Francia tanya

 

Francia tanya

Kifogtuk azt az őszt. November közepén kaptuk meg a behívót, esős időben érkeztünk a helyőrséghez, tíz napig szakadatlanul zuhogott, merő latyak volt a táj, a laktanyaudvart elárasztotta a víz, rohadt minden, az épületek, a fák, a ruhánk, a csizmánk. Szürkeségre emlékszem: szürke égre, szürke falakra, szürke napokra. Sorban álltunk a borbélyműhely előtt, behúzódtunk az eresz alá, cigarettáztunk, görbedt vállal vártuk, hogy beülhessünk a borbélyszékbe, hogy kopaszra nyírják a fejünket. Röhögtünk egymáson. Fülünkre csúszott a sapka, kajla füllel baktattunk vissza a körletbe, megnéztük magunkat a mosdó tükrében, végigsimítottunk tar koponyánkon – kurta sörténk bökte tenyerünket, ugrattuk egymást, de voltaképpen nagyon el voltunk keseredve. Zubbonynyakunk bő volt, lötyögött lábunkon a csizma, nem tudtuk rendesen feltekerni a kapcát. És az ébresztők, az ébresztők! a sorakozók, a tisztesek vagánykodó kiabálása, a kemény parancsszavak; az ébresztők – hajnalban tornára sorakozó, futás a hideg, esős laktanyaudvarra, csuklózás, egy-kettő, ne sajnálja a térdét, kiskatona! – aztán a kivonulások, puskával, később az aknavetőkkel, fel a hegyekbe, kapaszkodás a köveken, ne dobja el a fegyvert, a teremtésit! fogdába csukatom!… Egyszóval, ahogy akkoriban mondtuk, jól megfingattak bennünket. A társaság elég vegyes volt: kölyökkorú újoncok, tizenhét, tizennyolc évesek, kedvet kaptak rá, hogy Farkas Mihály katonái legyenek, aztán a morgolódó, káromkodó sorosok meg a koron túliak, akikre rájárt a rúd, utólag: elmaradt korosztály, ahogy nevezik őket. De ezek között is volt néhány önkéntes, huszonöt éves önkéntesek, öregfiúk, bejöttek katonának, mert nem tudtak mit csinálni odakinn; bemenekültek; Luczek például, a szakaszunkban, egy intelligens, kopaszodó fiú, főkönyvelő volt valamelyik dunántúli kereskedelmi cégnél, de nem stimmelt a kassza, jobbnak látta, ha meglép; jelentkezett, behívták, egyszeriben tisztelni kellett, nem piszkálták az ügyét. Könyvelők, munkások, parasztfiúk tanyákról, falvakból, aranykoszorús motorkerékpár versenyző (előző évben Angliában nyerte a plecsnit), vágóhídi nagyhangú legény, katolikus diák (esténként imádkozott), magántisztviselő, baptista prédikátor… vegyes banda, mint az idegenlégióban. Ültünk a katonaládáinkon, és bámultuk egymást. Zuhogott az eső, soha nem száradt meg a köpenyünk, olyan undorító szaga volt, mint az ázott kutyának. De rendnek kellett lenni. Este ragyogott a körlet, a csizmatalpon nem lehetett egy porszem sem, a nadrágszárunkat felhajtották, megnézték a belső varrás mentén a „bakapihéket”, gombostűvel böködték a csajkánk peremét, ha koszt találtak valahol, mehettél kihallgatásra, nem úsztad meg laktanyafogságon alul. Ez már persze inkább csak az eskü után volt, hat hét múlva, hat hét „szoktatás” – de be is törtünk, meg kell hagyni, betörtünk alaposan. Négy éve fejeződött be a háború, együtt szolgáltak még a régi garnitúrából valók: volt ludovikás tisztek, Jutason végzett tisztesek az új káderekkel; odakinn is nagy volt a szorítás, akkoriban még frissen élt az emlékezetben a Rajk-per, a leszerelés előtt állók mutatták a körlet folyosóján Rajk fényképének a helyét, mesélték, hogy negyven napig voltak állandó riadókészültségben, hetven élessel felszerelve, menetöltözékben, várták a bevetési parancsot, de aztán egy szép napon lefújták az egészet – egyszóval az ezred nem volt éppen leánynevelő intézet, ezt éreztük is, de megszoktuk. Nem is ez most a lényeg.

Swetzről akarok beszélni.

Swetz ott lakott velünk a kettes szobában, izmos, széles arcú, rekedt hangú, huszonegy éves fiú. Eleinte csak egy volt a sok közül, azzal a különbséggel, hogy nagyon értett a dolgokhoz, a legkevesebb gondot okozta a tiszteseknek, a legelső volt reggel a sorakozón (csakhamar ő vezette a csuklózást a szakaszunkban) – az alaki kiképzésen kitűnt, katonásan jelentett az őrmesternek, ördögi ügyességgel tudta rendben tartani a holmiját, a szobaparancsnokunk mindig megállt az ágynál, és azt mondta:

– Jól van, Swetz! Így kell. Nyavalyás civilek! Nézzék meg a Swetz ágyát, szögletes, mint a tégla. Jól van, Swetz, maga leléphet, a többi kezdje újra az ágyazást!

Nem tudom, miért, de valahogy mégsem utáltuk meg Swetzet. Talán azért, mert soha nem beszélt feleslegesen, nem éreztette, hogy megdicsérték a rovásunkra. Nem akart különösebben haverkodni. Tette a dolgát, ha vállon veregették, kihúzta magát, nem nagyon, csak amennyire kellett, és halkan azt mondta: „A dolgozó népet szolgálom!” A kantinban sem akart fizetni senkinek erőszakkal. Fogta a poharát, és elhúzódott az egyik sarokba, iszogatott; hüvelyk- és mutatóujja közé szorított csikkét szívta, köhécselt, aztán sarkon fordult, és felment a körletbe.

Akkoriban délután háromig tartott a foglalkozás a terepen (reggel politikai szemináriummal kezdtük a napot, valamelyik legénységi szobában, a ládákon ücsörögve; lehetőleg olyan helyet kerestünk, ahol békén bóbiskolhattunk), aztán kivonultunk az egyik gyakorlótérre. Délután háromig éppen elég volt, holtfáradtan tértünk vissza a táborba, a górék mindig nótát parancsoltak bevonuláskor, Swetz adta meg a kezdő sort, noha nem volt éppen a legjobb hangú fiú, de a tisztek már rá is szoktak, ha azt mondták: „Nótát” – Swetzre gondoltak.

Senkitől sem kapott levelet soha. Egyszer megkérdeztem tőle, este, parancskihirdetés után, amikor a postát osztották, hogy nem vár-e levelet. Barátságosan kérdeztem, de menten megbántam, Swetz értetlenül nézett rám, és kurtán-furcsán felelte: – Levelet? Minek az?

 

Hamar beleszaladtunk a télbe. Nem jött meg a hó, csak dara hullott, a völgyben – ahol a tábor állt – szakadatlanul fútt a szél, fülünk majd lefagyott, de Soltész, a századparancsnok nem engedte meg, hogy fülünkre húzzuk a sapka szegélyét, hogy felhajtsuk a köpenyünk gallérját, edződnünk kellett.

Aznap lövészet volt, puskával, odakinn a B. gyakorlótéren, az erdő alatt. Meglehetősen nagy volt a tét: aki harmincast lő, vagyis háromszor beletrafál a tizes közepébe, az két nap szabadságot kap. De amikorra sor került ránk, már nem gondoltunk a szabadságra, csak arra, hogy minél előbb túl legyünk a pufogtatáson, szemünk könnyezett a széltől, ujjunk meggémberedett.

Biró tizedes, a szolgálatvezető, egy kis, zöldre mázolt asztalkánál kiosztotta a lőszert: három éles a negyvennyolc mintájú „dióverőbe”. Orosz puskánk volt, hosszú, hegyes szuronnyal. Jó puskák voltak, Biró azt mondta, aki elhibázza a lövést, az magára vessen, a fegyverek „be vannak lőve”, olyan pontosan hordanak, mint a „hétszentség”.

Kötött kesztyűt kaptunk, de nem sokat ért a hidegben, mire felsorakoztunk a lőpad előtt, mindenki az ujjait huhogta, hogy legalább be tudjuk tölteni a lövedékeket a tárba.

(Idestova húsz éve. Nem is tudom, hogyan támadt fel emlékezetemben mindez. Talán Swetz miatt. Swetzet néhány nappal ezelőtt láttam a Fővárosi Villamosvasút pénztárában. Ott ült az ablak mögött sötétkék posztó egyenruhában. Nem ismert meg. Magam is csak nehezen őt: az arca puffadt volt, öreges, agyonkínzott.

– Szervusz, Swetz – mondtam.

Feltekintett. – Ismerjük egymást? – kérdezte türelmetlenül.

– Alighanem.

– A Beszkárttól?

– Nem a Beszkárttól.

– Hát honnan? A munkásszállásról?

– P.-ről.

– P.-ről?! – Ráhajolt a pénztár asztalára, hogy jobban kilásson a kalitkából. Nem nagyon volt kedvére a találkozás. – Második zászlóalj? Aknás voltál?

– Az.

– A nevedet nem tudom – mondta kedvetlenül. – Mit csinálsz?

– Élek. És te?

– Leszázalékoltak. Villamosvezető voltam, de már nem járhatok kocsin. Nyugdíjas lettem, barátom, negyvenéves koromra.

– Valami baleset?

– A tüdőm. Kidobták a fél tüdőmet…

– De hát hogyan?!

Legyintett.

– Még ott szerezhettem. Odakinn.

Hamarjában nem tudtam, mire céloz. Aztán eszembe jutott.

– Á, a fogság?

– Az, az, a francia fogság. Meg a gyaloglás Németországban, télen. Ott szedtem össze… Az a sok kurva koplalás… Most havi ötszáz pluszért bérletet árulok…)

Hasaltunk a lőpadon, és céloztunk. Rettenetesen hideg volt, a szél az arcunkba vágott, alig láttuk a zöld furnírfigurákat odakinn a sáncnál. Felbukkantak, a mellük közepén volt a céllap. Három lövés. Tűz, felcsapni a závárt, rátölteni, tűz. Csak úgy vaktában. Igyekeztem célozni, de fájt az arcom, a kezem, pokolba a két nap szabival, gondoltam. A puska mindhárom lövésnél felugrott, tudtam, hogy messzire süvítenek el a golyók a furnírfigura mellett. A katona, odakinn a sáncnál állandóan „meszelt”.

– A teremtésit maguknak – szitkozódott Soltész hadnagy, amikor megtudta az eredményeket. – Micsoda katonák maguk?

Mintha késsel döfködtek volna a fülünkbe. Összeszedtük a hüvelyeket, és igyekeztünk rajvonalba állni. Vártuk a következő parancsot.

– Hogy hívják magát? – állt meg Soltész Swetz előtt. A fiú felegyenesedett, mellét kidüllesztette, rekedtes hangján mondta:

– Swetz József honvéd!

– Tizedes bajtárs! – kiáltotta túl a füttyös szelet Soltész. – Még három töltény… Hogyan is mondta a nevét?

– Swetz. Swetz József honvéd!

– Még három töltény Swetznek.

Hátat fordított a rajnak, és lassan elsétált a lőpadig. Várta, hogy a tizedes futólépésben meghozza a három lövedéket.

– Feküdjön vissza! – parancsolta Soltész. Aztán a szolgálatvezetőnek mondta: – Telefonáljanak ki a sáncba, hogy a négyes pad bábujára tegyenek új céllapot.

– Hány találata volt Swetznek? – kérdezte Asi.

– Nem láttad? – mondta rosszkedvűen Lipót, ugyanis ő volt az egyetlen, aki két kilencest meg egy ötöst lőtt –, nem láttad? Három tizes. Marha mázlija van.

– Tűz! – vezényelt Soltész.

Ott álltunk a lőtér épülete előtt, és fáztunk. Mi a fenét szórakozik Swetzcel az öreg? – gondoltuk. Fél három volt, és már az ebéden járt az eszünk. Swetz szeges csizmatalpát bámultuk, hallottuk a lövéseket: egy – csattanás, kettő – csattanás, három…

Soltész távcsővel figyelte a négyes bábut. Nem tudom, mit láthatott, nem szólt semmit.

– Bevonulás után jelentkezik az irodában – utasította Swetzet. – Sorakozó az úton!

– Mázlija van magának, hallja-e? – mondta a szolgálatvezető a fiúnak.

– Mennyi volt? – kérdezte sorakozó közben izgatottan Asi.

– Barátocskám! – veregette meg Swetz vállát Deák. Mellette állt a sorban. – Ezt a hármat is odasóztad középre?

Swetz nem szólt egy szót sem.

 

Éppen az ebédért sorakoztunk a körlet folyosóján, amikor Swetz visszajött az irodából. Bement a szobába a csajkájáért, és a sor végére állt.

– Menjen csak előre – mondta Petyó, a szobaparancsnok. – Emberek, engedjék előre Swetzet, megérdemli.

– Majd rám kerül a sor – mondta rosszkedvűen Swetz.

– Ne beszéljen vissza! Még egy éllövész se beszéljen vissza!

Swetz előrekocogott, tartotta a csajkáját. Az ügyeletes irigykedve merte a rizseshúst az edényébe.

– Piszok szerencséd volt – mondta nevetve.

Swetz haragos pillantást vetett rá. Bevonult a szobába. Mogorván ült a katonaládáján, térdén a csajka, és ímmel-ámmal evett.

– Nem kell a kaja? – kérdezte mohón Asi. Lóbélű volt, minden maradékot eltarhált.

– Nesze.

– Persze – mondta Luczek, a volt könyvelő –, persze, már a hazai koszton jár az esze. Hány napot kaptál?

Swetz ránézett, de mintha nem hallotta volna, mit kérdezett Luczek. Felállt. Ültünk az ágyak között a ládáinkon, és néztük Swetzet. Eddig voltaképpen nem is ismertük. Eszembe jutott, hogy jószerint még két szót sem váltottunk a bevonulás óta.

– Azért ne vágj fel! – mondta Lipót.

– Nem vágok fel – szólt halkan Swetz. – Nem engednek el.

– Nem engednek el?!

– Hiszen kétszer is beletrafáltál!

– Ez a baj – mondta keserű mosollyal Swetz.

– Bediliztél? – rontottunk rá. – Megígérték, hogy aki a legjobb, azt hazaengedik.

– Swetz! – parancsolta Petyó szakaszvezető. – Álljon vigyázzba! – Tudtuk, hogy csak tréfál, szerette megjátszani az emberevő tizedest. – Az istenit magának! Ha kérdezik a bajtársai, rendesen feleljen!

Swetz kivette a kezét a zsebéből, és ellódult az ágytól. Szembefordult velünk, és rekedtes hangján csendesen mondta: – A hadnagy bajtárs behivatott, és kérdezte, hogy honnan tudok ilyen jól lőni. Hogy azért próbált ki, nem véletlen-e?

– És honnan tud? – kérdezte Petyó.

– Megtanítottak – mondta halkan Swetz.

– Az apukája?

– Nincs „apukám” – mondta csendesen Swetz. – „Apukám” meghalt, negyvenkettőben. A leventeoktatóm tanított meg lőni. Eleinte elhibáztam, de később igyekeztem, mert mindannyiszor körül kellett ugrálni békaügetésben a futballpályát.

– Na és? – kérdezte a csendben Petyó.

– És aztán lőttem – mondta türelmetlenül Swetz. Kicsit felemelte a hangját. – Ágfalván. Negyvenötben. Április elsején, kora hajnalban. Öt óra hosszat. Eszeveszetten lőttünk, mert be voltunk szarva. Tizenhét éves srác voltam, ha szabad emlékeztetnem az urakat!

– Ezért nem engednek haza? – kérdezte Asi. Tele volt a szája a Swetz ebédmaradékjával.

– Marha – mondta Luczek. – Nagyon jól tudod, hogy miért nem engedik haza.

– Én nem tudom – mondta Asi.

– Kuss! – mondta Petyó. – Folytassa, Swetz.

Swetz hallgatott.

– Mire volt kíváncsi a hadnagy bajtárs?

Swetz nekidőlt az ágynak. Halkan nevetett.

– Azt mondta, ki kell vizsgálni az ügyemet.

– Az ügyedet?

– Nyugaton voltam. Az amiknál meg a franciáknál.

– Az istenit neki! – mondta Petyó. – Más is volt.

– Igen, de én ezt elhallgattam.

– Meleg helyzet – sóhajtott Petyó.

– Hogy érti, hogy meleg helyzet? – kérdezte Asi. Már csak ő evett, láthatóan sajnálta, hogy mérsékelnie kell a zabálást.

– Tudod te azt jól.

– Értsétek meg, nem tudom!

– Akkor nyald ki a s….m – mondta idegesen Lipót.

– Mi a fenének hallgatta el? – kérdezte Petyó. – Nem jószántából ment ki… gondolom.

– Nem jószántamból – bólogatott Swetz. Nézte Petyót, nézett minket. – Elhallgattam. Nem szívesen gondolok arra az időre…

Csendben ültünk. Lipót hümmögött, aztán elhúzta a száját:

– „Éberség”, …Swetz, az ellenség ügynöke…

– Ne marhulj! – intette le Luczek.

– Miért? Te nem ismered a szöveget?

 

Délután elméleti foglalkozás volt a hármas szobában. Öttől hatig. Már sötétedett, a szoba közepén égett egy hatvanas villanykörte, az emeletes vaságyak árnyékot vetettek, Kovács őrmester a tüzérségi lőelemtáblázatot magyarázta. Térdünkre fektettük a füzetünket, és jegyeztünk.

– Az aknavetősöknek – magyarázta Kovács őrmester – ugyanúgy kell ismerniük a lőelemtáblázatot, mint a tüzéreknek. Meglehetősen éles elme szükségeltetik hozzá. Hogy ne mondjam: intelligencia. Ez egy intelligens szakma. Tudni kell számolni. Luczek! Ha nem tévedek, maga könyvelő volt. Nem mintha bíznék abban, hogy a könyvelők jól tudnak számolni, de azért megtisztelem a feltételezéssel, hogy maga konyít valamit a matematikához, nemdebár?

Mielőtt Luczek felállhatott volna, nyílt az ajtó, és egy őrnagy lépett a szobába. Néhányan már ismertük, Zóránnak hívták, az ezreden szolgált, a defenzív irodán.

Az őrmester elkiáltotta magát: – Vigyázz!

Zórán intett, hogy folytassák. Megállt az ajtó mellett, keresztbe font karral, és úgy tett, mintha nem is figyelne.

– Akkor hát, Luczek honvéd!

Luczek felállt. Fiatal kora ellenére kopaszodott már, csontos, sovány ember volt.

– Magyarázza el, amit eddig tanultunk.

Luczek igyekezett értelmesen összefoglalni mindent. A logaritmussal példálódzott; az őrmester láthatólag örült, hogy Zórán jelenlétében hangzik el minden.

Nem nagyon figyeltük Luczeket. Fél szemmel az őrnagyra lestünk, nyugodtan, barátságosan állt az ajtónál, csaknem szerényen. Barna férfi volt, dús szemöldöke beillett volna bajusznak is. Keskeny ajkát beszippantotta, félig hunyt pillái alól vizsgálta a társaságot.

Amikor Luczek befejezte, az őrmester folytatta az oktatást.

– Bocsánat – szólt halkan, finom hangon Zórán –, bocsánat, őrmester bajtárs. Szeretnék feltenni egy kérdést.

Mindenki egyszerre fordult Zórán felé. Az őrnagy leeresztette keresztbe font karját, és egy lépést tett előre. Valahogy éppen Swetz mellé került. – Elvi kérdés – mondta cseppet mosolyogva. – Mi az elsődlegesebb… mondjuk így: fontosabb – a vak engedelem vagy a parancsok lelkiismeretünk szerinti teljesítése? Mi a véleménye erről például… (itt körültekintett, majd váratlanul a mellette kucorgó Swetzre bökött) önnek?

Nem egészen értettük a dolgot, de valamit érezhettünk – nesz és moccanás nélkül ültünk, maga Kovács őrmester is izgatottnak látszott, jobb lábáról a bal lábára nehezedett, akaratlanul összekulcsolta és megroppantotta ujjait. Csontjai roppanása jól hallatszott a csendben.

Swetz felállt. Egyforma termetűek voltak Zóránnal, egészen közel kerültek egymáshoz.

– A parancsot nem lehet kritizálni – mondta rekedten Swetz.

– Semmilyen körülmények között? – kérdezte nyugodtan, kis mosollyal az őrnagy.

Swetz néhány másodpercig várt. Hallottam karórám ketyegését. Swetz megköszörülte a torkát.

– Semmilyen körülmények között – mondta.

– Ön meghűlt, vagy mindig ilyen a hangja? – kérdezte barátságosan Zórán.

– Ilyen a hangom.

– Tehát semmilyen körülmények között sem lehet kritizálni – ismételte Swetz szavait az őrnagy. – De tegyük fel, a katona olyan parancsot kap, ami nem egyezik a lelkiismeretével. Akkor? Akkor mi a teendő? – Zórán mosolyogva körültekintett, de Swetztől várta a választ. – Ejnye! – mondta atyaian, amikor látta, hogy a fiú hallgat.

– A dezertőrökkel elbántak – mondta halkan Swetz.

– Mit csináltak velük?

– Kivégezték őket.

– Hm… – mondta Zórán. Megcsóválta a fejét. Fejcsóválva tett néhány lépést, aztán újra rámosolygott Swetzre. – Másra felelt, mint amit kérdeztem. Pedig ez nagyon érdekes téma. Jöjjön fel az irodámba, szívesen elbeszélgetnék önnel erről a kérdésről. Jó? Jöjjön fel holnap, négy órakor. – Megállt Kovács előtt. – Köszönöm, őrmester bajtárs!

Megfordult. – Vigyázz! – kiáltotta Kovács. Csizmáink dobbantak az olajos padlón. Zórán kisietett a szobából, az ajtóhoz közel álló katona a küszöbön termett, és felrántotta a kilincset.

– Tovább! – harsogta Kovács.

Nem néztünk Swetzre. Az őrmester sokáig hallgatott, megnézte az óráját, várt. Amikor megszólalt, baráti volt a hangja.

– Na, fiúk… egyszóval a lőelemtáblázat… hm… Kinek pontos az órája? Azt hiszem, már tizenhét óra ötven van. Nem?

– Negyvenhét – mondta valaki.

– Mindegy. Mára abbahagyjuk…

 

Swetz nem aludt. Felkönyökölt az ágyon, és bámulta az udvar reflektorait az ablakon át. Asi horkolt, Luczek összegömbölyödve szunnyadt a pokróc alatt; fejére vonta a lepedőt. Petyó kiment a faluba, vetetlen állt ágya az ajtó mellett. A takarodó utáni percekben már mindenki húzta a lóbőrt, kimerítette a fiúkat a tél hidege a gyakorlótéren.

– Mi van? – kérdeztem Swetztől. Tőlem a harmadik emeletes ágyon feküdt, a falnál.

– Hm? – kérdezte.

– Mi van?

Ostoba kérdés. Swetz felült, felhúzott térdét átkulcsolta karjával, bámult kifelé az ablakon.

– Hazajöttem – mondta.

– Mit mondasz?

– Semmit.

Elzsibbadt a karom, ahogy féloldalasan feküdtem, és vártam, hogy valami okosat mondhassak neki. Felém fordult, hosszan nézett a kintről behulló fényben.

– A mi falunkból mind kivitték a leventéket. Tíz kilométerre laktunk az osztrák határtól. Beöltöztettek, bevetettek. Mit kellett volna tennem? Tizenhét éves voltam.

– Aha.

– Titeket békén hagytak?

– Nálunk nem engedte a jegyző.

– A jegyző! – mondta Swetz. – Törődött is velünk a jegyző! Hány éves voltál?

– Tizenöt.

– Én meg tizenhét. Éjszaka sorakoztunk a községháznál. Hátizsák, leventesapka. Kétnapi élelem. Kőszegen beöltöztettek, fegyvert kaptunk…

– Szó volt róla, hogy minket is kivisznek. De a jegyzőnek köszönhetjük…

– Ágfalván bevetettek. Be voltunk szarva. Öt órán át lövöldöztünk a falu alatt. Az öcsémet kinyírták.

– Az öcsédet?

– Mondom, hogy az öcsémet!

– Veled volt?

– Tizenhat éves volt. Együtt mentünk…

– És meghalt?

– Marha! – Swetz a térdéhez szorította a homlokát. Sokáig így maradt, nem mertem háborgatni. – Ágyúztak. Aztán csend lett – mondta halkan. – Délben eltemettük…

– Már nem tudtál megszökni?

– Akkor nem akartam. Az öcsém nélkül… Azt tettem, amit mondtak. De a végén hazajöttem. Negyvenhét nyarán…

– Hát a végén hazajöttek mind – mondtam –, akik éltek. – Swetz halkan nevetett:

– Akik éltek… Nem mindenki él, aki mozog. Én is azt hittem, hogy élek. De jobban belém soroztak, mint az öcsémbe… szegénybe. Ő legalább hamar befejezte.

– Azt mondják – helyeseltem sután –, jobb annak, aki már túl van az egészen.

– Jobb. Belém soroztak, aztán hagytak futni… Igaz, ismertem olyat, aki megrázta magát, és oda se neki! De én bekaptam! Akkoriban… Nem sok jó vár rám. Nem tudok védekezni.

Odakinn a laktanyaudvaron felbúgott egy autó. Bizonyára a készültség vipponja hajtott ki a tábor kapun. Az országútról sokáig hallatszott a kocsi motorzúgása.

– Azért ne hagyd magad!

– Hát… nem hagyom. De nem tudok védekezni. Egyszer azt mondta nekem egy nő… egy asszony, amikor elhagytam: „Nincs szerencsém.” Ennyit mondott, semmi többet. Én is ezt mondom: nincs szerencsém…

De aztán kifakadt:

– Most miért piszkálnak?! Ezt mondd meg! Kölyök voltam, vittek! Ágfalván feltuszkoltak egy Blitzre, Ausztriában letuszkoltak a Blitzről – a kölykök tudnak gyalogolni! – mondták. Hát gyalogoltunk. Szekerek, tankok, autók között… Kiégett városokban háltunk, szétroncsolt utakon, menekültekkel, katonákkal elkeveredve. – Le a Blitzről, taknyosok! – kiabálták a katonák. Az emberek… a vén hülyék, akik azt az egészet csinálták! Miért nem tudtak úgy okoskodni, hogy ne legyen háború? Sok állat! Odadobtak minket is. A kölyköket!… Amikor az amerikaiak elfogtak, már nem volt a lábunkon bakancs, a ruhánk meg csupa rongy és mocsok volt. Az amik felruháztak, két rend ruhát adtak, kaját, kotont meg csokoládét. Azt hittük, megjött a Jézuska. A kotont felfújtuk, és röhögtünk. De úgy látszik, nem kellettünk nekik, mert átpasszoltak a franciáknak. Ott aztán láthattuk, hogy szó sincs Jézuskáról. Fogoly… fogolynak lenni a franciáknál, tudod, mit jelentett? Aki végigcsinálta, az megszenvedte a magáét, egész életre. Meg bizony, az anyja istenit neki!…

 

Marseille.

Swetznek volt némi emléke a város nevéről, talán földrajz órán emlegették, talán tanult is róla, esetleg a Marseillaise-ről hallott valamit. De semmit sem tudott a kikötőről, a tengerről, a dokkokról, nem tudta, hogy Bouches-du-Rhône département székhelye. Aligha tudott a Rhône torkolatáról, Marseille gyárairól, a nagy szappanfőző üzemekről, a város egyeteméről, a gyarmati katonákról, s főleg arról a sík mezőről a tengerpart homokján, aminek jó néhány holdját szegesdróttal fogták körbe, s ahova egy sebtiben lerakott sínpáron, vörös marhavagonban Swetz – néhány száz társával – nyár derekán bevonatozott.

Gyarmati katonák őrizték a foglyokat, a magasra emelt őrhelyekről távcsöveztek, éjszakánként vaktában lövöldöztek, ha valahol felparázslott egy cigaretta, könyörület nélkül odasoroztak. Szél fútt a Földközi-tenger felől, a dünék finom kvarcszemcséit beseperte a barakkokig, Swetz foga között roszogott a homok, kiszáradt torokkal ült a deszkafal tövében, abban az egy szál kamgarnnadrágban és khakiingben, amit meghagytak rajta a franciák. Azt mondják jó tanácsként: könnyű poggyásszal utazz – nos, Swetznek nem volt semmije; bakancsa ólomként nehezedett a lábán, karját erőtlenül lógatta térde között, naphosszat ült, nem törődött vele senki. A tenger felől madarak repültek a tábor fölé, Swetz nézte a madarakat, fejét a deszkafalnak támasztotta, úgy bámult a meztelen égre, nézte a madarakat, kápráztatta az éhség: a madár lecsapott, Swetz elkapta, kitekerte a nyakát, megtépte tollát, és felfalta. Röpködtek a madarak a magasban, és Swetz behunyta a szemét. Még egy nap, gondolta, és elalszom békességben, belep a homok, és senki nem tudja, hová lettem, itt ülök a földkerekség valamely pontján, távol az otthonomtól, és meghalok.

Harmadnap, amikor már vad gyűlölet támadt bennük egymás iránt is a koplalástól, egy francia tiszt – lapos csákója volt, fényes csizmája, jól szabott lovaglónadrágja és testhez simuló zubbonya – tolmács révén közölte velük, hogy jelentkezhetnek az idegenlégióba. A foglyok magukhoz tértek. – Ha itt maradunk, megdöglünk – mondták. Tudták már, hogy a franciák hogyan bánnak a foglyokkal. Százszámra pusztultak az emberek, éhen haltak, vagy belepusztultak a kínzásokba. Swetz beállt a sorba a toborzóiroda előtt, az emberek egymást taszigálták, versenyeztek a koncért, összeverekedtek, csak hogy mielőbb a sorozók elé jussanak: hallották, hogy a légiósokat azonnal felszerelik, étellel, itallal, cigarettával látják el. Swetz ereje végső megfeszítésével várakozott a kígyózó sorban. Nem érdekelte az idegenlégió, nem érdekelte semmi, csak a fűszeres húsra gondolt s a konzervbabra, egy szippantás cigarettára. Estefelé került rá a sor. Egy magyar őrmester ült az asztal mögött, lila parolija volt, a géhásoknál szolgált. Swetz csodálkozott, hogy megmaradt az őrmester egyenruhája, de amikor amaz felállt, látta, hogy valamiféle vitorlavászon nadrágot visel és félcipőt.

– A neved? – kérdezte az őrmester.

– Swetz József.

– Hányban születtél?

– 1928-ban.

– Hol?

– Csepregen.

– Csepregen? – nézett fel az őrmester.

– Igen, Csepregen.

– A neved meg Swetz?

– Mondtam már, hogy Swetz – szólt türelmetlenül a fiú. Nem szerette, hogy az őrmester faggatja, félt; most valami közbejön, valami baj, valami ismeretlen dolog, és nem írják fel a listára. Szájában érezte már a konzervhús ízét, rettegett, hogy nem kapja meg.

– Hogy beszélsz? – förmedt rá az őrmester.

Swetz – nehogy baj legyen ebből is – szelídebbre fogta.

– Őrmester úrnak alázatosan jelentem, Swetz. Swetz József.

Az őrmester töprengett. Swetz alig látott az idegességtől. Keze görcsösen ökölbe rándult, hogy türtőztesse magát. Az őrmester vizsgálódva nézte:

– Anyád neve?

– Kutas Mária.

– Kutas Mária! Kolozsváron született!

Swetz ijedten, gyanakodva ismételte: – Kolozsváron.

– A Mariska! – kiáltott az őrmester. Elhajította a tintaceruzát, kirúgta maga alól a széket. – Te a Mariska fia vagy?!

– Honnan ismeri az anyámat? – kérdezte sziszegve Swetz.

– Honnan? Hát Kolozsvárról! Negyvenben járt Kolozsváron az anyád!

Swetz úgy érezte, szétpattan a feje. Ez a piszok csirkefogó – gondolta –, ez a rohadt, piszkos csirkefogó! – Negyvenben valóban Kolozsvárott járt az anyja, a visszacsatolás után, meglátogatta a testvérhúgát. Akkor akadt össze ezzel a szemét alakkal?!

– Mi köze az anyámhoz?! – ordította Swetz.

Az őrmester elnevette magát: – Lassan a testtel, fiú! A nagybátyád vagyok! – Kilépett az asztal mögül, és átölelte. A fiú szégyenkezve hallgatott, húzódozott a rokoni ölelésből. Az őrmester (azt mondta: „nevezz Pista bátyádnak!”) sebtiben kifaggatta, hogy mi van a családdal. – Anna nénéd, szegény – mondta –, ha tudná… – Aztán észbe kapott, odakinn hosszú sor állt a barakk előtt. – Ide figyelj, tisztára szerencse, hogy hozzám kerültél. Azonnal fuss el innen! Eszedbe ne jusson jelentkezni. Öt évet kell aláírni, visznek Indokínába, tudod, mit jelent az? A biztos halált! Ó, de szerencse, édes öcsém…

De Swetz ridegen félbeszakította.

– Ne rendezzen itt családi jelenetet! Írja csak be a nevemet.

– Majd mindjárt jól seggbe billentelek, öcsém! Nem bolondultam meg! Hát hogyan számolnék el az anyádnak, mi? Tűnj el, amíg lehet!

Swetz makacskodott, de „Pista bácsi” erőszakkal kidobta az irodából.

– Beváltál? – kérdezték a sorban állók. Swetz félrefordult, és dühösen köpött egyet. De akkor már inkább a sírás szorongatta a torkát. Visszavonszolta magát a barakkjukba, a priccs mellett lecsúszott a mocskos földre, és feltört belőle a zokogás. A kimerültségtől elalélt. Alhatott néhány órát, odakinn már sötét volt. Az őrmester rázta fel.

– Beteg vagy?

– Hagyjon békén.

– Hoztam neked egy kis muníciót. Dugd el.

Swetz feltépte az egyik kekszes dobozt, és teletömte a száját. A massza az ínyére, szájpadlására tapadt, mintha tűvel szurkálták volna a torkát.

– Bele ne pusztulj – szólt meghatottan a rokon.

Konzervet kapott, cigarettát, meg egy üveg konyakot.

– Amíg együtt leszünk, nem halsz éhen…

 

Odakinn felbúgott a vippon motorja, hörgött, amint a sofőr feltúráztatta, aztán csend lett. A készültség visszatért a faluból.

– Milyen várost mondtál? – kérdeztem.

– Nancy.

– Az hol van?

– Elég messzire Marseille-től. Jó sokáig vonatoztunk. Marhavagonokban. Nem tudom, miért vittek el? Talán a marseille-i tábor csak amolyan gyűjtőhely lehetett.

– És Nancy? Hol van, mit mondtál?

– Lotaringiában.

– Áhá. Szép hely lehet.

– Szép? – Swetz rekedten felnevetett. – A rosseb aki belevág! Beraktak egy rohadt táborba. Két hónapig voltam Marseille-ben, aztán odalett Pista bácsi meg a sok lopott kaja. Minden odalett. Bevagoníroztak, és menni kellett… Abba a rohadt táborba, Nancy mellett.

– Dolgoztatok?

– Dolgozni? Semmit nem kellett dolgozni. De nem is tudtunk volna. Rohadtunk. Szabályosan elrohadtunk… Ott, Nancy mellett…

Lassanként elfelejtette a kenyér ízét. Szakaszonként – katonai egységben tartották őket – egy-egy zsák nyers krumplit kaptak, rendszertelen időközökben. Swetz odahaza hetvenkét kilót nyomott, a táborban nem volt több harmincnyolc kilónál. Ha valahonnan össze tudtak kaparni egy kis tüzelőt, megfőzték a burgonyát, de mohóságukban leginkább nekiestek, és nyersen falták. Amint beállt a hideg idő, az emberek pusztultak a legyekkel.

Október közepén, az UNRRA révén amerikai kávékonzervhez jutottak. Jószerint ez lett egyetlen táplálékuk. Ha felbontották, a levegőn megszilárdult, olyan lett, mint a csokoládé. Egy kanál kávékonzerv, rá egy csajka víz – elnyomta őket az álom. Swetz kábán járt a barakkok között, részeg álmokat látott ébren, különös, zengő hangokat hallott, ilyenkor megállt, fülelt, vélte, hogy hívják, valaki, valahol, s ment a hang iránt, bóklászva, kimerülten. Aztán megint a kávékonzerv – és a bódult alvás. Sárgák lettek, mint a viasz. Gyomruk állandóan görcsölt, minduntalan rájuk jött a vizelési inger, szükségük ennyiből állt: víz, víz, víz… víz ment el tőlük, semmi más. Barna, híg lé. Öt-hat méter mélységű nagy latrina gödröket ástak, egy-két nap alatt megtelt a gödör. Ott guggoltak a szélén, körben, groteszk gyűrűben, nappal, éjjel. Kapaszkodni nem tudtak, akit már végképp elhagyott ereje, guggoltából hanyatt beleszédült a mocskos gödörbe. Utolsó életösztönükkel sikoltottak a szerencsétlenek, de senki sem kapott utánuk, senkinek sem volt sem mersze, sem ereje értük nyúlni, a gyengék, a kábák belefulladtak a trágyába. A fuldoklókra vagy a hullákra szemrebbenés nélkül ráhugyoztak a többiek, nem éreztek már semmit, semmi emberit, szédelegve, értelmetlenül vonszolták áttetsző testüket a barakkok és a latrina között.

Swetznek eleinte fel-felrémlett, hogy hová került, de hónapok múltán ő is elvesztette érzékelését, mozdulatai, cselekvései öntudatlanokká lettek, többé nem foghatta fel, mi a különbség a fa, a homok, a kávékonzerv, a víz, a latrina mocska, az őrök, a foglyok, a levegő, a francia tisztek, a trágyaléből kicsáklyázott hullák között. Tetves volt, bűzös, és rongyaiban felismerhetetlen.

Tizenhárom hónapig élt így mégis, csonttá aszalódva, fagyott végtagokkal, feledve énjét, feledve hazáját, feledve a világot.

Negyvenhat tavaszán, egy napon eszébe ötlött, hogy ilyentájt született. De nem tudta kiszámítani, hogy hány éves. Az idő összezavarodott a fejében. Nem tudta, mióta látja a szegesdrótot, mióta látja a francia tisztek lapos csákóját, evett-e valaha mást is, mint nyers burgonyát, kávékonzervet, füvet.

Tizennyolc éves volt akkor, egy évvel a háború után, Nancy mellett.

Májusban a táborparancsnok közölte a foglyokkal, hogy az önként jelentkezőket kiengedi a parasztokhoz, munkára. Swetz nem értette, mit mond a táborparancsnok. Fekete klottgatyában volt és egy agyonkoszolódott trikóban. Öltözékének többi részét elcserélte élelemért. Fogta a köldöke alatt a minduntalan lecsúszni akaró klottgatyát, és nem értette, mit mond a parancsnok.

Az egyik bajtársa eszelősen magyarázta: – A parasztoknál legalább ehetünk…

Swetz bólintott. Beállt a sorba, és várta, hogy jöjjenek érte. Az asszonyok óvatosan, messziről mustrálták őket. Le-fel jártak a sorok között, az őrök a nyomukban haladtak. Az asszonyok lassan lépkedtek, lélegzet-visszafojtva, mellükre szorított kézzel. Kinyújtották az ujjukat, s akire rámutattak, megmenekült.

 

– Mit mondtál? – kérdeztem csendesen Swetzet, mert valaki nagyon forgolódott az egyik ágyon, féltem, felébresztettük beszélgetésünkkel. – Mit mondtál, hogy hívták az asszonyt?

– Az idősebbre gondolsz? Mme Bertin. Azt mondták, így kell szólítanom, mádám Bertin. Öreg volt, hetvenéves. A másikat Amélie-nek hívták. Ő is eljött, ott állt az öregasszony mögött, de nem szólt egy szót sem. Bricskán jöttek, a fiatal nő hajtotta a lovakat. Mind a ketten előreültek a bakra, engem elfektettek a hátsó ülésen. Nem tudom, mennyi ideig mehettünk. Elkerültük a várost, átmentünk egy hídon… aztán elaludtam…

 

Átporoszkáltak a Moselle hídján, és Verdun irányába hajtottak. Mme Bertin hátra-hátratekintett a fiúra, de Amélie csak az utat figyelte, a gyeplőszárat tartotta, s néha oda-odalegyintett ostorával a lovak közé. Sárga és fehér virágok nyíltak a bokrokon, a zsenge vetés zöldjéből pacsirták röppentek fel. Swetz félig hunyt pillái alól látta a mezőséget, az útmenti eperfákat, az öregasszony keskeny hátát, a fiatal nő feszes csípőjét, de a bricska rázása minduntalan elálmosította. Olykor köveken zörgött a kerék, üvegesen csengett a lovak patkója, Swetz piros cseréptetőket látott, mohás köveket, egy vaskaput, kéményeket. Aztán megint az abroncs sima gördülése a földúton, fák, vetések, távoli hegyek. Valahonnan galambraj szállt a bricska fölé. A lovak prüszköltek. Langyos május volt, napsütés, béke.

Befordultak egy dűlőre; a nap már hanyatlott, sűrű, mézszínű lett a fény. Szürke kőfallal kerített tanyába hajtottak, kutya rontott eléjük vidám csaholással, s egy gyermek kiáltott rikoltozva: – Les voilà! Les voilà!¹ – Swetz feltápászkodott a hátsó ülésen: Amélie az emeletes ház elé kanyarodott – még egy kisebb s egy nagyobb épület állt a tanyaudvar túlfelén, amaz baromfiól volt és a sertések hidasa, emez felerészben istálló, felerészben kocsiszín és magtár, ereszig érő, hatalmas deszkakapuját keresztbe vetett vaspánt zárta. A kút körül néhány tyúk kaparászott, s hátrább, a földekre vezető fasorban libák totyogtak egy kiterjesztett szárnyú gúnár nyomában.

A kisfiú nem várta meg, amíg az asszonyok leszállnak a bricskáról, felkapaszkodott a hágcsóra, és leplezetlen kíváncsisággal bámulta a jövevényt. Az öregasszony gyengéden letuszkolta: – Étienne, Étienne – mondta feddőleg, s közben barátságos pillantást vetett Swetzre, magyarázván, hogy a gyermeknek nem lehet parancsolni. Étienne türelmetlenségében a kuvasz szőrébe markolt, a kutya hátra-hátrakapta a fejét, és játékosan bekapta a fiú csuklóját, közben morogva, bizalmatlanul szaglászott Swetz felé. Amélie a kocsilámpára tekerte a gyeplőt, s mondott valamit a kisfiúnak, mialatt megkerülte a bricskát. Most szólt először Swetzhez:

– Descendez, s’il vous plaît…²

Swetz mosolyogni próbált, nem értette. Az elmúlt esztendőben megtanult ugyan egy-két francia szót, de nem volt abban az állapotban, hogy megerőltethesse az agyát. A két nő lesegítette a kocsiról.

– Nous voilà! – mondta kedvesen az öregasszony. – Soyez le bienvenu!³

– Soyez le bienvenu… monsieur! – mondta utána csendesen Amélie.

Swetz ott állt közöttük. A kisfiú elengedte a kutyát, és megkapaszkodott Amélie szoknyájában. Csend volt. A libák gágogva odaértek a kúthoz, megzavarták a tyúkok békességét. A kuvasz közéjük rontott. Swetz ajka megremegett. Szerette volna visszatartani a sírást, de szeméből megeredtek a könnyek. Elhomályosult a zsalus ház, az öregasszony sovány arca, Amélie karcsú alakja. Érezte, hogy megfogják a karját, és óvatosan bevezetik a házba.

Amíg Amélie kifogta a lovakat, Mme Bertin rőzsét tördelt a tágas konyha sarkában. A téglából rakott tűzhely, a vízforraló rézüstje, az üstön a kis csap, a konyha kőlapjai, a barnára mázolt székek Swetzben feltámasztották csepregi konyhájuk emlékét… A szőke, barna szemű Étienne az ajtófélfának dőlve leste az idegent, láthatólag nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne háborgassa kérdéseivel. Swetz nézte a kisfiút, a hajlongó Mme Bertint, érezte a felcsapó rőzseláng kesernyés füstjét, s amint ott ült a konyha közepén, kábulatában azt várta, hogy megérkezik apja a mezőről, sarokba támasztja szeges botját, és azt mondja: „Megehültem ám, Mariska!”

Amélie jött be, leöblítette kezét a tükör alatti fajansz mosdótálban, gyors, kapkodó mozdulattal megfésülte laza barna kontyát, aztán leült egy kisszékre, és kifűzte magas szárú, fekete cipőjét. Fekete selyemharisnyát viselt; szólt valamit Étienne-nek; a kisfiú szolgálatkészen egy posztó házimamuszt kotort elő a vizespad alól. Aztán Amélie és Mme Bertin hosszan tanakodtak, közben rá-rámosolyogtak Swetzre, végül az öregasszony vállalkozott rá, hogy felvilágosítja a fiút tervükről. Lassan, kicsit emelt hangon magyarázott, de Swetz csak néhány szót értett. Az öregasszony összecsapta kezét, és felnevetett, Amélie csendesen mosolygott. Akkor Mme Bertin, hogy végül is értésére adja Swetznek, mi a szándékuk vele, tagoltan mondta: – Se déshabiller… se laver et manger… Se laver, se laver… c’est bien?⁴

– Bien, bien… – bólogatott Swetz, mert megértette, azt akarják, fürödjön meg, s azután majd ehet.

Amélie Étienne segítségével egy jókora dézsát cipelt be a kamrából; a tűzhely mellé állították, és megtöltötték fürdővízzel. Szappant, kefét hoztak és ollót. Étienne lekuporodott a konyhakőre, és izgatott, fel-feltörő kacagással várta az idegen fürdését, de Amélie könyörtelenül kiparancsolta az udvarra. A kisfiú vonakodva, durcásan kioldalgott. Mme Bertin mutatta Swetznek, hogy vetkőzzön le, és guggoljon a dézsába. Swetz zavartan pislogott, de a két nő felgyűrt ruhaujjal ott várakozott a fürdővíznél; lerúgta hát bakancsát, kibújt trikójából – e néhány művelet olyannyira kifárasztotta, hogy meg kellett kapaszkodnia a szék támlájába; remegő lábikrái láttán érte kaptak, könnyedén felemelték, és beültették a meleg vízbe. Isten tudja, mióta nem fürdött, a két nőnek alaposan meg kellett őt sikálni, szappanozni; a kefe égette a bőrét, de a langyos víz és a simogató asszonyi kezek hatására apró nyögéseket hallatott. Mme Bertin – a fürdetéstől zihálva – bátorítón beszélt hozzá, Swetz olykor bólogatott, noha nem értett egy szót sem. Miközben az öregasszony a körmeit sikálta, Amélie az ollóval – úgy-ahogy – igyekezett kurtábbra nyírni a haját, aztán a fejét is behabozták, érezte a könnyed, de energikus női ujjak dörzsölését a fejbőrén; végül egy kis fasajtárból friss vizet zúdítottak a nyakába, kiemelték, és bebugyolálták egy durva szövésű lepedőbe. Swetz úgy vélte, könnyű lett, pihekönnyű, könnyebb, mint volt valaha is. Ült a széken, és hagyta, hogy szárazra dörgöljék. Amélie eléje guggolt, a lábait törölte, aztán egy bőr férfipapucsba bujtatták, fehér inget adtak rá (vállcsontja csaknem kibökte a vásznat), és egy valamikor munkára használt férfipantallót. A nadrág bő volt, de hossza illett rá. Szíjat is leltek, csakhogy a szíjon a legutolsó lyuk is alkalmatlannak bizonyult Swetz méretére. Amélie az olló hegyével új lyukat akart döfni az övre, de Mme Bertin nem engedte, egyszerűen megkötötte a szíjat Swetz derekán.

Amikor elkészültek, hátráltak néhány lépést, és gyermeki örömmel nézték művüket. A két nő, noha igen nagy korkülönbség volt köztük, láthatólag jól megértette egymást. Étienne megkocogtatta a konyhaajtó üvegét, beengedték. Mme Bertin visszatért a tűzhelyhez, Amélie pedig megterített – a gyalult, tisztára súrolt asztalra tányérokat, evőeszközöket, poharakat rakott. Az asztalfőre ültették. Étienne is közéjük telepedett. Két öklére hajtotta állát, és átható pillantással szemlélte az idegent. Swetz elbágyadt a fürdőtől, szédelgett az éhségtől; amikor megérezte a főtt burgonya, a vaj és a forralt tej illatát, szemét lehunyta, fejét kissé hátravetette, attól félt, elájul a mohó várakozástól. Mme Bertin, Amélie és a gyermek együtt ült az asztal túlfelén, szemközt vele.

– S’il vous plaît⁵ – biztatta az öregasszony.

– Il y a des pommes – mondta Étienne, már nagyon várta, hogy mondhasson valamit. Magyarázta: – Des pommes de terre au naturel…⁶

– Étienne! – szólt rá Mme Bertin. Swetz elé tolta a cseréptálat.

– S’il vous plaît – mondta izgatottan, lágy hangján Amélie is.

Vártak. Swetznek eszébe jutott a táborparancsnok tanácsa; aki életben akar maradni, ne essen neki az ételnek a hosszú koplalás után. Megfogta a villát, hogy egy szem burgonyát vegyen a tányérjára. Csörömpölés – a villa a tálra hullt, Swetz keze erőtlenül hanyatlott az asztalra. Azok ott hárman, csendben, döbbenten vártak. Swetz nem látta őket, csak az illatokat érezte, nyelve alsó ínyére tapadt, nehezen lélegzett. Lassan, de rettenetes erőfeszítéssel felemelte kezét, mutatóujját a cseréptál szélébe akasztotta, maga elé húzta az edényt. Fölé hajolt – elvesztette józanságát, arcát a tálba ejtette, és falta, falta héjastól a burgonyát. Meg-megállt a vad rágásban, nyelt, az omlós, meleg étel megakadt a nyeldeklőjén; megragadta a tejes csuprot, kortyolt; most már marokkal tömte magába a krumplit, s újra ivott a tejből; végül felpillantott. Tágra meredt szemmel nézte a két nőt meg a gyermeket; ekkor jutott csak eszébe, hogy nincs egyedül. Étienne még mindig úgy ült, öklére támasztott állal, némán, Mme Bertin és Amélie hangtalanul sírtak. Egyenes derékkal ültek, és sírtak.

Swetz hátradőlt a széken. Pocakja nevetségesen kidudorodott. Vékony pálcikatest és egy kis hordó.

– Mon Dieu! – sóhajtott az öregasszony az asztal végén. Összekulcsolt kezét a homlokához emelte, sírt. – Mon Dieu! Mon enfant! Oh, mon pauvre fils!⁷

Amélie lehajtott fejjel zokogott.

Swetz szeretett volna mondani nekik valamit, de egyetlen használható szó sem jutott eszébe. – Köszönöm – mondta magyarul. – Köszönöm… köszönöm maguknak…

– Que dit-il? – élénkült meg Étienne. – Que dit-il?⁸

Amélie érte nyúlt, és a keblére szorította a kisfiú szőke fejét. Aztán a zsebkendőbe szipogtak, és csend lett. Bizonyára megsejtették, hogy Swetz mennyire egyedül érzi magát. Mosolyogni próbáltak könnyeik mögül, és bólogattak.

– Quel est votre nom?⁹ – kérdezte Étienne. Csillogó szemében őszinte kíváncsiság ült.

Swetz készségesen tekintett rá, de nem értette.

– Quel est votre nom? – emelte fel a hangját Étienne.

– Non, non… – vonogatta a vállát nevetve Swetz.

Amélie előrehajolt.

– Moi… mon nom est Amélie. A-mé-lie. Hein?¹⁰

– Ó – mondta Swetz –, értem. Amélie a neved.

– Étienne – mutatott a fiatal nő a kisfiúra –, mon enfant… mon fils… Et le chef de la famille… la grand’mère – Mme Bertinhez hajolt, és megsimogatta. – Oh, chère grand’mère!…¹¹

– Et quel est votre nom?¹² – kérdezte most Mme Bertin.

Bólintott, hogy érti.

– Swetz – mondta. – Swetz József. – Úgy mondta, mint a táborban, ha kérdezték.

– Swetz – ismételte Mme Bertin.

– Swetz – mondta halkan Amélie.

És Étienne is: – Swetz.

Így hívták azután. Swetz. Azt hitték, ez a keresztneve.

– C’est bien, Swetz – mondta az öregasszony, és felállt. – Il fait tard.^l3

Amélie kísérte fel a szobájába. Falépcső vezetett fel az emeletre. A tapétás falon rézmetszetek függtek, keskeny fekete keretben, régi francia városokat ábrázoltak. A szoba, amit Mme Bertin kijelölt számára, elég tágas helyiség volt, megvetett rézágy állt a sarokban, mellette mosdóállvány, fajansz-lavór, s egy jókora korsó vízzel. A két ablak közét régimódi szekrény foglalta el, a padlón nem volt szőnyeg, csupán az ágy előtt egy kopott bárányirha. Akadt egy kis asztalka is, mögötte szék, az asztalon petróleumlámpa.

