A dolgok

Az ébredés, a felkelés mozzanatai; ahogy a takarót félrehajtja, ahogy az ablakra pillant. (Még félhomály van, öt óra, pontosan tudja, nem kell megnéznie a vekkert, ezt a hajnali órát most éppoly biztosan érzi megint, mint ennek előtte évtizedeken át.) A felsőtest emelkedése egyidejű azzal a félfordulattal, amivel az ágy szélére kerül: lába megtalálja a papucsot, csosszanás. A szomszédos ágyon Liza mocorog: felébredt.

– Ma bemégy?

– Ma. Persze.

Kár, hogy így kérdi Liza, jobb lett volna, ha úgy tesz, mint ennek előtte évtizedeken át: természetesnek tartja, hogy ez a dolga, hajnalban felkelni s menni. Liza kicsit elrontja a kezdést, pedig az ébredés olyan volt, mint azok az egykori ébredések; a szoba félhomálya, a padló nyikordulása, a szék támláján a kiskabát, hajtókájára fektetve a sapka, a hajnali csend; és az este is: felpumpálta a kerékpár gumiját, nyitva hagyta a táskáját a konyhaasztalon (benne az overall) – Liza kicsit rontott mindezen, s most még azt mondja:

– De villamossal mégy, remélem?!

Úgysem lehet megmagyarázni. Lehetetlen. Liza szemében ő már öreg ember. Liza azt mondja az asszonyoknak: „Szegény Vilmos, még most is bejár havonta egy hetet dolgozni, azért az ötszáz forintért…” Ezt panaszolja Liza. De hát neki úgysem lehet megmagyarázni.

Most hát nem szól, elereszti a füle mellett felesége aggodalmát. Kinn a konyhában vizet enged a lavórba. Szándékosan nem borotválkozott az este. Ez is hozzátartozik a régi hajnalokhoz: szappanozás, a tükör alá akasztott fekete szíjon a penge fenése, a készülék kis csöngése, amint a szorítólapot rácsavarja a zsilettre. Serceg a szakáll. A tükörben az arca: a ritkuló szemöldök, az orrlikakból előkandikáló szőröcskék, a szem körül a ráncok, a homlokon vékonyka forradás nyoma. Mutató- és hüvelykujjával végigsimít az állán, még egy kis kaparás a borotvával, aztán a hideg víz. A bőre friss, piros.

Liza a gáznál gyufát lobbant, felteszi a teavizet. Kenyeret vág, szalonnát. Flanellköntöst vett magára, szemében még az álom bódulata, morcos. Vilmos mosolyog. Mindig ilyen morcos volt hajnalonként Liza. Jól csinálja. Tétován nyúlt a kenyérért, de a mozdulat, ahogy a szeletet lemetszi, már erőteljes. Most is. Tudja, mekkora darab kell a szalonnából. A pohárszék fiókjából tiszta kendőcskét vesz elő; a vasalás nyoma: négy éles vonal. Habverő üst rézből, fényes. Domborulatán látszik Liza komikusan megnyúlt arca. Kusza, ősz haj. Flanellköntös, vékony lábak. Fekete-fehér konyhakő. Porcelán bögre, oldalán színes, idillikus kép: egy fehér ruhás hölgy, napernyővel a zöld ligetben. Harminc éve ebből issza a teát.

– Aztán ne erőltesd meg magad!

Nem kellene ilyeneket mondania Lizának. Okosabb asszony lehetne. De azért nincs baj, a reggel elég jól sikerült, és talán sikerül a nap többi órája is. Húsz perc telhetett el, hét-nyolc perc múlva indulnia kell. Begyűri az ingét a nadrágjába, meghúzza a szíjat kicsit a hasa alatt. Sál, kiskabát, ellenzős sapka. A sapka valaha kockás volt, szürke kockás, most már inkább fekete az egész, az ellenzője megtöredezett, megpuhult. Jólesik fejének a régi sapka. A kabátzsebek – lapos, kör alakú dobozban a pipadohány, a dobozon két medveforma állatka, az egyik füvet nyalábol, a másik a földet szaglássza; s öt betű: PANDA. Nem tudja, mit jelent, de a doboz jó, a teteje kitűnően zár, s elfér a zsebben. Az egyenes szárú, meggyszínpiros angol pipát viszi ma. Igazolványok, gyári belépő, kék tokban.

