Köd

Két napja engedett a fagy, csütörtök este meleg szél támadt, csorgott az eresz, csak a hajnali hideg állította meg az olvadást. Összetöppedt a hó, s azóta fogy, vékony, likacsos jéggé keményedett. Nappal – leginkább délfelé – a hótól szabadult föld sárrá puhul, de amint feltámad a szél, amint tompul a fény, a sárba tiport lábnyomok megszikkadnak, a jéghátakon csorgó vizek megmerevednek.

Gaálné, a szomszédban, a boltból jövet megcsúszott az ajtaja előtti téglajárdában, kékre-zöldre verte az oldalát. Hermina átment, segített Gaálnénak levetkőzni, ólomvizes borogatást tett a zúzódásokra. Hermina nagyon megijedt. Persze: a jég! Csaknem méteres volt a hó, nem apadt el nyomtalanul. Lenn, az országút már száraz, csakhogy az országúton nagy a forgalom, felverték, elpusztították a havat, a jeget, a járművek. De a hegyi utakon?!

És estére köd szállt a Koporsó-hegy felől a völgybe, és köd szállt a folyóról – elborította a falut. Akár a füst: bomló gomolygással szállt lámpától lámpáig az utcákon, mintha kigyulladtak volna a házak. S reggel még mindig ott ült a kertekben, a tetőkön. A hegy nem is látszott.

A jég az utakon – gondolta Hermina. Föntebb még több lehet a jég. Azok az utak a vágatok alján, a lejtőkön, a völgyben még nyáron se jók. Endre eleget panaszolja. És akkor még ez a köd is!

Ismeri Endre autóját. Hatalmas dög. Ha az ember melléje áll, a felső hágcsó ott van a válla magasában. Rettentő, dübörgő állat. Oldala nincs, vasrudak ágaskodnak a plató szélén, láncok csörögnek a vasrudakon. Azokkal erősítik az autóra a rönkfát.

Ezt a félelmes gépezetet Endre vezeti, maga.

Hermina elhúzta a függönyt. A ködben a fák. Fekete fák; a nedves kert, hófoltok a bokrok alatt. A cinkéknek kikötött egy kis szalonnát. Nem látni a cinkéket. Borzolt tollú feketerigó gubbaszt a kőfalon.

Hermina az éjjel Endrével álmodott. Az óriási narancsszínű teherautó nekiiramodott a lejtőn, ő is ott ült a férje mellett a kabinban. Minden tejszínű volt, fehér, átláthatatlan. Az erdő felbukkanó fái között kellett kormányozni a száguldó autót. Endre nevetett, markolta a volánt, ki is értek egy tisztásra. A férje mutatta, hogy sikerült, de váratlanul besüppedt alattuk a fehér mező, s már nem tudtak kiszállni a kocsiból…

A rigó meg se moccan a kőfalon.

Hermina elengedte a függönyt. Magára kapta a kabátját, és átszaladt Gaálnéhoz.

– Ó, már tüzet rak? – állt meg a konyhaajtóban.

– Ha látná, mind megfeketedett az ütés nyoma – mondta Gaálné. – Az a fontos, hogy nem tört csont. Most már jobb lesz.

Gaálné is egyedül volt.

Kávé forrt, az illat betöltötte a konyhát. Bronzedények díszelegtek a polcokon, meg külföldi kávés konzervek, dobozok. A tűzhely fölött angol szövegű falvédő. Az ablak mellett meg lécre feszített térkép. A Földközi-tenger.

– Olyan rosszat álmodtam – panaszolta Hermina. Leült a tűzhely közelében. Gaálné kék köntösben, fésületlen bronzősz hajjal téblábolt. Nem is tekintett föl:

– A férjéről – mondta. Észrevette, hogy Hermina csodálkozik. – Én is szoktam. De talán csak annyi az egész, hogy sokat gondolunk rájuk nappal. Nem akarok hinni a babonákban meg az álomlátásban. Meg is bolondulnék.

