Két országon át

Sok csomaggal utaztunk, és későn értünk a pályaudvarra. Szerencsére alig volt utas. Feleségem a hordárral vitatkozott – negyven forintot kért, s meg se köszönte –, én a bőröndöket igyekeztem jól elhelyezni a csomagtartókon; a vonat percek múlva indult. Leeresztettük a folyosón az ablakot: kimelegedtünk a sietségbe. Már ketten ültek a fülkénkben: egy idősebb nő és egy fiatal, húsz év körüli lány. Kora reggel volt, s most, hogy a vonat kigördült az üvegcsarnokból, végre jólesően szusszantunk egyet. A két nő csendesen nézte a fészkelődésünket; az idősebb egykedvűen, a lány azonban vidáman. – Ugye, nem az ablakhoz ülnek… nem ide váltottak jegyet? – Nem, nem – mondtam –, tessék csak egészen nyugodtan… – Mosolygott: – Akkor jó, annyira szeretném látni a tájat! – A haját puha kontyban viselte, kissé délies arca volt, kreolos. Szvetter feszült a testén, bő szoknyája szétterült az ülésen, és – nem! nem mertem még egyszer megnézni! A szoknya lazán omlott szét az ülés szélén. A szoknya szövete. És semmi más…

Kifordultam a fülkéből, cigarettát kotortam elő. Hát ez hihetetlen. A feleségem az ajtóban állt, figyelte az elmaradó házakat. – Rágyújtunk? – kérdezte.

– Láttad? – Síneken vágtattunk át, a kattogástól nem hallotta. – Láttad? – kérdeztem újra. Csodálkozott, nem értette. – A lánynak – mondtam –, nincs lába. Ne fordulj meg azonnal. Egyáltalán nincs lába. – Néhány perc múlva bement a fülkébe a táskájáért. Amikor visszajött, nem tudott mindjárt szólni. – Ó, istenem, láttam! Hiszen ez borzasztó!

Nem örültem, hogy egy fülkébe kerültünk. Az indulás öröme eloszlott, zavartan álltunk a folyosón. – Ne nézegesd – mondta a feleségem –, nehogy észrevegye, hogy nézed.

Kellemetlennek mutatkozott az utazás. A vidámság elszállt. Az ember olyan ügyetlen, nem tudja, hogyan viselkedjék ilyenkor. Végre visszamentünk a fülkébe. Csendesen ültünk, még a peronon megvettük a reggeli lapot, kettéosztottuk, igyekeztünk olvasni, fesztelenül, mintha észre sem vettünk volna semmit. A lány az ablakon át a tájat nézte. Nem állhattam meg, felpillantottam az újságból. Találkozott a tekintetünk. Elmosolyodott. – Szép időnk lesz – mondta. – Milyen jó, hogy nem esik az eső! Olyan izgalmas az utazás! Maguknak is?

Bólintottam, s kissé elmosolyodtam én is. Az ilyen mosoly mindig rosszul sikerül. De talán nem vette észre. Láthatóan csevegni akart. – Már olyan régen vártam erre az útra! Igaz, mami?

A szemközti ülésen az idősebb nő nem szólt. Nem is mosolygott. Egykedvűen, fáradtan ült; flanellruháját néha megigazgatta a térdén, előrenyújtotta fűzős cipőbe bújtatott lábát.

– Messzire mennek? – kérdeztem. A lány azonnal válaszolt: – Ó, elég messzire! Németországba. Hát maguk? – Mi is – mondta a feleségem. – Nagyszerű – örvendezett a lány –, legalább elbeszélgetünk az úton.

Fél óráig sem utaztunk még, amikor megjelentek a magyar vámosok, statisztikai lapokat osztottak. – Ezzel most mit kell csinálni? – kérdezte tőlünk a lány nagy izgalommal. – Még soha nem utaztam külföldre. – A feleségem közelebb húzódott hozzá, megmagyarázta a kitöltés módját. A kis étkezőasztalkán a lány kitöltötte mindkét szelvényt. – Írd alá, mami – mondta –, neked kell aláírni a magadét.

