A szimuláns

Köhögéssel kezdte. Fenn gyakorlatoztunk a hegyen, tél volt, megevett egy marék havat. Estére már panaszkodott a torkára, reggel rekedt hangon jelentkezett gyengélkedőre. Két nap alatt rendbe jött, az orvos kiírta szolgálatra. Szidta az orvost, hogy nem ért a mesterségéhez, mindenki láthatja, aki jó szívvel néz rá, hogy ő beteg. Panaszáradatát köhögési rohamok szakították meg, kezét a mellére szorította, fuldoklott. De az ezredorvos hiába nézegette a torkát, kutya baja sem volt. Akkor találta ki, hogy rossz a szíve. Menetgyakorlat közben összeesett, vipponnal szállították be a laktanyába. Az EKG negatív volt. A tisztek már figyelték, ezért egy időre abbahagyta a betegeskedést, de a húsvéti szabadság után egy szép napon elkezdett sántítani. – Fáj a lábam – mondta –, megyek, megyek, egyszer csak összecsuklik alattam.

Maga a századparancsnok küldte gyengélkedőre. Az orvosszázados fél órán át vizsgálta, de nem tudta megállapítani a bajt. Ott tartotta a gyengélkedőn, három napot szánt a diagnózisra, de nem talált semmit. – Ide figyeljen, Aschenbrenner – mondta neki, mert már névről is jól ismerte, a leggyakoribb páciense volt –, ide figyeljen, maga kiskatona, magánál egészségesebb embert még nem láttam. – Istenem – siránkozott Aschenbrenner –, ha tudná, mennyire szenvedek. – Dehogy szenved maga, keljen csak fel abból az ágyból. – Aschenbrenner nem keseredett el, kiszállt az ágyból, és szépen végigvágódott a kövezeten. – Nem tudok lábra állni – hajtogatta –, tetszik látni, nem tudok lábra állni…

Az orvos nem tehetett mást, írt egy beutalót a Róbert Károlyba, és másnap Aschenbrennert Pestre szállította a mentő.

Akkoriban én voltam a századírnok, emlékszem rá, majd egy fél évig naponta jelentettem a szokásos létszámjelentésben: kórházban egy fő. Egészen természetes lett, kicsit meg is feledkeztünk róla, Aschenbrenner nem létezett, csupán egy számadatként a napi jelentésben.

Szeptemberben egy délután ott álltam az iroda ablakában, szép napos idő volt, a laktanyaudvar üres, a tisztek már hazamentek, aznapra befejeztük a munkát. Egyszer csak furcsa alakot láttam közeledni a táborkapu felől, egy kis, alacsony katonát, vadonatúj kórházi bottal segítve rogyadozó lépteit, jött a zászlóalj épülete felé. Szánalmas látvány volt – deréktól lefelé rongybábura emlékeztetett.

Hát persze, Aschenbrenner érkezett meg. Fél órába telt, amíg feljutott a körzetbe. Bekopogott az irodába, nekidőlt a falnak. – Széket – mondta elfúlva –, gyorsan adj egy széket! – Leültettem. Nézett rám egy darabig, aztán reszkető kézzel elővette zubbonya zsebéből a kórházi elbocsátó iratokat. – Kiengedtek – mondta. Szeme könnybe lábadt, megtapogatta tönkretett combját. – De hát mégis, mi bajod volt? – kérdeztem. – Semmi – mondta. – Semmi, csak egy kicsit ki akartam magam vonni a forgalomból. De hát jól kikészültem. Mindenféle injekcióval kísérleteztek, és én nem mondhattam már meg az igazat… Meg akartak gyógyítani…

Két hónap múlva leszerelték. A hadsereg költségén cipésznek taníttatták, arra számítva, hogy majd alkalmas lesz az ülő munkára.