Ami megmarad

A kerítés még a régi, csak itt-ott bontotta meg az idő, a lécek elkorhadtak, kitöredeztek, a diófa is elszáradt (ezen a homokos talajon nem élnek meg negyven évet), csupán az egyik ág zöldell még, s lám, most is tormalevelek bokra növi be a fa tövét. És a betonutacska a házig? Ez már új; sima, színes lapok, a régi durva, szürke, kövecses öntet volt, ha elestem rajta – gyermekkoromban – felhorzsolta térdemen a bőrt, csípős égő fájdalmat okozott. – Ott van, ni! – mondta Géza bácsi, állt a ház előtt, a verandánál, fehér, gallér nélküli ingben, bő cejgnadrágja fölé domborodó pocakjával (nadrágszíja nem is tudom, miként tartotta derekán a nadrágot, hosszú szíj volt, a vége lafogott) – állt a verandánál, kezében locsolókanna, barna szeme az erős, fekete szemöldök alól haragosan villant, dús bajusza mögül morogta: – Ott van, ni! – miközben feltápászkodtam a betonról, és riadtan nézegettem a horzsolás nyomán kiserkent vért. Jött a nagynéném, Géza bácsi felesége. – Jaj, már megint az a beton! – sopánkodott, vitt a kúthoz, lemosni a sebet. – Az a ronda beton! – De Géza bácsi legyintett: – Mondom mindig, hogy lassabban, nem trappban, mint a lovak! – Estefelé lehetett, ilyenkor, alkonyat előtt, amikor Géza bácsi már hazatért a gyárból. Az öt negyvenes HÉV-vel jött, fekete kiskabátban, simléderes sapkában. Vajon mi lett a táskájával? Vasutastáska volt, hasas, két csat fogta össze, abban hordta az alumínium lábaskát, meg mindenféle fahulladékot hozott a gyárból, gyújtósnak, kiborította a konyhaasztalra, s engedte, hadd válogassak közte, szép, kerekre fűrészelt darabkák voltak, simára csiszolt lécecskék, kockák. Róza néni, a felesége, hat órára elkészítette az ételt (estére főzött mindig frisset, hogy a férje másnap abból vihessen ebédet), a nyári konyhában terített. Szótlanul ettünk, ha fecsegni támadt kedvem, Géza bácsi rám szólt: – Magyar ember evés közben nem beszél! – Féltem tőle. Féltem és csodáltam őt. Hatalmas ember volt, testes, mély hangú, kevés beszédű. Jóízűen falatozott, kis őrlővel borsot darált a levesbe, hegyes, zöld, méregerős paprikákat evett, félliteres korsóból itta a kútvizet evés után. Megoldotta a nadrágszíját – na, Rozika – mondta a feleségének –, ez jó volt. Cigarettát sodort a nikkeldózniból, kerekes rézgyújtóval lobbantott tüzet, mindig figyeltem, nem fog-e lángot a bajusza. Felállt az asztaltól, kiballagott a kertjébe a gyümölcsfái közé. A cigaretta szünet nélkül füstölgött a szájában, egészen tövig szívta, a papír sárga lett a nikotintól, akár csak az ujjai – most jut eszembe, a bal keze hüvelykjén a köröm különös alakú volt, egyszer kérdeztem tőle, mi az a vaskos él a körme hosszán? – Megharapta a medve – mondta. Csak később tudtam meg, hogy a fűrészgép vágta el, azóta nőtt ilyenre. Ez is mindig nikotinos volt, mutatóujja és hüvelykje közé fogta a csikket, a parázs már a bőrt égette, amikor végre eltaposta.