Amélie némán, s kissé megilletődve mutatott mindenre. Hangot nem adott, most feszélyezettebbnek látszott, mint odalenn. Miután sorra járta a tárgyakat, s mindenikre rátéve kezét Swetzre pillantott, megfordult, behúzta az ablakfüggönyöket, aztán kiment a szobából.

Swetz levetkőzött, és bebújt a jó szagú, friss ágynemű közé; arcát néhányszor végighúzta a párnán, orráig emelte a dunnát, kinyújtózott, érezni akarta a tiszta ágy adta boldogságot, de mire tenyerét a rózsaszín csíkos vászonra fektette, már el is nyomta az álom.

Sokáig alhatott-e, nem tudta – álma riasztotta: felzavarták egy dombra, kővel hajigálták, minduntalan a mellét, derekát találták el, fel akart üvölteni, de torkán akadt a hangja, s máris görgött lefelé egy feneketlen völgybe, aztán újra hegynek föl zavarták, a katonák beérték, fülébe harsogtak, és szuronnyal döfködték a gyomrát.

Szeme felpattant: sötétség fogta körül, nem tudta, hol van, kereste a deszkapriccs szélét, a nyers fenyődeszka szálkáit, ehelyett valami simát tapintott, sima, hűs vásznat; fülelt – de máris a kés, a szurony döfése: rettenetes kín szorította görcsbe a gyomrát. Verejtékezve fülelt, feljajdult, oldalt vetette magát, de a fájdalom nem szűnt; megperdült, felült, majd ismét hanyatt vágódott az ágyon – abroncs szorította a halántékát. A görcs egy pillanatnyi szünetében magához tért, beléhasított a felismerés: telezabálta magát. – Meghalok – gondolta ijedten –, meghalok! Jaj, istenem, meghalok. Most meghalok… – Nem tudta, mit tegyen, nem volt ereje felkelni, nem tudta, megleli-e a háziakat, sejtelme sem volt, nappal van-e, vagy éjszaka? Megdühödött. Nem! Most nem halhatok meg. Most már nem! Rohadt krumplik! Nyavalyás krumplik. Agyonnyomlak benneteket!

Hasra vágta magát, és eltorzult arccal tűrte a fájdalmat, teljes erejéből odaszorította a gyomrát a matracra: szétlapítom… szétlapítom a gyomromat – gondolta álomtól gőzösen. A fáradtság erőt vett fájdalomérzetén – elaludt.

Másnap? vagy mikor? – arra ébredt, hogy éhes. A függöny szövetén fény derengett át, nappal lehetett. Felkelt, ült az ágy szélén, és bámulta a szobát. A kép ismerős volt, mégis idegen, most nézte csak meg igazán a tárgyakat, a tiszta padlót, a tapétát, az ágy rézgombjait.

Kik ezek? – gondolta, miközben felöltözött, s a bő nadrágszíjat megkötötte a derekán. – Kik ezek, hogy befogadtak, megfürdettek, etettek? Vajon tudják-e, hogy nincs erőm dolgozni? Vagy nem tudják? S ha rájönnek, kidobnak? Elzavarnak?

Aggodalma felesleges volt. Mme Bertin egyelőre hallani sem akart arról, hogy Swetz bármi mást tegyen, mint pihenjen, módszeresen táplálkozzon és erősödjön. Langyos tej, beleütve két nyers tojás – eleinte csak ilyesmit ehetett. Töredezett körme kifényesedett, kiálló bordái lassanként eltűntek, combja, karja már nem emlékeztetett csontvázra. Kiülhetett a ház elé, vagy Étienne-nel sétált, a gyermek megismertette vele a tanyát, a földeket. Leheveredtek a zabvetés mentén a fűbe; a kisfiú kedvét lelte Swetz tanításában, szavakat mondott, Swetz engedékenyen ismételgette – Ciel… l’air… la terre… pigeon… – Aztán ő kényszerítette Étienne-t, hogy mondja magyarul: – Ég… levegő… föld… galamb… – s jókat nevetett ügyetlen kiejtésén, akárcsak a kisfiú az övén.

Amélie kiáltott értük – a ház sarkánál állt, ellenzőt formált tenyeréből a szeme fölé; amikor feltűntek a tanyába vezető fasorban, boldogan szemlélte őket, eléjük ment; Swetz a gyermek kezét fogta, és integetett a nőnek; Amélie Étienne elé guggolt, magyarázott valamit a fiának, s közben fel-feltekintett Swetzre; mostanában, hogy a fiú kezdte visszanyerni régi formáját, Amélie minduntalan elpirult, ha találkozott a tekintetük.

Mme Bertin a legjobb falatokkal traktálta, s szemlátomást élvezte, hogy Swetz erőre kap, arca kerekedik, mozdulatai erőteljesek, férfiasak. De még mindig nem engedte ki a mezőre, maga vagy Amélie nézett a napszámosokra (állandó cselédet nem tartottak, nem kaptak, kevés volt a férfi, aki pedig hajlandó volt elszegődni, igen magas bért követelt) – végül is a fiú maga kérte, hogy dolgozhasson, az istállóban tett-vett, vagy leste, milyen házimunkát vehet ki akár Mme Bertin, akár Amélie kezéből. Vasárnaponként templomba mentek; begyalogoltak a közeli faluba; Swetz néhány társával találkozott a főtéren, sokan panaszkodtak, hogy hajnaltól napestig dolgoztatják őket, és a pajtában van a szállásuk; a fiúnak már nyelvén volt a dicsekvés, de elharapta, jobbnak látta, ha titkolja, mint bánnak vele, tessék-lássék sóhajtozott, aztán otthagyta őket.

Egyszer, amikor Amélie balján látták, füttyentettek, utánuk küldtek egy „fene a jó dolgodat, pajtás”-t, s noha a nő nem értette szavukat, viselkedésük zavarba ejtette, meggyorsította lépteit; Swetz restelkedve követte, kicsit ugyan büszke volt a feltételezésükre, de szerelem dolgában még járatlan lévén, el is pirult. Mindenesetre Étienne érte kapkodó kezét csak akkor fogadta el, amikor már látótávolságon kívül estek. Aznap szótlanul, sietve tették meg az utat hazafelé (Mme Bertin a korai misén volt, az ebédet készítette odahaza), Amélie lehajtott fejjel rótta a csapást, Swetz pedig – egy-két lépéssel mögötte – a nő csípőjét figyelte, s hosszú nyakán, a fekete tüllkendő alól előtetsző, finom hajpihéket. Ebédnél szemben ültek egymással, Amélie – jóllehet máskor étkezés közben Mme Bertinnel versengve mulattatta Swetzet; úgy-ahogy megértve egymást kérdezgették az otthoni dolgok felől, nevettek szokásain (hogy minden harmadik falat után kortyol a savanykás vörös borból), most feltűnően csak Étienne-nel foglalkozott, kiszedte a csontokat tányérjából, mártást mert a hússzeletre, s kerülte Swetz tekintetét. Swetz is úgy tett, mintha elmerülne a falatozásban, valójában pillái alól szemlélte Amélie-t; a vasárnapi selyemruha látni engedte válla ívét, keble rezgését, a ruhakivágásból elősejlett a mellek találkozásának völgye; Swetz irigyelte Étienne-t, hogy hozzá-hozzáérhet anyja meztelen karjához; szerette volna, ha Amélie feltekint rá egymástól kissé távol ülő, barna szemével, vagy – mint máskor – mosolyra futtatja erős ívű, kreolos ajkát. De hiába várta, és Mme Bertin is hiába erőltette a szokásos csevegést, a fiatalok – Amélie és Swetz – szórakozottan bíbelődtek az ebéddel. S midőn az öregasszony ezt észrevette – tapasztalatból ismerhette az efféle jeleneteket –, ugratta őket, legalábbis erre következtetett Swetz Mme Bertin hangsúlyából és Amélie fokozódó zavarából. Aztán az öregasszony váratlanul elkomorodott, csendben abbahagyta az evést, s ölbe ejtett kézzel, tányérjába bámulva ült hangtalanul. Étienne véletlenül leejtette a villáját, erre Amélie – következetlenül – rákiáltott, a gyermek durcáskodott, anyja idegesen megszidta, s olyannyira feltüzelte magát, hogy az asztalra csapott, kirúgta maga alól a széket, és kifutott a konyhából.

Swetz bűntudatosan fejezte be az evést. Mme Bertin nem csodálkozott a jeleneten, megvárta az ebéd végét, összeszedte a tányérokat, és Étienne-t kiküldte játszani. Swetz felment a szobájába, de nyugtalansága nem hagyta pihenni. A fiatalasszony viselkedése felkavarta, egyszeriben úgy érezte, hogy látnia kell; de mielőtt lement volna az udvarra, hogy megkeresse, haját benedvesítette, s miközben heves szívdobogás fékezte mozdulatait, hosszan fésülködött a tükör előtt.

Odalenn nem találta a nőt. Egyre idegesebben járta be a tanyát. Nyári vasárnap délután volt, az az óra, amikor Mme Bertin szunyókálni szokott a házban, arcára borítva a megyei újság vaskos ünnepi számát. Swetz félt, hogy nem találja Amélie-t, de még jobban félt attól, hogy megleli; tartott tőle, hogy rosszul értelmezi a helyzetet, s a nőnek fogalma sincs arról, hogy köztük ma „történt valami”. A hiábavaló kutatás is már-már kijózanította Amélie heves kívánásából. De a ház végében váratlanul Mme Bertinbe botlott. Nem számított rá – Swetz összerezzent, mint akit tetten értek. Mme Bertin az árnyékban ült, egy kisszéken, és almát hámozott. Intett a fiúnak, hogy telepedjen melléje. Swetz leült. Darazsak dongtak elő az almaillatra, a kunkorodó héj az öregasszony kése nyomán a kőtörmelékes földre hullt. Mme Bertin egy gerezdet Swetznek nyújtott, egy másikat pedig foghíjas szájába vett, s inkább szopogatta, mint rágta. A fiú rosszkedvűen majszolta az almát.

– Swetz – szólalt meg Mme Bertin. Őszes, gyér varkocsú fejét fel sem emelte, miközben beszélt. – Dites-moi… Dites-moi, Swetz… Est-elle belle, Amélie? Est-elle jolie?…¹⁴

Swetz hallgatott. Értette Mme Bertint, de hallgatott. Az öregasszony csendesen folytatta:

– L’ aimez-vous, Swetz, aimez-vous Amélie? Je le vois. Nous aussi nous t’aimons bien, oui. Moi, Étienne et Amélie. Oui. Oui, Swetz…¹⁵

Kötényébe törölte a kést, letette maga mellé a kőtörmelékre. Swetz lehajtott fővel ült, igyekezett, hogy megértse Mme Bertin lassú, halk szavait:

– A tied lehet ez a tanya. Minden. A fiam… a fiamat megölték a németek. Elvitték a háborúba, megölték. Amélie és a gyermek egyedül maradnak. Én már öreg vagyok, nemsokára a temetőben lesz a helyem… Szeresd őket… Megszerethetitek egymást… Derék fiú vagy, Swetz… Théodore éppen ilyen volt… Théodore, a fiam. Éppen ilyen termetű… és szelíd. Nézd meg Étienne-t, hasonlít az apjára. Csak a szemét örökölte az anyjától. Barna, nagy szemek. De nézd meg az orrát, a száját… Öreg vagyok… de akarom, hogy újból legyen fiam. És Amélie fiatal. Nem szabad egyedül maradnia a gyermekkel… Jól fogtok élni. Bien… toujours bien. J’y veillerai …¹⁶ A tied lehet itt minden…

Amikor Mme Bertin befejezte, nem várt választ, s nem is tekintett reá, felállt, és Swetz tudta, hogy nem tehet mást, követnie kell. Az öregasszony nyilván biztos volt ebben, mert amint belépett a vörösre vakolt házba, nyitva hagyta maga mögött az ajtót, szobája ajtaját is nyitva hagyta; odabenn megállt, és a falra mutatott:

– Théo… mon fils.¹⁷

Swetz még soha nem járt Mme Bertin szobájában. Félhomály volt, nehéz, faragott szekrények takarták el a bejárat menti falat, szemközt magasra vetett ágy állt, s az ágy fölött függött a fénykép, egy idegen férfi arcképe, mosolygós, lotaringiai legény portréja. Mme Bertin intett, hogy Swetz lépjen közelébb. A fiú zavarodottan állt a képmás előtt, valamit mondania kellett, de a torka összeszorult. Az anyjára gondolt, elesett öccsére, a Donnál elpusztult apjára; ajkát harapdálva, tágult szemmel nézte a vidéki fényképész művét, a diófa keretet – félt. Félelem dobolt a mellében. Mme Bertin léptei alatt megnyikordult a padló, az öregasszony szólt, hogy menjen vele; átvitte Amélie szobájába. Ez is idegen helyiség volt, idegen a kettős ágy, az ágyakon átvetett, súlyos rozsdaszínű terítő, az ebédlőasztal, a porcelán petróleumlámpa csillár, a fésűkkel, üvegcsékkel teli toalett-tükör, Étienne díványa, a fényképek: Théodore és Amélie – a nő a férfi vállára hajtja a fejét; aztán egy kisebb kép, ülnek a ház előtt mereven; Théodore Étienne-nel a cséplőgépnél; Amélie menyasszonyi ruhában… Mme Bertin kinyitotta az egyik szekrényt, Swetz orrát naftalinszag csapta meg; férfiöltönyök függtek a fogasokon, a polcon ingek, kalapok, a szekrény alján cipők, egy pár csizma… Swetz most vette tudomásul, hogy eddig Théodore ruháit viselte, megborzongott, restelkedve lépett hátra a képek elől, úgy vélte, az idegen férfi gyűlölködve nézi. Mme Bertin anyáskodó izgalommal matatott a ruhák között, egyet kiemelt, Swetz elé tartotta, magyarázta, hogy éppen az ő mérete. Csíkos, drapp öltöny volt, a kabát üres ujja meglebbent, Swetz riadtan kapta össze magát, védekezőn. Mme Bertin tipegett és beszélt – Tout ça… tout ça… tu l’auras…¹⁸

Észre sem vették – Amélie toppant be. Cipője poros volt, homlokán verejték gyöngyözött. Mme Bertin megdermedt, magához szorította a drapp csíkos öltönyt, és zavartan, de támadásra készen várta menye szidalmait. Swetz kétségbeesetten tekintett a nőre – Je… non… je… non…¹⁹ – dadogta. Amélie elsápadt, ajka megremegett, aztán hangtalan nevetés rázta meg. Nekidőlt a szekrény oldalának, meggörbedt – Mme Bertin döbbenten nézte, nem mozdult; Swetz szeretett volna kioldalogni, de jobbnak látta, ha moccanatlan marad. Amélie végre abbahagyta a nevetést, odalépett az öregasszonyhoz – Mme Bertin egy lépést hátrált –, s gyengéden kivette kezéből az öltönyt. Megsimította a kabát vállát, megigazította a begyüremlett zsebhajtókát, aztán visszaakasztotta a szekrénybe. Kulcsra zárta, a kulcsot a markában szorongatta, s várt. Swetz elindult, Mme Bertin utána. Étienne kiáltott érte, de Swetz dühödten és szégyenkezve felsietett a lépcsőn a szobájába.

Néhány napig csak Mme Bertin és Étienne kedvességét élvezhette, Amélie szótlanul járkált köztük. Swetz leginkább valami elfoglaltságot keresett magának, hogy ne legyen láb alatt. Egészsége már végképp helyreállt, szívesen dolgozott, a testében feleslegesen gyülemlő erő csak terhére volt. Megszokta, hogy beszéljen a lovaknak az istállóban, s mivel úgy hitte, nem értik, amit magyarul mond nekik, öklével döfködte oldalukat, s közben kérdezgette: – Érted, français? Haragszik – mondogatta a lovaknak. – Rám haragszik. Pedig az öregasszony eszelte ki az egészet. Most gyűlöl, mert azt képzeli, hogy a férje helyére pályázok… Nem pályázok én senki helyére, érted, français? Az öregasszony már a táborban is azért szemelt ki, hogy felhizlaljon, mint egy tenyészbikát…

Voltaképpen azért háborgott, mert Amélie – úgy vélte – szemtelennek tartja. Egyre keservesebben viselte el a nő szótlanságát, eleinte nagyon is sok kedvességet kapott tőle, hogysem most így egyszerre – megfosztva ettől – ne érezze hiányát. De egyébként is – ama vasárnap óta Amélie több volt számára, mint barát és jótevő; fékezhetetlenül nőtt benne a vonzódás nőisége iránt, a közös – szótlan és ezért kegyetlen – étkezések idején egyre csak nézte, új és új bájait fedezte fel; nem átallott leselkedni rá; hajnalonként elsőnek kelt, ment le a konyhába, feltördelte a rőzsét, és kis halomba készítette a tűzhely elé, de Amélie csak egy kurta „köszönöm”-mel vette tudomásul szolgálatát – letérdelt, hogy tüzet gyújtson; blúz nélkül volt, fehér, széles pántú ingben; Swetz dobogó szívvel nézte sima, fiatal hátát, de Amélie csak annyit mondott: – Je vous remercie…²⁰ – és nem törődött vele.

A kettejük közti feszültség Mme Bertinre és Étienne-re is átszállt, s mindehhez ráadásul az aratás, a cséplés gondja, a temérdek tennivaló, a cséplőmunkások etetése – Amélie főzött, a konyha melegében vörös volt, mint a rák; Mme Bertin meg a mázsánál jegyezte a megtelt zsákokat, s odaintette maga mellé Swetzet is, hogy betanítsa. Egyébként az emberek szemében oly színben tüntette fel a fiút, mintha máris a gazdájuk lenne, a napszámosok azonban semmibe vették, legfeljebb mulattak rossz franciaságán, nem egy ellenszenvét is kimutatta; noha Mme Bertin megkövetelte, hogy monsieur Swetznek szólítsák, leginkább csak így hívták: „Valet”.²¹ A cséplés utolsó napján, estefelé – egész nap mozdulatlan volt a levegő és hőség perzselt – szél futott végig a fasoron, a szérűn emeletnyi tölcsért forgatott pelyvából, és távol, a Meuse vize felől megdördült az ég. Száraz villámok támadtak a magasban. Sietni kellett. Már a magtárba hordták a gabonát, Swetz adogatta a zsákokat, Mme Bertin meg kapkodón ide-oda futkosott; a szélvihar csakhamar a tanyába ért, csavarta, nyikorgatta a fákat, az ég besötétedett, s alighogy végeztek, megeredt a zivatar. Az emberek a pajtába menekültek. A zápor először port kavart, majd gyorsan iramló patakok futottak a lejtőknek, falevelek, ágak sodródtak a latyakban. Mme Bertin ott követte el a hibát, hogy az embereknek még sebtiben néhány üveg bort akart adni, letipegett a pincébe, és három flaskával átvágott az udvaron – mire a házba ért, bőrig ázott. Párálló testtel, nevetve, zihálva kapkodta magáról vizes kendőjét, réklijét. Amélie segített neki, szidta, de Mme Bertin semmiségnek tartotta a dolgot, túlbecsülte erejét. Este csillogó szemmel, bágyadtan ült a vacsoránál, panaszkodott, hogy fáj a dereka, a csuklója, ujjpereceit nyomkodta, aztán aludni tért.

Swetz is kimerülten aludt, nehezen ébredt a kopogásra. Még soha nem fordult elő, hogy éjszaka felriasszák, meglepődött, de még nagyobb volt csodálkozása, amikor – a reteszt félrevonva – Amélie-t találta az ajtaja előtt, kezében istállólámpással. – La grand’mère… – mondta ijedten –, oh, mon dieu, la grand’mère…²² – Hálóingben volt, vállára fehér gyapjúkendőt terített.

Swetz felöltözött. Amélie arra kérte, hogy fogjon be, és menjen orvosért. Fél térdre ereszkedett, mutatóujjával a padlóra rajzolta, merre találja meg a faluban Swetz a doktort. A fiú álomittasan és Mme Bertin betegsége miatti aggodalmában tétován bólogatott, Amélie megragadta a karját, és felnézett rá, kérlelőn: – Dépêchez-vous donc un peu…²³ Aztán váratlanul feltört belőle a sírás, az elmúlt napok visszafojtottsága, a reménytelenség, a magányosság; homlokát Swetz karjára hajtotta – Je suis désolée – hajtogatta –, je suis désolée!…²⁴ Swetz megrendülve hallgatta, majd szabad kezével lassan megérintette Amélie haját, éppen csak érintette a nyakszirtjét, de ez a gyengéd tapintás elegendő volt ahhoz, hogy áramütésként érje mindkettejüket, Swetz kiszakította csuklóját a nő szorításából, magához rántotta Amélie-t, átfogta derekát; az ívben hátrafeszülő test forróságát érezte mellén, hasán; Amélie körme belevájt Swetz tarkójába, a kurta, vad fájdalom fokozta a fiú erejét, csaknem szétlapította karja kapcsában a fiatalasszonyt. Amélie nem ellenkezett éppen, de valamennyire megőrizte józanságát, és Mme Bertinért aggódva kérlelőn ismételte: – Non, pas encore, attendez…²⁵ – majd a fiú mellkasára szorította kezét, hogy kiszabaduljon. Swetz nehezen engedett, de végül is tudta, sietni kell az orvosért. Az alkalomhoz nem illő, vidám ugrásokkal futott le a lépcsőn, kicsapta az ajtót – Amélie odafentről csitította –, az istállóban fellármázta a lovakat; csak az egyiket vezette ki a színbe, s fogta be a kétkerekű talyigába; bizonyára a szomszéd tanyákon is hallhatták a talyiga zörgését, dobálódzását az országút felé vezető dűlő kövein.

Jó volt ez a futtatás az éjszakában; Swetz röstellte, hogy nem annyira Mme Bertin sorsa izgatja, mint inkább Amélie feltörő szerelme; hajszolta a derest, hogy mielőbb visszatérhessen a nőhöz, mindemellett, önmagát is becsapva, sietségét Mme Bertin számlájára írta. A doktor nem nagyon lelkesedett az éjszakai kirándulásért. Swetz az útközben át-átismételt rábeszélő szavakkal ostromolta, csak eközben ért tudatáig, hogy Mme Bertin veszélyben van (az öregasszonynál már minden betegség végzetes lehetett), s amint ez eszébe villant, őszintén megrendült; Mme Bertin igencsak sok jót tett vele, kötelességének érezte, hogy mindent elkövessen érdekében.

Az orvos – háborúból visszatért, negyvenéves férfi, a volt katonaorvosok mogorva, bizalmatlan viselkedésével – trencskójába bugyoláltan kuporgott Swetz mellett a talyiga bakján, s ha a fiú gyorsabb tempóra ösztökélte a lovat, meghúzta a gyeplőt: – N’allez pas si vite.²⁶ – dünnyögte, nyilván zavarta bóbiskolásában a rázkódás. A fiú úgy vélte, soha nem érnek haza. Amélie nélkül minden perc gyötrelmesnek tetszett; egy órával ezelőtt, éppen csak néhány pillanatra a karjában tarthatta, alig választotta el valami attól, hogy megcsókolja, s most, hogy telik az idő, ez a tünékeny jelenet, félő, semmivé foszlik Amélie-ben, s az is lehet – fordult meg a fejében –, hogy csak a nő mérhetetlen aggodalmának köszönheti a váratlan közeledést, egyszeri alkalom volt, ami kihasználatlanul maradt.

Amélie a ház ajtajában várta őket (már felöltözött), alázatosan köszöntötte az orvost; Swetzet észre sem vette. A fiúnak máris vérhullámok tódultak az agyára. S különösen akkor, amikor látta, hogy a jóképű, magas termetű orvos nem átall a beteg fölött bizalmaskodni Amélie-vel. Igaz, csak némi közömbös szórakozásra vágyott munka közben, ám a fiatalasszony naivan készségeskedett. Mme Bertin tüzelt a láztól, de a doktor azt mondta, remélhetőleg megússza tüdőgyulladás nélkül. Aszpirint írt fel; s néhány szemet mindjárt be is adott a betegnek a saját készletéből; Amélie-től elfogadta a vörös bort, felhajtott két-három pohárral, beszédessé vált. Visszafelé az úton Swetzet is szóval tartotta – nyavalyás dolog autó nélkül ellátni a körzetet, mondta, de mit csináljon, a limuzinját felajánlotta a haza szolgálatára, valahol kinyiffantották, most aztán eltelik egy kis idő, amíg újat tud szerezni. Aztán Amélie-ről beszélt, hat éve ő segítette világra a kisfiát („Quel-est déjà son nom? Étienne?”²⁷), nehéz szülés volt, a gyermek százszor is meggondolta, hogy „kidugja a fejét a világra”, az apja („Monsieur Bertin, aha, oui, monsieur Bertin! Où est-il donc?” – „Mourir!”²⁸ – mondta ingerülten Swetz. – Eltűnt, meghalt… – Ó! – csodálkozott az orvos. – Le pauvre homme!²⁹ Kicsit eltöprengett, eszébe juthatott a háború, a front; aztán folytatta) – monsieur Bertin mennyire izgult a szülés alatt, állandóan fenyegette őt: ha valami baja esik a feleségének, számítson rá, hogy lepuffantja a vadászpuskájával… – Swetz összeszűkült szemmel ült a bakon, megfeledkezett róla, hogy nógassa a lovat, gyűlölte az orvost, amiért feleleveníti Amélie előző életét, gyűlölte, mert ismeri a testét, mert Bertin urat emlegeti, mert mindezzel most olyan nehézzé teszi helyzetét. Amióta ama vasárnapon először támadt fel Amélie iránt a vágya, többé nem vett tudomást arról, hogy asszony, hogy gyermeket szült, hogy valakivel már együtt élt, a szerelem lánnyá alakította szemében Amélie-t, lánnyá, aki majd az övé lesz először. Hiszen Swetz ifjú volt még, alig múlt tizenhat éves, amikor elkerült hazulról, az eltelt másfél esztendőben pedig minden más egyébre volt gondja, csak a szerelemre nem, ösztönös érzésből akarta feledni Amélie múltját, attól tartott, hogy a nő tapasztaltsága viszonyuk kárára lehet, vagy esetleg szégyenkeznie kell kamaszos gyakorlatlansága miatt. Az orvos fecsegése – még akkor is, ha csak keveset értett belőle – felkavarta, mérhetetlen féltékenységet érzett a halott férfi iránt, noha tudta, hogy ez mekkora ostobaság. S ebben a percben Amélie-től is eltávolodott; gyakran megesik ez a legteljesebb szerelem idején is, ha felfogjuk, hogy a másik születése percétől kezdve nemcsak értünk, miattunk élt; ez mutatja, mennyire magányosnak érezzük magunkat a világon, kétségbeesetten akarjuk, hogy pályánkon együtt fusson velünk egy társ, mindenben hozzánk hasonló, mindenben egy velünk. Eme reménytelenségünkben csak állati ösztöneink segíthetnek: testi vágyunk feledteti a lélek sóvárgását, cselekvésre késztet, igyekszünk a létrejött kapcsolatban fellelni, és elhinni, hogy az, amire vártunk.

Így tehát Swetz is, mire hazafelé poroszkált a hajnali derengésben, elhessentette magától Amélie régi énjének minduntalan elé vetülő képeit. A tanyához közeledvén egyre inkább a nő testi mivolta izgatta; néhány méternyire a vörös vakolatú háztól újra valóságnak tetszett az éjszakai jelenet, Amélie ujjainak szorítása a tarkóján, a bőrébe mélyedő körmök, tenyere a nő hátán, derekán, a gerinc tapintása, a szeretkezésillatú lehelet, a mezítelen láb, a szemérmetlenül szétbomló haj. A tanya udvarán csend volt. Türelmetlenül fogta ki a derest, némi zabot vetett eléje, két-három villa szénát, megitatta, adott a másiknak is abrakot, hiszen csaknem elérkezett a reggeli etetés ideje. Mindez időhúzás is volt. Nem tudta, mit tegyen, hogyan folytassa, amit éjszaka elkezdtek. Reménykedett, hogy Amélie a segítségére lesz; íme, most alattomosan a nő jártasságára számított. Derengett az ég, madarak neszeztek; Swetz megmosta arcát a kútnál. A vihartól még tócsák álltak az udvaron, friss volt a levegő, éles, érezni lehetett a füvek, lombok dús kipárolgását. Swetz az ajtónál megtisztította sáros bakancsát a kaparóvason, benyitott. A tiszta lég után áporodottnak tetszett a benti levegő, félhomály volt, zaj nem hallatszott. Swetz csalódottan – de az ismeretlen feladat alól felmentve – tapasztalhatta, hogy Amélie alszik; ezek szerint Mme Bertin is pihen, talán máris javára volt az orvosság. Négy óra lehetett, felment a szobájába. A falépcső nyikorgása – vélte – még előcsalhatja a nőt, de hiába várt. Kinyitotta az ajtót, az ablakhoz lépett félrevonni a függönyt, hogy lásson. Moccanás nesze ütötte meg a fülét. Megdermedt, hátra fordult. Amélie a rézágy végében kuporgott, karjával átfonta a rácsot, s félig leszegett fejjel, félelemmel teli nézte a fiút.

 

Nyolc-tíz napig, Mme Bertin betegeskedése idején úgy éltek, mint a házasok. A majorságban minden munkát együtt végeztek. Amélie – hogy tette, hogy nem? – átengedte Swetznek a parancsolást, még arra is tőle várta az utasítást, hogy mikor adjon enni az állatoknak, hogy Charles-t fogadják-e fel napszámba (aki tudvalevően sok bort követel a bére mellé, s ráadásul inkább az időjárásról szeret beszélgetni vagy a madárfajtákról: „Maguk felé is van fenyőmadár, monsieur Swetz?” – avagy szegődtessék Guillaume-ot, az öregebbet, de szorgosabbat, igaz, hogy az utóbbira kevesebb munkát lehet rábízni tiszta lelkiismerettel). Swetz eleinte csak a vállát vonogatta nevetve, és szívesebben nyúlt Amélie derekáért, mint hogy a gazdaság dolgával törődjön, de a nő – viselkedésével – kitartott szándéka mellett, nemcsak szeretőjévé, de urává is akarta tenni a fiút. Végül is megtetszett Swetznek a szerep. Aggályai is elmúltak; a félelem, hogy az asszony elégedetlen lesz szerelmeskedésükkel, feleslegesnek bizonyult; nem is hitte, hogy a kimondatlan siker ekkora önbizalommal töltheti el. Ült a konyhában az ételre várva, s kéjesen nézte, Amélie milyen szolgálatkészen tálal, mennyire buzgólkodik, hogy a kedvébe járjon. Mindemellett Swetz nem élt vissza a nő kedvességével, maga is gyengéden bánt vele, annál is inkább, mert valóban sok gyengédséget érzett iránta. Amíg Mme Bertin az ágyat nyomta – szerencsére állapota javult, szervezete legyőzte a hűlés veszélyeit –, háborítatlanul játszották a szerepüket, Swetzet csak Étienne zavarta, félt, hogy a gyermekben felébred a féltékenység, az ösztönös ellenkezés anyja szeretőjével szemben. Némi bűntudattal közeledett Étienne-hez, mintha bizony meglopta, becsapta volna. De Amélie-ben nem fedezett fel hasonló zavart, az anya nem leplezte érzelmét gyermeke előtt; míg Swetz némi alakoskodásra kényszerült, ha hármasban voltak, a nő – akárhányszor – bátran megérintette Swetz kezét, vagy megigazította hajtincseit, pedig ezek a mozdulatok bensőséges viszonyról árulkodtak. Bizonyára Amélie-nek volt igaza, Étienne elfogadta a helyzetet – valószínűleg sokat megérzett belőle –, és csak javára vált az őszinteség, átvette anyja hangulatát, még jobban ragaszkodott Swetzhez, mint eddig; s ezt látva, Amélie boldog volt.

Amikor Mme Bertin felépült, s elhagyta a szobáját, egy kissé mindketten visszafojtottabban éltek. Csak Étienne maradt a régi – megkönnyítvén dolgukat, ugyanis a gyermek révén kölcsönösen kedveskedhettek egymással. De Mme Bertin nem volt mai gyerek, különben is, csak a vak nem fedezte volna fel, milyen viszony feszül a fiatalok között. Nem volt ellenére. Sőt – módját ejtette, hogy gyakran együtt lehessenek. Egyszer – vacsoránál –, amikor elkapta egymást figyelő pillantásukat, meg is jegyezte, hogy Isten milyen különös utakon gondoskodik övéiről, háborgunk a betegség ellen, mert – oktondi módon – nem tudjuk, mire rendeltetett. Amélie úgy tett, mintha nem értené, mire céloz anyósa. Vajon csak női szemérmessége vagy az elhunyt férje anyját megillető kímélet tette, hogy rejtegetni igyekezett érzelmeit? Igazságtalannak vélte talán, hogy a sorstól boldogságot kapott? Az élők félnek megcsalni a holtakat is – egyik nagyszerű tulajdonság ez azok közül, amelyek az embert emberré teszik. Amélie érezhette, hogy Mme Bertin is hűtlen, szívében átengedi fia helyét egy idegennek, aki ugyan szerencsétlen, de mégsem oly védtelen, mint egy halott; s noha már túl volt azon, hogy ellen tudjon állni a csalásnak, vagy hogy haragot érezzen anyósa gyengeségéért, mégis úgy vélte, ha nem láttatja érzelmeit – legalábbis élete eddigi tanúja előtt –, enyhébb a tett, boldogsága is bocsánatosabb. Hűség a holtakhoz – igen ám, de vajon nem ment-e fel kötelességünk alól, nem módosítja-e hűségünket mindama természetes gerjedelem, ami akár a testben, akár a lélekben támad, akaratunk és fegyelmünk ellenére?

A két nőben – ha együtt voltak – fel-felrémlett, engedhetnek-e természetes kívánságuknak. Mme Bertin nem tudta, hogy a menye vajon csak a férfit vagy élettársát is látja-e Swetzben. Amélie viszont, bár emlékezett arra a jelenetre, amikor anyósa Théo ruháit kínálta a fiúnak, tartott tőle, hogy csak aggkori zavarában cselekedett így, s ha megsejtené, hogy számára az idegen már nem idegen többé, és aki mindene volt, távol került tőle – ez fájna neki. Bármennyire szerette is Swetzet, ezt nem merte megkockáztatni.

Végül Mme Bertin tisztázta a helyzetet.

Október volt, kukoricatörés ideje, reggelente dér lepte a földeket, csak tizenegy óra felé melegedett fel az idő, a napok rövidültek; sötétedés után kivonultak a pajtába, és fosztották a kukoricát. A korai hideg nem tett jót Mme Bertinnek, gyakran panaszkodott, hogy ha nem tart zsebkendőt a szája elé, amikor kilép a hűs estébe, mindjárt rájön a köhögési inger, mintha megcsiklandoznák a torkát. – Valami nincs rendben velem, azóta hogy beteg voltam a nyáron – mondogatta. – Je suis trop faible…³⁰

Egyik reggel, noha nem volt vasárnap, ünneplőbe öltözött. Amélie is, Swetz is csodálkozott ezen, kérdezték, hová készül; kissé ijedten faggatták, különösen a fiatalasszony, félt, hogy Mme Bertin megzavarodott, gyanúját fokozta, hogy a kérdésre nem adott választ, csak titokzatosan mosolygott. Minduntalan a ház elé állt, s az utat kémlelte; visszatért a konyhába, bort, poharakat tett az asztalra, majd ismét türelmetlenül leskelődött. Amélie bosszankodott – miért nem mondja meg, mire vagy kire vár? Az öregasszony csak mosolygott, aztán váratlanul – észbe kapva – utasította Swetzet, hogy öltözzön ő is ünneplőbe. A fiú Amélie-re nézett, tanácskérőn, de nem lett okosabb, a nő intett, hogy tegyen Mme Bertin kedve szerint; türelmetlenkedett, mert délelőtt lévén, nem tudta, nekilásson-e a főzésnek, vagy sem. Végre az öregasszony a ház sarkánál felkiáltott: – Voici les messieurs!…³¹

Swetz a szobájából látta őket: két férfi közeledett kerékpáron a tanyához. Mindkettőt ismerte látásból – amelyik elöl haladt, fekete sapkában, sötétszürke öltönyben, vastag sállal a nyaka körül: az elöljáró volt, mögötte egy fekete kalapos, magyar tiszti köpenyt viselő sovány férfi kerekezett – a tolmács.

Leszálltak a gépről, nekitámasztották a falnak. Az elöljáró lehúzta a kesztyűjét, kezet fogott Mme Bertinnel meg Amélie-vel, majd bemutatta „monsieur Gászpár”-t – Gáspár urat. Swetzben – látva a két hivatalos egyént – némi gyanú támadt, noha nem tudta volna okát adni; már felöltözött: tiszta inget, fekete nadrágot meg egy kötött ujjast vett magára, most mégis várakozva állt szobája közepén, fülelt, megtudja-e, miért jöttek az emberek. De csak Mme Bertin kedveskedő hangját hallhatta s a férfiak dörmögését: – Merci, madame… merci… – székek tologatásának nesze, meg a poharak csengése hatolt fel hozzá. Már a lépcsőn volt – noha nem tudta, akarják-e, hogy közéjük menjen? – amikor az elöljáró megkérdezte: – Qu’y a-t-il pour votre service, Mme Bertin?³² – Az öregasszony ekkor megpillantotta őt, s nem válaszolt a kérdésre, ehelyett bemutatta az uraknak.

– Maga katona volt? – kérdezte Gáspár a fiút.

– Levente.

– Áhá. És jól bánnak magával itt, mi?

– Nagyon jól…

– …százados úr! – sietett segítségére Gáspár.

– Nagyon jól, százados úr.

– Hát igen – mondta Gáspár. Észrevette, hogy az elöljáró és a háziak figyelik a párbeszédüket. Cseppet elmosolyodott, enyhén meghajolt, ahogy a rossz filmek nyomán elképzelte a franciás mozgást. Civilben kereskedő volt vagy vállalkozó, ötven év felé járt, és nagyon vigyázott, hogy megőrizze a tolmács előnyös tisztét. – Pardon, madame – mondta. Aztán az elöljárónak: – Plaît-il, monsieur?³³

Az elöljáró intett, hogy várják Mme Bertin kívánságát. Az öregasszony hellyel kínálta Swetzet, mégpedig Amélie és a gyermek mellett jelölte meg helyét. Swetz feszengve leült, főleg honfitársa zavarta, oktalanul úgy vélte, függelemsértés, ha felteszi karját az asztalra. Pedig Gáspár nem sokat törődött vele, leplezetlenül nézegette a berendezési tárgyakat, Amélie-t s a boros palackot. Ha az asszonyok tekintetét elkapta, kihúzta magát ültében, és nevetségesen biccentett.

Mme Bertin kicsit izgatottan és ünnepélyesen beszélt. Elmondta, hogy fia eltűnt, hogy mennyire hiányzik a férfi a tanyáról, hogy mily nagy megelégedésükre szolgál Swetz jelenléte, magaviselete, hogy mennyire megkedvelték egymást, például Étienne is ragaszkodik hozzá, nemkülönben ő is a gyermekhez… Az elöljáró türelmesen és szórakozottan hallgatta az öregasszony szavait, néha nagyot bólintott, csücsörítette száját, de leginkább azzal volt elfoglalva, hogy sapkájából egy hajóformát csináljon, s minthogy ez nem sikerült, minduntalan újra kezdte. Mme Bertin, szerencsére, nem vett tudomást erről, meg volt győződve, hogy beszéde mindenkiből egyforma érzelmeket vált ki. Swetz nagyjából értette, miről van szó, zavartan fészkelődött a helyén, Amélie büszkén rá-rápislogott, a tolmács pedig azt várta, hogy szünet támadjon, amikor is végre megemelhetik poharukat.

Mme Bertin tovább beszélt, Swetz nem tudta követni, csak azt látta, hogy Amélie felrezzen, mélyen elpirul, az elöljáró is abbahagyja sapkája gyűrögetését, a tolmács pedig elismerőleg csettint, és nem kis irigységgel figyeli őt.

– Ayez la bonté, monsieur!³⁴ – fordult az elöljáró Gáspárhoz, midőn Mme Bertin bólintott, hogy befejezte a mondókáját. A tolmács készségeskedett: – Plaît-il, monsieur?

– Connaissez-vous cet homme-là?³⁵

– Je ne le connais pas³⁶ – mondta a tolmács.

– Aha. Demandez au garçon, quel âge il-a?³⁷

– Az elöljáró úr azt kérdezi, hány éves? – fordult a tolmács Swetzhez.

– Tizennyolc. Tizennyolc múltam… százados úr.

– Nagy mázlista maga, tudja-e? – bizalmaskodott Gáspár. – Amit magával akarnak…

– Mit akarnak? – ijedt meg Swetz.

– Csak nem akarja velem elhitetni, hogy nem is tudja? – csodálkozott Gáspár.

– Nem tudom, miről van szó… százados úr.

– Jó, elhagyhatja a „százados ur”-at… – legyintett a tolmács. – Egyszóval nem tudja?

– Quel âge a-t-il?³⁸ – kérdezte az elöljáró.

– Ó, pardon, monsieur! – mosolyodott el Gáspár. – Dix-huit.³⁹

Az elöljáró bólogatott.

– Megmondaná, kérem, miről van szó? – kérdezte türelmetlenül Swetz. Mme Bertin izgatottan, félrebillent fejjel várt, nem mert sem Swetzre, sem Amélie-ra nézni, noha a nő láthatólag örült anyósa tervének.

– Az öregasszony örökbe akarja fogadni magát – mondta Gáspár. – Valóban nem tudta?

– Hogy? Egyszerűen, mint egy gyereket?!

– Vigyázzon, meglátszik magán, hogy méltatlankodik – figyelmeztette a tolmács. – Hát nem örül neki?

– De hát hogyan? Hogy itt maradjak? Hogy végleg?… Hiszen én haza akarok menni!…

– Que dit le garçon?⁴⁰ – érdeklődött az elöljáró.

– Un instant, monsieur…⁴¹ – mosolygott a tolmács. Aztán újra Swetzhez fordult. – Akkor is! Ne mutassa, hogy nem örül neki. Az öregasszony jó szívvel ajánlotta föl…

– Tudom – harapott az ajkába Swetz.

Az elöljáró megérintette a tolmács karját, s kérte, hogy néhány dolgot kérdezzen meg a fiútól. Swetz maga elé bámult a földre; Amélie az asztal alatt megérintette a kezét, megszorította. Swetz fél arccal elmosolyodott. Mme Bertin kipirultan ült az asztalfőn, átérezve ajándéka értékét, de tudva azt is, hogy elfogadni sem csekély tett.

– Az elöljáró azt kérdezi – mondta a tolmács Swetznek –, hogy magánál vannak-e a hivatalos okmányai. Továbbá, ha nincsenek itt, meg tud-e nevezni két embert, akik jótállnának személyazonosságáért. Az életkorával nincs baj, még nem nagykorú. Valamint azt is kérdi, akarja-e, hogy örökbe fogadják. Tudja, mi jár ezzel? Francia állampolgár lehet, örökölheti az öregasszony vagyonát stb. Ha van esze, nem utasítja el… Ezt már csak privátim mondom. Azt hiszem, nem kell különösebben ecsetelnem, hogy mi van otthon. És hogy mi vár ránk az elkövetkező időkben. De egyébként is, Franciaország az Franciaország… Vannak, akik nálunk nem szeretik a franciákat, merthogy kommunisták meg szabadosak meg minden… De ez nem olyan veszélyes. Lehet itt élni. És ez a tanya… Én nem akarom rábeszélni, de marha nagy mázlija van. Ez a vénlány szereti magát… És a fiatalasszony? Mi?…

Swetz haragosan felpillantott. – Haza akarok menni, érti? Azt mondja meg, mit felelhetek? – Csendesebben tette hozzá: – Nem akarom, hogy rosszul essen nekik…

A tolmács sóhajtott: – Jaj, jaj, maga fiú, maga fiú… Hová való maga?

– Csepregbe.

– Csepreg? Az egy falu, mi?

– Igen.

– Na, várjon csak. Azért mondja meg, vannak-e iratai?

– Semmiféle iratom nincs.

– És ismerősei?

– Mondom, hogy haza akarok menni.

– Jól van, hazamehet, hazamehet… Mondja azt, hogy még gondolkodik a dolgon. Rendben van? Mondjuk nekik ezt…

– És köszönöm.

– Hogyan?

– Mondja azt is, hogy köszönöm…

A tolmács bólintott. Mme Bertin izgatottan fülelt, Swetz megsajnálta. Átnyúlt az asztal fölött, és megérintette a karját: – Je vous remercie… remercie… – Elérzékenyült; indulata, ijedelme elmúlt, csak akkor fogta fel, mit kínált neki Mme Bertin.

– Akkor hát most mit akar? – kérdezte ingerülten a tolmács.

– Amit mondtam – felelte könnyeit lenyelve Swetz.

A tolmács közölte az elöljáróval Swetz óhaját. Franciasága nem lehetett elsőrangú, mert Mme Bertin nem értette jól, meglehet, túlságosan is izgatott volt, vagy talán más válaszra számított; mindenesetre az elöljárótól várta a magyarázatot. Az elöljáró szárazon közölte a tényeket: az örökbefogadásnak nincs akadálya, de „az úr” gondolkodási időt kér… Mme Bertin nem tudta leplezni csalódását. – De hát meddig? – kérdezte gyermeki ijedtséggel – hiszen öreg vagyok már! – Az elöljáró szenvtelen arccal, félig hunyt szemmel udvariasan bólintott: – Vous avez raison, madame et vous êtes trop obligeante…⁴² – majd hozzátette, hogy a fiúnak is igaza van, eme fontos ügyben nem dönthet azonnal.

Swetz ott ült velük, szemben a két férfival; a két asszony, ő meg a gyermek már olyanok voltak, mint egy család. De Swetz tudta, hogy ez a család nem marad így együtt; most, midőn Mme Bertin szándékát hallotta, amit az eddig egymást követő események feledtettek vele, hevesen támadt fel benne a hazatérés vágya. A foglyok hazaszállításáról még nem volt hír, de bizonyára elérkezik az az idő is, amikor szabadon engedik őket. Swetz átélte a pillanatot: megérkezik, végigmegy az utcán, köszönti az ismerősöket, az anyja éppen hátul van a hidasoknál, ő ráköszön, az anyja elejti a zsombort, eléje fut, fiam, fiam!…

S egyszeriben idegen lett ez a francia tanya, Mme Bertin és Amélie is. Türelmetlenül várta, hogy az elöljáró meg a tolmács elköszönjenek. Magára akart maradni, hogy újra és újra végiggondolja a hazatérés pillanatát.

A vendégek ittak még egy pohár bort, aztán útra keltek. Illedelemből kikísérték őket a kapuig, Gáspár még egyszer biztatta a fiút, hogy ne legyen ostoba, használja ki a szerencséjét. – Maga még fiatal, magának érdemes. Aztán majd hazalátogathat, mint francia állampolgár. Maga lesz a császár…

Odabenn Amélie – Mme Bertin és Étienne szeme láttára – megragadta Swetz kezét, és az arcához szorította. – Je suis heureuse – suttogta –, oh, je suis très heureuse!⁴³

Nem vett tudomást arról, hogy a fiú még nem döntött, végre szabadon kimutathatta érzelmeit, levethette a titkolódzás nyűgét: anyósa megmentette a lelkiismeret-furdalástól. Swetz restelkedve tűrte Amélie örömét. Mme Bertin könnyezett, ismét és ismét meghatódott önnön nagylelkűségétől, de mindazonáltal őszinte szeretet is vezérelte. Azzal, hogy gondolatai Csepregen járnak, az anyjánál, úgy érezte, megcsalja őket; aztán meg, ahogy eddig ők vélték árulásnak, ha Théodore elvesztése miatti fájdalmukat felcserélik a fiú iránti szeretetükkel, hasonlóképpen Swetz is riadtan hitte, hogy családját – anyját – tagadta meg, mert nem mondta ki nyíltan, hogy nincs szándékában elfogadni Mme Bertin nagylelkűségét.

E naptól kezdve mindkét nő, ha lehet, még jobban a kedvében járt. Mme Bertin szinte naponta várta Swetztől a kedvező választ, Amélie meg úgy tett továbbra is, mintha a fiú nem is dönthetne másként, mint hogy köztük marad. Különösen ő hihette ezt könnyen, mert testi kapcsolatban álltak, s együttlétük idején mindannyiszor átélték az együvé tartozás csalhatatlan bizonyságát. Egyébként is, az élet ezentúl máris úgy folyt a tanyán, mintha elrendeződtek volna a hivatalos formaságok. Az öregasszony végre átruházhatta a gazdaság terhét Swetzre, Amélie meg Théo egész ruhatárát a rendelkezésére bocsátotta, s mi több (egy napon a fiú észrevette), azokat a képeket is levette a szobája faláról, amiken Théóval volt lefényképezve.

 

A napok rövidültek, egyre többet voltak együtt négyesben; sötétedés után betelepedtek a konyhába: Mme Bertin a tűzhely mellett bóbiskolt, Amélie valami ruhát foltozott, a kis Étienne meg képeskönyveket nézegetett; vagy malmozni támadt kedve; szembeült Swetzcel, és nagy lármával, vidámsággal tologatta korongjait a vonalakon. Swetz, noha jól érezte magát köztük, és szerette is őket, mindegyre azon töprengett, mi lenne helyesebb: megvárni, amíg bekerül egy fogolyszállító transzportba, vagy maga keresse meg a hazajutás módját. Türelmetlenségét nemcsak az magyarázta, hogy már látni szerette volna az anyját és otthonát, de attól is tartott, hogy végül nem szabadulhat, vagy azért, mert Mme Bertin – hiszen öreg – hirtelen meghal, s akkor hogyan hagyja itt Amélie-t? vagy azért, mert túlságosan sokáig hitegeti őket, s már nem lesz ereje megválni tőlük. Nem mondhatta el nekik szándékát. Különösen most nem, amikor már oly sok jót elfogadott tőlük. Vigasztalta a tudat, hogy nem ő kért tőlük segítséget, de mégis: a pusztulástól mentették meg, emberségnél is többet kapott a két nőtől meg a gyermektől; végül is úgy döntött, hogy kíméletes lesz, mégpedig oly módon, ahogy a kíméletességet leginkább elképzeljük.

Meg akarta őket menteni a csalódástól, s ezért titokban cselekedett. Terveket szőtt. Ha szökni akar, márpedig más módja nem lesz egyhamar, pénzre van szüksége. A tanyán mindennel ellátták, s némi zsebpénzt is kapott, néhány sou-t, de amit ebből félretehetett, vajmi kevés volt. Akkoriban már hetente egyszer a talyigával bekocsizott a közeli városkába – hol terményt adott el, hol bevásárolt –, ezeket az utakat mostantól arra szánta, hogy a maga hasznára is kereskedjen. Odahaza a tanyán kiszedte a tyúkok alól a tojást (mindig csak annyit, hogy Amélie-nek ne tűnjön fel, milyen keveset tojnak), elrejtette, s a városkában túladott rajta. Lassan csörgedezett a pénz. A padláson talált egy jókora hátizsákot, lecsempészte, s eldugta a lucerna alá. Biztos rejtekhely volt ez, gyűlögető pénzét is itt tartotta. Aztán, hogy elesége is legyen majd, egy-egy negyed oldal szalonnát, cukrot, morzsolt kukoricát is eldugdosott. Készülődése, a gyűjtögetés minduntalan felizgatta, de ugyanakkor – terve megvalósítása óta – a magányosság is rátört; egyfelől érezte a lopás becstelenségét, másfelől haragudott Mme Bertinre, amiért jóságával efféle cselekedetre késztette, a titkolódzás kiszakította körükből, már nem tudott többé fesztelenül velük lenni. Kedvességüket is némi tartózkodással fogadta. – Nem akarok nekik fájdalmat okozni – gondolta –, s ezért becsapom őket. Jót akarok, s ezért becstelenséget követek el. – Az alakoskodás terhére volt, ezért mielőbb útra akart kelni. Pedig az idő egyre romlott, elmúlt november is: felszedték a répát, el is vermelték, megszűnt a mezei munka, havas eső szitált, s Étienne már a karácsonyt várta. Swetz, míg az egyre hosszabb téli estéken ott tétlenkedett köztük a konyhában, türelmetlenül várta, hogy elegendőnek bizonyuljon pénze s készlete a hosszú útra. De hajnalban, amint átvágott a fagyos udvaron, aggódva számítgatta, hogy kibírja-e a gyaloglást, éppen a legkietlenebb téli időben, mert számíthatott rá, hogy át a francia határon, át Németországon a két lábán kívül nem lesz más közlekedési eszköze, s nem is lehet, a lakott vidéket tanácsos lesz elkerülni, hacsak nem akarja, hogy szökött fogolyként elkapják. Szobája, meleg ágya, Amélie karjának ölelése, Mme Bertin konyhája olyan biztonságos volt, amit csak igen erős vágyakozás hagyathatott ott vele, de ez a vágyakozás – talán ösztönből fakadón, talán az elhatározásból eredően – egyre növekedett benne. Már az Amélie-vel való együttlétek sem feledtették. Szeretkezésük rendszeressé vált, noha a nő nem volt mohó, inkább engedékeny: de akkoriban Swetz már a benne gyülemlő feszültségek feloldását kereste csak az ölelkezésben.

