Átkelés a tavon

Egy férfi siet a platánok alatt a murvával felszórt úton a kikötő felé. Széllökések érkeznek a tóról, a móló kövére felcsap a hullámok permete. Az ég felhőtlen, süt a nap, érződik melege, noha fél hatkor már lenyugszik. Suhognak a fák, a suhogás elnyomja a férfi léptei alatt rosszanó kövek neszét. Csak egy daru csikorgása hallik, a szél erőssége szerint hol felfokozottan, hol meg-megszakadva. Zúzott követ rakodnak az öböl partján egy uszályból.

A kis hajó, orrtőkéjével a szárazföld felé, benn vesztegel a kikötőben. A fedélzet rácsos ajtaja tárva, a vaskorlátos pallónál, kék egyenruhában, kövérkés hajós áll. Senki más nincs a hajóállomáson. A sárga pénztárépület tornácának oszlopai közé feszített drótszálakra lila és kék virágú estike fonta indáit.

A hajós int a férfinak, hogy siessen. Emez meggyorsítja lépteit. Látszik, hogy fáradt, alig emeli fel a talpát a talajról, cipőorrával mindegyre az apró kövekbe rugdos. Kimelegedett, leveszi sötétszürke kiskabátját, hátán az ing felpúpozódik a széltől. Retúrjegye van, nem megy a pénztárhoz.

– Azt hittem, negyvenötkor indul – mondja lihegve, miközben nézi, hogyan lyukasztja ki jegyét a hajós.

– Háromnegyed három. Talán késik az órája?

A férfi felemeli bal karját, hosszan vizsgálja karóráját, mintha felfedezhetné, miért késik. A hajós már csak őt várhatta, amint az utas a fedélzetre ér, a mólóra löki a pallót, bereteszeli a rácsos ajtót, és felmegy a parancsnoki hídra. A hajón csak három utas van – egy fiatal házaspár meg a férfi.

Csengetés. A gépész (agyonmosott munkaruhát visel és sötétkék tengerész sapkát) a vízbe hajítja cigarettáját, s a GÉPHÁZ IDEGENEKNEK TILOS feliratú, barnára mázolt vasajtó négyszögű nyílásán eltűnik a mélyben. Két másodperc múlva megremeg a hajó, a dugattyúk működnek. Újabb csengetés. Fiatal matróz fut a tathoz, kilazítja a kötelet, széles lendülettel lerántja a kikötő cölöpjéről a hurkot. A kötelet karikába tekeri a fedélzet padlóján. A férfi figyeli a matrózt. Tizenhét éves lehet, komolyan végzi a dolgát, pedig nincs is közönsége. A haja a nyakába nőtt, szvettere gallérjába ütközik. Felemelkedik a kötélgyűrű mellől, nézi a távolodó partot. A hajó fordul, hogy orral az öböl kijárata felé kerüljön. A kikötő vizén csak kis fodrokat borzolt a szél, de most az ívben kanyarodó hajó három-négyrét bukó széles hullámot vet. A meglódított víz a köveknek csapódik, felmagaslik, visszahull.

A móló végén a jelzőlámpa árbocán himbálódzik a viharkosár. Amint a hajó elhagyja az öböl száját, megdobják a hullámok. A férfi se nem kapaszkodott semmibe, se le nem ült a korlát menti padra – egyensúlyát vesztve az utasfülke deszkafalának lendül, kis híján a poroltó készüléken koppan homloka. Erős a szél, különösen, hogy a fedélzet azon részén áll, amely a fordulás következtében nyugat-északnyugat irányba került. Összefogja magán a kabátot, de ez kevés, felölti, még így is hűvös van, a sietségtől izzadt az imént, most a szél megcsapja hátát, mellét. Fél, hogy megfázik, védett helyet keres.

