Tél

Hárman voltak a szobában. A házban. Niklay Frigyes, Szentirmay Jolánka meg Páskándi. Égett a kályhában a tűz, jó meleg volt. Páskándi a lila karosszékben ült, lábát kinyújtotta, az egyik papucsa leesett a lábáról, és talppal felfelé hevert a szőnyegen. Kilenc vagy tíz óra lehetett. Ebben a szobában nem volt csillár, az állólámpa sárga ernyője alól dőlt a fény, s alulról, csípőtől fölfelé világította meg Niklay Frigyest és Szentirmay Jolánkát. Páskándi árnyékban ült, velük szemben. Féloldalasra billentette az állólámpa ernyőjét, hogy azok ketten élvezhessék a megvilágítást. A fejük körül mégis sötétség volt, kékesfekete homály, egészen a keret széléig. A keret aranyozása már megfakult, de a díszítés – a csipkés levelek és fonatok – élén valami még kitetszett a régi ragyogásból.

– Ne készítsek legalább valami harapnivalót? – Borbásné kérdezte ezt, délután háromkor. Amikor a konyhával végzett. Behozott egy kosár fát, rakott a tűzre, és megállt az ajtónál. – Nem lesz ez így jól, doktor úr!

– Azt csak bízza rám!

– Inni fog?

– Nem.

– Akkor minek hozatott pezsgőt meg konyakot?

– Szilveszter van.

– Meg fogja inni. Egyedül?

– Menjen csak, Borbásné, magának még sok dolga lehet otthon. A családjával.

– Inni fog – mondta Borbásné.

Páskándi megtöltötte a karcsú poharat. Nem szerette a konyakot, mégis konyakot vett. Pálinkát nem akart inni. Rumot sem. – Na, isten, isten! – intett Niklay Frigyesnek meg Szentirmay Jolánkának.

Niklay Frigyes pirospozsgás arcán alig észrevehető mosoly, mert a száj konokan zárt, a tekintet meg csaknem haragvó. Lehet, hogy a kissé duzzadt száj fölött a szépen gondozott barna bajusz finom vonala emlékeztet csak mosolyra. Meg a szem kéksége, nyíltsága. Bátor nézés – így mondják. Niklay elnéz valahová, messzire, mintha látna valamit a meszelt falon túl, valami fontosat. Fejtartása (a nyak cseppet hátrafeszítve, hogy jobban kitessék a magas homlok) büszkeségről tanúskodik, mondhatni: gőgről. Gőg. Igen, gőg. Egyáltalán, látta valaki is mosolyogni Niklay Frigyest? Azok után bizonyára nem, már soha. És azelőtt?

Szentirmay Jolánka tudná. Abban az időben, amikor még ama heves, igéző leveleket írta neki, az első időkben, jegyességük idején, a röpke találkozásokkor, amikor meghajolt előtte a fogadószobában, s nyújtotta kezét Jolánka kis kezéért, hogy ajkához emelje alig érintő csókra, feltekintve, vajon mosolygott-e? Ha az ember Jolánkára néz, nem gondolhatja másként. A szigorú arckifejezésben vagy a szótlanságban megmutatkozó férfias jellem feltétlenül hatott a kisasszonyra, de hatnia kellett valami másnak is: a kedvességnek, az udvariasságnak, a gyengédségnek. Niklay szép férfi volt. Lám: dús barna haja egészen a tarkójáig leomlón, kissé gyűrűs, érinti a habfehér gallért. Öltözéke elegáns. Színes selyem nyakkendő, ékkővel díszítve. Kék bársonymellény, fekete, testre simuló kabát. És gyűrűk. Piros kövű pecsét- és vastag arany karikagyűrű. A mozdulata is, ahogy ül (vagy áll?) – lenyűgöző. A könyöknél finoman behajlított kar csaknem a keret szélén pihen.

Páskándinak nincs ilyen könnyed mozdulata. Csak a zsebre tett kéz, a lomhán lelógó karok, vagy – legfeljebb – ahogy a poharát fogja. Mindig valamilyen poharat, valamilyen itallal. És nekitámaszkodik ajtónak, falnak, szekrénynek, mert fáradt.

