Milyen nap van maÖt órakor már felriadt – minden hajnalon felriad, nem ébred: megrémíti, hogy elmúlt az éjszaka. Álma figyelmezteti; ilyenkor zavaros képek gyötrik, az álmok rohama éri (állítólag másodpercek tizedrésze alatt) – majd valami rettenetes kép: gyilkosság, nyúzott kutya (igen, ez is kísérti) –, aztán felriad. Csend. Vagyis távoli zajok, de ez még a csend. Az esti cigarettafüst kesernyés szaga a szobában – persze, itt a hamutartó az ágy mellett a szőnyegen. Az ablak még sötét, tél van. Nem kell megnézni az órát, érzi, hogy öt óra. A kályha kihűlt, noha még őriznek némi meleget a szobafalak; de az ágynemű külső fele hűvös. (Vagy nyirkos? Lehet, hogy nyirkos a lakás, átfázik a ház a hideg éjszakában.) Még két perc… még egy perc… Ki kell mászni az ágyból. Visszatartja a lehetetlenség. Nem, a lustaság. Ha napja kedvezőnek mutatkozik (oly’ ritkán!), akkor felpattan, ledobja magáról a dunnát, és fütyörészve készülődik. De ma – mint legtöbbször – hiába tesz gyors számvetést, semmi jó nem ígérkezik. A felesége még alszik – mozdulatlan gyűrődés, eggyékeveredve az ágyneművel. Majd mindjárt felébred ő is. Illetve: felriad. – Jaj, elkéstem! – ez az első szava; mert perceket lopott el a napból, s e percek behozhatatlanok. Készíteni kell a gyereket az iskolába, reggelit csinálni, készülődni – rohanni. Rohanni. Negyven perc múlva következik ez a rohanás, hat előtt tíz perccel. A széken a ruhái. Cigarettát kotor elő a kabátzsebéből, kénytelen rágyújtani, hogy megmozduljon a szervezete. A nyelve béna, az ujjai bénák. Meg kell igazítani a haját, nagy csomókba gabalyodott, fáj a hajtöve, ahogy helyretépázza a tincseket. Ájult álomban aludta át az éjt. Gyermekük megjelenik a szobaajtóban. Kócos, pizsamája félrecsúszott a derekán. Mezítláb áll, ásít. De a hangja friss. Ő bárhogy erőlködik, nem emlékszik rá, vajon gyerekkorában friss volt-e a hangja ébredés után. Nem emlékszik. – Nem késem el? – kérdi a kislány. – Rengeteg időd van. – Hány óra? – Nézd meg. Igazán ismerhetnéd már az órát. Tanultátok, nem? A gyermek nem válaszol, közelebb megy a vekkerhez, nézi. Sokáig nézi. – Negyed hat – mondja. A gyermekhez kedvesebben kellene szólni. Ez pedagógia. Hogyan tanulja meg a finomságokat, ha az apja így rámordul? A nevelés: példaadás, semmi más. Ezt egy költő mondta egyszer, akit ismer. Bizonyára igaza van. – Ne bántsd anyádat! Az asszony dünnyögve fordul a másik oldalára. Azt hiszi szegény, hogy még alhat. – De a cipőm – mondja a kislány. – Felvehetem hócsizma nélkül? – Majd mindjárt fenn lesz, megmondja… (Néha van ereje viccelni is: – Ébresztő! Reggeli tornára sorakozó! – Tesznek is egy-két tornamozdulatot, s nevetnek.) A felesége is felriadt. Hát persze. Talán azt sem tudja, hogy reggel van-e vagy este? Jönnek-mennek a lakásban. Hang nélkül. Nekiütődnek egymásnak. Kikerülik egymást. Várnak a fürdőszobára, a vécére. Dörömbölnek. Ég a gáz; kávészag. Kinn lassan dereng az ég. Lámpák fénye keveredik a hajnali szürkülettel. Szél fú, látni, az utcán papírszemetet kerget a szél. Hideg van. – Vegyél fel meleg harisnyát. – Jó, jó… A kislány hozza az ellenőrzőkönyvét. – Most kell megmutatnod? Majd anyád