– Talán írd alá inkább te – szólalt meg végre az asszony. Felénk fordult: – Nem hoztam el a szemüvegemet. De olyan korán jöttek értünk a mentők. Azt mondták, fél hatra jönnek, s öt órakor már ott voltak. Kapkodtunk, otthon hagytam a szemüvegemet. – A lány megfogta az anyja kezét: – Majd én vezetem a kezed, csak írd alá. – Jókat nevetett azon, hogyan ügyetlenkedik az anyja. – Ó – mondta, amikor a szelvényünkről meglátta, hogy mi is Drezdába utazunk –, maguk is ott szállnak ki? És ott is maradnak? Mi csak az éjszakát töltjük Drezdában, aztán másnap utazunk tovább, Gera felé… Istenem, talán lesz egy kis idő arra is, hogy lássuk Drezdát. Ámbár nem tudom, mert a mentők… Itthon ugyanis azt mondták, hogy a drezdai állomáson várnak ránk a mentők. Az ottaniak. Mit gondolnak, igazán kijönnek elénk? Kell, hogy kijöjjenek, másként hogyan mennénk a szállásra? Még a vonatról sem tudok leszállni…

– Biztosan ott lesznek a mentők.

– Én is azt gondolom. Csak a mami annyira hitetlenkedik, hogy talán nem kapták meg időben a táviratot. – Ismét elfogta a nevetés: – Képzeljék, ha nem várnának a mentők, kint kellene aludnunk a restiben. Igaz, hogy jó a sör Németországban?

– Ne mondj már ilyeneket – szólt csendesen, aggódva az anyja. – Hogyan is aludnánk az állomáson? És ki segítene le? Én igazán nem bírlak felemelni…

Elhallgattunk. A lány még egy kicsit nevetett, aztán ő is csendben ült. Már elhagytuk a magyar határt, Csehszlovákiában futott a vonat. A lány közelebb csúszott az ablakhoz, ügyesen mozgott: két tenyerét nekivetette az ülésnek, s lendített egyet a testén. Nem sokáig viselte el a csendet. – Ezek is tsz-földek? – kérdezte. – Érdekes, nem is lehet észrevenni, hogy már külföldön vagyunk. Maguk már sokat utaztak? Nekem ez az első utam. Jaj, néha úgy elfog az izgalom. Ugye, nem rossz külföldön? Persze, sok pénz kellene hozzá. Nekem száz márkám van. Annyit válthattam be egy hónapra. Majd a mami minden hónapban küld száz márkát. Ezt megengedték.

– Az bizony nem sok.

– Nem sok? Hát persze, nem sok, de a kórházban mindennel ellátnak. Teljes ellátás. Csak azt nem tudom, hogy a fehérneművel mi lesz? Igaz is… biztosan kimossák! Hiszen vannak ott olyan betegek is, akiknek a kezük hiányzik. Azok hogyan mosnának?…

Fáradhatatlan volt, izgett-mozgott az ülésen, néha kicsit elfeküdt, a kartámlára fektette fejét. Az anyja mindvégig mozdulatlanul ült, kicsit félszegen; s ha utasok jöttek, elfordult az ablak felé, nem vett részt a társalgásban. Mi már kezdtünk megbarátkozni útitársunkkal, valóban végigfecsegtük a hosszú utat. Brnóban két szlovák férfi leszállt, otthagyták a prágai vicclapot az ülésen. A lány belelapozott, nem értette a szöveget, de a rajzokon mulatott. A nagyobb állomásokon kérte, hogy húzzuk le az ablakot, de sajnos, nem hajolhatott ki, nem érte fel az ablak szélét. Alkonyatkor a hegyek között futott a vonat. Minduntalan felkiáltott, vele együtt kellett néznünk a tájat. – Ó – mondta –, egy egész évig vártam erre az útra. De hát érdemes volt várni… ahová megyek, ott csinálják a legjobb műlábakat. Hónapokig leszek kint, megtanítanak járni is! Tudják, én soha nem szerettem egy helyben ülni. Én mindig jöttem, mentem… Azt mondják, az a műláb tökéletes. És addig el sem engedik az embert, amíg nem tud járni… – Vidáman beszélt, természetesnek tartotta, hogy erről beszéljen. Csapongtak a gondolatai: – Jaj, csak azt nem tudom, hogyan fogok én ott beszélni? Hogyan értetem meg magam? Pedig tanulgattam németül, van szótáram is meg egy füzetem… Mami, hol is a füzetem? Ja, a táskámban. Ide nézzenek. A legfontosabb kifejezéseket mind beleírtam ebbe a füzetbe… – Kuncogva böngészte, ügyetlenül ejtette ki a német szavakat. – Látja – mutatta a feleségemnek –, még ezt is kiírtam: Ich liebe dich… – Belepirult, és nevetve nézett az anyjára, de az asszony arca meg se rándult, szürke szemével szomorúan nézett ki az ablak üvegén.

