Francia tanya

Kifogtuk azt az őszt. November közepén kaptuk meg a behívót, esős időben érkeztünk a helyőrséghez, tíz napig szakadatlanul zuhogott, merő latyak volt a táj, a laktanyaudvart elárasztotta a víz, rohadt minden, az épületek, a fák, a ruhánk, a csizmánk. Szürkeségre emlékszem: szürke égre, szürke falakra, szürke napokra. Sorban álltunk a borbélyműhely előtt, behúzódtunk az eresz alá, cigarettáztunk, görbedt vállal vártuk, hogy beülhessünk a borbélyszékbe, hogy kopaszra nyírják a fejünket. Röhögtünk egymáson. Fülünkre csúszott a sapka, kajla füllel baktattunk vissza a körletbe, megnéztük magunkat a mosdó tükrében, végigsimítottunk tar koponyánkon – kurta sörténk bökte tenyerünket, ugrattuk egymást, de voltaképpen nagyon el voltunk keseredve. Zubbonynyakunk bő volt, lötyögött lábunkon a csizma, nem tudtuk rendesen feltekerni a kapcát. És az ébresztők, az ébresztők! a sorakozók, a tisztesek vagánykodó kiabálása, a kemény parancsszavak; az ébresztők – hajnalban tornára sorakozó, futás a hideg, esős laktanyaudvarra, csuklózás, egy-kettő, ne sajnálja a térdét, kiskatona! – aztán a kivonulások, puskával, később az aknavetőkkel, fel a hegyekbe, kapaszkodás a köveken, ne dobja el a fegyvert, a teremtésit! fogdába csukatom!… Egyszóval, ahogy akkoriban mondtuk, jól megfingattak bennünket. A társaság elég vegyes volt: kölyökkorú újoncok, tizenhét, tizennyolc évesek, kedvet kaptak rá, hogy Farkas Mihály katonái legyenek, aztán a morgolódó, káromkodó sorosok meg a koron túliak, akikre rájárt a rúd, utólag: elmaradt korosztály, ahogy nevezik őket. De ezek között is volt néhány önkéntes, huszonöt éves önkéntesek, öregfiúk, bejöttek katonának, mert nem tudtak mit csinálni odakinn; bemenekültek; Luczek például, a szakaszunkban, egy intelligens, kopaszodó fiú, főkönyvelő volt valamelyik dunántúli kereskedelmi cégnél, de nem stimmelt a kassza, jobbnak látta, ha meglép; jelentkezett, behívták, egyszeriben tisztelni kellett, nem piszkálták az ügyét. Könyvelők, munkások, parasztfiúk tanyákról, falvakból, aranykoszorús motorkerékpár versenyző (előző évben Angliában nyerte a plecsnit), vágóhídi nagyhangú legény, katolikus diák (esténként imádkozott), magántisztviselő, baptista prédikátor… vegyes banda, mint az idegenlégióban. Ültünk a katonaládáinkon, és bámultuk egymást. Zuhogott az eső, soha nem száradt meg a köpenyünk, olyan undorító szaga volt, mint az ázott kutyának. De rendnek kellett lenni. Este ragyogott a körlet, a csizmatalpon nem lehetett egy porszem sem, a nadrágszárunkat felhajtották, megnézték a belső varrás mentén a „bakapihéket”, gombostűvel böködték a csajkánk peremét, ha koszt találtak valahol, mehettél kihallgatásra, nem úsztad meg laktanyafogságon alul. Ez már persze inkább csak az eskü után volt, hat hét múlva, hat hét „szoktatás” – de be is törtünk, meg kell hagyni, betörtünk alaposan. Négy éve fejeződött be a háború, együtt szolgáltak még a régi garnitúrából valók: volt ludovikás tisztek, Jutason végzett tisztesek az új káderekkel; odakinn is nagy volt a szorítás, akkoriban még frissen élt az emlékezetben a Rajk-per, a leszerelés előtt állók mutatták a körlet folyosóján Rajk fényképének a helyét, mesélték, hogy negyven napig voltak állandó riadókészültségben, hetven élessel felszerelve, menetöltözékben, várták a bevetési parancsot, de aztán egy szép napon lefújták az egészet – egyszóval az ezred nem volt éppen leánynevelő intézet, ezt éreztük is, de megszoktuk. Nem is ez most a lényeg.

Swetzről akarok beszélni.

Swetz ott lakott velünk a kettes szobában, izmos, széles arcú, rekedt hangú, huszonegy éves fiú. Eleinte csak egy volt a sok közül, azzal a különbséggel, hogy nagyon értett a dolgokhoz, a legkevesebb gondot okozta a tiszteseknek, a legelső volt reggel a sorakozón (csakhamar ő vezette a csuklózást a szakaszunkban) – az alaki kiképzésen kitűnt, katonásan jelentett az őrmesternek, ördögi ügyességgel tudta rendben tartani a holmiját, a szobaparancsnokunk mindig megállt az ágynál, és azt mondta:

– Jól van, Swetz! Így kell. Nyavalyás civilek! Nézzék meg a Swetz ágyát, szögletes, mint a tégla. Jól van, Swetz, maga leléphet, a többi kezdje újra az ágyazást!

Nem tudom, miért, de valahogy mégsem utáltuk meg Swetzet. Talán azért, mert soha nem beszélt feleslegesen, nem éreztette, hogy megdicsérték a rovásunkra. Nem akart különösebben haverkodni. Tette a dolgát, ha vállon veregették, kihúzta magát, nem nagyon, csak amennyire kellett, és halkan azt mondta: „A dolgozó népet szolgálom!” A kantinban sem akart fizetni senkinek erőszakkal. Fogta a poharát, és elhúzódott az egyik sarokba, iszogatott; hüvelyk- és mutatóujja közé szorított csikkét szívta, köhécselt, aztán sarkon fordult, és felment a körletbe.

Akkoriban délután háromig tartott a foglalkozás a terepen (reggel politikai szemináriummal kezdtük a napot, valamelyik legénységi szobában, a ládákon ücsörögve; lehetőleg olyan helyet kerestünk, ahol békén bóbiskolhattunk), aztán kivonultunk az egyik gyakorlótérre. Délután háromig éppen elég volt, holtfáradtan tértünk vissza a táborba, a górék mindig nótát parancsoltak bevonuláskor, Swetz adta meg a kezdő sort, noha nem volt éppen a legjobb hangú fiú, de a tisztek már rá is szoktak, ha azt mondták: „Nótát” – Swetzre gondoltak.

Senkitől sem kapott levelet soha. Egyszer megkérdeztem tőle, este, parancskihirdetés után, amikor a postát osztották, hogy nem vár-e levelet. Barátságosan kérdeztem, de menten megbántam, Swetz értetlenül nézett rám, és kurtán-furcsán felelte: – Levelet? Minek az?

 

Hamar beleszaladtunk a télbe. Nem jött meg a hó, csak dara hullott, a völgyben – ahol a tábor állt – szakadatlanul fútt a szél, fülünk majd lefagyott, de Soltész, a századparancsnok nem engedte meg, hogy fülünkre húzzuk a sapka szegélyét, hogy felhajtsuk a köpenyünk gallérját, edződnünk kellett.

Aznap lövészet volt, puskával, odakinn a B. gyakorlótéren, az erdő alatt. Meglehetősen nagy volt a tét: aki harmincast lő, vagyis háromszor beletrafál a tizes közepébe, az két nap szabadságot kap. De amikorra sor került ránk, már nem gondoltunk a szabadságra, csak arra, hogy minél előbb túl legyünk a pufogtatáson, szemünk könnyezett a széltől, ujjunk meggémberedett.

Biró tizedes, a szolgálatvezető, egy kis, zöldre mázolt asztalkánál kiosztotta a lőszert: három éles a negyvennyolc mintájú „dióverőbe”. Orosz puskánk volt, hosszú, hegyes szuronnyal. Jó puskák voltak, Biró azt mondta, aki elhibázza a lövést, az magára vessen, a fegyverek „be vannak lőve”, olyan pontosan hordanak, mint a „hétszentség”.

Kötött kesztyűt kaptunk, de nem sokat ért a hidegben, mire felsorakoztunk a lőpad előtt, mindenki az ujjait huhogta, hogy legalább be tudjuk tölteni a lövedékeket a tárba.

(Idestova húsz éve. Nem is tudom, hogyan támadt fel emlékezetemben mindez. Talán Swetz miatt. Swetzet néhány nappal ezelőtt láttam a Fővárosi Villamosvasút pénztárában. Ott ült az ablak mögött sötétkék posztó egyenruhában. Nem ismert meg. Magam is csak nehezen őt: az arca puffadt volt, öreges, agyonkínzott.

– Szervusz, Swetz – mondtam.

Feltekintett. – Ismerjük egymást? – kérdezte türelmetlenül.

– Alighanem.

– A Beszkárttól?

– Nem a Beszkárttól.

– Hát honnan? A munkásszállásról?

– P.-ről.

– P.-ről?! – Ráhajolt a pénztár asztalára, hogy jobban kilásson a kalitkából. Nem nagyon volt kedvére a találkozás. – Második zászlóalj? Aknás voltál?

– Az.

– A nevedet nem tudom – mondta kedvetlenül. – Mit csinálsz?

– Élek. És te?

– Leszázalékoltak. Villamosvezető voltam, de már nem járhatok kocsin. Nyugdíjas lettem, barátom, negyvenéves koromra.

– Valami baleset?

– A tüdőm. Kidobták a fél tüdőmet…

– De hát hogyan?!

Legyintett.

– Még ott szerezhettem. Odakinn.

Hamarjában nem tudtam, mire céloz. Aztán eszembe jutott.

– Á, a fogság?

– Az, az, a francia fogság. Meg a gyaloglás Németországban, télen. Ott szedtem össze… Az a sok kurva koplalás… Most havi ötszáz pluszért bérletet árulok…)

Hasaltunk a lőpadon, és céloztunk. Rettenetesen hideg volt, a szél az arcunkba vágott, alig láttuk a zöld furnírfigurákat odakinn a sáncnál. Felbukkantak, a mellük közepén volt a céllap. Három lövés. Tűz, felcsapni a závárt, rátölteni, tűz. Csak úgy vaktában. Igyekeztem célozni, de fájt az arcom, a kezem, pokolba a két nap szabival, gondoltam. A puska mindhárom lövésnél felugrott, tudtam, hogy messzire süvítenek el a golyók a furnírfigura mellett. A katona, odakinn a sáncnál állandóan „meszelt”.

– A teremtésit maguknak – szitkozódott Soltész hadnagy, amikor megtudta az eredményeket. – Micsoda katonák maguk?

Mintha késsel döfködtek volna a fülünkbe. Összeszedtük a hüvelyeket, és igyekeztünk rajvonalba állni. Vártuk a következő parancsot.

– Hogy hívják magát? – állt meg Soltész Swetz előtt. A fiú felegyenesedett, mellét kidüllesztette, rekedtes hangján mondta:

– Swetz József honvéd!

– Tizedes bajtárs! – kiáltotta túl a füttyös szelet Soltész. – Még három töltény… Hogyan is mondta a nevét?

– Swetz. Swetz József honvéd!

– Még három töltény Swetznek.

Hátat fordított a rajnak, és lassan elsétált a lőpadig. Várta, hogy a tizedes futólépésben meghozza a három lövedéket.

– Feküdjön vissza! – parancsolta Soltész. Aztán a szolgálatvezetőnek mondta: – Telefonáljanak ki a sáncba, hogy a négyes pad bábujára tegyenek új céllapot.

– Hány találata volt Swetznek? – kérdezte Asi.

– Nem láttad? – mondta rosszkedvűen Lipót, ugyanis ő volt az egyetlen, aki két kilencest meg egy ötöst lőtt –, nem láttad? Három tizes. Marha mázlija van.

– Tűz! – vezényelt Soltész.

Ott álltunk a lőtér épülete előtt, és fáztunk. Mi a fenét szórakozik Swetzcel az öreg? – gondoltuk. Fél három volt, és már az ebéden járt az eszünk. Swetz szeges csizmatalpát bámultuk, hallottuk a lövéseket: egy – csattanás, kettő – csattanás, három…

Soltész távcsővel figyelte a négyes bábut. Nem tudom, mit láthatott, nem szólt semmit.

– Bevonulás után jelentkezik az irodában – utasította Swetzet. – Sorakozó az úton!

– Mázlija van magának, hallja-e? – mondta a szolgálatvezető a fiúnak.

– Mennyi volt? – kérdezte sorakozó közben izgatottan Asi.

– Barátocskám! – veregette meg Swetz vállát Deák. Mellette állt a sorban. – Ezt a hármat is odasóztad középre?

Swetz nem szólt egy szót sem.

 

Éppen az ebédért sorakoztunk a körlet folyosóján, amikor Swetz visszajött az irodából. Bement a szobába a csajkájáért, és a sor végére állt.

– Menjen csak előre – mondta Petyó, a szobaparancsnok. – Emberek, engedjék előre Swetzet, megérdemli.

– Majd rám kerül a sor – mondta rosszkedvűen Swetz.

– Ne beszéljen vissza! Még egy éllövész se beszéljen vissza!

Swetz előrekocogott, tartotta a csajkáját. Az ügyeletes irigykedve merte a rizseshúst az edényébe.

– Piszok szerencséd volt – mondta nevetve.

Swetz haragos pillantást vetett rá. Bevonult a szobába. Mogorván ült a katonaládáján, térdén a csajka, és ímmel-ámmal evett.

– Nem kell a kaja? – kérdezte mohón Asi. Lóbélű volt, minden maradékot eltarhált.

– Nesze.

– Persze – mondta Luczek, a volt könyvelő –, persze, már a hazai koszton jár az esze. Hány napot kaptál?

Swetz ránézett, de mintha nem hallotta volna, mit kérdezett Luczek. Felállt. Ültünk az ágyak között a ládáinkon, és néztük Swetzet. Eddig voltaképpen nem is ismertük. Eszembe jutott, hogy jószerint még két szót sem váltottunk a bevonulás óta.

– Azért ne vágj fel! – mondta Lipót.

– Nem vágok fel – szólt halkan Swetz. – Nem engednek el.

– Nem engednek el?!

– Hiszen kétszer is beletrafáltál!

– Ez a baj – mondta keserű mosollyal Swetz.

– Bediliztél? – rontottunk rá. – Megígérték, hogy aki a legjobb, azt hazaengedik.

– Swetz! – parancsolta Petyó szakaszvezető. – Álljon vigyázzba! – Tudtuk, hogy csak tréfál, szerette megjátszani az emberevő tizedest. – Az istenit magának! Ha kérdezik a bajtársai, rendesen feleljen!

Swetz kivette a kezét a zsebéből, és ellódult az ágytól. Szembefordult velünk, és rekedtes hangján csendesen mondta: – A hadnagy bajtárs behivatott, és kérdezte, hogy honnan tudok ilyen jól lőni. Hogy azért próbált ki, nem véletlen-e?

– És honnan tud? – kérdezte Petyó.

– Megtanítottak – mondta halkan Swetz.

– Az apukája?

– Nincs „apukám” – mondta csendesen Swetz. – „Apukám” meghalt, negyvenkettőben. A leventeoktatóm tanított meg lőni. Eleinte elhibáztam, de később igyekeztem, mert mindannyiszor körül kellett ugrálni békaügetésben a futballpályát.

– Na és? – kérdezte a csendben Petyó.

– És aztán lőttem – mondta türelmetlenül Swetz. Kicsit felemelte a hangját. – Ágfalván. Negyvenötben. Április elsején, kora hajnalban. Öt óra hosszat. Eszeveszetten lőttünk, mert be voltunk szarva. Tizenhét éves srác voltam, ha szabad emlékeztetnem az urakat!

– Ezért nem engednek haza? – kérdezte Asi. Tele volt a szája a Swetz ebédmaradékjával.

– Marha – mondta Luczek. – Nagyon jól tudod, hogy miért nem engedik haza.

– Én nem tudom – mondta Asi.

– Kuss! – mondta Petyó. – Folytassa, Swetz.

Swetz hallgatott.

– Mire volt kíváncsi a hadnagy bajtárs?

Swetz nekidőlt az ágynak. Halkan nevetett.

– Azt mondta, ki kell vizsgálni az ügyemet.

– Az ügyedet?

– Nyugaton voltam. Az amiknál meg a franciáknál.

– Az istenit neki! – mondta Petyó. – Más is volt.

– Igen, de én ezt elhallgattam.

– Meleg helyzet – sóhajtott Petyó.

– Hogy érti, hogy meleg helyzet? – kérdezte Asi. Már csak ő evett, láthatóan sajnálta, hogy mérsékelnie kell a zabálást.

– Tudod te azt jól.

– Értsétek meg, nem tudom!

– Akkor nyald ki a s….m – mondta idegesen Lipót.

– Mi a fenének hallgatta el? – kérdezte Petyó. – Nem jószántából ment ki… gondolom.

– Nem jószántamból – bólogatott Swetz. Nézte Petyót, nézett minket. – Elhallgattam. Nem szívesen gondolok arra az időre…

Csendben ültünk. Lipót hümmögött, aztán elhúzta a száját:

– „Éberség”, …Swetz, az ellenség ügynöke…

– Ne marhulj! – intette le Luczek.

– Miért? Te nem ismered a szöveget?

 

Délután elméleti foglalkozás volt a hármas szobában. Öttől hatig. Már sötétedett, a szoba közepén égett egy hatvanas villanykörte, az emeletes vaságyak árnyékot vetettek, Kovács őrmester a tüzérségi lőelemtáblázatot magyarázta. Térdünkre fektettük a füzetünket, és jegyeztünk.