A szélárnyékban a házaspárba botlik. Egymást átfogva állnak a korlátnál, élvezik a hullámzást, a hajó lomha ringását; nevetnek. Mindketten kis nyári lemberdzseket viselnek, a nő csípőjére, lábszárára olajzöld nadrág feszül, borostyánszín haja eloldódott a csatok, tűcskék szorításából, a szél hol vízszintesen, hol összegubancolva cibálja tincseit, de ő megelégszik egy-egy kurta fejmozdulattal, hogy száját, szemét szabaddá tegye. Ujjai a férje vállán, nyakán nyugtalankodnak. A férje a felkavarodott vizet nézi, a hullámok élén a fehér tajtékot, a hajó mögött rendetlenül örvénylő víztömeget. Sirályok szállnak a motoros nyomában, gyors szárnycsapásokkal követik a hajót, vitorláznak, lemaradnak, hirtelen aláereszkednek a hullámokba, belevágnak a vízbe, ismét felemelkednek. Nyolc, tíz sirály – a férfi a hajó ringását figyelve óvatosan, fél kézzel a padtámlába kapaszkodva a tisztára súrolt fedélzeten a tathoz megy, hogy jobban megfigyelhesse a madarakat – szárnyuk felülete szürke, szárnyuk alatt hófehér a tollazat, az alacsony szögből világló fényben oly fehér, hogy nem is tetszik tollnak, inkább valami összefüggőbb, simább felületnek. Szárnyalnak, le-lecsapnak (halra, vagy hulladékra lelve?) – de mégis olyan merevek, röptükben is mozdulatlanok, mint a színpadi kellékmadarak.

Ez itt a nyílt víz, jobbra-balra parttalan, a déli sáv dombjai és az északi oldal hegyei között tó mivolta egy kis képzelgéssel felcserélhető tengerszorossá. Különösen a piszkoszöld tarajos hullámok miatt. A hullámok nyugat-északnyugatról törnek a hajóra, egyre nagyobbak, másfél méteres völgyekbe csúszik a motoros, majd hirtelen felemelkedik, ám egy gyors hullám éppen alácsap, s az egyenletes lesiklás helyett boruláshoz hasonlóan megdől, a fedélzet bal fele csaknem a vízszinthez ér, a tajték beloccsan a rácson, a fedélzeten szétfut a víz, felissza a padlózat, de máris újabb zápor hull rá jobb felől. Az árboc harminc-harmincöt fokos szögben kileng. A férfi a korlátot markolászva otthagyja a tatot, megint a házaspárhoz ér, a nő hátratekint, arcán semmi félelem, mosolyog, a férje is arra néz, amerre az asszony, rámosolyog ő is a férfira, emez megáll, keze egy mozdulatával mutatja, hogy komikus ez a részeg dülöngélés. De azok már el is fordulnak, a nő kis, vidám kiáltásokkal örül a csapkodó víznek, ami fölött a felhőtlen ég, a szeptemberi napsütés fénye hihetetlenné teszi a vihart.

A férfi bocsánatkérőn elmegy mögöttük (egy imbolygás a nő vállához taszította, ostoba helyzet, hisz rajtuk kívül nincs utas a hajón, ami ha nem is nagy, de százhúsz személy befogadására épült), nem akar messzi menni tőlük, jól érzi magát a közelükben, illenek a hajóhoz – a fehér rácsozatokhoz, a rézkürtőkhöz, a kis bronzharanghoz; a szélhez, a vízhez. Hogy ne zavarja őket, előbbre megy mégis, a parancsnoki híd ajtaja nyitva, a kövér hajós, aki a jegyét kezelte, most a rézpántos, nagy kormánykeréknél áll, terpeszben, merev, figyelő arccal. Itt is tisztaság – csillogó fogantyúk, barométer, rádió; a hajó imbolyog, de a kapitány nem nyugtalan, cigarettázik, a csikk a szájában, fél szemét néha összehúzza a füst miatt.

Közeledik a part, a hegy növekszik, a fák kiválnak a háttérből, a házak ablakai, az utak, a mozgások és a mozdulatlanságok láthatóbbá lesznek. A kikötő gátján megtörnek a hullámok, a vaskos facölöpök derekát felhorzsolják a hajók: hatalmas szálkák merednek ék alakban.

Csengetés; a hajómotor hangja megváltozik. A sirályok rikácsolnak, felcsapnak a magasba, köröznek, bevitorláznak a szárazföld fölé, ívben fordulnak, csapatostól szállnak vissza a vízre. Mintegy kétszáz méterre a mólótól dudál a hajó. A borzas matrózfiú előmászik a LAKÓTÉR feliratú kajütből, készíti a kötelet, a hurkot jobb kézbe fogja, mint egy lasszót. A sirályok verdesnek a levegőben a tat körül. A házaspár kiszállni készül; ismét a férfi közelébe kerülnek.