– Zsebkendőd van? Ne azt a bordót vigyed!

De, az a bordó kell. És néhány forint, sosem tudja az ember…

– Hát mégis azzal a vacak biciklivel mégy?!

Vilmos mosolyog, odatartja arcát Lizának, az asszony dohog, megigazítja a férje kabáthajtókáját, sálját felhúzza az álláig.

– Pihengess! – mondja Vilmos.

Megfogja a kerékpár vázát, alul, a láncnál, leviszi a nyolc fok lépcsőn az udvarig. A ház csendes. A lakásajtók előtt kis kertecskék, fahordókban leanderek. Szürke az ég. Szeptember van, vége a nyárnak.

A kapualj boltívei alatt visszhangzik bakancsának kopogása. Csörren a kerékpár. Fekete váz, piros csíkkal. A kormány nikkelezése itt-ott hámlik, felkunkorodik a vékonyka fémhártya, alatta rozsdás a cső. A csengő teteje állandóan lecsavarodik. A küllők közé az első és a hátsó tengelyre szíjkarikákat tett, a folytonos dörgölés tisztán tartja a fémet. A nyergen egy kötött ujjas darabja, mert a műbőr megrepedezett, felhasadt, de így most jobb az ülés, mint valaha.

A kapu előtt nyeregbe száll. Jól húz a lánc. A macskaköveken cserreg a lecsavarodó csengőtető. Fél hat. Az üzletek még zárva. Lakatok a rácsokon. Redőnyök. A járda szélén egymásra rakott rekeszekben tejesüvegek.

Hűvös van, az ősz eleji hajnal hűvöse könnyezteti a szemét. A jobb térdében érez egy kis nyilallást, amikor lefelé nyomja a pedált. De más semmi. A kormányra akasztott táska neki-nekidöccen a váznak.

Villamosmegálló. Tülekedés. A nagy sárga kocsik vinnyogva nekilendülnek. Szikrázik az áramszedő. Forgalom. Teherautó dübörög, fekete kipufogógáz úszik az úttest fölött.

Itt már emberek sietnek. Nézik a járdát a lábuk előtt. Vilmos köztük karikázik, csenget; az emberek csoportba verődnek a gyárkapu előtt, lassítanak, egyenként mennek be a kis ajtón. Vilmos a nagykapuhoz kanyarodik, ahol az autók, motorok hajtanak be. Kerékpárját a szín alatt hagyja. Már nem sokan járnak kerékpárral, bizony.

Az öltözőben sok az idegen. Kevesen ismerik. Azt hiszik, új ember, méregetik. De szerencsére itt vannak a régiek is. Besztercei, Nichold…

– Na, nem tud meglenni otthon?

Különösen Besztercei. Rosszkedvűen húzgálja magára az overallt. – Ha egyszer innen kiteszem a lábam!…

Vilmos bólint. Ezeknek sem lehet megmagyarázni. Legjobb lenne, ha Lizával beszélnék meg ezt. Lizával megértenék egymást.

Becsukja a fémszekrénykét, kimegy az udvarra. Az emberek a deszkákon ülnek, várják a csengetést. Szürke az ég. De nem lesz eső, csak vége a napos reggeleknek. Csend. Szétnyitott újság, zöld flaskóban tej, sárgára fonnyadt paprika, kenyér. A gépház ablakai alatt gerendák. Az ablakszemeket pókháló, fűrészpor fedi. A vasajtó kék festékje lepattogzott, az alóla kitetsző míniumfolt emberi fejet formáz. Hegyes orrú ember piros árnyképe. Különösen, ha sokáig nézi valaki. Nem lehet eltéveszteni.

