Fehér folt

– Ellehet itt néhány napig a községben, ha kedve tartja – mondta a tanácselnök. – Szállás akad, van vendégszobánk. De a koszttal baj lesz. Hacsak Meklerné nem vállalja. Főzött már a vadászidényben is. Vendéglőnk nincs. Az italboltban csak kolbászt lehet kapni meg májkonzervet.

Üzentek Meklernének, hogy lenne egy kosztosa. A suhanc elég sokára érkezett vissza. Azt mondta, este nyolcra vár. – Erre menjen – magyarázta a suhanc –, egészen a köves út végéig. Lesz egy dűlő, már a fák között. Nincs is ott több ház. Benn az erdőben.

Alkonyatig még volt időm. Bejártam a községet. Zegzugos utcák vezettek a tanácsháza előtti térségből szerteszét. A legtöbb zsákutca volt: egy darabig vörös kőből épített kerítések között kacskaringóztak hegyre föl, völgybe le, aztán váratlanul egy udvarba torkolltak. Sok nádtetős ház akadt, meszelt homlokzatán névvel, évszámmal. A falut erdő fogta közre, gyertyánok, tölgyek, de a szélen akácok nőttek, ritkásan, besorjáztak a temetőbe is. A temető, a dombon, békés ligetre emlékeztetett. Kőből épített, vakolata hullott halottasháza is inkább présháznak tetszett. Az emelkedőről a termőföldekre lehetett látni, már aratás után járt az idő, a tarlóra kihajtották a gulyát meg a birkanyájat. Felhőtlen délután volt, sétáltam a sírok közti utakon, a magas fűben. Kamillavirágok bokrai nőtték be az ösvényeket meg az elhagyottabb sírdombokat, a békességben sűrű méhrajok döngtek. Valahányszor egy-egy községbe vetődöm, ellátogatok a temetőbe, a nevek, a születést és a halált jelző évszámok, a feliratok sok mindent elárulnak a településről. A síremlékek is. Az időrágta fakeresztek, a műkő vagy márványobeliszkek, a kripták. Itt is akadt néhány különösség: az 1918-as évben eltemetett tizenegy szerb nevű férfiú sírja, 30-35 évet élt meg mindahány. Alighanem a spanyolnátha ragadta el őket, idegen földön, fogságuk idején. Arrább puszta jel – megfeketedett kereszt: tíz ismeretlen magyar katona fejfája; 1945-ben estek el, ide temették őket, közös sírba. Egy márványlapon pedig érdekes faragás: gerendákból ácsolt műhely, sínpár fut a bejáratához, mellette félig kész kocsikerék meg egy fűrész. N. N. BOGNÁR ÉS ASZTALOS. Aztán egy másik emlékmű – ügyes kőfaragó készíthette ezeket a környéken –: hullámokból görcsbe meredt kéz nyúlik ki. A szürkés kövön a felirat: MEKLER ÁDÁM 1921-1958. Ciprusbokor takarta el a sír lábát, közelebb akartam menni, de egy asszony lépett ki a bokor mögül, világos nyári kendője, amint fordult, elfedte arcát. Locsolókannát hozott, megöntözte a sírt, majd a rozsdásodó konzervdobozból kivette a hervadt szarkalábcsokrot, és friss virágot tett a helyébe. Álldogált egy kicsit, áhítatban. Amikor odábblépett, láthattam a mozgásáról, hogy fiatal. Bal kezével gyengéden érintette a sírkövet, akárha simogatta volna. Felvette a kannát, s könnyű léptekkel elindult a kamillavirágos csapáson. Már távolra kerültem, nem akartam zavarni. Elindultam én is az erdő mentén, a házak felé.

Követve a suhanc útmutatását, alkonyat után letértem a makadámról a dűlőre. Inkább vízmosás volt, de szekerek is járhattak rajta, bevezetett a fák közé. Sötétedett, féltem, nem lelem meg a házat. De hirtelen tisztássá ritkult az erdő széle, sövény kerített egy füves udvart, félig leeresztett zsalu mögül fény világolt. Bementem. Tartottam a kutyától, de az ebet bezárták a házba, amint kopogtam az ajtón, csaholt odabenn, női hang csitította. – A vacsoravendég volnék – szóltam az asszonynak a kitárt ajtóban. Korra már nem lehetett fiatal, de csaknem lányosan kicsiny volt, homokszínű haja simán, lazán leomlott a halántékára, konty fogta össze a tarkójánál. A kutyát beparancsolta egy helyiségbe, s beengedett. – Tessék – mondta –, már megterítettem. A konyhában. – Az előtér falát agancsok, kitömött madarak s egy vadkan feje díszítette. Vadászkalap lógott a fogason, alatta erős esőkabát. Látta, hogy nézelődöm, halkan mondta: – Az uramé. Az uram erdész. – A mozdulat, ahogy betessékelt a konyhába, ismerősnek tetszett. Az asztalnál megtörölte a faragott szék ülőkéjét, de máris a vizespadnál termett, vizet készített a mosdótálba. Amikor készen lett, fejtettbab-levest mert a tányéromba. – Nem tudom, szereti-e? – Leült az asztal végéhez, összekulcsolt kezét az abroszon nyugtatta. – És mákos metéltet csináltam, hirtelenjében…

Nagyon ízletesen főzött. Szép, tiszta konyhája volt, ápolt: rézedények, felsikált konyhakő, csipkék a kredenc polcain. Összerakott fahasábok a tűzhely alatt.