– Az aknavetősöknek – magyarázta Kovács őrmester – ugyanúgy kell ismerniük a lőelemtáblázatot, mint a tüzéreknek. Meglehetősen éles elme szükségeltetik hozzá. Hogy ne mondjam: intelligencia. Ez egy intelligens szakma. Tudni kell számolni. Luczek! Ha nem tévedek, maga könyvelő volt. Nem mintha bíznék abban, hogy a könyvelők jól tudnak számolni, de azért megtisztelem a feltételezéssel, hogy maga konyít valamit a matematikához, nemdebár?

Mielőtt Luczek felállhatott volna, nyílt az ajtó, és egy őrnagy lépett a szobába. Néhányan már ismertük, Zóránnak hívták, az ezreden szolgált, a defenzív irodán.

Az őrmester elkiáltotta magát: – Vigyázz!

Zórán intett, hogy folytassák. Megállt az ajtó mellett, keresztbe font karral, és úgy tett, mintha nem is figyelne.

– Akkor hát, Luczek honvéd!

Luczek felállt. Fiatal kora ellenére kopaszodott már, csontos, sovány ember volt.

– Magyarázza el, amit eddig tanultunk.

Luczek igyekezett értelmesen összefoglalni mindent. A logaritmussal példálódzott; az őrmester láthatólag örült, hogy Zórán jelenlétében hangzik el minden.

Nem nagyon figyeltük Luczeket. Fél szemmel az őrnagyra lestünk, nyugodtan, barátságosan állt az ajtónál, csaknem szerényen. Barna férfi volt, dús szemöldöke beillett volna bajusznak is. Keskeny ajkát beszippantotta, félig hunyt pillái alól vizsgálta a társaságot.

Amikor Luczek befejezte, az őrmester folytatta az oktatást.

– Bocsánat – szólt halkan, finom hangon Zórán –, bocsánat, őrmester bajtárs. Szeretnék feltenni egy kérdést.

Mindenki egyszerre fordult Zórán felé. Az őrnagy leeresztette keresztbe font karját, és egy lépést tett előre. Valahogy éppen Swetz mellé került. – Elvi kérdés – mondta cseppet mosolyogva. – Mi az elsődlegesebb… mondjuk így: fontosabb – a vak engedelem vagy a parancsok lelkiismeretünk szerinti teljesítése? Mi a véleménye erről például… (itt körültekintett, majd váratlanul a mellette kucorgó Swetzre bökött) önnek?

Nem egészen értettük a dolgot, de valamit érezhettünk – nesz és moccanás nélkül ültünk, maga Kovács őrmester is izgatottnak látszott, jobb lábáról a bal lábára nehezedett, akaratlanul összekulcsolta és megroppantotta ujjait. Csontjai roppanása jól hallatszott a csendben.

Swetz felállt. Egyforma termetűek voltak Zóránnal, egészen közel kerültek egymáshoz.

– A parancsot nem lehet kritizálni – mondta rekedten Swetz.

– Semmilyen körülmények között? – kérdezte nyugodtan, kis mosollyal az őrnagy.

Swetz néhány másodpercig várt. Hallottam karórám ketyegését. Swetz megköszörülte a torkát.

– Semmilyen körülmények között – mondta.

– Ön meghűlt, vagy mindig ilyen a hangja? – kérdezte barátságosan Zórán.

– Ilyen a hangom.

– Tehát semmilyen körülmények között sem lehet kritizálni – ismételte Swetz szavait az őrnagy. – De tegyük fel, a katona olyan parancsot kap, ami nem egyezik a lelkiismeretével. Akkor? Akkor mi a teendő? – Zórán mosolyogva körültekintett, de Swetztől várta a választ. – Ejnye! – mondta atyaian, amikor látta, hogy a fiú hallgat.

– A dezertőrökkel elbántak – mondta halkan Swetz.

– Mit csináltak velük?

– Kivégezték őket.

– Hm… – mondta Zórán. Megcsóválta a fejét. Fejcsóválva tett néhány lépést, aztán újra rámosolygott Swetzre. – Másra felelt, mint amit kérdeztem. Pedig ez nagyon érdekes téma. Jöjjön fel az irodámba, szívesen elbeszélgetnék önnel erről a kérdésről. Jó? Jöjjön fel holnap, négy órakor. – Megállt Kovács előtt. – Köszönöm, őrmester bajtárs!

Megfordult. – Vigyázz! – kiáltotta Kovács. Csizmáink dobbantak az olajos padlón. Zórán kisietett a szobából, az ajtóhoz közel álló katona a küszöbön termett, és felrántotta a kilincset.

– Tovább! – harsogta Kovács.

Nem néztünk Swetzre. Az őrmester sokáig hallgatott, megnézte az óráját, várt. Amikor megszólalt, baráti volt a hangja.

– Na, fiúk… egyszóval a lőelemtáblázat… hm… Kinek pontos az órája? Azt hiszem, már tizenhét óra ötven van. Nem?

– Negyvenhét – mondta valaki.

– Mindegy. Mára abbahagyjuk…

 

Swetz nem aludt. Felkönyökölt az ágyon, és bámulta az udvar reflektorait az ablakon át. Asi horkolt, Luczek összegömbölyödve szunnyadt a pokróc alatt; fejére vonta a lepedőt. Petyó kiment a faluba, vetetlen állt ágya az ajtó mellett. A takarodó utáni percekben már mindenki húzta a lóbőrt, kimerítette a fiúkat a tél hidege a gyakorlótéren.

– Mi van? – kérdeztem Swetztől. Tőlem a harmadik emeletes ágyon feküdt, a falnál.

– Hm? – kérdezte.

– Mi van?

Ostoba kérdés. Swetz felült, felhúzott térdét átkulcsolta karjával, bámult kifelé az ablakon.

– Hazajöttem – mondta.

– Mit mondasz?

– Semmit.

Elzsibbadt a karom, ahogy féloldalasan feküdtem, és vártam, hogy valami okosat mondhassak neki. Felém fordult, hosszan nézett a kintről behulló fényben.

– A mi falunkból mind kivitték a leventéket. Tíz kilométerre laktunk az osztrák határtól. Beöltöztettek, bevetettek. Mit kellett volna tennem? Tizenhét éves voltam.

– Aha.

– Titeket békén hagytak?

– Nálunk nem engedte a jegyző.

– A jegyző! – mondta Swetz. – Törődött is velünk a jegyző! Hány éves voltál?

– Tizenöt.

– Én meg tizenhét. Éjszaka sorakoztunk a községháznál. Hátizsák, leventesapka. Kétnapi élelem. Kőszegen beöltöztettek, fegyvert kaptunk…

– Szó volt róla, hogy minket is kivisznek. De a jegyzőnek köszönhetjük…

– Ágfalván bevetettek. Be voltunk szarva. Öt órán át lövöldöztünk a falu alatt. Az öcsémet kinyírták.

– Az öcsédet?

– Mondom, hogy az öcsémet!

– Veled volt?

– Tizenhat éves volt. Együtt mentünk…

– És meghalt?

– Marha! – Swetz a térdéhez szorította a homlokát. Sokáig így maradt, nem mertem háborgatni. – Ágyúztak. Aztán csend lett – mondta halkan. – Délben eltemettük…

– Már nem tudtál megszökni?

– Akkor nem akartam. Az öcsém nélkül… Azt tettem, amit mondtak. De a végén hazajöttem. Negyvenhét nyarán…

– Hát a végén hazajöttek mind – mondtam –, akik éltek. – Swetz halkan nevetett:

– Akik éltek… Nem mindenki él, aki mozog. Én is azt hittem, hogy élek. De jobban belém soroztak, mint az öcsémbe… szegénybe. Ő legalább hamar befejezte.

– Azt mondják – helyeseltem sután –, jobb annak, aki már túl van az egészen.

– Jobb. Belém soroztak, aztán hagytak futni… Igaz, ismertem olyat, aki megrázta magát, és oda se neki! De én bekaptam! Akkoriban… Nem sok jó vár rám. Nem tudok védekezni.

Odakinn a laktanyaudvaron felbúgott egy autó. Bizonyára a készültség vipponja hajtott ki a tábor kapun. Az országútról sokáig hallatszott a kocsi motorzúgása.

– Azért ne hagyd magad!

– Hát… nem hagyom. De nem tudok védekezni. Egyszer azt mondta nekem egy nő… egy asszony, amikor elhagytam: „Nincs szerencsém.” Ennyit mondott, semmi többet. Én is ezt mondom: nincs szerencsém…

De aztán kifakadt:

– Most miért piszkálnak?! Ezt mondd meg! Kölyök voltam, vittek! Ágfalván feltuszkoltak egy Blitzre, Ausztriában letuszkoltak a Blitzről – a kölykök tudnak gyalogolni! – mondták. Hát gyalogoltunk. Szekerek, tankok, autók között… Kiégett városokban háltunk, szétroncsolt utakon, menekültekkel, katonákkal elkeveredve. – Le a Blitzről, taknyosok! – kiabálták a katonák. Az emberek… a vén hülyék, akik azt az egészet csinálták! Miért nem tudtak úgy okoskodni, hogy ne legyen háború? Sok állat! Odadobtak minket is. A kölyköket!… Amikor az amerikaiak elfogtak, már nem volt a lábunkon bakancs, a ruhánk meg csupa rongy és mocsok volt. Az amik felruháztak, két rend ruhát adtak, kaját, kotont meg csokoládét. Azt hittük, megjött a Jézuska. A kotont felfújtuk, és röhögtünk. De úgy látszik, nem kellettünk nekik, mert átpasszoltak a franciáknak. Ott aztán láthattuk, hogy szó sincs Jézuskáról. Fogoly… fogolynak lenni a franciáknál, tudod, mit jelentett? Aki végigcsinálta, az megszenvedte a magáét, egész életre. Meg bizony, az anyja istenit neki!…

 

Marseille.

Swetznek volt némi emléke a város nevéről, talán földrajz órán emlegették, talán tanult is róla, esetleg a Marseillaise-ről hallott valamit. De semmit sem tudott a kikötőről, a tengerről, a dokkokról, nem tudta, hogy Bouches-du-Rhône département székhelye. Aligha tudott a Rhône torkolatáról, Marseille gyárairól, a nagy szappanfőző üzemekről, a város egyeteméről, a gyarmati katonákról, s főleg arról a sík mezőről a tengerpart homokján, aminek jó néhány holdját szegesdróttal fogták körbe, s ahova egy sebtiben lerakott sínpáron, vörös marhavagonban Swetz – néhány száz társával – nyár derekán bevonatozott.

Gyarmati katonák őrizték a foglyokat, a magasra emelt őrhelyekről távcsöveztek, éjszakánként vaktában lövöldöztek, ha valahol felparázslott egy cigaretta, könyörület nélkül odasoroztak. Szél fútt a Földközi-tenger felől, a dünék finom kvarcszemcséit beseperte a barakkokig, Swetz foga között roszogott a homok, kiszáradt torokkal ült a deszkafal tövében, abban az egy szál kamgarnnadrágban és khakiingben, amit meghagytak rajta a franciák. Azt mondják jó tanácsként: könnyű poggyásszal utazz – nos, Swetznek nem volt semmije; bakancsa ólomként nehezedett a lábán, karját erőtlenül lógatta térde között, naphosszat ült, nem törődött vele senki. A tenger felől madarak repültek a tábor fölé, Swetz nézte a madarakat, fejét a deszkafalnak támasztotta, úgy bámult a meztelen égre, nézte a madarakat, kápráztatta az éhség: a madár lecsapott, Swetz elkapta, kitekerte a nyakát, megtépte tollát, és felfalta. Röpködtek a madarak a magasban, és Swetz behunyta a szemét. Még egy nap, gondolta, és elalszom békességben, belep a homok, és senki nem tudja, hová lettem, itt ülök a földkerekség valamely pontján, távol az otthonomtól, és meghalok.

Harmadnap, amikor már vad gyűlölet támadt bennük egymás iránt is a koplalástól, egy francia tiszt – lapos csákója volt, fényes csizmája, jól szabott lovaglónadrágja és testhez simuló zubbonya – tolmács révén közölte velük, hogy jelentkezhetnek az idegenlégióba. A foglyok magukhoz tértek. – Ha itt maradunk, megdöglünk – mondták. Tudták már, hogy a franciák hogyan bánnak a foglyokkal. Százszámra pusztultak az emberek, éhen haltak, vagy belepusztultak a kínzásokba. Swetz beállt a sorba a toborzóiroda előtt, az emberek egymást taszigálták, versenyeztek a koncért, összeverekedtek, csak hogy mielőbb a sorozók elé jussanak: hallották, hogy a légiósokat azonnal felszerelik, étellel, itallal, cigarettával látják el. Swetz ereje végső megfeszítésével várakozott a kígyózó sorban. Nem érdekelte az idegenlégió, nem érdekelte semmi, csak a fűszeres húsra gondolt s a konzervbabra, egy szippantás cigarettára. Estefelé került rá a sor. Egy magyar őrmester ült az asztal mögött, lila parolija volt, a géhásoknál szolgált. Swetz csodálkozott, hogy megmaradt az őrmester egyenruhája, de amikor amaz felállt, látta, hogy valamiféle vitorlavászon nadrágot visel és félcipőt.

– A neved? – kérdezte az őrmester.

– Swetz József.

– Hányban születtél?

– 1928-ban.

– Hol?

– Csepregen.

– Csepregen? – nézett fel az őrmester.

– Igen, Csepregen.

– A neved meg Swetz?

– Mondtam már, hogy Swetz – szólt türelmetlenül a fiú. Nem szerette, hogy az őrmester faggatja, félt; most valami közbejön, valami baj, valami ismeretlen dolog, és nem írják fel a listára. Szájában érezte már a konzervhús ízét, rettegett, hogy nem kapja meg.

– Hogy beszélsz? – förmedt rá az őrmester.

Swetz – nehogy baj legyen ebből is – szelídebbre fogta.

– Őrmester úrnak alázatosan jelentem, Swetz. Swetz József.

Az őrmester töprengett. Swetz alig látott az idegességtől. Keze görcsösen ökölbe rándult, hogy türtőztesse magát. Az őrmester vizsgálódva nézte:

– Anyád neve?

– Kutas Mária.

– Kutas Mária! Kolozsváron született!

Swetz ijedten, gyanakodva ismételte: – Kolozsváron.

– A Mariska! – kiáltott az őrmester. Elhajította a tintaceruzát, kirúgta maga alól a széket. – Te a Mariska fia vagy?!

– Honnan ismeri az anyámat? – kérdezte sziszegve Swetz.

– Honnan? Hát Kolozsvárról! Negyvenben járt Kolozsváron az anyád!

Swetz úgy érezte, szétpattan a feje. Ez a piszok csirkefogó – gondolta –, ez a rohadt, piszkos csirkefogó! – Negyvenben valóban Kolozsvárott járt az anyja, a visszacsatolás után, meglátogatta a testvérhúgát. Akkor akadt össze ezzel a szemét alakkal?!

– Mi köze az anyámhoz?! – ordította Swetz.

Az őrmester elnevette magát: – Lassan a testtel, fiú! A nagybátyád vagyok! – Kilépett az asztal mögül, és átölelte. A fiú szégyenkezve hallgatott, húzódozott a rokoni ölelésből. Az őrmester (azt mondta: „nevezz Pista bátyádnak!”) sebtiben kifaggatta, hogy mi van a családdal. – Anna nénéd, szegény – mondta –, ha tudná… – Aztán észbe kapott, odakinn hosszú sor állt a barakk előtt. – Ide figyelj, tisztára szerencse, hogy hozzám kerültél. Azonnal fuss el innen! Eszedbe ne jusson jelentkezni. Öt évet kell aláírni, visznek Indokínába, tudod, mit jelent az? A biztos halált! Ó, de szerencse, édes öcsém…

De Swetz ridegen félbeszakította.

– Ne rendezzen itt családi jelenetet! Írja csak be a nevemet.

– Majd mindjárt jól seggbe billentelek, öcsém! Nem bolondultam meg! Hát hogyan számolnék el az anyádnak, mi? Tűnj el, amíg lehet!

Swetz makacskodott, de „Pista bácsi” erőszakkal kidobta az irodából.

– Beváltál? – kérdezték a sorban állók. Swetz félrefordult, és dühösen köpött egyet. De akkor már inkább a sírás szorongatta a torkát. Visszavonszolta magát a barakkjukba, a priccs mellett lecsúszott a mocskos földre, és feltört belőle a zokogás. A kimerültségtől elalélt. Alhatott néhány órát, odakinn már sötét volt. Az őrmester rázta fel.

– Beteg vagy?

– Hagyjon békén.

– Hoztam neked egy kis muníciót. Dugd el.

Swetz feltépte az egyik kekszes dobozt, és teletömte a száját. A massza az ínyére, szájpadlására tapadt, mintha tűvel szurkálták volna a torkát.

– Bele ne pusztulj – szólt meghatottan a rokon.

Konzervet kapott, cigarettát, meg egy üveg konyakot.

– Amíg együtt leszünk, nem halsz éhen…

 

Odakinn felbúgott a vippon motorja, hörgött, amint a sofőr feltúráztatta, aztán csend lett. A készültség visszatért a faluból.

– Milyen várost mondtál? – kérdeztem.

– Nancy.

– Az hol van?

– Elég messzire Marseille-től. Jó sokáig vonatoztunk. Marhavagonokban. Nem tudom, miért vittek el? Talán a marseille-i tábor csak amolyan gyűjtőhely lehetett.

– És Nancy? Hol van, mit mondtál?