Egyre gondterheltebb lett. A városkában szóba elegyedett idegenekkel, csak úgy tessék-lássék faggatta őket a vidék útjairól; a piacon véletlenül találkozott egy sarreguemines-i munkással (Swetz szomszédságában a régi sarreguemines-i fayence hírnevéről vitázott, kissé ittasan, egy kegyszerárussal) – és, bár sajnálta rá a pénzt, fizetett neki egy pohár burgundit, így aztán kiszedte belőle, hogy Saarbrücken – odaát Németországban – mennyire fekszik a határtól. A munkás szidta a németeket, de szidalmaiból Swetz sok mindent megtudott, ami érdekelte.

Eme útjairól mindig zavartan tért meg. Amikor Mme Bertinnel elszámolt a piacozásból hazahozott frankokkal, elvörösödve olvasta ki a pénzt az asztalra; fokozta lelkiismeret-furdalását, hogy az öregasszony nem kívánta a nyereség részletezését – C’est bien, Swetz – bólogatta –, merci, mon fils… – A fiú megtehette volna (nemegyszer kísértette is az ördög), hogy a Mme Bertinnek járó pénzből is megtartson néhány sou-t, de egyelőre még ellenállt a csábító gondolatnak; beérte a lopott tojások árával, hitegetvén magát, hogy az kevésbé bűnös haszon, a tojást a jószágtól veszi el s nem jótevőitől. Éjszakánként fel-felriadt, valami váratlan neszre fülhegyezve ügyelt, gyakran képzelte, hogy meglátták dugdosott kincseit, menten betoppannak, és kérdőre vonják. De a két nő nem sejtett semmit. A karácsonyi ünnepre készültek, sütöttek, főztek, és rejtélyeskedtek, az ajándékozáson járt az eszük. S valóban az ünnep hetének elején Amélie is bekocsizott a városkába Swetzcel. Üzletről üzletre járt, fél tucat csomaggal tért vissza a piacra, a talyigához. Kosárba, pokróc közé dugta a vásároltakat. Jókedvű volt, örömtől csillogott a szeme. Swetz – kurta, báránygalléros kabátban – egy fogolytársával beszélgetett, a fiatalembert Babainak hívták, egy tanítónál szolgált, s akárcsak Swetz, ő is szökésen törte a fejét. Fellelkesedve tárgyalták a szökés módját. Babai megígérte, hogy Swetz mellé szegődik társnak, ketten mégiscsak jobban meglesznek az úton. A tanítónál – mondta – térképeket is látott, majd a legalkalmasabbat elcseni, s ha minden jól megy, pénzhez is juthat. Babai cipősarkával vonalakat vésett a földbe, így magyarázván az általa jónak tartott útvonalat, és sorolta a tanyák, községek, városok nevét, amerre útjuk vezethet. Nem sokat érthetett mindebből Amélie. Magyarul beszéltek, a helységneveket pedig mondhatták más okból is. Mégis, amikor Swetzért ment, hogy felszólítsa indulásra, valami megtorpantotta, néhány lépésnyire a két magyartól; szerette annyira Swetzet, hogy megérezze, ellenére van ebben a percben. Fokozta félelmét, hogy a fiú – amint észrevette őt – hallgatásra intette társát, jóllehet ez felesleges volt, és még néhány perc türelmet kért Amélie-től, hogy befejezhesse a tárgyalást. Swetz megegyezett Babaival, hogy karácsony után, december huszonnyolcadikán, reggel találkoznak a Meuse partján, a község alatt. Mint mondta, előbb azért nem, mert nincs szíve Mme Bertinék karácsonyát elrontani. – Ha ott vagy, ha nem – közölte Swetz –, én indulok. Várok virradatig, de akkor mennem kell… – Babai fogadkozott, hogy nem hagyja cserben.

Swetz sietett vissza Amélie-hez. A nő kutatón vizsgálta az arcát, a tekintetét. – Qu’ est-ce que c’est?⁴⁴ – kérdezte zavart nevetéssel a fiú. – Mehetünk. Me voilà prêt…⁴⁵ – Sebbel-lobbal tett-vett a talyiga körül, megtapogatta a csomagokat. – Avez-vous tout acheté?…⁴⁶ …Aztán meg: Il fait froid… Quel vent!…⁴⁷ – S közben levette a takarót a deresről, megigazította a gyeplőt, felült a bakra, majd eszébe jutott, hogy felsegítse Amélie-t, újra leszállt, s egyre azzal a zavart nevetéssel beszélt: – A cinq heures… nous arrivons à la maison…⁴⁸ O qu’il fait froid…⁴⁹ – Bebugyolálta Amélie lábát, behajtotta a pokrócot a talpa alá. A nő idegeskedve nézte, nem tetszett neki ez a viselkedés. Swetz észrevette, s jobbnak látta, ha hallgat. De az, hogy társa akadt az útra, jókedvre hangolta. Most már biztosra vette, hogy sikerülni fog a szökés, hogy ketten majd elboldogulnak. Még fütyülni is kedve támadt, nem tudta fékezni magát, pedig látta, hogy Amélie-t valami bántja. Fagyott volt az út; s valóban feltámadt a szél, vagy csupán csak a talyigán vágott arcukba a hideg légáramlat? Ámbár a deres csak kocogott. A nő összegubbadt, állát a gyapjúkendőbe fészkelte, karját összefonta a hasán. Swetz meg fütyörészett. Tudta, hogy az ördög bújt belé; ahelyett hogy fecseg és fütyül, lehetne Amélie-hez egy-két szava. Csak át kellett volna fogni a vállát, vagy kedvesen rámosolyogni, de nem – noha egymás mellett ültek, távolság volt köztük, űr szakadt kettejük közé, érezték ezt mindketten. Amélie-t csak női ösztöne figyelmeztette valamire. Swetz ismerte ridegsége okát: már csak az út kalandja éltette.

Mire a tanyához értek, egészen besötétedett, csillagok se gyúltak, várható volt, hogy éjjel megjön a hó. Amélie szótlanul hordta be a csomagokat a házba; ha látta volna Swetz a nő örömteli tekintetét még odabenn a piactéren, amikor ugyanezeket a holmikat a talyigába tette, most megesett volna rajta a szíve, Amélie annyira kedvetlen volt. Aznap hamar aludni tértek – az egész napos hideg is kimerítette őket; de hajnalban Amélie korán kelt, forró teával várta a konyhában a fiút. – Il neige…⁵⁰ – mondta reménykedő hangon az ablaknál. Odahívta Swetzet. Nagy pihékben szállingózott a hó, belepte a kőkerítés tetejét, a fák fekete ágát, a földet: Swetznek megdobbant a szíve, az otthoni tél jutott az eszébe (tavaly Marseille-ben nem látott havat), de Amélie egészen más hatást várt ettől a látványtól, hozzábújt, s a fiú érezhette, mennyire remeg.

Az elkövetkező napokban csak Mme Bertin és Étienne volt változatlanul kedélyes, ők ketten már nem tudták fellelni a gondtalanságot. Swetz, bármivel foglalkozott is, minduntalan az indulásra gondolt, már csak néhány nap választotta el a megbeszélt időponttól, s még alaposan fel kellett készülnie: olvasgatta a pénzét, bizony kevés volt; azonkívül azt is számba kellett vennie, hogy milyen ruhát vigyen magával, sem megterhelni nem akarta magát feleslegesen, sem az úton hiányát szenvedni valaminek. Amélie csak sejtette, mitől fél, rossz előérzetek gyötörték, nemegyszer félbeszakította munkáját, és hosszan, vizsgálódva figyelte Swetzet; azt is kedvezőtlen jelnek tartotta, hogy a fiú már jó ideje nem kívánt vele lenni.

Így érkezett el a karácsony estéje. Hét órára megterítettek a konyhában. Swetz Étienne-t szánkóztatta odakint (a nők kérése volt ez, hogy közben feldíszíthessék a fenyőfát, és kitehessék az ajándékokat), a gyermek nem akart betelni a játékkal, leugrott a szánkóról, hólabdával dobálta Swetzet, aztán a kuvaszt fürdette meg a hóban, s megint vontatni kellett, sőt futni vele, végig a fasoron. Swetz, a játék hevében, kis időre megfeledkezett gondjairól. Szerette Étienne-t, bizonyára elesett öccsére is emlékeztette, sokszor gondolta már, hogy Étienne hiányozni fog, ha nem láthatja többé. A gyermek időnként felhagyott az ugrándozással – Quelle heure est-il?⁵¹ – kérdezte türelmetlenül, s a ház felé sandított, nem hívják-e már be őket?

Végre megszólalt a kis kolomp, Étienne berontott a konyhába, anyja és nagyanyja folytonos csitítása közben lehetett csak kibujtatni havas kabátjából és lábbelijéből; s előbb még kezet mosni, megfésülködni – igazi kínokat állt ki, míg végre beengedték. Amélie szobája volt az ünnepi helyiség. Csak a gyertyák égtek a fán. Szép ezüstfenyő volt, a mennyezetig ért: alatta fehér terítőn az ajándékok, játékok és ruhaneműk – és egy préselt papírból széthajtogatott betlehem, az istálló-ablakocska piros celofán papírja mögött is cseppnyi gyertya világított.

Étienne borzongó örömmel állt a nagy fa előtt, torkán akadt a kiáltás. Mme Bertin szipogott, Amélie sápadtan, némán húzódott mindannyiuk mögé, Swetz kissé félrevonultan figyelte a családot, égett a torka; mámoros is volt, ha arra gondolt, hogy az anyjához készül, s minden bizonnyal haza is ér egyszer, meg restelkedett is, ebben az órában hihetetlennek tetszett, hogy itt hagyja őket.

Meg kellett nézni az ajándékokat – rövid ima után, amit Étienne ugyancsak elhadart, a gyermek mohón nekiesett, de Amélie gyengéden rendre utasította. Felvett egy selyempapírba bugyolált holmit, s mialatt átnyújtotta Swetznek, visszatért szemébe a csillogás. – Voilà pour toi…⁵² – mondta halkan, izgalomtól remegő hangon. A fiú átvette, kibontotta; magán érezte a nő kíváncsi tekintetét, szürke, magas nyakú szvetter bomlott ki a papírból, rajta kis fenyőág és egy cédulácskán Amélie írása: karácsonyi jókívánság. – En es-tu content?⁵³ – kérdezte félénken, Swetz aljasnak érezte magát, amiért azonnal arra gondolt, hogy a szvetter éppen jó lesz az útra. Elhessentette magától a rögeszmét, bólogatott. – C’est charmant… C’est très charmant!⁵⁴ – aztán a kezében tartogatta, s intett, hogy nézzék Étienne-t, mennyire örül a játékoknak: a színes kuglibabáknak, a fateherautóknak, a képeskönyveknek.

Mme Bertin vacsorázni hívta őket – körülülték az asztalt, a terítőt is fenyőág és fagyöngy díszítette. Halat ettek ezüst evőeszközzel, vacsora után pedig bőségesen megrakott süteményes tálak kerültek elő, meg gyümölcs: alma és dió. Étienne csakhamar vissza akart térni a szobába a játékok közé, anyja követte, és Mme Bertin is kedvét lelte unokája örömében. Swetz úgy érezte, legjobb lesz, ha most már felmegy a szobájába. A lépcsőn volt, amikor Amélie otthagyta Étienne-t, kifutott, és utána szólt:

– Où vas-tu?⁵⁵

Swetz zavartan megállt. – Kellemes ünnepeket – mondta magyarul.

– Que dis-tu?⁵⁶ – kérdezte ijedten a nő.

Swetz fáradtan elmosolyodott, s újra csak magyarul válaszolt: – Azt mondtam, hogy kellemes ünnepeket kívánok nektek, te szegény… – Aztán franciául hozzátette: – Je vais me coucher.⁵⁷

Amélie a falépcső korlátjába kapaszkodott, Swetz látta, hogy a sírás kerülgeti. Mégis: intett, és felment a grádicsokon. Amélie nem vette le róla a tekintetét.

Swetznek is volt egy kis fája, egészen kicsiny, Amélie tette az asztalára, hogy idefenn is érezze a karácsonyt. Meggyújtotta a gyertyákat, leült az ágy szélére, és nézte az imbolygó fényeket. Nem kívánt lefeküdni, csak magányra vágyott, hogy rendezhesse gondolatait. Három nap múlva, hajnalban találkoznia kell Babaival. Valamelyik nap szerét ejti majd, hogy a hiányzó holmikat még elrejtse a hátizsákban. A pénze kevés volt, de ezzel egyelőre nem akart törődni; majd csak lesz valahogy. Vérhullám öntötte el az agyát. Tudta, hogy ebben a „majd csak lesz valahogy”-ban aljasság lapít, olyan aljasság, amit még a gondolataiból is kivet, noha már egyszer engedte, hogy ez az ötlet néhány másodpercig az agyába fészkeljen. De nem, nem – hessentette el magától most ismét –, erre semmi szükség. Inkább azzal akart törődni, hogy miként hagyja majd el a házat. Írjon-e nekik búcsúsorokat? Vagy sem? Nem lesz-e könnyebb elviselni elvesztését Mme Bertinnek is, Amélie-nek is, ha megértés helyett inkább haragot éreznek majd hűtlensége miatt?

S midőn ezeket gondolta, újra átélte mindazt a jót, amit kapott tőlük. S mindazt a rosszat, amit a táborokban kellett elszenvednie. Így, idő múltával már nem is értette, hogyan bánhattak a foglyokkal annyira kegyetlenül. Vagy ez a foglyok sorsa? Nem ismert más fogságot, nem tudta, mi járta más táborokban. Vajon szükségből pusztultak el annyian, s pusztult el majdnem ő maga is? Vagy lehetett volna másként is? Gyűlölték őket őrzőik, vagy csak nem törődtek velük? Vagy a háborúban megszokták az emberhalált, a szenvedés látványát, s úgy vélték: néhány százzal-ezerrel több halott még igazán ráfér a veszteséglistára? Talán hazafiúi érzelmek vezérelték a katonákat, hogy a volt ellenséggel így bánjanak. De hát Mme Bertin vagy Amélie miért nem látták benne az ellenséget? Ebben a házban annyi jót kapott, s a táborokban annyi rosszat, hogy óhatatlanul arra gondolt: az emberek más folyosón közlekednek, mint az államhatalmak: más folyosón azok, akik embertársukat látják a másikban, s máson azok, akik arra kényszerülnek, hogy különbséget tegyenek nép és nép között. Eme utóbbiak feljogosítva érzik magukat, hogy ellenségeiken legrosszabb tulajdonságaikat is gátlástalanul kiélhessék. Swetz akkor, a táborban tudta, hogy pusztulása vagy léte egyedül csak neki fontos, s így a világ nagyon egyszerű volt. De amikor tapasztalta, hogy mások – Mme Bertin s Amélie – olyan fontosnak érzik megmenekülését, nem tudta többé, hogyan ítéljen. S amikor ezen az estén – szeretetük újabb és újabb bizonyságának terhével – már határozottan tudta, hogy akaratuk ellenére megválik tőlük, attól tartott, hogy tettével megcsorbítja hitüket, és belekergeti őket a gyűlölködők folyosójába. De ki mondhatja, hogy nem volt joga Swetznek a hazatérésre? S ki mondhatja, hogy nem ez volt elsősorban a kötelessége? Mégis – Swetz érezte – midőn megcsalja őket szeretetükben, ismét valamennyivel gonoszabb lesz a világ.

Halkan kopogtak, Amélie nyitott be. Mme Bertin és Étienne már alszik, mondta, ő is csak azért jött, nem kér-e Swetz még valamit? A fiú tudta, hogy nem azért jött. Elmúlt a karácsonyest, és Amélie-t elhagyta az ünnepre tartogatott ereje, ismét az a félelem látszott az arcán, ami hazakocsikázásuk délutánján, tekintete ugyanaz a gyanakvó tekintet, s egész lényében volt valami riadt-állati.

– Non, non – mondta megadva magát Swetz – non, merci…

Amélie lassan közelebb ment a fiúhoz. Megállt a kis fenyőnél, belebámult a gyertyák világába. Hagyta, hogy szeme megnőjön a fénytől. Ujjával a terítőt babrálta, sodorgatta a csipke rojtjait. Alig hallhatóan mondta:

– Je suis malheureuse dans tout ce que j’entreprends…⁵⁸

Aztán Swetzre nézett, és fáradtan elmosolyodott. Szép volt az arca a gyertyák fényétől.

Megfordult, s kiment a szobából. Swetz moccant, hogy visszahívja. – De nem – gondolta –, erősnek kell lennem! Összegörnyedt, öklére hajtotta a homlokát. Hallotta a lépcső lassú nyikorgását. Tudta, hogy Amélie testét nehéz lesz elfelejteni. Nehéz lesz elfelejteni a hangját, a nevetését.

 

Három nap! A karácsony hangulata, az ünnepi ebéd, a nagymise. Swetz olyan idegfeszültségben élt, hogy az abbé francia prédikációja is megríkatta, pedig igazán keveset értett belőle. Találkozott Babaival, a fiatalember biztatta, hogy minden rendben lesz, számíthat rá. Kapkodva, félve beszélt Babaival, nem akarta, hogy Amélie újra együtt lássa őket. A fiatalember nem volt ilyen óvatoskodó, nem is igen értette, miért hagyja ott ilyen kurtán-furcsán Swetz. – Hát mi van, akkor jössz vagy sem? – kiáltotta utána Babai. Swetz elvörösödve szólt vissza: – Hát persze, persze… – mert Amélie megjelent a templom lépcsőjén. Így aztán hazafelé most az bántotta, hogy nem értette-e félre viselkedését Babai, nem úgy vette-e, hogy nem biztos a dolgában, s majd nem lesz ott a Meuse partján, ahol megbeszélték. Ahogy közeledett az indulás ideje, egyre kuszábbnak, elintézetlenebbnek látta dolgait. Ebédnél Mme Bertin a réges-régi karácsonyokról mesélt, Étienne meg nógatta, hogy délután vigye szánkázni – miközben Swetz azon töprengett, hogy legutóbb nem huszonhetedikét jelölték-e meg Babaival a találkozás időpontjának, beleizzadt a gondolatba, hogy elkerülik egymást, aztán újra az gyötörte, hogy nem veszi-e komolytalannak szándékát a fiatalember. S mindehhez Amélie rá-rávetett kétségbeesett, könyörgő pillantásai! Ebéd után mindjárt a lucernaboglyához ment, megnézni, megvan-e a hátizsák, s amikor látta, hogy az rendben van, attól tartott, valamelyikük észrevehette, amint a lucernában kotorász; ötször is eltávolodott a helytől, meg visszament, felmérni, hogy innen vagy onnan megleshették-e? Étienne-be botlott, szánkóját vonta elébe, feltelepedett rá, s nógatta, hogy fusson vele a keményre fagyott havon.

– Tu es le cheval! – kiáltozta. – Tu es le cheval!…⁵⁹ Amikor a gyermeket végül bekísérte a szobába, Amélie nem volt benn, de kis idő múltán rájuk nyitott. Látta, hogy Swetz az ágyak fölötti falat nézi – ismét ott függtek azok a képek, amiken Amélie Théóval együtt volt lefotografálva.

 

Huszonhetedikén, ottléte utolsó napján, izgalma elmúlt; mérhetetlen szomorúságra ébredt. Főfájás is gyötörte – álmában Babaival veszkődött, a fiatalember részeg volt, fellármázta a csendőröket, azok elkapták, s visszavitték őket a táborba, újra ott feküdt a tetves priccsen, meztelenül, Gáspár föléje hajolt, nevetve kopogtatta mellkasát – ezek a bordáid, ugye? – kérdezte, Swetz felemelte fejét, hogy megnézze a testét, csontjait nem fedte semmi, rémülten látta, hogy meg kell halnia.

Borús hajnalra virradtak. Swetz nem akart felkelni, fogva tartotta az ágy; szemét lehunyta, s elfedte karjával is – csak még egy kicsit ne kelljen gondolnom semmire se… – fohászkodott; rosszkedve nőttön-nőtt. Kísértette az álom – miért veszte támadt elébe, miért nem valami kedvező kép? Aztán arra gondolt, beteg, meghűlt talán: átizzadt ingét, homlokát abroncs szorította. Riadtan tapogatta pulzusát, nyakát, más se hiányzik, mint hogy leverje lábáról a láz. Felugrott, s a tükörben nézte arcát. Szerencsére nem volt semmi baja. Végigsimított borostás állán – mióta eljött Magyarországról, szakálla is megerősödött, csaknem egy esztendeje borotválkozott már. Megörült a szakálltüskéknek: elfoglalhatta magát. Hosszan, gonddal habozta arcát, megfente a kést, feledte az időt. De ezután le kellett mennie közéjük. Mme Bertin tejbe aprított kis kenyérkockáit majszolta a konyhában, Amélie pedig az udvarról tért be, alaposan bebugyolálva, és Étienne-t készült felöltöztetni – Swetz ebben a pillanatban a lépcső tetejéről úgy látta őket, mintha nem is élnének, mintha egy emlékkép hangtalan, elúszó alakjai lennének.

A házban mindenkit megült valamiféle bágyadtság; gyakran tapasztalhattunk ilyet gazdag, kedves ünnepek múltával. Eme állapot Swetz segítségére volt, alig beszéltek, kevéssé kényszerült alakoskodásra. De a tétlenség növelte a napot. Arra hivatkozott, hogy megjavítja az egyik ólajtót – kiszabadulhatott az udvarra. Csak Étienne téblábolt mellette. Valóban belemerült a kopácsolásba, de időnként a munkát meg-megszakítva s a gyermek kérdéseit válaszolatlanul hagyva bénán bámult maga elé: felzaklatta a kettősség; egyfelől lehetetlennek tartotta, hogy még néhány óra, és mintha gyors halál ragadná el akár őt, akár a háziakat – soha többé nem látják egymást, másfelől idegennek tetszett az ólajtóval bíbelődő önmaga, hiszen már nem volt itt, már elhagyta ezt a tanyát.

A friss levegőn elmúlt a főfájása, csak mellében érezte azt a szorítást, amivel még reggel ébredt. Nagyokat lélegzett, attól félt, egyszer csak nem kap levegőt. Szorongása a nap folyamán csak fokozódott. Mire beállt a sötétség, annyira kimerült, hogy nemegyszer meg kellett kapaszkodnia valamiben.

Vacsoráztak. Soha véget nem érő vacsora! Kileste azt a pillanatot, amikor a két nő a tányérja fölé hajol – csak akkor merte szájához emelni a falatot, félt, hogy suta mozdulata árulója lesz. Mme Bertin arról beszélt, hogy másnap fel kéne hasogatni néhány ölfát, az ünnepek alatt elfogyott a tüzelő. Swetz elvörösödve bólogatott, s hamarjában másra terelte a szót. Charles – mondta – erre őgyelgett a minap, részeg volt, s a kalapját kereste. – Mme Bertin nevetve mesélt néhány apró történetet Charles-ról, Étienne örült a históriáknak, és nógatta nagyanyját, hogy meséljen még az iszákos napszámosról. Amélie is el-elnevette magát. Swetz, mint ama utolsó vacsorán Júdás, lapított az asztal végén, de nagy önuralmába került, hogy ne kiáltson fel: – Gyűlöljetek! gyűlöljetek, mert becsaplak benneteket!

Szerencsére Mme Bertin hamar elálmosodott, aludni tért. Swetz nem mehetett fel a szobájába, tudni akarta, mikor fekszik le Amélie is, mikor lesz csendes a ház. A csomagja útra készen hevert a lucerna alatt. Ezen az éjjelen már nem akart aludni; hogy virradat előtt a megbeszélt helyre érjen, éjfél után fel kellett kerekednie. Amélie még elmosogatta az edényt. Swetz a lámpa alatt a megyei újság ünnepi számát böngészgette, egyetlen betűt sem olvasott (igaz, hogy máskülönben is csak néhány szót értett volna meg), de tette, mintha belemerülne a képek nézegetésébe. Amélie nem vette észre alakoskodását. Csörömpölt a tányérokkal, kilöttyentette az udvarra a vizet, eltörölgetett. Swetz érezte, hogy időnként nézi, de nem pillantott fel, pedig alig tudta megállni. Végre csend lett. Amélie eloldotta kötényét, várt.

– Veux-tu boire un verre de vin?⁶⁰ – kérdezte halkan. Swetz felrezzent. Nem merte mondani, hogy nem. A nő töltött a poharába. Már csaknem kortyolt a borból, amikor észrevette, hogy Amélie is akar inni egy keveset. Megvárta. Amélie felhajtotta a borát, aztán azzal a fáradt mosollyal, amivel az utóbbi napokban oly gyakran tekintett Swetzre, azt mondta:

– Je dormirai bien…⁶¹

A fiú meglepetten, gyanakodva nézte. Meglehet, hogy Amélie a bor hatására gondolt. Meglehet. De félt, hogy e néhány szóval másra célzott.

Amélie bement a szobájába. A kontyát látta, a nyakszirtjét, kék barhentruhájának libbenését, kezét a kilincsen. Ezt látta utoljára. Az ajtó becsukódott. Swetz az asztal szélébe markolt, sokáig maradt így, bámulta a csukott ajtót. Aztán felállt. Sietve tett néhány lépést – de most még nem kellett sietni. A legnehezebb még hátra van – gondolta. Torkában vert a szíve. Noha valójában soha nem merte végiggondolni, az ötlet mindaddig munkált benne. De még nem tette meg. Felment a szobájába, és várt. Állt az ablaknál, a félrevont függöny mögül figyelte az éjszakát. Nemsokára ott megy majd az úton. Elindul, s ide már nem tér vissza. Ide már nem térhet vissza soha többé.

Éjfél után cselekedett, az utolsó percekben. Levette bakancsát, hogy ne dobogjon lépte. – Kénytelen vagyok megtenni – nyugtatta magát –, az életemről van szó. Az életemről… nem pusztulhatok el az úton… az életemről van szó… – A falépcsőn minden lépésnél megállt, fülelt, nem csapott-e zajt. Alig hallott, vére a fülében dobolt, tágra meredt szemmel kutatta a sötétet. Lábujjhegyen lopódzott végig a konyhán. A pohárszék nem volt bezárva, Mme Bertin egy kis papírdarabkát szorított az ajtócska alá, különben minduntalan kinyílt volna. Swetz óvatosan kitárta. Egy befőttes üvegben volt a pénz. Mielőtt hozzányúlt, a mellére szorította a kezét – hevesen vert a szíve. – Szükségem lesz rá az úton – hajtogatta magában –, különben nem jutok haza… Kétszer is megkísérelte, hogy kivegye az üveget a poharak, bögrék mögül – nem volt biztos a mozdulatban, annyira remegett a keze. Végre sikerült. Néhány bankjegyet az üvegben hagyott. A pénzt zsebre gyűrte, óvatosan becsukta az ajtócskát, felszökött a szobájába. Az idegfeszültségtől amolyan hidegrázásféle tört rá. Nekidőlt az ajtófának; csak sokára volt képes felvenni a bakancsát, s felöltözni (új szvetterébe bújt), hidegrázása nem akart szűnni. S megint a lopódzás lefelé, az ajtók halk nyitása, csukása – mire az udvarra ért, egészen megrokkant. Előkaparta a hátizsákot, vállára ráncigálta, s hátul a fasoron át hagyta el a tanyát.

Sötét volt, csikorgott a megfagyott hó, a hideg könnyeket csalt a szemébe. Sietett. Párát lehelve, kifulladva ért a kocsiútra. Vitte az út, hüvelykujját a hátizsák hevederébe akasztotta, nézte a havat a lába előtt. A vörös vakolatú ház szürke kőkerítésével, beleveszett az éjszakába. Ott aludtak ők hárman, akik bíztak benne, akik szerették. De Swetz most nem gondolt rájuk. Vitte a remény, hogy helyesen cselekszik, hogy nincs más választása. S vajon volt-e? Vajon nem vagyunk-e kénytelenek befutni pályánkat mindenképpen? Swetz döntött úgy, hogy otthagyja Amélie-t, otthagyja a felkínált birtokot, vagy ennek a napnak, útrakelése órájának be kellett következni akaratától függetlenül? De ha így van, kárhoztathatjuk-e vagy dicsérhetjük-e magunkat bármi tettünkért is? Egy biztos. Szándékaink nagy része jóravaló szándék – legalábbis ez a hit sarkall mindannyiunkat.

Swetz hitte, hogy a jót jobbért cseréli fel, hogy az útra kötelességtudása vezérelte, hogy bármiként lesz is, engednie kellett a vonzásnak: visszatérni hazájába, visszatérni a vidékre, ahol született, visszaadni a fiút az anyának, miként a fiú jussa is, hogy szülőjét újra lássa.

Nem ismerjük sorsunkat, csak vágyainkat érezzük. Alig különbözünk az északról délre, s délről északra vándorló madaraktól. Különbözőségünk csak annyi, hogy tudjuk: cselekszünk.

Swetz rótta az utat; a gyaloglás most jó orvosság volt, feszültsége végre felengedett. Másfél óra múlva már a folyó partján haladt. Jégtáblák úsztak a vízen, a fűzfák ága deres volt. Huhogás állította meg. A községbe vezető út mentén, néhány száz méterre a mázsaháztól, Babai bújt elő az árokból.

– Pálinkát is hoztam – mondta nevetve –, legjobb lesz, ha mindjárt iszunk egy kortyot.

A pálinka jót tett. Babai ismét előadva tervét, a tanítótól csent térképen is kirajzolta az útvonalat. Ért hozzá – magyarázta –, katonáéknál a hadműveleti tiszt csicskása volt. Swetz a társára bízta magát.

Az első napokban még jól ment minden. Kellő erőben voltak, ételük, italuk is akadt bőségesen. Swetz akkor még nem tudta, hogy zarándokútja hónapokig tart majd, hogy lesz idő, amikor – kifogyva mindenéből – a városok utcáira kihajított szemétből felszedi a kenyérhajat. Akkor még nem sejtette, hogy Babai Stuttgartban elmarad mellőle, mert megelégeli a reménytelennek tetsző vándorlást a hosszú télben. Nem hitte volna – jóllehet, számítgatta, hány száz kilométert kell megtenniük –, hogy csaknem nyár lesz, mire hazaér, hogy otthon nem várja senki, semmi, csak a deszkával beszegelt ajtók, ablakok (anyja negyvenhét februárjában halt meg, hasdaganattal operálták Sopronban, s már haza sem vitték a kórházból), nem, ezt nem hitte volna.

Szilveszter éjszakáján szöktek át Sarreguemines fölött a határon. Volt még egy kis pálinkájuk, megitták. Swetz Amélie-re gondolt. Kicsit becsípett, s eddigi sikerük is tüzelte. – Feltette a képeket a falra – dünnyögött magában. – Visszarakta azokat a fényképeket, Théóval… – Úgy tett, mintha csalódott volna Amélie-ben. Szüksége volt erre az igazságtalanságra.

 

(Ott ült a bérletpénztárban – most, néhány napja, amikor találkoztunk. Mondom, alig ismert meg. Mint egy öreg ember – gondoltam –, pedig hát csak negyvenéves. Senki sem állt az ablaknál, egy kicsit beszélgettünk.

– Nem érsz rá? – kérdeztem. – Ihatnánk egy fröccsöt.

– Nem iszom – mondta –, leszoktam róla. Elég sokat ittam. Figyelmeztettek a munkásszálláson, hogy ha nem változom meg, kitesznek.

– Munkásszálláson laksz?

– Szerencsére megengedik. Agglegény vagyok, így a legjobb. Alig fizetek valamit… pár forint… Ágyneműt kapok, fűtenek. Négyen vagyunk egy szobában, de valamelyik mindig szolgálatban van. Még főzhetek is. Csak nőt nem szabad felvinni… meg ha az ember részeg, nem engedik fel. Ott kell ülni a hallban, amíg kijózanodik…

Nevetett. – Te jól vagy?

– Jól, köszönöm… Igaz is, amikor elkerültél tőlünk, hová helyeztek?

– Hát nem tudod? R.-re, a munkaszázadhoz. Pedig úgy emlékszem, fel is olvasták az ezredparancsban. Onnan szereltem le… aztán felvettek a Beszkárthoz. De hamar elkapott ez a nyavalya. Nem volt szerencsém… Most már kényelmesen élek. Van egy kis rádióm, azt hallgatom. Meg moziba járok. Van úgy, hogy az egyik moziból kijövök, és bemegyek a másikba. Sokszor már beleszédülök, de nézem…

Elhallgatott, megcsóválta a fejét:

– Nahát, hogy te megismertél?!

 

Vége

Elbeszélések

 

Tél

Hárman voltak a szobában. A házban. Niklay Frigyes, Szentirmay Jolánka meg Páskándi. Égett a kályhában a tűz, jó meleg volt. Páskándi a lila karosszékben ült, lábát kinyújtotta, az egyik papucsa leesett a lábáról, és talppal felfelé hevert a szőnyegen. Kilenc vagy tíz óra lehetett. Ebben a szobában nem volt csillár, az állólámpa sárga ernyője alól dőlt a fény, s alulról, csípőtől fölfelé világította meg Niklay Frigyest és Szentirmay Jolánkát. Páskándi árnyékban ült, velük szemben. Féloldalasra billentette az állólámpa ernyőjét, hogy azok ketten élvezhessék a megvilágítást. A fejük körül mégis sötétség volt, kékesfekete homály, egészen a keret széléig. A keret aranyozása már megfakult, de a díszítés – a csipkés levelek és fonatok – élén valami még kitetszett a régi ragyogásból.

– Ne készítsek legalább valami harapnivalót? – Borbásné kérdezte ezt, délután háromkor. Amikor a konyhával végzett. Behozott egy kosár fát, rakott a tűzre, és megállt az ajtónál. – Nem lesz ez így jól, doktor úr!

– Azt csak bízza rám!

– Inni fog?

– Nem.

– Akkor minek hozatott pezsgőt meg konyakot?

– Szilveszter van.

– Meg fogja inni. Egyedül?

– Menjen csak, Borbásné, magának még sok dolga lehet otthon. A családjával.

– Inni fog – mondta Borbásné.

Páskándi megtöltötte a karcsú poharat. Nem szerette a konyakot, mégis konyakot vett. Pálinkát nem akart inni. Rumot sem. – Na, isten, isten! – intett Niklay Frigyesnek meg Szentirmay Jolánkának.

Niklay Frigyes pirospozsgás arcán alig észrevehető mosoly, mert a száj konokan zárt, a tekintet meg csaknem haragvó. Lehet, hogy a kissé duzzadt száj fölött a szépen gondozott barna bajusz finom vonala emlékeztet csak mosolyra. Meg a szem kéksége, nyíltsága. Bátor nézés – így mondják. Niklay elnéz valahová, messzire, mintha látna valamit a meszelt falon túl, valami fontosat. Fejtartása (a nyak cseppet hátrafeszítve, hogy jobban kitessék a magas homlok) büszkeségről tanúskodik, mondhatni: gőgről. Gőg. Igen, gőg. Egyáltalán, látta valaki is mosolyogni Niklay Frigyest? Azok után bizonyára nem, már soha. És azelőtt?

Szentirmay Jolánka tudná. Abban az időben, amikor még ama heves, igéző leveleket írta neki, az első időkben, jegyességük idején, a röpke találkozásokkor, amikor meghajolt előtte a fogadószobában, s nyújtotta kezét Jolánka kis kezéért, hogy ajkához emelje alig érintő csókra, feltekintve, vajon mosolygott-e? Ha az ember Jolánkára néz, nem gondolhatja másként. A szigorú arckifejezésben vagy a szótlanságban megmutatkozó férfias jellem feltétlenül hatott a kisasszonyra, de hatnia kellett valami másnak is: a kedvességnek, az udvariasságnak, a gyengédségnek. Niklay szép férfi volt. Lám: dús barna haja egészen a tarkójáig leomlón, kissé gyűrűs, érinti a habfehér gallért. Öltözéke elegáns. Színes selyem nyakkendő, ékkővel díszítve. Kék bársonymellény, fekete, testre simuló kabát. És gyűrűk. Piros kövű pecsét- és vastag arany karikagyűrű. A mozdulata is, ahogy ül (vagy áll?) – lenyűgöző. A könyöknél finoman behajlított kar csaknem a keret szélén pihen.

Páskándinak nincs ilyen könnyed mozdulata. Csak a zsebre tett kéz, a lomhán lelógó karok, vagy – legfeljebb – ahogy a poharát fogja. Mindig valamilyen poharat, valamilyen itallal. És nekitámaszkodik ajtónak, falnak, szekrénynek, mert fáradt.

Páskándi most harminchat éves. Az arca gyűrött, húsos, szeme alatt kék félholdak, hajában ősz szálak. Teste szétomlik a karosszékben. És Niklay mennyi idős? Tessék ránézni! Harmincnak se mondaná az ember. Nem? Negyvenkettő. Nem kapkodták el a nősülést akkoriban a férfiak.

Vagy nem az számít?

Itt ül Jolánka, a szép Szentirmay lány, fehér csipkébe öltözötten, a keble majd’ kibukik a szűk pruszlikból, mély kivágás, hogy a nyak hosszú legyen, kecses hattyúnyak, a szőke hajkoszorú a dundi, rózsaszínű arc körül, kicsi dacos száj (de bármikor nevetésre kész, véget nem érő csevegésre kész). Szeme villódzva tekint mindenre – élet, élet…

– Na, jó – mondta Páskándi –, hát igyunk, gyerekek!

Jolánka itt húszéves. Igen, aranykeretben, kecsesen, szépen.

Páskándi feléjük emelte konyakos poharát, a lámpa fényében borostyánbarna volt az ital. Kedvet kapott rá, ivott. De nem szerette a konyakot.

– Nem jó ez a konyak, gyerekek – mondta.

Előrenyújtott, keresztbe font lábáról lerúgta a másik papucsot is, és zoknis lábfejét bedugta az ágy szélén a dunna alá. Pedig égett a tűz, jó meleg volt, téli este. Kinn havazott. A folyó vize is befagyott valamennyire, a hó puha volt, tiszta, letompította a világ neszeit. Itt is csend volt, benn, csak az üveg nyaka koccant a poháron, meg ahogy a konyakot töltötte Páskándi, hallatszott a halk csobogás.

– Ti már ismertétek a konyakot, gyerekek? – kérdezte Páskándi. Velük akart beszélgetni, semmi kedve sem volt, hogy gondolkodjon, vagy nézze a telefont. De azért nem húzta ki a zsinórt. Nem húzhatta ki, mert kereshették valami sürgős ügyben, tudták, hogy itthon van, hogy itthon gubbaszt; Borbásnénak biztosan eljárt a szája, hogy a doki otthon piál.

– Ha van isten, békén hagynak.

Szentirmay Jolánka szeretett élni. De nem biztos, hogy már ismerték a konyakot. Kisüsti járta, meg bor. Vagy már volt konyak? Fel kellene állni, és megnézni a lexikonban. Hányban volt, hogy azok a spanyol szerzetesek átküldték a borpárlatot Franciaországba?

Látszik Jolánkán, hogy szeretett élni. A gyerekeknek is örülhetett. Két gyerek. Az egyikből lett a nagymama. Páskándi emlékszik a nagymamára, kuglófot szokott sütni a vasárnapi tejeskávéhoz.

– Az anyám korán meghalt, szegény… – így szokta mondani a nagymama.

– Szomorú história, öregem, de karakán dolog volt, meg kell hagyni – mondta Páskándi Niklay Frigyesnek. Felemelte a konyakos poharat és ivott. Niklay a falat nézte.

– Éjfélkor majd ne feledkezzünk meg a pezsgőről… Pezsgőzni pezsgőztetek, nem? Éjfélkor. Azt azért megvártad, nem?

Niklay arca zárt, szigorú. Hát igen, gondolta Páskándi, nem lehetett könnyű, és az sem lehetett könnyű, hogy aztán ne gondolj az ügyre többé, öregem.

A telefon csörrent egyet. Páskándi a készülékre meredt, a csengetés nem ismétlődött. De ő még sokáig úgy maradt, moccanatlan, figyelve. A füle zúgott a csendtől.

Remélem, nem ő volt – gondolta Páskándi. – Ámbár Borbásné, ha találkozott vele, biztosan elmondta, hogy a doktor úr egyedül tölti a szilvesztert. Ez az első szilveszter Sára nélkül. Sára meg a gyerekek. Sára. Ül a telefonnál, felhúzza harisnyás lábát a fotelba. Ül annál a rohadt készüléknél, esküszöm. De remélem, nem ő volt.

– Inni fog – mondta Borbásné.

Na és? Nem vagyok szolgálatban. Lipták az ügyeletes orvos. És szilveszterkor mindenki iszik, nem?

– Ide figyelj! – mondta Niklaynak. – Te nem ismersz engem, de én ismerlek téged. Ez a vicces a dologban. Ezt a festőnek köszönheted, aki lepingált mindkettőtöket. Téged meg a kedves feleségedet. Abban az időben, amikor még minden jó volt.

Lejjebb csúszott a karosszékben, már a derekán ült, a lábával meg feltúrta az ágyneműt. A konyaktól kellemesen ringott a szoba. Niklay is megmozdult, meg Jolánka is.

– Nana! – mondta Páskándi. De azért örült neki. Nem volt egyedül. – Szeretted, mi? – hunyorított Niklayra.

Hát persze. A levelek. A levelekről még a nagymama is mesélt. Talán meg is voltak? Költői stílus. Így emlegették. Niklay egy álló esztendeig írta, küldözte a leveleket. Mit akart Jolánka? Kire várt? Puff neki, gondolom, hogy a szülők hogy nyúzták. Álltak körötte az ebédlőben (biztosan volt ebédlő), és felváltva nyúzták. – Egy gazdálkodó! Egy jó hírű ember! Pénze van! Tisztességes! Ez aztán a tenyerén hordoz! Így nem szeret majd senki!

Így nem, az biztos!

Az egyik mindig jobban szeret. Az egyik mindent odaad, a másik meg csak méricskél, a másik csak a körülményein változtat.

Jolánka. Tetszett neki Niklay, szerette is, de azért nem áldozta fel magát. Nem. Valamit megtartott magából magának. Niklay nem is tudta. Niklay csak később tudta meg, azon a szilveszteri bálon, a megyénél.

Hát nem csoda!…

Jolánka Jolánka akart maradni Niklayné korában is. Ez nem ment. Gyerekeket szült, vezette a Niklay házat, meghallgatta a férjét, bólogatott, amikor Frigyes elmondta a gazdaság dolgát. Lelkesedett is, ismételgette a férje szavait. De azért mindamellett Jolánka akart maradni.

Eleinte nem tudta ezt Niklay. Csak akkor.

Páskándi arca elborult. Haragudott Jolánkára. Nem is koccintott feléje poharat, csak Niklaynak intett, hogy prosit!

Szeme sarkából látta a telefont. Sára ott ül, isten bizony! Borbásné is mondhatta, hogy a doktor úgy egymagában…

Ahá! Te nézel engem, Niklay Frigyes! Igazad van. Pedig te nem ismered ennek a mi dolgunknak a részleteit. Rokonok vagyunk, s te nem is ismersz, Sárát sem ismered. De ha érdekel: hasonlatos a mi ügyünk a tiétekhez. Sajnos, kedves rokon.

Akkor még nem volt telefon, mi? Néhány számjegy, és nem is kell látnunk egymást – beszélhetünk. Így könnyebb szokott lenni, sokkal könnyebb. Nem állunk szemtől szembe.

Tavaly itt vendégek voltak. És a gyerekekkel a kis házi rex-asztalon játszottunk. Na, jó. Értem. Igyunk!

Páskándi és Niklay. Már egészen elfeledkeztek Jolánkáról. Persze, mert Jolánka ott maradt a bálon. Éjfél elmúlt, koccintottak az új évre, kiitták a pezsgőt, és Niklay látta, hogy a társaság kezd lerészegedni. Fellazult a társaság. Az urak kicsit duhajkodtak már. Állt a terem egyik oszlopánál, fekete ruhában, egyenes derékkal. Néha biccentett, ha valaki arra ment. Jolánka mellette, hosszú báli ruhában. Tekintete csillogó, arca kipirult. Kezében kis legyező.

– Menjünk – mondta Niklay. – Hívatom a kocsit.

Jolánka bólintott, de nem hallotta. Nem értette. „Keringő! Most intonálják a keringőt!” Egy szőke fiatalember indult feléje.

– Megyek, hívatom a kocsit – mondta Niklay. Még nem volt semmi baj. Öt-hat lépést tett a kijáratig. A keringő dallama betöltötte a termet. Szólt az egyik inasnak. Visszafordult. Jolánka a szőke fiatalember karján. Keringő. Niklay megállt. Állt, és nézte a hullámzó termet. A szőke fiatalembert, a hátravetett fejű, nevető Jolánkát.

– A mindenségit! – mondta Páskándi. Töltött. Nem is érezte a konyak ízét – lehajtotta. Észrevette Szentirmay Jolánkát a csipkés ruhában. Zavart lett. – Elhiszem – bólintott –, elhiszem, kedves, hogy csak élni akart egy kicsit. Egy kis tánc. Egy kis mosoly. Nem is ez a baj. Hanem valamit kegyed nem értett. Nem bizony.

Niklayra tekintett. Niklay meg se mozdult. Csak nézett keményen, nyílt tekintettel, csodálkozva. Aztán megfordult. Valaki ráadta a köpenyét. Beszállt a megyeháza előtt a hintóba. Havazott, vastagon állt a hó az utcán, nesztelenül gördült a kocsi.

– Háhá! – kiáltott fel Páskándi. Jolánkára nézett. Az a riadalom az ifiasszony arcán, amikor nem találta a teremben az urát. Jaj, istenem! Gyorsan a belépőmet. Az áthevült meztelen vállra a hűs bundácska. Hamar egy kocsit! Hamar!

A hó. A puha hó a kisváros utcáin. A fehér hó, házakon, lámpavasakon, ablakpárkányokon. Kis fények. Csend.

Jaj, istenem! Kopogás. Kopog – öklözi az ajtót Jolánka. Az egyik ablakon fény: a férje szobájában. Öklözi az ajtót, dörömböl, tapodja a havat a tornácon. Didereg – a hó átáztatja a báli cipőt. Az a félelem! A halántékban, a torokban. A kéz, a láb zsibbadása.

– Na, igen – rándult össze Páskándi. Leöntött egy kis konyakot a torkán, mert fázott. Nem is nézett fel. Lábát jól befúrta az ágynemű közé.

Niklay ablakában kihunyt a fény.

Szentirmayék az ötödik utcában laktak, a hegy mögött. Odáig botorkált gyalog, agyonfagyva Jolánka.

– Ha meggondoljuk – mondta Páskándi Niklaynak –, ez felért egy gyilkossággal, kedves rokon.

Niklay arca kiismerhetetlen. Hallgat. Hallgat, hallgat. Jolánka tüdőgyulladást kapott; üzen az urának, bocsánatát kéri, rimánkodik. Nem tett ő semmi olyat, amiért ekkora büntetés járna.

– Hm. Valamit nem értett kegyed, soha – mondta Páskándi Szentirmay Jolánkának. – Sajnos.

Niklay néz, hallgat. Jolánka meghalt. Niklay arca mozdulatlan. Jolánka meghalt a szülei házában, de meghalt a szilveszteri bálon is. Az a Jolánka, akit ő akart asszonyának. Nem. Nem is halt meg, mert nem volt. Soha. Hiába emlegetik a nevét, nem tudja, ki az.

– Igyunk – emelte fel poharát Páskándi. Egy kis konyak kiloccsant, az ital remegett a pohárban. Niklay mozdulatlan. Szentirmay Jolánka egyedül van, szemében csillogás, kis ajka megrándul. Nem ért semmit. Csak azt, hogy meg kellett halnia.

Páskándi felállt, megkerülte az ágyat, odament a rokonához, hogy jobban lássa. Niklay nyugodt kezét érte tekintete ebben a magasságban.

– Igazad volt – mondta Páskándi. – De azért félek tőled.

Öt perc múlva tizenkettő. Most tíz percre ki kellene húznom a telefonzsinórt, gondolta. Nem tette meg mégsem. – A te idődben még nem volt telefon – mondta Niklaynak. De nem keresett mentséget. A lábára nézett, zokniban állt a szőnyegen. Rosszul érezte így magát. Poharát letette, s megkereste a cipőjét. Az ingét is megigazította, a nyakkendőjét is. Keze ügyébe készítette a pezsgős üveget, visszaült a lila karosszékbe. Igyekezett egyenes derékkal ülni.

Várta az éjfélt. Niklayval akart koccintani.

Fehér folt

– Ellehet itt néhány napig a községben, ha kedve tartja – mondta a tanácselnök. – Szállás akad, van vendégszobánk. De a koszttal baj lesz. Hacsak Meklerné nem vállalja. Főzött már a vadászidényben is. Vendéglőnk nincs. Az italboltban csak kolbászt lehet kapni meg májkonzervet.

Üzentek Meklernének, hogy lenne egy kosztosa. A suhanc elég sokára érkezett vissza. Azt mondta, este nyolcra vár. – Erre menjen – magyarázta a suhanc –, egészen a köves út végéig. Lesz egy dűlő, már a fák között. Nincs is ott több ház. Benn az erdőben.

Alkonyatig még volt időm. Bejártam a községet. Zegzugos utcák vezettek a tanácsháza előtti térségből szerteszét. A legtöbb zsákutca volt: egy darabig vörös kőből épített kerítések között kacskaringóztak hegyre föl, völgybe le, aztán váratlanul egy udvarba torkolltak. Sok nádtetős ház akadt, meszelt homlokzatán névvel, évszámmal. A falut erdő fogta közre, gyertyánok, tölgyek, de a szélen akácok nőttek, ritkásan, besorjáztak a temetőbe is. A temető, a dombon, békés ligetre emlékeztetett. Kőből épített, vakolata hullott halottasháza is inkább présháznak tetszett. Az emelkedőről a termőföldekre lehetett látni, már aratás után járt az idő, a tarlóra kihajtották a gulyát meg a birkanyájat. Felhőtlen délután volt, sétáltam a sírok közti utakon, a magas fűben. Kamillavirágok bokrai nőtték be az ösvényeket meg az elhagyottabb sírdombokat, a békességben sűrű méhrajok döngtek. Valahányszor egy-egy községbe vetődöm, ellátogatok a temetőbe, a nevek, a születést és a halált jelző évszámok, a feliratok sok mindent elárulnak a településről. A síremlékek is. Az időrágta fakeresztek, a műkő vagy márványobeliszkek, a kripták. Itt is akadt néhány különösség: az 1918-as évben eltemetett tizenegy szerb nevű férfiú sírja, 30-35 évet élt meg mindahány. Alighanem a spanyolnátha ragadta el őket, idegen földön, fogságuk idején. Arrább puszta jel – megfeketedett kereszt: tíz ismeretlen magyar katona fejfája; 1945-ben estek el, ide temették őket, közös sírba. Egy márványlapon pedig érdekes faragás: gerendákból ácsolt műhely, sínpár fut a bejáratához, mellette félig kész kocsikerék meg egy fűrész. N. N. BOGNÁR ÉS ASZTALOS. Aztán egy másik emlékmű – ügyes kőfaragó készíthette ezeket a környéken –: hullámokból görcsbe meredt kéz nyúlik ki. A szürkés kövön a felirat: MEKLER ÁDÁM 1921-1958. Ciprusbokor takarta el a sír lábát, közelebb akartam menni, de egy asszony lépett ki a bokor mögül, világos nyári kendője, amint fordult, elfedte arcát. Locsolókannát hozott, megöntözte a sírt, majd a rozsdásodó konzervdobozból kivette a hervadt szarkalábcsokrot, és friss virágot tett a helyébe. Álldogált egy kicsit, áhítatban. Amikor odábblépett, láthattam a mozgásáról, hogy fiatal. Bal kezével gyengéden érintette a sírkövet, akárha simogatta volna. Felvette a kannát, s könnyű léptekkel elindult a kamillavirágos csapáson. Már távolra kerültem, nem akartam zavarni. Elindultam én is az erdő mentén, a házak felé.

Követve a suhanc útmutatását, alkonyat után letértem a makadámról a dűlőre. Inkább vízmosás volt, de szekerek is járhattak rajta, bevezetett a fák közé. Sötétedett, féltem, nem lelem meg a házat. De hirtelen tisztássá ritkult az erdő széle, sövény kerített egy füves udvart, félig leeresztett zsalu mögül fény világolt. Bementem. Tartottam a kutyától, de az ebet bezárták a házba, amint kopogtam az ajtón, csaholt odabenn, női hang csitította. – A vacsoravendég volnék – szóltam az asszonynak a kitárt ajtóban. Korra már nem lehetett fiatal, de csaknem lányosan kicsiny volt, homokszínű haja simán, lazán leomlott a halántékára, konty fogta össze a tarkójánál. A kutyát beparancsolta egy helyiségbe, s beengedett. – Tessék – mondta –, már megterítettem. A konyhában. – Az előtér falát agancsok, kitömött madarak s egy vadkan feje díszítette. Vadászkalap lógott a fogason, alatta erős esőkabát. Látta, hogy nézelődöm, halkan mondta: – Az uramé. Az uram erdész. – A mozdulat, ahogy betessékelt a konyhába, ismerősnek tetszett. Az asztalnál megtörölte a faragott szék ülőkéjét, de máris a vizespadnál termett, vizet készített a mosdótálba. Amikor készen lett, fejtettbab-levest mert a tányéromba. – Nem tudom, szereti-e? – Leült az asztal végéhez, összekulcsolt kezét az abroszon nyugtatta. – És mákos metéltet csináltam, hirtelenjében…

Nagyon ízletesen főzött. Szép, tiszta konyhája volt, ápolt: rézedények, felsikált konyhakő, csipkék a kredenc polcain. Összerakott fahasábok a tűzhely alatt.

