Inter arma

Most aztán láthatod, milyen a katonaélet, a szolgálat, az éjszaka közepén felébredni, csizmát húzni, zsibbadt ujjakkal gombolni a köpenyt, nem akarnak engedelmeskedni a fémgombok, az egyik lazán csüng, csak le ne szakadjon, szép is lenne, ott állni a század előtt trehány öltözékben – ez az öreg szavajárása, nemcsak a harcosokra mondja, de a tisztjeire is, ha lát valami rendetlenséget a felszerelésen, régi, fegyelmezett, kemény katona, mindig elsőnek jelenik meg a körletben, mindig utolsónak hagyja el a laktanyát, te már régen a kerítés menti csapáson ügetsz hazafelé Ritához, mihelyt megszabadulsz a napi munkádtól, mindig csak Ritához, bűntudattal, mert még lett volna dolgod, egy kis ellenőrzés, kiképzési napló, legénységi szabadfoglalkozás, de nem, Rita az első, most is, a házasság negyedik évében, Rita haja, Rita keze – a kettős ágy jobb felőli fészkében Rita haja szétterül a párnán, eltakarja az arcát, elfedi előled, s a fekete hajzuhatag kerítés már, nem érinted meg, nem érintheted meg, hogy kitakard ezt az arcot, egy pillanatra megállnak ujjaid a köpenygombokon, remegés az ujjakban, fekete hajzuhatag-kerítés, nincs többé behatolás rajta, nincs többé a bőr selymes felületén a kezednek helye, a húsos száj látványa, melyen az álom vagy a tettetett álom testízű, szeretkezésízű nedvet táplál, gyomorba vágódó késhez hasonló fájdalmat okoz, lehetetlen, lehetetlen, hogy itt áll a küldönc a verandán, zörren vállán a sátorlap, csizmapatkója koppan a kövön (le-fel járkálhat a növények, Rita zöld növényei: az aszparágusz, a citromfa, a vízipálma, a borostyán, a majomfarka-kaktusz között), lehetetlen, három óra van éjfél után, az ablak mögött vaksötét éjszaka, szemerkél az eső, nyálkás sarat képző, faleveleket rohasztó, novemberi eső, lehetetlen, Rita haja, már csak Ritáé, amiként a keze, a bőre, a lába, az ágyéka, a dereka, a comb csípőbe ívelő vonala, a nap nem érte fehérségű melle már csak az övé, Ritáé, visszavette, visszazárta önmagát önmagába, meg se moccan, fekszik mozdulatlanul, téged meg vár a küldönc, a fiúk már rohangálnak a folyosókon, fegyverállvány, igazítsd meg a köpenyem dragonyát, ki látta a kulacsomat, a kulacsomat, a laktanyaudvar, egymás után sorakoznak a szakaszok, igazodás, igazodás, a küldönc csizmájának patkója a veranda kövén, sietned kell, az öreg nem ismer tréfát, Alexa alhadnagy? igen, mondja a napos, tíz perce küldtünk érte, sietned kell, riadó, riadó, az isten verje meg, csúszós, ingoványos hajnal, lötyög ez a nyavalyás gomb, rá a derékszíjat, jól van, éppen eltakarja, szép is lenne gomb nélkül, Ritának kellett volna felvarrnia, pisztolytáska, a hideg bőr, a kis szíjfülecske, csak ki kell fűzni a fém bujtatóból a fülecskét, a pisztoly rücskös, nehéz markolata, biztosítószeg, hét töltény, hol a hetedik, a csőben, nincs a csőben, kiveszik a tárat, a csövet a világosság felé tartják, beleszagolnak, de ez már nem is fontos, így is jól látni, lőttek ezzel, a küldönc remeg, igen, hallottam a dörrenést, de nem mehettem be a szobába, ott aludt az alhadnagy elvtárs felesége, azt hittem, csak úgy a levegőbe, mondja csak Alexa, mi ütött magába, mi ütött magába, mi ütött magába – nem, nem, biztosan gyávaság, de nem tudod megtenni, valamikor a férfiak megtették az ilyesmit, még a múlt században, még a század elején is, ma már csak Szicíliában, legfeljebb Párizsban a külvárosi utcákon, de nem itt, a néphadsereg tisztje, igen, de a férfi az férfi maradt, a nő meg nő, semmi különbség, ha nem érintheted többé Rita haját, a comb csípőbe ívelő vonalát – milyen szépen megfogalmaztad egyszer, még az elején, Rita örült neki, szépen beszélsz, mondta, olyannak látom magam, amilyennek elmondtál, egy katona, nem is gondoltam, hogy egy katona ilyen gyöngéd, tehát te tanítottad önmagára, te nyitottad fel a nőségét, magadnak akartad, a helyőrségen kapunk lakást, bebútorozzuk, katonafeleség leszel, sietek hozzád, sárosan, porosan, agyonfagyva, sietek, te vársz, szép vidék a hegyek között, megtanulsz síelni, mind magadnak akartad ezt, azért mondtad, tetszett a keze is, az illata, nappal a haja illata, a nyaka illata, szeretkezés közben az illata, ezt is mondtad neki, nincs még egy ilyen nő, mint amilyen te vagy, Rita, te ébresztetted nősége tudatára, fel kellene rázni, ne aludj, elmegyek, elmegyek, nem látod, éjjel van még, kinn az a piszok eső, két nap, harminchat kilométer, megmondta az öreg, nem, ez lehetetlen, most, éppen most itt hagyni, szabad prédának, de talán éppen ennek örül, ezért tetteti az alvást, vagy ami még rosszabb, tud aludni valóban, azok után, hogy te