A két Petre

A gyerekek azonnal körülfogták a kocsit.

– Na, táguljatok innen! – A sofőr kézmozdulata olyan volt, mintha csirkéket zavarna szét. Bezárta a kocsiajtót. A gyerekek ricsajozva hátráltak, de nem futottak messze.

– Mercedes – magyarázta a többieknek egy fiúcska. – Nem maszek.

– Maszek Mercit is láttam már, ha akarod tudni…

A sofőr összehúzta mellén az orkánzeke villámzárát. Kis autókeréken függött a slusszkulcs. Csapdosta vele a tenyerét.

– Hé! – kiáltott mégis a legközelebbi srácnak. – Melyik a C épület?

Az utcácskát egyforma földszintes házak szegték. Régi városi házak. Szürkék, koszosak.

– Az ott, szemben!

– Na jó – mondta megenyhülten a sofőr. – De meg ne lássalak benneteket a kocsinál!

Emelgette a lábát a sár miatt. Kényes volt a cipőjére. Szerette, ha tiszta. A fehér inget is szerette, meg a nyakkendőt.

C épület, nyolc. Valahol kolbászt süthettek – zsírszag áradt a kapu alól. Az udvaron leander, fahordóban. Már nem esett az eső, de sár volt; nyirkos november. Gyermekkorából emlékezett a leanderre. Óbudáról. Valamilyen virágja is van.

Kopogott az ajtón. Benn függöny volt az üvegen. Az ajtó, amint nyitották, megszorult a konyhakövön. Enyhe gőz csapott ki.

– Tessék? – Öregasszony kukkantott ki a résen. Fején színtelen kendő, ruhája ujja felgyűrve könyékig.

– Petre elvtársat keresem!

– Petre elvtársat? – Aztán a csodálkozás után, befelé: – Papa, téged keresnek! – Máris elhúzódott az ajtóból, hogy a vendég beléphessen. A sofőr megállt odabenn a vízcsapnál, köszönt. Öregember emelkedett fel a konyhaasztal mellől, levette a szemüvegét – csak olvasáshoz viselte. Az újság ott hevert az asztalon, az edények mellett.

– Éppen ebédeltünk.

Érződött az ételszag; a fűtött konyha gőze bepárásította az ablakot.

– Petre elvtárs? Engem a Petre elvtárs küldött, hogy tessék velem jönni.

– Laci küldte – mondta gyorsan az öregasszony. A sofőr bólintott.

– Hogy én?…

– Igen, igen, itt vagyok a kocsival. Petre elvtárs vár minket. Azt mondta, sürgős.

– Laci azt üzeni, hogy sürgős – magyarázta az urának az asszony.

Az öreg tipródott. – Hát tessék már, üljön le!…

– Nem, majd megvárom kinn a kocsiban.

– Valami baj van? – kérdezte óvatosan az öregasszony.

– Nincs semmi baj – mondta a sofőr. Petre elvtárs ideadta a címet, hogy jöjjek el Petre elvtársért. Ott vár minket az új házban.

– Jaj, az új házban – örvendezett az öregasszony. – Hát akkor siess, papa!

– Valamit fel kéne vennem. Adj egy tiszta inget.

A sofőr az órájára nézett. – Nem tart soká’ ugye? Kinn leszek a kocsiban. Itt, a házzal szemben.

– Mindjárt, mindjárt – sürgölődött Petréné. – Csak tessék, nyugodtan. Jaj, papa, ne állj itt, menj a szobába, adom az inget! A cipődet is ki kéne tisztítani…

– Szóval, maximum öt perc – bólintott a sofőr. Az ajtó megint megszorult a kövön. Féloldalasan tudott csak kimenni.

Persze, a gyerekek ott nyüzsögtek a kocsi körül. De amint odaért, szétrebbentek. Bekapcsolta a rádiót. Kellemes meleg volt a kocsiban.

Az öreg Petre bukdácsolva sietett. Fehér inget kapott magára, a gallérja kitüremkedett a kabáthajtókából. Gyámoltalanul kerülgette a fekete autót. Végre a sofőr áthajolt az ülésen, lenyomta a kilincset. Petre bemászott – előbb a fejét dugta be a kocsiba, nehezen tudott leülni. Nagyot rántott az ajtón.

– Ejnye, ejnye – mondta szelíden, oktatón a sofőr –, ez nem Moszkvics. Csak finoman, hogy szépen kattanjon.

– Kicsúszott a kezemből – szabadkozott az öreg.

A sofőr indított. Halkan duruzsolt a motor. Petre megkapaszkodott a szerelvényfalba; de amikor kiértek a Vöröshadsereg útjára, hátradőlt. Leste a sofőrt, kell-e vele beszélgetni; köhintett, kezét ölébe ejtette; az autó lágyan rugózott, sebesen haladt a teherkocsi konvojok között. A sofőr az utat figyelte.

A kispesti remiznél Petre előkotorta cigarettás csomagját, s félszegen, hogy a vezetésben ne zavarja, kínálta a sofőrt.

– Kossuth…

– Nem, köszönöm. – Finom kézmozdulattal hárította el a fiatalember a cigarettát.

– Nem dohányzik – mondta elismerően Petre.

Amaz nem szólt. Amint csitult a forgalom, átnyúlt az öreg előtt, kinyitotta a kesztyűtartót, színes cigarettacsomagot vett elő. Petre nem tudta elolvasni a felírást, csak egy tevét látott a paklin meg egy piramist. A fiatalember ügyesen kipöckölt egy szivarkát, fogával húzta ki a többi közül.

– Gyufát – nyújtotta az öreg.