– Budapestről jött? Jaj, ott nagyon jó lehet!

Nevettem, mondtam neki, hogy én meg szívesebben laknék egy ilyen erdészházban. Rebbent a tekintete; vékony arcát különössé tette az elég erős járomcsont, nagy, sötét szeme, széles szája nem arra a szomorúságra termett, amit most láttam rajta. – Nem jó itt nekem – mondta. – Nem jó. Pedig valaha szerettem az erdőt. Amikor még egészen fiatal voltam. – Elmosolyodott: – Verseket is írtam, tudja-e? Csak olyan kis semmi versikéket, amilyeneket a szívem diktált…

Máris elszégyellte magát, hirtelen felállt, fogta üres tányéromat, és telemerte mákos metélttel. – Jaj, ne nevessen ki! Bolondság volt. – Ismét szomorú lett, mutatóujjával tétován érintette az ajkát. – Most már nem szeretek itt lenni. A férjem… – Elhallgatott. – Nem így képzeltem az életemet. Gyerekeket akartam, négyet, ötöt is. Mi is sokan voltunk testvérek. Otthon nagyon szépen éltünk. Az apám bognár volt, szerette a békességet. Azt hittem, mindenütt így van. A szüleim szerették egymást, nem volt egymáshoz egy rossz szavuk sem. Ha mi, gyerekek, östörögtünk, édesanyánk ránk szólt: Te, hogyan beszélsz a testvéreddel? Parazsat teszek a nyelvedre! Most meg…

Megint az a tétova mozdulat. Figyelt, mondhatja-e nekem a panaszait. Idegen voltam, messziről érkeztem, talán ezért eredt meg a nyelve. Hallgatott, mintha megbánta volna. De mégis megtörte a csendet. – Nagyon… nagyon keményen bánik velem. Meg aztán olyan búskomor. Hazajön, nem szól semmit. Felakasztja a puskáját a fogasra, elszórakozik a kutyával, de nekem nem jut más, csak a faggatódzás. Hol voltam, mit csináltam. Pedig hát…

Megfeledkezett rólam, felkönyökölt az asztalra. Nézte a csukott ajtót. – Meg is ver. Féltékeny.

Kényelmetlenül éreztem magam. Észrevehette, bátorítón, restelkedve elmosolyodott. – Benn van a megyénél. Csak a tízes busszal jön meg. De ha most belépne, nem szólna semmit. Magához kedves lenne. Tudja, hogy ilyesmiben megbízhat bennem. Az első uramra féltékeny. De hát mondja meg, féltékeny lehet valaki egy halottra?

Már megvacsoráztam, kérdeztem, rágyújthatok-e? Egykedvűen bólintott. – Nyár volt – mondta lassan. – Jött haza az uram az erdőkerülésből. Van egy halastó a Kőhegy alatt. Melege volt, levetkőzött a parton, belement a tóba. Tudott úszni, de azt mondják, szívgörcsöt kapott. Egy parasztember hajtott arra szekéren, megismerte a ruháit meg a kutyáját a tó szélén. A kutya igen vadul morgott, az ember gyanút fogott. Szólongatta az uramat, hogy Mekler erdős úr!… Mert a víz nyugodt volt. – Kezével végigsimított az arcán. (A mozdulat, ahogy a síremléket simította.) – Ez az ember találta meg. A haja kilátszott a vízből. Így, itt, az üstöke…

Mintha ott se lennék, igazgatta az abroszt az asztal peremén. – Ez a mostani férjem az első uram öccse. Ő is erdész volt már akkor, az apjuk is az volt. Hozzám küldte az apósom. Megkapta ezt a kerületet. A felesége lettem.

Kiegyenesedett a széken: – Nincs ez jól. Csak hát egy nő, mint én is, aki nem ért semmihez, csak ahhoz, hogy mosson, főzzön, baromfit neveljen, mihez kezdhetett volna? Még szerencsésnek is mondtak, amiért nem kellett elmennem más vidékre. Pedig nincs ez jól. Negyvenéves vagyok. Hiába mondja, hogy nem látszik rajtam. Az uram arra számít, hogy néhány év múlva felhelyezik a felügyelőségre. De én? Hiszen követem, megyek vele. Talán nem lett volna szabad így rábízni magam a sorsra.

A hetedik napon

A pincér türelmesen várt, ráért. Csak Benkőék voltak a vendéglőben, meg egy forralt bort szürcsölgető öregember a kályha mellett. Tizenegy óra óta havazott – az országúton megszűnt a forgalom. Vasárnap dél, ebédidő, és a vendéglő üres.

– Parancsolnak még valamit?

– Tessék? – kérdezte Benkő. Az anyjára nézett, aztán a pincérre. – Igen, igen. A gyerekeknek. – A halászlében ázó pontyszelettel bajlódott, tűhegyes szálka akadt a foga közé; várta, hogy az anyja intézkedik helyette.

– A gyerekeknek – bólintott az öregasszony.

A pincér hátratett kézzel, türelmesen várt.

– Hol vannak a gyerekek? – Benkő szerette volna kézzel kipiszkálni a szálkát, de a pincér ott állt mellette.

– Igen, hol vannak? – Az öregasszony már végzett az evéssel, előredőlt az asztalra, és beszélt, beszélt. Csak most vette észre, hogy nincsenek körülöttük a gyerekek.

Benkő óvatosan kivette a szálkát a szájából. Meglátta Tonikát a vendéglő közepén, az asztalsor között. Az intarziás kőpadlón ugróiskolát játszott. Éppen fél lábon ugrált.

– Tonika!

A kislány intett, hogy nem ér rá.

– Tonika!

– Mi az?

– Nem mi az, hanem gyere ide! Kérlek, mama, hívd ide! És Laci meg Sári? Laci, Sári! Bújjatok elő a függöny mögül. Ronda piszkos függöny. Csupa nikotin meg kosz! Pfuj!

– Tiszta a függöny – mosolygott türelmesen a pincér.

– Mama, kérlek, szedd elő őket. És üljenek asztalhoz. Micsoda dolog ez?!

– Unatkoznak – mondta az öregasszony. Erőtlenül hívta a gyerekeket. – Nem hallottátok, mit mondott apuka? És fogadjatok szót a nagymaminak. Kaptok valami finomat a pincér bácsitól.

A pincér ügyetlenül nevetgélt. Termetes ember volt, sötétkék öltönyben; piros arcával, fehér fogsorával valamilyen reklámfotóra emlékeztetett. – Nem zavarnak senkit – mondta szelíden. – Nincs vendég. Nagyon kedves gyerekek.

Az apróságokon skót kockás nadrág volt, kék szvetter meg fehér csizmácska.

– Van diós palacsinta? – kérdezte az öregasszony. Kicsit elálmosodott az ebédtől meg a bortól. A palackozott rizling java részét ő itta meg. A fia csak kevéskét kortyolt. Parádi vízzel.

– Igenis, diós palacsinta. Hány adagot szabad?

– Mennyit is? Hol van Luluka?

– Luluka! – Benkő végre meg akarta enni a maradék halászlét. Már kezdett kihűlni, a paprikás zsír odafagyott a jénai tál oldalához. A szálkákra is vigyázni kellett meg a gyerekekre is. – Luluka? Hová tűnt?

– Azt hiszem, ott lesz – mutatott a pincér az asztal alá.

– Ó, te voltál az a puha valami? – hajtotta fel az abrosz szélét a nagymama. – Gyere, csillagocskám, gyere. Ne ülj a kövön. – A pincérnek magyarázta: – Otthon mindig a szőnyegen akar ülni. Egész nap. Még olyan kicsike.

Laci és Sári már az asztalnál lökdösték egymást. Hajuk összeborzolódott a függönytől. Nyúlkáltak az asztal alá öcsikéjükért.

– Luluka! Lulu, a kutya! Juj, Lulu kutya! Vigyázz!

A kicsi harapott. Előbújt, és a kezüket harapdálta.

– Tonika! – kiáltott Benkő. Zsíros ujjait tehetetlenül a levegőben tartotta. Megijedt a hangjától, visszafojtottan ismételte: – Tonika! Hagyod abba végre az ugrálást?!

– Tehát, négy adag palacsinta? – kérdezte a pincér.

– Igen – mondta Benkő. – Annyian vannak… De, kérlek, mama, tartsd itt ezeket a kölyköket. Nem akarok velük gorombáskodni.

– Nem is kell velük gorombáskodni. – Az öregasszony kedvtelve nézte, hogy futnak mind Tonikához, és utánozzák az ugrálását. A kályha mellett a forralt bort szopogató vendég jól szórakozott.

– Egyik szebb, mint a másik – szólt át az öregasszonynak.

– Esik a hó, esikahó, sikahó, sikkahóóó!… – Laci kezdte, Sári átvette – odafutottak a bejárathoz. Tonika most visszafelé ugrált a köveken.

– Ezeknek én hiába beszélek.

– Mint négy kis manó – mosolygott az öregember. Benkő biccentett, hogy nagyon kedves. A halászléje fölött meg azt mondta:

– Nem lehet elhozni őket egy rendes helyre. Egyáltalán nem lehet kihozni őket a ketrecükből.

– Jaj, ne mondj ilyeneket!

– Ez a vasárnapi ebédem! Nem tudom befejezni ezt a nyavalyás halászlét. Tessék! Jéghideg.

– Ne izgasd magad. Én nem izgatom magam. Ha én is izgatnám magam, egyetlen napon sem ebédelhetnék.

– Sajnálom, hogy az egész rád hárul, mama. Ilyenkor látom, mit jelent. – Ivott egy korty Parádi vizet. Máris fájt a gyomra. Mostanában a gyomorszájnál erős fájást érzett az étkezések után. Mintha félpercenként beöklöznének. Ujjait benyomta a bordái alá.

– Ezt jól megrendezte Sára…

– Tanul. Mit is tanul? Mondta, de elfelejtettem.

– Esztétikát. Az esti egyetemen.

– Mi az az esztétika? Tölthetnél egy kis bort, talán van még az üvegben.

– Ha tanul! – mondta idegesen Benkő. – Mit tudom én! Elküld bennünket, ő meg csinálhat, amit akar.

– Ugyan már!

– Egy hete otthon hasal az ágyon. Egy hete nincs kitakarítva. Pedig az egész tanulást csak azért találta ki, hogy több legyen a szabadsága… Nézd, most meg az ajtóról tépik le a függönyt! Ha nem szólsz rájuk, kénytelen leszek én!

– A négy adag diós! – A pincér könnyedén csúsztatta a tányérokat az asztalra.

– Gyerekek! – szólt a nagymama. – Gyertek szépen! Finom papi! Gyertek, bogárkáim!

– Ne haragudjon – mondta a pincérnek Benkő.

– Kérem, kérem, semmi. Büszke lehet a gyerekekre. Ha egy gyerek csendben van, kérem, az már baj.

– Nem kézzel – mordult Lacikára Benkő. – Hányszor mondjam, hogy nem kézzel – csendesebbre fogta: – zabálunk?!

– Finom palacsinta. Lulukának – selypegte a nagymama.

– Addig én fizetek – mondta fáradtan Benkő. Nyomkodta a gyomrát. Mint egy kő. Ki kellene vágni késsel.

– Nem ízlett a halászlé? – kérdezte a pincér, amikor Benkő elé tette a számlát. – Száznegyvenkét forint.

– De, de, nagyon ízletesen főznek, csak a gyomrom…

– Fáj? – figyelt föl az anyja. – Már megint?

– Nem. De. Nem nagyon. – Két százast adott a pincérnek. – Ötvenet kérek vissza… Ha megettétek a palacsintát, megyünk.

Benkő felállt. Legalább már felállhatott. Három óra volt. Húsz perc az út hazáig, ha száraz a beton. De most havazik. Kell egy óra.

– Még van itt egy kis bor – mondta az öregasszony. – Nem hagyom itt… Gyerekek, ne dobáljátok a sapkátokat. Nem azért dolgozik apuka meg anyuka. Sárika, vedd le a zsebkendőt a bokádról. És tegyétek le a táskámat, mert elvész, olyan sokan vagytok!

– Ugye? – kérdezte Benkő. Felvette a bekecsét. – Megyek, ideállok a bejárat elé a kocsival.

Kinn, az autóban, egy kicsit pihent. A hó belepte a szélvédőt. Négyre otthon vagyunk, gondolta, a meccsközvetítésig még át kellene néznem a tervjavaslatokat. Holnap kilenckor értekezlet a trösztnél.

A gyerekek már ott tolongtak a vendéglő ajtajában. Homlokukba húzva a kék kötött sapka.

– Csak szépen, szépen – vezényelt a nagymama.

– Ha nem tudnátok, ez Trabant és nem hóbucka – mérgelődött Benkő. – Nem muszáj szétrúgni. – Nézte, hogy bukdácsolnak át egymáson. Jobb kézzel közéjük túrt, helyet csinált a legkisebbnek. Lulu belecsimpaszkodott a csuklójába és énekelt. – Na – mondta Benkő –, aki a legcsendesebb lesz, az este lovagolhat a nyakamban. Indulunk!

Sűrűn esett a hó. A csúszóssá lett úton nem mert negyvennél gyorsabban menni. A visszapillantó tükörben látta az arcát meg a gyerekek kék sapkáját. Egy kis csíkot az arcából. Szürkés volt a bőre a fehér fénytől. Megtapogatta ezt a kis részt a szeme alatt. Ránézett az anyjára – hasonlítottak egymásra. Kerek, húsos arc. Szerette volna, ha markánsabbak az arcvonásai. Most már mindegy.

Nagy olajszállító húzott el mellettük. A Trabant elé söpörte a havat. VIGYÁZZ, TŰZVESZÉLYES! Egy ideig ott ment előttük az óriási tankkocsi. TŰZVESZÉLYES. Kettős kerekek, dübögés. Ennek a sofőrje legalább csinál valamit. Ha a garázsban kiszáll ebből a dögből, legalább felsóhajthat – megúsztam. Mint Yves Montand a Félelem bérében. Ez legalább munka. Valami. Valami, valami. Valami-valami-valami…

– Szóltál? – kérdezte az anyja. Ott ült mellette, bóbiskolt. A gyerekek szanaszét, hátul. Az ablakokat kapirgálták, vihogtak, csépelték egymást, és beszélgettek a saját nyelvükön: „Nem is hópukac. Tófene árkiki…”

– Amikor kisgyerek voltál, éppen így kucorogtál az ablakban. A busz ablakában. Tudod, azelőtt a sofőr fülkéje mellett volt egy kis benyíló. A régi buszokon. Éppígy bámultál, mint Laci. Nem, mint Tonika… Nem lehetett bírni veled. Egyszer babszemet dugtál az orrodba…

– Ó, bár megfulladtam volna… – Aztán azt gondolta: – Ha Sára miatt nem lehet nézni a meccset, felmegyek Molnárékhoz az emeletre. Még az lesz a legjobb.

Hátul a gyerekek: „Piszokéstudod megimádésokolom. Hósák.”

– Emlékszel? – Az öregasszony hátracsúszott az ülésen, a kucsmája alól beszélt. – Amikor elmentél katonának negyvenkilencben. Nem kellett volna, de mindenáron be akartál vonulni. Megszédítettek azokkal a mozgalmi dolgokkal. De aztán kinőtted. Csak valahogy jobban sikerülhetett volna minden. Még szerencse, hogy van ez a kocsid.

– Az. Még szerencse.

Ez a motor is. Ez a kocsi! Mint egy traktor. Meg a gyerekek hangja: „Apszipapszimamszikakszi. Nembebuj. Kunferehát. Kunfere, kunfere…” Meg a hó. A Duna nincs befagyva, pedig hideg van. A hópihék egyre vadabbul száguldanak a szélvédőnek. Szentendre kis házai. Biztosan ma sincs kitakarítva. Holnap sem lesz, mert Sára esztétikát tanul, a mamának meg fáj a dereka. Kilenckor értekezlet a trösztnél, és bele se néztem az anyagba. Mi lenne, ha egyszer nem lennék elmaradva semmivel?

– Mondd csak – kérdezte az anyját –, mondd csak, mama, nem emlékszel, mi akartam lenni?

– Mit kérdezel, fiacskám?

– Nem tudod, mi akartam lenni gyermekkoromban?

– Gyermekkorodban? Ó, nagyon sok szép terved volt!

– De ami legjobban szerettem volna lenni. Arra nem emlékszel?

Az öregasszony kicsit töprengett. Elálmosodott az ebédtől meg a vakító hótól. Mosolygott. – Nem, fiam, arra nem emlékszem.

Átkelés a tavon

Egy férfi siet a platánok alatt a murvával felszórt úton a kikötő felé. Széllökések érkeznek a tóról, a móló kövére felcsap a hullámok permete. Az ég felhőtlen, süt a nap, érződik melege, noha fél hatkor már lenyugszik. Suhognak a fák, a suhogás elnyomja a férfi léptei alatt rosszanó kövek neszét. Csak egy daru csikorgása hallik, a szél erőssége szerint hol felfokozottan, hol meg-megszakadva. Zúzott követ rakodnak az öböl partján egy uszályból.

A kis hajó, orrtőkéjével a szárazföld felé, benn vesztegel a kikötőben. A fedélzet rácsos ajtaja tárva, a vaskorlátos pallónál, kék egyenruhában, kövérkés hajós áll. Senki más nincs a hajóállomáson. A sárga pénztárépület tornácának oszlopai közé feszített drótszálakra lila és kék virágú estike fonta indáit.

A hajós int a férfinak, hogy siessen. Emez meggyorsítja lépteit. Látszik, hogy fáradt, alig emeli fel a talpát a talajról, cipőorrával mindegyre az apró kövekbe rugdos. Kimelegedett, leveszi sötétszürke kiskabátját, hátán az ing felpúpozódik a széltől. Retúrjegye van, nem megy a pénztárhoz.

– Azt hittem, negyvenötkor indul – mondja lihegve, miközben nézi, hogyan lyukasztja ki jegyét a hajós.

– Háromnegyed három. Talán késik az órája?

A férfi felemeli bal karját, hosszan vizsgálja karóráját, mintha felfedezhetné, miért késik. A hajós már csak őt várhatta, amint az utas a fedélzetre ér, a mólóra löki a pallót, bereteszeli a rácsos ajtót, és felmegy a parancsnoki hídra. A hajón csak három utas van – egy fiatal házaspár meg a férfi.

Csengetés. A gépész (agyonmosott munkaruhát visel és sötétkék tengerész sapkát) a vízbe hajítja cigarettáját, s a GÉPHÁZ IDEGENEKNEK TILOS feliratú, barnára mázolt vasajtó négyszögű nyílásán eltűnik a mélyben. Két másodperc múlva megremeg a hajó, a dugattyúk működnek. Újabb csengetés. Fiatal matróz fut a tathoz, kilazítja a kötelet, széles lendülettel lerántja a kikötő cölöpjéről a hurkot. A kötelet karikába tekeri a fedélzet padlóján. A férfi figyeli a matrózt. Tizenhét éves lehet, komolyan végzi a dolgát, pedig nincs is közönsége. A haja a nyakába nőtt, szvettere gallérjába ütközik. Felemelkedik a kötélgyűrű mellől, nézi a távolodó partot. A hajó fordul, hogy orral az öböl kijárata felé kerüljön. A kikötő vizén csak kis fodrokat borzolt a szél, de most az ívben kanyarodó hajó három-négyrét bukó széles hullámot vet. A meglódított víz a köveknek csapódik, felmagaslik, visszahull.

A móló végén a jelzőlámpa árbocán himbálódzik a viharkosár. Amint a hajó elhagyja az öböl száját, megdobják a hullámok. A férfi se nem kapaszkodott semmibe, se le nem ült a korlát menti padra – egyensúlyát vesztve az utasfülke deszkafalának lendül, kis híján a poroltó készüléken koppan homloka. Erős a szél, különösen, hogy a fedélzet azon részén áll, amely a fordulás következtében nyugat-északnyugat irányba került. Összefogja magán a kabátot, de ez kevés, felölti, még így is hűvös van, a sietségtől izzadt az imént, most a szél megcsapja hátát, mellét. Fél, hogy megfázik, védett helyet keres.

A szélárnyékban a házaspárba botlik. Egymást átfogva állnak a korlátnál, élvezik a hullámzást, a hajó lomha ringását; nevetnek. Mindketten kis nyári lemberdzseket viselnek, a nő csípőjére, lábszárára olajzöld nadrág feszül, borostyánszín haja eloldódott a csatok, tűcskék szorításából, a szél hol vízszintesen, hol összegubancolva cibálja tincseit, de ő megelégszik egy-egy kurta fejmozdulattal, hogy száját, szemét szabaddá tegye. Ujjai a férje vállán, nyakán nyugtalankodnak. A férje a felkavarodott vizet nézi, a hullámok élén a fehér tajtékot, a hajó mögött rendetlenül örvénylő víztömeget. Sirályok szállnak a motoros nyomában, gyors szárnycsapásokkal követik a hajót, vitorláznak, lemaradnak, hirtelen aláereszkednek a hullámokba, belevágnak a vízbe, ismét felemelkednek. Nyolc, tíz sirály – a férfi a hajó ringását figyelve óvatosan, fél kézzel a padtámlába kapaszkodva a tisztára súrolt fedélzeten a tathoz megy, hogy jobban megfigyelhesse a madarakat – szárnyuk felülete szürke, szárnyuk alatt hófehér a tollazat, az alacsony szögből világló fényben oly fehér, hogy nem is tetszik tollnak, inkább valami összefüggőbb, simább felületnek. Szárnyalnak, le-lecsapnak (halra, vagy hulladékra lelve?) – de mégis olyan merevek, röptükben is mozdulatlanok, mint a színpadi kellékmadarak.

Ez itt a nyílt víz, jobbra-balra parttalan, a déli sáv dombjai és az északi oldal hegyei között tó mivolta egy kis képzelgéssel felcserélhető tengerszorossá. Különösen a piszkoszöld tarajos hullámok miatt. A hullámok nyugat-északnyugatról törnek a hajóra, egyre nagyobbak, másfél méteres völgyekbe csúszik a motoros, majd hirtelen felemelkedik, ám egy gyors hullám éppen alácsap, s az egyenletes lesiklás helyett boruláshoz hasonlóan megdől, a fedélzet bal fele csaknem a vízszinthez ér, a tajték beloccsan a rácson, a fedélzeten szétfut a víz, felissza a padlózat, de máris újabb zápor hull rá jobb felől. Az árboc harminc-harmincöt fokos szögben kileng. A férfi a korlátot markolászva otthagyja a tatot, megint a házaspárhoz ér, a nő hátratekint, arcán semmi félelem, mosolyog, a férje is arra néz, amerre az asszony, rámosolyog ő is a férfira, emez megáll, keze egy mozdulatával mutatja, hogy komikus ez a részeg dülöngélés. De azok már el is fordulnak, a nő kis, vidám kiáltásokkal örül a csapkodó víznek, ami fölött a felhőtlen ég, a szeptemberi napsütés fénye hihetetlenné teszi a vihart.

A férfi bocsánatkérőn elmegy mögöttük (egy imbolygás a nő vállához taszította, ostoba helyzet, hisz rajtuk kívül nincs utas a hajón, ami ha nem is nagy, de százhúsz személy befogadására épült), nem akar messzi menni tőlük, jól érzi magát a közelükben, illenek a hajóhoz – a fehér rácsozatokhoz, a rézkürtőkhöz, a kis bronzharanghoz; a szélhez, a vízhez. Hogy ne zavarja őket, előbbre megy mégis, a parancsnoki híd ajtaja nyitva, a kövér hajós, aki a jegyét kezelte, most a rézpántos, nagy kormánykeréknél áll, terpeszben, merev, figyelő arccal. Itt is tisztaság – csillogó fogantyúk, barométer, rádió; a hajó imbolyog, de a kapitány nem nyugtalan, cigarettázik, a csikk a szájában, fél szemét néha összehúzza a füst miatt.

Közeledik a part, a hegy növekszik, a fák kiválnak a háttérből, a házak ablakai, az utak, a mozgások és a mozdulatlanságok láthatóbbá lesznek. A kikötő gátján megtörnek a hullámok, a vaskos facölöpök derekát felhorzsolják a hajók: hatalmas szálkák merednek ék alakban.

Csengetés; a hajómotor hangja megváltozik. A sirályok rikácsolnak, felcsapnak a magasba, köröznek, bevitorláznak a szárazföld fölé, ívben fordulnak, csapatostól szállnak vissza a vízre. Mintegy kétszáz méterre a mólótól dudál a hajó. A borzas matrózfiú előmászik a LAKÓTÉR feliratú kajütből, készíti a kötelet, a hurkot jobb kézbe fogja, mint egy lasszót. A sirályok verdesnek a levegőben a tat körül. A házaspár kiszállni készül; ismét a férfi közelébe kerülnek.

– Hol halnak meg a sirályok? – kérdi a nő. – Soha nem lehet a tetemükre bukkanni.

– Csakugyan – mondja a férje. Nézik a madarakat. – Valakitől meg fogjuk kérdezni, aki ért hozzá. Ez is olyasmi, amit meg kell tudnunk.

A hajómotor elhal, döccenés, tompa nesz: a hurok ráhullt az egyik cölöpre, nyikorgás, megfeszül a kötél, az oldaldeszka végighorzsolja a cölöpök derekát. Még egy utolsó remegés – a hajó megáll. A kövér hajóvezető kinyitja a rácsajtót, a matróz végighúzza a móló betonján a pallót, áthidalják a kis rést a hajótest és a part között. Az utasok kiszállnak. Elöl megy a nő, utána a férje, aztán a férfi. Amint felpillant, bosszúsan összevonja a szemöldökét. Tarkón megkötött fehér kendő, napszítta vászonruha, csatos cipő – öregasszony áll a móló kijáratánál. Találkozik tekintetük, de az öregasszony nem mozdul, kezét összekulcsolja maga előtt, félretartott fejjel, aggodalmasan várakozik. A férfi lassan elindul felé. A szél suhogtatja a fákat, hallani a kövek közül a víz csobogását.

Az öregasszony hirtelen felemeli a kezét, mintha ütéstől félne:

– Beszéltél vele?

– Miért nem várt meg otthon?

– Beszéltél vele?

A házaspár most tűnik el a hajóállomás épülete mögött. Senki sincs a mólón. A hajósok odább vannak, nekitámaszkodnak a móló kőkerítésének, cigarettáznak.

A férfi magasabb, mint az öregasszony. Elnéz felette. Az anyjának, hogy lássa a fia arcát, hátra kell vetnie a fejét. A férfi szeretné, ha mennének, tesz egy lépést, de a másik hajthatatlan. – Beszéltem. De majd otthon.

– Ej, hát kijöttem eléd!

A férfi feltekint, fordul, nézi a hajót, a vizet – visszafordul. – Kérdeztem tőle, hogy nem te vagy a Borbás Margit? Mert én meg a Kepe Sándor vagyok, a mostohatestvéred. Üzensz-e valamit anyánknak?…

Az öregasszony keze a levegőben, háta meggörbed, de nem meri sürgetni a fiát. A férfi bal lábára nehezedik, talpa alatt kavics csikordul. – Nem anyám ő nekem, nincs anyám, eladott engem, kitaszított, minek üzenjek neki…

A kéz leereszkedik. – Ezt mondta…

– Ezt. Menjünk.

– Harmincnégyben volt ez, s még mindig így beszél. Az apja meghalt, éheztünk, nem akartam, hogy beteg legyen, kiadtam…

– Menjünk. Nem kellett volna megmondanom magának.

Az öregasszony a fia válláig sem ér. A kabát sötétszürke szövetét látja, egy ráncot, ami az ujjbevarrástól a szivarzsebig fut. – Férjhez kellett mennem újra. Akadt egy ember, a te apád, aki elvett.

– Ne eméssze magát.

– Ezt üzente!… Ha nem mondod, hogy láttad abban a hivatalban, nem küldelek hozzá.

A férfi megérinti az anyja vállát. Az öregasszony engedi, hogy megfordítsák, egy újabb, gyengéd érintésre elindul. Mennek a kavicsokon. A szél tépi a vadgesztenyék lombját.

– Azt hittem, most már meglátogat – mondja az öregasszony. Görbedten megy a fia mellett. Zsebkendőt szorongató kezét az arcához emeli. Egy vonalban mennek, de nem néznek egymásra. Félig nyílt, tüskés burokkal fényes gesztenye hull az útra. A férfi kutatja tekintetével a tájat, nem bukkan-e föl valahonnan a házaspár. Az öregasszony sóhajt. Az erős szélsuhogásban a fia nem hallhatja a sóhajtást.

– A diót – szólal meg az öregasszony – még ma leverjük. Mind kilikasztják a rigók.

Meggyorsítja lépteit. A fia nem követi mindjárt, ezért most egyedül megy az úton, mintha nem tartozna hozzá senki.

Van a dolognak humoros oldala is

Este fél tízkor csengett a telefon. Orbánné vette fel. – Egy pillanat – mondta, s kiszólt Orbánnak a fürdőszobába.

– Valami Lovas keres, vagy kicsoda.

– Lovas? – Orbán magára terítette a fürdőköpenyt, becsoszogott a szobába. – Halló! – kiáltott a telefonba. – Tessék!

– Orbán úr? Itt Lovas beszél, kérem szépen, Lovas, ha nem emlékezne a nevemre, amit nem csodálnék, megemlíthetem, hogy a villámban nyaraltak augusztusban. Tetszik már tudni?

– Áhá, igen. – Orbán befogta a kagyló mikrofonját. – Akinél nyaraltunk Kenesén.

– Mit akar? – kérdezte unottan az asszony.

– Tudom is én? Várj, mert annyit dumál.

– Hát, kérem szépen – magyarázta a telefonba Lovas –, eladó az a kis villa. Önök érdeklődtek iránta, gondoltam, az elsőbbség… Tárgyalhatunk?

– Eladó a vityilló – tolmácsolta Orbán az asszonynak.

– A télikabátok a zálogban vannak – mondta az asszony. – Ezt vedd figyelembe.

Orbán türelmetlenül bólintott, mert Lovas tovább beszélt: – Tárgyalhatnánk? Ha önnek megfelelne, talán most, azonnal. Reggelre ugyanis várok egy érdeklődőt, nekem sürgősen el kell adnom, de mégis, önökre gondoltam legelőször.

– Ami azt illeti – mondta vonakodva Orbán –, már pizsamában vagyok.

– Ó, ó, de sajnálom. Pedig önöknek nagyon tetszett. És igazán előnyös ajánlattal szolgálhatnék.

– Kicsit késő van – akart szabadulni Orbán.

– Csak tessék megmondani, hová menjek. Talán van a lakásuk közelében egy kis presszó. Bárhová elmegyek, kérem.

– Mindenáron találkozni akar velem – magyarázta Orbán a feleségének.

– Hát menj, szívem, ha úgy gondolod. Igazán nem kockáztatsz semmit.

– Halló, halló – kiáltozott a vonal másik végén Lovas. – Akkor hát hol várhatom?

– A Violában – sóhajtott Orbán. – Félóra múlva.

Lovas elmagyaráztatta magának, hogy hol van a Viola presszó. Orbán végre letehette a kagylót.

– Marhaság – mondta. – De hátha lesz belőle valami?

– Milyen helyes kis házikó volt – mondta az asszony. A fotelban ült, pongyolában; a körmét nyirbálta. Kicsit szétnyílt térdén a pongyola. Orbán nézte.

– A fene egye meg – mérgelődött –, épp ma akartunk korán lefeküdni. Megvársz?

– Majd az ágyban, édes. – Az asszony feltekintett, elmosolyodott, puszit cuppantott a levegőbe. – Majd ott megvárlak.

Orbán odament hozzá, lehajolt, megcsókolta a térdét.

– Na – tolta el a fejét gyengéden Orbánné. – Ne, ne most… nem érsz oda. Mondtam, hogy megvárlak.

– Elvihette volna az ördög ezt a Lovast ma este – dohogott Orbán. Öltözködött, tíz perc alatt készen lett. Megint ott állt az asszony előtt.

– Pedig szerettem volna ma…

– Hát siess haza, kedves. – Orbánné félrebillentette a fejét. Suttogott: – Siess, jó?

Lovas már ott ült a presszóban. Alacsony, szürke férfi volt, az arcbőrén is látszott valami szürkeség. Felugrott, puhán fogott kezet; Orbán emlékezett rá, hogy a nyáron is ellenszenvesnek találta ezt az embert.

– Elnézést – mentegetődzött Lovas –, elnézést, hogy ilyen későn zavartam, igazán illetlen voltam. De önöket annyira érdekelte az a ház.

Orbán konyakot kért. Ha már eljött ide, legalább konyakot akart inni.

– Én csak kávét – tárta szét kezét Lovas. – Vigyáznom kell, a gyomrom miatt. Sok a savam.

A presszó zsúfolásig volt, szék szék mellett, egymáson ültek az emberek. Szőke öreg hölgy zongorázott, franciául énekelt, elég hamisan.

– Hát szóval eladó? – kérdezte Orbán. – És mennyiért?

– Sajnos – sóhajtott Lovas –, sajnos eladó, és nagyon olcsón. Sürgős az ügy. Az történt ugyanis… ugyanis az a helyzet… De nem, nem, olyan nehéz erről beszélnem.

– Csak nem történt valami katasztrófa? – kérdezte erőltetett részvéttel Orbán.

– Katasztrófa? Ó, uram, katasztrófa, így is lehet mondani. – Lovas feje előrecsuklott, egyik ujjával lassan megérintette az asztalka üveglapját. – Ó, kedves Orbán úr!

– Talán valami haláleset?

Lovas keserű mosollyal felnézett. – Rosszabb. Sokkal rosszabb.

A pincér hozta az italokat, vártak. Orbán bosszankodott, hogy mi a csodának engedett a telefonhívásnak. Lovas cukrot pottyantott a kávéjába, bólogatott, kevergette a feketét, egészen összegörnyedt.

– Ön, ugyebár, ismerte a feleségemet? – kérdezte.

– Hogyne – mondta Orbán. – Nagyon kedves, kellemes asszony, nagyon rokonszenves volt a feleségemnek is.

– Á, kedves, kellemes! – kiáltott fel váratlanul Lovas. Szürke arca kipirult, rossz hangon nevetett. – Kedves, kellemes! Na, igen!

– Nem értem – mondta zavartan Orbán.

– Hát persze, uram, hogyan is érthetné? Mindenki azt tartotta róla, hogy kedves, kellemes. Hogy tisztességes! Bizony!

Lovas keményen, támadóan nézett Orbánra. A keze megremegett, kanala odakoccant a feketés pohár falához. Aztán hevesen bólogatni kezdett újra; szeme könnybe lábadt.

– Kérem – feszengett Orbán –, ön úgy informált engem, hogy a házeladásról lesz szó.

Lovas köhintett, elkapta a pillantását. – A házeladásról, hát persze. Arról kell most beszélni, sajnos. Miatta. El kell adnom a házat, mert elválunk. Kéremszépen, megcsalt.

– Hm… – Orbán zavarában ivott egy korty konyakot. – Hm. Nahát. Igen. Azaz, tehát, eladó? Nekünk valóban nagyon tetszett a ház…

– Az egyik kuncsaftjával.

– Kedves Lovas úr… – mondta Orbán.

– Mert azt talán tetszik tudni, hogy varrt. Fehérnemű-varrónő, ingek, miegyéb. Nagyon szépen éldegéltünk. Én könyvelő vagyok, Hollerith-rendszer, talán tetszik érteni. Nem nagy fizetés, de a feleségem keresetével együtt szépen megvoltunk. Jó kuncsaftjai voltak. Sajnos. Most már ezt kell mondanom, sajnos. Egy operaénekes!

– Operaénekes? – kérdezte akaratlanul Orbán. Mindjárt megbánta. Rettegve látta, hogy belemegy a játékba, meg kell hallgatnia Lovast.

– Ahogy mondom, kérem. – Lovas Orbán mellé húzta a székét, előrehajolt. – Egy operaénekes. Kicsit feltűnt nekem, hogy annyi inget varrat. Kérdeztem is a feleségemet, mit jár ez mindig ide? De ő nagyon meg tudott nyugtatni, persze azért, mert én valójában soha nem kételkedtem benne. Erre is azt mondta: egy operaénekesnek rengeteg ingre van szüksége. Hát ha meggondoljuk, ez igaz is, nem? De azért mégiscsak tovább firtattam, hogy miért olyan kedves hozzá? Erre mit felelt? Hogy ismerhetem, ő mindenkihez kedves. Van ebben valami kivetni való? Igen ám, de aztán rajtakaptam őket. Úgy bizony! Az operaénekes kocsijában láttam a kedves feleségemet, ők is azonnal észrevettek, gyorsan behajtottak egy mellékutcába.

– Talán tévedett – szólt közbe Orbán. Igyekezett távolabb húzódni Lovastól, de amaz mind közelebb került hozzá, egészen ráhajolt.

– Nem tévedtem, kérem! És számon kértem, de még mindig megnyugtatott. Mindig meg tudott nyugtatni, ez most már sehogy sem fér a fejembe, hogy miért voltam olyan vak, olyan ostoba! Megnyugtatott. Hogy csak inganyagért szaladgáltak a városban. És én még hittem neki! Mert otthon úgy tudott viselkedni, mintha semmi sem lenne, mintha csak értem élne, velem… Én az ilyen természetet nem ismerem, kérem. Nevessen ki csak nyugodtan, Orbán úr, mindennek elmondhat, szamárnak, ökörnek…

– Na, nem, nem – mosolygott kényszeredetten Orbán. – Isten őrizz. – Pedig valójában éppen, hogy ilyeneket gondolt Lovasról. Egyáltalán nem érzett szánalmat iránta, inkább valami undort; nevetséges volt ez a kis alak, a megcsalt férj. Nyavalyás fickó az ilyen, különösen ha nem átallja kifecsegni felszarvazottságát.

– De aztán, tudja, mégiscsak lebuktak – hallotta Lovas hangját. „Ő, hát folytatja, folytatja!” – gondolta kétségbeesetten Orbán. – Lebuktak, bizony. Nem lehet az ilyet sokáig titokban csinálni. A feleségem egy napon azt mondta, hogy vidékre utazik, a rokonaihoz. Az ám, vidékre! És én megint hittem neki! Eszembe se jutott, hogy írjak a rokonainak, vagy felhívjam őket interurbán. Mert bíztam benne, uram! haha!… Csakhogy aznap, amikor állítólag vidéken volt, látta őt egy barátom. A Gundelben ebédeltek. Az operaénekessel. Elég nagy merészség kellett hozzá, nem?

– Hát, meg kell hagyni – mondta Orbán. Az órájára nézett, eszébe jutott, hogy várja a felesége. Ott vár az édes, gondolta. Érteni kell a nőkhöz, öregem, mondta magában Lovasnak. Velem ilyesmi nem fordulhat elő. Ötéves házasok vagyunk, de még mindig szerelmes belém a feleségem. Naponta telefonál, nélkülem nem megy sehová. Ehhez mit szólsz, öregem?

– Kéremszépen – mondta Lovas. – Tetszik engem figyelni?

– Hogyne, hogyne! – Jóindulatúan nézte a kis emberkét. Nem csoda, hogy így járt, csak rá kell nézni, és az ember máris látja, hogy az ilyen mellett kín lehet egy asszony élete. Emlékezett Lovasnéra, szőke, kissé telt, de még fiatalos nő.

– Kérem – magyarázta Lovas –, számon kértem ismét, s most már nem tagadott. Sőt! A fejemhez vágta, hogy hiábavalóan pazarolta mellettem az életét. Merthogy ő mindig is művészetekre vágyott, maga a fehérneművarrás is jószerint művészet, én meg mi vagyok? Egy vacak kis könyvelő. Pedig bennem is szunnyadozott bizonyos művészi ambíció. Az amerikai fogságban írtam egy operettet, elő is adták, óriási sikere volt, a táborparancsnok, egy ezredes, igen finom gentleman, maga ígérte, hogy kijuttatja a Broadway-ra. De hát, ugye, aztán itthon a háború után a megélhetési gondok… Nem tudtam folytatni. Mert tisztességes otthont akartam, családot, józan életet. Én, kérem, soha nem kártyáztam, nem ittam, nekem nincs káros szenvedélyem. Nekem csak az otthon, az otthon! És ez nem volt neki elég! Nem. Az operaénekes! Majd megtudja, mi az! Majd megtudja!…

– Lovas úr! – csitította Orbán. – Idefigyelnek mások is.

– Pardon – mondta szelídülve Lovas. – Persze, persze, pardon.

– Ha megengedi – szólt Orbán –, rátérhetnénk a tárgyra. Sajnos, sietnem kell.

– Ó, igen – bólintott szórakozottan Lovas. – Természetesen… Hát, látja, elválunk, el kell adnom a házat. A vagyont szétosztjuk. Közösen vettük, töltöttünk ott néhány szép nyarat. Már csak azért is eladom, hogy ne emlékeztessen… Hiszen tetszik érteni.

– És mennyiért gondolja?

– Az emlékezés… az a legborzasztóbb. Soha nem hittem volna ezt róla. És talán nem is az operaénekes volt az első. Az egyetlen.

– Ne lásson rémeket, Lovas úr.

– Miért? Honnan tudhatom? Hátha éveken át… az egész közös életünk idején…

– A házat – kérdezte óvatosan Orbán –, mennyiért gondolja?

– Hetvenezerért – mondta csüggedten Lovas. – Igen, hetvenötezerért.

– Ó, az kicsit sok.

– Részletfizetést is megbeszélhetünk – mondta egykedvűen Lovas. – Bizony, Orbán úr, ha meggondolom, mindig is megcsalhatott. Pedig olyan rendesnek látszott. Mint méltóztatott mondani: kedves, kellemes…

– Igen. És hogy gondolja a részletfizetést?

– Ahogy önöknek megfelel – mondta Lovas. Az asztal lapját tapogatta; magába roskadva ült.

– Hát jó – állt fel Orbán –, majd megbeszélem a feleségemmel, és felhívom önt telefonon.

– Már megy is?

– A feleségem vár.

– Persze – mélázott el Lovas –, a felesége. A felesége, a felesége. Boldog ember.

Orbán kezet nyújtott; csaknem megveregette Lovas vállát.

– Azért nem szabad csüggedni, Lovas úr.

 

Amikor Orbánné hallotta, hogy a lift megáll az emeleten, halkabbra fogta a hangját, száját egészen a telefonhoz szorította.

– Búcsúznunk kell. Azt hiszem, ő jön. Tedd le szépen a kagylót, és légy jó fiú. Légy jó fiú, drágám. Siess, mert csapódott a liftajtó. Te tedd le előbb, én nem tudom. És ne felejts el holnap este villogtatni a kocsilámpáddal, itt az ablakunk alatt. Majd óvatosan integetek. Légy jó fiú, és tedd le… És ne csengess most ide egy darabig a telefonjelzéssel, mert már kérdezte, hogy ki huligánkodik. Jó éjt, drágám…

– Beszéltél valakivel? – kérdezte Orbán, mert a felesége keze még a kagylón volt, amikor belépett a szobába. Az asszony hasalt a paplanon, az ágy mellett, a földön volt a készülék.

– Telefonébresztőt kértem – mondta unottan.

– Hétre?

– Hétre. Na, mit akart? Gyere ide szépen az ágyam szélére, és mesélj. Mi van a házzal?

– Házzal? – Orbán felnevetett. Az asszony sárga bébidollban feküdt, lábaival kalimpált a levegőben, kezét kinyújtotta, megsimogatta a férje fejét. Ettől a kedves mozdulattól kirobbant Orbánból a jóízű, kárörvendő nevetés. – Hát, tudod, kicsit a gyomromra ment a pasas. Megcsalta a felesége, arról siránkozott nekem egész idő alatt. Azt hiszem, nem is a ház miatt hívott. El akarta fecsegni a nyavalyáját. Lehet, hogy disznóság volt, de én röhögtem rajta. Emlékszel rá, milyen kopott kis pacák, a feleségére is emlékezhetsz, van benne valami…

– Talán csak nem tetszett neked? – ugrott fel az asszony.

– Nekem? Ne nevettess, édes. Csak azért mondom, mert megértem az asszonyt. Mit is kezdett volna ezzel a Lovassal? És hát elég undorító volt, ahogy siránkozott.

– Te is siránkoznál, szívem?

– Én? – Orbán meghökkent. – Nem, én aztán nem. – Hirtelen elnevette magát. – Már csak azért sem, mert velem ilyesmi nem fordulhat elő.

Az asszony hanyatt dőlt, nyújtózkodott mosolyogva.

– Te kis beképzelt.

Orbán föléje hajolt, megcsókolta. – Lehetek is. Nem?

– Hát persze, persze, te csacsi.

– Vetkőzöm és jövök – súgta Orbán.

– Csak gyere, gyere, drágám. Már nagyon vártalak. Addig keresek valami zenét a rádióban.

Víz alatti világ

A műút valamikor szürkén és tisztán kígyózott végig a folyóparton, most repedezett és poros volt, az autó nagyokat döccent a hasadékokban, gödrökben. A mérnök a sofőr mellett ült, s minden egyes zökkenőnél hátrafordult, mosolyogva.

– Ez is víz alá kerül? – kérdezte Kántorné.

– Ez is – bólintott a mérnök.

– És fel sem robbantják?

– Minek? Felesleges munka.

Kántorné a férjére nézett: A halaké lesz – mondta. – A halak országútja lesz… – Felgyújtotta képzeletét, amit a fiatal mérnök mesélt a gátépítésről meg a mesterséges tóról. – És a falvak is? A házak is?

– Itt körül minden – válaszolt a mérnök helyett Kántor.

– Orsova is – mondta a mérnök.

Nehezen jutottak előre, teherautók és dömperek nyüzsögtek az úton, sűrű port kavartak; az építkezésre kivezényelt katonák irányították a forgalmat. Kántorné a Dunát nézte, a vízből kiemelkedő sziklákat. A Duna itt széles volt, de a meder kőzátonyai miatt, melyek kiütköztek a felszínre és fodrossá borzolták a folyót, inkább gyors vizű hegyi patakra emlékeztetett.

– És az ott? – mutatott a folyóra Kántorné.

A mérnök a sofőr mögött kinézett az ablakon. – Ja, igen – mondta. – Talán három éve akadtak fenn a sziklákon azok az uszályok. Két magyar uszály. Keresztbe álltak a sodrástól. Amit lehetett, csónakról leszereltek róluk. De mást nem tehettek. Megközelíthetetlenek. Majd ha jön a víz, ha megtelítjük a tómedret, felszállnak a zátonyról.

– Túl sokat kérdezel – figyelmeztette az asszonyt kis mosollyal Kántor. – A mérnök úr kifárad.

– Ó, dehogy – hárította el a figyelmességet a fiatalember.

– Őszintén szólva – mondta Kántorné – én mindig azt hittem, hogy a Vaskapu, az egy nagy kapu a Dunán. Amikor még az iskolában tanultunk.

A mérnök nevetett. Mulattatta az asszony csevegése. Egész héten, egész hónapban a munkásokkal meg a munkavezetőkkel tárgyalt, veszekedett, nem bánta, hogy a pesti vendégeket kell kalauzolnia.

– Maga most kinevet – mondta az asszony. – De komolyan. Azt hittem, hogy egy szabályos, nagy kapu, amit hol kinyitnak, hol becsuknak…

– Hát most láthatod, szó sincs semmiféle kapuról – vágott közbe a férje. Zavarta, hogy a felesége annyit beszél.

– Igen – mondta az asszony csendesen –, minden másként van, mindig.

Távoli robbantás reszkettette meg a kocsi ablakait. Fenn a hegyoldalon gépek dolgoztak – már elkészült az új autópálya betonozása, s lentebb a vasutat építették: alagutakat fúrtak a hegybe, a régi út szélén kőtörmelékek tornyosultak. Szemközt, a jugoszláv parton látszottak a daruk és a kotrók; a gőzkalapácsok dübörgését áthozta a szél.

Benn, Turnu-Severinben a temesvári mérnök mindent elmagyarázott. Megmutatta az építkezés térképét, a vízierőmű tervrajzát, a gát fölött átívelő autósztráda makettjét meg a hajóforgalmat lebonyolító vízlépcsős csatornákat a terepasztalon. Mindez, így a valóságban, még kiismerhetetlen volt. Zűrzavaros és bonyolult.

Kántor előredőlt az ülésen, és megkérdezte, hogy dollárban kifejezve mennyibe is kerül ez a monstrum építkezés. Azt akarta, hogy komoly dolgokról legyen szó. Kérdezte, milyen minőségű cementet használnak, mikor lesz szükség az első felújításra. Érdeklődött, miként tudnak lépést tartani egymással a román és a jugoszláv rész építői. A mérnök pontos adatokat mondott.

– Istenem – sóhajtott türelmetlenül Kántorné. – Összehamuzod a sáladat… – Kántor bosszúsan hátradőlt, feszélyezte ez a családiasság. Mégiscsak hivatalos úton vannak.

– Mit mondott, mikorra árasztják el ezt a területet? – kérdezte az asszony.

– Ezerkilencszázhetvenre.

– A városokat is – tűnődött Kántorné. – Orsovát is.

– Az új sokkal szebb lesz – mondta a mérnök. – És modernebb.

– Komoly összeg. Óriási vállalkozás – bólogatott Kántor.

– Nehéz elképzelni. – Az asszony nem tudott szabadulni a képtől. – Minden a víz alatt. És hogyan fogadták a hírt az emberek?

– Hát hogyan fogadták volna? – mondta rosszkedvűen Kántor.

A mérnök felkönyökölt az ülés támlájára. – Sok baj volt az emberekkel. Mindenki ragaszkodott a régihez. De amikor megtudták, hogy a halottaikat is vihetik…

– A halottaikat? – csodálkozott az asszony.

– Igen. Exhumálják a holtakat, áttelepítik a temetőket is. Amikor ezt megtudták, megnyugodtak. Most már nincs semmi baj.

A sofőrhöz fordult, mondott valamit románul. A sofőr lassított, az útról letért a füves padkára. – Kiszállunk – magyarázta a mérnök. – Itt lehet csónakost találni.

– A halottakat is… – mondta csendesen Kántorné.

Düledező viskó állt a parton. A füves szegélyről kövek vezettek a folyóhoz. Sütött a nap, novemberi hideg délelőtt volt. A Duna feketén hömpölygött. A kövek között szikkadt, ársodorta sápadt fagyökerek hevertek. Két-három zöldre mázolt ladik vesztegelt a fövényen. A mérnök belökte a viskó ajtaját – borostás arcú, sovány öregember bújt elő a homályból, koszos turbánt viselt. Megnézte őket, aztán hadrikáló nyelven bekiáltott a viskóba. Egy suhanc (talán a fia) jött ki lustán, hozta az evezőket. Betaszították a ladikot a vízre, megfogták, ne inogjon, amíg az utasok beszállnak. A fiú evezett, az öreg a ladik farába ült a kormánylapáthoz. Át-átkiáltott válluk fölött, törökül. A fiú hol abbahagyta az evezést, hol gyors, erőteljes csapásokkal merített a vízbe. Tíz perc múlva odaát voltak a szigeten. Ahol kikötöttek, tégla és betontörmelék borította a fövényt.

– Az útleveleket át kell adni annak a katonának – mondta a mérnök.

A határőr fenn várakozott az úton. – Merci, madame, merci, monsieur! – Tisztelgett, s bevitte a paszportokat a bódéjába.

– Erre – mutatta az utat a mérnök. A férfihoz fordult: – Jókai egyik regényében is előfordul ez a sziget, ha jól emlékszem.

– Igen – mondta Kántor. – Ada-Kaleh.

– Ada-Kaleh! – ismételte az asszony boldogan. – És itt valóban törökök élnek?

– Valóban – mosolygott a mérnök.

A sziget, mint egy mozdulatlan hajó állt a Duna közepén. Kis, vadon nőtt liget mögött kőfal védte a városkát. Időrágta kőkapun át jutottak be a házak közé. A sikátorokat apró, elhanyagolt házak sora szabta szűkre. Nem volt járda; a kövezeten szennyvízpatakok futottak a kanálisok felé. Itt-ott egy-egy üzlet, trafik, bazár – kirakatában színes celofánpapírba burkolt keleti csemegék. A postahivatalon román felirat. Némelyik ház beroskadt, javításukra már nem költöttek egy fél banit sem.

– Parancsolnak egy jó török kávét? – állt meg az egyik bodega előtt a mérnök.

– Nem, nem akarjuk feltartani – mondta gyorsan Kántor. – Már így is nagyon sok idejét raboltuk el.

– Egyáltalán nem – mondta a mérnök. – Asszonyom, ha kedve van egy csésze kávéra?…

– Tud valami igazán érdekes helyet? – kérdezte élénken Kántorné.

– Ez csak egy vacak kis lebuj. Semmi különlegesség. De a kávéjuk jó.

– Én idekinn várakozom – állt félre Kántor.

– Idekinn?!

– Ahogy akarod – mondta az asszony.