mindenre rájöttél, hogy megtaláltad a levelet, micsoda alak, uramisten, micsoda nyálkás szavak, undorító, fekete pisztolycső, semmi az egész, meg kell húzni a billentyűt, feldobja magát, rád mered, talán hangot is ad, sikoltás, vagy csak egy nyögés, filmről ismeri az ember az ilyesmit, legtöbbször vér is alig van, azelőtt megtették a férfiak az efféle nőkkel, a bíróság se vette másnak, féltékenységből történt emberölés, olyasmi, mint az önvédelem, kinyírni az árulót, legalább védekezett volna, hogy igen, aljasság, de ehelyett csak az a makacs tagadás és hallgatás, hogy félreértés az egész, képzelődés, egy régi ismerős, akivel kellemesen el lehet beszélgetni, szegény fiú, szüksége van rá, persze, mindenkinek szüksége van mindenkire, de a szövetség, a fogadalom, a hűség, az igazság, mindenfélét mondtál, most, két vagy három órája hagytátok abba a terméketlen egymásgyötrést, a cigaretták füstjétől savanyú a szoba levegője, rossz a légzésed, harminchat kilométer, ezt is a fenébe kívánod most, menni kell, intézkedni kell, harci feladatok, honnan szedte Rita azt a lehetetlen alakot, tetszik neki, szerelmes igazán, vagy csak elkapta az őrület, ragály más asszonyoktól, hogy itt pazarlod az életedet, amíg ezek (a férfiak) élik a maguk világát, egyik nő a másik után a falvakban, városokban, ez a hisztéria kapta el, vagy valóban más kell már neki, valami hiba csúszott a dologba, kideríthetetlen, kiismerhetetlen, kopog a küldönc csizmája a verandán, három óra négy perc, az öreg már stopperral méri az időt, hol van Alexa alhadnagy? a fekete hajzuhatag a párnán meg se rezdül, gyűlöletes ez a nyugalom, pimasz mozdulatlanság, a pisztolytok lehúzza a derékszíjat, a rézcsattól egy tenyérnyire, ezt pontosan tudod, még a tisztiiskoláról, nem vagyunk cowboyok, hogy a seggünket verje a colt, hol a kesztyűd, három óra öt, a sátorlap kinn van a fogason, Rita meg se moccan, be fog menni a délelőtti busszal a városba, az a szemét Három macska eszpresszó, az a szemét hely, egymáshoz ér a térdük az asztal alatt, a pasast is ki kellene nyírni, valamikor nem volt pardon, összekaszabolták az ilyet, az érzelmek nem ismertek kegyelmet, biztosan a nyári tábor idején szedte fel valahol Rita, csakhogy egy asszony nem unatkozhat, mi az isten lenne háború esetén, ha kinn lennél a fronton, hiszen erre is van egy sereg undorító példa, nem akarsz szólni Ritának, hogy mégy, nem alázod meg magad, hogy köszönést csikarj ki belőle, vagy fogadalmat (amit tegnap sem tudtál), hogy ne találkozzék azzal, három óra hat, a percek keresztülszántanak rajtad, most mindjárt beszakad a ház, üvöltened kellene, a kislámpa fényköre az esti beszélgetésre emlékeztet, ott hevernek a tálkán a cigarettavégek, gyomorgörcs, a tehetetlenség biztos jele, a comb vonala, ahogy a csípőbe ível – erre gondolsz hülyén, a legrosszabb, amire gondolhatsz, megrándul a gyomrod, okádhatnékod támad, torkodat marja a gyomorsav, nem, nem oltod el a kislámpát, hadd égjen,

mehetünk, alhadnagy elvtárs? a zseblámpa pászmájában csillog az eső, a katona követ, tisztes távolban maradva, nem is bánod, nem tudsz beszélgetni, az eső becsordul a sátorlap és a köpenyed gallérja mögé, tíz lépés, és sáros a csizmád, ezt még most se szereted, ma sem, a piszkos lábbelitől az az érzésed, hogy bemocskolódtál, az idegesség a bokádtól kúszik fölfelé, az istenit ennek a zseblámpának, tocsog utánad a katona az esőben, azt hiszed, látja rajtad az egész Rita-ügyet, nincs rosszabb, mint egy másik férfi sajnálkozása, megvetése, mert az első dolog a megvetés, lám, a szerencsétlen, nem tudta megőrizni magának az asszonyt, rámordulsz, ne bóklásszon itt mögöttem – szegény fiú nem érti haragodat, de engedelmesen szaporábbra fogja lépteit, restelled magad, hiszen hogyan is tudhatna valamit, képzelődsz, most már ez következik hát, a gorombáskodás, a gyanakvás, mocskos vagy a sártól, a sártól? fogad között sziszeged a szitkokat, a katona azt hiszi, a riadó miatt vagy ilyen harapós, felbátorodik, tizenkilenc éves kölyök, hát ez elmaradhatott volna, alhadnagy elvtárs, kockáztatja meg az együttérzést, de rosszul számít, kioktatod, ne kritizálja a parancsokat, végképp elromlik a viszonyotok, pedig abban a pillanatban, amikor beáll a rideg csend, váratlanul éppen egy jó szóra áhítozol, honnan a csudából ez az ötleted – a fiú arcába világítasz, rebben pillantása a hirtelen fénytől, elkapja tekintetét, maga se borotválkozott, mondod a lehető legmelegebb hangon, ahogy csak telik tőled ebben a percben, de a katona már óvatos, azzal védekezik, hogy éjszaka van, persze, mondod, de hiszen látja, én is, majd