Vasút utca 7.

A szállodaportás sajnálkozott, nincs hely, mondta, minden ágy foglalt, miért nem tetszett Pestről rendelni szobát? Hiába magyarázta, hogy csak alig fél órája tudta meg, nem utazhat haza. Nem volna mégis valami megoldás? A portás töprengett, várta a húszast a markába, csak azután adta meg a címet. Vasút utca hét. Megbízható hely, tizenöt forint egy éjszakára a szállás. Messze van? Sajnos, kinn a város szélén.

Hideg volt, tél, fagyott – aludni kellett valahol. Sokat gyalogolt, amíg végre megérkezett az adott címre. Itt már olyan volt a táj, mintha falun járna: léckerítések, kutyaugatás, göröngyös földút.

A kapu nyitva volt, az udvarra egy üvegezett ajtó szolgált, tüllfüggöny mögül fény világolt.

Harminc év körüli asszony nyitott ajtót. Csak tessék, tessék, mondta minden meglepetés nélkül. A férfi magyarázkodni kezdett, a portástól kaptam a címet – de a nő félbeszakította egy barátságos mozdulattal: lépjen beljebb, hideg van. Restelkedve engedelmeskedett. Konyhába jutott, szappan- és gőzszag volt, égett a tűz, a tisztaság illata áradt. A viaszosvászonnal borított asztalnál két gyermek ült, aprócska kisfiú meg egy nyolc év körüli lányka. Köszönjetek, szólt az asszony. A kislány vékony éneklő hangon üdvözölte a vendéget, de a fiúcska csak nézett. Józsika! kiáltott öccsére a lány, nem hallottad, Józsika, köszönj szépen.

Bácsi, mondta sokára a gyermek. Igen, bácsi, mosolyodott el az asszony. Hellyel kínálta a férfit, köténye csücskével letörölte az egyik fehér konyhaszéket. Csak befejezem a gyerekekkel a vacsorát, szabadkozott. Mindjárt.

A férfi levette a bundáját, leült a tűzhely közelében. Nézte, hogyan eteti a nő a kisfiút. Kell a főzelék a csontocskádnak, magyarázta türelmesen. A kislány nem evett, komoly szemmel vizsgálta a jövevényt. A férfi kicsit elbágyadt a melegtől, egész nap kinn járt a környező falvakban, kiszívta erejét a tél hidege. Körbejáratta tekintetét a konyhán. A kredencen néhány rézedény csillogott: mozsár, habverő, üst, mérleg. A falon régimódi óra, nagy, római számokkal. A konyhakő tiszta volt, fekete-fehér kockák.

És milyen csinos asszony, gondolta. Lazán leomló barna konty, sápadt, vékony arc, nagy szemek. Vajon a férje hol van?

Az asszony ellátta a gyerekeket. Csak lefektetem őket, s készítek valami harapnivalót, magyarázta egykedvűen, mégis kedvesen. Jött-ment, kihozta a kicsik hálóruháját, mielőtt rájuk adta, melengette a holmikat a tűzhely fölött. Nem fűtünk odabenn, mondta. Egészen közel állt a férfihoz, könnyed mozdulatokkal hajladozott, derekán megfeszült a szoknya. Vajon hazajön a férje, vagy talán csak kinn van valahol az udvaron? – gondolta a vendég.

A nő a karjára vette a kisfiút, a lányka utána csoszogott. Kihallott a szobából a szöszmötölésük, az ágynemű csapdosása, a becéző szavak.

Akkor hát rántottát, szalonnával? kérdezte az asszony, amint visszatért. Sajnos, más nincsen itthon. A férfi köszönte, hogy jó lesz. Kezet mosott, friss törülközőt készített elő az asszony. Természetesen tett-vett, mintha régóta ismerné a férfit. Só, paprika, mondta, terített. Amíg a férfi evett, elrakta a gyermekek ruháit.

Reggel korán kel? állt meg az asztalnál. Hétkor. Nyolcra be kell mennem a Központba. Az asszony nem kérdezte, miféle központba, felhúzta az ébresztőórát. Bement a szobába. Csak nem úgy áll a dolog, hogy nincs is férje? – töprengett a férfi. Akkor hát, nos, akkor eléggé kész helyzet.

Összerezzent, amikor a nő kijött a szobából. Vizsgálgatta, vajon mit vár tőle az asszony. Van-e a mozdulataiban valami kihívó, valami biztató.