– Lotaringiában.

– Áhá. Szép hely lehet.

– Szép? – Swetz rekedten felnevetett. – A rosseb aki belevág! Beraktak egy rohadt táborba. Két hónapig voltam Marseille-ben, aztán odalett Pista bácsi meg a sok lopott kaja. Minden odalett. Bevagoníroztak, és menni kellett… Abba a rohadt táborba, Nancy mellett.

– Dolgoztatok?

– Dolgozni? Semmit nem kellett dolgozni. De nem is tudtunk volna. Rohadtunk. Szabályosan elrohadtunk… Ott, Nancy mellett…

Lassanként elfelejtette a kenyér ízét. Szakaszonként – katonai egységben tartották őket – egy-egy zsák nyers krumplit kaptak, rendszertelen időközökben. Swetz odahaza hetvenkét kilót nyomott, a táborban nem volt több harmincnyolc kilónál. Ha valahonnan össze tudtak kaparni egy kis tüzelőt, megfőzték a burgonyát, de mohóságukban leginkább nekiestek, és nyersen falták. Amint beállt a hideg idő, az emberek pusztultak a legyekkel.

Október közepén, az UNRRA révén amerikai kávékonzervhez jutottak. Jószerint ez lett egyetlen táplálékuk. Ha felbontották, a levegőn megszilárdult, olyan lett, mint a csokoládé. Egy kanál kávékonzerv, rá egy csajka víz – elnyomta őket az álom. Swetz kábán járt a barakkok között, részeg álmokat látott ébren, különös, zengő hangokat hallott, ilyenkor megállt, fülelt, vélte, hogy hívják, valaki, valahol, s ment a hang iránt, bóklászva, kimerülten. Aztán megint a kávékonzerv – és a bódult alvás. Sárgák lettek, mint a viasz. Gyomruk állandóan görcsölt, minduntalan rájuk jött a vizelési inger, szükségük ennyiből állt: víz, víz, víz… víz ment el tőlük, semmi más. Barna, híg lé. Öt-hat méter mélységű nagy latrina gödröket ástak, egy-két nap alatt megtelt a gödör. Ott guggoltak a szélén, körben, groteszk gyűrűben, nappal, éjjel. Kapaszkodni nem tudtak, akit már végképp elhagyott ereje, guggoltából hanyatt beleszédült a mocskos gödörbe. Utolsó életösztönükkel sikoltottak a szerencsétlenek, de senki sem kapott utánuk, senkinek sem volt sem mersze, sem ereje értük nyúlni, a gyengék, a kábák belefulladtak a trágyába. A fuldoklókra vagy a hullákra szemrebbenés nélkül ráhugyoztak a többiek, nem éreztek már semmit, semmi emberit, szédelegve, értelmetlenül vonszolták áttetsző testüket a barakkok és a latrina között.

Swetznek eleinte fel-felrémlett, hogy hová került, de hónapok múltán ő is elvesztette érzékelését, mozdulatai, cselekvései öntudatlanokká lettek, többé nem foghatta fel, mi a különbség a fa, a homok, a kávékonzerv, a víz, a latrina mocska, az őrök, a foglyok, a levegő, a francia tisztek, a trágyaléből kicsáklyázott hullák között. Tetves volt, bűzös, és rongyaiban felismerhetetlen.

Tizenhárom hónapig élt így mégis, csonttá aszalódva, fagyott végtagokkal, feledve énjét, feledve hazáját, feledve a világot.

Negyvenhat tavaszán, egy napon eszébe ötlött, hogy ilyentájt született. De nem tudta kiszámítani, hogy hány éves. Az idő összezavarodott a fejében. Nem tudta, mióta látja a szegesdrótot, mióta látja a francia tisztek lapos csákóját, evett-e valaha mást is, mint nyers burgonyát, kávékonzervet, füvet.

Tizennyolc éves volt akkor, egy évvel a háború után, Nancy mellett.

Májusban a táborparancsnok közölte a foglyokkal, hogy az önként jelentkezőket kiengedi a parasztokhoz, munkára. Swetz nem értette, mit mond a táborparancsnok. Fekete klottgatyában volt és egy agyonkoszolódott trikóban. Öltözékének többi részét elcserélte élelemért. Fogta a köldöke alatt a minduntalan lecsúszni akaró klottgatyát, és nem értette, mit mond a parancsnok.

Az egyik bajtársa eszelősen magyarázta: – A parasztoknál legalább ehetünk…

Swetz bólintott. Beállt a sorba, és várta, hogy jöjjenek érte. Az asszonyok óvatosan, messziről mustrálták őket. Le-fel jártak a sorok között, az őrök a nyomukban haladtak. Az asszonyok lassan lépkedtek, lélegzet-visszafojtva, mellükre szorított kézzel. Kinyújtották az ujjukat, s akire rámutattak, megmenekült.

 

– Mit mondtál? – kérdeztem csendesen Swetzet, mert valaki nagyon forgolódott az egyik ágyon, féltem, felébresztettük beszélgetésünkkel. – Mit mondtál, hogy hívták az asszonyt?

– Az idősebbre gondolsz? Mme Bertin. Azt mondták, így kell szólítanom, mádám Bertin. Öreg volt, hetvenéves. A másikat Amélie-nek hívták. Ő is eljött, ott állt az öregasszony mögött, de nem szólt egy szót sem. Bricskán jöttek, a fiatal nő hajtotta a lovakat. Mind a ketten előreültek a bakra, engem elfektettek a hátsó ülésen. Nem tudom, mennyi ideig mehettünk. Elkerültük a várost, átmentünk egy hídon… aztán elaludtam…

 

Átporoszkáltak a Moselle hídján, és Verdun irányába hajtottak. Mme Bertin hátra-hátratekintett a fiúra, de Amélie csak az utat figyelte, a gyeplőszárat tartotta, s néha oda-odalegyintett ostorával a lovak közé. Sárga és fehér virágok nyíltak a bokrokon, a zsenge vetés zöldjéből pacsirták röppentek fel. Swetz félig hunyt pillái alól látta a mezőséget, az útmenti eperfákat, az öregasszony keskeny hátát, a fiatal nő feszes csípőjét, de a bricska rázása minduntalan elálmosította. Olykor köveken zörgött a kerék, üvegesen csengett a lovak patkója, Swetz piros cseréptetőket látott, mohás köveket, egy vaskaput, kéményeket. Aztán megint az abroncs sima gördülése a földúton, fák, vetések, távoli hegyek. Valahonnan galambraj szállt a bricska fölé. A lovak prüszköltek. Langyos május volt, napsütés, béke.

Befordultak egy dűlőre; a nap már hanyatlott, sűrű, mézszínű lett a fény. Szürke kőfallal kerített tanyába hajtottak, kutya rontott eléjük vidám csaholással, s egy gyermek kiáltott rikoltozva: – Les voilà! Les voilà!¹ – Swetz feltápászkodott a hátsó ülésen: Amélie az emeletes ház elé kanyarodott – még egy kisebb s egy nagyobb épület állt a tanyaudvar túlfelén, amaz baromfiól volt és a sertések hidasa, emez felerészben istálló, felerészben kocsiszín és magtár, ereszig érő, hatalmas deszkakapuját keresztbe vetett vaspánt zárta. A kút körül néhány tyúk kaparászott, s hátrább, a földekre vezető fasorban libák totyogtak egy kiterjesztett szárnyú gúnár nyomában.

A kisfiú nem várta meg, amíg az asszonyok leszállnak a bricskáról, felkapaszkodott a hágcsóra, és leplezetlen kíváncsisággal bámulta a jövevényt. Az öregasszony gyengéden letuszkolta: – Étienne, Étienne – mondta feddőleg, s közben barátságos pillantást vetett Swetzre, magyarázván, hogy a gyermeknek nem lehet parancsolni. Étienne türelmetlenségében a kuvasz szőrébe markolt, a kutya hátra-hátrakapta a fejét, és játékosan bekapta a fiú csuklóját, közben morogva, bizalmatlanul szaglászott Swetz felé. Amélie a kocsilámpára tekerte a gyeplőt, s mondott valamit a kisfiúnak, mialatt megkerülte a bricskát. Most szólt először Swetzhez:

– Descendez, s’il vous plaît…²

Swetz mosolyogni próbált, nem értette. Az elmúlt esztendőben megtanult ugyan egy-két francia szót, de nem volt abban az állapotban, hogy megerőltethesse az agyát. A két nő lesegítette a kocsiról.

– Nous voilà! – mondta kedvesen az öregasszony. – Soyez le bienvenu!³

– Soyez le bienvenu… monsieur! – mondta utána csendesen Amélie.

Swetz ott állt közöttük. A kisfiú elengedte a kutyát, és megkapaszkodott Amélie szoknyájában. Csend volt. A libák gágogva odaértek a kúthoz, megzavarták a tyúkok békességét. A kuvasz közéjük rontott. Swetz ajka megremegett. Szerette volna visszatartani a sírást, de szeméből megeredtek a könnyek. Elhomályosult a zsalus ház, az öregasszony sovány arca, Amélie karcsú alakja. Érezte, hogy megfogják a karját, és óvatosan bevezetik a házba.

Amíg Amélie kifogta a lovakat, Mme Bertin rőzsét tördelt a tágas konyha sarkában. A téglából rakott tűzhely, a vízforraló rézüstje, az üstön a kis csap, a konyha kőlapjai, a barnára mázolt székek Swetzben feltámasztották csepregi konyhájuk emlékét… A szőke, barna szemű Étienne az ajtófélfának dőlve leste az idegent, láthatólag nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne háborgassa kérdéseivel. Swetz nézte a kisfiút, a hajlongó Mme Bertint, érezte a felcsapó rőzseláng kesernyés füstjét, s amint ott ült a konyha közepén, kábulatában azt várta, hogy megérkezik apja a mezőről, sarokba támasztja szeges botját, és azt mondja: „Megehültem ám, Mariska!”

Amélie jött be, leöblítette kezét a tükör alatti fajansz mosdótálban, gyors, kapkodó mozdulattal megfésülte laza barna kontyát, aztán leült egy kisszékre, és kifűzte magas szárú, fekete cipőjét. Fekete selyemharisnyát viselt; szólt valamit Étienne-nek; a kisfiú szolgálatkészen egy posztó házimamuszt kotort elő a vizespad alól. Aztán Amélie és Mme Bertin hosszan tanakodtak, közben rá-rámosolyogtak Swetzre, végül az öregasszony vállalkozott rá, hogy felvilágosítja a fiút tervükről. Lassan, kicsit emelt hangon magyarázott, de Swetz csak néhány szót értett. Az öregasszony összecsapta kezét, és felnevetett, Amélie csendesen mosolygott. Akkor Mme Bertin, hogy végül is értésére adja Swetznek, mi a szándékuk vele, tagoltan mondta: – Se déshabiller… se laver et manger… Se laver, se laver… c’est bien?⁴

– Bien, bien… – bólogatott Swetz, mert megértette, azt akarják, fürödjön meg, s azután majd ehet.

Amélie Étienne segítségével egy jókora dézsát cipelt be a kamrából; a tűzhely mellé állították, és megtöltötték fürdővízzel. Szappant, kefét hoztak és ollót. Étienne lekuporodott a konyhakőre, és izgatott, fel-feltörő kacagással várta az idegen fürdését, de Amélie könyörtelenül kiparancsolta az udvarra. A kisfiú vonakodva, durcásan kioldalgott. Mme Bertin mutatta Swetznek, hogy vetkőzzön le, és guggoljon a dézsába. Swetz zavartan pislogott, de a két nő felgyűrt ruhaujjal ott várakozott a fürdővíznél; lerúgta hát bakancsát, kibújt trikójából – e néhány művelet olyannyira kifárasztotta, hogy meg kellett kapaszkodnia a szék támlájába; remegő lábikrái láttán érte kaptak, könnyedén felemelték, és beültették a meleg vízbe. Isten tudja, mióta nem fürdött, a két nőnek alaposan meg kellett őt sikálni, szappanozni; a kefe égette a bőrét, de a langyos víz és a simogató asszonyi kezek hatására apró nyögéseket hallatott. Mme Bertin – a fürdetéstől zihálva – bátorítón beszélt hozzá, Swetz olykor bólogatott, noha nem értett egy szót sem. Miközben az öregasszony a körmeit sikálta, Amélie az ollóval – úgy-ahogy – igyekezett kurtábbra nyírni a haját, aztán a fejét is behabozták, érezte a könnyed, de energikus női ujjak dörzsölését a fejbőrén; végül egy kis fasajtárból friss vizet zúdítottak a nyakába, kiemelték, és bebugyolálták egy durva szövésű lepedőbe. Swetz úgy vélte, könnyű lett, pihekönnyű, könnyebb, mint volt valaha is. Ült a széken, és hagyta, hogy szárazra dörgöljék. Amélie eléje guggolt, a lábait törölte, aztán egy bőr férfipapucsba bujtatták, fehér inget adtak rá (vállcsontja csaknem kibökte a vásznat), és egy valamikor munkára használt férfipantallót. A nadrág bő volt, de hossza illett rá. Szíjat is leltek, csakhogy a szíjon a legutolsó lyuk is alkalmatlannak bizonyult Swetz méretére. Amélie az olló hegyével új lyukat akart döfni az övre, de Mme Bertin nem engedte, egyszerűen megkötötte a szíjat Swetz derekán.

Amikor elkészültek, hátráltak néhány lépést, és gyermeki örömmel nézték művüket. A két nő, noha igen nagy korkülönbség volt köztük, láthatólag jól megértette egymást. Étienne megkocogtatta a konyhaajtó üvegét, beengedték. Mme Bertin visszatért a tűzhelyhez, Amélie pedig megterített – a gyalult, tisztára súrolt asztalra tányérokat, evőeszközöket, poharakat rakott. Az asztalfőre ültették. Étienne is közéjük telepedett. Két öklére hajtotta állát, és átható pillantással szemlélte az idegent. Swetz elbágyadt a fürdőtől, szédelgett az éhségtől; amikor megérezte a főtt burgonya, a vaj és a forralt tej illatát, szemét lehunyta, fejét kissé hátravetette, attól félt, elájul a mohó várakozástól. Mme Bertin, Amélie és a gyermek együtt ült az asztal túlfelén, szemközt vele.

– S’il vous plaît⁵ – biztatta az öregasszony.

– Il y a des pommes – mondta Étienne, már nagyon várta, hogy mondhasson valamit. Magyarázta: – Des pommes de terre au naturel…⁶

– Étienne! – szólt rá Mme Bertin. Swetz elé tolta a cseréptálat.

– S’il vous plaît – mondta izgatottan, lágy hangján Amélie is.

Vártak. Swetznek eszébe jutott a táborparancsnok tanácsa; aki életben akar maradni, ne essen neki az ételnek a hosszú koplalás után. Megfogta a villát, hogy egy szem burgonyát vegyen a tányérjára. Csörömpölés – a villa a tálra hullt, Swetz keze erőtlenül hanyatlott az asztalra. Azok ott hárman, csendben, döbbenten vártak. Swetz nem látta őket, csak az illatokat érezte, nyelve alsó ínyére tapadt, nehezen lélegzett. Lassan, de rettenetes erőfeszítéssel felemelte kezét, mutatóujját a cseréptál szélébe akasztotta, maga elé húzta az edényt. Fölé hajolt – elvesztette józanságát, arcát a tálba ejtette, és falta, falta héjastól a burgonyát. Meg-megállt a vad rágásban, nyelt, az omlós, meleg étel megakadt a nyeldeklőjén; megragadta a tejes csuprot, kortyolt; most már marokkal tömte magába a krumplit, s újra ivott a tejből; végül felpillantott. Tágra meredt szemmel nézte a két nőt meg a gyermeket; ekkor jutott csak eszébe, hogy nincs egyedül. Étienne még mindig úgy ült, öklére támasztott állal, némán, Mme Bertin és Amélie hangtalanul sírtak. Egyenes derékkal ültek, és sírtak.

Swetz hátradőlt a széken. Pocakja nevetségesen kidudorodott. Vékony pálcikatest és egy kis hordó.

– Mon Dieu! – sóhajtott az öregasszony az asztal végén. Összekulcsolt kezét a homlokához emelte, sírt. – Mon Dieu! Mon enfant! Oh, mon pauvre fils!⁷

Amélie lehajtott fejjel zokogott.

Swetz szeretett volna mondani nekik valamit, de egyetlen használható szó sem jutott eszébe. – Köszönöm – mondta magyarul. – Köszönöm… köszönöm maguknak…

– Que dit-il? – élénkült meg Étienne. – Que dit-il?⁸

Amélie érte nyúlt, és a keblére szorította a kisfiú szőke fejét. Aztán a zsebkendőbe szipogtak, és csend lett. Bizonyára megsejtették, hogy Swetz mennyire egyedül érzi magát. Mosolyogni próbáltak könnyeik mögül, és bólogattak.

– Quel est votre nom?⁹ – kérdezte Étienne. Csillogó szemében őszinte kíváncsiság ült.

Swetz készségesen tekintett rá, de nem értette.

– Quel est votre nom? – emelte fel a hangját Étienne.

– Non, non… – vonogatta a vállát nevetve Swetz.

Amélie előrehajolt.

– Moi… mon nom est Amélie. A-mé-lie. Hein?¹⁰

– Ó – mondta Swetz –, értem. Amélie a neved.

– Étienne – mutatott a fiatal nő a kisfiúra –, mon enfant… mon fils… Et le chef de la famille… la grand’mère – Mme Bertinhez hajolt, és megsimogatta. – Oh, chère grand’mère!…¹¹

– Et quel est votre nom?¹² – kérdezte most Mme Bertin.