kapunk a szőrös pofánkért, mutatod suta nevetésed a magadra irányított lámpafényben, a fiú hallgat, nem akar bajba keveredni, csapdát sejt, miért van szükséged ilyen sületlenségre, tiszteletét, barátságát egyaránt eljátszhatod, holott éppen ezt akartad kicsikarni, jobb, ha hallgatok, gondolod, érzed, még egy mondat, még egy rossz mozdulat, és hatalmába kerít a zavar, nevetségessé válsz, pedig ettől félsz most leginkább, össze kell szedni magad, szoros derékszíj, sapka, köpeny – sőt sátorlap, csizma határol, ebben a zárkában vagy most, ebből nem szabad kiengedni magad, Rita felébredt, ég a kislámpa, kényelmesen szétterül az ágyon, készül a háborítatlan alvásra, a hálóinge félrecsúszik a vállán, a vállad is szép, mondtad neki mindig, a vállad is szép, mondja neki az az alak, hé! – micsoda kiáltás volt ez, tőled szökött a csendbe, az esőbe, a fiú felkapja a fejét, nem szóltam, mondod elvörösödve, csak csúszik a sár, ijedten fülelsz, azt akarod meghallani, hangosan beszéltél-e az imént, mintha bizony (ha fennhangon idézted volna Ritát) szavaid még itt keringenének a hajnali sötétben, a felszerelést fogom ellenőrizni legelőbb, mondod magadban keményen, összeszorítod a szád, hogy ezzel talán a gondolataidat is megzabolázd, ez itt a laktanya kerítése, fények, reflektorok, autómoraj, a hátsó kapunál topogó őr tiszteleg a fegyverével, jól van, Alexa alhadnagy vagyok, az őr köszöntött, sáros a csizmám, mocsok sár, a térdemig ér, a számig ér, Rita nem hogy könyörgött volna, hogy bocsáss meg, cudarul makacs volt, honnan származik ez a makacssága, a nők önvédelme, a nők egymás közt, a vihogás, a sustorgó beszédek a férjekről, minek ez, micsoda megaláztatás nekik is, nekünk is, hát nem lehet másként, csak kijátszva egymást, nem lenne szabad összeengedni őket, valamelyik felbiztatta Ritát, valamelyik kielégületlen dög, nana, szedd össze magad, Rábi őrmester jön két katonával, lőszert vételeztek, sátorlapjuk úszik utánuk a reflektorfényben, a fiúk már gyülekeznek, a küldönc engedélyt kér, hogy felmehessen a körletbe, igen, menjen, egyedül vagy egy pillanatra, megállsz a laktanyaudvaron egy három és feles Csepel mögött, a teherautónak jár a motorja, csörömpöl a motorháztető, durrog a kipufogó, a bűzös motalkó az orrodba vág, jól van, motalkó-szag, valahonnan vezényszó, tehát sapkád, köpenyed, csizmád keretébe foglalva, Alexa alhadnagy, bevonultál a laktanyába, most csak lépj jó erősen, erősen az esővíztől csillogó udvar földjére, Rita, nem, semmi Rita, mély lélegzet, így, így, kifújni a levegőt, máris felenged az újra támadt gyomorgörcs, előre, lépés (jobb láb, bal láb) – meg kellene figyelni, hogyan lép az ember, de akkor menten összezavarná a lépteit, csak így tudunk menni, oda se figyelve,

az alagsorból jönnek fel a fiúk, megkapták a lőszert, húzd meg a szíjat itt hátul, a fene egyen meg, vigyázz azzal a golyószóróval, Vincze itt van? Vincze, felállni, felállni, az esőben érzed a köpenyek és a szíjak nehéz, ázott szagát, a fegyverolaj bűzét, kapcák rendben legyenek, ne halljak nyafogást, húzza meg a bokaszíját, ne imbolyogjon, Kapus, ne imbolyogjon, majd alszik, ha leszerelt, kié ez a kulacs itt a földön, vegye már fel, kiskatona, mert ha én veszem fel – ezek a hangok belőled törnek fel, hallod a hangodat, egy oktávval lejjebb, állapítod meg, szerencsére nagy a nyüzsgés, a válláról a hálóing, megcsikordul a fogad, jól van, esik az eső, az eső, ne féljen az esőtől, Mayer, a katona nem fél az esőtől, húzza ki magát,

a morajlás elhal, csend, egy másodperc, két másodperc, az eső halk permete a rohamsisakokon, a sátorlapokon, három másodperc, micsoda csend, a sorok egyenesek, nem moccan senki, amióta elhangzott a vezényszó, az öreg éles kiáltása, kemény biztonságos hang VIGYÁZZ! a V után az I hang majdnem a fergeteg sivítása, a GY lágyságában is súlyos, az Á íj pattanása, a ZZ-k, megsokszorozódva minden mozgást megmerevítenek, négy másodperc, szegletben, vonalban, átlóban szabályos sorok, rend, rendek, hadrendek, a legénység élén a tisztek, az öreg szemüvegén lecsordul az esőcsepp, csillog a vizes sisakokon a fény, az öreg még a sátorlapját is úgy tudja viselni, mintha első osztályú szabó műhelyéből került volna ki, egyenesen az ő méretére szabva, moccanatlanul áll kifogástalan öltözékében, hallgatja a csendet, ezt szereted benne, a forma, a hivatás szabályainak rendíthetetlen tiszteletét, magad is kiegyenesedsz, a tekintetét keresed, csak egy pillanatra akarsz belekapaszkodni, fél fejjel alacsonyabb nálad, a bal arcán forradás, egy golyó nyoma, most látod igazán, ebben a nagy árnyékokat vető