Ha mosdani akar, hallotta, van meleg víz a fazékban. Én lefekszem, néhány perc múlva bejöhet. Itt vetkőzzön, mert benn hideg van. A férfi elámult. Hol alszom? kérdezte. Itt, a szobában, mondta a nő. Sajnos, csak egy szobánk van. Nem mondta a portás? A díványt szoktam kiadni.

És a férje? akarta kérdezni, de a nő már eltűnt az ajtó mögött. A férfi csendben ült. Szerette volna kihallani a vetkőzés neszeit. Fülelt, megfeszültek az idegei, kész helyzet, gondolta, uramisten! Kapkodva mosdott. Pizsamát mindig vitt vidéki útjaira. Eloltotta a konyhai lámpát, szívdobogva lépett be a szobába. Szekrényekkel zsúfolt helyiség volt, a falnál kettős ágy, az egyikben aludtak a gyermekek, a másikban feküdt az asszony. Az éjjeliszekrényen kis lámpa égett.

Megállt a szoba közepén. A dívány, mutatott az asszony a sarokba, oda ágyaztam. A férfi nem mozdult. Hideg volt a szobában, a nő az álláig húzta a dunnát. Majd cseng a vekker, mondta, nem fog elkésni. Siessen lefeküdni, mert megfázik. Olyan természetes volt a hangja, hogy a férfi zavartan elfordult. Leült a dívány szélére. Az ajtó zárva, gondolta, a gyerekek alszanak, ő meg ott fekszik az ágyban. Mégis, teljesen bizonytalan lett. Ha lefeküdt, szóljon, hallotta a nő hangját, addig nem oltom el a lámpát. Igen, mondta, bebújt a dunna alá. Jó friss szagú volt az ágynemű. Kinyújtózott, valami sima meleget érzett a lába.

Tettem a lábához melegvizes palackot, mondta az asszony. Ne ijedjen meg. Hideg a szoba, nem fűtöttünk egész télen. De az jó lesz. Olthatom a villanyt? Tessék csak, szólt rekedten a férfi. Nyitott szemmel feküdt a sötétben, hitetlenkedve. Ez a nő mit gondol? Nem fél? Vagy azt várja, hogy odamenjen?

Melegíti a lábát? kérdezte az asszony. Igen, nagyon jó. Akkor hát jó éjszakát.

Jó éjszakát, mondta. De még mindig várt, kis idő múlva egyenletes szuszogást hallott, a nő elaludt.

Arra ébredt, hogy az asszony magára terített nagykabátban, mezítláb áll az ágya mellett és keltegeti. Nem hallotta a csörgést? Hét óra múlt. Behozzam a kabátját? Megfázhat.

Hozta a kabátját, letette a dunnára, kiment. Tüzet rakhatott, zörgött valamivel. Még sötét volt, égett a konyhában a lámpa. Kellemes meleg lett, mire a férfi megjelent. A lavórban meleg víz, egy csészében tea az asztalon.

Az asszony most kócos volt, vékony, mezítelen lába kopott papucsban, hálóingére terítve a nagykabát. Összekulcsolt kézzel állt az asztalnál. A férfi nézte. A férje éjszakás? kérdezte. Nem, mondta az asszony, meghalt a férjem. Nem engedték le a sorompót, átment a teherautójával a síneken, jött a vonat. Tavaly. Egy kis szalonnát adhatok a tea mellé.

Nem, hárította el a férfi, ilyen kora reggel csak teát iszom. Nem fél a vendégektől? kérdezte később.

Nem félek senkitől, mondta az asszony. Elmosolyodott. Az emberek nem rosszak. Akad olyan is, jegyezte meg a férfi. Lehet, vont vállat az asszony, én nem gondolok erre.

Amikor megreggelizett, a férfi fizetni akart. Tudta, hogy tizenöt forint jár, meg valami a kosztért. Adott harminc forintot. Az asszony nem értette. Tizenöt meg öt a vacsora és két forint a reggeli, az huszonkettő. Tessék csak, erőszakoskodott a férfi. Csak ami jár, mondta az asszony határozottan. Semmi több.

Felsegítette a férfi kabátját, és az ajtóig kísérte. Szerencsés utat, mondta. Megint mosolygott, és kicsit biccentett a fejével.