– Hol halnak meg a sirályok? – kérdi a nő. – Soha nem lehet a tetemükre bukkanni.

– Csakugyan – mondja a férje. Nézik a madarakat. – Valakitől meg fogjuk kérdezni, aki ért hozzá. Ez is olyasmi, amit meg kell tudnunk.

A hajómotor elhal, döccenés, tompa nesz: a hurok ráhullt az egyik cölöpre, nyikorgás, megfeszül a kötél, az oldaldeszka végighorzsolja a cölöpök derekát. Még egy utolsó remegés – a hajó megáll. A kövér hajóvezető kinyitja a rácsajtót, a matróz végighúzza a móló betonján a pallót, áthidalják a kis rést a hajótest és a part között. Az utasok kiszállnak. Elöl megy a nő, utána a férje, aztán a férfi. Amint felpillant, bosszúsan összevonja a szemöldökét. Tarkón megkötött fehér kendő, napszítta vászonruha, csatos cipő – öregasszony áll a móló kijáratánál. Találkozik tekintetük, de az öregasszony nem mozdul, kezét összekulcsolja maga előtt, félretartott fejjel, aggodalmasan várakozik. A férfi lassan elindul felé. A szél suhogtatja a fákat, hallani a kövek közül a víz csobogását.

Az öregasszony hirtelen felemeli a kezét, mintha ütéstől félne:

– Beszéltél vele?

– Miért nem várt meg otthon?

– Beszéltél vele?

A házaspár most tűnik el a hajóállomás épülete mögött. Senki sincs a mólón. A hajósok odább vannak, nekitámaszkodnak a móló kőkerítésének, cigarettáznak.

A férfi magasabb, mint az öregasszony. Elnéz felette. Az anyjának, hogy lássa a fia arcát, hátra kell vetnie a fejét. A férfi szeretné, ha mennének, tesz egy lépést, de a másik hajthatatlan. – Beszéltem. De majd otthon.

– Ej, hát kijöttem eléd!

A férfi feltekint, fordul, nézi a hajót, a vizet – visszafordul. – Kérdeztem tőle, hogy nem te vagy a Borbás Margit? Mert én meg a Kepe Sándor vagyok, a mostohatestvéred. Üzensz-e valamit anyánknak?…

Az öregasszony keze a levegőben, háta meggörbed, de nem meri sürgetni a fiát. A férfi bal lábára nehezedik, talpa alatt kavics csikordul. – Nem anyám ő nekem, nincs anyám, eladott engem, kitaszított, minek üzenjek neki…

A kéz leereszkedik. – Ezt mondta…

– Ezt. Menjünk.

– Harmincnégyben volt ez, s még mindig így beszél. Az apja meghalt, éheztünk, nem akartam, hogy beteg legyen, kiadtam…

– Menjünk. Nem kellett volna megmondanom magának.

Az öregasszony a fia válláig sem ér. A kabát sötétszürke szövetét látja, egy ráncot, ami az ujjbevarrástól a szivarzsebig fut. – Férjhez kellett mennem újra. Akadt egy ember, a te apád, aki elvett.

– Ne eméssze magát.

– Ezt üzente!… Ha nem mondod, hogy láttad abban a hivatalban, nem küldelek hozzá.

A férfi megérinti az anyja vállát. Az öregasszony engedi, hogy megfordítsák, egy újabb, gyengéd érintésre elindul. Mennek a kavicsokon. A szél tépi a vadgesztenyék lombját.

– Azt hittem, most már meglátogat – mondja az öregasszony. Görbedten megy a fia mellett. Zsebkendőt szorongató kezét az arcához emeli. Egy vonalban mennek, de nem néznek egymásra. Félig nyílt, tüskés burokkal fényes gesztenye hull az útra. A férfi kutatja tekintetével a tájat, nem bukkan-e föl valahonnan a házaspár. Az öregasszony sóhajt. Az erős szélsuhogásban a fia nem hallhatja a sóhajtást.

– A diót – szólal meg az öregasszony – még ma leverjük. Mind kilikasztják a rigók.

Meggyorsítja lépteit. A fia nem követi mindjárt, ezért most egyedül megy az úton, mintha nem tartozna hozzá senki.