Bólintott, hogy érti.

– Swetz – mondta. – Swetz József. – Úgy mondta, mint a táborban, ha kérdezték.

– Swetz – ismételte Mme Bertin.

– Swetz – mondta halkan Amélie.

És Étienne is: – Swetz.

Így hívták azután. Swetz. Azt hitték, ez a keresztneve.

– C’est bien, Swetz – mondta az öregasszony, és felállt. – Il fait tard.^l3

Amélie kísérte fel a szobájába. Falépcső vezetett fel az emeletre. A tapétás falon rézmetszetek függtek, keskeny fekete keretben, régi francia városokat ábrázoltak. A szoba, amit Mme Bertin kijelölt számára, elég tágas helyiség volt, megvetett rézágy állt a sarokban, mellette mosdóállvány, fajansz-lavór, s egy jókora korsó vízzel. A két ablak közét régimódi szekrény foglalta el, a padlón nem volt szőnyeg, csupán az ágy előtt egy kopott bárányirha. Akadt egy kis asztalka is, mögötte szék, az asztalon petróleumlámpa.

Amélie némán, s kissé megilletődve mutatott mindenre. Hangot nem adott, most feszélyezettebbnek látszott, mint odalenn. Miután sorra járta a tárgyakat, s mindenikre rátéve kezét Swetzre pillantott, megfordult, behúzta az ablakfüggönyöket, aztán kiment a szobából.

Swetz levetkőzött, és bebújt a jó szagú, friss ágynemű közé; arcát néhányszor végighúzta a párnán, orráig emelte a dunnát, kinyújtózott, érezni akarta a tiszta ágy adta boldogságot, de mire tenyerét a rózsaszín csíkos vászonra fektette, már el is nyomta az álom.

Sokáig alhatott-e, nem tudta – álma riasztotta: felzavarták egy dombra, kővel hajigálták, minduntalan a mellét, derekát találták el, fel akart üvölteni, de torkán akadt a hangja, s máris görgött lefelé egy feneketlen völgybe, aztán újra hegynek föl zavarták, a katonák beérték, fülébe harsogtak, és szuronnyal döfködték a gyomrát.

Szeme felpattant: sötétség fogta körül, nem tudta, hol van, kereste a deszkapriccs szélét, a nyers fenyődeszka szálkáit, ehelyett valami simát tapintott, sima, hűs vásznat; fülelt – de máris a kés, a szurony döfése: rettenetes kín szorította görcsbe a gyomrát. Verejtékezve fülelt, feljajdult, oldalt vetette magát, de a fájdalom nem szűnt; megperdült, felült, majd ismét hanyatt vágódott az ágyon – abroncs szorította a halántékát. A görcs egy pillanatnyi szünetében magához tért, beléhasított a felismerés: telezabálta magát. – Meghalok – gondolta ijedten –, meghalok! Jaj, istenem, meghalok. Most meghalok… – Nem tudta, mit tegyen, nem volt ereje felkelni, nem tudta, megleli-e a háziakat, sejtelme sem volt, nappal van-e, vagy éjszaka? Megdühödött. Nem! Most nem halhatok meg. Most már nem! Rohadt krumplik! Nyavalyás krumplik. Agyonnyomlak benneteket!

Hasra vágta magát, és eltorzult arccal tűrte a fájdalmat, teljes erejéből odaszorította a gyomrát a matracra: szétlapítom… szétlapítom a gyomromat – gondolta álomtól gőzösen. A fáradtság erőt vett fájdalomérzetén – elaludt.

Másnap? vagy mikor? – arra ébredt, hogy éhes. A függöny szövetén fény derengett át, nappal lehetett. Felkelt, ült az ágy szélén, és bámulta a szobát. A kép ismerős volt, mégis idegen, most nézte csak meg igazán a tárgyakat, a tiszta padlót, a tapétát, az ágy rézgombjait.

Kik ezek? – gondolta, miközben felöltözött, s a bő nadrágszíjat megkötötte a derekán. – Kik ezek, hogy befogadtak, megfürdettek, etettek? Vajon tudják-e, hogy nincs erőm dolgozni? Vagy nem tudják? S ha rájönnek, kidobnak? Elzavarnak?

Aggodalma felesleges volt. Mme Bertin egyelőre hallani sem akart arról, hogy Swetz bármi mást tegyen, mint pihenjen, módszeresen táplálkozzon és erősödjön. Langyos tej, beleütve két nyers tojás – eleinte csak ilyesmit ehetett. Töredezett körme kifényesedett, kiálló bordái lassanként eltűntek, combja, karja már nem emlékeztetett csontvázra. Kiülhetett a ház elé, vagy Étienne-nel sétált, a gyermek megismertette vele a tanyát, a földeket. Leheveredtek a zabvetés mentén a fűbe; a kisfiú kedvét lelte Swetz tanításában, szavakat mondott, Swetz engedékenyen ismételgette – Ciel… l’air… la terre… pigeon… – Aztán ő kényszerítette Étienne-t, hogy mondja magyarul: – Ég… levegő… föld… galamb… – s jókat nevetett ügyetlen kiejtésén, akárcsak a kisfiú az övén.

Amélie kiáltott értük – a ház sarkánál állt, ellenzőt formált tenyeréből a szeme fölé; amikor feltűntek a tanyába vezető fasorban, boldogan szemlélte őket, eléjük ment; Swetz a gyermek kezét fogta, és integetett a nőnek; Amélie Étienne elé guggolt, magyarázott valamit a fiának, s közben fel-feltekintett Swetzre; mostanában, hogy a fiú kezdte visszanyerni régi formáját, Amélie minduntalan elpirult, ha találkozott a tekintetük.

Mme Bertin a legjobb falatokkal traktálta, s szemlátomást élvezte, hogy Swetz erőre kap, arca kerekedik, mozdulatai erőteljesek, férfiasak. De még mindig nem engedte ki a mezőre, maga vagy Amélie nézett a napszámosokra (állandó cselédet nem tartottak, nem kaptak, kevés volt a férfi, aki pedig hajlandó volt elszegődni, igen magas bért követelt) – végül is a fiú maga kérte, hogy dolgozhasson, az istállóban tett-vett, vagy leste, milyen házimunkát vehet ki akár Mme Bertin, akár Amélie kezéből. Vasárnaponként templomba mentek; begyalogoltak a közeli faluba; Swetz néhány társával találkozott a főtéren, sokan panaszkodtak, hogy hajnaltól napestig dolgoztatják őket, és a pajtában van a szállásuk; a fiúnak már nyelvén volt a dicsekvés, de elharapta, jobbnak látta, ha titkolja, mint bánnak vele, tessék-lássék sóhajtozott, aztán otthagyta őket.

Egyszer, amikor Amélie balján látták, füttyentettek, utánuk küldtek egy „fene a jó dolgodat, pajtás”-t, s noha a nő nem értette szavukat, viselkedésük zavarba ejtette, meggyorsította lépteit; Swetz restelkedve követte, kicsit ugyan büszke volt a feltételezésükre, de szerelem dolgában még járatlan lévén, el is pirult. Mindenesetre Étienne érte kapkodó kezét csak akkor fogadta el, amikor már látótávolságon kívül estek. Aznap szótlanul, sietve tették meg az utat hazafelé (Mme Bertin a korai misén volt, az ebédet készítette odahaza), Amélie lehajtott fejjel rótta a csapást, Swetz pedig – egy-két lépéssel mögötte – a nő csípőjét figyelte, s hosszú nyakán, a fekete tüllkendő alól előtetsző, finom hajpihéket. Ebédnél szemben ültek egymással, Amélie – jóllehet máskor étkezés közben Mme Bertinnel versengve mulattatta Swetzet; úgy-ahogy megértve egymást kérdezgették az otthoni dolgok felől, nevettek szokásain (hogy minden harmadik falat után kortyol a savanykás vörös borból), most feltűnően csak Étienne-nel foglalkozott, kiszedte a csontokat tányérjából, mártást mert a hússzeletre, s kerülte Swetz tekintetét. Swetz is úgy tett, mintha elmerülne a falatozásban, valójában pillái alól szemlélte Amélie-t; a vasárnapi selyemruha látni engedte válla ívét, keble rezgését, a ruhakivágásból elősejlett a mellek találkozásának völgye; Swetz irigyelte Étienne-t, hogy hozzá-hozzáérhet anyja meztelen karjához; szerette volna, ha Amélie feltekint rá egymástól kissé távol ülő, barna szemével, vagy – mint máskor – mosolyra futtatja erős ívű, kreolos ajkát. De hiába várta, és Mme Bertin is hiába erőltette a szokásos csevegést, a fiatalok – Amélie és Swetz – szórakozottan bíbelődtek az ebéddel. S midőn az öregasszony ezt észrevette – tapasztalatból ismerhette az efféle jeleneteket –, ugratta őket, legalábbis erre következtetett Swetz Mme Bertin hangsúlyából és Amélie fokozódó zavarából. Aztán az öregasszony váratlanul elkomorodott, csendben abbahagyta az evést, s ölbe ejtett kézzel, tányérjába bámulva ült hangtalanul. Étienne véletlenül leejtette a villáját, erre Amélie – következetlenül – rákiáltott, a gyermek durcáskodott, anyja idegesen megszidta, s olyannyira feltüzelte magát, hogy az asztalra csapott, kirúgta maga alól a széket, és kifutott a konyhából.

Swetz bűntudatosan fejezte be az evést. Mme Bertin nem csodálkozott a jeleneten, megvárta az ebéd végét, összeszedte a tányérokat, és Étienne-t kiküldte játszani. Swetz felment a szobájába, de nyugtalansága nem hagyta pihenni. A fiatalasszony viselkedése felkavarta, egyszeriben úgy érezte, hogy látnia kell; de mielőtt lement volna az udvarra, hogy megkeresse, haját benedvesítette, s miközben heves szívdobogás fékezte mozdulatait, hosszan fésülködött a tükör előtt.

Odalenn nem találta a nőt. Egyre idegesebben járta be a tanyát. Nyári vasárnap délután volt, az az óra, amikor Mme Bertin szunyókálni szokott a házban, arcára borítva a megyei újság vaskos ünnepi számát. Swetz félt, hogy nem találja Amélie-t, de még jobban félt attól, hogy megleli; tartott tőle, hogy rosszul értelmezi a helyzetet, s a nőnek fogalma sincs arról, hogy köztük ma „történt valami”. A hiábavaló kutatás is már-már kijózanította Amélie heves kívánásából. De a ház végében váratlanul Mme Bertinbe botlott. Nem számított rá – Swetz összerezzent, mint akit tetten értek. Mme Bertin az árnyékban ült, egy kisszéken, és almát hámozott. Intett a fiúnak, hogy telepedjen melléje. Swetz leült. Darazsak dongtak elő az almaillatra, a kunkorodó héj az öregasszony kése nyomán a kőtörmelékes földre hullt. Mme Bertin egy gerezdet Swetznek nyújtott, egy másikat pedig foghíjas szájába vett, s inkább szopogatta, mint rágta. A fiú rosszkedvűen majszolta az almát.

– Swetz – szólalt meg Mme Bertin. Őszes, gyér varkocsú fejét fel sem emelte, miközben beszélt. – Dites-moi… Dites-moi, Swetz… Est-elle belle, Amélie? Est-elle jolie?…¹⁴

Swetz hallgatott. Értette Mme Bertint, de hallgatott. Az öregasszony csendesen folytatta:

– L’ aimez-vous, Swetz, aimez-vous Amélie? Je le vois. Nous aussi nous t’aimons bien, oui. Moi, Étienne et Amélie. Oui. Oui, Swetz…¹⁵

Kötényébe törölte a kést, letette maga mellé a kőtörmelékre. Swetz lehajtott fővel ült, igyekezett, hogy megértse Mme Bertin lassú, halk szavait:

– A tied lehet ez a tanya. Minden. A fiam… a fiamat megölték a németek. Elvitték a háborúba, megölték. Amélie és a gyermek egyedül maradnak. Én már öreg vagyok, nemsokára a temetőben lesz a helyem… Szeresd őket… Megszerethetitek egymást… Derék fiú vagy, Swetz… Théodore éppen ilyen volt… Théodore, a fiam. Éppen ilyen termetű… és szelíd. Nézd meg Étienne-t, hasonlít az apjára. Csak a szemét örökölte az anyjától. Barna, nagy szemek. De nézd meg az orrát, a száját… Öreg vagyok… de akarom, hogy újból legyen fiam. És Amélie fiatal. Nem szabad egyedül maradnia a gyermekkel… Jól fogtok élni. Bien… toujours bien. J’y veillerai …¹⁶ A tied lehet itt minden…

Amikor Mme Bertin befejezte, nem várt választ, s nem is tekintett reá, felállt, és Swetz tudta, hogy nem tehet mást, követnie kell. Az öregasszony nyilván biztos volt ebben, mert amint belépett a vörösre vakolt házba, nyitva hagyta maga mögött az ajtót, szobája ajtaját is nyitva hagyta; odabenn megállt, és a falra mutatott:

– Théo… mon fils.¹⁷

Swetz még soha nem járt Mme Bertin szobájában. Félhomály volt, nehéz, faragott szekrények takarták el a bejárat menti falat, szemközt magasra vetett ágy állt, s az ágy fölött függött a fénykép, egy idegen férfi arcképe, mosolygós, lotaringiai legény portréja. Mme Bertin intett, hogy Swetz lépjen közelébb. A fiú zavarodottan állt a képmás előtt, valamit mondania kellett, de a torka összeszorult. Az anyjára gondolt, elesett öccsére, a Donnál elpusztult apjára; ajkát harapdálva, tágult szemmel nézte a vidéki fényképész művét, a diófa keretet – félt. Félelem dobolt a mellében. Mme Bertin léptei alatt megnyikordult a padló, az öregasszony szólt, hogy menjen vele; átvitte Amélie szobájába. Ez is idegen helyiség volt, idegen a kettős ágy, az ágyakon átvetett, súlyos rozsdaszínű terítő, az ebédlőasztal, a porcelán petróleumlámpa csillár, a fésűkkel, üvegcsékkel teli toalett-tükör, Étienne díványa, a fényképek: Théodore és Amélie – a nő a férfi vállára hajtja a fejét; aztán egy kisebb kép, ülnek a ház előtt mereven; Théodore Étienne-nel a cséplőgépnél; Amélie menyasszonyi ruhában… Mme Bertin kinyitotta az egyik szekrényt, Swetz orrát naftalinszag csapta meg; férfiöltönyök függtek a fogasokon, a polcon ingek, kalapok, a szekrény alján cipők, egy pár csizma… Swetz most vette tudomásul, hogy eddig Théodore ruháit viselte, megborzongott, restelkedve lépett hátra a képek elől, úgy vélte, az idegen férfi gyűlölködve nézi. Mme Bertin anyáskodó izgalommal matatott a ruhák között, egyet kiemelt, Swetz elé tartotta, magyarázta, hogy éppen az ő mérete. Csíkos, drapp öltöny volt, a kabát üres ujja meglebbent, Swetz riadtan kapta össze magát, védekezőn. Mme Bertin tipegett és beszélt – Tout ça… tout ça… tu l’auras…¹⁸

Észre sem vették – Amélie toppant be. Cipője poros volt, homlokán verejték gyöngyözött. Mme Bertin megdermedt, magához szorította a drapp csíkos öltönyt, és zavartan, de támadásra készen várta menye szidalmait. Swetz kétségbeesetten tekintett a nőre – Je… non… je… non…¹⁹ – dadogta. Amélie elsápadt, ajka megremegett, aztán hangtalan nevetés rázta meg. Nekidőlt a szekrény oldalának, meggörbedt – Mme Bertin döbbenten nézte, nem mozdult; Swetz szeretett volna kioldalogni, de jobbnak látta, ha moccanatlan marad. Amélie végre abbahagyta a nevetést, odalépett az öregasszonyhoz – Mme Bertin egy lépést hátrált –, s gyengéden kivette kezéből az öltönyt. Megsimította a kabát vállát, megigazította a begyüremlett zsebhajtókát, aztán visszaakasztotta a szekrénybe. Kulcsra zárta, a kulcsot a markában szorongatta, s várt. Swetz elindult, Mme Bertin utána. Étienne kiáltott érte, de Swetz dühödten és szégyenkezve felsietett a lépcsőn a szobájába.

Néhány napig csak Mme Bertin és Étienne kedvességét élvezhette, Amélie szótlanul járkált köztük. Swetz leginkább valami elfoglaltságot keresett magának, hogy ne legyen láb alatt. Egészsége már végképp helyreállt, szívesen dolgozott, a testében feleslegesen gyülemlő erő csak terhére volt. Megszokta, hogy beszéljen a lovaknak az istállóban, s mivel úgy hitte, nem értik, amit magyarul mond nekik, öklével döfködte oldalukat, s közben kérdezgette: – Érted, français? Haragszik – mondogatta a lovaknak. – Rám haragszik. Pedig az öregasszony eszelte ki az egészet. Most gyűlöl, mert azt képzeli, hogy a férje helyére pályázok… Nem pályázok én senki helyére, érted, français? Az öregasszony már a táborban is azért szemelt ki, hogy felhizlaljon, mint egy tenyészbikát…

Voltaképpen azért háborgott, mert Amélie – úgy vélte – szemtelennek tartja. Egyre keservesebben viselte el a nő szótlanságát, eleinte nagyon is sok kedvességet kapott tőle, hogysem most így egyszerre – megfosztva ettől – ne érezze hiányát. De egyébként is – ama vasárnap óta Amélie több volt számára, mint barát és jótevő; fékezhetetlenül nőtt benne a vonzódás nőisége iránt, a közös – szótlan és ezért kegyetlen – étkezések idején egyre csak nézte, új és új bájait fedezte fel; nem átallott leselkedni rá; hajnalonként elsőnek kelt, ment le a konyhába, feltördelte a rőzsét, és kis halomba készítette a tűzhely elé, de Amélie csak egy kurta „köszönöm”-mel vette tudomásul szolgálatát – letérdelt, hogy tüzet gyújtson; blúz nélkül volt, fehér, széles pántú ingben; Swetz dobogó szívvel nézte sima, fiatal hátát, de Amélie csak annyit mondott: – Je vous remercie…²⁰ – és nem törődött vele.