világításban ezt a sebhelyet, szakáll nem nő a helyén, talán a csont is roncsolódott akkoriban, ha tíz centivel feljebb talál a német golyó ott a szlovák hegyekben, erre gondolsz, és ezen kívül is még hányszor találkozhatott a halállal, állsz az egység előtt, keresed az öreg tekintetét, egy emberét, akit már megérintett a felfoghatatlan mélység szele, de aki még most is ilyen moccanatlanul, türelmesen tud állni itt az esőben, a legénység, a tisztesek, tiszthelyettesek és tisztek előtt, a reá bízott emberek és javak felelősségében, élvezve a vigyázz vezényszó után beálló csendet, fegyelmet, akaratának eredményét, nézed ezt a már-már szerzetesi képességekkel rendelkező, idős tisztet, a parancsnokodat, kutatod a néma másodpercek áhítatában, hogy honnan meríti erejét, fáradhatatlanságát, lelkesedését – hiszen magad is erre törsz, erre törtél, ilyen katona akartál lenni a csapatszolgálat, a tisztiiskola óta, s amikor idevezénylésed első napján megismerted, ahogy kezet szorítottatok, ahogy hellyel kínált, a mozdulatában, a hangjában, a szemvillanásában, tartózkodó, mégis kedélyes mosolyában, testtartásában felismerted a képet, mely addig kirajzolatlanul, csak felködlőn élt benned leendő önmagad képeként, s noha soha nem akartál az utánzás gyarlóságába esni, mégis, olykor észrevetted, hogy az ő hangján szólsz a katonákhoz, az ő fegyelmével élsz át napokat, a kiképzés fáradalmait a tőle ellesett szívóssággal vészeled át, de Rita, Rita mindig belekapott ebbe a szépen építgetett vázba, amire majd a betetőzendő épületet szántad, önmagad végső megformálását, belekapott, szétcibálta, s te engedted játszani, mint egy gyermeket, önmagad s leendő önmagad adtad neki játékszerül, nem hitted, hogy ronthat rajtad, vagy legalábbis nem vetted komolyan Rita veszélyeit, képtelen voltál dönteni, hogy mi fontosabb, nőségének engedelmes kiszolgálása, vagy annak a képnek a megteremtése, ami egyetlen célod volt, amióta felöltötted az egyenruhát, s míg te elhanyagoltad a fontossági sorrendet, Rita nagyon is tudta, hogy mi az, ami számára elsődleges, fel sem fogja, tehát soha nem is fogta fel, hogy mit kockáztattál, amikor reá bíztad magad, amikor kisajátított szeszélyei kiszolgálására, de te ezt nem tudtad, hogyan is tudhattad volna, nem értünk a nőkhöz, öregem, a nő egészen másfajta lény, különösen, ha nincs valami rendes, igaz elfoglaltsága a világban, ami emberként is kielégítheti, ez a legrosszabb, komolyan, ez a legveszedelmesebb, most már te is látod, Rita alkalmatlan, hogy hivatásod segítője legyen, nem felrepít, de lehúz, nem is ismeri igazán férfiúi hivatásodat, csupán a férfi kell neki belőled, a másik, az pedig semmi, férfi van sok, ezer és ezer, aki megfelelhet Ritának, vagy bármelyik nőnek, s ebben nincs megállás, tehát Rita nem a te szükségletedet fedezte fel, ebben te is hibás lehetsz, valahogy határozottabban meg kellett volna ismertetned az úttal, amit be akarsz járni, míg olyan nem leszel, mint az öreg, restellted talán, vagy magad sem tudtad hogyan magyarázd meg neki, de lehet, hogy hiába magyaráztad volna, egy nőnek az ilyesmit meg kell éreznie, csak azzal lehet együtt élni, aki ezt megérzi, magyarázatok nélkül felfogja, hogy mi a szolgálata, a szolgálata, ami esetleg kényelmetlen, fárasztó, olykor hátrányos, de embernek való, végtére a nő is ember, a fene egye meg, a te szolgálatod se könnyű, de mit érnél enélkül, valamilyen szolgálat nélkül, mit ért volna az öreg élete, ha egyszer valamikor visszariad, elfárad, engedi, hogy elfáradjon, hat másodperc, a csend mélypontja, megtöri a Csepel teherautó újra feldübörgő moraja, indulnak a 75-ös páncéltörősök, fröcskölik a sarat, Rita, Rita, Rita, mit lehetne tenni, utolsó perc, hogyan lehetne megszökni innen, nem hagyhatod ott Ritát, szabad prédának, gyomorgörcs, összeesni, vagy mi, de akkor bevisznek az ezredorvoshoz, nem, marhaság, semmi esetre sem, csak még nagyobb szégyen, egymás után morajlanak fel a Csepelek az országúti emelkedőnél, hét másodperc, mindjárt indultok ti is, Rita, mit lehetne tenni, hazaszaladni, megragadni a vállát, és kirázni belőle a lelket, Rita, hogy képzeled ezt az egészet ezentúl, nem látod, mennem kell, miért nem szakad meg benned valami, a fene a makacsságodat, hörögnek a Csepelek, megbillennek a 75-ös lövegek a fordulóban, reflektorpászmában állsz, csizmád alatt ég a föld, micsoda tűz, legalább már indulnátok, menet a sáros úton, át az erdőn, 456-os kiszögellési pont, észak-északkelet, az ellenség Zs. alatt beásta magát, Rita csak nevet idegesen, ellöki a karod, hát nem érted, nem érted, hajtogatja, nem tettem