Páskándi most harminchat éves. Az arca gyűrött, húsos, szeme alatt kék félholdak, hajában ősz szálak. Teste szétomlik a karosszékben. És Niklay mennyi idős? Tessék ránézni! Harmincnak se mondaná az ember. Nem? Negyvenkettő. Nem kapkodták el a nősülést akkoriban a férfiak.

Vagy nem az számít?

Itt ül Jolánka, a szép Szentirmay lány, fehér csipkébe öltözötten, a keble majd’ kibukik a szűk pruszlikból, mély kivágás, hogy a nyak hosszú legyen, kecses hattyúnyak, a szőke hajkoszorú a dundi, rózsaszínű arc körül, kicsi dacos száj (de bármikor nevetésre kész, véget nem érő csevegésre kész). Szeme villódzva tekint mindenre – élet, élet…

– Na, jó – mondta Páskándi –, hát igyunk, gyerekek!

Jolánka itt húszéves. Igen, aranykeretben, kecsesen, szépen.

Páskándi feléjük emelte konyakos poharát, a lámpa fényében borostyánbarna volt az ital. Kedvet kapott rá, ivott. De nem szerette a konyakot.

– Nem jó ez a konyak, gyerekek – mondta.

Előrenyújtott, keresztbe font lábáról lerúgta a másik papucsot is, és zoknis lábfejét bedugta az ágy szélén a dunna alá. Pedig égett a tűz, jó meleg volt, téli este. Kinn havazott. A folyó vize is befagyott valamennyire, a hó puha volt, tiszta, letompította a világ neszeit. Itt is csend volt, benn, csak az üveg nyaka koccant a poháron, meg ahogy a konyakot töltötte Páskándi, hallatszott a halk csobogás.

– Ti már ismertétek a konyakot, gyerekek? – kérdezte Páskándi. Velük akart beszélgetni, semmi kedve sem volt, hogy gondolkodjon, vagy nézze a telefont. De azért nem húzta ki a zsinórt. Nem húzhatta ki, mert kereshették valami sürgős ügyben, tudták, hogy itthon van, hogy itthon gubbaszt; Borbásnénak biztosan eljárt a szája, hogy a doki otthon piál.

– Ha van isten, békén hagynak.

Szentirmay Jolánka szeretett élni. De nem biztos, hogy már ismerték a konyakot. Kisüsti járta, meg bor. Vagy már volt konyak? Fel kellene állni, és megnézni a lexikonban. Hányban volt, hogy azok a spanyol szerzetesek átküldték a borpárlatot Franciaországba?

Látszik Jolánkán, hogy szeretett élni. A gyerekeknek is örülhetett. Két gyerek. Az egyikből lett a nagymama. Páskándi emlékszik a nagymamára, kuglófot szokott sütni a vasárnapi tejeskávéhoz.

– Az anyám korán meghalt, szegény… – így szokta mondani a nagymama.

– Szomorú história, öregem, de karakán dolog volt, meg kell hagyni – mondta Páskándi Niklay Frigyesnek. Felemelte a konyakos poharat és ivott. Niklay a falat nézte.

– Éjfélkor majd ne feledkezzünk meg a pezsgőről… Pezsgőzni pezsgőztetek, nem? Éjfélkor. Azt azért megvártad, nem?

Niklay arca zárt, szigorú. Hát igen, gondolta Páskándi, nem lehetett könnyű, és az sem lehetett könnyű, hogy aztán ne gondolj az ügyre többé, öregem.

A telefon csörrent egyet. Páskándi a készülékre meredt, a csengetés nem ismétlődött. De ő még sokáig úgy maradt, moccanatlan, figyelve. A füle zúgott a csendtől.

Remélem, nem ő volt – gondolta Páskándi. – Ámbár Borbásné, ha találkozott vele, biztosan elmondta, hogy a doktor úr egyedül tölti a szilvesztert. Ez az első szilveszter Sára nélkül. Sára meg a gyerekek. Sára. Ül a telefonnál, felhúzza harisnyás lábát a fotelba. Ül annál a rohadt készüléknél, esküszöm. De remélem, nem ő volt.

– Inni fog – mondta Borbásné.