A kávézóban öt rozzant asztal állt, a falakat színes képeslapkivágások borították – Mamaia modern tengerparti szállodasora, egy bukaresti látkép s néhány bikinis nő fotográfiája. Törökök ültek nyűtt ruhában a helyiségben, és ostábláztak. Könyököltek, némán tologatták a fekete, fehér korongokat a viaszosvászon sakkmezőn. A mérnök két csésze feketét kért a köpcös kávéstól. Leültek az egyik szabad asztalhoz. A bodega ablakán át látták, hogy Kántor le-fel sétál a sikátorban. Elegáns cromby télikabátja bizonyára feltűnt a kapuk előtt ácsorgó szigetlakóknak.

– Sajnálom, hogy nem jött be a férje – mondta a mérnök.

Az asszony kiskanállal hörpölt a kávéból. – Csakugyan ízletes. Pedig én erős feketés vagyok.

– Akkor ez magának gyenge.

– Hát egy kicsit… – Találkozott a tekintetük. A fiatalemberen felejtette pillantását. A mérnök idebenn levette a kalapját, puha, barna haja a homlokába hullott. – És ez a sziget is?… – kérdezte zavartan az asszony.

– Igen, ez a sziget is.

– Elképzelhetetlen. Az utcák, a házak, minden?

– Minden. Az értékesebb épületrészeket, műemlékeket, elszállítják. És egy-egy példányt a sziget növény- és állatvilágából is… A mecsetből már kihordták az imaszőnyegeket, a becsesebb tárgyakat.

– Itt is víz lesz – mondta elgondolkozva az asszony. – Víz alatti világ. Mindent be fog nőni az a különös zöld növényzet… a moszat… hínár… Iszap borítja majd az utcákat, a szobákban a padlót. Halak úszkálnak ki-be az ajtókon… És fenn, a felszínen a hajók. Senki sem fogja tudni, hogy a mélyben egy város van, egy sziget… és ez a kávézó…

A mérnök kedvtelve nézte az asszonyt.

– És mindezt maguk csinálják!

– Hát igen – bólintott a mérnök. – Szükséges. Gazdaságilag rendkívül szükséges.

– És ha itt maradnék – mondta csöndesen az asszony –, ha bezárkóznék egy házba, elszigetelném az ajtó és ablak réseit, s ülnék a szobában, és nézném az ablakon át, hogyan jönnek az új lakók – a halak! Nekikoccannak puhán az üvegnek, bámulnak rám, én meg benn ülök az ablak mögött, a víz alatti városban…

– Menjünk – mondta a mérnök szelíden –, a férje vár.

– Ülnék a néma szobában… senki nem tudná odafönn, a parton, hogy egy asszony él a víz alatti világban.

– Fizetek – mondta románul a mérnök.

– Ne higgye, hogy különös lenne – folytatta az asszony. – Nem lenne benne semmi szokatlan… – Elhúzta a száját, felállt.

A mérnök előreengedte.

– Sajnálom – mondta odakinn Kántornak a fiatalember –, sajnálom, hogy ön nem tartott velünk. Ezek nagyon jó kávét főznek.

– Én kérek elnézést – szabadkozott Kántor –, hogy a feleségem ennyire igénybe veszi a mérnök urat.

– Túlzásba visszük az udvariaskodást – nevetett idegesen a mérnök. – Bocsásson meg, de azt hiszem, túlzásba visszük.

A két Petre

A gyerekek azonnal körülfogták a kocsit.

– Na, táguljatok innen! – A sofőr kézmozdulata olyan volt, mintha csirkéket zavarna szét. Bezárta a kocsiajtót. A gyerekek ricsajozva hátráltak, de nem futottak messze.

– Mercedes – magyarázta a többieknek egy fiúcska. – Nem maszek.

– Maszek Mercit is láttam már, ha akarod tudni…

A sofőr összehúzta mellén az orkánzeke villámzárát. Kis autókeréken függött a slusszkulcs. Csapdosta vele a tenyerét.

– Hé! – kiáltott mégis a legközelebbi srácnak. – Melyik a C épület?

Az utcácskát egyforma földszintes házak szegték. Régi városi házak. Szürkék, koszosak.

– Az ott, szemben!

– Na jó – mondta megenyhülten a sofőr. – De meg ne lássalak benneteket a kocsinál!

Emelgette a lábát a sár miatt. Kényes volt a cipőjére. Szerette, ha tiszta. A fehér inget is szerette, meg a nyakkendőt.

C épület, nyolc. Valahol kolbászt süthettek – zsírszag áradt a kapu alól. Az udvaron leander, fahordóban. Már nem esett az eső, de sár volt; nyirkos november. Gyermekkorából emlékezett a leanderre. Óbudáról. Valamilyen virágja is van.

Kopogott az ajtón. Benn függöny volt az üvegen. Az ajtó, amint nyitották, megszorult a konyhakövön. Enyhe gőz csapott ki.

– Tessék? – Öregasszony kukkantott ki a résen. Fején színtelen kendő, ruhája ujja felgyűrve könyékig.

– Petre elvtársat keresem!

– Petre elvtársat? – Aztán a csodálkozás után, befelé: – Papa, téged keresnek! – Máris elhúzódott az ajtóból, hogy a vendég beléphessen. A sofőr megállt odabenn a vízcsapnál, köszönt. Öregember emelkedett fel a konyhaasztal mellől, levette a szemüvegét – csak olvasáshoz viselte. Az újság ott hevert az asztalon, az edények mellett.

– Éppen ebédeltünk.

Érződött az ételszag; a fűtött konyha gőze bepárásította az ablakot.

– Petre elvtárs? Engem a Petre elvtárs küldött, hogy tessék velem jönni.

– Laci küldte – mondta gyorsan az öregasszony. A sofőr bólintott.

– Hogy én?…

– Igen, igen, itt vagyok a kocsival. Petre elvtárs vár minket. Azt mondta, sürgős.

– Laci azt üzeni, hogy sürgős – magyarázta az urának az asszony.

Az öreg tipródott. – Hát tessék már, üljön le!…

– Nem, majd megvárom kinn a kocsiban.

– Valami baj van? – kérdezte óvatosan az öregasszony.

– Nincs semmi baj – mondta a sofőr. Petre elvtárs ideadta a címet, hogy jöjjek el Petre elvtársért. Ott vár minket az új házban.

– Jaj, az új házban – örvendezett az öregasszony. – Hát akkor siess, papa!

– Valamit fel kéne vennem. Adj egy tiszta inget.

A sofőr az órájára nézett. – Nem tart soká’ ugye? Kinn leszek a kocsiban. Itt, a házzal szemben.

– Mindjárt, mindjárt – sürgölődött Petréné. – Csak tessék, nyugodtan. Jaj, papa, ne állj itt, menj a szobába, adom az inget! A cipődet is ki kéne tisztítani…

– Szóval, maximum öt perc – bólintott a sofőr. Az ajtó megint megszorult a kövön. Féloldalasan tudott csak kimenni.

Persze, a gyerekek ott nyüzsögtek a kocsi körül. De amint odaért, szétrebbentek. Bekapcsolta a rádiót. Kellemes meleg volt a kocsiban.

Az öreg Petre bukdácsolva sietett. Fehér inget kapott magára, a gallérja kitüremkedett a kabáthajtókából. Gyámoltalanul kerülgette a fekete autót. Végre a sofőr áthajolt az ülésen, lenyomta a kilincset. Petre bemászott – előbb a fejét dugta be a kocsiba, nehezen tudott leülni. Nagyot rántott az ajtón.

– Ejnye, ejnye – mondta szelíden, oktatón a sofőr –, ez nem Moszkvics. Csak finoman, hogy szépen kattanjon.

– Kicsúszott a kezemből – szabadkozott az öreg.

A sofőr indított. Halkan duruzsolt a motor. Petre megkapaszkodott a szerelvényfalba; de amikor kiértek a Vöröshadsereg útjára, hátradőlt. Leste a sofőrt, kell-e vele beszélgetni; köhintett, kezét ölébe ejtette; az autó lágyan rugózott, sebesen haladt a teherkocsi konvojok között. A sofőr az utat figyelte.

A kispesti remiznél Petre előkotorta cigarettás csomagját, s félszegen, hogy a vezetésben ne zavarja, kínálta a sofőrt.

– Kossuth…

– Nem, köszönöm. – Finom kézmozdulattal hárította el a fiatalember a cigarettát.

– Nem dohányzik – mondta elismerően Petre.

Amaz nem szólt. Amint csitult a forgalom, átnyúlt az öreg előtt, kinyitotta a kesztyűtartót, színes cigarettacsomagot vett elő. Petre nem tudta elolvasni a felírást, csak egy tevét látott a paklin meg egy piramist. A fiatalember ügyesen kipöckölt egy szivarkát, fogával húzta ki a többi közül.

– Gyufát – nyújtotta az öreg.

– Nem, majd így… – Öngyújtót kattintott fél kézzel. – Itt a hamutartó – mutatta az öregnek.

Nem is szólt többet. Átrobogtak a városon, át az Erzsébet-hídon, ki a budai zöldövezetbe. Egy kis földes úton kapaszkodtak fel – villák sorakoztak kétfelől. Az öreg még nem látta a fia új lakását, nem is tudta pontosan, hol van. Kíváncsian nézelődött, de nem mert a sofőrtől kérdezősködni.

Orgonabokrokkal benőtt kerítésnél álltak meg. Fákat lehetett látni – egy nagy ezüstfenyőt meg diófát. A telek az utca felől lejtett, a ház odalenn rejtőzött.

– Azt a fogantyút hátrafelé… Nem úgy! Hátra…

Az öreg végre felrántotta az ajtót.

– Majd én megyek előre – mondta a sofőr. Lépcsők vezettek le a kertbe. Terméskőből rakott lépcsők. A fű nedves volt. A kertet teraszosan művelték; dáliák fonnyadoztak az ágyásokban. Az elhanyagolt, dús rózsabokrokon töméntelen bogyó piroslott. A teraszok alján, kétszáz négyszögölnyi területen állt a ház. Kis tornya volt, félkör alakú, zárt verandája. A falakat sárgára fröcskölték. Egy overallos férfi a redőnyöket festette.

– Megjöttek? – A fiatal Petre a ház mögül került elő. – Ki akartunk menni Klárival vasárnap, de nem értünk rá – mondta az apjának. – Jól van, Gyula – intett a sofőrnek –, húsz perc az egész. Odakinn várjon!

A sofőr bólintott, csapdosta tenyerét a slusszkulccsal, elballagott.

– Hát ez az? – kérdezte az öreg Petre. Nézegette a házat, a tornyocskán a lemezborítást, a falakat, a csatornákat.

– Na? – állt melléje a fia. Magasabb volt az apjánál. Felöltője a vállára vetve, fekete haja szétkócolódva a nagy sietségtől. Kezét eltartotta magától: ujjai festékesek voltak, megfogott valamit. – Na, mit szól hozzá, papa? Négy szoba.

– Négy szoba?

– A gyerekeknek, Klárinak, nekem. Meg egy vendégszoba. Vagy mit tudom én… Plusz konyha, fürdőszoba, gardrób, és lenn pince. Manzardot is csinálhatok odafönn, később. Jöjjön, nézze meg!

Kinyitotta a verandát. A házban friss festékszag volt; kopár falak, felgyalult padló.

– A fürdőszobát zöld csempével kérte Klári – nevetett ifjú Petre. – Gyönyörű, nem? Tudja, mennyit szaladgáltam zöld színű vécéért? Na, miért nem lép be?

– Sáros lett a cipőm.

– Tetszik?

– Hát… Úrias.

Ifjú Petre nevetett. Közben az óráját nézte; gyengéden tuszkolta az öreget a folyosón. – Nézze, muszáj volt már. Klári nem szeret benn élni a városban. Én sem. Hazahordom a munkát a minisztériumból, kell a nyugalom. Meg egyáltalán. És potom összeg volt. Állami ház, tíz százalékát kellett kifizetni kápé, vagyis tizenötezret. A többit részletben kéri állam-bátyánk… És szerencsére csak két lakó volt. Az egyiknek ott a mi lakásunk, a másiknak szereztem az új lakótelepen. Bandi elintézte.

– Bandi?

– Tudja, a barátom. A lakásügyin dolgozik, egy szavamba került… Na, de nézze csak! Azért kértem, hogy jöjjön, papa, mert lenne itt még egy kis munka. A gardróbra kellene egy ajtó. Meg polcot szeretnénk a gyerekek szobájába. És egy munkaasztalt. Összecsukhatót. Papának az semmi. Egy kis szórakozás. Az anyagot megszerzem, maga meg összefusizza. Itt a pincében dolgozhat. – Megint az órájára nézett. – Értekezletem lesz kettőkor. – Átfogta az apja vállát. – Egy kis szakmunka az öreg nyugdíjasnak, igaz-e? Idegen iparosra csak ráfizet az ember. Isznak, csalnak… Ma péntek van, hétfőre meglesz a deszka, idehozatom a maga satupadját. Mama jól van?

– Várt nagyon…

– Á, hát látja, mi van itt? Reggel költözünk, ezek már odahordták a holmijukat, kész bolondokháza. Szóval, szép, mi?… A fene egye meg, festékes lett a kezem.

– Hígítóval mosd le. A mázolónak van hígítója.

Nézte, hogy sürög-forog a fia; miközben tisztogatja a kezét, ellenőrzi a mázolót; szalad vissza, felöltőjének szárnya úszik utána. Milyen elegáns ember. Friss.

– A gyerekek jól vannak?

– Jaj, már annyit emlegetik magukat! A nagymama rácsos linzerje, a nagymama kalácsa!… Akkor hát, meg tudja csinálni, ugye, papa?

– Meg, meg.

– Rohannom kell. Hazavinnénk magát autóval, de kettőre benn kell lennem.

– Siess csak. Első a munka. Haza tudok én menni villamossal is.

– Busszal menjen – kiáltott vissza a fia.

– Villamosra van bérletem.

– Mondja már!… – Szaladt fel a terméskő lépcsőkön. – Mamát csókolom! És hétfőn elhozzuk a satupadot!

Az öreg Petre intett, hogy jól van. Kinn felbúgott az autó. A mázoló fütyörészett, nézte az öreget, de nem szólította meg. Petre észrevette, hogy feleslegesen ácsorog a kertben – elindult. Csend volt idefönn a hegyen.

A dolgok

Az ébredés, a felkelés mozzanatai; ahogy a takarót félrehajtja, ahogy az ablakra pillant. (Még félhomály van, öt óra, pontosan tudja, nem kell megnéznie a vekkert, ezt a hajnali órát most éppoly biztosan érzi megint, mint ennek előtte évtizedeken át.) A felsőtest emelkedése egyidejű azzal a félfordulattal, amivel az ágy szélére kerül: lába megtalálja a papucsot, csosszanás. A szomszédos ágyon Liza mocorog: felébredt.

– Ma bemégy?

– Ma. Persze.

Kár, hogy így kérdi Liza, jobb lett volna, ha úgy tesz, mint ennek előtte évtizedeken át: természetesnek tartja, hogy ez a dolga, hajnalban felkelni s menni. Liza kicsit elrontja a kezdést, pedig az ébredés olyan volt, mint azok az egykori ébredések; a szoba félhomálya, a padló nyikordulása, a szék támláján a kiskabát, hajtókájára fektetve a sapka, a hajnali csend; és az este is: felpumpálta a kerékpár gumiját, nyitva hagyta a táskáját a konyhaasztalon (benne az overall) – Liza kicsit rontott mindezen, s most még azt mondja:

– De villamossal mégy, remélem?!

Úgysem lehet megmagyarázni. Lehetetlen. Liza szemében ő már öreg ember. Liza azt mondja az asszonyoknak: „Szegény Vilmos, még most is bejár havonta egy hetet dolgozni, azért az ötszáz forintért…” Ezt panaszolja Liza. De hát neki úgysem lehet megmagyarázni.

Most hát nem szól, elereszti a füle mellett felesége aggodalmát. Kinn a konyhában vizet enged a lavórba. Szándékosan nem borotválkozott az este. Ez is hozzátartozik a régi hajnalokhoz: szappanozás, a tükör alá akasztott fekete szíjon a penge fenése, a készülék kis csöngése, amint a szorítólapot rácsavarja a zsilettre. Serceg a szakáll. A tükörben az arca: a ritkuló szemöldök, az orrlikakból előkandikáló szőröcskék, a szem körül a ráncok, a homlokon vékonyka forradás nyoma. Mutató- és hüvelykujjával végigsimít az állán, még egy kis kaparás a borotvával, aztán a hideg víz. A bőre friss, piros.

Liza a gáznál gyufát lobbant, felteszi a teavizet. Kenyeret vág, szalonnát. Flanellköntöst vett magára, szemében még az álom bódulata, morcos. Vilmos mosolyog. Mindig ilyen morcos volt hajnalonként Liza. Jól csinálja. Tétován nyúlt a kenyérért, de a mozdulat, ahogy a szeletet lemetszi, már erőteljes. Most is. Tudja, mekkora darab kell a szalonnából. A pohárszék fiókjából tiszta kendőcskét vesz elő; a vasalás nyoma: négy éles vonal. Habverő üst rézből, fényes. Domborulatán látszik Liza komikusan megnyúlt arca. Kusza, ősz haj. Flanellköntös, vékony lábak. Fekete-fehér konyhakő. Porcelán bögre, oldalán színes, idillikus kép: egy fehér ruhás hölgy, napernyővel a zöld ligetben. Harminc éve ebből issza a teát.

– Aztán ne erőltesd meg magad!

Nem kellene ilyeneket mondania Lizának. Okosabb asszony lehetne. De azért nincs baj, a reggel elég jól sikerült, és talán sikerül a nap többi órája is. Húsz perc telhetett el, hét-nyolc perc múlva indulnia kell. Begyűri az ingét a nadrágjába, meghúzza a szíjat kicsit a hasa alatt. Sál, kiskabát, ellenzős sapka. A sapka valaha kockás volt, szürke kockás, most már inkább fekete az egész, az ellenzője megtöredezett, megpuhult. Jólesik fejének a régi sapka. A kabátzsebek – lapos, kör alakú dobozban a pipadohány, a dobozon két medveforma állatka, az egyik füvet nyalábol, a másik a földet szaglássza; s öt betű: PANDA. Nem tudja, mit jelent, de a doboz jó, a teteje kitűnően zár, s elfér a zsebben. Az egyenes szárú, meggyszínpiros angol pipát viszi ma. Igazolványok, gyári belépő, kék tokban.

– Zsebkendőd van? Ne azt a bordót vigyed!

De, az a bordó kell. És néhány forint, sosem tudja az ember…

– Hát mégis azzal a vacak biciklivel mégy?!

Vilmos mosolyog, odatartja arcát Lizának, az asszony dohog, megigazítja a férje kabáthajtókáját, sálját felhúzza az álláig.

– Pihengess! – mondja Vilmos.

Megfogja a kerékpár vázát, alul, a láncnál, leviszi a nyolc fok lépcsőn az udvarig. A ház csendes. A lakásajtók előtt kis kertecskék, fahordókban leanderek. Szürke az ég. Szeptember van, vége a nyárnak.

A kapualj boltívei alatt visszhangzik bakancsának kopogása. Csörren a kerékpár. Fekete váz, piros csíkkal. A kormány nikkelezése itt-ott hámlik, felkunkorodik a vékonyka fémhártya, alatta rozsdás a cső. A csengő teteje állandóan lecsavarodik. A küllők közé az első és a hátsó tengelyre szíjkarikákat tett, a folytonos dörgölés tisztán tartja a fémet. A nyergen egy kötött ujjas darabja, mert a műbőr megrepedezett, felhasadt, de így most jobb az ülés, mint valaha.

A kapu előtt nyeregbe száll. Jól húz a lánc. A macskaköveken cserreg a lecsavarodó csengőtető. Fél hat. Az üzletek még zárva. Lakatok a rácsokon. Redőnyök. A járda szélén egymásra rakott rekeszekben tejesüvegek.

Hűvös van, az ősz eleji hajnal hűvöse könnyezteti a szemét. A jobb térdében érez egy kis nyilallást, amikor lefelé nyomja a pedált. De más semmi. A kormányra akasztott táska neki-nekidöccen a váznak.

Villamosmegálló. Tülekedés. A nagy sárga kocsik vinnyogva nekilendülnek. Szikrázik az áramszedő. Forgalom. Teherautó dübörög, fekete kipufogógáz úszik az úttest fölött.

Itt már emberek sietnek. Nézik a járdát a lábuk előtt. Vilmos köztük karikázik, csenget; az emberek csoportba verődnek a gyárkapu előtt, lassítanak, egyenként mennek be a kis ajtón. Vilmos a nagykapuhoz kanyarodik, ahol az autók, motorok hajtanak be. Kerékpárját a szín alatt hagyja. Már nem sokan járnak kerékpárral, bizony.

Az öltözőben sok az idegen. Kevesen ismerik. Azt hiszik, új ember, méregetik. De szerencsére itt vannak a régiek is. Besztercei, Nichold…

– Na, nem tud meglenni otthon?

Különösen Besztercei. Rosszkedvűen húzgálja magára az overallt. – Ha egyszer innen kiteszem a lábam!…

Vilmos bólint. Ezeknek sem lehet megmagyarázni. Legjobb lenne, ha Lizával beszélnék meg ezt. Lizával megértenék egymást.

Becsukja a fémszekrénykét, kimegy az udvarra. Az emberek a deszkákon ülnek, várják a csengetést. Szürke az ég. De nem lesz eső, csak vége a napos reggeleknek. Csend. Szétnyitott újság, zöld flaskóban tej, sárgára fonnyadt paprika, kenyér. A gépház ablakai alatt gerendák. Az ablakszemeket pókháló, fűrészpor fedi. A vasajtó kék festékje lepattogzott, az alóla kitetsző míniumfolt emberi fejet formáz. Hegyes orrú ember piros árnyképe. Különösen, ha sokáig nézi valaki. Nem lehet eltéveszteni.

Csengetnek. Felhördül a porelszívó, az emberek szedelőzködnek, beballagnak a gépházba. Sinágli, a művezető kiszalad az irodából. – Jó reggelt, Vilmos bátyám! Na, mit is adjunk magának, mit is?… Majd mindjárt visszajövök!

A szalagfűrészhez rohan, intézkedik, Vilmos félrehúzódik az útból; fiatal segédmunkások léceket cipelnek. A gépek már működnek. A szalagfűrész úgy váj a deszkába, mint a vajba. A maró köpködi az éles forgácsokat, a vastagsági gyalu dübörög, habzsolja a fát, a védődobban koppannak a szilánkok, a megmunkált fa olyan sima, hogy jólesik végigsimítani tenyérrel; a csiszoló körül könnyű, lisztfinom porfelhő, sárga halom gyűlik belőle a gép alatt.

Rezegnek az ablakok.

– Na itt vagyok, Vilmos bátyám! Hogy van, hogy van? – Sinágli mindig siet, telefonál, intézkedik, szalad. – Várjunk csak, várjunk csak! Nem segítene Markosnak? Beállítani a marót meg ilyesmi. Nem nagyon tud kést köszörülni…

Markos hümmög: – Ha nem tetszik Sináglinak, amit csinálok!

– Hát, tudja – mondja Vilmos szelíden –, nem is az. Csak valahová oda kell tenni engem is.

Igaz, ami igaz, Markos még ügyetlenül bánik a géppel. Vagy talán nincs hozzá türelme. Nem mindenkinek van türelme a géphez. A munkához. A legtöbb azt gondolja, jobb mást csinálni. De mit? Talán egyszer ő – Vilmos – is így gondolkozott. Meg akart élni, meg kellett élni, hát elment dolgozni. Csak később jött rá, hogy ez az egyetlen, ami ér valamit. Csak most tudja ezt, öregkorára.

A kés is, ez a kis fémdarab, ez is milyen fontos. Tenyerében tartja, megy a műhelybe, köszörülni. Bekapcsolja a motort, a kő forogni kezd, aztán már nem is látni a forgását, oly sebes. Az olajszag. A fém szaga, amint felmelegszik a kés, szikrát vet a kő. A műhelyben a fekete, zsíroktól átitatott, repedezett satupad szaga. A fenyődeszka édeskés szaga. A koszos, poros égő a lámpában. Még nem tudják. Ezek még nem tudják, még Besztercei sem tudja, pedig már öregszik. Hogyan is tudná Markos? Hát Liza? Ó, Liza soha nem fogja tudni.

Két óra. Sietnek. Özönlenek az öltözőbe. Csapkodják magukra a vizet a tus alatt.

Vilmos ballag az udvaron. Táskája lapos, felakasztja a kerékpár kormányára. Most még öt napig így lesz. Kezén érződik a mosószappan szaga: amint átveti lábát a kerékpár vázán, jobb térde kicsit erősebben nyilall, mint reggel. A város most tele van emberekkel. A boltok nyitva, a kirakatokban színek: dobozok, kelmék, üvegek, táskák – mindig egy kirakat, ajtók, emberek, lábak, cipők. Autók. Cigarettavégek a kövezeten. Járdaszél: bekanyarodik egy szűk utcába, az utcájukba. Házak, kapuk, asszonyok. Vilmos nézi az utca köveit. Ezeket a köveket is ismeri. Régi kövek. Az egyik lapos, a másik domború – jó öreg kövek. Cserreg a rossz csengőtető. Kopik a nikkel a kormányról. Ismeri ezeket a kis fémhártyákat, apránként lehámlanak, és csak rozsdásodik a cső. De ez mind nagyon fontos. A pedál nyikorgása is. Az öreg kövek az utcán. Ez mind fontos.

Milyen nap van ma

Öt órakor már felriadt – minden hajnalon felriad, nem ébred: megrémíti, hogy elmúlt az éjszaka. Álma figyelmezteti; ilyenkor zavaros képek gyötrik, az álmok rohama éri (állítólag másodpercek tizedrésze alatt) – majd valami rettenetes kép: gyilkosság, nyúzott kutya (igen, ez is kísérti) –, aztán felriad.

Csend.

Vagyis távoli zajok, de ez még a csend.

Az esti cigarettafüst kesernyés szaga a szobában – persze, itt a hamutartó az ágy mellett a szőnyegen. Az ablak még sötét, tél van. Nem kell megnézni az órát, érzi, hogy öt óra. A kályha kihűlt, noha még őriznek némi meleget a szobafalak; de az ágynemű külső fele hűvös. (Vagy nyirkos? Lehet, hogy nyirkos a lakás, átfázik a ház a hideg éjszakában.) Még két perc… még egy perc… Ki kell mászni az ágyból. Visszatartja a lehetetlenség. Nem, a lustaság. Ha napja kedvezőnek mutatkozik (oly’ ritkán!), akkor felpattan, ledobja magáról a dunnát, és fütyörészve készülődik. De ma – mint legtöbbször – hiába tesz gyors számvetést, semmi jó nem ígérkezik.

A felesége még alszik – mozdulatlan gyűrődés, eggyékeveredve az ágyneművel. Majd mindjárt felébred ő is. Illetve: felriad. – Jaj, elkéstem! – ez az első szava; mert perceket lopott el a napból, s e percek behozhatatlanok. Készíteni kell a gyereket az iskolába, reggelit csinálni, készülődni – rohanni. Rohanni.

Negyven perc múlva következik ez a rohanás, hat előtt tíz perccel.

A széken a ruhái. Cigarettát kotor elő a kabátzsebéből, kénytelen rágyújtani, hogy megmozduljon a szervezete. A nyelve béna, az ujjai bénák. Meg kell igazítani a haját, nagy csomókba gabalyodott, fáj a hajtöve, ahogy helyretépázza a tincseket.

Ájult álomban aludta át az éjt.

Gyermekük megjelenik a szobaajtóban. Kócos, pizsamája félrecsúszott a derekán. Mezítláb áll, ásít. De a hangja friss. Ő bárhogy erőlködik, nem emlékszik rá, vajon gyerekkorában friss volt-e a hangja ébredés után. Nem emlékszik.

– Nem késem el? – kérdi a kislány.

– Rengeteg időd van.

– Hány óra?

– Nézd meg. Igazán ismerhetnéd már az órát. Tanultátok, nem?

A gyermek nem válaszol, közelebb megy a vekkerhez, nézi. Sokáig nézi.

– Negyed hat – mondja.

A gyermekhez kedvesebben kellene szólni. Ez pedagógia. Hogyan tanulja meg a finomságokat, ha az apja így rámordul? A nevelés: példaadás, semmi más. Ezt egy költő mondta egyszer, akit ismer. Bizonyára igaza van.

– Ne bántsd anyádat!

Az asszony dünnyögve fordul a másik oldalára. Azt hiszi szegény, hogy még alhat.

– De a cipőm – mondja a kislány. – Felvehetem hócsizma nélkül?

– Majd mindjárt fenn lesz, megmondja…

(Néha van ereje viccelni is: – Ébresztő! Reggeli tornára sorakozó! – Tesznek is egy-két tornamozdulatot, s nevetnek.)

A felesége is felriadt. Hát persze. Talán azt sem tudja, hogy reggel van-e vagy este? Jönnek-mennek a lakásban. Hang nélkül. Nekiütődnek egymásnak. Kikerülik egymást. Várnak a fürdőszobára, a vécére. Dörömbölnek.

Ég a gáz; kávészag.

Kinn lassan dereng az ég. Lámpák fénye keveredik a hajnali szürkülettel. Szél fú, látni, az utcán papírszemetet kerget a szél. Hideg van.

– Vegyél fel meleg harisnyát.

– Jó, jó…

A kislány hozza az ellenőrzőkönyvét.

– Most kell megmutatnod? Majd anyád aláírja.

– Majd apád. Neki van tolla.

Ilyenkor eszébe jut, hogyan volt régen. Amikor még gyerek volt. Az apja körülményesen, szertartásosan tudta elintézni az ilyesmit. Kérdezte, faggatta, törődött vele. Az ő apja szemüveget tett fel ilyen esetben, s alaposan végigböngészte az ellenőrzőkönyvet. Ő is elhatározza mindennap, hogy többet fog törődni a gyermekkel. Majd holnap. Majd délután. Majd holnap. Majd karácsony után. Majd jövőre.

– Phű! Forró ez a kávé!

– Akkor ne idd meg.

Jobb, ha nem szólnak. Majd bentről telefonálnak egymásnak délelőtt. Tíz óra felé már kicsit magához tér az ember.

– Már mégy?

– Ha elmegy az orrom előtt a busz, kirúgnak…

– Hiszen már én is…

Mindegy. Az asszony felvette a kabátját, megcsókolta a gyermeket, neki is nyújtja az arcát.

– Vigyázz magadra, szívem.

– Te is…

Becsapta az ajtót. A lépcsőházban hallani a cipőkopogását. Másutt is csapódnak az ajtók.

– Siettek haza? – kérdi a kislány.

– Hát persze, persze…

Mi is lesz ma? Mi is van ma? Valaki jön, vagy valahová el kell menni? Vagy semmi? Az ördög vigye el, talán ma szerda van, nem? Szerda vagy csütörtök?

– Milyen nap van ma?

– Péntek – mondja a gyermek.

Melege van. Annyira kapkod ilyenkor, hogy kiveri a víz. Az utcán aztán megcsapja a hideg, és kész a nátha.

Zsebkendő, tízórai az aktatáskába… Ja, a pénz. Egy húszas.

– Hát légy jó. És vigyázz magadra.

A kislány ott áll a fürdőszobaajtóban, kis fogkeféjével, a szája odolos. Odamegy az apjához, tartja az arcát.

– Siettek haza?

– Persze, persze. Zárd be jól az ajtót.

Talán az asszony még ott van a buszmegállónál? Nem, nincs ott. Néhányan dideregnek. A busz zsúfolt, lökdösni kell egymást.

A kalauz kiabál. Egyszer szólni kellene, szépen, udvariasan, hogy megszégyenüljön. Milyen jogon kiabál idegenekkel? Háború van, vagy mi a fene, hogy így mer kiabálni?! Ámbár lehet, hogy fáradt vagy ideges. Vagy nem szeret kalauz lenni.

Mindenki valami más szeretne lenni. Ő nem? Ő is. Előbb kellett volna meggondolni. Halogattuk a döntést, aztán már nem lehetett választani. Az ember azt gondolja, csak legyen valami foglalkozásom, fizetést kapok érte, aztán majd élek.

Igen, ez a legviccesebb, amikor az ember azt mondja: – aztán majd élek!

De hiszen szeretem a gépeket – gondolja. Ott áll a gépe mellett. – Hiszen szeretem a fát! – Fogja a megmunkálásra váró darabot. A legelsőt ezen a napon. Megnyomja a kis piros indítógombot, felharsog a masina, a tölgyfát ráhelyezi, pattog a szilánk, a forgács kunkorodik, alakul a forma.

Egy faházban kellene élni, az erdőben.

Nyavalyás mozik és könyvek! Olyan hangulatosan tudják ábrázolni az életet, az ember kedvet kap, berendezkedne egy faházban. Vagy a folyóparton. Evezne egy csónakban. Geológus lenne a hegyekben. Meg ilyesmi.

Az ember hagyja magát becsapni, aztán már nem ízlik az igazi élete.

Még egy presszót is úgy tudnak bemutatni, hogy az más, mint a valódi. Megpróbálta már: mozi után beült az egyik presszóba. Kiábrándító volt.

Ámbár moziban látott már műhelyt is, gyárat is. A filmeken látott munkásokat is. Megpróbálta megjátszani a film-munkást. Sehogy sem tudta.

Olyan érdekes életekről olvashat az ember. Meg a filmeken is minden más. Hogy van ez?

Köd

Két napja engedett a fagy, csütörtök este meleg szél támadt, csorgott az eresz, csak a hajnali hideg állította meg az olvadást. Összetöppedt a hó, s azóta fogy, vékony, likacsos jéggé keményedett. Nappal – leginkább délfelé – a hótól szabadult föld sárrá puhul, de amint feltámad a szél, amint tompul a fény, a sárba tiport lábnyomok megszikkadnak, a jéghátakon csorgó vizek megmerevednek.

Gaálné, a szomszédban, a boltból jövet megcsúszott az ajtaja előtti téglajárdában, kékre-zöldre verte az oldalát. Hermina átment, segített Gaálnénak levetkőzni, ólomvizes borogatást tett a zúzódásokra. Hermina nagyon megijedt. Persze: a jég! Csaknem méteres volt a hó, nem apadt el nyomtalanul. Lenn, az országút már száraz, csakhogy az országúton nagy a forgalom, felverték, elpusztították a havat, a jeget, a járművek. De a hegyi utakon?!

És estére köd szállt a Koporsó-hegy felől a völgybe, és köd szállt a folyóról – elborította a falut. Akár a füst: bomló gomolygással szállt lámpától lámpáig az utcákon, mintha kigyulladtak volna a házak. S reggel még mindig ott ült a kertekben, a tetőkön. A hegy nem is látszott.

A jég az utakon – gondolta Hermina. Föntebb még több lehet a jég. Azok az utak a vágatok alján, a lejtőkön, a völgyben még nyáron se jók. Endre eleget panaszolja. És akkor még ez a köd is!

Ismeri Endre autóját. Hatalmas dög. Ha az ember melléje áll, a felső hágcsó ott van a válla magasában. Rettentő, dübörgő állat. Oldala nincs, vasrudak ágaskodnak a plató szélén, láncok csörögnek a vasrudakon. Azokkal erősítik az autóra a rönkfát.

Ezt a félelmes gépezetet Endre vezeti, maga.

Hermina elhúzta a függönyt. A ködben a fák. Fekete fák; a nedves kert, hófoltok a bokrok alatt. A cinkéknek kikötött egy kis szalonnát. Nem látni a cinkéket. Borzolt tollú feketerigó gubbaszt a kőfalon.

Hermina az éjjel Endrével álmodott. Az óriási narancsszínű teherautó nekiiramodott a lejtőn, ő is ott ült a férje mellett a kabinban. Minden tejszínű volt, fehér, átláthatatlan. Az erdő felbukkanó fái között kellett kormányozni a száguldó autót. Endre nevetett, markolta a volánt, ki is értek egy tisztásra. A férje mutatta, hogy sikerült, de váratlanul besüppedt alattuk a fehér mező, s már nem tudtak kiszállni a kocsiból…

A rigó meg se moccan a kőfalon.

Hermina elengedte a függönyt. Magára kapta a kabátját, és átszaladt Gaálnéhoz.

– Ó, már tüzet rak? – állt meg a konyhaajtóban.

– Ha látná, mind megfeketedett az ütés nyoma – mondta Gaálné. – Az a fontos, hogy nem tört csont. Most már jobb lesz.

Gaálné is egyedül volt.

Kávé forrt, az illat betöltötte a konyhát. Bronzedények díszelegtek a polcokon, meg külföldi kávés konzervek, dobozok. A tűzhely fölött angol szövegű falvédő. Az ablak mellett meg lécre feszített térkép. A Földközi-tenger.

– Olyan rosszat álmodtam – panaszolta Hermina. Leült a tűzhely közelében. Gaálné kék köntösben, fésületlen bronzősz hajjal téblábolt. Nem is tekintett föl:

– A férjéről – mondta. Észrevette, hogy Hermina csodálkozik. – Én is szoktam. De talán csak annyi az egész, hogy sokat gondolunk rájuk nappal. Nem akarok hinni a babonákban meg az álomlátásban. Meg is bolondulnék.

– Csak, tudja, rossz, hogy harmadik napja nincs itthon.

– Harmadik napja! – nevetett Gaálné.

– Na igen, tudom – restelkedett Hermina.

A kávészag megnyugtató volt. Kicsit minden egyszerűbb lett.

– Megkínálhatom?

Leültek az asztal mellé. – Törökösen főzöm – mondta Gaálné –, a férjem úgy szereti.

– Elmaradtak a szállítással a hó – miatt magyarázta Hermina. – Hiába, nem tudtak megmoccanni se az autók. Most aztán éjjel-nappal fuvaroznak.

Gaálné a csészéje fölött nézte a fiatalasszonyt. Telt, sima arc, kis orr, duzzadt száj, ijedt kék szem. – Ma hazajön?

– Ma délután. Igen – mondta készségesen Hermina.

– Na látja.

– Igen, tudom.

Szép rend volt a konyhában. Jó mód. Színes dobozok, porcelánok. Hermina a térképet nézte. A térképbe szúrt zászlócskát.

– Hol vannak?

Gaálné nem nézett a térképre. Tudta. – Konstancában – mondta.

– Akkor már jönnek hazafelé?

– Még három hét. Talán. Most már minden este hallgatom a vízállásjelentést. A Duna Turnu-Severinnél… a Duna Apatinnál…

– Jé, én akkor mindig kikapcsolom a rádiót.

– Mindenki kikapcsolja. De nekem tudnom kell. Azt hiszem, elég jó lesz a vízállás. És jég sincs.

– Csak köd. Az utak meg nagyon csúszósak.

– A köd nem számít, csak a Duna mélysége. A tengeren néha nagy a köd. Az uram mesélte, sokszor olyan köd van, hogy a fedélzeten sem látják egymást. Szünet nélkül szól a ködkürt.

– Nem szeretem a ködöt – mondta Hermina. – Akkor történik a legtöbb baleset. És Endrének akkor is mennie kell. Tudja, azok a nagy rönkök. Már az is borzasztó, hogy olyan hatalmas rönköket szállít a kocsiján. Ha valaminek nekimenne, gondolni se szeretek rá, azok mind rá zúdulnának… Maga nem félti az urát?

– Hogy nem féltem-e? – Gaálné mosolygott. – Tizenkét éve vagyok a felesége. Ha összeszámolom, talán hat-nyolc évet éltünk eddig egymás mellett. A többit – a térképre mutatott – ő ott, én itt.

– Jaj, ne is mondja!

Gaálné felemelte a kávéskannát. – Még egy cseppet?

– Köszönöm. Aztán megyek. Lehet, hogy korábban jön ma.

– Mindent meg lehet szokni – mondta Gaálné. Töltött a csészékbe. – Nagyon szeret a tengeren, én meg tudom, hogy ez a dolga. Hagyni kell, hogy a férfiak azt tegyék, amihez igazán kedvük van. Csak így tudnak élni. Miattunk nem hagyhatják ott a munkájukat.

– De azért aggódik érte, nem?

– Amikor a Béke elsüllyedt, borzasztó volt. Ő is ott állt a hídon, és nem tehettek semmit. A San Giorgio beléjük futott. Egyszerűen kettétört a hajójuk. Azóta sokszor álmodom, hogy ott ül a mentőcsónakban, éjjel, a fekete vízen. S ha nem nyugszom meg, felhívom a MAHART-ot. Mindennap tudják, mi van a hajóval. – Kevergette a kávéját. – És várom.

– Mennem kell – mondta Hermina egyszeriben. Felállt. – Gondolom, ma korábban jön…

A köd kicsit oszladozott. Tizenegy óra. Egyedül volt a házban, nézegette az órát. Kettőre talán megérkezik Endre. Jocóval üzenhetett volna. Jocó már az este lejött az erdőgazdaságból, a mozi előtt találkozott vele. – Nem üzent semmit? – Nem – mondta Jocó –, pedig együtt teáztunk a szálláson.

A folyó maga fölé szippantotta a ködöt. Valamennyire már látszott a hegyoldal, a fák közt a fehér foltok. Nincs jég a Dunán. Gaálné október óta egyedül van.

Hallotta a kétórás buszt. A dübörgő hang lenn, az országúton. Csend.

A kapu csattanása.

– Szervusz! – Endre lefejtette magáról Herminát, cseppet nevetve, cseppet türelmetlenül. – Na. Hát hadd tegyem le a kabátomat. Csupa kosz vagyok.

Bakancsosan ki-be járt, felgyűrte kockás ingét a karján, cigarettára gyújtott, a cigarettát az asztal szélére tette, szállt fel a füst; kezet mosott a meleg vízben, sikálta a körmét, a tükörben nézegette az arcát. – Nem borotválkoztam…

– Nem volt semmi baj?

– De, de, eldugult a benzinvezeték. Víz jutott a csőbe, megfagyott, vagy egy fél óráig nem jöttem rá, hogy miért döglött be a motor. – Részletesen elmesélte, mint bajlódott kinn a hidegben a kocsival, a körme majd’ lefagyott. Hermina ott állt mögötte a tiszta törülközővel, érezte a dohányillatot, a benzin- és olajszagot, szerette volna arcát odaszorítani a férfi erős, széles hátához.

– Forralt bort csináltam.

– Na, az jó lesz. Most aztán hétfőig ráérünk.

– Egy csipet borsot is tettem bele…

Endre arca körül a forralt bor gőze. Torkára szállt a borpára, köhögött. Hermina ott várakozott az asztal mellett. – Na, gyere ide… – Ültében átfogta az asszony derekát.

– Vártalak – mondta Hermina. Mondani akarta az álmát is, de meggondolta. Kibontotta a kenyeret a kendőből. Maga alig evett, de élvezte Endre mohó étvágyát. – Kicsit ráhajtottunk – vetette oda a férje; késével lemetszett egy darabot az abált szalonnából, uborkát harapott, kenyeret tört. Hermina nézte, hogy itt van, hogy semmi baj, hogy vele van. Sem a rönkfák, sem a narancsszínű teherautó. Csak ők ketten. Hirtelen eszébe jutott valami. Elhessentette, semmi mást nem akart érezni, csak azt, hogy Endre hazajött. De megint eszébe jutott.

– Jocó azt mondja, valami nő fényképe van a kabinodban.

Nem szerette, hogy kimondta.

– Nő?!

– Egy fénykép. Majdnem meztelen.

Endre tele szájjal figyelt egy kicsit, aztán újra rágni kezdett. Nevetett. – Jocó bolond. Van még forralt bor? Hozzál be egy bögrével a szobába.

Mire utánament, Endre már a díványon hevert, hanyatt. A tűz lángja fel-felvillant a falon. Négy óra volt, sötétedett.

– Ne gyújts lámpát. Gyere ide.

Hermina engedelmesen, kis izgalommal a divány szélére ült. Ujjával Endre arcához ért. A férfi odább húzódott, felesége térdére csusszant tenyere. Az asszony lehunyta a szemét. Most minden nagyon jó volt, mégis eszébe jutott újra:

– Az a fénykép, amit Jocó mondott… Ki az?

Endre felkönyökölt, hogy átfoghassa a vállát. – Dianna Riggs – mondta kelletlenül.

– Nem is magyar?

– Nem. Angol. Filmszínésznő. Baj? – Tenyere az asszony derekához ért; magához húzta. Hermina érezte a férfi szorítását. Utolsó pillanat – most még felüthette a fejét a merülésből. Pontosan akarta tudni, de nem értette. Endre a nyakát csókolta, már mindegy volt, mégis kérdezte, halkan:

– Filmszínésznő? De miért…?

Ami megmarad

A kerítés még a régi, csak itt-ott bontotta meg az idő, a lécek elkorhadtak, kitöredeztek, a diófa is elszáradt (ezen a homokos talajon nem élnek meg negyven évet), csupán az egyik ág zöldell még, s lám, most is tormalevelek bokra növi be a fa tövét. És a betonutacska a házig? Ez már új; sima, színes lapok, a régi durva, szürke, kövecses öntet volt, ha elestem rajta – gyermekkoromban – felhorzsolta térdemen a bőrt, csípős égő fájdalmat okozott. – Ott van, ni! – mondta Géza bácsi, állt a ház előtt, a verandánál, fehér, gallér nélküli ingben, bő cejgnadrágja fölé domborodó pocakjával (nadrágszíja nem is tudom, miként tartotta derekán a nadrágot, hosszú szíj volt, a vége lafogott) – állt a verandánál, kezében locsolókanna, barna szeme az erős, fekete szemöldök alól haragosan villant, dús bajusza mögül morogta: – Ott van, ni! – miközben feltápászkodtam a betonról, és riadtan nézegettem a horzsolás nyomán kiserkent vért. Jött a nagynéném, Géza bácsi felesége. – Jaj, már megint az a beton! – sopánkodott, vitt a kúthoz, lemosni a sebet. – Az a ronda beton! – De Géza bácsi legyintett: – Mondom mindig, hogy lassabban, nem trappban, mint a lovak! – Estefelé lehetett, ilyenkor, alkonyat előtt, amikor Géza bácsi már hazatért a gyárból. Az öt negyvenes HÉV-vel jött, fekete kiskabátban, simléderes sapkában. Vajon mi lett a táskájával? Vasutastáska volt, hasas, két csat fogta össze, abban hordta az alumínium lábaskát, meg mindenféle fahulladékot hozott a gyárból, gyújtósnak, kiborította a konyhaasztalra, s engedte, hadd válogassak közte, szép, kerekre fűrészelt darabkák voltak, simára csiszolt lécecskék, kockák. Róza néni, a felesége, hat órára elkészítette az ételt (estére főzött mindig frisset, hogy a férje másnap abból vihessen ebédet), a nyári konyhában terített. Szótlanul ettünk, ha fecsegni támadt kedvem, Géza bácsi rám szólt: – Magyar ember evés közben nem beszél! – Féltem tőle. Féltem és csodáltam őt. Hatalmas ember volt, testes, mély hangú, kevés beszédű. Jóízűen falatozott, kis őrlővel borsot darált a levesbe, hegyes, zöld, méregerős paprikákat evett, félliteres korsóból itta a kútvizet evés után. Megoldotta a nadrágszíját – na, Rozika – mondta a feleségének –, ez jó volt. Cigarettát sodort a nikkeldózniból, kerekes rézgyújtóval lobbantott tüzet, mindig figyeltem, nem fog-e lángot a bajusza. Felállt az asztaltól, kiballagott a kertjébe a gyümölcsfái közé. A cigaretta szünet nélkül füstölgött a szájában, egészen tövig szívta, a papír sárga lett a nikotintól, akár csak az ujjai – most jut eszembe, a bal keze hüvelykjén a köröm különös alakú volt, egyszer kérdeztem tőle, mi az a vaskos él a körme hosszán? – Megharapta a medve – mondta. Csak később tudtam meg, hogy a fűrészgép vágta el, azóta nőtt ilyenre. Ez is mindig nikotinos volt, mutatóujja és hüvelykje közé fogta a csikket, a parázs már a bőrt égette, amikor végre eltaposta.

Alkonyatkor telemerte a kút melletti víztárolót, abból hordta szét öntözőkannával a vizet virágra, veteményre. Friss, jó szagú lett a kert. Még sötétedés előtt kiült a ház elé a maga készítette kispadra, feltette szemüvegét, és beleolvasott az újságba. Ilyenkor már papucsban volt, drapp kockás flanellmamuszban, a kutyája – Bundi, szép, fehér juhász eb – melléje telepedett, Géza bácsi fél kézzel Bundi fejét cirógatta, az eb szemhunyorgatva, nyakát kissé hátraszegve, nyugalmasan tűrte, szerette gazdáját, nyomában ügetett egész este. Amikor már bezárták a tyúkokat, s Róza néni odabenn a petróleumlámpa fényénél ágyazott (volt villany a házban, csak takarékoskodtak vele) – Géza bácsi Bundival játszott a kertben, tapsolt neki, biztatta: – Fogd meg, fogd meg! – a kutya meg veszetten futkosott a kerítésig és vissza, végig az utakon, az elnéptelenedett baromfiudvarban, lihegve, hálás vinnyogással.

Vaskos, piros csíkos huzatú párnák és dunnák várták Géza bácsit éjszakára. A szobában fényképek lógtak, kettejük ifjúkori portréi, rokonok fotográfiái. Nagy, római számjegyű ingaóra kondult időnként a csendben. Géza bácsi még elszívott egy cigarettát az ágyban, parazsa világított a sötétben. Mire reggel felkeltem, ő már a faárugyárban volt a gépei között. Hajnalban ment, Róza néni a pincéből felhozta a frissen tartott ételt, ebédet mert a csajkába. Géza bácsi nem reggelizett mást, csak egy csésze feketekávét, kevéske rummal. Azt hiszem, reggelizés közben is cigarettázott.

Így élt évtizedeken át. Vasárnap Róza néni templomba ment, ő soha. De nem esett szó köztük arról, hogy miért nem jár templomba. Így volt rendjén. Kilenc órakor fogta a demizsont, és átballagott Csömörre. Vett három liter bort. Amíg a kocsmáros telemerte a demizsont, fröccsöt ivott, és nézte a kuglizókat. Délután mindketten szunyókáltak a hűs szobában, de az estéjük már olyan volt, mint a köznapi: locsolás, sepregetés a baromfiudvarban, korai lefekvés.

Ez a kert volt az övék, az a kis ház ott a fák között. A bukszusok sincsenek már meg, a mézédes szilva is kipusztult. Talán még a szőlők – ezt az útmenti lugast ők telepítették. Csömörön fekszenek a temetőben. Házukban mások laknak, kertjükben más szedi a gyümölcsöt. Ha jól emlékszem, Bundit (végelgyengülésben múlt ki) Géza bácsi a diófa alá temette. Szép kutya volt. Szerette a gazdáját. Azt hiszem, én is szerettem Géza bácsit, noha féltem tőle. – Ott van ni! – mondta, amikor elestem. Nem is sajnált. Pedig szerethetett. Egyszer egy kis talicskát fabrikált nekem. Pontosan olyan volt, mint egy igazi, facsapokkal, a kerekén vasabronccsal. A fészerben csinálta, néztem, hogy dolgozik. Ujjaival végig-végigsimított a fán. Szeme elé tartotta, méregette. A szájában tartotta a szögeket. Két-három csapás a kalapáccsal – a szög pontosan a helyén volt. Szerette a fát. Volt néhány deszkája, léce, kátránypapírral védte.

Nem tudom, hová lett az a kis talicska? Valaki eltüzelhette. Kár. De ez a létra, itt a barackfának támasztva, ez még talán az ő műve. És a pad? Nem, az már nincs meg.

Öt óra negyvenkor jött haza mindig. Leszállt a HÉV-ről, a kapunál várta a kutyája. Sokat cigarettázott. A bal hüvelykjén a köröm… Ilyen emlékek maradtak róla. Hatvan évet élt. Itt járt, ezeken az utakon, cúgos cipőben – nyáron is cúgos cipőben. Semmi különöset nem tett élete hatvan évében. Dolgozott, fát ültetett, lugast nevelt. Gyermekei nem születtek. Háromszáz négyszögöl volt az övé a világból. Azt hiszem, bútorokat gyártott az üzem, ahol dolgozott. Azok a bútorok még valahol ott lehetnek a lakásokban, a nyaralókban, az irodákban. De hát azokon cégjelzés van, s nem az ő neve.

Karlstein felé

Esős időben indultak, Pável az autójával értük ment a szállodához, az Ambassador szolgálatos portása kinyitotta a Skoda ajtaját, meghajolt előttük, már megszokta, hogy borravalót kap Bánkutitól. – Csak úgy szórja a koronákat – panaszolta Bánkutiné Pávelnek a kocsiban. A férje mellé huppant, becsapta az ajtót. – Az előkelő idegen – mondta Bánkuti szigorúan. – Már megint játszik – magyarázta az asszony Pávelnek. A fiú nevetett. Bekapcsolta az ablaktörlőket, esett az eső. – Indulhatunk?

