A hetedik naponA pincér türelmesen várt, ráért. Csak Benkőék voltak a vendéglőben, meg egy forralt bort szürcsölgető öregember a kályha mellett. Tizenegy óra óta havazott – az országúton megszűnt a forgalom. Vasárnap dél, ebédidő, és a vendéglő üres. – Parancsolnak még valamit? – Tessék? – kérdezte Benkő. Az anyjára nézett, aztán a pincérre. – Igen, igen. A gyerekeknek. – A halászlében ázó pontyszelettel bajlódott, tűhegyes szálka akadt a foga közé; várta, hogy az anyja intézkedik helyette. – A gyerekeknek – bólintott az öregasszony. A pincér hátratett kézzel, türelmesen várt. – Hol vannak a gyerekek? – Benkő szerette volna kézzel kipiszkálni a szálkát, de a pincér ott állt mellette. – Igen, hol vannak? – Az öregasszony már végzett az evéssel, előredőlt az asztalra, és beszélt, beszélt. Csak most vette észre, hogy nincsenek körülöttük a gyerekek. Benkő óvatosan kivette a szálkát a szájából. Meglátta Tonikát a vendéglő közepén, az asztalsor között. Az intarziás kőpadlón ugróiskolát játszott. Éppen fél lábon ugrált. – Tonika! A kislány intett, hogy nem ér rá. – Tonika! – Mi az? – Nem mi az, hanem gyere ide! Kérlek, mama, hívd ide! És Laci meg Sári? Laci, Sári! Bújjatok elő a függöny mögül. Ronda piszkos függöny. Csupa nikotin meg kosz! Pfuj! – Tiszta a függöny – mosolygott türelmesen a pincér. – Mama, kérlek, szedd elő őket. És üljenek asztalhoz. Micsoda dolog ez?! – Unatkoznak – mondta az öregasszony. Erőtlenül hívta a gyerekeket. – Nem hallottátok, mit mondott apuka? És fogadjatok szót a nagymaminak. Kaptok valami finomat a pincér bácsitól. A pincér ügyetlenül nevetgélt. Termetes ember volt, sötétkék öltönyben; piros arcával, fehér fogsorával valamilyen reklámfotóra emlékeztetett. – Nem zavarnak senkit – mondta szelíden. – Nincs vendég. Nagyon kedves gyerekek. Az apróságokon skót kockás nadrág volt, kék szvetter meg fehér csizmácska. – Van diós palacsinta? – kérdezte az öregasszony. Kicsit elálmosodott az ebédtől meg a bortól. A palackozott rizling java részét ő itta meg. A fia csak kevéskét kortyolt. Parádi vízzel. – Igenis, diós palacsinta. Hány adagot szabad? – Mennyit is? Hol van Luluka? – Luluka! – Benkő végre meg akarta enni a maradék halászlét. Már kezdett kihűlni, a paprikás zsír odafagyott a jénai tál oldalához. A szálkákra is vigyázni kellett meg a gyerekekre is. – Luluka? Hová tűnt? – Azt hiszem, ott lesz – mutatott a pincér az asztal alá. – Ó, te voltál az a puha valami? – hajtotta fel az abrosz szélét a nagymama. – Gyere, csillagocskám, gyere. Ne ülj a kövön. – A pincérnek magyarázta: – Otthon mindig a szőnyegen akar ülni. Egész nap. Még olyan kicsike. Laci és Sári már az asztalnál lökdösték egymást. Hajuk összeborzolódott a függönytől. Nyúlkáltak az asztal alá öcsikéjükért. – Luluka! Lulu, a kutya! Juj, Lulu kutya! Vigyázz! A kicsi harapott. Előbújt, és a kezüket harapdálta. – Tonika! – kiáltott Benkő. Zsíros ujjait tehetetlenül a levegőben tartotta. Megijedt a hangjától, visszafojtottan ismételte: – Tonika! Hagyod abba végre az ugrálást?! – Tehát, négy adag palacsinta? – kérdezte a pincér. – Igen – mondta Benkő. – Annyian vannak… De, kérlek, mama, tartsd itt ezeket a kölyköket. Nem akarok velük gorombáskodni. – Nem is kell velük gorombáskodni. – Az öregasszony kedvtelve nézte, hogy futnak mind Tonikához, és utánozzák az ugrálását. A kályha mellett a forralt bort szopogató vendég jól szórakozott. – Egyik szebb, mint a másik – szólt át az öregasszonynak. – Esik a hó, esikahó, sikahó, sikkahóóó!