– Csak, tudja, rossz, hogy harmadik napja nincs itthon.

– Harmadik napja! – nevetett Gaálné.

– Na igen, tudom – restelkedett Hermina.

A kávészag megnyugtató volt. Kicsit minden egyszerűbb lett.

– Megkínálhatom?

Leültek az asztal mellé. – Törökösen főzöm – mondta Gaálné –, a férjem úgy szereti.

– Elmaradtak a szállítással a hó – miatt magyarázta Hermina. – Hiába, nem tudtak megmoccanni se az autók. Most aztán éjjel-nappal fuvaroznak.

Gaálné a csészéje fölött nézte a fiatalasszonyt. Telt, sima arc, kis orr, duzzadt száj, ijedt kék szem. – Ma hazajön?

– Ma délután. Igen – mondta készségesen Hermina.

– Na látja.

– Igen, tudom.

Szép rend volt a konyhában. Jó mód. Színes dobozok, porcelánok. Hermina a térképet nézte. A térképbe szúrt zászlócskát.

– Hol vannak?

Gaálné nem nézett a térképre. Tudta. – Konstancában – mondta.

– Akkor már jönnek hazafelé?

– Még három hét. Talán. Most már minden este hallgatom a vízállásjelentést. A Duna Turnu-Severinnél… a Duna Apatinnál…

– Jé, én akkor mindig kikapcsolom a rádiót.

– Mindenki kikapcsolja. De nekem tudnom kell. Azt hiszem, elég jó lesz a vízállás. És jég sincs.

– Csak köd. Az utak meg nagyon csúszósak.

– A köd nem számít, csak a Duna mélysége. A tengeren néha nagy a köd. Az uram mesélte, sokszor olyan köd van, hogy a fedélzeten sem látják egymást. Szünet nélkül szól a ködkürt.

– Nem szeretem a ködöt – mondta Hermina. – Akkor történik a legtöbb baleset. És Endrének akkor is mennie kell. Tudja, azok a nagy rönkök. Már az is borzasztó, hogy olyan hatalmas rönköket szállít a kocsiján. Ha valaminek nekimenne, gondolni se szeretek rá, azok mind rá zúdulnának… Maga nem félti az urát?

– Hogy nem féltem-e? – Gaálné mosolygott. – Tizenkét éve vagyok a felesége. Ha összeszámolom, talán hat-nyolc évet éltünk eddig egymás mellett. A többit – a térképre mutatott – ő ott, én itt.

– Jaj, ne is mondja!

Gaálné felemelte a kávéskannát. – Még egy cseppet?

– Köszönöm. Aztán megyek. Lehet, hogy korábban jön ma.

– Mindent meg lehet szokni – mondta Gaálné. Töltött a csészékbe. – Nagyon szeret a tengeren, én meg tudom, hogy ez a dolga. Hagyni kell, hogy a férfiak azt tegyék, amihez igazán kedvük van. Csak így tudnak élni. Miattunk nem hagyhatják ott a munkájukat.

– De azért aggódik érte, nem?

– Amikor a Béke elsüllyedt, borzasztó volt. Ő is ott állt a hídon, és nem tehettek semmit. A San Giorgio beléjük futott. Egyszerűen kettétört a hajójuk. Azóta sokszor álmodom, hogy ott ül a mentőcsónakban, éjjel, a fekete vízen. S ha nem nyugszom meg, felhívom a MAHART-ot. Mindennap tudják, mi van a hajóval. – Kevergette a kávéját. – És várom.

– Mennem kell – mondta Hermina egyszeriben. Felállt. – Gondolom, ma korábban jön…

A köd kicsit oszladozott. Tizenegy óra. Egyedül volt a házban, nézegette az órát. Kettőre talán megérkezik Endre. Jocóval üzenhetett volna. Jocó már az este lejött az erdőgazdaságból, a mozi előtt találkozott vele. – Nem üzent semmit? – Nem – mondta Jocó –, pedig együtt teáztunk a szálláson.