semmit ellened, ez a legrosszabb, megfoghatatlan, a nő megragadhatatlan, ha úgy akarja, sziszegő, védekező, sarokba szorított állat, valamit kitalált, ami az ő vélt joga, védi, tiltakozik, hazudik, csal – és el se takarja a testét, rá kellett volna zárni az ajtót, nevetséges, nevetséges, elég rohadt dolog, az öreg vajon mit tett volna, ő hogyan csinálta, soha nem mesél semmit a feleségéről, soha nem beszél a nőkről, egyszer, a jelenlétében, szóba kerültek efféle históriák a tiszti klubban, felemelte száraz bőrű kezét, önök, remélem, nem lennének hajlandók az emésztésükről beszélni, hiszen még nem öreg trotlik, mondta bántás nélkül, udvariasan, kérem, értsenek ebből, ez jut most eszedbe, a nyolcadik másodpercben, amikor az utolsó Csepel is kihajt a kapun, s felhangzik az öreg parancsa az indulásra, a hangba kapaszkodsz, mert nem sikerült elkapnod a tekintetét, amire pedig most különösen nagy szükséged lett volna, a hangját kapod el gyorsan, mely a sorok fölött száll, te fölötted is, levezeted a talpadig, mint egy villámhárító az elektromos kisülést, ütése átmegy rajtad, megtisztít, előrelendíted a lábad, indítod az egységet, menet utánam, megzörrennek a felszerelések, trapp, trapp, víztócsa egy gödröcskében, a jobb szélső sorból mindenki beletoccsan, ez még csak a kezdet, fél négy, nyirkos hideg, sötétség, 456-os kiszögellési pont, a fegyvereken az eső fénye a reflektorok alatt, táborkapu, bal, jobb, bal, jobb, bal, jobb, tisztelgés, két kilométer az országúton, azután jobbra az az ösvény a nedves őszi levelek között, cserjék, kinyúló ágak, csúszós avar, a fiúk még frissek, csörtetnek a bozótban, mint a medvék, ne maradjunk le, tartsanak össze a rajok, Kapus melléd ér, fejed lehajtod egy gally miatt, Kapus lélegzetét érzed a tarkódnál, a köpeny ázott szaga, avarszag, egy kő, ketten is megbotlanak benne, nézzenek a lábuk alá – hála a kőnek, ez a figyelmeztető hang már a te hangod, amit megszoktak a fiúk, a parancsolás személytelen hangja, munkahang, nincs benne Rita, nincs benne a megzavarodott Alexa alhadnagy, de még más, mint az öregé, az ő parancsai a személyiségéből fakadók, s nem neutrálisak, ezt is el kell érned, hogy ne csupán a kötelességedet teljesítsd, de művé magasodjon a munkád, megidézed az öreget, akit nem látsz a sötétben, megidézed térképtáskáját, foszforeszkáló stopper karóráját, száraz bőrű kezét, kicsit nyújtott, nyugodt lépteit, még csak szerep, ahogy magad is megfeszíted a vállad, belenézel a fiúk arcába, de ez a szerep most a segítségedre van, Rita ágya, kitakart meztelen válla, hajzuhataga lassan ellibeg a fák közül, foszladozik, érzed végtagjaidban a menetet, az erőkifejtést az emelkedőn, érzed a testedet, az izmaidat, előtted, mögötted a legénység sorait, a néma kaptatást fel a hegyre, a fegyverek súlya alatt a mellkasok halk zihálását, érzed a csapatot, amibe te is tartozol, a csapat megy a kijelölt úton a kitűzött cél felé, hajnal, novemberi hajnal, elrejti az erdő a sereget, vízcseppek a hervadó lombokról, hiszen szereted az erdőt, gyermekkorodban a h.-i vadaskert, az öt tölgyfa tisztáson a faház, erdész, favágók menedéke, padlótlan, a földjén vizelés nyoma, enyhe húgyszag, mégis rendes kis faház, nagy retesz az ajtón, a tisztás szélén erdei kocsiút, János bácsi a szekérrel, szalonnasütés, vörös szőrű róka a hurokban a páfrányok között, az irtásokon ölfarakások, bükk, cser, szil, tölgy, vadkörte, gyertyán, őznyom, vadászles, a favágók megpökdösik a tenyerüket,

cigarettaszünet, rá lehet gyújtani, nem ízlik a cigaretta, a füstje köhögtet, persze, az a rengeteg bagó az este, a legénység csoportokba verődik, vörös kis parazsak a sötétben, mintha csitulna az eső, talán eláll, lehet, hogy a nap is kisüt virradatkor, 456-os kiszögellési pont, az ácsozat már kirajzolódik a szürke égre, a nap kelte 06.48-kor, még több mint két óra, addigra már Zs. alatt lesztek, az első támadás, tüzérségi össztűz, páncélosok rohama, a falu átfésülése után az ellenséget üldözve irány a T. pusztai major, az öreg egy kis dombon áll, zseblámpáját a térképre irányítja, a fény megcsúszik a celluloid sima lapján, zöld és barna foltok, fekete és piros vonalak, van valakinek kérdése? úristen, mintha az eső sem érte volna az öreget, van valakinek kérdése? ön hogyan viselkedett volna, őrnagy elvtárs, ezt akarod kérdezni tőle, ön mit tett volna, ha a felesége, hiszen ismeri Ritát, ön mit tett volna, a foszforeszkáló számlap a stopperen, mintha az eső nem is érte volna az öreget, áll a dombon, közelében a katonák csendesebbre fogják a beszédet, akkor hát indulás, mondja a tiszteknek, ön mit