A negyedikről beszélnek

– A temetésen, persze, mindegyikük arcán a nagy gyász – mondta az öregasszony. – Mindegyikükén. Díszes família! Antal sírt, egészen duzzadt volt a szeme, Tóni, a nagyobbik fiú támogatta.

– Hát azért mégis: szerette – bólogatott a másik nő.

– Szerette? Csak ezt ne mondd, szívem.

Hallgattak. Az öregasszony csokoládétortát rendelt, apró falatokat tett a szájába, a csokoládé elolvadt a nyelve hegyén, ízlelgette. A másik nő kinézett a térre. Esett az eső, zsúfolt villamosok futottak be a megállóba. A presszóban csend volt a nagy üvegablakok mögött.

– Azt azért senki sem tudhatja, mennyire szerette Antal szegény Ellust.

Az öregasszony ujja maszatos volt a tortától. – Na, én aztán tudom. A harmincas években… meg hát aztán most is… a legjobb barátnők voltunk. Én aztán tudom.

– Nézd csak – mondta a másik nő –, jön Beáta.

A téren át tipegett a latyakban a harmadik asszony. Szivárványszínű ernyőt tartott a kalapja fölé. De mire fedél alá ért, mégis megázott a fél oldala, harisnyája csupa sár lett.

– Szerencse, hogy hoztam ernyőt – mondta köszönés helyett. – Pedig nem akartam, nem szeretem, be kell tenni a ruhatárba, s az is mindjárt egy forint. – Levette kalapját, görbedt ujjaival helyreigazgatta ősz kontyát. – Nahát! Tegnap, amikor telefonáltál, Aliz kedves, hát el sem akartam hinni, hogy szegény Ellus! – Beáta a fiatalabb nőre nézett, megszorította a karját. – Mondtam, ugye, kedvesem, a telefonba, hogy nem mehetek ki a temetésre? Mostanában, ha sokáig állok egy helyben, rettenetesen fáj a lábam. És különben is. Az hiszem, nem használt volna az idegállapotomnak. Istenem! Hát véget ért a szenvedése? Jobb is neki.

– Én ott voltam – mondta az öregasszony.

– Persze, neked, ugye, Ilmám, ott kellett lenned. A legjobb barátnőnek. Hiszen én is… hiszen nekem is… Mondd, jó a csokoládétorta, vagy inkább gyümölcsrizst egyek?

A pincérnő ott állt mellettük. – Hozhatok gyümölcsrizst?

– Jaj, fiam, várjon egy kicsit. Az talán nagyon hizlal. Sok rajta a tejszín?

A pincérnő bólintott. Elég sok a tejszín.

– Akkor hozzon csak egy szelet puncsot. És szimpla kávét, de ne gőzöljék fel!

– Én ott voltam – mondta az öregasszony. – Éppen mesélem Aliznak. Antal, Ellus férje sírt, Tóni támogatta, az a másik kölyök, így kell mondanom, az meg azzal a nővel… na, szóval tudjátok, akivel együtt él. Hát szép kis társaság. Gyász, sírás, mintha annyira szerették volna. Mintha egyáltalán egy napig is megérdemelték volna ők Ellust! A kisebbik fiúnak, annak a Bécinek, még fekete ruhára sem tellett. Egy csíkos sportöltöny! Az anyja temetésén!

– Das ist schrecklich! – méltatlankodott Beáta.

– Pedig mennyit szenvedett értük! Mit áldozott értük! Hát megérte? Már maga Antal. Már, ugye, ott kezdődött, hogy Antal egy lehetetlen alak volt.

– Ha jól tudom, Antal tanár volt – mondta Aliz.

– Tanár? – nevetett fel Beáta. – Na, te ezt aztán igazán tudod, Ilma.