Tizenkét órát utaztunk együtt. Sok mindenről beszéltünk, de arról az egyről nem, hogy mi történt vele. Nem kérdeztük. Vajon hol a határ a tapintat és a részvétlenség között?

Amikor a füzetét eltette, kezébe akadt egy fénykép. – Hát ez voltam én – mutatta. Félszegen vettük át a képet, de ő nem látta rajtunk ezt a félszegséget sem. – Ez két hónappal a balesetem előtt készült. Muszáj kivinni, hogy lássák, milyen magas voltam. Azt hiszem, az arányok miatt. – A kép nyári ruhában ábrázolta, egy barátnője társaságában, valami kertben. Nagyon csinos volt. – Kedves – mondtam –, nagyon kedves kép. – Ugye? – nézett ránk. – Akkor még dolgoztam. Sok barátnőm volt, a lányok a gyárból. Szövőnő voltam. Elég szépen kerestem, szerettem szórakozni. Elmentünk a lányokkal moziba, meg táncolni… – Köhintettem és visszaadtam a képet. Eltette, bekattintotta a táskáját. – Nagyon szerettem táncolni. Hát… táncolni azt már nem fogok… – Ránéztem, most láttam először, hogy a nevetése néha két keserű ráncban vész el a száj szegletében. De már újra mosolygott. – Az a fontos, hogy megtanítanak járni. Sok pénzbe kerül ám, de az állam fizeti. Csak várni kellett rá, nem mindenki jut ki, csereakció van, a németek szívműtétre küldik át a betegeiket… De az orvos azt mondta, bízni kell, akkor minden rendben lesz…

Estefelé hagytuk el Schöna állomásépületét. Az Elba partján hangulatos kis szállodák sora állt a Sächsische Schweiz lábánál. – Messze vagyunk még? – kérdezte, amikor a német határőrök megjelentek. Újra elfogta az izgalom: – Jaj, ha nem várnak. Vagy nem találnak meg! Egy szót sem tudunk németül!…

Megígértük, hogy segítünk. Szóltam a német kalauznőnek, hogy a drezdai pályaudvaron figyelje a mentőket. A kalauznő nagyon készségesnek bizonyult; amikor végzett a jegykezeléssel, visszajött. Kérdezősködött, hogy hová utaznak Drezdából, s miért és hogyan vesztette el a kislány a lábát.

Fordítanom kellett: – A vonat – mondta –, a vonat vágta le. Üllőn laknak, Pest mellett, ment haza a műszakból, sietett, szombat volt, táncolni akartak menni a lányokkal. Megcsúszott. Még nem telt el egy óra a műszak után, üzemi balesetnek minősítették. Elég magas nyugdíjat kap, kétezer forintot…

Az anyja most is hallgatott, türelmetlenül nézegetett ki a sötétbe. Csak akkor szólalt meg, amikor a kalauznő kérdezte, hogy ő is kint marad-e. – Én holnapután hazamegyek Magyarországra – mondta. A könnyeit fojtotta vissza, ránk nézett, nagyon halkan beszélt: – Remélem, jó helye lesz a lányomnak… Csak jöjjenek a mentők. Egyedül nem boldogulok vele…

Esti fények között futottunk be a Hauptbahnhofra. Elköszöntünk tőlük. – Majd figyeljük a vöröskereszteseket – mondtuk. – És sok szerencsét! – Maguknak is! Örülök, hogy ilyen jól utaztunk!…

Mire leszálltunk, a kalauznő már vezette is a kocsihoz a mentőket. Felmentek érte a kocsiba, hogy a pályaudvar elé vigyék a karjukon.