tett volna, kérded tőle némán, amint feltekint, elkapja révedő pillantásodat, valami baj van, Alexa? – mint ahogy a történelemtanárod fogta át vállad az iskola folyosóján, apád halálakor, azon a napos, januári délelőttön, a mennyezetig érő ablak előtt, csakhogy akkor még ifjú voltál, szükséged volt egy olyan erős, dohányillatú kéznek a szorítására, ami az apádéra emlékeztetett, akkor még nem kellett restellni a riadalmadat, hogy megijedtél az élettől, hálás lehettél a vállszorításért, a januári csillogó hó embertelenségét máris nem érezted a kivetettség mezejének, de most már férfi vagy, katona vagy, önmagadért felelő, embereidért felelő, hivatásodért felelő, most már nem fogadhatsz el oly’ könnyen segítséget, ha vinni akarod valamire, ha olyan akarsz lenni, mint az öreg, valami baj van, Alexa? pedig jó lenne megmondani, jó lenne megszabadulni kissé a feszültségtől, ám ki tudja, hátha erre van szükséged, hátha az öregnek is ilyesmire volt szüksége ahhoz, hogy kemény legyen, határozott legyen, erőt sugárzó legyen a nagy, fehér ablak az iskola folyosóján, a történelemtanárod dohányillatú keze, az ifjúnak kellett az a kéz, hogy az erőt bírás ösvényére vezérelje, de a férfinak már nem jár, nem jár mindig, életünk végéig nem jár, elmúlt az az idő, valami baj van, Alexa? semmi, őrnagy elvtárs, csak a feladaton gondolkodom, ami hazugság is, meg nem is, tehát szerencsés hazugság, élesedik az elme a virradat közeledtével, az öreg még néz egy kicsit vizsgálódva, lehet, hogy beléd lát, erre is volna képessége? – minden bizonnyal, restelkedve sarkon fordulsz, kellő lendülettel, hogy ne lássa rajtad a zavart sietség, a menekülés jelét, már örülsz is, amikor két-három lépéseddel beleveszel a hajnal előtti sötétbe, tartottam a szám, gondolod, s már ez is valami, hisz’ nem a nevetséges, a férfira oly megalázó helyzet feltárásától féltél, az öreg nem olyan, mint a többiek, nem csillanna szemében a gúny, azért örvendsz, mert megálltad a próbát, hallgattál, ha nehéz volt is, jobb így a fiúk előtt is, némi önbecsüléssel tudod kiadni a parancsot a tovább vonulásra, Szabó, vegye át a golyószórót Niedermanntól, nézzenek a lábuk alá, a teremtésit neki, orra buknak a gyökerekben –

de ezek a hangok inkább barátiak, férfiak vagyunk, az erdő tele van férfiakkal, fegyvert cipelnek, csörtetnek a bozótban, hegyről le, ez se kutya, tartani a szerelést a váll és a tompor izmaival a csúszós avaron, lefelé, kissé hátradőlve, fárasztóbb sokszor, mint felfelé kapaszkodni, rángat a mélység, taszít a lendület, tíz perc – a lábak remegnek, a vádli megfeszül, az inak húzódnak, pedig ezek még csak az első órák, Zs.-nél támadás, délre el kell érni a T. pusztai majort, este G.-ben, a hegyi faluban beszállásolás, mindössze három és félórás pihenő, reggel kilenckor újabb támadás, Niedermann görcsösen markolja a golyószórót, hotelportás, németül és franciául beszél, a viselkedése kifogástalan, biztosan jó hotelportás, Szabó zeneszerzőnek készül, Kapus villamoskalauz, de mindez most nem számít, katonák, ereszkednek lefelé a lejtőn, elállt az eső, még szerencse, hajnali szél támad, felkapja az avar illatát, a fonnyadó lombok fanyar szagát, a földszagot, talán szétcibálja a felhőket, száradnak a köpenyek, a csizmák, itt vagyunk együtt, gondolod, férfiak, akiknek menni kell a lucskos erdőben, gally roppan, ágak csapódnak az arcokba, egészséges káromkodás, felzárkózni, ne maradjon le, ne csörömpöljön, mint egy cirkuszos –

az első házak, kis település az erdő szélén, az egyik ablakban fény, árny vetül a függönyre, kerítés postaládával, kifeszített dróthuzalon lánc csörren, ne a kutyával haverkodjon, felzárkózni, felzárkózni, két hosszú sor az út mentén, jobbról is, balról is, a füves árokparton halkan dübögnek a léptek, még csak hat kilométer az indulás óta, észak-északkelet irányba, harminc még hátra van, imbolygó árnyalakok a pirkadatban, az ég alja meghasad, vörös fény, ott már eloszlottak a felhők, az út makadámba torkoll, útjelző tábla, az első ébredő madarak, világosodik, a makadám két partján a katonák hullámzó menete, nem kell lépést tartani, kis kitérők a zúzottkő prizmáknál, menet, menet, menet, rosszan csizmád alatt a kő, ezek a te lépteid, ezekre kell majd emlékezned mindig, a megtett kilométerekre, a menetekre, a feladatokra, a sikeres feladatokra, mint ahogy Niedermann-nak a hotelportásságra, Szabónak a megkomponált muzsikára, Kapusnak a villamosokra, a fiúk elmennek, leszerelnek, szétszélednek, de valahol majd mindegyik azt csinálja, amit te, azt kell tennetek valamennyiőtöknek, elvégezni valamit jól, pontosan, szépen, ez az egyetlen, amire nagyon figyelj, hogy legyen mire emlékezned, Ritával, Rita nélkül, a dolog ugyanaz –