– Fenét volt tanár – legyintett az öregasszony. A kis papírszalvétába törölgette ujjait, a szalvéta véletlenül a földre hullt, odább rúgta. – Ügynök volt. De egy szerencsétlen kis ügynök a Zwacknál. Aztán valami üzletet akart csinálni a háború előtt, de becsapták, a háború után elment tisztviselőnek, meg gyárban dolgozott, aztán egyszer váratlanul felcsapott tanárnak! – Az öregasszony kuncogott. – Nyelvtanárnak! Mert hogy Burgenlandban született, tudott egy kicsit németül meg horvátul. Harminc forintért adott egy órát. Mert dolgozni, rendesen, soha nem akart. De hát a fiúk éppen ilyenek lettek, mind. Mind a kettő.

– Én meg azt hittem, hogy gimnáziumi tanár – csodálkozott Aliz. – Egészen olyan volt a modora.

– Modora?! – Beáta a puncstortát ette. – Jaj, hát vizet nem hozott ez a lány. Borzasztó, ha az ember nem kéri külön a vizet, megfeledkeznek róla. Ez a puncs se valami friss… Igen, igen. Én soha nem értettem, miért ragaszkodik annyira szegény Ellus ehhez az Antalhoz.

– Belebolondult – mondta az öregasszony. – Amikor egyszer harminckettőben ez az Antal elkísérte szegény Ellust az uszodába, én már akkor mondtam: Te, fiacskám, ez a férfi egy széltoló! Láttad volna, mennyire a szívére vette. Hát istenem, akkor még nem tudtam, hogy komoly a dolog! Azt hittem, egy kis flört, tudod, te emlékszel rá, Beáta, értettünk azokhoz a kis flörtökhöz. Ellus is. – Alizhoz fordult. – Te még nem ismerted akkor. Csodaszép lány volt. Karcsú. Fiús arc, rövid haj. Az ő lába volt a legszebb. És nagy, kék szemek!

– A szeme – mondta Aliz –, az még később is szép volt, amikor én megismertem.

– Ó, az már nem volt az igazi szépség, ugye, Beáta?

– Öt-tíz év alatt tönkrement. Születtek a fiúk, egy kislány meghalt, Antal nem keresett semmit.

– De hát én nem is értem! Még most sem értem, annyi év után, hogy mit várt ettől az Antaltól? A legjobb partikat csinálhatta volna. Bolondultak utána.

– Mit várt tőle? – kérdezte Aliz. Az ablakon át nézett kifelé az esőbe. Szomorú volt a tér, a város.

– Nekem mindig azt mondta, ha kérdeztem, hogy szereti. Szereti és kész! – Beáta tele szájjal beszélt. – Na, most innék egy korty vizet és nincs. – Intett a pincérnőnek. – Hozzon, kérem, egy pohár szódát. Langyos legyen, jó?

– Szóval szerette – bólintott Aliz.

– Hát jó, szerette – mondta az öregasszony. – Az első időkben, persze! Csakhogy később is, és ez a furcsa. Pedig Antal ivott már. Nem jól állt a szénája, balkezes volt, ivott, a szerencsétlen ember mind iszik. És Ellus még mindig szerette. Ez a különös. Egy olyan nagyszerű nő, mint Ellus!

– Egyszer felmegyek hozzájuk – mesélte Beáta –, akkor ott laktak a Fiumei úton. Hát mos! A konyhában mosott, csupa gőz volt minden. Te jó isten, mondom, hát miért nem fogadsz mosónőt? Persze, tudtam, még ennyit sem engedhet meg magának. De a fiúkat gimnáziumba járatta, ő harcolt érte, hogy tanuljanak, az apjuk elküldte volna őket inasnak, vagy tudom is én, minek, csak pénzt hozzanak haza. De nem, Ellus követelte, hogy leérettségizzenek. Hát, mondom neki, szívem, elég nagy marha vagy. Erre kellett a kereskedelmi érettségi? Erre kellett a zongorázás? Az a nagy válogatás a tánciskolai fiúk között? – Beáta felsóhajtott, az egyik kockacukrot belepottyantotta a kávéjába, lassan kevergette. – Egész életén át azután erre a három férfira dolgozott. Én, őszintén szólva, egy időre kénytelen voltam megszakítani vele a kapcsolatot. A férjem, ugyebár… Nem mehettünk hozzájuk, őket sem hívhattuk meg. Szegény, jó Ellus!