– Nem, majd így… – Öngyújtót kattintott fél kézzel. – Itt a hamutartó – mutatta az öregnek.

Nem is szólt többet. Átrobogtak a városon, át az Erzsébet-hídon, ki a budai zöldövezetbe. Egy kis földes úton kapaszkodtak fel – villák sorakoztak kétfelől. Az öreg még nem látta a fia új lakását, nem is tudta pontosan, hol van. Kíváncsian nézelődött, de nem mert a sofőrtől kérdezősködni.

Orgonabokrokkal benőtt kerítésnél álltak meg. Fákat lehetett látni – egy nagy ezüstfenyőt meg diófát. A telek az utca felől lejtett, a ház odalenn rejtőzött.

– Azt a fogantyút hátrafelé… Nem úgy! Hátra…

Az öreg végre felrántotta az ajtót.

– Majd én megyek előre – mondta a sofőr. Lépcsők vezettek le a kertbe. Terméskőből rakott lépcsők. A fű nedves volt. A kertet teraszosan művelték; dáliák fonnyadoztak az ágyásokban. Az elhanyagolt, dús rózsabokrokon töméntelen bogyó piroslott. A teraszok alján, kétszáz négyszögölnyi területen állt a ház. Kis tornya volt, félkör alakú, zárt verandája. A falakat sárgára fröcskölték. Egy overallos férfi a redőnyöket festette.

– Megjöttek? – A fiatal Petre a ház mögül került elő. – Ki akartunk menni Klárival vasárnap, de nem értünk rá – mondta az apjának. – Jól van, Gyula – intett a sofőrnek –, húsz perc az egész. Odakinn várjon!

A sofőr bólintott, csapdosta tenyerét a slusszkulccsal, elballagott.

– Hát ez az? – kérdezte az öreg Petre. Nézegette a házat, a tornyocskán a lemezborítást, a falakat, a csatornákat.

– Na? – állt melléje a fia. Magasabb volt az apjánál. Felöltője a vállára vetve, fekete haja szétkócolódva a nagy sietségtől. Kezét eltartotta magától: ujjai festékesek voltak, megfogott valamit. – Na, mit szól hozzá, papa? Négy szoba.

– Négy szoba?

– A gyerekeknek, Klárinak, nekem. Meg egy vendégszoba. Vagy mit tudom én… Plusz konyha, fürdőszoba, gardrób, és lenn pince. Manzardot is csinálhatok odafönn, később. Jöjjön, nézze meg!

Kinyitotta a verandát. A házban friss festékszag volt; kopár falak, felgyalult padló.

– A fürdőszobát zöld csempével kérte Klári – nevetett ifjú Petre. – Gyönyörű, nem? Tudja, mennyit szaladgáltam zöld színű vécéért? Na, miért nem lép be?

– Sáros lett a cipőm.

– Tetszik?

– Hát… Úrias.

Ifjú Petre nevetett. Közben az óráját nézte; gyengéden tuszkolta az öreget a folyosón. – Nézze, muszáj volt már. Klári nem szeret benn élni a városban. Én sem. Hazahordom a munkát a minisztériumból, kell a nyugalom. Meg egyáltalán. És potom összeg volt. Állami ház, tíz százalékát kellett kifizetni kápé, vagyis tizenötezret. A többit részletben kéri állam-bátyánk… És szerencsére csak két lakó volt. Az egyiknek ott a mi lakásunk, a másiknak szereztem az új lakótelepen. Bandi elintézte.

– Bandi?

– Tudja, a barátom. A lakásügyin dolgozik, egy szavamba került… Na, de nézze csak! Azért kértem, hogy jöjjön, papa, mert lenne itt még egy kis munka. A gardróbra kellene egy ajtó. Meg polcot szeretnénk a gyerekek szobájába. És egy munkaasztalt. Összecsukhatót. Papának az semmi. Egy kis szórakozás. Az anyagot megszerzem, maga meg összefusizza. Itt a pincében dolgozhat. – Megint az órájára nézett. – Értekezletem lesz kettőkor. – Átfogta az apja vállát. – Egy kis szakmunka az öreg nyugdíjasnak, igaz-e? Idegen iparosra csak ráfizet az ember. Isznak, csalnak… Ma péntek van, hétfőre meglesz a deszka, idehozatom a maga satupadját. Mama jól van?

– Várt nagyon…

– Á, hát látja, mi van itt? Reggel költözünk, ezek már odahordták a holmijukat, kész bolondokháza. Szóval, szép, mi?… A fene egye meg, festékes lett a kezem.

– Hígítóval mosd le. A mázolónak van hígítója.

Nézte, hogy sürög-forog a fia; miközben tisztogatja a kezét, ellenőrzi a mázolót; szalad vissza, felöltőjének szárnya úszik utána. Milyen elegáns ember. Friss.

– A gyerekek jól vannak?

– Jaj, már annyit emlegetik magukat! A nagymama rácsos linzerje, a nagymama kalácsa!… Akkor hát, meg tudja csinálni, ugye, papa?

– Meg, meg.

– Rohannom kell. Hazavinnénk magát autóval, de kettőre benn kell lennem.

– Siess csak. Első a munka. Haza tudok én menni villamossal is.

– Busszal menjen – kiáltott vissza a fia.

– Villamosra van bérletem.

– Mondja már!… – Szaladt fel a terméskő lépcsőkön. – Mamát csókolom! És hétfőn elhozzuk a satupadot!

Az öreg Petre intett, hogy jól van. Kinn felbúgott az autó. A mázoló fütyörészett, nézte az öreget, de nem szólította meg. Petre észrevette, hogy feleslegesen ácsorog a kertben – elindult. Csend volt idefönn a hegyen.