mély huppogás, torkolattüzek, a tüzérség már lövi a feltételezett ellenség állásait, pirkad, látni a felhőket nyugaton, keleten világos az égbolt, kirajzolódnak az arcok, Zs. felől megérkezik a parancsnoki terepjáró, Tánczos tizedes jelentkezik az őrnagynál, az öreg mond valamit Benedek főhadnagynak, beszáll a kocsiba, torkolattüzek, megkezdődött, kukoricás az út mentén, eltakarja a falu házait, a szárakon, a letört csövek helyén, kis csuhécsomók, a föld fekete a nedvességtől, gyenge fény éri a fák hegyét, templomtorony, fehér házak, kerítések, vegyesbolt, egy parasztasszony a kapunál, nézi a libasorban vonuló katonákat, néz téged, hová, hová, inted, hogy előre, elkísér a tekintete, az öreg a terepjáró hágcsóján áll a templom előtti téren, találkoznak a századok, az iskola udvarán konyhakocsik, előbb az első szakasz, Rábi őrmester vezeti őket, a fiúk tartják a csajkát, éhesek, süt a nap, egy óra pihenő, Benedek főhadnagy cigarettával kínál, elfogadod, már jólesik a füst, nekidőlsz az iskola falának, sárga fény, sárga fák a téren, fahíd, enyhe zsibbadás a tagjaidban, combcsontod táján nyilamlás, hát nem erre az útra készültél fel az este, az biztos, de valahogy majd csak lesz, átjöhetnétek a feleségeddel – Benedek főhadnagy beszél hozzád, felkapod a fejed, nem, nem tud semmit, nem úgy mondja, régen voltatok nálunk, Kata szeretne römizni, de hát kettesben – persze, persze, mondod, de arra gondolsz, indulhatnátok már, mit mondjál ezeknek, hogyan lehetne elintézni, talán ha Rita hazamenne az anyjához, de akkor is, egy idő után kérdenék, hol van, milyen igaza van az öregnek, hogy négy fal közé zárja a magánéletét, ezt is meg kell tanulnod tőle, Benedek várja a választ, ez aztán megalázó helyzet, úgy tenni, mintha elengednéd a füled mellett a szavait, pardon, mondod, keresek egy bizonyos helyet, még mosolyogsz is, hogy ilyen jópofa vagy, otthagyod, esetlenül téblábolsz az iskolaudvaron, azt hiszed, mindenki nézi, mit csinálsz, hogyan mórikálsz, még a vécébe is behúzódol, hogy Benedek, ha lát, hazugságon ne kapjon, vársz ott a bűzben, míg meg nem hallod a katonák szedelőzködését, indulás, felszerelni – ez a hang adja vissza a biztonságodat, ne húzzuk az időt, kapcák rendben, sorakozó az úton,

nóta, bal, jobb, bal, jobb, egy-ke-há-négy, bizonytalan kornyikálás csap át a megtalált dallamba, a falusiak kiállnak az utcára, mégy az egység mellett, bal, jobb, bal, jobb, a ritmus, a ritmus visszatérít, ritkulnak a házak, jegenyesor, temető, még egy ház, a földek, nóta állj, csak a trapp-trapp-trapp-trapp, ismét egy óra, aztán a terep, balra letértek az útról, dűlő visz a hegyláb felé, tocsakos rét, gémeskút, korhadt vályúval, fák, erdő, őszi, napos, sárga erdő, kopasz, fekete ágak, tizenkét óra, a fiúk kigombolják a köpeny felső gombját, a rohamsisakok alól csordul az izzadság, kinek van vize, adjál vizet, az enyém elfogyott, kinek van vize, mérgelődhetsz, megmondtad, hogy a vízzel takarékoskodjanak, a feltevés szerint a kutak mérgezettek, fegyelem, fegyelem, hányszor mondja maguknak az ember, lemaradnak, húzzák a lábukat, morgolódnak, vegye át a lőszeres ládát Sebestyén, és ne maradjon le, előresietsz, kezdődik az emelkedő, a nyilamlás a combcsontod táján, mi a fene lehet, delelőn áll a nap, Rita beért a városba, biztosan bement az a, ó, az isten verje meg, nyavalyás dolog a verejtékezés ebben a hideg, novemberi napsütésben, tapad az ing a hátadon, előresietsz, csak gyerünk, gyerünk, emberek, mintha nem is nekik szólnál, hát persze, a te felszerelésed negyedannyi sincs, mint az övék, de te is érzed a csontokba vájó kimerültséget, keserű a szád, ajkad száraz, fogaidra tapad, gyerünk, emberek, hol az istenben az a rohadt T. pusztai major, megállsz egy fánál, nézed a térképet, hátad a rücskös kéregnek veted, megvárod, amíg a közeledben kapaszkodó katona odább vánszorog, megropogtatod a csontjaidat, ül abban a szemét eszpresszóban, már biztosan odaért, találkoznak, nevet, ahogy Rita nevetni tud, kicsit túl hangosan is talán, ott ülnek, villan a szemed, mozgás, üvöltöd, a fához érkező katona összerezzen, dühödten nézel utána, hát csak üljön ott, csak üljön ott azzal a pasassal, megnézed a térképet, valami vonatkozási pontot keresel, a patakot már elhagytátok, innen tehát két kilométer, két kilométer semmi az utcán, semmi az országúton, de hegynek föl, völgynek le iszonyú sok, leereszted a térképtokot, most aztán érzed a tegnap esti cigarettákat, az erőtlenséget, még két kilométer, valaki