– Legyen szíves, Karlsteinbe! – intett Bánkuti. Hátradőlt az ülésen, kubai cigarettás csomagot bontott, kipöckölt egy szivarkát. Az öngyújtót tegnap vette, Ronson gázgyújtó. Lehet, hogy a gázgyújtó miatt csinálta a felhajtást. Telefüstölte a kocsit. – Meg sem kérdezted, hogy dohányozhatsz-e az autóban – szólt az asszony. – Persze, persze – nyugtatta meg Pável –, csak tessék. – De még nem is reggelizett. Majd megint fáj a gyomra. – Nem reggeliztetek? – Siettünk, nem akartuk, hogy várjon ránk. – Nem vagyunk időhöz kötve – udvariaskodott a fiú. A visszapillantó tükörből jól látta az asszonyt. Keskeny, kreol arc, fekete konty. Hindu nőre emlékeztette. „Talán tegeznem kellene – gondolta Pável. – Nyugodtan tegezhetném, hiszen a sógornőm.” – Tudsz útközben valami jó kis kocsmát? – kérdezte Bánkuti. – Valami romantikus csehót. – Majd keresünk egyet az út mentén – bólintott a fiú. Kedvvel fuvarozta őket e néhány napban, de leginkább a sógornője, Ilma miatt. Az unokabátyja viselkedésében volt valami idegesítő. Mintha unatkozna. Ma meg akarta mutatni nekik Karlsteint. Ilma lelkesedett, de Bánkuti már előre fanyalgott. – Ezek a régi várak semmit sem érnek. Kihalt oduk. Még ha valamennyire rekonstruálni lehetne a régi várlakók életét. De, tudod, a hétköznapjaikat, nem a nagy történelmi eseményeket. Mondjuk, hogy mit főztek az asszonyok, milyen fehérneműt hordtak, a férfiak mit csináltak, amikor nem harcoltak, meg ilyesmi…

– Kár, hogy esik – mondta Ilma –, de nem baj. Szeretem ezt a szép, lassú esőt. – Neked minden jó – méltatlankodott Bánkuti. – Ha éppen havazna, annak is örülnél. – Miért fáj neked, ha örülök valaminek? – Bánom is én, örülj! Csak unom, hogy minden éppúgy jó, ahogy van. – Légy szíves, hagyj békén!

– Csak nem akartok veszekedni? – nevetett Pável. A Vencel tér sarkán ráfordult a keskeny körútra, sűrűsödött a forgalom, a piros villamosok döcögtek. A kocsiablak bepárásodott. – Hoztam egy kis csokoládét – kotorászott Ilma a táskájában. – Tessék, remélem, szereti? – Pável féloldalasan hátrahajtotta a fejét, az asszony a szájába dugott egy mogyorós szeletkét. Figyelni kellett az utat is, a fiú – talán véletlenül – foga közé kapta Ilma ujjait. Érezte az asszony, de nem szólt.

– Te is kérsz? – Bánkuti a cigarettájára mutatott. – Eldobhatnád, olyan gyomorgörcseid lesznek!… – Hagyd már a gyomromat – bosszankodott Bánkuti. – Mindig ezzel jössz.

– Pável, kérem – hajolt előre az asszony –, most mondja meg! Szabad reggeli előtt cigarettázni? Képtelen vagyok leszoktatni. Pável, kérem, maga rendes ember, azonkívül a rokona is, szóljon az unokabátyjára. – Azonnal dobd el azt a cigarettát! – tréfálkozott Pável. Látta, Bánkuti egy pillanatra meghökken, erre harsányan felnevetett. Az asszony is nevetett, előrehajolva, a fiú érezte a Givenchy tömjénes illatát. Három nappal ezelőtt ismerte meg a sógornőjét a prágai repülőtéren. Az unokabátyját tíz éve nem látta. Pedig harmincnyolc után sokszor voltak együtt Kassán, ifjúkorukban. Együtt gyerekeskedtek. Pável úgy vélte, a régi jó pajtás megöregedett. Haja kihullott, szeme körül sok a ránc, noha két év múlva lesz csak negyven. Ilma a harmadik felesége. Az elsővel Pesten találkozott Pável, a másodikkal már nem. Ilmát is csak fényképről ismerte. A Givenchy illata elkeveredett a cigarettafüsttel, ha most ihatna egy pohárka baccardit is, nem állna jót magáért. Fütyörészett. – Emlékszel? – kérdezte hirtelen a bátyjától. – Emlékszel még arra a nagy pajtára, ott az udvarunkban? Meg Pipikére, arra a fekete kislányra Bradovkáéktól. Meg az egész bandára? – Bánkuti arca megenyhült, bólintott. – Mi lett Pipikével? – Pável nevetett. – Férjhez ment, Brnóban lakik, egyszer a vásáron találkoztam vele. Alig ismertem rá. Elhízott, megcsúnyult. Hiányzott a felső metszőfoga. Nem is értem, egy harmincöt éves nő hogy hanyagolhatja el magát ennyire?! – Bánkuti hallgatott. – Ez az – mondta –, mindig ez a vége. Tönkremennek. – Nana! – tiltakozott Ilma. – Ez magára soha nem lesz érvényes – udvariaskodott Pável. – Istenem, mire való ez a magázódás! Idegesít! – Pillanatnyi csend támadt, Ilma is érezte szavaiban az indulatot. – Még nem szoktam meg – mondta csendesen Pável. – Még nem szoktalak meg…

– Az a jó, hogy nem értek semmit ezekből a feliratokból, itt az üzletek fölötti táblákon – szólt Bánkuti. – Tehát hol vagyunk? – Prágában – kezdte Pável. De Bánkuti legyintett. – Azt hiszed, ennek ez megfelelő? – kérdezte Ilma. – Miért, hát hol szeretnél lenni? – Akárhol – mondta az asszony –, csak nem ott, ahol éppen van. – Türelmetlenül, kissé gúnyosan kezdte sorolni: – Ez egy idegen város, talán Európában, talán Ázsiában… nem lehet tudni. Minden bizonytalan. Talán itt élünk már hónapok óta, talán most érkeztünk… Talán ő egy öreg üzletember, én meg egy kis nőcske, akit felcsípett… De az is lehet, hogy a nagybátyám, te meg, Pável a férjem… nem, a szeretőm vagy, és egy kicsit megkocsikáztatjuk. Megnézzük őseink lovagvárát… Ott majd mi egy kicsit csókolózunk, amíg ő nézegeti a régi köveket… – Hirtelen abbahagyta. – Fáradt vagyok. Ma még nem ittam kávét.

– Mi bajod? – nézett rá Bánkuti. Ilma hátradőlt az ülésen, az arca megkeményedett. Kapkodva elővette a napszemüvegét: – Ez a szürke fény megvakít.

Pável komoran ült. Nézte az esős utat. Teherautók húztak el mellettük, a szélvédőre freccsentették a sarat. Szitkozódott. – Kérlek szépen – hallotta az unokabátyja hangját. – Kérlek szépen, Pável, te mit szólsz ehhez? Minden ingerli, ami a kedvemre való. Semmi érzéke az illúziókhoz. Odahaza számokkal foglalkozik, ezek a számok egészen földhözragadttá teszik. Emlékszel a mi nagy álmodozásainkra? Igen, az a pajta! Az volt a mi csodálatos világunk! Pipike azon a pókhálós szánon ült, „Katalin cárnő vágtatott a nagy orosz sztyeppén”, mi meg a katonái voltunk. – Döcögve nevetett. – Te is csókolóztál vele, nem is emlékszem?

– Van itt egy kis kocsma – lassított Pável. – Talán kapunk kávét. Meg tojásrántottát, ánizspálinkát. Megálljak? – Akarod? – kérdezte Bánkuti a feleségét. – Most miért nem szólsz? – Ilma bólintott. – Na, hála istennek! – sóhajtott Bánkuti. Pável behajtott a parkolóhelyre. Az eső még esett, Bánkuti előreszaladt, a fiú bezárta a kocsit. Ilma állt az esőben, feltartotta arcát, napszemüvege elhomályosult az esőcseppektől. Gyere – fogta meg a karját Pável. Az asszony erőtlenül lépdelt. Pável kicsit magához szorította. Erős illata volt a Givenchynek. – Gyertek már! – kiáltotta Bánkuti a kocsma ajtajából. – Remek hely, olyan, mint egy öreg kaliforniai lebuj!

– Szörnyű – mondta Ilma –, soha nem járt Kaliforniában, de tudja, milyen ott egy lebuj. – Gyerekkorunkban is mindig ő volt a nagy kitaláló – magyarázta Pável. – Jópofa volt. – Ó, igen, jópofa – sóhajtott Ilma –, de sokszor úgy érzem, csak egy csíkos öltöny jár-kél mellettem, amiből árad a cigarettafüst… Milyen erős kezed van. Hasonlít egymásra a kezetek… – Kapkodva folytatta. – Eleinte nagyon szórakoztatott az álmodozása. De azt hiszem, ő végül is egyedül akar lenni. Nem panaszképpen mondom. – Persze – bólintott Pável –, csakhogy nagy csapás lenne számára… – Micsoda? – nézett rá Ilma. Pável zavartan nevetett. – Bocsáss meg – mondta –, lehet, hogy rosszul értettem a szavaidat.

– El akartok ázni? – integetett Bánkuti újra az ajtóból. Ilma elindult: – Menjünk. Most belekergült ebbe a „kaliforniai lebujba”. Majd igyekszem, hogy ne rontsam el a kedvét.

Sikorát is

Kattogás hosszan, kemény, rossz hangú kattogás a homályos lépcsőházban és fényvillanások. Dobogó lábak, kiáltás.

– Császár Bélának golyószórója van! Srácok! A Csaszinak!

Császár Béla megjelenik a második emelet korlátjánál. Rövid vászonnadrág, szandál, kockás ing. Terpeszbe áll, kár, hogy a feje födetlen. Valami sisak kellene rá.

– Hű, odanézzetek!

A vadonatúj golyószóró kétkónuszos csöve őket keresi. Császár Béla a korlát mögött markolja a fogantyúkat. És megint az ugató hang, a kattogás, a fénycsíkok.

– Az anyját! Ez valódi!

– Hülye! Tegnap jött a csomagban. A bratyója küldte nevijorkból.

– Nyujorkból, jó?

– Gyertek, nézzük meg!

Robognak fel a másodikra. Csaszi abbahagyja a lövöldözést, figyeli a kiürülő udvart. Fülel. Fél karral átöleli a golyószórót, macskaléptekkel odább megy a gangon, letérdel Virágék szemetesládája mögé. Óvatosan elhelyezi a fegyvert, a csövek a lépcsőfordulóra merednek.

A visítozó gyerekcsapat kibukkan a homályból.

Odasoroz.

– Csaszi! Csak meg akarjuk nézni!

– Juj, ez igazi láng!

– Azt sem tudod, milyen az igazi láng! – Sikora Dodi félrelöki Ágikát, barátságosan, készségesen int Csaszinak, hogy a kicsik le vannak ejtve.

– Állj! – Csaszi most nem lő, de szigorúan markolja a fegyvert. Nem ismer tréfát. A gyerekek megtorpannak, nekiütődnek Sikora Dodinak.

– Teljesen eredeti – mondja Sikora, úgy tesz, mintha rá nem vonatkozna Csaszi parancsa. Könnyedén nekidől a gang korlátjának, zsebre tett kézzel bámulja a fegyvert. – Egészen lekoppintották a valódit – folytatja leplezett izgalommal. – Láttam egy külföldi képeslapban ilyesmiket. Kapsz majd hozzá töltényt?

Császár Béla térdel a szemetesláda mögött, nem barátkozik. A golyószóró dupla csöve lassú félkört ír le, oda-vissza.

– A bratyód küldte, mi?

– Na, mi lesz? – nyafog valaki a lépcsőről. – Mért nem nézhetjük meg?

– Nyughassatok! – rendelkezik Sikora Dodi. Amint támaszkodás közben lábat vált, észrevétlenül közelebb kerül Csaszihoz. Nem akarja feltűnően. Nem akarja, hogy Csaszi rákiáltson. Esetleg. Mert Csaszi most olyan barátságtalan. – Az alkatrészek is megvannak rajta, mi?

– Látni akarom! – siránkozik Zénóka a harmadikról. Göndör, szöszi fejével utat tör a megtorpant gyerekhad között. A többiek is megbolydulnak. – Mit állunk itt? Mutasd meg, Csaszi!

Kattogás, fények.

– Juj!

– Ha ilyen kis hülye vagy, eredj innen. Csak nem félsz?

– Mi lesz itt?! – rendelkezik Sikora. – Ez nem nektek való!

– El a gangról! – kiáltja váratlanul Császár Béla.

– Ne légy már ilyen ronda, irigy kutya! – szorul a falhoz Ágika. – Azért, mert a bratyód nevijorkban van!…

– Nyujorkban – javítja ki megvetően Sikora. Csaszira mosolyog. – Ki sem tudja mondani rendesen.

– Most mit hülyéskedtek?

– El a gangról! – ismétli rekedten Császár Béla. – Kezeket fel a tarkóhoz. Hátra arc!

– Jó – nevetgél Sikora Dodi. – Nagyon jó. Kellett érte vámot fizetni?

Császár Béla meggörnyed a szemetesláda mögött. Két csontos ökle a golyószórón, arca az öklei mögött. Keménygumi fogantyúk. Az egyik cső rövidebb. Acélkék fémtörzs, piros zománc csíkok, fekete elsütőbillentyű. Krrr. Krrr. Kis fények a lövések nyomán.

– Piff-paff-puff! – hallatszik a homályból. – Én is lövök! – A szeplős Brugger kinyújtja mutatóujját, hüvelykje a forgópisztoly kakasa. – Piff-paff-puff!

– Nyírd ki, Brugger!

– A Brugger, a mutatóujjával! – nevetgél Sikora Dodi.

Császár Béla kiegyenesedik, megtörli keze fejével a homlokát.

– Ti már nem éltek. Értitek?

– Nem hallottátok? – nevetgél Sikora. – Kámpec. Végetek van.

– Te is bekaptál egyet – néz rá keményen Csaszi.

Sikora meghökken. De uralkodik magán. – Én is. Jó. Nagyon jó. – Aztán hirtelen: – Brugger, ne üvöltözz már! – Majd a golyószóróját magához ölelő, falnak támaszkodó Csaszihoz: – Most már szabad megnéznem?

– Mondtam, hogy ki vagytok nyírva!

– Mit könyörögsz neki, Sikora? Látod, hogy felvág. Egy ilyen vacakra.

– A Lepke utcában van egy maszek. Annál lehet ilyet kapni.

– Csak, persze, drága.

– Elég disznóság.

– Na, majd pont ilyet kapsz! Vigyázz! Ez kintről van.

– Még véded, amikor nem engedi megnézni?

Kijönnek a lépcsőház homályából, körülfogják Császár Bélát. Sikora ott marad a korlátnál. Csaszival semmi baja nem volt azelőtt. Mindennap kinn fociznak a téren. Együtt járnak moziba. Látták a „Harakiri”-t is, csak azért, mert nagynövésűek. Most meg ilyennel jön, hogy ő is ki van nyírva.

– Elég! – kiáltja Császár Béla. – Ki vagytok nyírva, nem értitek? – Egészen a falhoz lapul, két karral szorítja magához a golyószórót.

– Fogjátok el, partizánok! – kiáltja a szeplős Brugger.

– Nem is ezen a gangon lakik! – Ez megint Ágika. – Kizavar minket erről a gangról, amikor nem is itt lakik. Menjen vissza a harmadikra!

– Eredj vissza a harmadikra, és zabáld meg azt a puskát!

– Golyószórót!

– Egy ilyen vackot. Itt is lehet kapni a maszekoknál.

Csaszi a falat súrolva szökik a lépcsőház felé. A gyerekek még nem nyúlnak hozzá, menekülhet. Beugrik a homályba, lead egy sorozatot. Szandálja csattog a lépcsőkön.

– Utána!

Trappolnak fel a harmadikra. Sikora semleges. Sértődötten áll a korlátnál.

Császár Béla elhagyja a harmadik emelet pihenőjét is, szalad fel a vaslépcsőn a padlásra. Az ajtó zárva. Zsákutca. Riadtan nézi a szűk kanyarulatban feléje áramló csapatot. Itt már nem tud áttörni köztük. Már nem lő. A golyószóró játék, de a srácok most komolyan dühösek rá. Felbőszítette őket.

– Sikora! – kiáltja.

Sikora, lenn a másodikon, elhúzza a száját. (Este majd azt mondja az apjának, vacsoránál: – A Csaszinak golyószórója van. – Egyél – szól majd az apja –, ne fecsegj mindig, gondolkodom. – Az apja mindig gondolkodik, evés közben is. Nem érdekli, hogy Csaszi elárulta a fiát.)

A gyerekek visítozva körülfogják Császár Bélát. A fiú hadonász a golyószóróval, Ágika sikít, jaj, a vállam! Brugger megkaparintja a golyószórót, trappol lefelé. A többiek utána.

Krrr. Krrrrrrr…

Csaszi a padlásajtónál kuporog, valami felhasította birkózás közben a kezét. Nyomkodja a sebet.

Felnéz. Sikora áll a lépcső alján. Azt mondja:

– Szóval, engem is kinyírtál?

– Inkább nézd meg, hová vitték a golyószórómat azok a hülyék!

De Sikora nem mozdul. Nézi a barátját.

– Engem is…

Ingatja a fejét. Elég rossz lesz, Csaszi nélkül, ezután.

Térd fölött hirtelen

A férfi a felesége térdét nézte. Az asszony keresztbe tett lábbal ült, cigarettázott. Nyári ruhájának szegélye felcsúszott combközépig. Pihentek a teraszon, gyümölcslevet ittak, július volt, hőség. Délután fürödtek a tóban, bőrük illatos a víztől és a naptól.

Vékony, talpas poharak az asztalon. A terasz előtt hársfák, platánok. Dús lombok. Fű, sárga homok. Látni a szálló üvegfalát, a parkírozó kocsik zománcán csillogó fényt. A vizet. A víz sima, nyugalmas. Halványzöld, mélyzöld, színtelen pára. Pára rejti a túlsó partot. Szép idő marad. Nyár.

Az asszony piros dobozzal játszott, idegen szöveg a dobozon – külföldi cigaretta. Könnyű füst. Ezüstpapír darabka. Öngyújtó.

Magnóról halk zene.

A férfi nézte a felesége térdét. Fogalmazott. Rendbe rakta a szavakat, hogy pontos, szabatos legyen a szöveg.

A bal térd fölött sebhely. Nem – forradás. Tíz centi hosszú, öt centi széles. De annyi-e? Tíz centi – igen. Egy centiméter ennyi, akkor ez tíz centi. Vagy csak öt? Az ilyesmit soha nem tudtam pontosan megállapítani, mérce nélkül. Talán most is – le kellene mérnem. Lehetetlen. Nem tudná, miért akarom lemérni a sebhely hosszát éppen ma. A házasságunk második évében.

Az asszony a pohárért nyúlt. Ivott. Ízlett neki a narancslé. Mondott is valamit erről, aztán újra elnézett a víz felé.

Ez sem pontos, hogy a bal térd fölött. Felületes fogalmazás. Talán így: a bal térd fölött, a belső combon. Belső comb? Nem jó. Akkor hát: a combbelsőn. Vagy a comb belső részén? Nyolc centi hosszú, két centi széles forradás. Sebhely. Szivárványszínű, vékony bőr fedi. Igen. Gyermekkori maradvány? Micsoda hülyeség? Gyermekkorában szerezte. Az ember szerzi a sebhelyet? Lehet. De inkább így: Nyolcéves korban szerzett seb helye. Foglaljuk össze szépen.

Különös ismertetőjele: A bal térd fölött, a comb belső részén, nyolc centi hosszú, két centi széles sebhely. Ennyi elég? Így biztosan megtalálják? – Ez mindenesetre valami – mondanák a rendőrségen. A padon ülne, a korláton innen. Rövid szavak. Írógépkattogás. Pontosság. Igyekezne pontosan fogalmazni, hogy lássák, milyen értelmes ember.

Az asszony megmozdult, rátekintett kedvesen.

– Milyen szép délután – mondta.

Keresztbe tett lába eltűnt az asztalka terítője mögött. A férfi megkönnyebbült. Végre a felesége arcát nézhette. Mosolygott.

Inter arma

Most aztán láthatod, milyen a katonaélet, a szolgálat, az éjszaka közepén felébredni, csizmát húzni, zsibbadt ujjakkal gombolni a köpenyt, nem akarnak engedelmeskedni a fémgombok, az egyik lazán csüng, csak le ne szakadjon, szép is lenne, ott állni a század előtt trehány öltözékben – ez az öreg szavajárása, nemcsak a harcosokra mondja, de a tisztjeire is, ha lát valami rendetlenséget a felszerelésen, régi, fegyelmezett, kemény katona, mindig elsőnek jelenik meg a körletben, mindig utolsónak hagyja el a laktanyát, te már régen a kerítés menti csapáson ügetsz hazafelé Ritához, mihelyt megszabadulsz a napi munkádtól, mindig csak Ritához, bűntudattal, mert még lett volna dolgod, egy kis ellenőrzés, kiképzési napló, legénységi szabadfoglalkozás, de nem, Rita az első, most is, a házasság negyedik évében, Rita haja, Rita keze – a kettős ágy jobb felőli fészkében Rita haja szétterül a párnán, eltakarja az arcát, elfedi előled, s a fekete hajzuhatag kerítés már, nem érinted meg, nem érintheted meg, hogy kitakard ezt az arcot, egy pillanatra megállnak ujjaid a köpenygombokon, remegés az ujjakban, fekete hajzuhatag-kerítés, nincs többé behatolás rajta, nincs többé a bőr selymes felületén a kezednek helye, a húsos száj látványa, melyen az álom vagy a tettetett álom testízű, szeretkezésízű nedvet táplál, gyomorba vágódó késhez hasonló fájdalmat okoz, lehetetlen, lehetetlen, hogy itt áll a küldönc a verandán, zörren vállán a sátorlap, csizmapatkója koppan a kövön (le-fel járkálhat a növények, Rita zöld növényei: az aszparágusz, a citromfa, a vízipálma, a borostyán, a majomfarka-kaktusz között), lehetetlen, három óra van éjfél után, az ablak mögött vaksötét éjszaka, szemerkél az eső, nyálkás sarat képző, faleveleket rohasztó, novemberi eső, lehetetlen, Rita haja, már csak Ritáé, amiként a keze, a bőre, a lába, az ágyéka, a dereka, a comb csípőbe ívelő vonala, a nap nem érte fehérségű melle már csak az övé, Ritáé, visszavette, visszazárta önmagát önmagába, meg se moccan, fekszik mozdulatlanul, téged meg vár a küldönc, a fiúk már rohangálnak a folyosókon, fegyverállvány, igazítsd meg a köpenyem dragonyát, ki látta a kulacsomat, a kulacsomat, a laktanyaudvar, egymás után sorakoznak a szakaszok, igazodás, igazodás, a küldönc csizmájának patkója a veranda kövén, sietned kell, az öreg nem ismer tréfát, Alexa alhadnagy? igen, mondja a napos, tíz perce küldtünk érte, sietned kell, riadó, riadó, az isten verje meg, csúszós, ingoványos hajnal, lötyög ez a nyavalyás gomb, rá a derékszíjat, jól van, éppen eltakarja, szép is lenne gomb nélkül, Ritának kellett volna felvarrnia, pisztolytáska, a hideg bőr, a kis szíjfülecske, csak ki kell fűzni a fém bujtatóból a fülecskét, a pisztoly rücskös, nehéz markolata, biztosítószeg, hét töltény, hol a hetedik, a csőben, nincs a csőben, kiveszik a tárat, a csövet a világosság felé tartják, beleszagolnak, de ez már nem is fontos, így is jól látni, lőttek ezzel, a küldönc remeg, igen, hallottam a dörrenést, de nem mehettem be a szobába, ott aludt az alhadnagy elvtárs felesége, azt hittem, csak úgy a levegőbe, mondja csak Alexa, mi ütött magába, mi ütött magába, mi ütött magába – nem, nem, biztosan gyávaság, de nem tudod megtenni, valamikor a férfiak megtették az ilyesmit, még a múlt században, még a század elején is, ma már csak Szicíliában, legfeljebb Párizsban a külvárosi utcákon, de nem itt, a néphadsereg tisztje, igen, de a férfi az férfi maradt, a nő meg nő, semmi különbség, ha nem érintheted többé Rita haját, a comb csípőbe ívelő vonalát – milyen szépen megfogalmaztad egyszer, még az elején, Rita örült neki, szépen beszélsz, mondta, olyannak látom magam, amilyennek elmondtál, egy katona, nem is gondoltam, hogy egy katona ilyen gyöngéd, tehát te tanítottad önmagára, te nyitottad fel a nőségét, magadnak akartad, a helyőrségen kapunk lakást, bebútorozzuk, katonafeleség leszel, sietek hozzád, sárosan, porosan, agyonfagyva, sietek, te vársz, szép vidék a hegyek között, megtanulsz síelni, mind magadnak akartad ezt, azért mondtad, tetszett a keze is, az illata, nappal a haja illata, a nyaka illata, szeretkezés közben az illata, ezt is mondtad neki, nincs még egy ilyen nő, mint amilyen te vagy, Rita, te ébresztetted nősége tudatára, fel kellene rázni, ne aludj, elmegyek, elmegyek, nem látod, éjjel van még, kinn az a piszok eső, két nap, harminchat kilométer, megmondta az öreg, nem, ez lehetetlen, most, éppen most itt hagyni, szabad prédának, de talán éppen ennek örül, ezért tetteti az alvást, vagy ami még rosszabb, tud aludni valóban, azok után, hogy te mindenre rájöttél, hogy megtaláltad a levelet, micsoda alak, uramisten, micsoda nyálkás szavak, undorító, fekete pisztolycső, semmi az egész, meg kell húzni a billentyűt, feldobja magát, rád mered, talán hangot is ad, sikoltás, vagy csak egy nyögés, filmről ismeri az ember az ilyesmit, legtöbbször vér is alig van, azelőtt megtették a férfiak az efféle nőkkel, a bíróság se vette másnak, féltékenységből történt emberölés, olyasmi, mint az önvédelem, kinyírni az árulót, legalább védekezett volna, hogy igen, aljasság, de ehelyett csak az a makacs tagadás és hallgatás, hogy félreértés az egész, képzelődés, egy régi ismerős, akivel kellemesen el lehet beszélgetni, szegény fiú, szüksége van rá, persze, mindenkinek szüksége van mindenkire, de a szövetség, a fogadalom, a hűség, az igazság, mindenfélét mondtál, most, két vagy három órája hagytátok abba a terméketlen egymásgyötrést, a cigaretták füstjétől savanyú a szoba levegője, rossz a légzésed, harminchat kilométer, ezt is a fenébe kívánod most, menni kell, intézkedni kell, harci feladatok, honnan szedte Rita azt a lehetetlen alakot, tetszik neki, szerelmes igazán, vagy csak elkapta az őrület, ragály más asszonyoktól, hogy itt pazarlod az életedet, amíg ezek (a férfiak) élik a maguk világát, egyik nő a másik után a falvakban, városokban, ez a hisztéria kapta el, vagy valóban más kell már neki, valami hiba csúszott a dologba, kideríthetetlen, kiismerhetetlen, kopog a küldönc csizmája a verandán, három óra négy perc, az öreg már stopperral méri az időt, hol van Alexa alhadnagy? a fekete hajzuhatag a párnán meg se rezdül, gyűlöletes ez a nyugalom, pimasz mozdulatlanság, a pisztolytok lehúzza a derékszíjat, a rézcsattól egy tenyérnyire, ezt pontosan tudod, még a tisztiiskoláról, nem vagyunk cowboyok, hogy a seggünket verje a colt, hol a kesztyűd, három óra öt, a sátorlap kinn van a fogason, Rita meg se moccan, be fog menni a délelőtti busszal a városba, az a szemét Három macska eszpresszó, az a szemét hely, egymáshoz ér a térdük az asztal alatt, a pasast is ki kellene nyírni, valamikor nem volt pardon, összekaszabolták az ilyet, az érzelmek nem ismertek kegyelmet, biztosan a nyári tábor idején szedte fel valahol Rita, csakhogy egy asszony nem unatkozhat, mi az isten lenne háború esetén, ha kinn lennél a fronton, hiszen erre is van egy sereg undorító példa, nem akarsz szólni Ritának, hogy mégy, nem alázod meg magad, hogy köszönést csikarj ki belőle, vagy fogadalmat (amit tegnap sem tudtál), hogy ne találkozzék azzal, három óra hat, a percek keresztülszántanak rajtad, most mindjárt beszakad a ház, üvöltened kellene, a kislámpa fényköre az esti beszélgetésre emlékeztet, ott hevernek a tálkán a cigarettavégek, gyomorgörcs, a tehetetlenség biztos jele, a comb vonala, ahogy a csípőbe ível – erre gondolsz hülyén, a legrosszabb, amire gondolhatsz, megrándul a gyomrod, okádhatnékod támad, torkodat marja a gyomorsav, nem, nem oltod el a kislámpát, hadd égjen,

mehetünk, alhadnagy elvtárs? a zseblámpa pászmájában csillog az eső, a katona követ, tisztes távolban maradva, nem is bánod, nem tudsz beszélgetni, az eső becsordul a sátorlap és a köpenyed gallérja mögé, tíz lépés, és sáros a csizmád, ezt még most se szereted, ma sem, a piszkos lábbelitől az az érzésed, hogy bemocskolódtál, az idegesség a bokádtól kúszik fölfelé, az istenit ennek a zseblámpának, tocsog utánad a katona az esőben, azt hiszed, látja rajtad az egész Rita-ügyet, nincs rosszabb, mint egy másik férfi sajnálkozása, megvetése, mert az első dolog a megvetés, lám, a szerencsétlen, nem tudta megőrizni magának az asszonyt, rámordulsz, ne bóklásszon itt mögöttem – szegény fiú nem érti haragodat, de engedelmesen szaporábbra fogja lépteit, restelled magad, hiszen hogyan is tudhatna valamit, képzelődsz, most már ez következik hát, a gorombáskodás, a gyanakvás, mocskos vagy a sártól, a sártól? fogad között sziszeged a szitkokat, a katona azt hiszi, a riadó miatt vagy ilyen harapós, felbátorodik, tizenkilenc éves kölyök, hát ez elmaradhatott volna, alhadnagy elvtárs, kockáztatja meg az együttérzést, de rosszul számít, kioktatod, ne kritizálja a parancsokat, végképp elromlik a viszonyotok, pedig abban a pillanatban, amikor beáll a rideg csend, váratlanul éppen egy jó szóra áhítozol, honnan a csudából ez az ötleted – a fiú arcába világítasz, rebben pillantása a hirtelen fénytől, elkapja tekintetét, maga se borotválkozott, mondod a lehető legmelegebb hangon, ahogy csak telik tőled ebben a percben, de a katona már óvatos, azzal védekezik, hogy éjszaka van, persze, mondod, de hiszen látja, én is, majd kapunk a szőrös pofánkért, mutatod suta nevetésed a magadra irányított lámpafényben, a fiú hallgat, nem akar bajba keveredni, csapdát sejt, miért van szükséged ilyen sületlenségre, tiszteletét, barátságát egyaránt eljátszhatod, holott éppen ezt akartad kicsikarni, jobb, ha hallgatok, gondolod, érzed, még egy mondat, még egy rossz mozdulat, és hatalmába kerít a zavar, nevetségessé válsz, pedig ettől félsz most leginkább, össze kell szedni magad, szoros derékszíj, sapka, köpeny – sőt sátorlap, csizma határol, ebben a zárkában vagy most, ebből nem szabad kiengedni magad, Rita felébredt, ég a kislámpa, kényelmesen szétterül az ágyon, készül a háborítatlan alvásra, a hálóinge félrecsúszik a vállán, a vállad is szép, mondtad neki mindig, a vállad is szép, mondja neki az az alak, hé! – micsoda kiáltás volt ez, tőled szökött a csendbe, az esőbe, a fiú felkapja a fejét, nem szóltam, mondod elvörösödve, csak csúszik a sár, ijedten fülelsz, azt akarod meghallani, hangosan beszéltél-e az imént, mintha bizony (ha fennhangon idézted volna Ritát) szavaid még itt keringenének a hajnali sötétben, a felszerelést fogom ellenőrizni legelőbb, mondod magadban keményen, összeszorítod a szád, hogy ezzel talán a gondolataidat is megzabolázd, ez itt a laktanya kerítése, fények, reflektorok, autómoraj, a hátsó kapunál topogó őr tiszteleg a fegyverével, jól van, Alexa alhadnagy vagyok, az őr köszöntött, sáros a csizmám, mocsok sár, a térdemig ér, a számig ér, Rita nem hogy könyörgött volna, hogy bocsáss meg, cudarul makacs volt, honnan származik ez a makacssága, a nők önvédelme, a nők egymás közt, a vihogás, a sustorgó beszédek a férjekről, minek ez, micsoda megaláztatás nekik is, nekünk is, hát nem lehet másként, csak kijátszva egymást, nem lenne szabad összeengedni őket, valamelyik felbiztatta Ritát, valamelyik kielégületlen dög, nana, szedd össze magad, Rábi őrmester jön két katonával, lőszert vételeztek, sátorlapjuk úszik utánuk a reflektorfényben, a fiúk már gyülekeznek, a küldönc engedélyt kér, hogy felmehessen a körletbe, igen, menjen, egyedül vagy egy pillanatra, megállsz a laktanyaudvaron egy három és feles Csepel mögött, a teherautónak jár a motorja, csörömpöl a motorháztető, durrog a kipufogó, a bűzös motalkó az orrodba vág, jól van, motalkó-szag, valahonnan vezényszó, tehát sapkád, köpenyed, csizmád keretébe foglalva, Alexa alhadnagy, bevonultál a laktanyába, most csak lépj jó erősen, erősen az esővíztől csillogó udvar földjére, Rita, nem, semmi Rita, mély lélegzet, így, így, kifújni a levegőt, máris felenged az újra támadt gyomorgörcs, előre, lépés (jobb láb, bal láb) – meg kellene figyelni, hogyan lép az ember, de akkor menten összezavarná a lépteit, csak így tudunk menni, oda se figyelve,

az alagsorból jönnek fel a fiúk, megkapták a lőszert, húzd meg a szíjat itt hátul, a fene egyen meg, vigyázz azzal a golyószóróval, Vincze itt van? Vincze, felállni, felállni, az esőben érzed a köpenyek és a szíjak nehéz, ázott szagát, a fegyverolaj bűzét, kapcák rendben legyenek, ne halljak nyafogást, húzza meg a bokaszíját, ne imbolyogjon, Kapus, ne imbolyogjon, majd alszik, ha leszerelt, kié ez a kulacs itt a földön, vegye már fel, kiskatona, mert ha én veszem fel – ezek a hangok belőled törnek fel, hallod a hangodat, egy oktávval lejjebb, állapítod meg, szerencsére nagy a nyüzsgés, a válláról a hálóing, megcsikordul a fogad, jól van, esik az eső, az eső, ne féljen az esőtől, Mayer, a katona nem fél az esőtől, húzza ki magát,

a morajlás elhal, csend, egy másodperc, két másodperc, az eső halk permete a rohamsisakokon, a sátorlapokon, három másodperc, micsoda csend, a sorok egyenesek, nem moccan senki, amióta elhangzott a vezényszó, az öreg éles kiáltása, kemény biztonságos hang VIGYÁZZ! a V után az I hang majdnem a fergeteg sivítása, a GY lágyságában is súlyos, az Á íj pattanása, a ZZ-k, megsokszorozódva minden mozgást megmerevítenek, négy másodperc, szegletben, vonalban, átlóban szabályos sorok, rend, rendek, hadrendek, a legénység élén a tisztek, az öreg szemüvegén lecsordul az esőcsepp, csillog a vizes sisakokon a fény, az öreg még a sátorlapját is úgy tudja viselni, mintha első osztályú szabó műhelyéből került volna ki, egyenesen az ő méretére szabva, moccanatlanul áll kifogástalan öltözékében, hallgatja a csendet, ezt szereted benne, a forma, a hivatás szabályainak rendíthetetlen tiszteletét, magad is kiegyenesedsz, a tekintetét keresed, csak egy pillanatra akarsz belekapaszkodni, fél fejjel alacsonyabb nálad, a bal arcán forradás, egy golyó nyoma, most látod igazán, ebben a nagy árnyékokat vető világításban ezt a sebhelyet, szakáll nem nő a helyén, talán a csont is roncsolódott akkoriban, ha tíz centivel feljebb talál a német golyó ott a szlovák hegyekben, erre gondolsz, és ezen kívül is még hányszor találkozhatott a halállal, állsz az egység előtt, keresed az öreg tekintetét, egy emberét, akit már megérintett a felfoghatatlan mélység szele, de aki még most is ilyen moccanatlanul, türelmesen tud állni itt az esőben, a legénység, a tisztesek, tiszthelyettesek és tisztek előtt, a reá bízott emberek és javak felelősségében, élvezve a vigyázz vezényszó után beálló csendet, fegyelmet, akaratának eredményét, nézed ezt a már-már szerzetesi képességekkel rendelkező, idős tisztet, a parancsnokodat, kutatod a néma másodpercek áhítatában, hogy honnan meríti erejét, fáradhatatlanságát, lelkesedését – hiszen magad is erre törsz, erre törtél, ilyen katona akartál lenni a csapatszolgálat, a tisztiiskola óta, s amikor idevezénylésed első napján megismerted, ahogy kezet szorítottatok, ahogy hellyel kínált, a mozdulatában, a hangjában, a szemvillanásában, tartózkodó, mégis kedélyes mosolyában, testtartásában felismerted a képet, mely addig kirajzolatlanul, csak felködlőn élt benned leendő önmagad képeként, s noha soha nem akartál az utánzás gyarlóságába esni, mégis, olykor észrevetted, hogy az ő hangján szólsz a katonákhoz, az ő fegyelmével élsz át napokat, a kiképzés fáradalmait a tőle ellesett szívóssággal vészeled át, de Rita, Rita mindig belekapott ebbe a szépen építgetett vázba, amire majd a betetőzendő épületet szántad, önmagad végső megformálását, belekapott, szétcibálta, s te engedted játszani, mint egy gyermeket, önmagad s leendő önmagad adtad neki játékszerül, nem hitted, hogy ronthat rajtad, vagy legalábbis nem vetted komolyan Rita veszélyeit, képtelen voltál dönteni, hogy mi fontosabb, nőségének engedelmes kiszolgálása, vagy annak a képnek a megteremtése, ami egyetlen célod volt, amióta felöltötted az egyenruhát, s míg te elhanyagoltad a fontossági sorrendet, Rita nagyon is tudta, hogy mi az, ami számára elsődleges, fel sem fogja, tehát soha nem is fogta fel, hogy mit kockáztattál, amikor reá bíztad magad, amikor kisajátított szeszélyei kiszolgálására, de te ezt nem tudtad, hogyan is tudhattad volna, nem értünk a nőkhöz, öregem, a nő egészen másfajta lény, különösen, ha nincs valami rendes, igaz elfoglaltsága a világban, ami emberként is kielégítheti, ez a legrosszabb, komolyan, ez a legveszedelmesebb, most már te is látod, Rita alkalmatlan, hogy hivatásod segítője legyen, nem felrepít, de lehúz, nem is ismeri igazán férfiúi hivatásodat, csupán a férfi kell neki belőled, a másik, az pedig semmi, férfi van sok, ezer és ezer, aki megfelelhet Ritának, vagy bármelyik nőnek, s ebben nincs megállás, tehát Rita nem a te szükségletedet fedezte fel, ebben te is hibás lehetsz, valahogy határozottabban meg kellett volna ismertetned az úttal, amit be akarsz járni, míg olyan nem leszel, mint az öreg, restellted talán, vagy magad sem tudtad hogyan magyarázd meg neki, de lehet, hogy hiába magyaráztad volna, egy nőnek az ilyesmit meg kell éreznie, csak azzal lehet együtt élni, aki ezt megérzi, magyarázatok nélkül felfogja, hogy mi a szolgálata, a szolgálata, ami esetleg kényelmetlen, fárasztó, olykor hátrányos, de embernek való, végtére a nő is ember, a fene egye meg, a te szolgálatod se könnyű, de mit érnél enélkül, valamilyen szolgálat nélkül, mit ért volna az öreg élete, ha egyszer valamikor visszariad, elfárad, engedi, hogy elfáradjon, hat másodperc, a csend mélypontja, megtöri a Csepel teherautó újra feldübörgő moraja, indulnak a 75-ös páncéltörősök, fröcskölik a sarat, Rita, Rita, Rita, mit lehetne tenni, utolsó perc, hogyan lehetne megszökni innen, nem hagyhatod ott Ritát, szabad prédának, gyomorgörcs, összeesni, vagy mi, de akkor bevisznek az ezredorvoshoz, nem, marhaság, semmi esetre sem, csak még nagyobb szégyen, egymás után morajlanak fel a Csepelek az országúti emelkedőnél, hét másodperc, mindjárt indultok ti is, Rita, mit lehetne tenni, hazaszaladni, megragadni a vállát, és kirázni belőle a lelket, Rita, hogy képzeled ezt az egészet ezentúl, nem látod, mennem kell, miért nem szakad meg benned valami, a fene a makacsságodat, hörögnek a Csepelek, megbillennek a 75-ös lövegek a fordulóban, reflektorpászmában állsz, csizmád alatt ég a föld, micsoda tűz, legalább már indulnátok, menet a sáros úton, át az erdőn, 456-os kiszögellési pont, észak-északkelet, az ellenség Zs. alatt beásta magát, Rita csak nevet idegesen, ellöki a karod, hát nem érted, nem érted, hajtogatja, nem tettem semmit ellened, ez a legrosszabb, megfoghatatlan, a nő megragadhatatlan, ha úgy akarja, sziszegő, védekező, sarokba szorított állat, valamit kitalált, ami az ő vélt joga, védi, tiltakozik, hazudik, csal – és el se takarja a testét, rá kellett volna zárni az ajtót, nevetséges, nevetséges, elég rohadt dolog, az öreg vajon mit tett volna, ő hogyan csinálta, soha nem mesél semmit a feleségéről, soha nem beszél a nőkről, egyszer, a jelenlétében, szóba kerültek efféle históriák a tiszti klubban, felemelte száraz bőrű kezét, önök, remélem, nem lennének hajlandók az emésztésükről beszélni, hiszen még nem öreg trotlik, mondta bántás nélkül, udvariasan, kérem, értsenek ebből, ez jut most eszedbe, a nyolcadik másodpercben, amikor az utolsó Csepel is kihajt a kapun, s felhangzik az öreg parancsa az indulásra, a hangba kapaszkodsz, mert nem sikerült elkapnod a tekintetét, amire pedig most különösen nagy szükséged lett volna, a hangját kapod el gyorsan, mely a sorok fölött száll, te fölötted is, levezeted a talpadig, mint egy villámhárító az elektromos kisülést, ütése átmegy rajtad, megtisztít, előrelendíted a lábad, indítod az egységet, menet utánam, megzörrennek a felszerelések, trapp, trapp, víztócsa egy gödröcskében, a jobb szélső sorból mindenki beletoccsan, ez még csak a kezdet, fél négy, nyirkos hideg, sötétség, 456-os kiszögellési pont, a fegyvereken az eső fénye a reflektorok alatt, táborkapu, bal, jobb, bal, jobb, bal, jobb, tisztelgés, két kilométer az országúton, azután jobbra az az ösvény a nedves őszi levelek között, cserjék, kinyúló ágak, csúszós avar, a fiúk még frissek, csörtetnek a bozótban, mint a medvék, ne maradjunk le, tartsanak össze a rajok, Kapus melléd ér, fejed lehajtod egy gally miatt, Kapus lélegzetét érzed a tarkódnál, a köpeny ázott szaga, avarszag, egy kő, ketten is megbotlanak benne, nézzenek a lábuk alá – hála a kőnek, ez a figyelmeztető hang már a te hangod, amit megszoktak a fiúk, a parancsolás személytelen hangja, munkahang, nincs benne Rita, nincs benne a megzavarodott Alexa alhadnagy, de még más, mint az öregé, az ő parancsai a személyiségéből fakadók, s nem neutrálisak, ezt is el kell érned, hogy ne csupán a kötelességedet teljesítsd, de művé magasodjon a munkád, megidézed az öreget, akit nem látsz a sötétben, megidézed térképtáskáját, foszforeszkáló stopper karóráját, száraz bőrű kezét, kicsit nyújtott, nyugodt lépteit, még csak szerep, ahogy magad is megfeszíted a vállad, belenézel a fiúk arcába, de ez a szerep most a segítségedre van, Rita ágya, kitakart meztelen válla, hajzuhataga lassan ellibeg a fák közül, foszladozik, érzed végtagjaidban a menetet, az erőkifejtést az emelkedőn, érzed a testedet, az izmaidat, előtted, mögötted a legénység sorait, a néma kaptatást fel a hegyre, a fegyverek súlya alatt a mellkasok halk zihálását, érzed a csapatot, amibe te is tartozol, a csapat megy a kijelölt úton a kitűzött cél felé, hajnal, novemberi hajnal, elrejti az erdő a sereget, vízcseppek a hervadó lombokról, hiszen szereted az erdőt, gyermekkorodban a h.-i vadaskert, az öt tölgyfa tisztáson a faház, erdész, favágók menedéke, padlótlan, a földjén vizelés nyoma, enyhe húgyszag, mégis rendes kis faház, nagy retesz az ajtón, a tisztás szélén erdei kocsiút, János bácsi a szekérrel, szalonnasütés, vörös szőrű róka a hurokban a páfrányok között, az irtásokon ölfarakások, bükk, cser, szil, tölgy, vadkörte, gyertyán, őznyom, vadászles, a favágók megpökdösik a tenyerüket,

cigarettaszünet, rá lehet gyújtani, nem ízlik a cigaretta, a füstje köhögtet, persze, az a rengeteg bagó az este, a legénység csoportokba verődik, vörös kis parazsak a sötétben, mintha csitulna az eső, talán eláll, lehet, hogy a nap is kisüt virradatkor, 456-os kiszögellési pont, az ácsozat már kirajzolódik a szürke égre, a nap kelte 06.48-kor, még több mint két óra, addigra már Zs. alatt lesztek, az első támadás, tüzérségi össztűz, páncélosok rohama, a falu átfésülése után az ellenséget üldözve irány a T. pusztai major, az öreg egy kis dombon áll, zseblámpáját a térképre irányítja, a fény megcsúszik a celluloid sima lapján, zöld és barna foltok, fekete és piros vonalak, van valakinek kérdése? úristen, mintha az eső sem érte volna az öreget, van valakinek kérdése? ön hogyan viselkedett volna, őrnagy elvtárs, ezt akarod kérdezni tőle, ön mit tett volna, ha a felesége, hiszen ismeri Ritát, ön mit tett volna, a foszforeszkáló számlap a stopperen, mintha az eső nem is érte volna az öreget, áll a dombon, közelében a katonák csendesebbre fogják a beszédet, akkor hát indulás, mondja a tiszteknek, ön mit tett volna, kérded tőle némán, amint feltekint, elkapja révedő pillantásodat, valami baj van, Alexa? – mint ahogy a történelemtanárod fogta át vállad az iskola folyosóján, apád halálakor, azon a napos, januári délelőttön, a mennyezetig érő ablak előtt, csakhogy akkor még ifjú voltál, szükséged volt egy olyan erős, dohányillatú kéznek a szorítására, ami az apádéra emlékeztetett, akkor még nem kellett restellni a riadalmadat, hogy megijedtél az élettől, hálás lehettél a vállszorításért, a januári csillogó hó embertelenségét máris nem érezted a kivetettség mezejének, de most már férfi vagy, katona vagy, önmagadért felelő, embereidért felelő, hivatásodért felelő, most már nem fogadhatsz el oly’ könnyen segítséget, ha vinni akarod valamire, ha olyan akarsz lenni, mint az öreg, valami baj van, Alexa? pedig jó lenne megmondani, jó lenne megszabadulni kissé a feszültségtől, ám ki tudja, hátha erre van szükséged, hátha az öregnek is ilyesmire volt szüksége ahhoz, hogy kemény legyen, határozott legyen, erőt sugárzó legyen a nagy, fehér ablak az iskola folyosóján, a történelemtanárod dohányillatú keze, az ifjúnak kellett az a kéz, hogy az erőt bírás ösvényére vezérelje, de a férfinak már nem jár, nem jár mindig, életünk végéig nem jár, elmúlt az az idő, valami baj van, Alexa? semmi, őrnagy elvtárs, csak a feladaton gondolkodom, ami hazugság is, meg nem is, tehát szerencsés hazugság, élesedik az elme a virradat közeledtével, az öreg még néz egy kicsit vizsgálódva, lehet, hogy beléd lát, erre is volna képessége? – minden bizonnyal, restelkedve sarkon fordulsz, kellő lendülettel, hogy ne lássa rajtad a zavart sietség, a menekülés jelét, már örülsz is, amikor két-három lépéseddel beleveszel a hajnal előtti sötétbe, tartottam a szám, gondolod, s már ez is valami, hisz’ nem a nevetséges, a férfira oly megalázó helyzet feltárásától féltél, az öreg nem olyan, mint a többiek, nem csillanna szemében a gúny, azért örvendsz, mert megálltad a próbát, hallgattál, ha nehéz volt is, jobb így a fiúk előtt is, némi önbecsüléssel tudod kiadni a parancsot a tovább vonulásra, Szabó, vegye át a golyószórót Niedermanntól, nézzenek a lábuk alá, a teremtésit neki, orra buknak a gyökerekben –

de ezek a hangok inkább barátiak, férfiak vagyunk, az erdő tele van férfiakkal, fegyvert cipelnek, csörtetnek a bozótban, hegyről le, ez se kutya, tartani a szerelést a váll és a tompor izmaival a csúszós avaron, lefelé, kissé hátradőlve, fárasztóbb sokszor, mint felfelé kapaszkodni, rángat a mélység, taszít a lendület, tíz perc – a lábak remegnek, a vádli megfeszül, az inak húzódnak, pedig ezek még csak az első órák, Zs.-nél támadás, délre el kell érni a T. pusztai majort, este G.-ben, a hegyi faluban beszállásolás, mindössze három és félórás pihenő, reggel kilenckor újabb támadás, Niedermann görcsösen markolja a golyószórót, hotelportás, németül és franciául beszél, a viselkedése kifogástalan, biztosan jó hotelportás, Szabó zeneszerzőnek készül, Kapus villamoskalauz, de mindez most nem számít, katonák, ereszkednek lefelé a lejtőn, elállt az eső, még szerencse, hajnali szél támad, felkapja az avar illatát, a fonnyadó lombok fanyar szagát, a földszagot, talán szétcibálja a felhőket, száradnak a köpenyek, a csizmák, itt vagyunk együtt, gondolod, férfiak, akiknek menni kell a lucskos erdőben, gally roppan, ágak csapódnak az arcokba, egészséges káromkodás, felzárkózni, ne maradjon le, ne csörömpöljön, mint egy cirkuszos –

az első házak, kis település az erdő szélén, az egyik ablakban fény, árny vetül a függönyre, kerítés postaládával, kifeszített dróthuzalon lánc csörren, ne a kutyával haverkodjon, felzárkózni, felzárkózni, két hosszú sor az út mentén, jobbról is, balról is, a füves árokparton halkan dübögnek a léptek, még csak hat kilométer az indulás óta, észak-északkelet irányba, harminc még hátra van, imbolygó árnyalakok a pirkadatban, az ég alja meghasad, vörös fény, ott már eloszlottak a felhők, az út makadámba torkoll, útjelző tábla, az első ébredő madarak, világosodik, a makadám két partján a katonák hullámzó menete, nem kell lépést tartani, kis kitérők a zúzottkő prizmáknál, menet, menet, menet, rosszan csizmád alatt a kő, ezek a te lépteid, ezekre kell majd emlékezned mindig, a megtett kilométerekre, a menetekre, a feladatokra, a sikeres feladatokra, mint ahogy Niedermann-nak a hotelportásságra, Szabónak a megkomponált muzsikára, Kapusnak a villamosokra, a fiúk elmennek, leszerelnek, szétszélednek, de valahol majd mindegyik azt csinálja, amit te, azt kell tennetek valamennyiőtöknek, elvégezni valamit jól, pontosan, szépen, ez az egyetlen, amire nagyon figyelj, hogy legyen mire emlékezned, Ritával, Rita nélkül, a dolog ugyanaz –

mély huppogás, torkolattüzek, a tüzérség már lövi a feltételezett ellenség állásait, pirkad, látni a felhőket nyugaton, keleten világos az égbolt, kirajzolódnak az arcok, Zs. felől megérkezik a parancsnoki terepjáró, Tánczos tizedes jelentkezik az őrnagynál, az öreg mond valamit Benedek főhadnagynak, beszáll a kocsiba, torkolattüzek, megkezdődött, kukoricás az út mentén, eltakarja a falu házait, a szárakon, a letört csövek helyén, kis csuhécsomók, a föld fekete a nedvességtől, gyenge fény éri a fák hegyét, templomtorony, fehér házak, kerítések, vegyesbolt, egy parasztasszony a kapunál, nézi a libasorban vonuló katonákat, néz téged, hová, hová, inted, hogy előre, elkísér a tekintete, az öreg a terepjáró hágcsóján áll a templom előtti téren, találkoznak a századok, az iskola udvarán konyhakocsik, előbb az első szakasz, Rábi őrmester vezeti őket, a fiúk tartják a csajkát, éhesek, süt a nap, egy óra pihenő, Benedek főhadnagy cigarettával kínál, elfogadod, már jólesik a füst, nekidőlsz az iskola falának, sárga fény, sárga fák a téren, fahíd, enyhe zsibbadás a tagjaidban, combcsontod táján nyilamlás, hát nem erre az útra készültél fel az este, az biztos, de valahogy majd csak lesz, átjöhetnétek a feleségeddel – Benedek főhadnagy beszél hozzád, felkapod a fejed, nem, nem tud semmit, nem úgy mondja, régen voltatok nálunk, Kata szeretne römizni, de hát kettesben – persze, persze, mondod, de arra gondolsz, indulhatnátok már, mit mondjál ezeknek, hogyan lehetne elintézni, talán ha Rita hazamenne az anyjához, de akkor is, egy idő után kérdenék, hol van, milyen igaza van az öregnek, hogy négy fal közé zárja a magánéletét, ezt is meg kell tanulnod tőle, Benedek várja a választ, ez aztán megalázó helyzet, úgy tenni, mintha elengednéd a füled mellett a szavait, pardon, mondod, keresek egy bizonyos helyet, még mosolyogsz is, hogy ilyen jópofa vagy, otthagyod, esetlenül téblábolsz az iskolaudvaron, azt hiszed, mindenki nézi, mit csinálsz, hogyan mórikálsz, még a vécébe is behúzódol, hogy Benedek, ha lát, hazugságon ne kapjon, vársz ott a bűzben, míg meg nem hallod a katonák szedelőzködését, indulás, felszerelni – ez a hang adja vissza a biztonságodat, ne húzzuk az időt, kapcák rendben, sorakozó az úton,