– Tavaly ősszel, amikor Bécinek kiállítása volt a Kamara-teremben, akkor beszélgettem Ellussal – mondta Aliz. – Azt hiszem, boldog volt. – A másik két öregasszony csodálkozva pillantott fel. Aliz folytatta halkan. – Azt mondta nekem: „Nézd, az én fiam!” Úgy járt a szobrok között, mint a templomban. Nekem kicsit furcsák ezek a szobrok, magyarázta, de Béci már tanítgat, hogy mit lássak bennük. – Aliz kicsit hallgatott. – Igen, azt mondta Ellus: Nézd, az én fiam!

A másik két nő hallgatott.

– Na, akkoriban én is beszéltem Ellussal – húzta el a száját az öregasszony. – Kérdeztem tőle: Végre segít téged ez a Béci? Á, azt mondja, á, még nem tart ott. Nem? Hát Tóni? Az már csak ott tart, nem? Tóniék társasházat építtetnek Újpesten, mondta, kell nekik a pénz. Na! És hát ahogy ezt mondta! Nem volt neki mindegy. Hát persze, nem panaszkodott, nekem aztán pláne nem panaszkodott soha. Én megmondtam neki az első percben: Ellus, elrontod az életedet. Ne azt nézd, hogy megbolondított az Antal kis, fekete bajusza meg a barna szeme. Azt nézd, hogy el tud-e tartani. Én, ugye, századosné voltam, Beáta férje a kultuszban osztályvezető… Ugye, kicsit rosszul eshetett Ellusnak, hogy a hármasfogatból lemaradt. – Az öregasszony Aliznak magyarázott. – Hát hol kapta ő vissza, amit adott? Az intelligenciáját, a jólelkűségét, az önfeláldozását?… Senkinek sem mondta, de mindenki tudta, hogy Antal kapcsolatot tartott fenn más nőkkel is.

– A Béci teljesen rá ütött – jegyezte meg Beáta.

– A Béci! – legyintett az öregasszony. – Azt hiszem, láttad azt a nőt, akivel együtt él már négy éve, csak úgy. Na, hát majd’ megmondtam, mifélének látszik!

– De hát valamiért csak vállalta ezt az egészet? – töprengett Aliz.

– Mit csinált volna, drágám? – kérdezte Beáta. – Hagyta volna ott a családját?

– Most, az utolsó években is dolgozott még. Szvettereket varrt össze. Hozta a szövetkezetből, és otthon összeállította. Csak hogy tudjon valamit dugni a fiainak.

– Na, én ugyan megmondtam az én Elek fiamnak, amikor jött az új divattal, hogy menjek hozzájuk a gyerekre vigyázni, amíg ők színházba mennek! Én megmondtam: ott a taxidada, tessék, egy telefon az egész. – Beáta Alizra nézett. – Te ezt nem tudod, szívem, egy magányos nő ezt nem tudja, ugye, se gyerek, se unoka… De nem kell engedni, hogy kizsigereljék az embert. Hol a hála? Hol a köszönet? Szegény Ellust kizsigerelték, kínlódás volt az élete, és most tessék. Megérte? Ott van a temetőben.

– Csak láttad volna – mondta az öregasszony –, az Antal szeme vörös volt a sírástól. Persze, lehet, hogy megint ivott. Az ivástól is duzzadt lehetett. A Bécin sportöltöny… És mit kapott tőlük, amíg élt, szegény? Mit? Ott álltak gyászban, de az életében mit kapott tőlük?

Beáta a kávéját hörpölte. – Ebben a presszóban sohasem tudnak rendesen pörkölt kávét adni. Hiába szól az ember.

– És ha mégis boldog volt? – töprengett Aliz. Nézett kifelé az esőbe. – Ki tudja, mi volt jó neki? Talán szerette őket.