Csengetnek. Felhördül a porelszívó, az emberek szedelőzködnek, beballagnak a gépházba. Sinágli, a művezető kiszalad az irodából. – Jó reggelt, Vilmos bátyám! Na, mit is adjunk magának, mit is?… Majd mindjárt visszajövök!

A szalagfűrészhez rohan, intézkedik, Vilmos félrehúzódik az útból; fiatal segédmunkások léceket cipelnek. A gépek már működnek. A szalagfűrész úgy váj a deszkába, mint a vajba. A maró köpködi az éles forgácsokat, a vastagsági gyalu dübörög, habzsolja a fát, a védődobban koppannak a szilánkok, a megmunkált fa olyan sima, hogy jólesik végigsimítani tenyérrel; a csiszoló körül könnyű, lisztfinom porfelhő, sárga halom gyűlik belőle a gép alatt.

Rezegnek az ablakok.

– Na itt vagyok, Vilmos bátyám! Hogy van, hogy van? – Sinágli mindig siet, telefonál, intézkedik, szalad. – Várjunk csak, várjunk csak! Nem segítene Markosnak? Beállítani a marót meg ilyesmi. Nem nagyon tud kést köszörülni…

Markos hümmög: – Ha nem tetszik Sináglinak, amit csinálok!

– Hát, tudja – mondja Vilmos szelíden –, nem is az. Csak valahová oda kell tenni engem is.

Igaz, ami igaz, Markos még ügyetlenül bánik a géppel. Vagy talán nincs hozzá türelme. Nem mindenkinek van türelme a géphez. A munkához. A legtöbb azt gondolja, jobb mást csinálni. De mit? Talán egyszer ő – Vilmos – is így gondolkozott. Meg akart élni, meg kellett élni, hát elment dolgozni. Csak később jött rá, hogy ez az egyetlen, ami ér valamit. Csak most tudja ezt, öregkorára.

A kés is, ez a kis fémdarab, ez is milyen fontos. Tenyerében tartja, megy a műhelybe, köszörülni. Bekapcsolja a motort, a kő forogni kezd, aztán már nem is látni a forgását, oly sebes. Az olajszag. A fém szaga, amint felmelegszik a kés, szikrát vet a kő. A műhelyben a fekete, zsíroktól átitatott, repedezett satupad szaga. A fenyődeszka édeskés szaga. A koszos, poros égő a lámpában. Még nem tudják. Ezek még nem tudják, még Besztercei sem tudja, pedig már öregszik. Hogyan is tudná Markos? Hát Liza? Ó, Liza soha nem fogja tudni.

Két óra. Sietnek. Özönlenek az öltözőbe. Csapkodják magukra a vizet a tus alatt.

Vilmos ballag az udvaron. Táskája lapos, felakasztja a kerékpár kormányára. Most még öt napig így lesz. Kezén érződik a mosószappan szaga: amint átveti lábát a kerékpár vázán, jobb térde kicsit erősebben nyilall, mint reggel. A város most tele van emberekkel. A boltok nyitva, a kirakatokban színek: dobozok, kelmék, üvegek, táskák – mindig egy kirakat, ajtók, emberek, lábak, cipők. Autók. Cigarettavégek a kövezeten. Járdaszél: bekanyarodik egy szűk utcába, az utcájukba. Házak, kapuk, asszonyok. Vilmos nézi az utca köveit. Ezeket a köveket is ismeri. Régi kövek. Az egyik lapos, a másik domború – jó öreg kövek. Cserreg a rossz csengőtető. Kopik a nikkel a kormányról. Ismeri ezeket a kis fémhártyákat, apránként lehámlanak, és csak rozsdásodik a cső. De ez mind nagyon fontos. A pedál nyikorgása is. Az öreg kövek az utcán. Ez mind fontos.