nóta, bal, jobb, bal, jobb, egy-ke-há-négy, bizonytalan kornyikálás csap át a megtalált dallamba, a falusiak kiállnak az utcára, mégy az egység mellett, bal, jobb, bal, jobb, a ritmus, a ritmus visszatérít, ritkulnak a házak, jegenyesor, temető, még egy ház, a földek, nóta állj, csak a trapp-trapp-trapp-trapp, ismét egy óra, aztán a terep, balra letértek az útról, dűlő visz a hegyláb felé, tocsakos rét, gémeskút, korhadt vályúval, fák, erdő, őszi, napos, sárga erdő, kopasz, fekete ágak, tizenkét óra, a fiúk kigombolják a köpeny felső gombját, a rohamsisakok alól csordul az izzadság, kinek van vize, adjál vizet, az enyém elfogyott, kinek van vize, mérgelődhetsz, megmondtad, hogy a vízzel takarékoskodjanak, a feltevés szerint a kutak mérgezettek, fegyelem, fegyelem, hányszor mondja maguknak az ember, lemaradnak, húzzák a lábukat, morgolódnak, vegye át a lőszeres ládát Sebestyén, és ne maradjon le, előresietsz, kezdődik az emelkedő, a nyilamlás a combcsontod táján, mi a fene lehet, delelőn áll a nap, Rita beért a városba, biztosan bement az a, ó, az isten verje meg, nyavalyás dolog a verejtékezés ebben a hideg, novemberi napsütésben, tapad az ing a hátadon, előresietsz, csak gyerünk, gyerünk, emberek, mintha nem is nekik szólnál, hát persze, a te felszerelésed negyedannyi sincs, mint az övék, de te is érzed a csontokba vájó kimerültséget, keserű a szád, ajkad száraz, fogaidra tapad, gyerünk, emberek, hol az istenben az a rohadt T. pusztai major, megállsz egy fánál, nézed a térképet, hátad a rücskös kéregnek veted, megvárod, amíg a közeledben kapaszkodó katona odább vánszorog, megropogtatod a csontjaidat, ül abban a szemét eszpresszóban, már biztosan odaért, találkoznak, nevet, ahogy Rita nevetni tud, kicsit túl hangosan is talán, ott ülnek, villan a szemed, mozgás, üvöltöd, a fához érkező katona összerezzen, dühödten nézel utána, hát csak üljön ott, csak üljön ott azzal a pasassal, megnézed a térképet, valami vonatkozási pontot keresel, a patakot már elhagytátok, innen tehát két kilométer, két kilométer semmi az utcán, semmi az országúton, de hegynek föl, völgynek le iszonyú sok, leereszted a térképtokot, most aztán érzed a tegnap esti cigarettákat, az erőtlenséget, még két kilométer, valaki odaér a fához, az utolsó ember, a többiek már ott kapaszkodnak a bokrok között, odaér a fához, leroskad a nedves fűre, csörren mellette a zöld lőszeres rekesz, Sebestyén honvéd, kitől kapott engedélyt, álljon föl, a bokám, nyöszörög Sebestyén, és ráncigálja lábáról a csizmáját, igazítsa meg a kapcáját, hányszor mondjam, hogy vigyázzanak, a kapca a földre hull, a fiú sarkán már felpattant a vízhólyag, sebesre dörzsölte a csizma, a nyers hús piros, na, szedje rendbe magát, nem maradhat itt, mondod keményen, holott legszívesebben te is melléje ülnél, már csak két kilométer, a rosseb aki belevág, szitkozódik Sebestyén, fellöki a sisakját a homlokáról, szőke haja nedves tincsekben tapad izzadt bőrére, ne káromkodjon itt, gyerünk gyorsan, csak rosszabb, ha üldögél, nézze, hogy lemarad, ha főbe lőnek se megyek tovább, ez már dühbe gurít, hát te, gondolod, te mégy, éppen miattuk mégy, ne várja, hogy kihallgatásra rendeljem, felnézel az égre, mert a gyomorsav marja a torkodat, az egység szétszóródva ott kapaszkodik az emelkedőn, le-lemaradnak, de a tisztesek noszogatják a fiúkat, na, gyerünk, Sebestyén, nemsokára pihenő, tartson ki, magadnak is mondod ezt, nézed a keservesen szitkozódó katonát, hogyan tekeri vissza fájós lábára a kapcát, húzza fel a csizmáját, még fel is segíted a földről, mégy mellette, Sebestyén biceg, minden lépésnél eltorzul az arca, két kilométer, két kilométer a lehetetlennel egyenlő ilyen állapotban, de mit tegyél, nem veheted a válladra, érzed lábikrádban a görcsöt, posztóruhád alatt a veríték undorító gőzét, beszélned kell, hogy lelket tarts mindkettőtökben, gyerünk, Sebestyén, nem fog belehalni, emberelje meg magát, pedig magad is érzed a fiú sebét, nyavalyás dolog, a csizma ilyenkor éget, mint az izzó vas, fáradtságod összekeveredik Sebestyén fájdalmának pszichés ragályával, nem fog belehalni, na, adja ide azt a lőszeres rekeszt, a fiú meghökken, vonakodik, van benne tisztesség, ez a fontos, kicsit kinyiffant, de van benne tisztesség, adja csak ide – nehéz ez a vacak, üresen is elég lenne most vinni, fémláda, vékonyka füle a tenyeredbe vág, Sebestyén kicsit megkönnyebbülten biceg melletted, rossz nézni, ahogy húzza a fűben sebes lábát, hiába, ezzel most nem lehet törődni, el kell érni a majort, ott majd pihenhet, de ez a fától idáig még csak száz méter, emelkedő, gödrök, kiálló gyökerek, kerülgetni kell a göcsörtöket, gyerünk, gyerünk, kiskatona, a fiú zihál, megtorpan, halálosan kimerült, belekapaszkodik egy kiálló gallyba, a gally reccsen, letörik, Sebestyén visszazuhan, vesse meg a lábát, nem tudom, nem tudom, az istenit magának, lucskos a tenyered az izzadságától, felhúzod a fiút, tovább, tovább, megfeszülnek az inaid, egyre meredekebb az emelkedő, a föld fölé hajolsz, az arcod előtt fonnyadt fűcsomók, fekete ágak, a föld, a föld, gyerünk, Sebestyén, nyújtsa a karját, a fiú majdnem sír, látszik rajta a jóindulatú igyekvés, nem csap be, behunyod a szemed, győznöd kell erővel, mondod magadban a katonának, kinyitod a szemed, megint előbbre jutottatok, egy kis egyenletes talaj, na, most igyekezzünk, a fiú mozdítja a lábát, előre, előre, mintha vasból lenne, végre egy lépés, szuszogás, megint egy lépés, egy másodperc, három másodperc, a tekinteteddel parancsolsz neki, a test ereje már kifogyóban, itt már csak az akarat győzhet, a te akaratod magadban, és a sebes lábát vonszoló katonában, az ösztönök a nyugalmat követelik, a zsigerek pillanatonként feladják a küzdelmet, csupán az akarat emeli a lábat, rántja mozgásba az izmot, fák, földszag, verítékszag, küzdelmed a méterekért, végigfeküdni a nedves füvön, behunyni a szemed, semmivel se törődni, de nem lehet, ha most megadod magad, ha megadjátok most magatokat Sebestyénnel, akkor nincs tovább, akkor nem szabadulhatsz meg többé, el kell érni a T. pusztai majort, el kell vezetned oda katonádat, Rita majd hazamegy az anyjához, az öreg biztosan abban a percben sarkon fordult volna, ott hagyta volna, nem úgy, mint te, hogy kérted, faggattad, neked egyetlen feladatod van, győzni erővel, keményen, rettenetesen vonz a föld, koncentrálni, koncentrálni, gyerünk, Sebestyén, gyerünk, bátran, ritkulnak a fák, a sárgára fakult hangafűben már látni a major szürke épületeit, zihál a tüdőd, a lőszeres rekesz súlya méterenként növekszik, még egy lépés, Sebestyén, még egy lépés, átfogod a vállát, így közeledtek a tisztáshoz, ez az egyetlen lehetőség, az akarat az egyetlen lehetőség, győzni kell még tizennyolc óra hosszat, még sok-sok óra hosszat, még egy lépés, Sebestyén, mondod, még egy, s egyszer csak megérkezik az ember

A napban egy sirály

Három napja fú az északi szél. Tarajos hullámokat kerget a parti köveknek. De azért süt a nap. Badacsony fölött áll, széles sávban csillog fénye a vízen. Szépek a szemközti hegyek a könnyű párában, olyanok, mint Leonardo képein az itáliai dombok. Belevesznek az ég kékjébe könnyedén halványodva. Kéken.

A víz zöld. A mohacsomók a parti köveken ringanak a hullámverésben. Jó időben apró halak lubickolnak erdejükben.

Az idős hölgy a nyár eleje óta lakik a parti házban. Öreg ház. A kertben hársak, platánok, fenyők. A fű kiszáradt, gallyak hevernek a kerítés tövében. A ház kövei megszürkültek, vadszőlő futotta be a falakat. A hölgy egyedül van. Szombat délután lejön a férje, kék vászonsapkát tesz a fejére, fekete úszódresszben belelábol a tóba, és az iszapból kapával irtja a hínárt. Rakosgatja a köveket. A kagylók megvagdossák az ujjait, a lába szárát.

A hölgy a partról nézi. Nem szólnak egymáshoz.

De most még ennyi sincs, a férje néma jelenléte. Csak az északi szél, a háborgó víz, a sirályok.

A hölgy már rendbe tette a szobákat, a verandát. Festett cserép tányérokat aggatott a falakra, felhúzta a porcelán faliórát, színes terítőkkel borította az asztalt, komódot. Vendégeket vár július közepén. Rokonokat. Autón érkeznek majd, belakják a házat, szalonnát sütnek a kertben, bort isznak, énekelnek.

De még nincs július közepe. Tíz nap. Addig még egyedül lesz, tíz napig. És azután? Két hétre jönnek a vendégek.

Reggel kávézik. A szomszéd gyerek hozza a tejet és a süteményt, biciklivel. A hölgy nem főz. Pihennie kell, a télen súlyos műtétje volt.

Délelőtt kiül a partra. Kisszéket visz magával, hálót, konzervdobozban csalétket, horgászbotot. Egy villa alakú ágat döfött a partszegélybe a férje, arra helyezi a botot. A horgot bedobja, amennyire erejéből telik. Ül a kisszéken, piros blúzban, kék szoknyában, fején régi szalmából font florentin kalap. Ül. Nézeget. Három napja fú a szél, a partra kergeti a süllőket. De ő nem akar halat fogni. Mit csináljon a hallal? Vesződség van vele, meg nem is szereti. Fél a szálkától. Megakad egy szálka a torkán, egyedül van, ki sietne a segítségére?

Délben eszik valamit, aztán visszaballag a partra. Fogja a botot, úszót nem használ, azt figyelni kellene, a csillogó víz rontaná a szemét. Ujja közé fogja a zsinórt, ha kap a hal, megcsúszik a damilszál. De szerencsére nem kap. Tegnap fogott egy keszeget. Visszadobta. Nem mindjárt, csak este. Betette a hálóba, a hálót leeresztette a kövek közé.

Sötétedésig ül a parton. A nap most Badacsony fölött áll, fú a szél, süvít el-elakadva, zúg a köveken a hullámverés. Nyugat felé olyan a tó, mint a tenger. Parttalan, a végtelenbe vész. Az idős hölgy szeret a messzeségbe révedni, szemével hunyorít, ül moccanatlan.

A nap aranyhídját széttörik a hullámok. Vakít a tó. Sirályok szállnak. A vízben ma nincsenek fürdőzők, senki sincs a tavon. A part is néptelen. Suhognak a fák a kertben. A hölgy a térdére támaszkodik, nyaka eltűnik a florentin-szalmakalap széles karimája mögött. Tíz nap múlva autón érkeznek a rokonok. A kislány megint nőhetett. Vajon hoz-e ajándékba színes képes újságokat?

Szombaton lejön a férje. A férje majd letépdesi a vadszőlő tapadó indáit az eresz deszkáiról. Korhad a nedvességtől a fa, már a múlt vasárnap is figyelmeztette a vadszőlőre. Nem csinálta meg.

Majd vesz néhány üveg sört a férjének. A férje soha nem mesél semmit. Sovány karjával az asztalra könyököl, és azt mondja, nincs semmi újság. Semmi. Sört isznak. A hölgy igen szereti a sört. Keveset eszik, inkább a folyadékot kívánja.

Fú az északi szél – legalább elkergeti a szúnyogokat. Sehol senki. Egy sirály kering a magasban, követi tekintetével. Lassan vitorlázik, szép madár, alig csap a szárnyával. Ketten vannak most, a sirály, meg ő. Nézi a kalapja karimája alól. Egyre magasabbra száll a sirály. A fénybe ér, az izzó napkorongba. A hölgy szeme káprázik a fénytől.

A madár nem látszik többé.

Csapdosnak a hullámok, zúg a szél. Mintha mozdult volna ujjai közt a zsineg. De nem.

A hölgy újra az égre néz. Hová lett a sirály? A napba szállt. Tudja, hogy ez ostobaság. Elvesztette tekintete elől, mert káprázott a szeme. Pedig szép madár volt.

Egyenesen a napba tartott.

Majd erről álmodom, gondolja. Szereti az álmait, szórakoztatják.

Még van a jégszekrényben egy üveg sör. Később megissza. Jobban alszik a sörtől. A nyári éjszaka is hosszú.

Csak el ne felejtsem, mondja magában, a napban egy sirály.

Főidőben

– Na, már itt is vagyok, csak kihúztam a kávéfőző dugóját. Halló! Halló, Ancsa!

– Jó, hallom! Azt nézem, hogy most mit fog csinálni, hol tölti a szilvesztert?

– Csak kihúztam a kávéfőző dugóját. Megkínálnálak egy csészével… – Nevetett. – Hallod?

– Jó, azt nézem, hogy most mit fog hazudni.

– Ja, nem is figyeltem. Ez most a felesége? Egészen csinos.

– Nem tudom a nevét, de mintha már láttam volna valamelyik filmben. Talán azt is Pietro Germi rendezte.

– Ezeket mind ő rendezi, mi? Ért ezekhez a dolgokhoz.

Ancsa belebúgott a készülékbe:

– Állati!

– Micsoda?

– Hát nem nézed a képet?

– Ja, igen, igen, csak elhelyezkedtem. – Kati maga alá gyűrködte a díszpárnákat a heverőn. Behúzódott a sarokba, összegömbölyödött, ügyeskedve szürcsölt a feketéből. Álla alá szorította a zöld telefonkagylót; szétbomlott vörös haja mögül nézett ki a televízióra, a kék fényű szobában. – Ancsa? Öntök egy kis kaffét a kagylóba, jó? Elég erősre sikeredett, hogy aztán megint ne tudjak aludni… – Rosszkedvűen felnevetett, igazgatta a fenekét a puha párnák között.

– Klassz pasi, nem?

– Ez az Ugo Micsoda?

– Tognazzi. Hát nem?

– Kicsit töpszli.

– Töpszli a fejed!

– Jaj, bocsáss meg, drágám, nem tudtam, hogy beleestél.

Bizonytalan dünnyögés a vonal másik végén. Kati szürcsölt a kávéból. – Na jó, nézzük.

Tognazzi a szalon óráját lesi. A terített asztalt. Chianti meg pezsgő. Tognazzi fehér ingben, szmokingnadrágban. A felesége kis köténykében sürög-forog. Eteti az urát. A gyerekek. Tognazzi az órát figyeli, mennie kell. „Majd a televízióban, éjfélkor… majd integetek…”

Ancsát mintha csiklandoznák: – Fogadjunk, hogy átveri őket!

– Naná! A rohadt dög.

– Csak arra vagyok kíváncsi, melyik nőhöz megy?

– A rohadt dög – hajtogatta Kati.

Tognazzi érzékeny búcsút vesz a családjától. Rohan. Snitt. Hát persze, annál a nőcskénél! Aki az Elcsábítva és elhagyatva című filmben is játszott. Kis fekete nő, olyan, mint egy fiatal párduc. Ülnek a tv előtt, éjfélkor. És Tognazzi, a stúdiózenész, a képernyőn pezsgős poharat emel, kacsint…

– Nézd, micsoda rohadt dög! Látod? – Ancsa hangja: – A fene egye meg, ugrál a kép. Valahol bekapcsolhattak egy mosógépet. Mosógépet, főidőben!

– Hát nem látod? – Kati felháborodottan magyarázta: – Ül a nőjénél! Persze, a haverokkal, ott a stúdióban, jó előre felvetette ezt a szilveszteri képet. Látod? Halló!

Csend. Csak a tv-ből hallatszott a lehalkított szöveg. Meg az olasz muzsika. Kati letette a csészét, végighasalt a heverőn, arca elborult. Kétszer-háromszor belefújt a kagylóba.

– Halló! Halló!

– Na, megigazítottam. A fene egye meg őket! Mosógépet kapcsolnak be főidőben!… És mi lesz a harmadik nővel! Mert még ahhoz is el fog menni, fogadjunk! Halló! Kati?

– Itt vagyok.

– Mondom, még ahhoz is el fog menni.

– Jó, hallom.

– Mi bajod?

– Semmi.

– Á, te hülye, hát ez csak egy film.

– Tudom. Tudom, hogy ez csak egy film. Van ott a kezed ügyében óra? Hány óra lehet?

– Nem, sajnos az óra a másik szobában van. Talán negyed tizenegy. Halló!

Kati hanyatt dőlt. Aztán oldalt fordult, a falnak. Ancsa hangja utána kúszott a zöld készülékből: – Na, mit mondtam? Már ettől is búcsúzik. Állatian bírom!

Kati ráugrott a zöld kagylóra. Térdepelt. – Mi a fenét bírsz ezen? Bediliztél?

Olasz filmmuzsika. Harmonika, verkli, ahogy szokták. Kati hátat fordított a kék derengésnek. Kaparászó hangok a membránon.

– Kati? Kati! Sírsz?

A férfi színész torokhangja, női nevetés, római utcazaj; pedig a hang egészen halkra volt állítva, hogy közben lehessen csevegni a telefonba.

– Sírsz? Vagy mi van?

– Most mondd meg!… – Kati gyerekesen szipogott. – Most mondd meg! Ötkor végez a hivatalban. Ötkor! És mindennap éjfélkor… Azért vette ezt a rohadt televíziót, hogy ő nyugodtan mindennap éjfélig…

– De mit mond? Mégis mit mond? Valamit csak mond?

– Vigyorog.

– Mit csinál?

– Vi-gyo-rog!

– Hogy? Egyszerűen csak vigyorog? Részeg?

– Nem részeg. Megáll az ajtóban, és vi-gyo-rog!

– Nézd! Nézd csak! Ennek is gyereke lesz! – Ancsa hangja az igazi filmélvezők hangja.

– Te, én azt hiszem, leteszem a kagylót.

– Jaj, ne, ne! Ne haragudj! Csak közben néztem a filmet, és ennek a fekete párducnak is… Bocsáss meg! Szóval, csak vigyorog? És te hagyod?

– Mit?

– Hát amit mondasz. Hogy nem jár haza.

– Tehetetlen vagyok.

– Meg se kérdezed, hogy hol járt?

– Nem merem.

– De hátha valami fontos dolga van valóban.

– Mindennap? Ugyan már!

– Hát igen, mindennap, az sok. Hát persze.

– Te, én tényleg leteszem. Nem untatlak ezzel. Most hirtelen rám jött. Nézd csak a filmet, én leteszem. Kikapcsolom, és…

– Kati! – Csend. – Kati! Halló!!…

– Itt vagyok.

– Ne marháskodj! Nehogy valami marhaságot… Ha közel laknánk, most odamennék hozzád. Jó lenne? Ez a telefon semmit sem ér.

– Ancsa? Tudod, az is lehet, hogy nincs nője. Hogy nincs senkije. Csak az a gyanús, hogy vigyorog.

– Hát az rém dühítő lehet.

– Már arra is gondoltam, hogy egyszerűen csak nincs kedve hazajönni.

– De mit csinál estig?

– Jaj, ebbe beleőrülök!

Becsúszkált térden a heverő sarkába, a falig, a párnák közé. Már összevissza gubancolódtak a párnák. Két kézzel szorongatta a zöld kagylót: – És az a vigyorgás, tudod!…

– Ez nem fér a fejembe. – Ancsa mintha csak véletlenül beszélne a telefonba. Hirtelen felkiáltott: – Jaj, nézted a képet? Ne haragudj, de szegény…

– Nem néztem a képet! Nem nézek semmit! Semmit!

– Csak azért, mert szegény… nézd! Meghalt!

– Mit csinált?

– Tognazzi. Meghalt. Jaj, nézd gyorsan! Ül a postán egy fotelban, holtan. Nem bírta. Költögetik, de hiába. Ó, de sajnálom…

– Meghalt?

– Konyec! Isten büntetése, mi? Láttad?

Kati lassan a tv felé fordult, szétbomló vörös haja loboncából nézte az elsötétülő képet. Ancsa hangja reménykedővé vált, szeretett volna visszatérni Tognazzira. – Láttad? Halló, Kati!

– Legalább erre gondolna. – Kati bámulta a homályos képernyőt. – Erre. Hogy izgulok érte, nem történt-e valami baja.

– Á, ilyesmire ne gondolj.

– De hátha! Hátha éppen ma jött volna meg időben? Csak valahol valami… Ilyenkor már mindig az jár a fejemben, hogy felhívom a mentőket, a rendőrséget, a kórházakat…

– Hülyeség!

– Tudod, ha megtartottuk volna.

– Micsodát?

– A gye-re-ket! Ha a gyereket megtartottuk volna, talán akkor… De éppen attól féltem, hogy majd idegesíti. – Kati felnevetett, kurtán, bele a kagylóba. – Hogy akkor majd nem jár haza…

– Mert az ember spekulál.

– Mit mondasz?

– Mondom: mert az ember mindig ki akarja számítani, hogyan jobb. Megette a fene. Nézed a híradót?

– Nem.

– Várj, én is kikapcsolom.

Kati nem mozdult. A sarkán guggolt, zsibbadt a lába, de nem helyezkedett kényelembe. A képernyőn egymást váltogatták a városok, utcák, tankok, gyárak, gépek. Tarkóra szorított kézzel fehér inges fiatalok futottak egy fal mellett. Repülő zuhant a fák közé. Egy néger miniszter arca. Az ENSZ tárgyalóterme. A bemondó öblös, tárgyilagos hangja.

– Itt vagyok – hallotta Ancsát a vonalból. – Kati?

– Mondd csak.

– Mit?

– Nem tudom.

Albert és felesége

Szép nyári vasárnapokon a kirándulók elözönlötték a Tündér-hegy ösvényeit, s amint egymásba kapaszkodva csörtettek át a bozótoson, az út egyik szakaszáról jól láthatták a völgyben a magányos viskót, s tövében a mozdulatlanul sütkérező középkorú házaspárt. A kirándulók megálltak, s irigykedve nézték nyugalmukat. A ház mögé gyűjtött rőzsenyalábon hátukat a falnak vetve, lábukat kinyújtva, kezüket kifordított tenyérrel maguk mellé ejtve ültek, s csukott szemmel tartották arcukat a napnak. Egészen kicsinynek látszottak az emelkedőről. A férfin fekete nadrág volt és fehér ing, az asszonyon rózsás selyemruha. Néha meglibbentette a szellő gyér hajukat, ilyenkor mintha mozdultak volna, de ez nem olyan biztos. Békés kis házuk – sárga falával, piros cserepeivel és zöld zsaluival – egyedül állt a völgyben, némelyik kiránduló töprengett is, hogy vajon miért építkeztek ilyen nagy magányba, de hát adódik ilyen helyzet, az emberek ott húzódnak meg, ahol tudnak, nem nagyon lehet válogatni.

Ők sem válogathattak.

Albertről és a feleségéről van szó.

Reggel óta kinn ültek a ház tövében a rőzsenyalábon, amióta jóra fordult az idő, ez volt a vasárnapi szórakozásuk. Télen a tűz mellett ültek esténként, teát hörpöltek, Albert cigarettázott, a felesége meg inget foltozott, néha letette a szemüvegét, és sóhajtott. A falon nedves foltok támadtak, márciusra színtelen pihék nőtték be a foltokat, nyirkosság szállt az ágyneműbe. De aztán kisütött a nap, kitártak ajtót, ablakot, s kitették magukat is a fényre. A korai nap átmelegítette testüket, kellemes volt sütkérezni. A földnek jó szaga volt, a fehér köveken gyíkok nyúltak el mellettük; Albert, hunyt szemhéja alól, gyönyörködött bennük, megbökte a feleségét, hogy nézze ő is a zöld, kecses állatkákat. Úgy vélte, a gyíkok meg ők most egyformán élvezik az életet, akarta is mondani a gyíkoknak – ha ez nem lett volna nevetséges! –, hogy ezen a napon nem különbözik a sorsuk, s egy kis meghatottságot is érzett a testvériség miatt, ám mindjárt meg is haragudott a gyíkokra, merthogy azok hétfőn is, meg a hét minden napján ugyanígy sütkérezhetnek, de ő meg a felesége, hát ők bizony nem. Pedig ez volt az igazi élvezet, a szép, tiszta időben üldögélni a ház tövében, hallgatni a közeli erdőből szálló madárfüttyöt, elmajszolgatni egy kis földiepret, néha csendben szunyókálni, vagy nézni a felhőket.

Hétköznap Albert egy gyárban dolgozott, gumikerekű targoncát tolt géptől gépig a harsogó, olajszagú műhelyben. Fogaskerekeket rakott a targoncára a munkapad mellől, a rakományt aztán betolta egy dróthálóval kerített sarokba, ott vaslapú asztalra helyezte a tárgyakat, amikor végzett, egy kék köpenyes férfi azt mondta mindig: „Köszönöm!” Albert néhány percig álldogált, amíg valamelyest kipihente a hajladozást és az emelgetést, cigarettára gyújtott, nézte, hogy a kék köpenyes férfi hogyan méri műszereivel a fogaskerekeket. Ezt csinálta reggeltől estig, mint ahogy Albert is reggeltől estig tolta a targoncát és cipekedett. Éveken át csinálta ezt reggeltől estig, annyi megszakítással, hogy délben újságpapírt terített a targonca olajos deszkájára, ráült, és megette az ebédjét. Négy órakor végre megszólalt a csengő, Albert elgurította az útból a targoncát, végigment a műhely feketére ázott betonján, és kiért a napra. Vagy kiért az esőbe. Vagy a hóba. De most meleg volt, s arra gondolt, hogy mindig a napra ér ki. A napra. Jó volt a napon – eleinte káprázott a szeme, de szerette a fényt, erőltette a szemét, nézni akarta az eget, a fákat. Reggel hétig nem kellett a műhelyre gondolnia, sietve mosdott, öltözött, felült a villamosra, és hazautazott a Tündér-hegy lábához, a kis házba. De már olyan késő volt mindig, hamar beesteledett, jószerint csak az éjszakákat tölthette otthon, éjszaka meg – tudvalevő – alig látszanak a fák, az ég kékje meg egyáltalán nem, csak a csillagok – hát bizony az is elég szép, de Albert a végtelen kékséget szerette jobban, meg a zöld erdőt, ő már ilyen volt.

Vasárnap távoli volt a műhely, Albert nem is gondolt rá, de az idő mindig eltelt, s csakhamar gondolnia kellett rá megint.

Irigyelte a gyíkokat, s bosszankodott is, hogy talán-talán jobb dolguk van, mint neki. Jobb egy gyíknak, a fene egye meg, gondolta, mint neki meg a feleségének. Pedig hát egy ilyen gyík mégiscsak egy vacak kis semmiség – ha szabad ilyet mondani –, a felesége meg ő pedig emberek, a világ az emberekért van – ha lehet ilyen következtetést levonni a látszatokból –, akkor meg inkább nekik járna a sütkérezés a hét minden napján, s nem a gyíkoknak. (Hogy már csak a gyíkoknál maradjunk.)

Albert ezeken a vasárnapokon sokat töprengett, azon is elgondolkodott, hogy talán ha kedvezőbb körülmények adódtak volna ifjúkorában, most mással tölthetné napjait, mint targoncatologatással, de eszmefuttatásai végén mindig oda lyukadt ki, hogy targoncatologatókra – egyelőre – mindenképpen szükség lenne, akkor pedig egyáltalán nem kell sajnálnia semmit, ő, vagy más – a targoncatologató mindenképpen irigyelné a gyíkokat.

Soha nem kérdezte a feleségét, hogy foglalkoztatják-e hasonló gondolatok, beszélni nem tudott erről, ez is nagyon érdekes: gondolatban remekül tudott beszélgetni akármiről, de fennhangon nem. Szegény asszony – nézte a felesége vékony, inas karját, lám, ő is megöregedett. De még bírja. Így szokták mondani: hála isten, szépen bírja még a néni! Egy nagy, modern irodaházban takarít, egyszer már mesélt arról a házról, csupa üveg meg vasbeton az egész, de Albert nem is tudja, hol van az a ház, sőt azt sem tudja, létezik-e egyáltalán, elképzelhetetlen, hová megy és honnan érkezik meg az asszony naponta. A felesége is hoz valami pénzt – ez a pénz az egyetlen hihető és érthető dolog az egészből.

A vasárnap az egyetlen nap, amikor reggeltől estig együtt vannak, látják egymást, elhiszik egymásról, hogy léteznek. A hétköznapok és ők – bizony, furcsa dolog. Hol vannak, mit csinálnak? Elvesznek a forgatagban, az sem biztos, hogy este majd találkoznak. Idegenek. Egymásnak, mindenkinek. Két ember a rettentően nagy tömegben. De a vasárnap biztonságos. Akár meg is foghatják egymás kezét délelőtt, délben, délután. Reggeltől estig: úgy élhetnek, mint bárki. Úgy élhetnek, mint a királyok – bizonyára vannak még királyok –, vagy mint a gyíkok. Igen, mint a gyíkok.

De hát nagyon kevés a vasárnap. Kevés egy esztendőben, kevés egy emberéletben.

Vasárnapokon, szép meleg nyáron, a kirándulók jövet is, menet is láthatták őket, amint ott sütkéreztek a napon, a ház tövében. Augusztus volt már, s egyik alkonyatkor valamelyik kiránduló néhány perccel tovább bámulta őket, mint máskor tette. E néhány perc elegendő volt ahhoz, hogy feltámadjon benne a kíváncsiság, elmaradt a többiektől, s leereszkedett a Tündér-hegy oldalán, közelről akarta látni a békésen pihenő férfit és asszonyt. Jóformán ismerősei voltak, és mégsem – ezen a felemás helyzeten akart változtatni, gondolta, vált velük néhány szót. Tavasz óta meghatottan nézte, miként heverésznek egymás mellett, csendesen. Amint a völgybe ért, a bokroktól egyszeriben láthatatlanná vált a házikó, sokáig kellett keresgélnie, míg végre a jázminbokros kerítést megtalálta. A házaspár ott ült a fal tövében, s ő beköszönt rájuk, de amazok talán nem hallották, erre aztán megkereste a kaput. Nyikorogva nyílott, a csendes völgyben messzire szállt ez a nyikorgás. Végigment az ágyások között, tetszettek neki a dáliák, az illatozó szegfűbokrok, a takarosan gondozott veteményes. Megkerülte a házat. A nap már lenyugodott, kékes fényben állt a kert. A rőzsenyalábon még ott heverészett a férfi fekete nadrágban, fehér ingben és az asszony rózsás selyemruhában. A kiránduló megköszörülte a torkát, jó estét köszönt, de amazok rá se hederítettek. A kiránduló közelebb hajolt. Kissé meghökkent. Kissé csalódott. Két bábú hevert a fal tövében, kifordított kezű, laza testű vékony figurák. Valaki kitette őket a rőzsenyalábra, a kacatok közé, mert többé nem volt szüksége rájuk.

A kiránduló kilopakodott a kertből. A magaslatról még egyszer visszanézett. Furcsállotta, hogy messziről megint úgy látszott: élő emberek.

Fiúcska kerékpárral

Antal megállt, magához intette a gyereket.

– Te itt mindenüvé követsz engem. – Inkább megállapította, mintsem kérdezte. A fiú markolászta kerékpárja kormányát; mezítelen lába ujjával pergette a pedált. Három méternyire álltak egymástól. Antal elővette a zsebkendőjét, megtörölte izzadó tenyerét. Könnyű anyagból készült, sötétkék nyári öltönyt viselt, fehér ingét ugyancsak kék nyakkendő szorította a torkához. A cipője csupa por lett. – Na! – mondta Antal. A gyerek riadtan feltekintett. Szép, magas homloka volt, nagy, barna szeme. Vékony ujjai ráfonódtak a kormány gumi fogójára. – Miért? – kérdezte ingerülten Antal.

A fiúcska nem válaszolt. Közelebb rántotta magához a kerékpárt, megfordította, és a gépet féloldalra döntve átvetette lábát a vázon, elkarikázott. Antal ott maradt a fák alatt. Csend lett; a fény elöntötte az utat. Antal tíz lépést tett előre, visszafordult, a gyereket nem látta. Megnyugodott. Ráismert a csapásra – gledicia bokrok szegélyezték. Árnyék volt. A házakat eltakarták a magasra nőtt, kusza bokrok. Csak hangok törhettek át a töviseken: csengések, kopácsolások, értelem nélküli szavak. A kanyar után felbukkant a major szélső épülete, a tehénistálló. Még most sem tudta, miért jött. Dél lehetett, vagy dél után egy óra. Talán mindenki ebédel a faluban. Harangszót nem hallott, az is lehet, hogy elvétette az időt. Nem figyelte, hány órakor állt meg a vonat a kis állomáson. Csak leszállt. Látta a község nevét az indóház homlokzatán, nem volt csomagja, kiment a vasúti kocsi ajtajába, állt a lépcsőkön. A kalauz már füttyögött, kérdőn nézte, le kellett lépni a kavicsokra. Senkit sem ismert meg az állomáson.

A csapás a tehénistállónál ért véget. A majorudvar széles volt, néptelen. Két elhagyott szekér rostokolt a kútnál. A galambdúc megvolt, de az egyik épület hiányzott. A majorudvar négyszöge kinyílt: a leégett épület romjain magasra nőtt a paréj és a bodza. Onnan bukkant elő a fiú. Nem érte fel a nyerget, ágyékával a váz acélcsövét súrolta. Kis fehér nadrágban volt, mezítláb, ujjatlan trikóban. Befordult a majorudvarra, tekerte a pedált, egyre sebesebben hajtott körbe-körbe.

Antal a hársfa törzsének dőlt. A hőségben vakított a fehér udvar. Az istállók ajtaja tátongó fekete lyuk, s a kis ablakok: fekete lyuksor. Messzire lehetett látni a leégett épület romjai fölött – el a mezőkre, a dűlők szederfa-soráig. Az osztrák Alpok is feltetszettek, halványkéken. Meg az erdő, a határon.

A fiú fel se tekintett, csak hajtott körbe-körbe a rossz kerékpáron. Vacak gép volt: fekete váz, zörgő sárhányók, rozsdás küllők, lafogó lánc. Se csengő, se kézifék, se macskaszem, se névtábla. Antal, a hárs árnyában, remélte, hogy nem veszi észre a gyerek. Oldalt fordította a fejét, maga sem akarta tudni, hogy a szélső épület elején a lépcsős bejárati ajtót nézi. Fakózöld ajtó volt; a betonlépcső egyik foka leomlott, folyami kavicsok hevertek a szürke morzsalékban.

Akkor már este volt tíz óra odabenn szólt a muzsika az ablakok tárva dőlt a fény az edények csörömpölése a lábak dobbanása az ének bort ittak a menyasszony átizzadt fehér selyemruháját vaskos forró férfikezek markolászták a táncban csárdás kettő jobbra kettő balra forgás arcuk vöröslött Mátyás Józsi kiment a folyosóra utána sietett Mátyás Józsi részeg volt negyedik polgáriba járt nekidőlt az ajtókeretnek mellén felnyitotta az inget és nevetett ott állt mellette

– Hé!

Antal nem tudta elviselni a fiú szakadatlan keringését a vakító fehérségű majorudvaron. Hiába kiáltott, a gyerek nem hallotta. Kis teste jobbra-balra dőlt, a magas vázról csak lábujjaival érte el a pedált. Amikor a közelébe ért, a férfi kinyújtotta a karját, hogy megállítsa. De nem érinthette meg; pedig szerette volna ismét elkergetni.

Temérdek paréj és bodza nőtte be a romokat.

ott állt mellette és hevesen dobogott a szíve soha nem érzett ilyet Mátyás Józsi tudta mi baja nevetett látta őt táncolni Terikével a kislány homlokán kiütött a veríték veríték szaga volt meg olcsó kölni illata a kezük összefonódott tánc közben miért nem csókolod meg kérdezte Mátyás Józsi az ajtóban kihívom maradj itt vidd hátra a hidasokhoz

Antal hallotta a tompa zajt, a paták dübörgését. Valami reccsent, patkó karistolta élesen a cementet – vad csattogással ugratott ki egy kanca az átellenben húzódó istálló sötét ajtónyílásán. A fényben megtorpant, sörényét rázta, horkantott, mellső lábával kapálta a majorudvar földjét. A fiúcska éppen a romok előtt karikázott el, billegő testtel, szélsebesen.

– Hé! Hé, te! – kiáltott Antal, de a gyerek ügyet sem vetett rá.

lehajtott fejjel surrant ki Terike a házból az ablakok öntötték a fényt vékony karjával testéhez simította piros ruháját hívtál kérdezte nem tudott szólni fuldoklott maga után vonta a sötétbe a hidasokhoz a lány engedelmesen várt meg akarta csókolni de nem tudta hogyan ott szorongtak a hidasok között fuldoklott egyre inkább fuldoklott boldog volt nem is látták egymást a sötétben odabenn énekeltek LENN A NAGYALFÖLDÖN A HORTOBÁGYON szédült a fuldoklástól érezte a szerelmet nem nyúlt a lányhoz a szerelmet érezte és ez elég volt bemegyek mondta Terike bólintott átjárta a boldogság egyedül maradt

A kisfiú elsuhant a kanca előtt. A ló felkapta a fejét, horkantott, megugrott. Porfelhőt kavart, keresztben átvágott az udvaron, leszegett fejjel megfordult, s az udvar közepén újra; összevissza vágtázott, megállt, majd ismét nekivadult; sárga fogáról felszaladt barna-rózsaszín ínye, hab csurrant nyelve alól a porba.

A fiúcska ki akarta kerülni a lovat, ide-oda cikázott, de nem szállt le a kerékpárról, pedig a megveszekedett állat útja kiszámíthatatlan volt. Antal feszülten figyelte a fiú igyekezetét, s noha haragudott rá, amiért mindenüvé követte, várta, hogy rést leljen a fiú és a ló között – meg akarta szabadítani. De némi kárörömöt is érzett: akaratosságáért most bűnhődhet. A porfelleg mindkettőjüket eltakarta. Csak a kerékpár zörgése és a patadübörgés jelezte útjukat. Antal ugrásra készen várt, hogy megmenthesse a gyereket.

A vad vágta ritmusa hirtelen megszakadt, a kanca üvöltve felnyerített – csend lett. Lassan oszlott a nehéz por. Antal fülelt, aztán kilépett a hárs alól. Tétova léptekkel, szorongva indult az udvar közepe felé. Mire odaért, a por java eloszlott. Sem a lovat, sem a kerékpáros fiút nem látta. Az apró szemcsék csillogva szálltak szerte a vakító napban. A major udvarán, azon a helyen, ahol megtalálni vélte őket, a föld meg volt törve.

– Keres valakit? – kérdezte egy gumicsizmás, munkaruhás férfi. Az istálló mögül kerülhetett elő.

Antal elővette fehér zsebkendőjét, megtörölte izzadó tenyerét. Kicsit meg is hajolt, zavartan, mintha köszönne. Másfelé ment, nem arra, amerről jött. Számított rá, hogy lesz egy rövidebb út, ami kivezet az állomáshoz.

Boldogság

Ferenc reggel nyolcra bement a kerületi kórházba, a portásnak megmutatta a receptlapra írt beutalót, így aztán az erős tavaszi influenzajárvány ellenére felengedték. Tíz nappal ezelőtt még idebenn feküdt a kórházban, de nem sikerült teljes biztonsággal megállapítani a baját, ezért egy kontroll vizsgálatra berendelték. Az ápolónőnél kellett jelentkeznie. Fiatal, csinos lány volt a nővér.

– Hát akkor megkapja a beöntést. Talán a nyolcvanas szobában, az egyik fennjáró beteg ágyán.

A betegek először azt hitték, orvos – kicsit felemelkedtek az ágyon, köszöntötték. Biccentett, felakasztotta télikabátját a fogasra. A betegek várakozva lesték. – Tolja le a nadrágját – mondta az ápolónő –, és feküdjön a jobb oldalára. Dugja ki a fenekét.

A betegek visszahanyatlottak, nem törődtek többé vele.

– Vegyen jó, mély lélegzeteket! – A nővér magasra tartotta az irrigátort, bal kezével a csövet irányította. Ferenc érezte, hogy a langyos víz beáramlik a beleibe. Néhány csepp a fennjáró beteg paplanára csordult.

– Amíg tudja, tartsa vissza – magyarázta a nővér, amikor végzett. – Tudja, hol a vécé?

Köhintett, ügyetlenkedve feltápászkodott. Görcsöt érzett a hasában, kisietett.

– Rendben vagyok – kereste meg újra a nővért.

– Az adjunktus úr majd beadja a kontraszt anyagot. Menjen a vizsgálóba.

Az adjunktus sietett; mondta, hogy feküdjön fel a díványra. Szorítsa ökölbe a kezét. Kidagadt a vénája, a tanársegéd beledöfte az injekciós tűt, s lassan fecskendezte be az anyagot. Szerette volna megkérdezni, hogy miféle folyadék kerül az ereibe, de nem akarta zavarni az orvost. Végül egy kis vattadarabkát kellett a szúrás helyére szorítania, így ment fel a röntgen osztályra.

Rengeteg beteg várakozott a folyosón. A kérőlapot becsúsztatta egy ajtóba vágott levélnyíláson, mint valami üzenetet. Kilenc óra volt. Fél tízkor behívták. Derékig le kellett vetkőznie, és ráhasalni egy politúrozott asztalfélére, különös pózban. A röntgenorvosnő vonalzóval bemérte a testhelyzetét, golyóstollal piros csíkot húzott a derekára. (Ezt a pontot vették figyelembe a délelőtt folyamán még hatszor, a felvételek mindegyikén.) A paraván mögött megindították a gépet. Az orvosnő tagoltan túlkiabálta a zúgást: – Nagyot sóhajt! Kifújja! Nem lélegzik, nem szuszog!… Tessék kinn várni a folyosón.

Később megetettek vele egy fél vajat, egy óra hosszat kellett feküdnie a jobb oldalán, aztán újra a hasalás, a parancsok: – Nagyot sóhajt, kifújja, nem lélegzik, nem szuszog!…

Kiküldték, behívták. Fél kettőkor – már senki sem volt a folyosón – mondták, hogy elmehet. A leletekért majd holnap. De nem korán! – Amikor bátortalanul (mert nem tudta, nem tolakodás-e?) megkérdezte, hogy találtak-e valamit, a röntgenesnő végre barátságosan elmosolyodott, talán eszébe juthatott, hogy Ferenc is ember. – Igen – mondta –, már látjuk a követ.

– Tehát kő?

– Mogyoró nagyságú. Elzárja az epehólyagot. Nem telítődik.

Nem telítődik! És kő! Több magyarázatot nem kapott. Fél kettő volt, s még el kellett szaladnia a tanácshoz, lakásügyben. Alig engedték be, letelt a hivatalos idő. – Csak kérdezni szeretnék valamit!

– Igen? Érdekes! Itt mindenki csak kérdezni szeretne valamit! – A tanácstitkár helyettesét kereste; személyesen neki írt levelet, kérte, vizsgálja felül a lakásügyét. Még albérletet sem talál. Barátoknál lakik a feleségével, kölcsön ágyakon. Pedig 36 éves, és az újságok elismerően írnak a munkájáról.

Csak a titkárnővel tudott beszélni. – Kérem, elkésett. Ha jól emlékszem, mondtam, hogy egy óráig tessék jönni. A titkárhelyettes elvtárs már csak a jövő hónap huszonnyolcadikán fogadhatja!

– Igen – dadogta –, de tetszik tudni, nekem most epekövem lett… azaz megtalálták… ugyanis elég komoly görcseim voltak, kénytelen voltam orvoshoz fordulni, nem most, még a múlt hetekben, de ma is… és éppen ezért…

Az utcán sokáig gondolkodott, hogy hol is találja meg a feleségét. Melyik presszóban is?

Az asszony már aggódva várta: – Nos?

– Megtalálták!

– A megoldást?

– Nem. A követ.

Kért egy pohár tejet. A pincér nem nagyon lelkesedett a rendelésért.

– Most hová?

– Pistáékhoz. Elutaznak két napra.

Hat óra felé felmentek az idegen lakásba, a szokásos holmikkal; szappan, törülköző, fogkefe, villanyborotva, egy üveg glaubersós Mira-víz, néhány könyv, papír.

– Nagyon helyes kis szoba – mondta a felesége. – Hétfőn meg átmegyünk Dénesékhez.

– Jó – mondta Ferenc. – Én most lefekszem.

Kényelmes ágy volt. A felesége elővette a könyveit, és tanult. Szigorlatra készült, igyekezett koncentrálni. Végre el akarta végezni az egyetemet harmincéves korára.

– Alszol? – kérdezte kis csend után. – Vajon merre járhat a postánk?

– A micsodánk?

– Hát a leveleink! Hol akadnak ránk?

– Sehol. De ki a csuda keres minket? Miért nem tanulsz inkább!

– A konyhára gondolok. Ezeknek sincs konyhájuk. Csak ez a szoba.

– Igen. Rosszul válogattuk meg a barátainkat.

– Szeretnék egyszer már főzni!

– Mi ez a könyv a kezedben?

– Nyelvészet. Nagy kosár zöldséget szeretnék hazacipelni a piacról, meg húsokat. Ja, te most nem ehetsz semmit.

– Jobb lenne, ha a nyelvészetet tanulnád. Holnap majd kérdezik.

– Leveseket akarok főzni, mártásokat, főzelékeket. Feladtál egy újabb hirdetést?

– Fel. Holnap valahol meg kellene fürdeni. Jó lenne kifogni egy fürdőszobás albérletet. Ezerért. Nem. Ezerötszázért! Kétezerért! Minden pénzt megadnék egy albérletért. A hirdetésbe is beírtam, de kihúzták. Azt mondták, erkölcstelen dolog. Tedd el azt a kést.

– Mit?

– Azt a kést, onnan az asztalról. Légy szíves! Nem szeretem, ha ekkora kés van a kezemügyében. És tanulj. Nem jutunk semmire. Én meg alszom.

Ferenc behunyta a szemét. Pillái alól még látta, a felesége a könyv fölé görnyed, de nem valószínű, hogy a szövegre figyelt.

Egy ideig csak aludt, kábán. Aztán álmodott. Előzmények nélküli kép volt: homályos szobában feküdt, széles régimódi ágyon. Az ágy végénél karosszékben ült a nagymamája. A botjára támaszkodott, és nézte. Valamiről beszélgettek. Ferenc nevetett, aztán váratlanul felguggolt az ágyon, elrugaszkodott, és szép, tempós mozdulatokkal úszott a levegőben a dunna és a párna fölött. Mellúszás, sprint, hátúszás, lebegés. Ficánkolt, mint egy hal. S közben beszélt. A nagymamája nem is csodálkozott, csak érdeklődve kísérte tekintetével Ferenc úszását. Ferenc magyarázott: „Így tudok úszni. A levegőben. Nem is kell hozzá víz. Már ennyire megtanultam úszni!”

Hat-nyolc kar- és lábtempó után érezte, erőt vesz rajta a nehézkedés. Ügyesen az ágy fölé manőverezett. Szép lesiklást tervezett, de elkésett – rázuhant a dunnára. Szerencsére a nagymamája nem vette észre a kudarcot.

Mégis, nagyon jó érzés volt úszni a levegőben. A boldogság érzete volt. Még a zuhanás sem számított. Valójában őt magát is meglepte ez a képessége, csak nem mutatta. Úgy tett, mintha már máskor is úszkált volna. Mintha ez természetes lenne.

„Na – mondta a nagymamájának – hát tetszik látni, így tudok úszni, nem is kell hozzá víz…”

„Igen – bólintott a nagymama –, apád is ilyen volt mindig.”

Amikor Ferenc felébredt, a felesége táncolt. Az utcáról felhallatszott egy aszfaltozógép zakatolása: tratratra-ra-ra-tra-tra-tra… Erre a ritmusra táncolt a felesége.

– Én meg úsztam a levegőben – mondta Ferenc.

Az asszony megállt az ágyánál, bólintott. Nem szoktak csodálkozni semmin.

Fekete asszonyok

Az avarral borított úton, ősz derekán, délután három óra tájban, kiballagott a tó partjára a három fekete öregasszony. Az egyik alacsony volt, a másik kicsiny, a harmadik csaknem törpe. De testesek voltak mind, vaskosak, akár a tuskó. Fejük födetlen – erős szálú hajuk ellenállt a fésűnek, az ősz szálak borzasan meredtek szerteszét. Fekete ruhát viseltek, ami azonban nem hatott ünnepélyesen, mert valamennyié pecsétes volt s kissé gyűrött. De méltósággal tipegtek az avaron, a néptelen úton a part felé. Bőrük fehér volt, ráncos, itt-ott kéklett a duzzadt erektől. Fogták egymás kezét, mint az esendő gyermekek, szót nem váltottak, előreszegezett tekintettel rótták az utat.

Ősz derekán már néptelen a part s a tó, a vizen sem csónakos, sem fürdőző sehol, csak a sirályok csaponganak a hullámok fölött. Pára rejti a szemközti partot, a víz meg úgy nyúlik a messzeségbe, miként a tenger.

Mentek, mentek, sietősen, zörgött lábuk alatt az avar, nem is volt más nesz, csak ez a halk levélzizegés, meg a tó felől a sirályok rikoltozása, a hullámok csobbanása a parti köveken.

Kiértek a fövenyre, s megálltak ott, egy vonalban; eleresztették egymás kezét, olyannak tetszettek, mint három bábu, úgy álltak moccanatlanul. A messzeséget nézték, a víz zöld csillogását, az összefutó, széttörő fényeket.

– Leülhetnénk – mondta az egyik, s üggyel-bajjal alkalmas köveket kerestek, azokra másztak-telepedtek. Sután kinyújtott lábukra rá-ráfröccsent a hullámok permete. Arcukat kissé felemelték, s hogy a levegőt nézték-e vagy a vizet, bizony nem lehet tudni, s azt sem, vajon mire gondoltak eközben.

Teltek az órák, a nap kurta pályáján a látóhatár pereméhez közeledett, de ők nem mozdultak mégsem. Senki nem járt a parton, senki nem háborgatta őket.

Így várták meg a naplementét. Amikor a vöröslő korong az egyik hegy gerince mögé csúszott, az alacsony végre megszólalt:

– Nem jött hát.

A kicsiny – óvatosan, hogy még szemmel tarthassa a vizet – felé fordította arcát, s bólintott:

– Nem bizony.

– Ó, nem jött hát – sopánkodott a harmadik is, a törpe. De azért mindhárman továbbra is várakozva lesték a messzeséget. Az ég alja vörösbe váltott, lassan szürkült az ég. Késői, hűvös szél támadt, a három fekete öregasszony megborzadt, de egyik sem merte megbontani a várakozást.

– Mikor is ment el? – kérdezte a kicsiny. A másik kettő csaknem egyszerre válaszolt:

– Hajnal előtt.

– Hajnal előtt – ismételte a kicsiny. Halkan, félénken tette hozzá: – Azért én még emlékszem rá!

– Én is! – szólt sietve az alacsony.

– Ó, én is – sóhajtott a törpe.