Alkonyatkor telemerte a kút melletti víztárolót, abból hordta szét öntözőkannával a vizet virágra, veteményre. Friss, jó szagú lett a kert. Még sötétedés előtt kiült a ház elé a maga készítette kispadra, feltette szemüvegét, és beleolvasott az újságba. Ilyenkor már papucsban volt, drapp kockás flanellmamuszban, a kutyája – Bundi, szép, fehér juhász eb – melléje telepedett, Géza bácsi fél kézzel Bundi fejét cirógatta, az eb szemhunyorgatva, nyakát kissé hátraszegve, nyugalmasan tűrte, szerette gazdáját, nyomában ügetett egész este. Amikor már bezárták a tyúkokat, s Róza néni odabenn a petróleumlámpa fényénél ágyazott (volt villany a házban, csak takarékoskodtak vele) – Géza bácsi Bundival játszott a kertben, tapsolt neki, biztatta: – Fogd meg, fogd meg! – a kutya meg veszetten futkosott a kerítésig és vissza, végig az utakon, az elnéptelenedett baromfiudvarban, lihegve, hálás vinnyogással.

Vaskos, piros csíkos huzatú párnák és dunnák várták Géza bácsit éjszakára. A szobában fényképek lógtak, kettejük ifjúkori portréi, rokonok fotográfiái. Nagy, római számjegyű ingaóra kondult időnként a csendben. Géza bácsi még elszívott egy cigarettát az ágyban, parazsa világított a sötétben. Mire reggel felkeltem, ő már a faárugyárban volt a gépei között. Hajnalban ment, Róza néni a pincéből felhozta a frissen tartott ételt, ebédet mert a csajkába. Géza bácsi nem reggelizett mást, csak egy csésze feketekávét, kevéske rummal. Azt hiszem, reggelizés közben is cigarettázott.

Így élt évtizedeken át. Vasárnap Róza néni templomba ment, ő soha. De nem esett szó köztük arról, hogy miért nem jár templomba. Így volt rendjén. Kilenc órakor fogta a demizsont, és átballagott Csömörre. Vett három liter bort. Amíg a kocsmáros telemerte a demizsont, fröccsöt ivott, és nézte a kuglizókat. Délután mindketten szunyókáltak a hűs szobában, de az estéjük már olyan volt, mint a köznapi: locsolás, sepregetés a baromfiudvarban, korai lefekvés.

Ez a kert volt az övék, az a kis ház ott a fák között. A bukszusok sincsenek már meg, a mézédes szilva is kipusztult. Talán még a szőlők – ezt az útmenti lugast ők telepítették. Csömörön fekszenek a temetőben. Házukban mások laknak, kertjükben más szedi a gyümölcsöt. Ha jól emlékszem, Bundit (végelgyengülésben múlt ki) Géza bácsi a diófa alá temette. Szép kutya volt. Szerette a gazdáját. Azt hiszem, én is szerettem Géza bácsit, noha féltem tőle. – Ott van ni! – mondta, amikor elestem. Nem is sajnált. Pedig szerethetett. Egyszer egy kis talicskát fabrikált nekem. Pontosan olyan volt, mint egy igazi, facsapokkal, a kerekén vasabronccsal. A fészerben csinálta, néztem, hogy dolgozik. Ujjaival végig-végigsimított a fán. Szeme elé tartotta, méregette. A szájában tartotta a szögeket. Két-három csapás a kalapáccsal – a szög pontosan a helyén volt. Szerette a fát. Volt néhány deszkája, léce, kátránypapírral védte.

Nem tudom, hová lett az a kis talicska? Valaki eltüzelhette. Kár. De ez a létra, itt a barackfának támasztva, ez még talán az ő műve. És a pad? Nem, az már nincs meg.

Öt óra negyvenkor jött haza mindig. Leszállt a HÉV-ről, a kapunál várta a kutyája. Sokat cigarettázott. A bal hüvelykjén a köröm… Ilyen emlékek maradtak róla. Hatvan évet élt. Itt járt, ezeken az utakon, cúgos cipőben – nyáron is cúgos cipőben. Semmi különöset nem tett élete hatvan évében. Dolgozott, fát ültetett, lugast nevelt. Gyermekei nem születtek. Háromszáz négyszögöl volt az övé a világból. Azt hiszem, bútorokat gyártott az üzem, ahol dolgozott. Azok a bútorok még valahol ott lehetnek a lakásokban, a nyaralókban, az irodákban. De hát azokon cégjelzés van, s nem az ő neve.