… – Laci kezdte, Sári átvette – odafutottak a bejárathoz. Tonika most visszafelé ugrált a köveken. – Ezeknek én hiába beszélek. – Mint négy kis manó – mosolygott az öregember. Benkő biccentett, hogy nagyon kedves. A halászléje fölött meg azt mondta: – Nem lehet elhozni őket egy rendes helyre. Egyáltalán nem lehet kihozni őket a ketrecükből. – Jaj, ne mondj ilyeneket! – Ez a vasárnapi ebédem! Nem tudom befejezni ezt a nyavalyás halászlét. Tessék! Jéghideg. – Ne izgasd magad. Én nem izgatom magam. Ha én is izgatnám magam, egyetlen napon sem ebédelhetnék. – Sajnálom, hogy az egész rád hárul, mama. Ilyenkor látom, mit jelent. – Ivott egy korty Parádi vizet. Máris fájt a gyomra. Mostanában a gyomorszájnál erős fájást érzett az étkezések után. Mintha félpercenként beöklöznének. Ujjait benyomta a bordái alá. – Ezt jól megrendezte Sára… – Tanul. Mit is tanul? Mondta, de elfelejtettem. – Esztétikát. Az esti egyetemen. – Mi az az esztétika? Tölthetnél egy kis bort, talán van még az üvegben. – Ha tanul! – mondta idegesen Benkő. – Mit tudom én! Elküld bennünket, ő meg csinálhat, amit akar. – Ugyan már! – Egy hete otthon hasal az ágyon. Egy hete nincs kitakarítva. Pedig az egész tanulást csak azért találta ki, hogy több legyen a szabadsága… Nézd, most meg az ajtóról tépik le a függönyt! Ha nem szólsz rájuk, kénytelen leszek én! – A négy adag diós! – A pincér könnyedén csúsztatta a tányérokat az asztalra. – Gyerekek! – szólt a nagymama. – Gyertek szépen! Finom papi! Gyertek, bogárkáim! – Ne haragudjon – mondta a pincérnek Benkő. – Kérem, kérem, semmi. Büszke lehet a gyerekekre. Ha egy gyerek csendben van, kérem, az már baj. – Nem kézzel – mordult Lacikára Benkő. – Hányszor mondjam, hogy nem kézzel – csendesebbre fogta: – zabálunk?! – Finom palacsinta. Lulukának – selypegte a nagymama. – Addig én fizetek – mondta fáradtan Benkő. Nyomkodta a gyomrát. Mint egy kő. Ki kellene vágni késsel. – Nem ízlett a halászlé? – kérdezte a pincér, amikor Benkő elé tette a számlát. – Száznegyvenkét forint. – De, de, nagyon ízletesen főznek, csak a gyomrom… – Fáj? – figyelt föl az anyja. – Már megint? – Nem. De. Nem nagyon. – Két százast adott a pincérnek. – Ötvenet kérek vissza… Ha megettétek a palacsintát, megyünk. Benkő felállt. Legalább már felállhatott. Három óra volt. Húsz perc az út hazáig, ha száraz a beton. De most havazik. Kell egy óra. – Még van itt egy kis bor – mondta az öregasszony. – Nem hagyom itt… Gyerekek, ne dobáljátok a sapkátokat. Nem azért dolgozik apuka meg anyuka. Sárika, vedd le a zsebkendőt a bokádról. És tegyétek le a táskámat, mert elvész, olyan sokan vagytok! – Ugye? – kérdezte Benkő. Felvette a bekecsét. – Megyek, ideállok a bejárat elé a kocsival. Kinn, az autóban, egy kicsit pihent. A hó belepte a szélvédőt. Négyre otthon vagyunk, gondolta, a meccsközvetítésig még át kellene néznem a tervjavaslatokat. Holnap kilenckor értekezlet