– Pedig sötét volt, nagyon sötét – vélte az alacsony. – Az arca nem is látszott. Csak a hangjára emlékszem, meg a halszagra, ami a ruhájából áradt.

– Hát a lánca csörgése?

– Meg az evezői koppanása?

– Meg a pipafüstje?

– Az a finom dohányillat!

– És léptei dübörgése?

Hallgattak megint, sokáig. A víz csobbanva futott a köveken, az esti széltől hajszolva mind erősebben. Vörösből ezüstszínbe hajlott az ég, a tó szürkén világolt. Hideg lett, esti hideg. Ősz derekán. Szemük belefáradt a szakadatlan figyelésbe, el-elkáprázott, s ilyenkor esett meg, hogy egyik is, másik is gyors mozdulattal felkapta kezét, mutatón, de mozdulásuk mindig megdermedt, nem, a vizen nem volt senki, csak a sirályok meg a vadkacsák.

– Nekem azt mondta, galambom! – szólt ábrándozva a kicsiny.

– Annám! Így szólt hozzám a sötétben.

A törpe felsóhajtott:

– Virágszálam! Így becézett.

Erősödött a szél, suhogtatta a fákat. Fekete árnyak nőttek a parton, a vizen. Csillagok borították az eget. Ők még mindig vártak.

– Hátha késik?

– A vihar! Csak baja ne essék!

– Őt nem érheti baj! – mondta szigorúan az alacsony.

– Az ám!

Egy vidra futott a vízbe, s fejét felkapva, sebesen úszni kezdett a mély felé. Mindhárman látták, irigykedve, hogy bejárhatja azt az utat, amit ők nem, s gondolatban kérték az állatkát, ha találkozik VELE, sürgesse, hiszen ők várják.

Elérkezett az éjszaka. A föld, a víz, a levegő fekete lett, a csillagokat fellegek takarták. Csak a szél zúgott egyre vadabbul, a habok felhágtak a kövekre, morajuk betöltötte az éjszakát.

– Gyermeket akart tőlem – hallatszott a sötétből. A kicsiny mondta, csendesen. – Azt akarta, hogy gyermekeink legyenek, lánykák, fiúcskák.

– Jómódot ígért – vette át a szót az alacsony. – Hajónk lesz, ígérte, házunk, gazdaságunk. Szép ruhákban járhatok, tágas házban élhetek. Gondja lesz rám, így biztatott.

– Nekem azt mondta, éjjel-nappal az ölében tart majd, simogat és csókolgat, és nem hágy el soha – szólt a törpe.

– De hát láttad-e? – csattant fel váratlan eréllyel a kicsiny. – Látta-e valamelyikőtök?

Nem feleltek erre. Borzongtak, testük sajgott az éles kövektől.

Végre az alacsony nyöszörögve szólalt:

– Hiszen hajnal előtt távozott!

– Még sötét volt, hogyan láthattuk volna az arcát a sötétben?

– De ő volt az! Biztosan!

– Ő, igen!

– Ő bizony!

Halk sírás hangzott a fekete sötétből. Nem lehetett tudni, melyik sír. Vagy sírtak mind a hárman?

A vidra már visszatért a partra, kimászott a kövekre, megrázta nedves bundáját. Kíváncsian tekintett rájuk, mert a vidra kedves állat. De a kíváncsiságnál több nem tellett tőle, eliramodott hát rejtekhelyére.

– S a hajnal – kérdezte bátortalanul egyikük –, létezett-e?

– Csitt! – figyelmeztette másikuk. – Evezőcsapások!

Dideregve figyeltek, de tudták, hiába. Mégis füleltek, vártak, reménykedtek. Nem válaszoltak a kegyetlen kérdésre.

Az éj közepén felálltak a kövekről. Felsegítették egymást a fövenyre. Még egy utolsó pillantást vetettek a kifürkészhetetlen messzeségbe, ahonnan nem jött meg a férfi. Aztán kéz a kézben mint a gyámoltalan gyermekek – feketén elillantak az éjszakába.

Útjaink egyikén

Nem tudom, miért gondoltuk, hogy jó lesz, ha elmegyünk egy idegen városba. Vártunk valamit? Valami különöset. A vonat ablakából hegyekre láttunk; a síkságokon afféle szürke uradalmi épületek álltak négyszögben, amilyenek mifelénk is találhatók. Havazott is, befagytak a hegyi patakok. Az étkezőkocsiban pilseni sört ittunk. Utaztunk. Már megint utaztunk, hogy valami jó történjen velünk. Olyan görcsösen ültünk a fülkében, mintha egy rossz mozdulat elronthatná az egész utunkat. Teltek az órák, elhomályosult a táj, fények között vágtatott a vonat. Csattogtak a kerekek, s mi féltünk, mert vártunk valamit. De hát talán hiába. Hiába, hiába. Már a szálloda is furcsa volt, ahová megérkeztünk. Csúnya, nagy, előkelő. Már ott, a hotelban éreztük, hogy alighanem tévedtünk. Bekapcsoltuk a rádiót, vizet eresztettünk a kádba, megszagoltuk a szappant. Semmi hatás. Minden lecsúszott rólunk, elszállt mellettünk. Fogtuk hát a kalapunk és kabátunk, kisiettünk az utcára, piros villamosra szálltunk. Sokáig utaztunk a városon át, már sötét volt és hideg. Fújt a szél. Fényes körutakra értünk, leszálltunk a legnagyobb téren, zsebre vágott kézzel bóklásztunk az emberek között. Nem ismertek. Mi sem ismertünk senkit. Mentünk, mentünk, és nem kellett köszönni senkinek. Először nevettünk ezen, később elakadt a nevetésünk, s hogy ne féljünk, beszélgettünk. De csak szavakat mondtunk egymásnak, a mondatok nem álltak össze, elfeledtük, hogyan kell beszélgetni. A betűk is furcsák voltak a házak falán, nem értettük a színes neonfeliratokat. Hát hogyan lehet bejutni ebbe az idegen városba?

Napokon át próbálkoztunk. Mentünk az utcákon, eltévedtünk, többször átmentünk a folyón. Délután szép palotákat láttunk, szobrokat, tereket. Régi köveket. Egy feszületet, héber felírással. Meg a kis Nepomuki domborművet az egyik híd kőkorlátján, éppen ott, ahol a püspököt annak idején a folyóba vetették. Csakhogy előbb kitépték ám a nyelvét. Így aztán kiabálni sem tudott szegény. Egy darabig eltöprengtünk azon, hogy milyen jó az ember a saját fajtájához. De hát fújt a szél, s inkább betértünk egy kávéházba. Aztán meg sorra vettük az öreg kocsmákat, sört ittunk, habzó sört, vaskos korsókból. Hiába. Untuk az egészet. Nem is tudtuk, miért vagyunk itt. Nem akartunk a városban maradni, mert céltalannak tetszett, mégis maradtunk, nem tehettünk mást. Ki volt szabva, hogy most ennyi meg ennyi napot városnézéssel kell töltenünk. Persze, többnyire csak üldögéltünk a hotelszobánkban, pipáztunk és ittuk a sört. Nem részegedtünk le. Hallgattunk nagyokat, néha B. megszólalt, én köhögtem, ennyi volt az egész. Néztük a pénzünket, jut-e még sörre. Ha meg kimentünk a szállóból, újra ugyanazokat az utcákat jártuk sorra, ugyanazokat. Fáradtan, dühödten keringtünk, keringtünk a városban, már ismertük a kapukat, a kirakatokat, a jelzőlámpákat, az állványokat, a kolbászsütők bódéit, mindent. Nem értettük, hogy mit akarunk ebben a városban, ezen a világon, ebben az életben. Sejtelmünk sem volt. Arra azért emlékszem, hogy haza akartunk menni. Ezt mondogattuk naponta többször is: haza kellene menni. „Tessék?” – kérdeztem, mert mintha B. szólt volna. „Haza” – azt mondta. Haza. Igen, feleltem neki, de emlékezhetsz rá, hogy mily nagyon kívántunk eljönni otthonról. Alighanem elfeledhette már, mert csak hallgatott nagyokat, majd megint kezdte: „Indulhatnánk. Itt az ideje.” Erre én is mondtam, hogy bizony, itt az ideje. Néztük, hogyan mennek mellettünk az emberek. Repülőgépek érkeztek a város fölé, leszálltak, az autóbuszok beszállították az utasokat a hotelba. Mások elutaztak. Sürgés, forgás mindenütt. A portás németül beszélt, meg angolul, oroszul. Szépen beszélt angolul, finom orrhangon. Ültünk a hallban, kissé félrehúzódva a nagy nyüzsgés fővonalából, hogy az a sok sietős ember ne ütközzön belénk. „Mikor indul a vonatunk?” – ezt kérdezgettük, de senki sem ért rá, hogy válaszoljon. Tömött, sárga bőröndöket cipeltek el mellettünk. Ott ültünk a zöld fotelokban, a város térképe alatt. „Jól érzik magukat?” – kérdezték tőlünk, a tolmács fordította. „Igen, igen… – dadogtuk –, persze!” Nem tudom, miért nem mertük megmondani az igazságot. Talán azért, mert annyira siettek a kérdezők, hosszadalmas lett volna magyarázkodni. Ezt meg azonnal megértették. „Hát csak mulassanak jól!” – Elrohantak, mosolyogva integettek az ajtóból, hogy bye, bye…, dobre vecser!… meg ilyesmit. Mi meg csak ültünk. A város térképe üvegből volt, kis fények gyúltak ki az üveglap mögött, csalogatták az embereket egy-egy templomhoz, szoborhoz, kúthoz, múzeumhoz, temetőhöz, hídhoz, áruházhoz; pechünkre ott ültünk a térkép alatt, mindenki a cipőnkre taposott, mert látni akarta, hogy merre tartson, pardon, mondták, s ránk leheltek, megböktek, elvették előlünk a levegőt. De hát már nem volt kedvünk egy kényelmesebb sarkot választani. Az a pár perc, gondoltuk, amit még itt töltünk!… – „A vonatunk, tetszik tudni, a mi vonatunk…” – Ugyan kérem, mondta a portás, és újra csak cipelte a bőröndöket, izzadt a kék kamgarnruhában. „Ugyan, kérem, maradjanak már nyugton!” – „Igenis, persze, természetesen, csak…” – Be sem fejezhettük a mondatot. Belesüppedtünk a fotelokba, és vártunk. Éjszaka nem zárták be a szálló kapuját, nagy üvegajtók voltak, ki lehetett látni a térre. A szolgálatos portás aludt. Most kellene kiszökni, gondoltuk, beülni egy taxiba és eltűnni. De az nem lett volna szabályos. Nekünk most szórakozni kellett, házakat, várakat nézni, gyönyörködni a képek előtt. Ez volt a feladatunk. A portásoknak már kellemetlen volt a jelenlétünk, de ők nem tehettek semmit. Rengeteg bőröndöt kellett cipelniük, nem értek rá, ha pedig volt egy kis idejük, aludtak.

Már régóta így ment ez, amikor az igazgatónak feltűnt, hogy mindennap ott lát bennünket a város térképe alatt, a zöld fotelokban. Kérdezte, hogy mi az óhajunk, mert ez egy előkelő szálloda, s mindent a vendégért! Megálltunk előtte, lökdöstük egymást, vigyorogtunk. „Na – azt mondta –, tessék szépen felelni, a mindenségit neki!” Galambszürke ruhát viselt, csokornyakkendőt, odatolta elénk a pocakját – alighanem féltünk tőle. Megpróbáltuk végiggondolni, hogy mit is akarunk, de nem jutott eszünkbe. Kínossá vált a dolog. Izzadtunk és vigyorogtunk. „Hát ez rettenetes – mondta az igazgató –, két ilyen hórihorgas ember, és csak lökdösik egymást, ahelyett hogy válaszolnának!” Végül is elfogyott a türelme: „Akarnak valamit, vagy sem!?” – kiáltotta. „Ó, kérem – mondtuk –, ön csak ne zavartassa magát. Egyáltalán…”

Kicsit megenyhült, éppen csak egy kicsit, de mi már ettől is nagyon megkönnyebbültünk. Örültünk, hogy simán megúsztuk a dolgot. Ki tudja, milyen hangon üvöltözhetett volna velünk, ha istenigazában felbosszantjuk? Az már alig zavart, hogy a portáspult mögül még nézegetett minket egy darabig, kicsavarta töltőtollát, egy papírlapra néhány sort firkált, aztán az irományt bedobta a csőpostába.

B. szerint az igazgató intézkedni fog érdekünkben. De hát én nem tudom, mire alapozza reményét. És hogy az érdekünkben?! Olyan biztos az?

Nem tudom, mi lesz. Itt ülünk a város térképe alatt a zöld fotelokban, és várunk. Lehet, hogy meg kellett volna mondani az igazat a tolmácsnak is, az igazgatónak is. Az igazat? Már úgy értem, a szándékunkat. Mi a szándékunk, kérdi B. Hát az, hogy haza akarunk menni.

B. hallgat. Félek, megszólal, és azt mondja, hogy nem is olyan biztos ebben.

Antroposz

Azt hiszem, Adorjánnak hívták. Igen. Adorján. Ott lakott a szélső utcában, abban a közben, ami inkább horhos, mint utca. De neve van, s két partján a házakon számok. Tehát utca, zsákutca, vagy mi? Noha a zsákutcáról egészen más az elképzelésünk. Csalogatja az embert egy darabig, aztán nem engedi tovább. Innen pedig tovább lehetett menni; igazi horhossá alakult, s felvezetett az erdőbe. Itt, a házak közelében, ritkás akácligetben kanyargott, de fenn igazi erdő fogadta magába. Tölgyes. Mohás törzsű fák, zöld fényű erdő. Fel, egészen a hegyhátig. Az utcákról ez az erdő borította hegy csak békés kirándulóhelynek látszott. Valójában: dzsungel volt, ritka madarak, vadak rejtőztek a mélyén.

Adorján (persze, igen Adorjánnak hívták, most már emlékszem), évek óta lakott itt, mégsem tudta megszokni, hogy közvetlenül a város szélén ilyen igazi vadon borítsa a hegyet. A szabadjára hagyott természet és a város, két külön világ. Ne keveredjen. Legyen távol egymástól. El kelljen utazni oda. De hát hiába. Az erdő egészen a szélső házakig merészkedett.

Adorjánt ez felettébb zavarta. Állt szobája ablakában; kartávolságnyira tőle íróasztala, rajta írógépe, papírjai, jegyzetei, könyvei. A falakat is könyvek borították. Roskadoztak a polcok. Ősrégi bőr- és pergamenkötésű kódexek, meg a nyomdából frissen kikerült, színes műanyag borítójúak. Televízió is volt a szobában meg magnetofon. Sokszor magnetofonra diktálta a szövegeket. Ezt is megtanulta. Gombokat nyomogatott, belebeszélt a mikrofonba, és a barna szalag megőrizte a hangját. Ördögi dolog, pedig egyszerű. Állt az ablakban; jókora üveglap volt, szobájának eme oldalát ez a megtévesztő anyag határolta. Ez a törékeny, mégis áthághatatlan tábla választotta el a fáktól, a cserjéktől, a köves horhosoktól. A fűtőtest melegétől kicsit bágyadtan állt (ősz volt már, jólesett a fémtest langyossága) – nézte a görcsös törzseket, a sárban rothadó levelek között éjszakai portyán a házáig merészkedő szarvasok patanyomát. Nem értette a dolgot. Ha kiment az ajtón, és lefelé indult az utcán, a közvilágítás betonoszlopait követve, zajos negyedekbe ért, ahol csak aszfalt volt, elektromosság, beton, gépek, és fémlemezek – emerre meg a dzsungel. Soha nem beszélt erről a zavaráról senkinek. Ő maga is nevetségesnek tartotta. Igyekezett jól végezni a dolgát, tájékozódott a különböző nyelvek irodalmában, könyveket írt, amikben összegezte tudását. Elmerült a munkában, gondolatokkal foglalkozott, gondolatokból élt; a gondolatokat érezte, nem a puszta létet; végtagjainak mozgása, testének minden cselekvése gondolat volt. De ha feltekintett (mondom: évek óta már!), s meglátta az ablakon át az erdőt, viszolygással elegy bámulat lepte meg. (Volt egyszer egy hajó a déli tengereken; utasai esténként vastag, zöldes üveglapon járták a charlestont, estélyi ruhában, fehér szmokingban; talpuk alatt a tengervíz, a reflektorfényre odacsődült halak, vízi szörnyek – különös ötlet volt, skizofrén ötlet.) Adorjánt nem segítette békességében az erdő közelsége. Nem. Inkább ingerelte. Mihelyt nézte egy darabig, gondolatai összekeveredtek, s mivel ő maga volt minden gondolat, ebben a megbolygatott állapotban pillanatok alatt elvesztette biztonságát. Ott ült a könyvei között, s nem tudta, miért? Pedig jeles ember volt, mindenütt türelmetlenül várták munkáit, és a siker sem kerülte el.

Azt hiszem, azon a napon is így történt: több órás szakadatlan írás után feltekintett, megállította a magnetofont, s eleinte csak szórakozottan (mint aki még nem tudja, mit lát), később feltámadt érdeklődéssel (mint aki már sejti, mit lát) bámult kifelé. Enyhe szél mozgatta a fák lombját, délután négy óra lehetett, októberben. Adorján októberben született, de ez most meg se fordult a fejében; egyáltalán: ez most nem volt lényeges, avagy éppen lényeges volt? – mindegy. Adorján nem gondolt rá. A lomhán mozgó ágakat nézte, a még élő, de elszíneződött leveleket, a délutáni fényben megnövekedett erdőt. Sétára támadt kedve. Persze, csak úgy mellesleg; a lényeg az, hogy felállt, elhagyta a házat, és elindult felfelé a horhoson. Egy darabig ismerte a járást, ám volt egy határ (az erdő sűrű mélye), ahová még nem jutott el soha. Most sem volt szándékában tovább menni, de – különös élmény! régi, gyermekkori izgalom szállta meg, az első szerelemhez, vagy más titkos dolog megérzéséhez hasonló –, csábította az erdő. A gyomrában, hogy ne mondjam: az ágyékában ismerte fel a vágyakozás vad, akaratot, józan észt legyőző erejét. Sietve indult neki, mintha lekésne valamiről. Önmaga előtt is röstellte mohóságát. Körülfogták a fák. A gyengülő nap alig lövellhette át sugarait a lombokon, homályban állt az erdő. Szomjúságot és éhséget érzett, ám végtagjaiban fáradhatatlan erőt. Micsoda csend volt itt a vadonban! Futott. Hegynek föl – maga is csodálkozott, mennyire bírja. Fejét felvetette, beleszagolt a levegőbe. A szagok ezernyi változatát fedezte fel: a fáét, az illatos vagy bűzös füvekét, a földét, a rothadó levelekét, a vízét; a szélben vegyülő szagokat: füst csípősségét, emberszagot, kutya szagát. Megtorpant. Szíve hevesen vert, de nem a futástól. A félelemtől. Félt. Riadtan fülelt, nem látja-e valaki, kapkodta tekintetét. Nyugtalan lett, úgy érezte, lesnek rá. Nesztelen ugrásokkal menekült a fák között. Időnként megállt a puha avaron, bőre megborzadt, orrcimpái megremegtek. Nyakát hátraszegte, hogy elférjen az ágak alatt. Mégis megakasztotta egy ág, a fájdalom a homlokába hasított, az ütődés oldalra taszította a fejét. Kiszabadította magát, tovább futott. Gőzölt a teste, pára szállt fel hátáról, tomporáról. Szügyét felsértette egy tövises galagonya. Minden idegében érezte, hogy üldözik.

Valahogy kelepcébe szaladt. A szél hagyta cserben, megfordult a széljárás, nem érezte meg az ellenség szagát. Remegő lábbal állt a sűrű cserjében, barna szeme riadtan bámulta az embert. Öt lépésnyire lehetett tőle, kezében kés volt.

Kés volt Adorjánnál, ügyetlenül markolta a tőrt, nem használta soha vadászatra. Nem ismerte a vadászatot. De most féktelen ösztön késztette, hogy üldözze, csalogassa, kijátssza a szarvast. Soha nem akart ölni. Sem embert, sem állatot. Azt is mondhatnám, irtózott a véres, vad történetektől. Most mégis: villant kezében a penge, s a futástól, a hajszától lihegve várta, hogy a szarvas közelébe férkőzhessen, alattomosan, fürgén, mielőtt az megugrik, felocsúdik, hogy beléje döfhesse a kést; hogy tönkretegye ezt a pompás állatot. A pusztítás izgatta, céltalanul, de szenvedélyesen.

Adorján ott állt a puha avaron, és nézte az embert, az ember kezében a tőrt, nem ismerte a kés szúrását, a penge gyilkoló erejét, nem ismerte az ember szándékát, csak félt. El akarta tiporni, hogy ne kelljen félnie. Agancsával fel akarta koncolni, nyavalyás testét messzire hajítani a fák közé. Nem ismerte az ölés vágyát, de szabad akart maradni, utat akart, zavarta ez az ember itt az erdőn, háborgatta a nyugalmát. Nem tudta, mit tegyen. Testét kissé hátrafeszítette, s megugrott. Az emberre vetette magát. Az ember kitért, döfött a késsel ügyetlenül. Ekkor újra ugrott, zavarában nekivetődött egy fatörzsnek. Villant a penge, valami tehetetlenné tette a jobb mellső lábát; jobb mellső lába nem engedelmeskedett többé, de nem törődött vele, a fatörzs mögül felvágta fejét, érezte nyakszirtjén a súlyt, agancsa puha testbe ütközött – ám szeme elborult, már nem látta az embert, a fát, a cserjét.

Adorján ki akarta rángatni a tőrt a szarvas szügyéből, hogy még egyszer, s biztosan szúrjon, de öklendeznie kellett, gyomra a torkába szaladt, hátgerincéig hasított a fájdalom; még látta az állat barna szőrét, érezte nyers-hússzagú leheletét, aztán ágakat látott, egy színt (zöldet? kéket?) – és szeme elborult, megszédült.

Alkonyatkor ért vissza a házhoz. Nem érzett különösebb fájdalmat, csak fáradtságot: kőkeménnyé merevedtek izmai, fájt a háta, a gyomra émelygett. Megállt háza kapujában, a kilincsért akart nyúlni, de a kapu, talán valami hirtelen léghuzamtól, kitárult. Adorján belépett. Néhány lépcsőfoknyit kellett felmenni a szobájáig. Sötét volt a házban. Léptei csosszantak a grádicsokon: egy-kettő-három-négy. Megállt, fülelt. Csend volt. De amikor újra megmozdult, úgy vélte, lépteit léptek kísérik. Hátrafordult, nem látott senkit. Felért szobája ajtajához. Különös neszek zavarták meg az alkony csendjét. Vas csikordult, lánc csörrent, kurta kiáltás hangzott, s erre ugyancsak kurta kiáltás válaszolt. Nem lehetett érteni a szavakat. Ekkor, odalenn, hangos dörrenéssel becsapódott a kapu. Valaki be is zárta. A ház elnémult, nem moccant semmi. Adorján belépett a szobájába. Ott állt a szoba négyszögében, a sötét falak között, csak az ablakon át derengett még némi fény odakintről.

A felesége lépett be, hozta a teát.

– Voltál valahol? – kérdezte, miközben terített. Illatos teát töltött ki a meisseni csészékbe. – Ha nem dolgozol ma már, bekapcsolhatnánk a rádiót. Hallgassuk meg az A-dúr zongoraversenyt.

Hát igen. Nagyjából ennyi az egész, ami történt.

Varieté

Fél tizenkettőkor került ránk a sor, pontosabban tizenegy harminchétkor, de megesett – nemegyszer –, hogy a táncdalénekesnőt kitapsolták a dobogóra, tehát leginkább tizenöt perccel éjfél előtt futottunk ki a fémszálakkal áttört, csillogó függöny mögül a parkettra. Tizenegy harmincötkor már ott álltunk a kárpit mögött; erős szövésű, mondhatnám durva lamé volt, érintésétől mindannyiszor megborzadtam: a fémszálak sértették ujjhegyemet, beleakaszkodtak a bőrbe, de mégis, soha nem esett meg, hogy ne markoltam volna meg a kelmét fellépésünk előtt. Nem tudom, miért? Talán valami biztonságra volt szükségem az utolsó pillanatokban, jóllehet már nem voltam kezdő, hosszú évek óta dolgoztam a szakmában, megszokhattam a veszélyt, s mondhatnám: megfelelő bátorsággal és ügyességgel rendelkeztem. De a fellépés pillanatát megelőző másodpercekben izgalmam olyannyira elviselhetetlen hullámokban borított el, hogy testi és lelki erőm elhagyott, volt egy alig mérhető, alig felfogható idővillanás, amikor gyengeségemben lehetetlennek véltem, hogy képes leszek a mutatványra, s ebben a porszemnyi időben szükségem volt a bátorításra, arra a kétes biztonságérzetre, amit – ebben a kávéházban – a kárpit érintése okozhatott.

Miközben szólt a dzsessz, s a táncdalénekesnő rekedtes torokhangja a mikrofon és a hangszórók segítségével betöltötte a faburkolatú, gipszstukatúros helyiséget, mindketten, Melitta és én beporoztuk tenyerünket. Már nem néztünk egymásra, mégis: ezekben a percekben éreztük legerősebben a másik jelenlétét. Izmaink megfeszültek, arcunkat tűz égette, szemünk parázslott. A jelre vártunk, annak az öt és fél percnek a kezdetére, amire a nap minden tevékenysége összpontosult; s e rövid idő, eme nevetségesen kevés, említésre sem méltó néhány perc volt mindaz, amiért éltünk, amiért megszülettünk, felnevelkedtünk, ettünk, ittunk, dolgoztunk és szenvedtünk, amiért betegségeinkből felépültünk, nyomorúságunkból kilábaltunk, tanultunk, háborút és emberi hatalmakat átvészeltünk, gondolkodtunk és cselekedtünk. A táncdalénekesnő végül is hajlongva, hátrálva és mosolyogva, a reflektorok fényétől kísérve, mikrofonját a konferanszié kezébe nyomta, s egy utolsó búcsúintéssel eltűnt a közönség szeme elől. Ekkor már annyira koncentráltunk, hogy érzékeink nem fogtak fel mást, csak azt, hogy a műsorközlő, ez a jól fésült, kövérkés, aranykeretes szemüveget viselő fiatalember, aki soha nem mulasztotta el, hogy egy-egy kis viccet bele ne szőjön mondókájába, bejelenti nevünket, hízelgő szöveg kíséretében, a mulató vendégeinek.

A zenekarban felhangzott a szaxofon, a dobos lassú ütemet kevert a zene alá, de a reflektorok fényváltása pillanatában váratlanul felgyorsította a dobszólót, s ez volt a jel, ekkor kellett kifutnunk a parkettra. Melitta szőke haján ezüstös flitterek ragyogtak, aranybrokátból varrott kis bikinit viselt, köldöke alatt száz színben tündöklő strasszal: selyemcipőbe bujtatott lába halkan toppant a padlózaton. Oly’ kicsiny volt, s oly’ sovány, hogy a közönség, amikor meglátta, felszisszent: mindemellett csinos volt, izmos, hajlékony, és arcáról – ama pillanattól kezdve, hogy kilépett a függöny mögül – el nem múlott a mosoly: e kedves derű a vendégeket megnyugtatta, kényelmesen hátradőltek a zsöllyékben, le sem tették kezükből vékony talpú poharukat, kígyózó füstöt eregető, illatos cigarettájukat. Melitta meghajolt, úgy, hogy egyik lábát kissé hátravetette, inas karját bókolón maga elé tartotta, majd kecses testtartásban megállt, félrebillentett fejjel engem várt. Öltözékem: a bő aranybrokát ing és a szűk jersey trikónadrág atlétikussá tette termetemet, az én övemen is csillogott hamis gyémánt, s Melitta mellé érve, magam is széles meghajlással üdvözöltem a kávéház vendégeit. Majd kéz a kézben, felemelt jobb karral, a római gladiátorok módján, körbe jártunk a táncparketten.

Eközben a karzatról az egyik pincér fölénk bocsátotta a kötélhágcsót; néhányszor megrángattam, hogy erősen tart-e, s a zenekar halk játéka kíséretében sebesen felkúsztam a hágcsón, kiakasztottam a trapézt, meglengettem, és a kupolába irányított reflektorok fényében két lábam a trapéz tartóköteleibe fontam, hogy fejjel lefelé csüngve várjam Melittát. Villámgyorsan felért, a hágcsón függött, amíg én fogam közé illesztettem a szájtartó kapcsot, s szemem egy villanásával jeleztem, hogy készen vagyok, tarkójára teheti a hurkot. Fél kézzel eltaszítottam a hágcsót (a pincér egy vékony kötél segítségével a karzathoz vonta), s mi ott függtünk a fehér terítős asztalok, az estélyi ruhás vendégek, a pezsgősüvegek és hűtővedrek, az itallal teli poharak fölött a kupolában: én fejjel lefelé, kitárt karral, Melitta felvetett fejjel, szorosan a teste mellé zárt kézzel, arany öltözékben. A fúvósok és a zongora elhallgatott, csak a dobos pergette az egyre gyorsuló szólót, s erre a ritmusra kezdett el saját tengelye körül forogni, pörögni Melitta; Melitta, akit a fogammal tartottam fenn a mély fölött. Szédületes sebességgel tudta forgatni kis testét, körvonalai elmosódtak: akár egy megállíthatatlan orsó, pörgött, pörgött a vendégek feje fölött. Én kinyújtott karral, mint egy zuhanásban fennakadt madár csüngtem a trapézon, nyakereim kitágultak, fejembe tolult a vér, zúgott a fülem, állkapcsom sziklakeménnyé kövesedett, és sajgott.

Most kellett függőleges testem mellett felnyúlni a trapézhoz, s leakasztani a karikákat, hármat-hármat jobb s bal karomra húzni, hogy erőm és ügyességem, akaratom végső összpontosításával azokat is forgásba lendítsem. Két perc, ennyi ideig tartott az egész; akkor a karikák lelassultak a karomon, leszedtem, s visszahelyeztem őket a helyükre, majd ismét kinyújtott karral vártam, hogy Melitta forgása alábbhagyjon, s végre megálljon. A kezéért nyúltam, megfogtuk egymás csuklóját, felhúztam annyira, hogy tarkóját kiszabadíthassa a hurokból, s néhány lengés után (amihez két karom volt a hinta) felvontam még jobban, s ő – egyetlen lendülettel – fölém került a trapézra. Megint a római gladiátor karlendítés (már én is ott álltam mellette), s közben a pincér a karzatról visszaeresztette a hágcsót. Előbb Melitta, aztán én lendülettel, de minden sietség nélkül lekúsztunk a parkettra.

A közönség tapsolt, meghajoltunk, a zenekar gyors számot játszott, a „Napsütötte felhők”-et, hajlongtunk, én Melittát kínáltam eléjük, ő engem; de a konferanszié már megjelent – soha nem mulasztotta el, hogy valamennyit ne orozzon el sikerünkből! –, s a vendégek máris reá figyeltek, várták, mi lesz a következő szám. Mi pedig eltűntünk a függöny mögött, siettünk az öltözőbe. A lépcsőn lefelé nem beszéltünk, csak az öltöző folyosójára érve jött meg a hangunk, s akkor is csak ilyesmiket mondtunk: „jó volt”, „kicsit jobbra lépj, ha felérsz…” Emlékszem, öt, tíz percnek is el kellett telnie, míg újra megnyugodtunk, s fel tudtuk fogni a tárgyakat, a valóságot. Mire átöltöztünk, már rendben voltunk, apródonként felengedett bennünk a feszültség, látásunk, hallásunk, érverésünk helyreállt. Éjfél után tíz perccel már el is hagyhattuk a mulatót, nem volt ránk szükség aznap éjjel. Másnap este fél tizenkettőig nem volt ránk szükség, s akkor megint csak öt és fél percig. És fenn három perc, három perc a magasban, fejjel lefelé, Melitta súlyával a fogam között. Ennyi volt az egész.

Amikor a mentők elvitték, még élt. Mosolygott. Hát hogyne! Ott feküdt a vendégek gyűrűjében, s a parketten ő mindig mosolygott. Könnyed volt, bájos, mosolygós. Hopplá! – mondta. Csúnya éjszaka volt. Bizonyára sokan emlékeznek rá, legalább kétszáz vendég volt aznap éjjel a kávéházban. Nem vérzett, nyitott szemmel feküdt kifordult végtagokkal, mosolyogva. Fel akart állni, szegényke. Szégyellte, hogy nem sikerült a szám. Nem tudom, hogyan történt. Azt hiszem, csúszott a kezem. Nem tudom. Mindig izzadt a tenyerem, ezért is kellett jól beporozni. Éveken át féltem ettől, de amikor már odafönn voltam, mindig elmúlt a tenyerem izzadása. Fönn már nem féltem soha. Pontosabban, meg tudtam állni, hogy ne gondoljak a félelemre. Ezért aztán sokáig nem történt semmi baj. De akkor éjjel megzavarodtam. Észrevettem odalenn a fehér terítős asztalokat, a vendégeket a zsöllyékben, s egy másodpercnyi időre rám tört a kétség! Nem sikerülhet mindig! S ennyi elég is volt. Abban a másodpercben történt ez, amikor már érte nyúltam, hogy felhúzzam. Hopplá! – mondta. Kiáltotta.

Láttam, hogy zuhan, de nem hittem el. Soha nem történt meg, hihetetlen volt. A csattanás térített észre. S még ekkor is, uramisten, még ekkor is szertartásosan bújtam ki a trapéz köteléből, és igyekeztem kecsesen leérni a földre. Kissé meg is hajoltam, úgy fordultam feléje, hajlongva a közönség előtt. Mintha semmi sem történt volna. Könnyedén. Hogy ne vegyenek észre semmit. Pardon. Melitta is mosolygott, és fel akart állni. Aztán elvitték a mentők. Két napig élt, egyszer magánál volt, amikor benn jártam a kórházban. Nem tudtunk mit mondani egymásnak. A kezét sem tudtam megfogni. Néztük egymást; a paplanon nyugodott a keze. Képtelen voltam megérinteni. Hátam mögé rejtettem a kezemet; rejtegettem, mint egy gyilkost.

Melitta! Hogy forgott valamikor a mély fölött! Három perc, éjszakánként három perc a reflektorok fényében, a cigaretták felszálló füstjében, arany ruhában, köldöke alatt csillogó strasszal, három percig, éjszakánként! Ezért született, ezért élt, ezért halt meg.

S nekem most új partnert kell keresnem, mert még élek, mert én nem zuhantam le, mert újra ott kell függnöm a trapézon.

Pedig félek.

Ablak

Két ember kutat fúr a szemközti telken, burgonyabokrok, derékig érő kukoricaszárak mögött, kék nadrágjuk látszik, meztelen felsőtestük, az izmaik, kócos fejük, karjuk – tekergődző karjuk, testük hajladozása, a sárga homokdomb, a fúrócső, egy ház, egy félszer, a diófa lombja, a kék ég, néhány narancsszínű virág…

(Azt gondoltam, még egyszer nekifutok.)

Már nem nagyon értettem az egészet. Emlékeztem valamire, valami biztosra, emlékeztem egy reggelre, nyáron, vagy inkább nyár végén, ősszel, igen, talán ősszel, egy reggel, korán, korai napsütésben, kissé hűvös reggelen, kinn a konyhaajtó előtt felöltözve, vizes, lenyalt frizurával álltam, sárga cipőben, szürke nadrágban, jól szabott zakóban, tiszta fejjel, biztosan, reggel, átérezve a reggel fontosságát, a felkelést, azt, hogy érdemes volt megmosdani, felöltözni és kimenni a ház elé. Nem tartott sokáig. Emlékeztem néhány utcára, ami szép volt, kirakatra, az üvegablakok mögött öreg könyvekre, famarkolatú vasalóra, régimódi telefonra, egy kis gipsz állatkára, egy utcára, erkélyre, vasrácsos ablakokra. Néhány lépésre, magabiztos lépésekre, nápolyi ízére, cipőm nyikorgására.

(Azt gondoltam, talán még egyszer nekifutok.)

Hajlonganak a kútfúrók, dolgoznak. A burgonya zöld, a kukorica az idén is növekszik, friss levelek, dúsak; felnő másfél méteresre, termést hoz, tejízű kukoricát, jószagút; a föld ugyanaz a föld, ebben az évadban megnő a kukorica – készen lesz a kút, vizet ád. Dolgoznak azok ott ketten, vizet akarnak, házat akarnak, a kút fölé kávát, hengert, láncot rá, vedret, hogy felhúzhassák a vizet nyáron, télen. Télen a kiloccsant víz megfagy, csúszni fog a kút körül a föld, hamut szórnak rá, beviszik a házba a szikrázó, hideg vizet, benn a házban fűtenek, ott akarnak majd élni, ezek ketten, a fűtött házban. Most még semmi sincs, csak a bevetett kert, a homokhalom a kútfúrás mentén, néhány fa, drótkerítés, összetákolt félszer.

Micsoda erő!

(Azt gondoltam, még egyszer nekifutok, talán sikerül, hiszen megéltem már harminchét évet, valahogy ment, döcögött, jól, rosszul, de uramisten! még meddig, mivégre, hogyan?!)

Ahogy azok ott ráfeküsznek a fúrócső karjára, lassan mennek körbe, mint a nyomtató lovak, roggyantott térddel, hogy több erőt fejthessenek ki! Le a mélybe, a mélybe a vízért.

Élni fognak.

Igen, igen, az a nyári délután Tihanyban, a Biológiai Kutató Intézetben. A hűs kert, a tiszta folyosók, a fehér ajtók, a zöld linóleum, az ablakok előtt a lombok, fehér köpenyek, fehér ablakkeretek, laboratóriumok. Akkor határozottan tudtam, hogy ide kell jutnom. Mindenütt a munkát láttam, de a kapkodást sehol, a munka állandó volt, folyamatos, egyöntetű ritmusú, ráérős, közben lehetett sétálni a parkban; lenn a víz – a magas kőkerítés mögött lefut a hegyoldal a vízig; az apátság kettős tornya, a hajók a kikötőben, egy vendéglő üvegterasszal, fák, utak bazaltkövekből, fehér ajtók, zöld linóleum; a laboratóriumokban preparált békák a munkaasztalon, szelíd elektromos berendezés, vitrinekben szakkönyvek; fiatal tudósok, csinos nők fehér köpenyben, enyhe cigarettafüst, kávé (akkor még csak törökösen főzték) – biztos munka, munka, kísérlet, a kísérletezés izgalma, növények, hatalmas zöldpaprika, uborka, megmondták, mennyi a vitamintartalma, kísérlet, fák a parkban, csend. Akkor tudtam, hogy csak ez lehet a cél, csak ide, ide, mindent megtanulni, ami szükséges ahhoz, hogy ide jussak. Húsz éve volt? Vagy több? Enyhe nyári délutánra emlékszem, és arra, hogy éreztem a célt. De ennek már húsz éve, vagy több is. Igen.

A cigarettára is rászoktam, nem ízlett, egyszer nikotinmérgezést kaptam, hánytam, utáltam a szagát is, de újra rászoktam. Nem kellett. Most már kell, most is utálom, csak a csomagolást szeretem, a szép, piros, aranydíszítésű csomagokat, a sztaniolt, a dohány illatát, mielőtt még rágyújtana az ember, na, legfeljebb az első szippantást. A kávé is – a kávénak is csak az illata csábít, amikor megdarálják a frissen pörkölt babkávét; a babkávé illata, a fűszeres illat! Az italoknak is leginkább az aromája izgat, nem maga az ital. A házak is csak addig kedvesek, amíg nem lakhatom bennük; a ruhákat csak felpróbálni, kiválasztani, elképzelni szeretem, nem viselni. A városok is becsaptak. Ha zenét hallok, mindjárt egy másikat akarok hallani, a könyvet néhány lap után leteszem, újat veszek a kezembe, beleolvasok, máris kevés. Az őszt várom, aztán a havazást, nemsokára a langyos tavaszt, fürdést a nyárban, s megint az ősz színeit, a hűs októbert, az esőt.

Idegcsillapítók kis galacsinokban. Ötven darab. Ha elfogyott, mondja orvosbarátom, kiváltasz megint ötvenet. Az egész az idegességtől van, a társadalomtól, a társadalom fölénk nőtt, megront, már nem lehet megállítani a terjeszkedését, növekszik, növekszik, agyonnyom, megfojt, tönkretesz. Az autóbuszon hozzád nyomakodnak, a forró, párálló testek undorral töltenek el, helyet, helyet, ne zavarjanak, nem akarok beszélgetni, nem akarok senkihez sem hozzáérni, nem akarom senkivel sem megosztani a helyemet, antiszociális lettem, antihumánus lettem, istentelen, ideges, türelmetlen, sértődékeny, depressziós. Nem értem a kútfúrókat, mit akarnak, mire ez a nagy erőlködés? Látok másik négy embert is, két férfit, két nőt innen az ablakból, hajnaltól napnyugtáig dolgoznak, melegágyakat építenek, öntöznek, kapálnak, befedik az üvegházak tetejét, kitakarják, jönnek, mennek az udvaron, a naptól feketén, szikkadtan, jönnek, mennek, jönnek, mennek. Ezek meg fúrják a kutat rendületlenül. Örülni fognak a víznek. Kútjuk lesz. Tél lesz, megfagy a kiloccsant víz, kékes jégpáncél, egyre vastagodik tavaszig, csobban a veder, a lánc rozsdásodik, fekete víz a kútban.

Azt mondja a rádió, volt egy francia ember, aki este tíz óra után minden segédeszköz nélkül hallotta, tisztán hallotta a tanyájától tizenöt kilométerre levő morzeállomás jeleit. Rendkívüli hallás. Felfogta – pusztán füle hallásával – az éterből a rádióhullámokat. És meg is fejtette. Egy tanyán. Bizonyos Martin. Monsieur Martin. Ha jól sejtem, baszk sapkát viselt, kordbársony ruhát, ormótlan bakancsot. Ült a konyhájában a rézedények között a gyalulatlan asztalnál, és kissé tátott szájjal hallgatta a morzejeleket.

Egy másik ember meg nagyon szerette a sült krumplit. Parázson sütötte, kedvelte a megpirult héját. Ezt nem a rádió mondta, ezt én mondom. Szerette a sült krumplit. Jóízűen falta az omlós gumót, talán egy kis sót hintett rá. Egyik tenyeréből a másikba dobálta a forró burgonyát, kérges volt a tenyere; (milyen is lett volna egy olyan emberé, aki a sült krumplit szerette?) – a felesége bizony nem nagyon értette, mi az a fene jó abban a sült krumpliban. Még mondta is: – Jobban szeretném, ha a sódart kedvelnéd, te, Alfréd, mert akkor többet dolgoznál, hogy megszerezd. – De Alfréd nem engedte háborgatni magát, és igaza volt. Pokoli szerencse, hogy rájött, szereti a sült krumplit. Így már elviselhetőbb lett az élete. És piszok nagy szerencséje, hogy nem hagyta háborgatni magát. Ült a rőzsenyalábon, és azt gondolta, kinyalhatják a seggit. Aki ezt komolyan hiszi, megnyerte a csatát.

(Azt gondoltam, még egyszer nekirugaszkodom.

Csakhogy ez komolytalan dolog. Persze hogy nekirugaszkodom. Persze. Képtelen vagyok abbahagyni, nem tudom abbahagyni, nem vagyok olyan nagy legény. Egyáltalán: hol van bennem az ahhoz szükséges bátorság? A nyüglődés, az igen, vagy a halogatás egyik percről a másikra. Az igen. Meg a hitegetés, az önbecsapás, hogy most megy, menni fog…)

Az állomásokon is rossz volt, állni a nagy üvegcsarnokokban; a hordárok ott sürögnek-forognak kék köpenyben, löködik a gumikerekű targoncákat, huppannak a kofferek; bárcák, enyvvel odaragasztva; széngáz, por, rozsdapor, szemét. Néha egy jobb formájú kalap, női arc, kölniillat. Aztán ott vannak a pavilonok, sört mérnek, meg pálinkát. Az ember iszik. Cigarettázik, meg iszik. Valahogy el kell tölteni az időt. A vonat késik, de a sok vágány is megzavar, nem tudod, jó helyen várakozol-e? És ha rossz helyen? Nem nagyon bízhatsz benne, hogy felvilágosítanak, ki törődik vele, hogy hol állsz? Hogy fel tudsz-e szállni a vonatodra? Kérdezed, a kalauz bólint, le-fel sétál a peronon, tudja fene, hol az esze, talán egy nőnél jár a gondolata, vagy azon töpreng, hogy eladja-e az új szolgálati öltönyét a zsibárusnak; bólint, igen, uram, természetesen. Iszol. Kérek még egy pohárkával. A szerelvények kifutnak az éjszakába, átrobognak a határokon, a mozdonyvezetőket nem is látni, nem tudom, ki visz át az éjszakán, milyen az arca, hogy hívják, van-e családja, ölt-e már embert, vagy imádkozni szokott hajnalonként? Egy-egy arc néha feltűnik a gépház szélvédője mögött, semmitmondó arc, nem találkozik a tekintetünk, de ha találkozik is? Semmi. Ő viszi a vonatot, ha ugyan igaz. Mert még le is válthatják útközben, csajkából főzeléket eszik, aludnia is kell, a vonatom meg napokig megy, úristen! hány mozdonyvezető vitt már ide-oda? Nem tudunk egymásról. Köszöntöm, tisztelt uram, barátom! Begördült a szerelvénnyel a csarnokba, felszálltam a vagonba, és utaztunk együtt. Meg is halhattunk volna egyszerre, egyazon ok miatt. De eddig megúsztuk. Már legalábbis a közös halált. Lehet, hogy ön már nem él. Mint ahogy egy pilóta is meghalt, aki átrepített néhány országon. Fiatal ember volt, jeles pilóta, de meghalt Párizs fölött, két és fél perc alatt. Egyszer együtt repültünk, én kicsit féltem kilencezer méter magasan a légben, de ő már megszokta, biztosan szállt a gép Finnország fölé. Szép út volt, de most már semmi értelme. Abban a pillanatban érdekes volt. A repülőgép szagára is emlékszem. Ámbár a szagok is többet jelentettek valamikor. Csodálatosak voltak. Csakhogy bizonyára mindent megszoktam én is. Vagy már nincs annyi időm a részletekre, mint gyerekkoromban? Kár.

Szent Katalin ujját mutatta a pap Sienában, szeptember végén, délután öt órakor. Sütött a nap. A templomban színes képeslapok hevertek a bejárat melletti asztalkán, a főhajóban csend volt, de a sekrestyéből kihallatszott az olasz pap dumája, bementünk, asszonyok fogták gyűrűbe a lelkészt, és ő mutogatta az ereklyét, mintha egy darabka korhadó deszkaszilánk lett volna dunsztosüvegben. Csakhogy ez egy hölgy ujja volt valamikor, állítólag. Az asszonyok elhitték. A pap észrevett minket, kérdezte, kik vagyunk, és Budapest hallatán felderült az arca – Eucharisztikus Kongresszus – mondta –, Szent Margit, Duna, Visegrád, Esztergom… – Így sorolta. Kedvességből soronkívül megmutatta az ereklyét. Hát nem mondom, ha valódi, akkor érdekes, de ki tudja, hogy valódi-e? Lám, ez is. Jobb volt, amikor még elhittük, elhittem. Jobb volt. Sienában is éreztem, hogy már semmit sem hiszek el. Szent Katalinról is mindjárt az jutott eszembe, hogy szép nő volt-e? A neve – lehet, hogy csak nekem – erre predesztinálja. Jó nő lehetett? Élt-e nemi életet? A nemi élet melyik fajtáját kedvelte? (Tekintettel arra, hogy szerzetesnő volt.)

Meg hát egészen egyszerűen loptam. Igaz, hogy csak egy újságot, egy képeslapot, amit az egyház nyomatott, de azzal a szándékkal; hogy a templom vagy az egyházmegye javára pénzhez jusson a révén. Ki volt írva, hogy mennyi líra jár a lapért. Én meg csak úgy elvettem. Pardon! Egy forintot adtam, jelképesen. De több volt bennem a heccelődő hajlam, mint a jó szándék. Miért? Mert nem hittem Szent Kati ujját. Tudom, hogy nem az ujj a lényeg, hanem a legenda, a hitre buzdító mese. Mégis: röhögtem. (Arra is gondoltam – kérem, senki ne botránkozzon meg szókimondásomon –, arra gondoltam, hogy talán éppen ez az az ujja, amivel kitörölte a fenekét. Hogy mást ne is említsek!) Tehát loptam. Igen, mert cinikus voltam. Pedig tetszett Siena. De a lovasjátékok ötletét is nevettem. Csak a borbélyüzletben a nikkelezett, zöld műbőr huzatú székeket csodáltam, meg a gyöngyfüggönyöket. Talán még a bár ajtaja mellett a szép Cinzánós reklámot. És hát szerettem volna kedvemre inni, jó pár pohár Chiantit meg Camparit szódával, amennyi belém fér.

A pályaudvarokról még annyit akarok mondani, hogy amikor elbúcsúztam – mindig valahol, valakitől – hihetetlennek tetszett, hogy elhagyjuk egymást. Aztán csak addig volt kellemetlen, amíg vacakoltak az indítással. Az ember már fenn van a fülkében, leengedi az ablakot, és még egyszer elköszön, meg még egyszer, tizedszer is, mint egy elmebeteg. Vigyorog. Aztán elmegy a vonat, felhúzod az ablakot, hogy ne vágjon be a por meg a korom, és néhány perc múlva iszol valamit. Igen, megint az ivás. Mi a fenét csinálnánk ivás nélkül? És fut a vonat harminc kilométert, és máris vége a szomorúságodnak. Ennyire megbízhatatlan az ember.

De volt egyszer egy üzlet is, egy vendéglő, kokszkályha adta télen a meleget. Öt órakor volt a legjobb, délután. Csak a söntésben égett a villany, a belső termekben nem volt vendég, hat-hét óra felé jött meg az első, egy festő, bizonyos Bauer István, malaclopóban; tíz deka juhtúrót hozott, terítéket kért, meg két deci fehéret. Ő volt az első. De amikor még ő sem érkezett meg, és kinn már erősen alkonyodott, a kokszkályha meg ontotta a meleget, és az olajos, fekete padlón még nem hevertek csikkek, és füst sem szállt a lámpaburák körül, akkor még jó volt. Nem tudom, miért? Akkor sem tudtam, most sem tudom. Ott éltem abban az üzletben, vártam ezeket a délutánokat. Megettem egy főtt tojást, meghámoztam, kettévágtam, megsóztam, megpaprikáztam, fél pohár sört ittam rá. Csend volt. A kokszkályhán máriaüveg, jól lehetett látni a lángokat, lomhán, kékes fénnyel égtek a kokszdarabok, sörplakátok függtek a falakon. Öttől hatig céltalanul szép volt az üzlet. Ha nem jött volna vendég, megbukik a bolt, egyszóval életkérdés volt, hogy tele legyen mindhárom terem emberrel. De úgy már nem ért semmit. Nekem. Nem tudom, mit akartam.

Ezek meg csak dolgoznak itt a melegágyakkal. Szalmakalapot viselnek, mert forró a nyár. Gyilkos meleg. Nem érzik a nap melegét, vagy mi? A Termini csarnokában le-fel sétáltam, egymás mellett voltak a bárok, színes székek, asztalok az üvegfalak mögött; bankok, postahivatalok, bazárok, színes figurák – Tibor vett is néhány kis pápai testőrt, celofánba bugyolálva; kávét ittunk; hatalmas nagy pályaudvar, mint egy város, este fények égtek Rómában, ezek meg – a kútfúrók – itt cipelik a vizet mezítláb, zománcos kancsóból isznak, nekifeszülnek a fúrónak, kutat akarnak; amazok meg, a két férfi és a két nő fáradhatatlanul hajladoznak a melegágyak körül. A tengert is láttam, Ostiánál. Fekete volt a homok, meg is írtam, mindig vágytam látni a tengert, hát tessék, láttam. A Nyevszkijen is jártam, északon: Leningrádban (Szentpétervárott), ahol Dosztojevszkij. Kis galacsinok, idegnyugtatók, háromnegyed négy, délután, megint be kell vennem egyet. Aztán négy óra, hat óra, este, éjjel, reggel – napok, hetek és hónapok, és valamit majd mindig kitalálok, valami rendetlen időtöltést –, de mi lenne a rend?

Ide figyelj, Alfréd, mondta a sült krumplit olyannyira kedvelő férfinak a felesége, ide figyelj, Alfréd, miért nem inkább a sódart kedveled? Fel akarta rázni. De miért? az isten áldja meg, miért?!

Persze, Alfrédnak is jobb lett volna, mindennél jobb lett volna, ha nyersen eszi a gumót, ha nyersen szereti, nem sütve, ó, de mennyivel jobb lett volna! De Alfréd már benne volt a pácban. Tüzet rakott, különcködött, hát még a felesége! Ugyanis az asszony füstölt sódarra gondolt, s nem a nyers húsra. És nem barlangjuk volt, hanem házuk. Monsieur Martin meg a rádióhullámokat is ismerte! Teremtő Atyám! Most aztán már csak hazugsággal, ámítással, öncsalással bírjuk az iramot…

(Arra gondoltam, még egyszer nekifutok az emelkedőnek.

Emelkedőnek?!

Hisz ez csak egy nagy síkság. Bejárhatatlan.)