Víz alatti világ

A műút valamikor szürkén és tisztán kígyózott végig a folyóparton, most repedezett és poros volt, az autó nagyokat döccent a hasadékokban, gödrökben. A mérnök a sofőr mellett ült, s minden egyes zökkenőnél hátrafordult, mosolyogva.

– Ez is víz alá kerül? – kérdezte Kántorné.

– Ez is – bólintott a mérnök.

– És fel sem robbantják?

– Minek? Felesleges munka.

Kántorné a férjére nézett: A halaké lesz – mondta. – A halak országútja lesz… – Felgyújtotta képzeletét, amit a fiatal mérnök mesélt a gátépítésről meg a mesterséges tóról. – És a falvak is? A házak is?

– Itt körül minden – válaszolt a mérnök helyett Kántor.

– Orsova is – mondta a mérnök.

Nehezen jutottak előre, teherautók és dömperek nyüzsögtek az úton, sűrű port kavartak; az építkezésre kivezényelt katonák irányították a forgalmat. Kántorné a Dunát nézte, a vízből kiemelkedő sziklákat. A Duna itt széles volt, de a meder kőzátonyai miatt, melyek kiütköztek a felszínre és fodrossá borzolták a folyót, inkább gyors vizű hegyi patakra emlékeztetett.

– És az ott? – mutatott a folyóra Kántorné.

A mérnök a sofőr mögött kinézett az ablakon. – Ja, igen – mondta. – Talán három éve akadtak fenn a sziklákon azok az uszályok. Két magyar uszály. Keresztbe álltak a sodrástól. Amit lehetett, csónakról leszereltek róluk. De mást nem tehettek. Megközelíthetetlenek. Majd ha jön a víz, ha megtelítjük a tómedret, felszállnak a zátonyról.

– Túl sokat kérdezel – figyelmeztette az asszonyt kis mosollyal Kántor. – A mérnök úr kifárad.

– Ó, dehogy – hárította el a figyelmességet a fiatalember.

– Őszintén szólva – mondta Kántorné – én mindig azt hittem, hogy a Vaskapu, az egy nagy kapu a Dunán. Amikor még az iskolában tanultunk.

A mérnök nevetett. Mulattatta az asszony csevegése. Egész héten, egész hónapban a munkásokkal meg a munkavezetőkkel tárgyalt, veszekedett, nem bánta, hogy a pesti vendégeket kell kalauzolnia.

– Maga most kinevet – mondta az asszony. – De komolyan. Azt hittem, hogy egy szabályos, nagy kapu, amit hol kinyitnak, hol becsuknak…

– Hát most láthatod, szó sincs semmiféle kapuról – vágott közbe a férje. Zavarta, hogy a felesége annyit beszél.

– Igen – mondta az asszony csendesen –, minden másként van, mindig.

Távoli robbantás reszkettette meg a kocsi ablakait. Fenn a hegyoldalon gépek dolgoztak – már elkészült az új autópálya betonozása, s lentebb a vasutat építették: alagutakat fúrtak a hegybe, a régi út szélén kőtörmelékek tornyosultak. Szemközt, a jugoszláv parton látszottak a daruk és a kotrók; a gőzkalapácsok dübörgését áthozta a szél.

Benn, Turnu-Severinben a temesvári mérnök mindent elmagyarázott. Megmutatta az építkezés térképét, a vízierőmű tervrajzát, a gát fölött átívelő autósztráda makettjét meg a hajóforgalmat lebonyolító vízlépcsős csatornákat a terepasztalon. Mindez, így a valóságban, még kiismerhetetlen volt. Zűrzavaros és bonyolult.

Kántor előredőlt az ülésen, és megkérdezte, hogy dollárban kifejezve mennyibe is kerül ez a monstrum építkezés. Azt akarta, hogy komoly dolgokról legyen szó. Kérdezte, milyen minőségű cementet használnak, mikor lesz szükség az első felújításra. Érdeklődött, miként tudnak lépést tartani egymással a román és a jugoszláv rész építői. A mérnök pontos adatokat mondott.