odaér a fához, az utolsó ember, a többiek már ott kapaszkodnak a bokrok között, odaér a fához, leroskad a nedves fűre, csörren mellette a zöld lőszeres rekesz, Sebestyén honvéd, kitől kapott engedélyt, álljon föl, a bokám, nyöszörög Sebestyén, és ráncigálja lábáról a csizmáját, igazítsa meg a kapcáját, hányszor mondjam, hogy vigyázzanak, a kapca a földre hull, a fiú sarkán már felpattant a vízhólyag, sebesre dörzsölte a csizma, a nyers hús piros, na, szedje rendbe magát, nem maradhat itt, mondod keményen, holott legszívesebben te is melléje ülnél, már csak két kilométer, a rosseb aki belevág, szitkozódik Sebestyén, fellöki a sisakját a homlokáról, szőke haja nedves tincsekben tapad izzadt bőrére, ne káromkodjon itt, gyerünk gyorsan, csak rosszabb, ha üldögél, nézze, hogy lemarad, ha főbe lőnek se megyek tovább, ez már dühbe gurít, hát te, gondolod, te mégy, éppen miattuk mégy, ne várja, hogy kihallgatásra rendeljem, felnézel az égre, mert a gyomorsav marja a torkodat, az egység szétszóródva ott kapaszkodik az emelkedőn, le-lemaradnak, de a tisztesek noszogatják a fiúkat, na, gyerünk, Sebestyén, nemsokára pihenő, tartson ki, magadnak is mondod ezt, nézed a keservesen szitkozódó katonát, hogyan tekeri vissza fájós lábára a kapcát, húzza fel a csizmáját, még fel is segíted a földről, mégy mellette, Sebestyén biceg, minden lépésnél eltorzul az arca, két kilométer, két kilométer a lehetetlennel egyenlő ilyen állapotban, de mit tegyél, nem veheted a válladra, érzed lábikrádban a görcsöt, posztóruhád alatt a veríték undorító gőzét, beszélned kell, hogy lelket tarts mindkettőtökben, gyerünk, Sebestyén, nem fog belehalni, emberelje meg magát, pedig magad is érzed a fiú sebét, nyavalyás dolog, a csizma ilyenkor éget, mint az izzó vas, fáradtságod összekeveredik Sebestyén fájdalmának pszichés ragályával, nem fog belehalni, na, adja ide azt a lőszeres rekeszt, a fiú meghökken, vonakodik, van benne tisztesség, ez a fontos, kicsit kinyiffant, de van benne tisztesség, adja csak ide – nehéz ez a vacak, üresen is elég lenne most vinni, fémláda, vékonyka füle a tenyeredbe vág, Sebestyén kicsit megkönnyebbülten biceg melletted, rossz nézni, ahogy húzza a fűben sebes lábát, hiába, ezzel most nem lehet törődni, el kell érni a majort, ott majd pihenhet, de ez a fától idáig még csak száz méter, emelkedő, gödrök, kiálló gyökerek, kerülgetni kell a göcsörtöket, gyerünk, gyerünk, kiskatona, a fiú zihál, megtorpan, halálosan kimerült, belekapaszkodik egy kiálló gallyba, a gally reccsen, letörik, Sebestyén visszazuhan, vesse meg a lábát, nem tudom, nem tudom, az istenit magának, lucskos a tenyered az izzadságától, felhúzod a fiút, tovább, tovább, megfeszülnek az inaid, egyre meredekebb az emelkedő, a föld fölé hajolsz, az arcod előtt fonnyadt fűcsomók, fekete ágak, a föld, a föld, gyerünk, Sebestyén, nyújtsa a karját, a fiú majdnem sír, látszik rajta a jóindulatú igyekvés, nem csap be, behunyod a szemed, győznöd kell erővel, mondod magadban a katonának, kinyitod a szemed, megint előbbre jutottatok, egy kis egyenletes talaj, na, most igyekezzünk, a fiú mozdítja a lábát, előre, előre, mintha vasból lenne, végre egy lépés, szuszogás, megint egy lépés, egy másodperc, három másodperc, a tekinteteddel parancsolsz neki, a test ereje már kifogyóban, itt már csak az akarat győzhet, a te akaratod magadban, és a sebes lábát vonszoló katonában, az ösztönök a nyugalmat követelik, a zsigerek pillanatonként feladják a küzdelmet, csupán az akarat emeli a lábat, rántja mozgásba az izmot, fák, földszag, verítékszag, küzdelmed a méterekért, végigfeküdni a nedves füvön, behunyni a szemed, semmivel se törődni, de nem lehet, ha most megadod magad, ha megadjátok most magatokat Sebestyénnel, akkor nincs tovább, akkor nem szabadulhatsz meg többé, el kell érni a T. pusztai majort, el kell vezetned oda katonádat, Rita majd hazamegy az anyjához, az öreg biztosan abban a percben sarkon fordult volna, ott hagyta volna, nem úgy, mint te, hogy kérted, faggattad, neked egyetlen feladatod van, győzni erővel, keményen, rettenetesen vonz a föld, koncentrálni, koncentrálni, gyerünk, Sebestyén, gyerünk, bátran, ritkulnak a fák, a sárgára fakult hangafűben már látni a major szürke épületeit, zihál a tüdőd, a lőszeres rekesz súlya méterenként növekszik, még egy lépés, Sebestyén, még egy lépés, átfogod a vállát, így közeledtek a tisztáshoz, ez az egyetlen lehetőség, az akarat az egyetlen lehetőség, győzni kell még tizennyolc óra hosszat, még sok-sok óra hosszat, még egy lépés, Sebestyén, mondod, még egy, s egyszer csak megérkezik az ember