a trösztnél. A gyerekek már ott tolongtak a vendéglő ajtajában. Homlokukba húzva a kék kötött sapka. – Csak szépen, szépen – vezényelt a nagymama. – Ha nem tudnátok, ez Trabant és nem hóbucka – mérgelődött Benkő. – Nem muszáj szétrúgni. – Nézte, hogy bukdácsolnak át egymáson. Jobb kézzel közéjük túrt, helyet csinált a legkisebbnek. Lulu belecsimpaszkodott a csuklójába és énekelt. – Na – mondta Benkő –, aki a legcsendesebb lesz, az este lovagolhat a nyakamban. Indulunk! Sűrűn esett a hó. A csúszóssá lett úton nem mert negyvennél gyorsabban menni. A visszapillantó tükörben látta az arcát meg a gyerekek kék sapkáját. Egy kis csíkot az arcából. Szürkés volt a bőre a fehér fénytől. Megtapogatta ezt a kis részt a szeme alatt. Ránézett az anyjára – hasonlítottak egymásra. Kerek, húsos arc. Szerette volna, ha markánsabbak az arcvonásai. Most már mindegy. Nagy olajszállító húzott el mellettük. A Trabant elé söpörte a havat. VIGYÁZZ, TŰZVESZÉLYES! Egy ideig ott ment előttük az óriási tankkocsi. TŰZVESZÉLYES. Kettős kerekek, dübögés. Ennek a sofőrje legalább csinál valamit. Ha a garázsban kiszáll ebből a dögből, legalább felsóhajthat – megúsztam. Mint Yves Montand a Félelem bérében. Ez legalább munka. Valami. Valami, valami. Valami-valami-valami… – Szóltál? – kérdezte az anyja. Ott ült mellette, bóbiskolt. A gyerekek szanaszét, hátul. Az ablakokat kapirgálták, vihogtak, csépelték egymást, és beszélgettek a saját nyelvükön: „Nem is hópukac. Tófene árkiki…” – Amikor kisgyerek voltál, éppen így kucorogtál az ablakban. A busz ablakában. Tudod, azelőtt a sofőr fülkéje mellett volt egy kis benyíló. A régi buszokon. Éppígy bámultál, mint Laci. Nem, mint Tonika… Nem lehetett bírni veled. Egyszer babszemet dugtál az orrodba… – Ó, bár megfulladtam volna… – Aztán azt gondolta: – Ha Sára miatt nem lehet nézni a meccset, felmegyek Molnárékhoz az emeletre. Még az lesz a legjobb. Hátul a gyerekek: „Piszokéstudod megimádésokolom. Hósák.” – Emlékszel? – Az öregasszony hátracsúszott az ülésen, a kucsmája alól beszélt. – Amikor elmentél katonának negyvenkilencben. Nem kellett volna, de mindenáron be akartál vonulni. Megszédítettek azokkal a mozgalmi dolgokkal. De aztán kinőtted. Csak valahogy jobban sikerülhetett volna minden. Még szerencse, hogy van ez a kocsid. – Az. Még szerencse. Ez a motor is. Ez a kocsi! Mint egy traktor. Meg a gyerekek hangja: „Apszipapszimamszikakszi. Nembebuj. Kunferehát. Kunfere, kunfere…” Meg a hó. A Duna nincs befagyva, pedig hideg van. A hópihék egyre vadabbul száguldanak a szélvédőnek. Szentendre kis házai. Biztosan ma sincs kitakarítva. Holnap sem lesz, mert Sára esztétikát tanul, a mamának meg fáj a dereka. Kilenckor értekezlet a trösztnél, és bele se néztem az anyagba. Mi lenne, ha egyszer nem lennék elmaradva semmivel? – Mondd csak – kérdezte az anyját –, mondd csak, mama, nem emlékszel, mi akartam lenni? – Mit kérdezel, fiacskám? – Nem tudod, mi akartam lenni gyermekkoromban? – Gyermekkorodban? Ó, nagyon sok szép terved volt! – De ami legjobban szerettem volna lenni. Arra nem emlékszel? Az öregasszony kicsit töprengett. Elálmosodott az ebédtől meg a vakító hótól. Mosolygott. – Nem, fiam, arra nem emlékszem. |