Karácsonyéj

Éjfélkor érkezett alkalmi tehervonaton, az üres vagonban órákon át didergett, katonasapkáját a fülére húzta, köpenye gallérját felhajtotta, mégis átfagyott, nem volt sem étele, sem itala, de nem bánta, mert a falujuknak tartott a vonat; s éjfélre meg is érkezett. A vidék kihalt volt, távolról hallatszott az ágyúszó; tompa dübörgés, messzi fények. Katonákat sem látott, senkit. A falu sötét házai belevesztek a fekete éjszakába. Furcsa karácsony volt, nem világoltak az ablakok, nem hallatszott ének sehonnan. Talán még a kémények füstje sem szállt. Az emberek féltek. Ő nem félt, mert látott elég halált, testében is hordott egy kis ólomgolyót. Már nem fájt a seb, de az inak húzódtak, ha lépett. Egyenesen a házukhoz sietett, de csak kerülővel ért oda, át kellett mászni a vasúti töltésen, mert a hidat felrobbantották. Erről sem tudott. Amikor a házukhoz ért, minden vére a mellébe szaladt, fuldoklott az izgalomtól. Most majd mindjárt látom őket, gondolta, mégis, karácsony éje van, együtt lehetünk. Bezörgetett az ablakon és várt. A házban nem mozdult senki. Újra zörgetett. Mindjárt kinéznek s meglátnak, számítgatta. De hiába. Csend fogadta a zörgést. Megriadt, s hátrált, hogy szemügyre vegye a házat, épségben van-e? Vagy akna érte, s rájuk omlott?! De a háznak nem esett bántódása. Még erősebben zörgetett, hidegen csengett az üveg. Valahol valaki kiáltott, s lövés dörrent. Ugyanakkor neszt hallott odabentről, a bátyja kiszólt a zárt ablak mögül, hogy ki az, s mit akar? – Én vagyok az – mondta –, én vagyok, János! Engedjetek be!

A szobában halkan susmogtak, majd élesen kiáltott a sógornője: – Az nem lehet, a mi Jánosunk, szegény, már nem él! – Már hogyne élnék, hiszen itt vagyok! Hiszen én vagyok itt, János! A ti Jánosotok!

Sötét volt, csillagtalan éj, s ők nem néztek ki a házból, nem merték kinyitni az ablakot, féltek a katonáktól, a többi embertől, mindenkitől. Talán el is húzódtak a függöny mögül, s persze a hangját sem ismerték föl. Kétségbeesetten dörömbölt az ablakon, de ekkor újra hallatszott egy lövés, kiáltások, valahol üldöztek valakit. Félreugrott az ablak alól, fülelt. Nagyon hideg volt, fagyott, s a hangok messzire szálltak, élesen, fenyegetően.

Végre valami nyikorgás és léptek halk csosszanása: valaki félretolta a kapun a reteszt. Az anyja volt, szegény öregasszony, kikandikált a résen. Nézték egymást a sötétben, aztán a kapu kitárult, s ő ott volt az anyjánál, de már egészen másként, mint ahogyan jött, nem örvendezéssel, hanem kétségbeesetten.

Benn, a konyhában körülfogták, nem akartak hinni a szemüknek. – Hiszen járt itt egy katona, aki látta, hogy elestél. – A sógornője sírt, a köténye csücskét szorította a szeméhez. A bátyja meg azt mondta: – Vigyázni kell, ha kopognak, nem szabad kinyitni, mert becsapják az embert, kirabolják, vagy el is hurcolhatnak mindenkit, közel a front, hiszen te jobban tudod. Ezért ne haragudj.

Az anyja meg visszaült a sarokba, a fenyőág mellé, meggyújtotta a gyertyát, és halkan, el-elakadó hangon énekelni kezdett. Ő forró vizet kért, hogy megmosdhasson. Lila volt a keze a hidegtől. A sebe is fájt. Fáradt volt, és enni akart.