Na és? Nem vagyok szolgálatban. Lipták az ügyeletes orvos. És szilveszterkor mindenki iszik, nem?

– Ide figyelj! – mondta Niklaynak. – Te nem ismersz engem, de én ismerlek téged. Ez a vicces a dologban. Ezt a festőnek köszönheted, aki lepingált mindkettőtöket. Téged meg a kedves feleségedet. Abban az időben, amikor még minden jó volt.

Lejjebb csúszott a karosszékben, már a derekán ült, a lábával meg feltúrta az ágyneműt. A konyaktól kellemesen ringott a szoba. Niklay is megmozdult, meg Jolánka is.

– Nana! – mondta Páskándi. De azért örült neki. Nem volt egyedül. – Szeretted, mi? – hunyorított Niklayra.

Hát persze. A levelek. A levelekről még a nagymama is mesélt. Talán meg is voltak? Költői stílus. Így emlegették. Niklay egy álló esztendeig írta, küldözte a leveleket. Mit akart Jolánka? Kire várt? Puff neki, gondolom, hogy a szülők hogy nyúzták. Álltak körötte az ebédlőben (biztosan volt ebédlő), és felváltva nyúzták. – Egy gazdálkodó! Egy jó hírű ember! Pénze van! Tisztességes! Ez aztán a tenyerén hordoz! Így nem szeret majd senki!

Így nem, az biztos!

Az egyik mindig jobban szeret. Az egyik mindent odaad, a másik meg csak méricskél, a másik csak a körülményein változtat.

Jolánka. Tetszett neki Niklay, szerette is, de azért nem áldozta fel magát. Nem. Valamit megtartott magából magának. Niklay nem is tudta. Niklay csak később tudta meg, azon a szilveszteri bálon, a megyénél.

Hát nem csoda!…

Jolánka Jolánka akart maradni Niklayné korában is. Ez nem ment. Gyerekeket szült, vezette a Niklay házat, meghallgatta a férjét, bólogatott, amikor Frigyes elmondta a gazdaság dolgát. Lelkesedett is, ismételgette a férje szavait. De azért mindamellett Jolánka akart maradni.

Eleinte nem tudta ezt Niklay. Csak akkor.

Páskándi arca elborult. Haragudott Jolánkára. Nem is koccintott feléje poharat, csak Niklaynak intett, hogy prosit!

Szeme sarkából látta a telefont. Sára ott ül, isten bizony! Borbásné is mondhatta, hogy a doktor úgy egymagában…

Ahá! Te nézel engem, Niklay Frigyes! Igazad van. Pedig te nem ismered ennek a mi dolgunknak a részleteit. Rokonok vagyunk, s te nem is ismersz, Sárát sem ismered. De ha érdekel: hasonlatos a mi ügyünk a tiétekhez. Sajnos, kedves rokon.

Akkor még nem volt telefon, mi? Néhány számjegy, és nem is kell látnunk egymást – beszélhetünk. Így könnyebb szokott lenni, sokkal könnyebb. Nem állunk szemtől szembe.

Tavaly itt vendégek voltak. És a gyerekekkel a kis házi rex-asztalon játszottunk. Na, jó. Értem. Igyunk!

Páskándi és Niklay. Már egészen elfeledkeztek Jolánkáról. Persze, mert Jolánka ott maradt a bálon. Éjfél elmúlt, koccintottak az új évre, kiitták a pezsgőt, és Niklay látta, hogy a társaság kezd lerészegedni. Fellazult a társaság. Az urak kicsit duhajkodtak már. Állt a terem egyik oszlopánál, fekete ruhában, egyenes derékkal. Néha biccentett, ha valaki arra ment. Jolánka mellette, hosszú báli ruhában. Tekintete csillogó, arca kipirult. Kezében kis legyező.

– Menjünk – mondta Niklay. – Hívatom a kocsit.

Jolánka bólintott, de nem hallotta. Nem értette. „Keringő! Most intonálják a keringőt!” Egy szőke fiatalember indult feléje.

