Karlstein felé

Esős időben indultak, Pável az autójával értük ment a szállodához, az Ambassador szolgálatos portása kinyitotta a Skoda ajtaját, meghajolt előttük, már megszokta, hogy borravalót kap Bánkutitól. – Csak úgy szórja a koronákat – panaszolta Bánkutiné Pávelnek a kocsiban. A férje mellé huppant, becsapta az ajtót. – Az előkelő idegen – mondta Bánkuti szigorúan. – Már megint játszik – magyarázta az asszony Pávelnek. A fiú nevetett. Bekapcsolta az ablaktörlőket, esett az eső. – Indulhatunk?

– Legyen szíves, Karlsteinbe! – intett Bánkuti. Hátradőlt az ülésen, kubai cigarettás csomagot bontott, kipöckölt egy szivarkát. Az öngyújtót tegnap vette, Ronson gázgyújtó. Lehet, hogy a gázgyújtó miatt csinálta a felhajtást. Telefüstölte a kocsit. – Meg sem kérdezted, hogy dohányozhatsz-e az autóban – szólt az asszony. – Persze, persze – nyugtatta meg Pável –, csak tessék. – De még nem is reggelizett. Majd megint fáj a gyomra. – Nem reggeliztetek? – Siettünk, nem akartuk, hogy várjon ránk. – Nem vagyunk időhöz kötve – udvariaskodott a fiú. A visszapillantó tükörből jól látta az asszonyt. Keskeny, kreol arc, fekete konty. Hindu nőre emlékeztette. „Talán tegeznem kellene – gondolta Pável. – Nyugodtan tegezhetném, hiszen a sógornőm.” – Tudsz útközben valami jó kis kocsmát? – kérdezte Bánkuti. – Valami romantikus csehót. – Majd keresünk egyet az út mentén – bólintott a fiú. Kedvvel fuvarozta őket e néhány napban, de leginkább a sógornője, Ilma miatt. Az unokabátyja viselkedésében volt valami idegesítő. Mintha unatkozna. Ma meg akarta mutatni nekik Karlsteint. Ilma lelkesedett, de Bánkuti már előre fanyalgott. – Ezek a régi várak semmit sem érnek. Kihalt oduk. Még ha valamennyire rekonstruálni lehetne a régi várlakók életét. De, tudod, a hétköznapjaikat, nem a nagy történelmi eseményeket. Mondjuk, hogy mit főztek az asszonyok, milyen fehérneműt hordtak, a férfiak mit csináltak, amikor nem harcoltak, meg ilyesmi…

– Kár, hogy esik – mondta Ilma –, de nem baj. Szeretem ezt a szép, lassú esőt. – Neked minden jó – méltatlankodott Bánkuti. – Ha éppen havazna, annak is örülnél. – Miért fáj neked, ha örülök valaminek? – Bánom is én, örülj! Csak unom, hogy minden éppúgy jó, ahogy van. – Légy szíves, hagyj békén!

– Csak nem akartok veszekedni? – nevetett Pável. A Vencel tér sarkán ráfordult a keskeny körútra, sűrűsödött a forgalom, a piros villamosok döcögtek. A kocsiablak bepárásodott. – Hoztam egy kis csokoládét – kotorászott Ilma a táskájában. – Tessék, remélem, szereti? – Pável féloldalasan hátrahajtotta a fejét, az asszony a szájába dugott egy mogyorós szeletkét. Figyelni kellett az utat is, a fiú – talán véletlenül – foga közé kapta Ilma ujjait. Érezte az asszony, de nem szólt.

– Te is kérsz? – Bánkuti a cigarettájára mutatott. – Eldobhatnád, olyan gyomorgörcseid lesznek!… – Hagyd már a gyomromat – bosszankodott Bánkuti. – Mindig ezzel jössz.

– Pável, kérem – hajolt előre az asszony –, most mondja meg! Szabad reggeli előtt cigarettázni? Képtelen vagyok leszoktatni. Pável, kérem, maga rendes ember, azonkívül a rokona is, szóljon az unokabátyjára. – Azonnal dobd el azt a cigarettát! – tréfálkozott Pável. Látta, Bánkuti egy pillanatra meghökken, erre harsányan felnevetett. Az asszony is nevetett, előrehajolva, a fiú érezte a Givenchy tömjénes illatát. Három nappal ezelőtt ismerte meg a sógornőjét a prágai repülőtéren. Az unokabátyját tíz éve nem látta. Pedig harmincnyolc után sokszor voltak együtt Kassán, ifjúkorukban. Együtt gyerekeskedtek. Pável úgy vélte, a régi jó pajtás megöregedett. Haja kihullott, szeme körül sok a ránc, noha két év múlva lesz csak negyven. Ilma a harmadik felesége. Az elsővel Pesten találkozott Pável, a másodikkal már nem. Ilmát is csak fényképről ismerte. A Givenchy illata elkeveredett a cigarettafüsttel, ha most ihatna egy pohárka baccardit is, nem állna jót magáért. Fütyörészett. – Emlékszel? – kérdezte hirtelen a bátyjától. – Emlékszel még arra a nagy pajtára, ott az udvarunkban? Meg Pipikére, arra a fekete kislányra Bradovkáéktól. Meg az egész bandára? – Bánkuti arca megenyhült, bólintott. – Mi lett Pipikével? – Pável nevetett. – Férjhez ment, Brnóban lakik, egyszer a vásáron találkoztam vele. Alig ismertem rá. Elhízott, megcsúnyult. Hiányzott a felső metszőfoga. Nem is értem, egy harmincöt éves nő hogy hanyagolhatja el magát ennyire?! – Bánkuti hallgatott. – Ez az – mondta –, mindig ez a vége. Tönkremennek. – Nana! – tiltakozott Ilma. – Ez magára soha nem lesz érvényes – udvariaskodott Pável. – Istenem, mire való ez a magázódás! Idegesít! – Pillanatnyi csend támadt, Ilma is érezte szavaiban az indulatot. – Még nem szoktam meg – mondta csendesen Pável. – Még nem szoktalak meg…