– Istenem – sóhajtott türelmetlenül Kántorné. – Összehamuzod a sáladat… – Kántor bosszúsan hátradőlt, feszélyezte ez a családiasság. Mégiscsak hivatalos úton vannak.

– Mit mondott, mikorra árasztják el ezt a területet? – kérdezte az asszony.

– Ezerkilencszázhetvenre.

– A városokat is – tűnődött Kántorné. – Orsovát is.

– Az új sokkal szebb lesz – mondta a mérnök. – És modernebb.

– Komoly összeg. Óriási vállalkozás – bólogatott Kántor.

– Nehéz elképzelni. – Az asszony nem tudott szabadulni a képtől. – Minden a víz alatt. És hogyan fogadták a hírt az emberek?

– Hát hogyan fogadták volna? – mondta rosszkedvűen Kántor.

A mérnök felkönyökölt az ülés támlájára. – Sok baj volt az emberekkel. Mindenki ragaszkodott a régihez. De amikor megtudták, hogy a halottaikat is vihetik…

– A halottaikat? – csodálkozott az asszony.

– Igen. Exhumálják a holtakat, áttelepítik a temetőket is. Amikor ezt megtudták, megnyugodtak. Most már nincs semmi baj.

A sofőrhöz fordult, mondott valamit románul. A sofőr lassított, az útról letért a füves padkára. – Kiszállunk – magyarázta a mérnök. – Itt lehet csónakost találni.

– A halottakat is… – mondta csendesen Kántorné.

Düledező viskó állt a parton. A füves szegélyről kövek vezettek a folyóhoz. Sütött a nap, novemberi hideg délelőtt volt. A Duna feketén hömpölygött. A kövek között szikkadt, ársodorta sápadt fagyökerek hevertek. Két-három zöldre mázolt ladik vesztegelt a fövényen. A mérnök belökte a viskó ajtaját – borostás arcú, sovány öregember bújt elő a homályból, koszos turbánt viselt. Megnézte őket, aztán hadrikáló nyelven bekiáltott a viskóba. Egy suhanc (talán a fia) jött ki lustán, hozta az evezőket. Betaszították a ladikot a vízre, megfogták, ne inogjon, amíg az utasok beszállnak. A fiú evezett, az öreg a ladik farába ült a kormánylapáthoz. Át-átkiáltott válluk fölött, törökül. A fiú hol abbahagyta az evezést, hol gyors, erőteljes csapásokkal merített a vízbe. Tíz perc múlva odaát voltak a szigeten. Ahol kikötöttek, tégla és betontörmelék borította a fövényt.

– Az útleveleket át kell adni annak a katonának – mondta a mérnök.

A határőr fenn várakozott az úton. – Merci, madame, merci, monsieur! – Tisztelgett, s bevitte a paszportokat a bódéjába.

– Erre – mutatta az utat a mérnök. A férfihoz fordult: – Jókai egyik regényében is előfordul ez a sziget, ha jól emlékszem.

– Igen – mondta Kántor. – Ada-Kaleh.

– Ada-Kaleh! – ismételte az asszony boldogan. – És itt valóban törökök élnek?

– Valóban – mosolygott a mérnök.

A sziget, mint egy mozdulatlan hajó állt a Duna közepén. Kis, vadon nőtt liget mögött kőfal védte a városkát. Időrágta kőkapun át jutottak be a házak közé. A sikátorokat apró, elhanyagolt házak sora szabta szűkre. Nem volt járda; a kövezeten szennyvízpatakok futottak a kanálisok felé. Itt-ott egy-egy üzlet, trafik, bazár – kirakatában színes celofánpapírba burkolt keleti csemegék. A postahivatalon román felirat. Némelyik ház beroskadt, javításukra már nem költöttek egy fél banit sem.

– Parancsolnak egy jó török kávét? – állt meg az egyik bodega előtt a mérnök.