A kettejük közti feszültség Mme Bertinre és Étienne-re is átszállt, s mindehhez ráadásul az aratás, a cséplés gondja, a temérdek tennivaló, a cséplőmunkások etetése – Amélie főzött, a konyha melegében vörös volt, mint a rák; Mme Bertin meg a mázsánál jegyezte a megtelt zsákokat, s odaintette maga mellé Swetzet is, hogy betanítsa. Egyébként az emberek szemében oly színben tüntette fel a fiút, mintha máris a gazdájuk lenne, a napszámosok azonban semmibe vették, legfeljebb mulattak rossz franciaságán, nem egy ellenszenvét is kimutatta; noha Mme Bertin megkövetelte, hogy monsieur Swetznek szólítsák, leginkább csak így hívták: „Valet”.²¹ A cséplés utolsó napján, estefelé – egész nap mozdulatlan volt a levegő és hőség perzselt – szél futott végig a fasoron, a szérűn emeletnyi tölcsért forgatott pelyvából, és távol, a Meuse vize felől megdördült az ég. Száraz villámok támadtak a magasban. Sietni kellett. Már a magtárba hordták a gabonát, Swetz adogatta a zsákokat, Mme Bertin meg kapkodón ide-oda futkosott; a szélvihar csakhamar a tanyába ért, csavarta, nyikorgatta a fákat, az ég besötétedett, s alighogy végeztek, megeredt a zivatar. Az emberek a pajtába menekültek. A zápor először port kavart, majd gyorsan iramló patakok futottak a lejtőknek, falevelek, ágak sodródtak a latyakban. Mme Bertin ott követte el a hibát, hogy az embereknek még sebtiben néhány üveg bort akart adni, letipegett a pincébe, és három flaskával átvágott az udvaron – mire a házba ért, bőrig ázott. Párálló testtel, nevetve, zihálva kapkodta magáról vizes kendőjét, réklijét. Amélie segített neki, szidta, de Mme Bertin semmiségnek tartotta a dolgot, túlbecsülte erejét. Este csillogó szemmel, bágyadtan ült a vacsoránál, panaszkodott, hogy fáj a dereka, a csuklója, ujjpereceit nyomkodta, aztán aludni tért.

Swetz is kimerülten aludt, nehezen ébredt a kopogásra. Még soha nem fordult elő, hogy éjszaka felriasszák, meglepődött, de még nagyobb volt csodálkozása, amikor – a reteszt félrevonva – Amélie-t találta az ajtaja előtt, kezében istállólámpással. – La grand’mère… – mondta ijedten –, oh, mon dieu, la grand’mère…²² – Hálóingben volt, vállára fehér gyapjúkendőt terített.

Swetz felöltözött. Amélie arra kérte, hogy fogjon be, és menjen orvosért. Fél térdre ereszkedett, mutatóujjával a padlóra rajzolta, merre találja meg a faluban Swetz a doktort. A fiú álomittasan és Mme Bertin betegsége miatti aggodalmában tétován bólogatott, Amélie megragadta a karját, és felnézett rá, kérlelőn: – Dépêchez-vous donc un peu…²³ Aztán váratlanul feltört belőle a sírás, az elmúlt napok visszafojtottsága, a reménytelenség, a magányosság; homlokát Swetz karjára hajtotta – Je suis désolée – hajtogatta –, je suis désolée!…²⁴ Swetz megrendülve hallgatta, majd szabad kezével lassan megérintette Amélie haját, éppen csak érintette a nyakszirtjét, de ez a gyengéd tapintás elegendő volt ahhoz, hogy áramütésként érje mindkettejüket, Swetz kiszakította csuklóját a nő szorításából, magához rántotta Amélie-t, átfogta derekát; az ívben hátrafeszülő test forróságát érezte mellén, hasán; Amélie körme belevájt Swetz tarkójába, a kurta, vad fájdalom fokozta a fiú erejét, csaknem szétlapította karja kapcsában a fiatalasszonyt. Amélie nem ellenkezett éppen, de valamennyire megőrizte józanságát, és Mme Bertinért aggódva kérlelőn ismételte: – Non, pas encore, attendez…²⁵ – majd a fiú mellkasára szorította kezét, hogy kiszabaduljon. Swetz nehezen engedett, de végül is tudta, sietni kell az orvosért. Az alkalomhoz nem illő, vidám ugrásokkal futott le a lépcsőn, kicsapta az ajtót – Amélie odafentről csitította –, az istállóban fellármázta a lovakat; csak az egyiket vezette ki a színbe, s fogta be a kétkerekű talyigába; bizonyára a szomszéd tanyákon is hallhatták a talyiga zörgését, dobálódzását az országút felé vezető dűlő kövein.

Jó volt ez a futtatás az éjszakában; Swetz röstellte, hogy nem annyira Mme Bertin sorsa izgatja, mint inkább Amélie feltörő szerelme; hajszolta a derest, hogy mielőbb visszatérhessen a nőhöz, mindemellett, önmagát is becsapva, sietségét Mme Bertin számlájára írta. A doktor nem nagyon lelkesedett az éjszakai kirándulásért. Swetz az útközben át-átismételt rábeszélő szavakkal ostromolta, csak eközben ért tudatáig, hogy Mme Bertin veszélyben van (az öregasszonynál már minden betegség végzetes lehetett), s amint ez eszébe villant, őszintén megrendült; Mme Bertin igencsak sok jót tett vele, kötelességének érezte, hogy mindent elkövessen érdekében.

Az orvos – háborúból visszatért, negyvenéves férfi, a volt katonaorvosok mogorva, bizalmatlan viselkedésével – trencskójába bugyoláltan kuporgott Swetz mellett a talyiga bakján, s ha a fiú gyorsabb tempóra ösztökélte a lovat, meghúzta a gyeplőt: – N’allez pas si vite.²⁶ – dünnyögte, nyilván zavarta bóbiskolásában a rázkódás. A fiú úgy vélte, soha nem érnek haza. Amélie nélkül minden perc gyötrelmesnek tetszett; egy órával ezelőtt, éppen csak néhány pillanatra a karjában tarthatta, alig választotta el valami attól, hogy megcsókolja, s most, hogy telik az idő, ez a tünékeny jelenet, félő, semmivé foszlik Amélie-ben, s az is lehet – fordult meg a fejében –, hogy csak a nő mérhetetlen aggodalmának köszönheti a váratlan közeledést, egyszeri alkalom volt, ami kihasználatlanul maradt.

Amélie a ház ajtajában várta őket (már felöltözött), alázatosan köszöntötte az orvost; Swetzet észre sem vette. A fiúnak máris vérhullámok tódultak az agyára. S különösen akkor, amikor látta, hogy a jóképű, magas termetű orvos nem átall a beteg fölött bizalmaskodni Amélie-vel. Igaz, csak némi közömbös szórakozásra vágyott munka közben, ám a fiatalasszony naivan készségeskedett. Mme Bertin tüzelt a láztól, de a doktor azt mondta, remélhetőleg megússza tüdőgyulladás nélkül. Aszpirint írt fel; s néhány szemet mindjárt be is adott a betegnek a saját készletéből; Amélie-től elfogadta a vörös bort, felhajtott két-három pohárral, beszédessé vált. Visszafelé az úton Swetzet is szóval tartotta – nyavalyás dolog autó nélkül ellátni a körzetet, mondta, de mit csináljon, a limuzinját felajánlotta a haza szolgálatára, valahol kinyiffantották, most aztán eltelik egy kis idő, amíg újat tud szerezni. Aztán Amélie-ről beszélt, hat éve ő segítette világra a kisfiát („Quel-est déjà son nom? Étienne?”²⁷), nehéz szülés volt, a gyermek százszor is meggondolta, hogy „kidugja a fejét a világra”, az apja („Monsieur Bertin, aha, oui, monsieur Bertin! Où est-il donc?” – „Mourir!”²⁸ – mondta ingerülten Swetz. – Eltűnt, meghalt… – Ó! – csodálkozott az orvos. – Le pauvre homme!²⁹ Kicsit eltöprengett, eszébe juthatott a háború, a front; aztán folytatta) – monsieur Bertin mennyire izgult a szülés alatt, állandóan fenyegette őt: ha valami baja esik a feleségének, számítson rá, hogy lepuffantja a vadászpuskájával… – Swetz összeszűkült szemmel ült a bakon, megfeledkezett róla, hogy nógassa a lovat, gyűlölte az orvost, amiért feleleveníti Amélie előző életét, gyűlölte, mert ismeri a testét, mert Bertin urat emlegeti, mert mindezzel most olyan nehézzé teszi helyzetét. Amióta ama vasárnapon először támadt fel Amélie iránt a vágya, többé nem vett tudomást arról, hogy asszony, hogy gyermeket szült, hogy valakivel már együtt élt, a szerelem lánnyá alakította szemében Amélie-t, lánnyá, aki majd az övé lesz először. Hiszen Swetz ifjú volt még, alig múlt tizenhat éves, amikor elkerült hazulról, az eltelt másfél esztendőben pedig minden más egyébre volt gondja, csak a szerelemre nem, ösztönös érzésből akarta feledni Amélie múltját, attól tartott, hogy a nő tapasztaltsága viszonyuk kárára lehet, vagy esetleg szégyenkeznie kell kamaszos gyakorlatlansága miatt. Az orvos fecsegése – még akkor is, ha csak keveset értett belőle – felkavarta, mérhetetlen féltékenységet érzett a halott férfi iránt, noha tudta, hogy ez mekkora ostobaság. S ebben a percben Amélie-től is eltávolodott; gyakran megesik ez a legteljesebb szerelem idején is, ha felfogjuk, hogy a másik születése percétől kezdve nemcsak értünk, miattunk élt; ez mutatja, mennyire magányosnak érezzük magunkat a világon, kétségbeesetten akarjuk, hogy pályánkon együtt fusson velünk egy társ, mindenben hozzánk hasonló, mindenben egy velünk. Eme reménytelenségünkben csak állati ösztöneink segíthetnek: testi vágyunk feledteti a lélek sóvárgását, cselekvésre késztet, igyekszünk a létrejött kapcsolatban fellelni, és elhinni, hogy az, amire vártunk.

Így tehát Swetz is, mire hazafelé poroszkált a hajnali derengésben, elhessentette magától Amélie régi énjének minduntalan elé vetülő képeit. A tanyához közeledvén egyre inkább a nő testi mivolta izgatta; néhány méternyire a vörös vakolatú háztól újra valóságnak tetszett az éjszakai jelenet, Amélie ujjainak szorítása a tarkóján, a bőrébe mélyedő körmök, tenyere a nő hátán, derekán, a gerinc tapintása, a szeretkezésillatú lehelet, a mezítelen láb, a szemérmetlenül szétbomló haj. A tanya udvarán csend volt. Türelmetlenül fogta ki a derest, némi zabot vetett eléje, két-három villa szénát, megitatta, adott a másiknak is abrakot, hiszen csaknem elérkezett a reggeli etetés ideje. Mindez időhúzás is volt. Nem tudta, mit tegyen, hogyan folytassa, amit éjszaka elkezdtek. Reménykedett, hogy Amélie a segítségére lesz; íme, most alattomosan a nő jártasságára számított. Derengett az ég, madarak neszeztek; Swetz megmosta arcát a kútnál. A vihartól még tócsák álltak az udvaron, friss volt a levegő, éles, érezni lehetett a füvek, lombok dús kipárolgását. Swetz az ajtónál megtisztította sáros bakancsát a kaparóvason, benyitott. A tiszta lég után áporodottnak tetszett a benti levegő, félhomály volt, zaj nem hallatszott. Swetz csalódottan – de az ismeretlen feladat alól felmentve – tapasztalhatta, hogy Amélie alszik; ezek szerint Mme Bertin is pihen, talán máris javára volt az orvosság. Négy óra lehetett, felment a szobájába. A falépcső nyikorgása – vélte – még előcsalhatja a nőt, de hiába várt. Kinyitotta az ajtót, az ablakhoz lépett félrevonni a függönyt, hogy lásson. Moccanás nesze ütötte meg a fülét. Megdermedt, hátra fordult. Amélie a rézágy végében kuporgott, karjával átfonta a rácsot, s félig leszegett fejjel, félelemmel teli nézte a fiút.

 

Nyolc-tíz napig, Mme Bertin betegeskedése idején úgy éltek, mint a házasok. A majorságban minden munkát együtt végeztek. Amélie – hogy tette, hogy nem? – átengedte Swetznek a parancsolást, még arra is tőle várta az utasítást, hogy mikor adjon enni az állatoknak, hogy Charles-t fogadják-e fel napszámba (aki tudvalevően sok bort követel a bére mellé, s ráadásul inkább az időjárásról szeret beszélgetni vagy a madárfajtákról: „Maguk felé is van fenyőmadár, monsieur Swetz?” – avagy szegődtessék Guillaume-ot, az öregebbet, de szorgosabbat, igaz, hogy az utóbbira kevesebb munkát lehet rábízni tiszta lelkiismerettel). Swetz eleinte csak a vállát vonogatta nevetve, és szívesebben nyúlt Amélie derekáért, mint hogy a gazdaság dolgával törődjön, de a nő – viselkedésével – kitartott szándéka mellett, nemcsak szeretőjévé, de urává is akarta tenni a fiút. Végül is megtetszett Swetznek a szerep. Aggályai is elmúltak; a félelem, hogy az asszony elégedetlen lesz szerelmeskedésükkel, feleslegesnek bizonyult; nem is hitte, hogy a kimondatlan siker ekkora önbizalommal töltheti el. Ült a konyhában az ételre várva, s kéjesen nézte, Amélie milyen szolgálatkészen tálal, mennyire buzgólkodik, hogy a kedvébe járjon. Mindemellett Swetz nem élt vissza a nő kedvességével, maga is gyengéden bánt vele, annál is inkább, mert valóban sok gyengédséget érzett iránta. Amíg Mme Bertin az ágyat nyomta – szerencsére állapota javult, szervezete legyőzte a hűlés veszélyeit –, háborítatlanul játszották a szerepüket, Swetzet csak Étienne zavarta, félt, hogy a gyermekben felébred a féltékenység, az ösztönös ellenkezés anyja szeretőjével szemben. Némi bűntudattal közeledett Étienne-hez, mintha bizony meglopta, becsapta volna. De Amélie-ben nem fedezett fel hasonló zavart, az anya nem leplezte érzelmét gyermeke előtt; míg Swetz némi alakoskodásra kényszerült, ha hármasban voltak, a nő – akárhányszor – bátran megérintette Swetz kezét, vagy megigazította hajtincseit, pedig ezek a mozdulatok bensőséges viszonyról árulkodtak. Bizonyára Amélie-nek volt igaza, Étienne elfogadta a helyzetet – valószínűleg sokat megérzett belőle –, és csak javára vált az őszinteség, átvette anyja hangulatát, még jobban ragaszkodott Swetzhez, mint eddig; s ezt látva, Amélie boldog volt.

Amikor Mme Bertin felépült, s elhagyta a szobáját, egy kissé mindketten visszafojtottabban éltek. Csak Étienne maradt a régi – megkönnyítvén dolgukat, ugyanis a gyermek révén kölcsönösen kedveskedhettek egymással. De Mme Bertin nem volt mai gyerek, különben is, csak a vak nem fedezte volna fel, milyen viszony feszül a fiatalok között. Nem volt ellenére. Sőt – módját ejtette, hogy gyakran együtt lehessenek. Egyszer – vacsoránál –, amikor elkapta egymást figyelő pillantásukat, meg is jegyezte, hogy Isten milyen különös utakon gondoskodik övéiről, háborgunk a betegség ellen, mert – oktondi módon – nem tudjuk, mire rendeltetett. Amélie úgy tett, mintha nem értené, mire céloz anyósa. Vajon csak női szemérmessége vagy az elhunyt férje anyját megillető kímélet tette, hogy rejtegetni igyekezett érzelmeit? Igazságtalannak vélte talán, hogy a sorstól boldogságot kapott? Az élők félnek megcsalni a holtakat is – egyik nagyszerű tulajdonság ez azok közül, amelyek az embert emberré teszik. Amélie érezhette, hogy Mme Bertin is hűtlen, szívében átengedi fia helyét egy idegennek, aki ugyan szerencsétlen, de mégsem oly védtelen, mint egy halott; s noha már túl volt azon, hogy ellen tudjon állni a csalásnak, vagy hogy haragot érezzen anyósa gyengeségéért, mégis úgy vélte, ha nem láttatja érzelmeit – legalábbis élete eddigi tanúja előtt –, enyhébb a tett, boldogsága is bocsánatosabb. Hűség a holtakhoz – igen ám, de vajon nem ment-e fel kötelességünk alól, nem módosítja-e hűségünket mindama természetes gerjedelem, ami akár a testben, akár a lélekben támad, akaratunk és fegyelmünk ellenére?