– Az a jó, hogy nem értek semmit ezekből a feliratokból, itt az üzletek fölötti táblákon – szólt Bánkuti. – Tehát hol vagyunk? – Prágában – kezdte Pável. De Bánkuti legyintett. – Azt hiszed, ennek ez megfelelő? – kérdezte Ilma. – Miért, hát hol szeretnél lenni? – Akárhol – mondta az asszony –, csak nem ott, ahol éppen van. – Türelmetlenül, kissé gúnyosan kezdte sorolni: – Ez egy idegen város, talán Európában, talán Ázsiában… nem lehet tudni. Minden bizonytalan. Talán itt élünk már hónapok óta, talán most érkeztünk… Talán ő egy öreg üzletember, én meg egy kis nőcske, akit felcsípett… De az is lehet, hogy a nagybátyám, te meg, Pável a férjem… nem, a szeretőm vagy, és egy kicsit megkocsikáztatjuk. Megnézzük őseink lovagvárát… Ott majd mi egy kicsit csókolózunk, amíg ő nézegeti a régi köveket… – Hirtelen abbahagyta. – Fáradt vagyok. Ma még nem ittam kávét.

– Mi bajod? – nézett rá Bánkuti. Ilma hátradőlt az ülésen, az arca megkeményedett. Kapkodva elővette a napszemüvegét: – Ez a szürke fény megvakít.

Pável komoran ült. Nézte az esős utat. Teherautók húztak el mellettük, a szélvédőre freccsentették a sarat. Szitkozódott. – Kérlek szépen – hallotta az unokabátyja hangját. – Kérlek szépen, Pável, te mit szólsz ehhez? Minden ingerli, ami a kedvemre való. Semmi érzéke az illúziókhoz. Odahaza számokkal foglalkozik, ezek a számok egészen földhözragadttá teszik. Emlékszel a mi nagy álmodozásainkra? Igen, az a pajta! Az volt a mi csodálatos világunk! Pipike azon a pókhálós szánon ült, „Katalin cárnő vágtatott a nagy orosz sztyeppén”, mi meg a katonái voltunk. – Döcögve nevetett. – Te is csókolóztál vele, nem is emlékszem?

– Van itt egy kis kocsma – lassított Pável. – Talán kapunk kávét. Meg tojásrántottát, ánizspálinkát. Megálljak? – Akarod? – kérdezte Bánkuti a feleségét. – Most miért nem szólsz? – Ilma bólintott. – Na, hála istennek! – sóhajtott Bánkuti. Pável behajtott a parkolóhelyre. Az eső még esett, Bánkuti előreszaladt, a fiú bezárta a kocsit. Ilma állt az esőben, feltartotta arcát, napszemüvege elhomályosult az esőcseppektől. Gyere – fogta meg a karját Pável. Az asszony erőtlenül lépdelt. Pável kicsit magához szorította. Erős illata volt a Givenchynek. – Gyertek már! – kiáltotta Bánkuti a kocsma ajtajából. – Remek hely, olyan, mint egy öreg kaliforniai lebuj!

– Szörnyű – mondta Ilma –, soha nem járt Kaliforniában, de tudja, milyen ott egy lebuj. – Gyerekkorunkban is mindig ő volt a nagy kitaláló – magyarázta Pável. – Jópofa volt. – Ó, igen, jópofa – sóhajtott Ilma –, de sokszor úgy érzem, csak egy csíkos öltöny jár-kél mellettem, amiből árad a cigarettafüst… Milyen erős kezed van. Hasonlít egymásra a kezetek… – Kapkodva folytatta. – Eleinte nagyon szórakoztatott az álmodozása. De azt hiszem, ő végül is egyedül akar lenni. Nem panaszképpen mondom. – Persze – bólintott Pável –, csakhogy nagy csapás lenne számára… – Micsoda? – nézett rá Ilma. Pável zavartan nevetett. – Bocsáss meg – mondta –, lehet, hogy rosszul értettem a szavaidat.

– El akartok ázni? – integetett Bánkuti újra az ajtóból. Ilma elindult: – Menjünk. Most belekergült ebbe a „kaliforniai lebujba”. Majd igyekszem, hogy ne rontsam el a kedvét.