A folyó maga fölé szippantotta a ködöt. Valamennyire már látszott a hegyoldal, a fák közt a fehér foltok. Nincs jég a Dunán. Gaálné október óta egyedül van.

Hallotta a kétórás buszt. A dübörgő hang lenn, az országúton. Csend.

A kapu csattanása.

– Szervusz! – Endre lefejtette magáról Herminát, cseppet nevetve, cseppet türelmetlenül. – Na. Hát hadd tegyem le a kabátomat. Csupa kosz vagyok.

Bakancsosan ki-be járt, felgyűrte kockás ingét a karján, cigarettára gyújtott, a cigarettát az asztal szélére tette, szállt fel a füst; kezet mosott a meleg vízben, sikálta a körmét, a tükörben nézegette az arcát. – Nem borotválkoztam…

– Nem volt semmi baj?

– De, de, eldugult a benzinvezeték. Víz jutott a csőbe, megfagyott, vagy egy fél óráig nem jöttem rá, hogy miért döglött be a motor. – Részletesen elmesélte, mint bajlódott kinn a hidegben a kocsival, a körme majd’ lefagyott. Hermina ott állt mögötte a tiszta törülközővel, érezte a dohányillatot, a benzin- és olajszagot, szerette volna arcát odaszorítani a férfi erős, széles hátához.

– Forralt bort csináltam.

– Na, az jó lesz. Most aztán hétfőig ráérünk.

– Egy csipet borsot is tettem bele…

Endre arca körül a forralt bor gőze. Torkára szállt a borpára, köhögött. Hermina ott várakozott az asztal mellett. – Na, gyere ide… – Ültében átfogta az asszony derekát.

– Vártalak – mondta Hermina. Mondani akarta az álmát is, de meggondolta. Kibontotta a kenyeret a kendőből. Maga alig evett, de élvezte Endre mohó étvágyát. – Kicsit ráhajtottunk – vetette oda a férje; késével lemetszett egy darabot az abált szalonnából, uborkát harapott, kenyeret tört. Hermina nézte, hogy itt van, hogy semmi baj, hogy vele van. Sem a rönkfák, sem a narancsszínű teherautó. Csak ők ketten. Hirtelen eszébe jutott valami. Elhessentette, semmi mást nem akart érezni, csak azt, hogy Endre hazajött. De megint eszébe jutott.

– Jocó azt mondja, valami nő fényképe van a kabinodban.

Nem szerette, hogy kimondta.

– Nő?!

– Egy fénykép. Majdnem meztelen.

Endre tele szájjal figyelt egy kicsit, aztán újra rágni kezdett. Nevetett. – Jocó bolond. Van még forralt bor? Hozzál be egy bögrével a szobába.

Mire utánament, Endre már a díványon hevert, hanyatt. A tűz lángja fel-felvillant a falon. Négy óra volt, sötétedett.

– Ne gyújts lámpát. Gyere ide.

Hermina engedelmesen, kis izgalommal a divány szélére ült. Ujjával Endre arcához ért. A férfi odább húzódott, felesége térdére csusszant tenyere. Az asszony lehunyta a szemét. Most minden nagyon jó volt, mégis eszébe jutott újra:

– Az a fénykép, amit Jocó mondott… Ki az?

Endre felkönyökölt, hogy átfoghassa a vállát. – Dianna Riggs – mondta kelletlenül.

– Nem is magyar?

– Nem. Angol. Filmszínésznő. Baj? – Tenyere az asszony derekához ért; magához húzta. Hermina érezte a férfi szorítását. Utolsó pillanat – most még felüthette a fejét a merülésből. Pontosan akarta tudni, de nem értette. Endre a nyakát csókolta, már mindegy volt, mégis kérdezte, halkan:

– Filmszínésznő? De miért…?