A két nőben – ha együtt voltak – fel-felrémlett, engedhetnek-e természetes kívánságuknak. Mme Bertin nem tudta, hogy a menye vajon csak a férfit vagy élettársát is látja-e Swetzben. Amélie viszont, bár emlékezett arra a jelenetre, amikor anyósa Théo ruháit kínálta a fiúnak, tartott tőle, hogy csak aggkori zavarában cselekedett így, s ha megsejtené, hogy számára az idegen már nem idegen többé, és aki mindene volt, távol került tőle – ez fájna neki. Bármennyire szerette is Swetzet, ezt nem merte megkockáztatni.

Végül Mme Bertin tisztázta a helyzetet.

Október volt, kukoricatörés ideje, reggelente dér lepte a földeket, csak tizenegy óra felé melegedett fel az idő, a napok rövidültek; sötétedés után kivonultak a pajtába, és fosztották a kukoricát. A korai hideg nem tett jót Mme Bertinnek, gyakran panaszkodott, hogy ha nem tart zsebkendőt a szája elé, amikor kilép a hűs estébe, mindjárt rájön a köhögési inger, mintha megcsiklandoznák a torkát. – Valami nincs rendben velem, azóta hogy beteg voltam a nyáron – mondogatta. – Je suis trop faible…³⁰

Egyik reggel, noha nem volt vasárnap, ünneplőbe öltözött. Amélie is, Swetz is csodálkozott ezen, kérdezték, hová készül; kissé ijedten faggatták, különösen a fiatalasszony, félt, hogy Mme Bertin megzavarodott, gyanúját fokozta, hogy a kérdésre nem adott választ, csak titokzatosan mosolygott. Minduntalan a ház elé állt, s az utat kémlelte; visszatért a konyhába, bort, poharakat tett az asztalra, majd ismét türelmetlenül leskelődött. Amélie bosszankodott – miért nem mondja meg, mire vagy kire vár? Az öregasszony csak mosolygott, aztán váratlanul – észbe kapva – utasította Swetzet, hogy öltözzön ő is ünneplőbe. A fiú Amélie-re nézett, tanácskérőn, de nem lett okosabb, a nő intett, hogy tegyen Mme Bertin kedve szerint; türelmetlenkedett, mert délelőtt lévén, nem tudta, nekilásson-e a főzésnek, vagy sem. Végre az öregasszony a ház sarkánál felkiáltott: – Voici les messieurs!…³¹

Swetz a szobájából látta őket: két férfi közeledett kerékpáron a tanyához. Mindkettőt ismerte látásból – amelyik elöl haladt, fekete sapkában, sötétszürke öltönyben, vastag sállal a nyaka körül: az elöljáró volt, mögötte egy fekete kalapos, magyar tiszti köpenyt viselő sovány férfi kerekezett – a tolmács.

Leszálltak a gépről, nekitámasztották a falnak. Az elöljáró lehúzta a kesztyűjét, kezet fogott Mme Bertinnel meg Amélie-vel, majd bemutatta „monsieur Gászpár”-t – Gáspár urat. Swetzben – látva a két hivatalos egyént – némi gyanú támadt, noha nem tudta volna okát adni; már felöltözött: tiszta inget, fekete nadrágot meg egy kötött ujjast vett magára, most mégis várakozva állt szobája közepén, fülelt, megtudja-e, miért jöttek az emberek. De csak Mme Bertin kedveskedő hangját hallhatta s a férfiak dörmögését: – Merci, madame… merci… – székek tologatásának nesze, meg a poharak csengése hatolt fel hozzá. Már a lépcsőn volt – noha nem tudta, akarják-e, hogy közéjük menjen? – amikor az elöljáró megkérdezte: – Qu’y a-t-il pour votre service, Mme Bertin?³² – Az öregasszony ekkor megpillantotta őt, s nem válaszolt a kérdésre, ehelyett bemutatta az uraknak.

– Maga katona volt? – kérdezte Gáspár a fiút.

– Levente.

– Áhá. És jól bánnak magával itt, mi?

– Nagyon jól…

– …százados úr! – sietett segítségére Gáspár.

– Nagyon jól, százados úr.

– Hát igen – mondta Gáspár. Észrevette, hogy az elöljáró és a háziak figyelik a párbeszédüket. Cseppet elmosolyodott, enyhén meghajolt, ahogy a rossz filmek nyomán elképzelte a franciás mozgást. Civilben kereskedő volt vagy vállalkozó, ötven év felé járt, és nagyon vigyázott, hogy megőrizze a tolmács előnyös tisztét. – Pardon, madame – mondta. Aztán az elöljárónak: – Plaît-il, monsieur?³³

Az elöljáró intett, hogy várják Mme Bertin kívánságát. Az öregasszony hellyel kínálta Swetzet, mégpedig Amélie és a gyermek mellett jelölte meg helyét. Swetz feszengve leült, főleg honfitársa zavarta, oktalanul úgy vélte, függelemsértés, ha felteszi karját az asztalra. Pedig Gáspár nem sokat törődött vele, leplezetlenül nézegette a berendezési tárgyakat, Amélie-t s a boros palackot. Ha az asszonyok tekintetét elkapta, kihúzta magát ültében, és nevetségesen biccentett.

Mme Bertin kicsit izgatottan és ünnepélyesen beszélt. Elmondta, hogy fia eltűnt, hogy mennyire hiányzik a férfi a tanyáról, hogy mily nagy megelégedésükre szolgál Swetz jelenléte, magaviselete, hogy mennyire megkedvelték egymást, például Étienne is ragaszkodik hozzá, nemkülönben ő is a gyermekhez… Az elöljáró türelmesen és szórakozottan hallgatta az öregasszony szavait, néha nagyot bólintott, csücsörítette száját, de leginkább azzal volt elfoglalva, hogy sapkájából egy hajóformát csináljon, s minthogy ez nem sikerült, minduntalan újra kezdte. Mme Bertin, szerencsére, nem vett tudomást erről, meg volt győződve, hogy beszéde mindenkiből egyforma érzelmeket vált ki. Swetz nagyjából értette, miről van szó, zavartan fészkelődött a helyén, Amélie büszkén rá-rápislogott, a tolmács pedig azt várta, hogy szünet támadjon, amikor is végre megemelhetik poharukat.

Mme Bertin tovább beszélt, Swetz nem tudta követni, csak azt látta, hogy Amélie felrezzen, mélyen elpirul, az elöljáró is abbahagyja sapkája gyűrögetését, a tolmács pedig elismerőleg csettint, és nem kis irigységgel figyeli őt.

– Ayez la bonté, monsieur!³⁴ – fordult az elöljáró Gáspárhoz, midőn Mme Bertin bólintott, hogy befejezte a mondókáját. A tolmács készségeskedett: – Plaît-il, monsieur?

– Connaissez-vous cet homme-là?³⁵

– Je ne le connais pas³⁶ – mondta a tolmács.

– Aha. Demandez au garçon, quel âge il-a?³⁷

– Az elöljáró úr azt kérdezi, hány éves? – fordult a tolmács Swetzhez.

– Tizennyolc. Tizennyolc múltam… százados úr.

– Nagy mázlista maga, tudja-e? – bizalmaskodott Gáspár. – Amit magával akarnak…

– Mit akarnak? – ijedt meg Swetz.

– Csak nem akarja velem elhitetni, hogy nem is tudja? – csodálkozott Gáspár.

– Nem tudom, miről van szó… százados úr.

– Jó, elhagyhatja a „százados ur”-at… – legyintett a tolmács. – Egyszóval nem tudja?

– Quel âge a-t-il?³⁸ – kérdezte az elöljáró.

– Ó, pardon, monsieur! – mosolyodott el Gáspár. – Dix-huit.³⁹

Az elöljáró bólogatott.

– Megmondaná, kérem, miről van szó? – kérdezte türelmetlenül Swetz. Mme Bertin izgatottan, félrebillent fejjel várt, nem mert sem Swetzre, sem Amélie-ra nézni, noha a nő láthatólag örült anyósa tervének.

– Az öregasszony örökbe akarja fogadni magát – mondta Gáspár. – Valóban nem tudta?

– Hogy? Egyszerűen, mint egy gyereket?!

– Vigyázzon, meglátszik magán, hogy méltatlankodik – figyelmeztette a tolmács. – Hát nem örül neki?

– De hát hogyan? Hogy itt maradjak? Hogy végleg?… Hiszen én haza akarok menni!…

– Que dit le garçon?⁴⁰ – érdeklődött az elöljáró.

– Un instant, monsieur…⁴¹ – mosolygott a tolmács. Aztán újra Swetzhez fordult. – Akkor is! Ne mutassa, hogy nem örül neki. Az öregasszony jó szívvel ajánlotta föl…

– Tudom – harapott az ajkába Swetz.

Az elöljáró megérintette a tolmács karját, s kérte, hogy néhány dolgot kérdezzen meg a fiútól. Swetz maga elé bámult a földre; Amélie az asztal alatt megérintette a kezét, megszorította. Swetz fél arccal elmosolyodott. Mme Bertin kipirultan ült az asztalfőn, átérezve ajándéka értékét, de tudva azt is, hogy elfogadni sem csekély tett.

– Az elöljáró azt kérdezi – mondta a tolmács Swetznek –, hogy magánál vannak-e a hivatalos okmányai. Továbbá, ha nincsenek itt, meg tud-e nevezni két embert, akik jótállnának személyazonosságáért. Az életkorával nincs baj, még nem nagykorú. Valamint azt is kérdi, akarja-e, hogy örökbe fogadják. Tudja, mi jár ezzel? Francia állampolgár lehet, örökölheti az öregasszony vagyonát stb. Ha van esze, nem utasítja el… Ezt már csak privátim mondom. Azt hiszem, nem kell különösebben ecsetelnem, hogy mi van otthon. És hogy mi vár ránk az elkövetkező időkben. De egyébként is, Franciaország az Franciaország… Vannak, akik nálunk nem szeretik a franciákat, merthogy kommunisták meg szabadosak meg minden… De ez nem olyan veszélyes. Lehet itt élni. És ez a tanya… Én nem akarom rábeszélni, de marha nagy mázlija van. Ez a vénlány szereti magát… És a fiatalasszony? Mi?…

Swetz haragosan felpillantott. – Haza akarok menni, érti? Azt mondja meg, mit felelhetek? – Csendesebben tette hozzá: – Nem akarom, hogy rosszul essen nekik…

A tolmács sóhajtott: – Jaj, jaj, maga fiú, maga fiú… Hová való maga?

– Csepregbe.

– Csepreg? Az egy falu, mi?

– Igen.

– Na, várjon csak. Azért mondja meg, vannak-e iratai?

– Semmiféle iratom nincs.

– És ismerősei?

– Mondom, hogy haza akarok menni.

– Jól van, hazamehet, hazamehet… Mondja azt, hogy még gondolkodik a dolgon. Rendben van? Mondjuk nekik ezt…

– És köszönöm.

– Hogyan?

– Mondja azt is, hogy köszönöm…

A tolmács bólintott. Mme Bertin izgatottan fülelt, Swetz megsajnálta. Átnyúlt az asztal fölött, és megérintette a karját: – Je vous remercie… remercie… – Elérzékenyült; indulata, ijedelme elmúlt, csak akkor fogta fel, mit kínált neki Mme Bertin.

– Akkor hát most mit akar? – kérdezte ingerülten a tolmács.

– Amit mondtam – felelte könnyeit lenyelve Swetz.

A tolmács közölte az elöljáróval Swetz óhaját. Franciasága nem lehetett elsőrangú, mert Mme Bertin nem értette jól, meglehet, túlságosan is izgatott volt, vagy talán más válaszra számított; mindenesetre az elöljárótól várta a magyarázatot. Az elöljáró szárazon közölte a tényeket: az örökbefogadásnak nincs akadálya, de „az úr” gondolkodási időt kér… Mme Bertin nem tudta leplezni csalódását. – De hát meddig? – kérdezte gyermeki ijedtséggel – hiszen öreg vagyok már! – Az elöljáró szenvtelen arccal, félig hunyt szemmel udvariasan bólintott: – Vous avez raison, madame et vous êtes trop obligeante…⁴² – majd hozzátette, hogy a fiúnak is igaza van, eme fontos ügyben nem dönthet azonnal.

Swetz ott ült velük, szemben a két férfival; a két asszony, ő meg a gyermek már olyanok voltak, mint egy család. De Swetz tudta, hogy ez a család nem marad így együtt; most, midőn Mme Bertin szándékát hallotta, amit az eddig egymást követő események feledtettek vele, hevesen támadt fel benne a hazatérés vágya. A foglyok hazaszállításáról még nem volt hír, de bizonyára elérkezik az az idő is, amikor szabadon engedik őket. Swetz átélte a pillanatot: megérkezik, végigmegy az utcán, köszönti az ismerősöket, az anyja éppen hátul van a hidasoknál, ő ráköszön, az anyja elejti a zsombort, eléje fut, fiam, fiam!…

S egyszeriben idegen lett ez a francia tanya, Mme Bertin és Amélie is. Türelmetlenül várta, hogy az elöljáró meg a tolmács elköszönjenek. Magára akart maradni, hogy újra és újra végiggondolja a hazatérés pillanatát.

A vendégek ittak még egy pohár bort, aztán útra keltek. Illedelemből kikísérték őket a kapuig, Gáspár még egyszer biztatta a fiút, hogy ne legyen ostoba, használja ki a szerencséjét. – Maga még fiatal, magának érdemes. Aztán majd hazalátogathat, mint francia állampolgár. Maga lesz a császár…

Odabenn Amélie – Mme Bertin és Étienne szeme láttára – megragadta Swetz kezét, és az arcához szorította. – Je suis heureuse – suttogta –, oh, je suis très heureuse!⁴³

Nem vett tudomást arról, hogy a fiú még nem döntött, végre szabadon kimutathatta érzelmeit, levethette a titkolódzás nyűgét: anyósa megmentette a lelkiismeret-furdalástól. Swetz restelkedve tűrte Amélie örömét. Mme Bertin könnyezett, ismét és ismét meghatódott önnön nagylelkűségétől, de mindazonáltal őszinte szeretet is vezérelte. Azzal, hogy gondolatai Csepregen járnak, az anyjánál, úgy érezte, megcsalja őket; aztán meg, ahogy eddig ők vélték árulásnak, ha Théodore elvesztése miatti fájdalmukat felcserélik a fiú iránti szeretetükkel, hasonlóképpen Swetz is riadtan hitte, hogy családját – anyját – tagadta meg, mert nem mondta ki nyíltan, hogy nincs szándékában elfogadni Mme Bertin nagylelkűségét.

E naptól kezdve mindkét nő, ha lehet, még jobban a kedvében járt. Mme Bertin szinte naponta várta Swetztől a kedvező választ, Amélie meg úgy tett továbbra is, mintha a fiú nem is dönthetne másként, mint hogy köztük marad. Különösen ő hihette ezt könnyen, mert testi kapcsolatban álltak, s együttlétük idején mindannyiszor átélték az együvé tartozás csalhatatlan bizonyságát. Egyébként is, az élet ezentúl máris úgy folyt a tanyán, mintha elrendeződtek volna a hivatalos formaságok. Az öregasszony végre átruházhatta a gazdaság terhét Swetzre, Amélie meg Théo egész ruhatárát a rendelkezésére bocsátotta, s mi több (egy napon a fiú észrevette), azokat a képeket is levette a szobája faláról, amiken Théóval volt lefényképezve.

 

A napok rövidültek, egyre többet voltak együtt négyesben; sötétedés után betelepedtek a konyhába: Mme Bertin a tűzhely mellett bóbiskolt, Amélie valami ruhát foltozott, a kis Étienne meg képeskönyveket nézegetett; vagy malmozni támadt kedve; szembeült Swetzcel, és nagy lármával, vidámsággal tologatta korongjait a vonalakon. Swetz, noha jól érezte magát köztük, és szerette is őket, mindegyre azon töprengett, mi lenne helyesebb: megvárni, amíg bekerül egy fogolyszállító transzportba, vagy maga keresse meg a hazajutás módját. Türelmetlenségét nemcsak az magyarázta, hogy már látni szerette volna az anyját és otthonát, de attól is tartott, hogy végül nem szabadulhat, vagy azért, mert Mme Bertin – hiszen öreg – hirtelen meghal, s akkor hogyan hagyja itt Amélie-t? vagy azért, mert túlságosan sokáig hitegeti őket, s már nem lesz ereje megválni tőlük. Nem mondhatta el nekik szándékát. Különösen most nem, amikor már oly sok jót elfogadott tőlük. Vigasztalta a tudat, hogy nem ő kért tőlük segítséget, de mégis: a pusztulástól mentették meg, emberségnél is többet kapott a két nőtől meg a gyermektől; végül is úgy döntött, hogy kíméletes lesz, mégpedig oly módon, ahogy a kíméletességet leginkább elképzeljük.

