Az öregember

Megmutatta a könyveit, hogy higgyem el, amit mond. – Ez már a második évem – magyarázta. – Négy éves a technikum. Hatvankét éves vagyok. Hála istennek, bírom erővel. A fejem is jól fog. Fiatal koromban szerettem volna tanulni, de nem volt rá módunk. Pedig igen jó eszű gyerek voltam. Az esperes úr rábeszélte az apámat, hogy hadd járjam ki legalább a hat osztályt. Tiszta kitűnő bizonyítványt kaptam, de azért csak paraszt lettem, végigkínlódtam az évtizedeket, s lám, most öreg fejjel megint iskolába járok. Amikor a tsz-ben szóltam, hogy én is jelentkezem, nevettek. Minek az nekem?! Erre megkérdeztem tőlük, hogy tán’ az öregember már nem tanulhat? Micsoda dolog az? – Hát tanulni éppen tanulhat – mondta az elnök –, de minek? – Az már az én dolgom! Három, nálam fiatalabb tsz-taggal kezdtük el a tanulást, de kettő már lemaradt. Hiábavaló vesződségnek tartják. Hát én nem tartom annak.

Jóízűen beszélt, frissen, nem látszott rajta a kor. Benn ültünk a konyhájukban, az asztalnál. Ő a fal mellett; erős termetén gombolatlan báránybőr bekecs; arca simára borotvált, dús bajusza gondozott. A sarokba állított dikón a felesége varrogatott. Néha ránk tekintett, szótlanul. Sovány derekát megvastagította a sok szoknya; arcát elfödte a sötét fejkendő. Színes rongyszőnyegek takarták a falat. A dikó felett feszület függött.

– Nézze – mondta az öregember –, én nem kocsmázom, nem duhajkodom. Legény koromban nem vetettem meg a jó mulatságot, de soha nem részegedtem le állati módra. Mások kártyáznak, pálinkáznak, nekem ez a szórakozásom…

Felemelte az egyik könyvet, a borítólap gyűrődött csücskét simogatta.

– Sok szép dolog van ezekben a könyvekben. A vegytan kicsit nehezen megy, de ha az ember odafigyel, az sem olyan ördöngös. Minden tudományt meg lehet érteni, ha van hozzá türelmünk. Hatvankét éves vagyok, de igen sok örömöt találok a tanulásban. Ezt elhiheti. Nem akarok ebből már semmi különös hasznot. El sem kellene végeznem, magam vállaltam. Minek nekem a diploma? Nem gondolok az érvényesülésre. Paraszt voltam én mindig, műveltem a földet, neveltem az állatokat, jó lesz hátralevő időmre is ez a sors. De, tudja, jobban ízlik nekem a tanulás minden másnál. Kérdezték is a társaim – mert az állattenyésztési brigádban dolgozom –, hogy mire való ez az iskola? Én aztán megmagyaráztam. Ahogy kinyitom a könyvet az év elején, s ahogy haladok benne, hát olyan az, mint amikor a világtalan látni kezd valami csodától, vagy a siket hallani. Az ember ráeszmél, hogy mi hogyan van, mitől s miből?

Rendbe-sorba rakta a könyveit a konyhaablak mélyébe.

– Mindig is olvastam én. Sokat. Nézze – ez Petőfitől Az apostol. Itt a jelző, hogy hol tartok. Móriczot is szeretem, Tömörkényt, Gárdonyit… Amihez hozzáférek, s komoly dolog, azt mind átböngészem. Az asszony szid érte, hogy rontom a szemem, de a fene bánja! Ő meg az imakönyvét bújja. Neki a templom a minden, nekem a tanulás. Nem baj az. Meghagyom a hitében, ő úgy boldog, én így. Nincs köztünk rossz szó soha. Veszekedéssel nem lehet élni.

Sötét kendős fejét lassan felemelte az asszony. Találkozott a tekintetük. Az öregember mosolygott; gyermeki kék szemét rám vetette, bólogatott.

– Hát, bizony, elszaladt az idő… Hatvanon fölül vagyok, de nem törődöm vele. Élni kell szépen, csinálni a jóravaló dolgokat. Járt maga a kocsmánkban? Látta, ugye, ott tétlenkednek sokan, bagóznak, isszák azt a rossz lőrét, összevesznek, eltompítják az agyukat… Az itallal akarnak segíteni magukon. Mire jó az? Ezt kérdem sokszor tőlük. Ők meg azt felelik, hogy amit én csinálok, bolondság. Látja, egyikünk sem érti a másikát, ez már így szokott lenni.