésnek. Kaparászó hangok a membránon. – Kati? Kati! Sírsz? A férfi színész torokhangja, női nevetés, római utcazaj; pedig a hang egészen halkra volt állítva, hogy közben lehessen csevegni a telefonba. – Sírsz? Vagy mi van? – Most mondd meg!… – Kati gyerekesen szipogott. – Most mondd meg! Ötkor végez a hivatalban. Ötkor! És mindennap éjfélkor… Azért vette ezt a rohadt televíziót, hogy ő nyugodtan mindennap éjfélig… – De mit mond? Mégis mit mond? Valamit csak mond? – Vigyorog. – Mit csinál? – Vi-gyo-rog! – Hogy? Egyszerűen csak vigyorog? Részeg? – Nem részeg. Megáll az ajtóban, és vi-gyo-rog! – Nézd! Nézd csak! Ennek is gyereke lesz! – Ancsa hangja az igazi filmélvezők hangja. – Te, én azt hiszem, leteszem a kagylót. – Jaj, ne, ne! Ne haragudj! Csak közben néztem a filmet, és ennek a fekete párducnak is… Bocsáss meg! Szóval, csak vigyorog? És te hagyod? – Mit? – Hát amit mondasz. Hogy nem jár haza. – Tehetetlen vagyok. – Meg se kérdezed, hogy hol járt? – Nem merem. – De hátha valami fontos dolga van valóban. – Mindennap? Ugyan már! – Hát igen, mindennap, az sok. Hát persze. – Te, én tényleg leteszem. Nem untatlak ezzel. Most hirtelen rám jött. Nézd csak a filmet, én leteszem. Kikapcsolom, és… – Kati! – Csend. – Kati! Halló!!… – Itt vagyok. – Ne marháskodj! Nehogy valami marhaságot… Ha közel laknánk, most odamennék hozzád. Jó lenne? Ez a telefon semmit sem ér. – Ancsa? Tudod, az is lehet, hogy nincs nője. Hogy nincs senkije. Csak az a gyanús, hogy vigyorog. – Hát az rém dühítő lehet. – Már arra is gondoltam, hogy egyszerűen csak nincs kedve hazajönni. – De mit csinál estig? – Jaj, ebbe beleőrülök! Becsúszkált térden a heverő sarkába, a falig, a párnák közé. Már összevissza gubancolódtak a párnák. Két kézzel szorongatta a zöld kagylót: – És az a vigyorgás, tudod!… – Ez nem fér a fejembe. – Ancsa mintha csak véletlenül beszélne a telefonba. Hirtelen felkiáltott: – Jaj, nézted a képet? Ne haragudj, de szegény… – Nem néztem a képet! Nem nézek semmit! Semmit! – Csak azért, mert szegény… nézd! Meghalt! – Mit csinált? – Tognazzi. Meghalt. Jaj, nézd gyorsan! Ül a postán egy fotelban, holtan. Nem bírta. Költögetik, de hiába. Ó, de sajnálom… – Meghalt? – Konyec! Isten büntetése, mi? Láttad? Kati lassan a tv felé fordult, szétbomló vörös haja loboncából nézte az elsötétülő képet. Ancsa hangja reménykedővé vált, szeretett volna visszatérni Tognazzira. – Láttad? Halló, Kati! – Legalább erre gondolna. – Kati bámulta a homályos képernyőt. – Erre. Hogy izgulok érte, nem történt-e valami baja. – Á, ilyesmire ne gondolj. – De hátha! Hátha éppen ma jött volna meg időben? Csak valahol valami… Ilyenkor már mindig az jár a fejemben, hogy felhívom a mentőket, a rendőrséget, a kórházakat… – Hülyeség! – Tudod, ha megtartottuk volna. – Micsodát? – A gye-re-ket! Ha a gyereket megtartottuk volna, talán akkor… De éppen attól féltem, hogy majd idegesíti. – Kati felnevetett, kurtán, bele a kagylóba. – Hogy akkor majd nem jár haza… – Mert az ember spekulál. – Mit mondasz? – Mondom: mert az ember mindig ki akarja számítani, hogyan jobb. Megette a fene. Nézed a híradót? – Nem. – Várj, én is kikapcsolom. Kati nem mozdult. A sarkán guggolt, zsibbadt a lába, de nem helyezkedett kényelembe. A képernyőn egymást váltogatták a városok, utcák, tankok, gyárak, gépek. Tarkóra szorított kézzel fehér inges fiatalok futottak egy fal mellett. Repülő zuhant a fák közé. Egy néger miniszter arca. Az ENSZ tárgyalóterme. A bemondó öblös, tárgyilagos hangja. – Itt vagyok – hallotta Ancsát a vonalból. – Kati? – Mondd csak. – Mit? – Nem tudom. |