– Budapestről jött? Jaj, ott nagyon jó lehet!

Nevettem, mondtam neki, hogy én meg szívesebben laknék egy ilyen erdészházban. Rebbent a tekintete; vékony arcát különössé tette az elég erős járomcsont, nagy, sötét szeme, széles szája nem arra a szomorúságra termett, amit most láttam rajta. – Nem jó itt nekem – mondta. – Nem jó. Pedig valaha szerettem az erdőt. Amikor még egészen fiatal voltam. – Elmosolyodott: – Verseket is írtam, tudja-e? Csak olyan kis semmi versikéket, amilyeneket a szívem diktált…

Máris elszégyellte magát, hirtelen felállt, fogta üres tányéromat, és telemerte mákos metélttel. – Jaj, ne nevessen ki! Bolondság volt. – Ismét szomorú lett, mutatóujjával tétován érintette az ajkát. – Most már nem szeretek itt lenni. A férjem… – Elhallgatott. – Nem így képzeltem az életemet. Gyerekeket akartam, négyet, ötöt is. Mi is sokan voltunk testvérek. Otthon nagyon szépen éltünk. Az apám bognár volt, szerette a békességet. Azt hittem, mindenütt így van. A szüleim szerették egymást, nem volt egymáshoz egy rossz szavuk sem. Ha mi, gyerekek, östörögtünk, édesanyánk ránk szólt: Te, hogyan beszélsz a testvéreddel? Parazsat teszek a nyelvedre! Most meg…

Megint az a tétova mozdulat. Figyelt, mondhatja-e nekem a panaszait. Idegen voltam, messziről érkeztem, talán ezért eredt meg a nyelve. Hallgatott, mintha megbánta volna. De mégis megtörte a csendet. – Nagyon… nagyon keményen bánik velem. Meg aztán olyan búskomor. Hazajön, nem szól semmit. Felakasztja a puskáját a fogasra, elszórakozik a kutyával, de nekem nem jut más, csak a faggatódzás. Hol voltam, mit csináltam. Pedig hát…

Megfeledkezett rólam, felkönyökölt az asztalra. Nézte a csukott ajtót. – Meg is ver. Féltékeny.

Kényelmetlenül éreztem magam. Észrevehette, bátorítón, restelkedve elmosolyodott. – Benn van a megyénél. Csak a tízes busszal jön meg. De ha most belépne, nem szólna semmit. Magához kedves lenne. Tudja, hogy ilyesmiben megbízhat bennem. Az első uramra féltékeny. De hát mondja meg, féltékeny lehet valaki egy halottra?

Már megvacsoráztam, kérdeztem, rágyújthatok-e? Egykedvűen bólintott. – Nyár volt – mondta lassan. – Jött haza az uram az erdőkerülésből. Van egy halastó a Kőhegy alatt. Melege volt, levetkőzött a parton, belement a tóba. Tudott úszni, de azt mondják, szívgörcsöt kapott. Egy parasztember hajtott arra szekéren, megismerte a ruháit meg a kutyáját a tó szélén. A kutya igen vadul morgott, az ember gyanút fogott. Szólongatta az uramat, hogy Mekler erdős úr!… Mert a víz nyugodt volt. – Kezével végigsimított az arcán. (A mozdulat, ahogy a síremléket simította.) – Ez az ember találta meg. A haja kilátszott a vízből. Így, itt, az üstöke…

Mintha ott se lennék, igazgatta az abroszt az asztal peremén. – Ez a mostani férjem az első uram öccse. Ő is erdész volt már akkor, az apjuk is az volt. Hozzám küldte az apósom. Megkapta ezt a kerületet. A felesége lettem.

Kiegyenesedett a széken: – Nincs ez jól. Csak hát egy nő, mint én is, aki nem ért semmihez, csak ahhoz, hogy mosson, főzzön, baromfit neveljen, mihez kezdhetett volna? Még szerencsésnek is mondtak, amiért nem kellett elmennem más vidékre. Pedig nincs ez jól. Negyvenéves vagyok. Hiába mondja, hogy nem látszik rajtam. Az uram arra számít, hogy néhány év múlva felhelyezik a felügyelőségre. De én? Hiszen követem, megyek vele. Talán nem lett volna szabad így rábízni magam a sorsra.