Meg akarta őket menteni a csalódástól, s ezért titokban cselekedett. Terveket szőtt. Ha szökni akar, márpedig más módja nem lesz egyhamar, pénzre van szüksége. A tanyán mindennel ellátták, s némi zsebpénzt is kapott, néhány sou-t, de amit ebből félretehetett, vajmi kevés volt. Akkoriban már hetente egyszer a talyigával bekocsizott a közeli városkába – hol terményt adott el, hol bevásárolt –, ezeket az utakat mostantól arra szánta, hogy a maga hasznára is kereskedjen. Odahaza a tanyán kiszedte a tyúkok alól a tojást (mindig csak annyit, hogy Amélie-nek ne tűnjön fel, milyen keveset tojnak), elrejtette, s a városkában túladott rajta. Lassan csörgedezett a pénz. A padláson talált egy jókora hátizsákot, lecsempészte, s eldugta a lucerna alá. Biztos rejtekhely volt ez, gyűlögető pénzét is itt tartotta. Aztán, hogy elesége is legyen majd, egy-egy negyed oldal szalonnát, cukrot, morzsolt kukoricát is eldugdosott. Készülődése, a gyűjtögetés minduntalan felizgatta, de ugyanakkor – terve megvalósítása óta – a magányosság is rátört; egyfelől érezte a lopás becstelenségét, másfelől haragudott Mme Bertinre, amiért jóságával efféle cselekedetre késztette, a titkolódzás kiszakította körükből, már nem tudott többé fesztelenül velük lenni. Kedvességüket is némi tartózkodással fogadta. – Nem akarok nekik fájdalmat okozni – gondolta –, s ezért becsapom őket. Jót akarok, s ezért becstelenséget követek el. – Az alakoskodás terhére volt, ezért mielőbb útra akart kelni. Pedig az idő egyre romlott, elmúlt november is: felszedték a répát, el is vermelték, megszűnt a mezei munka, havas eső szitált, s Étienne már a karácsonyt várta. Swetz, míg az egyre hosszabb téli estéken ott tétlenkedett köztük a konyhában, türelmetlenül várta, hogy elegendőnek bizonyuljon pénze s készlete a hosszú útra. De hajnalban, amint átvágott a fagyos udvaron, aggódva számítgatta, hogy kibírja-e a gyaloglást, éppen a legkietlenebb téli időben, mert számíthatott rá, hogy át a francia határon, át Németországon a két lábán kívül nem lesz más közlekedési eszköze, s nem is lehet, a lakott vidéket tanácsos lesz elkerülni, hacsak nem akarja, hogy szökött fogolyként elkapják. Szobája, meleg ágya, Amélie karjának ölelése, Mme Bertin konyhája olyan biztonságos volt, amit csak igen erős vágyakozás hagyathatott ott vele, de ez a vágyakozás – talán ösztönből fakadón, talán az elhatározásból eredően – egyre növekedett benne. Már az Amélie-vel való együttlétek sem feledtették. Szeretkezésük rendszeressé vált, noha a nő nem volt mohó, inkább engedékeny: de akkoriban Swetz már a benne gyülemlő feszültségek feloldását kereste csak az ölelkezésben.

Egyre gondterheltebb lett. A városkában szóba elegyedett idegenekkel, csak úgy tessék-lássék faggatta őket a vidék útjairól; a piacon véletlenül találkozott egy sarreguemines-i munkással (Swetz szomszédságában a régi sarreguemines-i fayence hírnevéről vitázott, kissé ittasan, egy kegyszerárussal) – és, bár sajnálta rá a pénzt, fizetett neki egy pohár burgundit, így aztán kiszedte belőle, hogy Saarbrücken – odaát Németországban – mennyire fekszik a határtól. A munkás szidta a németeket, de szidalmaiból Swetz sok mindent megtudott, ami érdekelte.

Eme útjairól mindig zavartan tért meg. Amikor Mme Bertinnel elszámolt a piacozásból hazahozott frankokkal, elvörösödve olvasta ki a pénzt az asztalra; fokozta lelkiismeret-furdalását, hogy az öregasszony nem kívánta a nyereség részletezését – C’est bien, Swetz – bólogatta –, merci, mon fils… – A fiú megtehette volna (nemegyszer kísértette is az ördög), hogy a Mme Bertinnek járó pénzből is megtartson néhány sou-t, de egyelőre még ellenállt a csábító gondolatnak; beérte a lopott tojások árával, hitegetvén magát, hogy az kevésbé bűnös haszon, a tojást a jószágtól veszi el s nem jótevőitől. Éjszakánként fel-felriadt, valami váratlan neszre fülhegyezve ügyelt, gyakran képzelte, hogy meglátták dugdosott kincseit, menten betoppannak, és kérdőre vonják. De a két nő nem sejtett semmit. A karácsonyi ünnepre készültek, sütöttek, főztek, és rejtélyeskedtek, az ajándékozáson járt az eszük. S valóban az ünnep hetének elején Amélie is bekocsizott a városkába Swetzcel. Üzletről üzletre járt, fél tucat csomaggal tért vissza a piacra, a talyigához. Kosárba, pokróc közé dugta a vásároltakat. Jókedvű volt, örömtől csillogott a szeme. Swetz – kurta, báránygalléros kabátban – egy fogolytársával beszélgetett, a fiatalembert Babainak hívták, egy tanítónál szolgált, s akárcsak Swetz, ő is szökésen törte a fejét. Fellelkesedve tárgyalták a szökés módját. Babai megígérte, hogy Swetz mellé szegődik társnak, ketten mégiscsak jobban meglesznek az úton. A tanítónál – mondta – térképeket is látott, majd a legalkalmasabbat elcseni, s ha minden jól megy, pénzhez is juthat. Babai cipősarkával vonalakat vésett a földbe, így magyarázván az általa jónak tartott útvonalat, és sorolta a tanyák, községek, városok nevét, amerre útjuk vezethet. Nem sokat érthetett mindebből Amélie. Magyarul beszéltek, a helységneveket pedig mondhatták más okból is. Mégis, amikor Swetzért ment, hogy felszólítsa indulásra, valami megtorpantotta, néhány lépésnyire a két magyartól; szerette annyira Swetzet, hogy megérezze, ellenére van ebben a percben. Fokozta félelmét, hogy a fiú – amint észrevette őt – hallgatásra intette társát, jóllehet ez felesleges volt, és még néhány perc türelmet kért Amélie-től, hogy befejezhesse a tárgyalást. Swetz megegyezett Babaival, hogy karácsony után, december huszonnyolcadikán, reggel találkoznak a Meuse partján, a község alatt. Mint mondta, előbb azért nem, mert nincs szíve Mme Bertinék karácsonyát elrontani. – Ha ott vagy, ha nem – közölte Swetz –, én indulok. Várok virradatig, de akkor mennem kell… – Babai fogadkozott, hogy nem hagyja cserben.

Swetz sietett vissza Amélie-hez. A nő kutatón vizsgálta az arcát, a tekintetét. – Qu’ est-ce que c’est?⁴⁴ – kérdezte zavart nevetéssel a fiú. – Mehetünk. Me voilà prêt…⁴⁵ – Sebbel-lobbal tett-vett a talyiga körül, megtapogatta a csomagokat. – Avez-vous tout acheté?…⁴⁶ …Aztán meg: Il fait froid… Quel vent!…⁴⁷ – S közben levette a takarót a deresről, megigazította a gyeplőt, felült a bakra, majd eszébe jutott, hogy felsegítse Amélie-t, újra leszállt, s egyre azzal a zavart nevetéssel beszélt: – A cinq heures… nous arrivons à la maison…⁴⁸ O qu’il fait froid…⁴⁹ – Bebugyolálta Amélie lábát, behajtotta a pokrócot a talpa alá. A nő idegeskedve nézte, nem tetszett neki ez a viselkedés. Swetz észrevette, s jobbnak látta, ha hallgat. De az, hogy társa akadt az útra, jókedvre hangolta. Most már biztosra vette, hogy sikerülni fog a szökés, hogy ketten majd elboldogulnak. Még fütyülni is kedve támadt, nem tudta fékezni magát, pedig látta, hogy Amélie-t valami bántja. Fagyott volt az út; s valóban feltámadt a szél, vagy csupán csak a talyigán vágott arcukba a hideg légáramlat? Ámbár a deres csak kocogott. A nő összegubbadt, állát a gyapjúkendőbe fészkelte, karját összefonta a hasán. Swetz meg fütyörészett. Tudta, hogy az ördög bújt belé; ahelyett hogy fecseg és fütyül, lehetne Amélie-hez egy-két szava. Csak át kellett volna fogni a vállát, vagy kedvesen rámosolyogni, de nem – noha egymás mellett ültek, távolság volt köztük, űr szakadt kettejük közé, érezték ezt mindketten. Amélie-t csak női ösztöne figyelmeztette valamire. Swetz ismerte ridegsége okát: már csak az út kalandja éltette.

Mire a tanyához értek, egészen besötétedett, csillagok se gyúltak, várható volt, hogy éjjel megjön a hó. Amélie szótlanul hordta be a csomagokat a házba; ha látta volna Swetz a nő örömteli tekintetét még odabenn a piactéren, amikor ugyanezeket a holmikat a talyigába tette, most megesett volna rajta a szíve, Amélie annyira kedvetlen volt. Aznap hamar aludni tértek – az egész napos hideg is kimerítette őket; de hajnalban Amélie korán kelt, forró teával várta a konyhában a fiút. – Il neige…⁵⁰ – mondta reménykedő hangon az ablaknál. Odahívta Swetzet. Nagy pihékben szállingózott a hó, belepte a kőkerítés tetejét, a fák fekete ágát, a földet: Swetznek megdobbant a szíve, az otthoni tél jutott az eszébe (tavaly Marseille-ben nem látott havat), de Amélie egészen más hatást várt ettől a látványtól, hozzábújt, s a fiú érezhette, mennyire remeg.

Az elkövetkező napokban csak Mme Bertin és Étienne volt változatlanul kedélyes, ők ketten már nem tudták fellelni a gondtalanságot. Swetz, bármivel foglalkozott is, minduntalan az indulásra gondolt, már csak néhány nap választotta el a megbeszélt időponttól, s még alaposan fel kellett készülnie: olvasgatta a pénzét, bizony kevés volt; azonkívül azt is számba kellett vennie, hogy milyen ruhát vigyen magával, sem megterhelni nem akarta magát feleslegesen, sem az úton hiányát szenvedni valaminek. Amélie csak sejtette, mitől fél, rossz előérzetek gyötörték, nemegyszer félbeszakította munkáját, és hosszan, vizsgálódva figyelte Swetzet; azt is kedvezőtlen jelnek tartotta, hogy a fiú már jó ideje nem kívánt vele lenni.

Így érkezett el a karácsony estéje. Hét órára megterítettek a konyhában. Swetz Étienne-t szánkóztatta odakint (a nők kérése volt ez, hogy közben feldíszíthessék a fenyőfát, és kitehessék az ajándékokat), a gyermek nem akart betelni a játékkal, leugrott a szánkóról, hólabdával dobálta Swetzet, aztán a kuvaszt fürdette meg a hóban, s megint vontatni kellett, sőt futni vele, végig a fasoron. Swetz, a játék hevében, kis időre megfeledkezett gondjairól. Szerette Étienne-t, bizonyára elesett öccsére is emlékeztette, sokszor gondolta már, hogy Étienne hiányozni fog, ha nem láthatja többé. A gyermek időnként felhagyott az ugrándozással – Quelle heure est-il?⁵¹ – kérdezte türelmetlenül, s a ház felé sandított, nem hívják-e már be őket?

Végre megszólalt a kis kolomp, Étienne berontott a konyhába, anyja és nagyanyja folytonos csitítása közben lehetett csak kibujtatni havas kabátjából és lábbelijéből; s előbb még kezet mosni, megfésülködni – igazi kínokat állt ki, míg végre beengedték. Amélie szobája volt az ünnepi helyiség. Csak a gyertyák égtek a fán. Szép ezüstfenyő volt, a mennyezetig ért: alatta fehér terítőn az ajándékok, játékok és ruhaneműk – és egy préselt papírból széthajtogatott betlehem, az istálló-ablakocska piros celofán papírja mögött is cseppnyi gyertya világított.

Étienne borzongó örömmel állt a nagy fa előtt, torkán akadt a kiáltás. Mme Bertin szipogott, Amélie sápadtan, némán húzódott mindannyiuk mögé, Swetz kissé félrevonultan figyelte a családot, égett a torka; mámoros is volt, ha arra gondolt, hogy az anyjához készül, s minden bizonnyal haza is ér egyszer, meg restelkedett is, ebben az órában hihetetlennek tetszett, hogy itt hagyja őket.

Meg kellett nézni az ajándékokat – rövid ima után, amit Étienne ugyancsak elhadart, a gyermek mohón nekiesett, de Amélie gyengéden rendre utasította. Felvett egy selyempapírba bugyolált holmit, s mialatt átnyújtotta Swetznek, visszatért szemébe a csillogás. – Voilà pour toi…⁵² – mondta halkan, izgalomtól remegő hangon. A fiú átvette, kibontotta; magán érezte a nő kíváncsi tekintetét, szürke, magas nyakú szvetter bomlott ki a papírból, rajta kis fenyőág és egy cédulácskán Amélie írása: karácsonyi jókívánság. – En es-tu content?⁵³ – kérdezte félénken, Swetz aljasnak érezte magát, amiért azonnal arra gondolt, hogy a szvetter éppen jó lesz az útra. Elhessentette magától a rögeszmét, bólogatott. – C’est charmant… C’est très charmant!⁵⁴ – aztán a kezében tartogatta, s intett, hogy nézzék Étienne-t, mennyire örül a játékoknak: a színes kuglibabáknak, a fateherautóknak, a képeskönyveknek.

Mme Bertin vacsorázni hívta őket – körülülték az asztalt, a terítőt is fenyőág és fagyöngy díszítette. Halat ettek ezüst evőeszközzel, vacsora után pedig bőségesen megrakott süteményes tálak kerültek elő, meg gyümölcs: alma és dió. Étienne csakhamar vissza akart térni a szobába a játékok közé, anyja követte, és Mme Bertin is kedvét lelte unokája örömében. Swetz úgy érezte, legjobb lesz, ha most már felmegy a szobájába. A lépcsőn volt, amikor Amélie otthagyta Étienne-t, kifutott, és utána szólt:

– Où vas-tu?⁵⁵

Swetz zavartan megállt. – Kellemes ünnepeket – mondta magyarul.

– Que dis-tu?⁵⁶ – kérdezte ijedten a nő.

Swetz fáradtan elmosolyodott, s újra csak magyarul válaszolt: – Azt mondtam, hogy kellemes ünnepeket kívánok nektek, te szegény… – Aztán franciául hozzátette: – Je vais me coucher.⁵⁷

Amélie a falépcső korlátjába kapaszkodott, Swetz látta, hogy a sírás kerülgeti. Mégis: intett, és felment a grádicsokon. Amélie nem vette le róla a tekintetét.

Swetznek is volt egy kis fája, egészen kicsiny, Amélie tette az asztalára, hogy idefenn is érezze a karácsonyt. Meggyújtotta a gyertyákat, leült az ágy szélére, és nézte az imbolygó fényeket. Nem kívánt lefeküdni, csak magányra vágyott, hogy rendezhesse gondolatait. Három nap múlva, hajnalban találkoznia kell Babaival. Valamelyik nap szerét ejti majd, hogy a hiányzó holmikat még elrejtse a hátizsákban. A pénze kevés volt, de ezzel egyelőre nem akart törődni; majd csak lesz valahogy. Vérhullám öntötte el az agyát. Tudta, hogy ebben a „majd csak lesz valahogy”-ban aljasság lapít, olyan aljasság, amit még a gondolataiból is kivet, noha már egyszer engedte, hogy ez az ötlet néhány másodpercig az agyába fészkeljen. De nem, nem – hessentette el magától most ismét –, erre semmi szükség. Inkább azzal akart törődni, hogy miként hagyja majd el a házat. Írjon-e nekik búcsúsorokat? Vagy sem? Nem lesz-e könnyebb elviselni elvesztését Mme Bertinnek is, Amélie-nek is, ha megértés helyett inkább haragot éreznek majd hűtlensége miatt?

S midőn ezeket gondolta, újra átélte mindazt a jót, amit kapott tőlük. S mindazt a rosszat, amit a táborokban kellett elszenvednie. Így, idő múltával már nem is értette, hogyan bánhattak a foglyokkal annyira kegyetlenül. Vagy ez a foglyok sorsa? Nem ismert más fogságot, nem tudta, mi járta más táborokban. Vajon szükségből pusztultak el annyian, s pusztult el majdnem ő maga is? Vagy lehetett volna másként is? Gyűlölték őket őrzőik, vagy csak nem törődtek velük? Vagy a háborúban megszokták az emberhalált, a szenvedés látványát, s úgy vélték: néhány százzal-ezerrel több halott még igazán ráfér a veszteséglistára? Talán hazafiúi érzelmek vezérelték a katonákat, hogy a volt ellenséggel így bánjanak. De hát Mme Bertin vagy Amélie miért nem látták benne az ellenséget? Ebben a házban annyi jót kapott, s a táborokban annyi rosszat, hogy óhatatlanul arra gondolt: az emberek más folyosón közlekednek, mint az államhatalmak: más folyosón azok, akik embertársukat látják a másikban, s máson azok, akik arra kényszerülnek, hogy különbséget tegyenek nép és nép között. Eme utóbbiak feljogosítva érzik magukat, hogy ellenségeiken legrosszabb tulajdonságaikat is gátlástalanul kiélhessék. Swetz akkor, a táborban tudta, hogy pusztulása vagy léte egyedül csak neki fontos, s így a világ nagyon egyszerű volt. De amikor tapasztalta, hogy mások – Mme Bertin s Amélie – olyan fontosnak érzik megmenekülését, nem tudta többé, hogyan ítéljen. S amikor ezen az estén – szeretetük újabb és újabb bizonyságának terhével – már határozottan tudta, hogy akaratuk ellenére megválik tőlük, attól tartott, hogy tettével megcsorbítja hitüket, és belekergeti őket a gyűlölködők folyosójába. De ki mondhatja, hogy nem volt joga Swetznek a hazatérésre? S ki mondhatja, hogy nem ez volt elsősorban a kötelessége? Mégis – Swetz érezte – midőn megcsalja őket szeretetükben, ismét valamennyivel gonoszabb lesz a világ.

