Szektások

Aznap éppen őrszolgálatot adtunk, négy óra felé egy fegyveres katona bekísérte a két újoncot. Nagyon meg voltak ijedve, igyekeztek feszesen állni a tiszthelyettes előtt az őrszobában. Mi meg ott ültünk a fal menti lócán, néztük, hogyan veszik le a derékszíjukat, a csizmaszíjat miként csatolgatják paraszti munkához szokott kezükkel. Amikor a zsebeiket is kiforgatták, és az apró tárgyakat az asztalra tették, a tiszthelyettes megkérdezte:

– Hát a zsebkés? Tessék csak mindent kirakni!

– Nincs zsebkésünk – mondta az egyik –, azt mi nem hordhatunk magunkkal.

Erre aztán jobban odafigyeltünk. Még zsebkésük sem volt, hát persze, a fegyvertől meg egyenesen irtóztak. – Fura fickók – mondta a tizedes, amikor rájuk csukták a zárka ajtaját. – Fura, megátalkodott fickók!

Vacsora előtt kivezették őket a többi fogdással, hogy mossák fel a pihenő kőpadlatát. Zokszó nélkül, serényen dolgoztak. Mi meg odaálltunk föléjük, és megkérdeztük, igaz-e, hogy nem hajlandók fegyvert fogni? Tisztelettudóan felemelkedtek, vizes kezüket ügyetlenül lógatva, halkan, de igen elszántan kifejtették, hogy bármi történjen is velük, fegyverhez nem nyúlnak, mert aki fegyvert ragad, fegyvertől vész el. Így parancsolja a hitük. Szemük sem rebbent a kirobbanó nevetésre, visszatérdepeltek a kőre, és igyekeztek tisztára mosni a cementlapokat.

Emlékszem, a tiszteknek sok gondot okozott, hogy nem lehet őket jobb belátásra bírni, a nép egy részének elmaradottságáról beszéltek, néhány napig türelmesen oktatgatták őket, de hiába. Törvényekre hivatkoztak – a két újonc lehajtott fővel hallgatott, nem fogott rajtuk semmi.

Nem tudom, mi lett velük, elvitték őket egy teherautón az ügyészségre. Féltek, de nem hátráltak.

Voltak, akik nem tudtak rajtuk sem bosszankodni, sem nevetni.