– Nem, nem akarjuk feltartani – mondta gyorsan Kántor. – Már így is nagyon sok idejét raboltuk el.

– Egyáltalán nem – mondta a mérnök. – Asszonyom, ha kedve van egy csésze kávéra?…

– Tud valami igazán érdekes helyet? – kérdezte élénken Kántorné.

– Ez csak egy vacak kis lebuj. Semmi különlegesség. De a kávéjuk jó.

– Én idekinn várakozom – állt félre Kántor.

– Idekinn?!

– Ahogy akarod – mondta az asszony.

A kávézóban öt rozzant asztal állt, a falakat színes képeslapkivágások borították – Mamaia modern tengerparti szállodasora, egy bukaresti látkép s néhány bikinis nő fotográfiája. Törökök ültek nyűtt ruhában a helyiségben, és ostábláztak. Könyököltek, némán tologatták a fekete, fehér korongokat a viaszosvászon sakkmezőn. A mérnök két csésze feketét kért a köpcös kávéstól. Leültek az egyik szabad asztalhoz. A bodega ablakán át látták, hogy Kántor le-fel sétál a sikátorban. Elegáns cromby télikabátja bizonyára feltűnt a kapuk előtt ácsorgó szigetlakóknak.

– Sajnálom, hogy nem jött be a férje – mondta a mérnök.

Az asszony kiskanállal hörpölt a kávéból. – Csakugyan ízletes. Pedig én erős feketés vagyok.

– Akkor ez magának gyenge.

– Hát egy kicsit… – Találkozott a tekintetük. A fiatalemberen felejtette pillantását. A mérnök idebenn levette a kalapját, puha, barna haja a homlokába hullott. – És ez a sziget is?… – kérdezte zavartan az asszony.

– Igen, ez a sziget is.

– Elképzelhetetlen. Az utcák, a házak, minden?

– Minden. Az értékesebb épületrészeket, műemlékeket, elszállítják. És egy-egy példányt a sziget növény- és állatvilágából is… A mecsetből már kihordták az imaszőnyegeket, a becsesebb tárgyakat.

– Itt is víz lesz – mondta elgondolkozva az asszony. – Víz alatti világ. Mindent be fog nőni az a különös zöld növényzet… a moszat… hínár… Iszap borítja majd az utcákat, a szobákban a padlót. Halak úszkálnak ki-be az ajtókon… És fenn, a felszínen a hajók. Senki sem fogja tudni, hogy a mélyben egy város van, egy sziget… és ez a kávézó…

A mérnök kedvtelve nézte az asszonyt.

– És mindezt maguk csinálják!

– Hát igen – bólintott a mérnök. – Szükséges. Gazdaságilag rendkívül szükséges.

– És ha itt maradnék – mondta csöndesen az asszony –, ha bezárkóznék egy házba, elszigetelném az ajtó és ablak réseit, s ülnék a szobában, és nézném az ablakon át, hogyan jönnek az új lakók – a halak! Nekikoccannak puhán az üvegnek, bámulnak rám, én meg benn ülök az ablak mögött, a víz alatti városban…

– Menjünk – mondta a mérnök szelíden –, a férje vár.

– Ülnék a néma szobában… senki nem tudná odafönn, a parton, hogy egy asszony él a víz alatti világban.

– Fizetek – mondta románul a mérnök.

– Ne higgye, hogy különös lenne – folytatta az asszony. – Nem lenne benne semmi szokatlan… – Elhúzta a száját, felállt.

A mérnök előreengedte.

– Sajnálom – mondta odakinn Kántornak a fiatalember –, sajnálom, hogy ön nem tartott velünk. Ezek nagyon jó kávét főznek.

– Én kérek elnézést – szabadkozott Kántor –, hogy a feleségem ennyire igénybe veszi a mérnök urat.

– Túlzásba visszük az udvariaskodást – nevetett idegesen a mérnök. – Bocsásson meg, de azt hiszem, túlzásba visszük.