Halkan kopogtak, Amélie nyitott be. Mme Bertin és Étienne már alszik, mondta, ő is csak azért jött, nem kér-e Swetz még valamit? A fiú tudta, hogy nem azért jött. Elmúlt a karácsonyest, és Amélie-t elhagyta az ünnepre tartogatott ereje, ismét az a félelem látszott az arcán, ami hazakocsikázásuk délutánján, tekintete ugyanaz a gyanakvó tekintet, s egész lényében volt valami riadt-állati.

– Non, non – mondta megadva magát Swetz – non, merci…

Amélie lassan közelebb ment a fiúhoz. Megállt a kis fenyőnél, belebámult a gyertyák világába. Hagyta, hogy szeme megnőjön a fénytől. Ujjával a terítőt babrálta, sodorgatta a csipke rojtjait. Alig hallhatóan mondta:

– Je suis malheureuse dans tout ce que j’entreprends…⁵⁸

Aztán Swetzre nézett, és fáradtan elmosolyodott. Szép volt az arca a gyertyák fényétől.

Megfordult, s kiment a szobából. Swetz moccant, hogy visszahívja. – De nem – gondolta –, erősnek kell lennem! Összegörnyedt, öklére hajtotta a homlokát. Hallotta a lépcső lassú nyikorgását. Tudta, hogy Amélie testét nehéz lesz elfelejteni. Nehéz lesz elfelejteni a hangját, a nevetését.

 

Három nap! A karácsony hangulata, az ünnepi ebéd, a nagymise. Swetz olyan idegfeszültségben élt, hogy az abbé francia prédikációja is megríkatta, pedig igazán keveset értett belőle. Találkozott Babaival, a fiatalember biztatta, hogy minden rendben lesz, számíthat rá. Kapkodva, félve beszélt Babaival, nem akarta, hogy Amélie újra együtt lássa őket. A fiatalember nem volt ilyen óvatoskodó, nem is igen értette, miért hagyja ott ilyen kurtán-furcsán Swetz. – Hát mi van, akkor jössz vagy sem? – kiáltotta utána Babai. Swetz elvörösödve szólt vissza: – Hát persze, persze… – mert Amélie megjelent a templom lépcsőjén. Így aztán hazafelé most az bántotta, hogy nem értette-e félre viselkedését Babai, nem úgy vette-e, hogy nem biztos a dolgában, s majd nem lesz ott a Meuse partján, ahol megbeszélték. Ahogy közeledett az indulás ideje, egyre kuszábbnak, elintézetlenebbnek látta dolgait. Ebédnél Mme Bertin a réges-régi karácsonyokról mesélt, Étienne meg nógatta, hogy délután vigye szánkázni – miközben Swetz azon töprengett, hogy legutóbb nem huszonhetedikét jelölték-e meg Babaival a találkozás időpontjának, beleizzadt a gondolatba, hogy elkerülik egymást, aztán újra az gyötörte, hogy nem veszi-e komolytalannak szándékát a fiatalember. S mindehhez Amélie rá-rávetett kétségbeesett, könyörgő pillantásai! Ebéd után mindjárt a lucernaboglyához ment, megnézni, megvan-e a hátizsák, s amikor látta, hogy az rendben van, attól tartott, valamelyikük észrevehette, amint a lucernában kotorász; ötször is eltávolodott a helytől, meg visszament, felmérni, hogy innen vagy onnan megleshették-e? Étienne-be botlott, szánkóját vonta elébe, feltelepedett rá, s nógatta, hogy fusson vele a keményre fagyott havon.

– Tu es le cheval! – kiáltozta. – Tu es le cheval!…⁵⁹ Amikor a gyermeket végül bekísérte a szobába, Amélie nem volt benn, de kis idő múltán rájuk nyitott. Látta, hogy Swetz az ágyak fölötti falat nézi – ismét ott függtek azok a képek, amiken Amélie Théóval együtt volt lefotografálva.

 

Huszonhetedikén, ottléte utolsó napján, izgalma elmúlt; mérhetetlen szomorúságra ébredt. Főfájás is gyötörte – álmában Babaival veszkődött, a fiatalember részeg volt, fellármázta a csendőröket, azok elkapták, s visszavitték őket a táborba, újra ott feküdt a tetves priccsen, meztelenül, Gáspár föléje hajolt, nevetve kopogtatta mellkasát – ezek a bordáid, ugye? – kérdezte, Swetz felemelte fejét, hogy megnézze a testét, csontjait nem fedte semmi, rémülten látta, hogy meg kell halnia.

Borús hajnalra virradtak. Swetz nem akart felkelni, fogva tartotta az ágy; szemét lehunyta, s elfedte karjával is – csak még egy kicsit ne kelljen gondolnom semmire se… – fohászkodott; rosszkedve nőttön-nőtt. Kísértette az álom – miért veszte támadt elébe, miért nem valami kedvező kép? Aztán arra gondolt, beteg, meghűlt talán: átizzadt ingét, homlokát abroncs szorította. Riadtan tapogatta pulzusát, nyakát, más se hiányzik, mint hogy leverje lábáról a láz. Felugrott, s a tükörben nézte arcát. Szerencsére nem volt semmi baja. Végigsimított borostás állán – mióta eljött Magyarországról, szakálla is megerősödött, csaknem egy esztendeje borotválkozott már. Megörült a szakálltüskéknek: elfoglalhatta magát. Hosszan, gonddal habozta arcát, megfente a kést, feledte az időt. De ezután le kellett mennie közéjük. Mme Bertin tejbe aprított kis kenyérkockáit majszolta a konyhában, Amélie pedig az udvarról tért be, alaposan bebugyolálva, és Étienne-t készült felöltöztetni – Swetz ebben a pillanatban a lépcső tetejéről úgy látta őket, mintha nem is élnének, mintha egy emlékkép hangtalan, elúszó alakjai lennének.

A házban mindenkit megült valamiféle bágyadtság; gyakran tapasztalhattunk ilyet gazdag, kedves ünnepek múltával. Eme állapot Swetz segítségére volt, alig beszéltek, kevéssé kényszerült alakoskodásra. De a tétlenség növelte a napot. Arra hivatkozott, hogy megjavítja az egyik ólajtót – kiszabadulhatott az udvarra. Csak Étienne téblábolt mellette. Valóban belemerült a kopácsolásba, de időnként a munkát meg-megszakítva s a gyermek kérdéseit válaszolatlanul hagyva bénán bámult maga elé: felzaklatta a kettősség; egyfelől lehetetlennek tartotta, hogy még néhány óra, és mintha gyors halál ragadná el akár őt, akár a háziakat – soha többé nem látják egymást, másfelől idegennek tetszett az ólajtóval bíbelődő önmaga, hiszen már nem volt itt, már elhagyta ezt a tanyát.

A friss levegőn elmúlt a főfájása, csak mellében érezte azt a szorítást, amivel még reggel ébredt. Nagyokat lélegzett, attól félt, egyszer csak nem kap levegőt. Szorongása a nap folyamán csak fokozódott. Mire beállt a sötétség, annyira kimerült, hogy nemegyszer meg kellett kapaszkodnia valamiben.

Vacsoráztak. Soha véget nem érő vacsora! Kileste azt a pillanatot, amikor a két nő a tányérja fölé hajol – csak akkor merte szájához emelni a falatot, félt, hogy suta mozdulata árulója lesz. Mme Bertin arról beszélt, hogy másnap fel kéne hasogatni néhány ölfát, az ünnepek alatt elfogyott a tüzelő. Swetz elvörösödve bólogatott, s hamarjában másra terelte a szót. Charles – mondta – erre őgyelgett a minap, részeg volt, s a kalapját kereste. – Mme Bertin nevetve mesélt néhány apró történetet Charles-ról, Étienne örült a históriáknak, és nógatta nagyanyját, hogy meséljen még az iszákos napszámosról. Amélie is el-elnevette magát. Swetz, mint ama utolsó vacsorán Júdás, lapított az asztal végén, de nagy önuralmába került, hogy ne kiáltson fel: – Gyűlöljetek! gyűlöljetek, mert becsaplak benneteket!

Szerencsére Mme Bertin hamar elálmosodott, aludni tért. Swetz nem mehetett fel a szobájába, tudni akarta, mikor fekszik le Amélie is, mikor lesz csendes a ház. A csomagja útra készen hevert a lucerna alatt. Ezen az éjjelen már nem akart aludni; hogy virradat előtt a megbeszélt helyre érjen, éjfél után fel kellett kerekednie. Amélie még elmosogatta az edényt. Swetz a lámpa alatt a megyei újság ünnepi számát böngészgette, egyetlen betűt sem olvasott (igaz, hogy máskülönben is csak néhány szót értett volna meg), de tette, mintha belemerülne a képek nézegetésébe. Amélie nem vette észre alakoskodását. Csörömpölt a tányérokkal, kilöttyentette az udvarra a vizet, eltörölgetett. Swetz érezte, hogy időnként nézi, de nem pillantott fel, pedig alig tudta megállni. Végre csend lett. Amélie eloldotta kötényét, várt.

– Veux-tu boire un verre de vin?⁶⁰ – kérdezte halkan. Swetz felrezzent. Nem merte mondani, hogy nem. A nő töltött a poharába. Már csaknem kortyolt a borból, amikor észrevette, hogy Amélie is akar inni egy keveset. Megvárta. Amélie felhajtotta a borát, aztán azzal a fáradt mosollyal, amivel az utóbbi napokban oly gyakran tekintett Swetzre, azt mondta:

– Je dormirai bien…⁶¹

A fiú meglepetten, gyanakodva nézte. Meglehet, hogy Amélie a bor hatására gondolt. Meglehet. De félt, hogy e néhány szóval másra célzott.

Amélie bement a szobájába. A kontyát látta, a nyakszirtjét, kék barhentruhájának libbenését, kezét a kilincsen. Ezt látta utoljára. Az ajtó becsukódott. Swetz az asztal szélébe markolt, sokáig maradt így, bámulta a csukott ajtót. Aztán felállt. Sietve tett néhány lépést – de most még nem kellett sietni. A legnehezebb még hátra van – gondolta. Torkában vert a szíve. Noha valójában soha nem merte végiggondolni, az ötlet mindaddig munkált benne. De még nem tette meg. Felment a szobájába, és várt. Állt az ablaknál, a félrevont függöny mögül figyelte az éjszakát. Nemsokára ott megy majd az úton. Elindul, s ide már nem tér vissza. Ide már nem térhet vissza soha többé.

Éjfél után cselekedett, az utolsó percekben. Levette bakancsát, hogy ne dobogjon lépte. – Kénytelen vagyok megtenni – nyugtatta magát –, az életemről van szó. Az életemről… nem pusztulhatok el az úton… az életemről van szó… – A falépcsőn minden lépésnél megállt, fülelt, nem csapott-e zajt. Alig hallott, vére a fülében dobolt, tágra meredt szemmel kutatta a sötétet. Lábujjhegyen lopódzott végig a konyhán. A pohárszék nem volt bezárva, Mme Bertin egy kis papírdarabkát szorított az ajtócska alá, különben minduntalan kinyílt volna. Swetz óvatosan kitárta. Egy befőttes üvegben volt a pénz. Mielőtt hozzányúlt, a mellére szorította a kezét – hevesen vert a szíve. – Szükségem lesz rá az úton – hajtogatta magában –, különben nem jutok haza… Kétszer is megkísérelte, hogy kivegye az üveget a poharak, bögrék mögül – nem volt biztos a mozdulatban, annyira remegett a keze. Végre sikerült. Néhány bankjegyet az üvegben hagyott. A pénzt zsebre gyűrte, óvatosan becsukta az ajtócskát, felszökött a szobájába. Az idegfeszültségtől amolyan hidegrázásféle tört rá. Nekidőlt az ajtófának; csak sokára volt képes felvenni a bakancsát, s felöltözni (új szvetterébe bújt), hidegrázása nem akart szűnni. S megint a lopódzás lefelé, az ajtók halk nyitása, csukása – mire az udvarra ért, egészen megrokkant. Előkaparta a hátizsákot, vállára ráncigálta, s hátul a fasoron át hagyta el a tanyát.

Sötét volt, csikorgott a megfagyott hó, a hideg könnyeket csalt a szemébe. Sietett. Párát lehelve, kifulladva ért a kocsiútra. Vitte az út, hüvelykujját a hátizsák hevederébe akasztotta, nézte a havat a lába előtt. A vörös vakolatú ház szürke kőkerítésével, beleveszett az éjszakába. Ott aludtak ők hárman, akik bíztak benne, akik szerették. De Swetz most nem gondolt rájuk. Vitte a remény, hogy helyesen cselekszik, hogy nincs más választása. S vajon volt-e? Vajon nem vagyunk-e kénytelenek befutni pályánkat mindenképpen? Swetz döntött úgy, hogy otthagyja Amélie-t, otthagyja a felkínált birtokot, vagy ennek a napnak, útrakelése órájának be kellett következni akaratától függetlenül? De ha így van, kárhoztathatjuk-e vagy dicsérhetjük-e magunkat bármi tettünkért is? Egy biztos. Szándékaink nagy része jóravaló szándék – legalábbis ez a hit sarkall mindannyiunkat.

Swetz hitte, hogy a jót jobbért cseréli fel, hogy az útra kötelességtudása vezérelte, hogy bármiként lesz is, engednie kellett a vonzásnak: visszatérni hazájába, visszatérni a vidékre, ahol született, visszaadni a fiút az anyának, miként a fiú jussa is, hogy szülőjét újra lássa.

Nem ismerjük sorsunkat, csak vágyainkat érezzük. Alig különbözünk az északról délre, s délről északra vándorló madaraktól. Különbözőségünk csak annyi, hogy tudjuk: cselekszünk.

Swetz rótta az utat; a gyaloglás most jó orvosság volt, feszültsége végre felengedett. Másfél óra múlva már a folyó partján haladt. Jégtáblák úsztak a vízen, a fűzfák ága deres volt. Huhogás állította meg. A községbe vezető út mentén, néhány száz méterre a mázsaháztól, Babai bújt elő az árokból.

– Pálinkát is hoztam – mondta nevetve –, legjobb lesz, ha mindjárt iszunk egy kortyot.

A pálinka jót tett. Babai ismét előadva tervét, a tanítótól csent térképen is kirajzolta az útvonalat. Ért hozzá – magyarázta –, katonáéknál a hadműveleti tiszt csicskása volt. Swetz a társára bízta magát.

Az első napokban még jól ment minden. Kellő erőben voltak, ételük, italuk is akadt bőségesen. Swetz akkor még nem tudta, hogy zarándokútja hónapokig tart majd, hogy lesz idő, amikor – kifogyva mindenéből – a városok utcáira kihajított szemétből felszedi a kenyérhajat. Akkor még nem sejtette, hogy Babai Stuttgartban elmarad mellőle, mert megelégeli a reménytelennek tetsző vándorlást a hosszú télben. Nem hitte volna – jóllehet, számítgatta, hány száz kilométert kell megtenniük –, hogy csaknem nyár lesz, mire hazaér, hogy otthon nem várja senki, semmi, csak a deszkával beszegelt ajtók, ablakok (anyja negyvenhét februárjában halt meg, hasdaganattal operálták Sopronban, s már haza sem vitték a kórházból), nem, ezt nem hitte volna.

Szilveszter éjszakáján szöktek át Sarreguemines fölött a határon. Volt még egy kis pálinkájuk, megitták. Swetz Amélie-re gondolt. Kicsit becsípett, s eddigi sikerük is tüzelte. – Feltette a képeket a falra – dünnyögött magában. – Visszarakta azokat a fényképeket, Théóval… – Úgy tett, mintha csalódott volna Amélie-ben. Szüksége volt erre az igazságtalanságra.

 

(Ott ült a bérletpénztárban – most, néhány napja, amikor találkoztunk. Mondom, alig ismert meg. Mint egy öreg ember – gondoltam –, pedig hát csak negyvenéves. Senki sem állt az ablaknál, egy kicsit beszélgettünk.

– Nem érsz rá? – kérdeztem. – Ihatnánk egy fröccsöt.

– Nem iszom – mondta –, leszoktam róla. Elég sokat ittam. Figyelmeztettek a munkásszálláson, hogy ha nem változom meg, kitesznek.

– Munkásszálláson laksz?

– Szerencsére megengedik. Agglegény vagyok, így a legjobb. Alig fizetek valamit… pár forint… Ágyneműt kapok, fűtenek. Négyen vagyunk egy szobában, de valamelyik mindig szolgálatban van. Még főzhetek is. Csak nőt nem szabad felvinni… meg ha az ember részeg, nem engedik fel. Ott kell ülni a hallban, amíg kijózanodik…

Nevetett. – Te jól vagy?

– Jól, köszönöm… Igaz is, amikor elkerültél tőlünk, hová helyeztek?

– Hát nem tudod? R.-re, a munkaszázadhoz. Pedig úgy emlékszem, fel is olvasták az ezredparancsban. Onnan szereltem le… aztán felvettek a Beszkárthoz. De hamar elkapott ez a nyavalya. Nem volt szerencsém… Most már kényelmesen élek. Van egy kis rádióm, azt hallgatom. Meg moziba járok. Van úgy, hogy az egyik moziból kijövök, és bemegyek a másikba. Sokszor már beleszédülök, de nézem…

Elhallgatott, megcsóválta a fejét:

– Nahát, hogy te megismertél?!

 

Vége