– Megyek, hívatom a kocsit – mondta Niklay. Még nem volt semmi baj. Öt-hat lépést tett a kijáratig. A keringő dallama betöltötte a termet. Szólt az egyik inasnak. Visszafordult. Jolánka a szőke fiatalember karján. Keringő. Niklay megállt. Állt, és nézte a hullámzó termet. A szőke fiatalembert, a hátravetett fejű, nevető Jolánkát.

– A mindenségit! – mondta Páskándi. Töltött. Nem is érezte a konyak ízét – lehajtotta. Észrevette Szentirmay Jolánkát a csipkés ruhában. Zavart lett. – Elhiszem – bólintott –, elhiszem, kedves, hogy csak élni akart egy kicsit. Egy kis tánc. Egy kis mosoly. Nem is ez a baj. Hanem valamit kegyed nem értett. Nem bizony.

Niklayra tekintett. Niklay meg se mozdult. Csak nézett keményen, nyílt tekintettel, csodálkozva. Aztán megfordult. Valaki ráadta a köpenyét. Beszállt a megyeháza előtt a hintóba. Havazott, vastagon állt a hó az utcán, nesztelenül gördült a kocsi.

– Háhá! – kiáltott fel Páskándi. Jolánkára nézett. Az a riadalom az ifiasszony arcán, amikor nem találta a teremben az urát. Jaj, istenem! Gyorsan a belépőmet. Az áthevült meztelen vállra a hűs bundácska. Hamar egy kocsit! Hamar!

A hó. A puha hó a kisváros utcáin. A fehér hó, házakon, lámpavasakon, ablakpárkányokon. Kis fények. Csend.

Jaj, istenem! Kopogás. Kopog – öklözi az ajtót Jolánka. Az egyik ablakon fény: a férje szobájában. Öklözi az ajtót, dörömböl, tapodja a havat a tornácon. Didereg – a hó átáztatja a báli cipőt. Az a félelem! A halántékban, a torokban. A kéz, a láb zsibbadása.

– Na, igen – rándult össze Páskándi. Leöntött egy kis konyakot a torkán, mert fázott. Nem is nézett fel. Lábát jól befúrta az ágynemű közé.

Niklay ablakában kihunyt a fény.

Szentirmayék az ötödik utcában laktak, a hegy mögött. Odáig botorkált gyalog, agyonfagyva Jolánka.

– Ha meggondoljuk – mondta Páskándi Niklaynak –, ez felért egy gyilkossággal, kedves rokon.

Niklay arca kiismerhetetlen. Hallgat. Hallgat, hallgat. Jolánka tüdőgyulladást kapott; üzen az urának, bocsánatát kéri, rimánkodik. Nem tett ő semmi olyat, amiért ekkora büntetés járna.

– Hm. Valamit nem értett kegyed, soha – mondta Páskándi Szentirmay Jolánkának. – Sajnos.

Niklay néz, hallgat. Jolánka meghalt. Niklay arca mozdulatlan. Jolánka meghalt a szülei házában, de meghalt a szilveszteri bálon is. Az a Jolánka, akit ő akart asszonyának. Nem. Nem is halt meg, mert nem volt. Soha. Hiába emlegetik a nevét, nem tudja, ki az.

– Igyunk – emelte fel poharát Páskándi. Egy kis konyak kiloccsant, az ital remegett a pohárban. Niklay mozdulatlan. Szentirmay Jolánka egyedül van, szemében csillogás, kis ajka megrándul. Nem ért semmit. Csak azt, hogy meg kellett halnia.

Páskándi felállt, megkerülte az ágyat, odament a rokonához, hogy jobban lássa. Niklay nyugodt kezét érte tekintete ebben a magasságban.

– Igazad volt – mondta Páskándi. – De azért félek tőled.

Öt perc múlva tizenkettő. Most tíz percre ki kellene húznom a telefonzsinórt, gondolta. Nem tette meg mégsem. – A te idődben még nem volt telefon – mondta Niklaynak. De nem keresett mentséget. A lábára nézett, zokniban állt a szőnyegen. Rosszul érezte így magát. Poharát letette, s megkereste a cipőjét. Az ingét is megigazította, a nyakkendőjét is. Keze ügyébe készítette a pezsgős üveget, visszaült a lila karosszékbe. Igyekezett egyenes derékkal ülni.

Várta az éjfélt. Niklayval akart koccintani.