aláírja. – Majd apád. Neki van tolla. Ilyenkor eszébe jut, hogyan volt régen. Amikor még gyerek volt. Az apja körülményesen, szertartásosan tudta elintézni az ilyesmit. Kérdezte, faggatta, törődött vele. Az ő apja szemüveget tett fel ilyen esetben, s alaposan végigböngészte az ellenőrzőkönyvet. Ő is elhatározza mindennap, hogy többet fog törődni a gyermekkel. Majd holnap. Majd délután. Majd holnap. Majd karácsony után. Majd jövőre. – Phű! Forró ez a kávé! – Akkor ne idd meg. Jobb, ha nem szólnak. Majd bentről telefonálnak egymásnak délelőtt. Tíz óra felé már kicsit magához tér az ember. – Már mégy? – Ha elmegy az orrom előtt a busz, kirúgnak… – Hiszen már én is… Mindegy. Az asszony felvette a kabátját, megcsókolta a gyermeket, neki is nyújtja az arcát. – Vigyázz magadra, szívem. – Te is… Becsapta az ajtót. A lépcsőházban hallani a cipőkopogását. Másutt is csapódnak az ajtók. – Siettek haza? – kérdi a kislány. – Hát persze, persze… Mi is lesz ma? Mi is van ma? Valaki jön, vagy valahová el kell menni? Vagy semmi? Az ördög vigye el, talán ma szerda van, nem? Szerda vagy csütörtök? – Milyen nap van ma? – Péntek – mondja a gyermek. Melege van. Annyira kapkod ilyenkor, hogy kiveri a víz. Az utcán aztán megcsapja a hideg, és kész a nátha. Zsebkendő, tízórai az aktatáskába… Ja, a pénz. Egy húszas. – Hát légy jó. És vigyázz magadra. A kislány ott áll a fürdőszobaajtóban, kis fogkeféjével, a szája odolos. Odamegy az apjához, tartja az arcát. – Siettek haza? – Persze, persze. Zárd be jól az ajtót. Talán az asszony még ott van a buszmegállónál? Nem, nincs ott. Néhányan dideregnek. A busz zsúfolt, lökdösni kell egymást. A kalauz kiabál. Egyszer szólni kellene, szépen, udvariasan, hogy megszégyenüljön. Milyen jogon kiabál idegenekkel? Háború van, vagy mi a fene, hogy így mer kiabálni?! Ámbár lehet, hogy fáradt vagy ideges. Vagy nem szeret kalauz lenni. Mindenki valami más szeretne lenni. Ő nem? Ő is. Előbb kellett volna meggondolni. Halogattuk a döntést, aztán már nem lehetett választani. Az ember azt gondolja, csak legyen valami foglalkozásom, fizetést kapok érte, aztán majd élek. Igen, ez a legviccesebb, amikor az ember azt mondja: – aztán majd élek! De hiszen szeretem a gépeket – gondolja. Ott áll a gépe mellett. – Hiszen szeretem a fát! – Fogja a megmunkálásra váró darabot. A legelsőt ezen a napon. Megnyomja a kis piros indítógombot, felharsog a masina, a tölgyfát ráhelyezi, pattog a szilánk, a forgács kunkorodik, alakul a forma. Egy faházban kellene élni, az erdőben. Nyavalyás mozik és könyvek! Olyan hangulatosan tudják ábrázolni az életet, az ember kedvet kap, berendezkedne egy faházban. Vagy a folyóparton. Evezne egy csónakban. Geológus lenne a hegyekben. Meg ilyesmi. Az ember hagyja magát becsapni, aztán már nem ízlik az igazi élete. Még egy presszót is úgy tudnak bemutatni, hogy az más, mint a valódi. Megpróbálta már: mozi után beült az egyik presszóba. Kiábrándító volt. Ámbár moziban látott már műhelyt is, gyárat is. A filmeken látott munkásokat is. Megpróbálta megjátszani a film-munkást. Sehogy sem tudta. Olyan érdekes életekről olvashat az ember. Meg a filmeken is minden más. Hogy van ez? |