Hét óra

Még csak hét óra. Szombat este.

A délutáni csend után újra megjelennek az emberek az utcán. Szépek. Megfürödtek, felöltöztek, tiszta inget vettek. Könnyedén cigarettáznak, köhintenek kissé, kikerülik a sarat. Bevárják az üres autóbuszt, újságot vesznek, képeslapot, beleolvasnak. A nők a hajukra vigyáznak, a lakkal fényezett, illatos frizurákra. Arcukon púder, nyakuk meztelen, pedig hideg van, tél, havazik. Kis ékszereket aggattak magukra, akörül matat fehér kezük. Tekintetük csillog. Szép a harisnyás lábuk a kicsi cipőben. Ülnek az autóbuszban, ölükben fényes retikül, kölnik illata nyomukban. Halkan beszélnek, hallgatnak, nevetnek.

Senki sem udvariatlan.

„Tessék parancsolni… Ó, nem, ön talán… Csak tessék, tessék…”

Mennek valahová. Valahová, ahol történik valami – velük. Remélik, hogy velük. Hiszik. A hangjuk tiszta. Hét óra. Ez a legszebb óra. Még frissek; még csak most jön az este, most kezdődik.

A városban égnek a fények. A pincérek már felterítették a súlyos damasztabroszokat; a bontatlan palackok színes címkével rájuk várnak.

A lakásokat is kitakarították már; megsült a tészta, kávét darálnak, bekapcsolják a rádiót, magnetofont készítenek elő.

Az emberek ülnek az autóbuszban, a villamoskocsiban, a taxiban. „Ide és ide, kérem!”… Ragyogó fények az utcákon, az egész városban, piros-kék-zöld-fehér-lila fények. Esik a hó. Puhán, lomhán hull, tiszta este van. Már valahonnan zene hallik, lassú, meg-megszakad. Nem, még nem is kell sietni. Kár lenne. Jó hosszú az éjszaka, holnap vasárnap, ráérünk.

Még csak hét óra. A színházak is most kezdődnek, most indul a varázslat. A színészek még csak néhány perce vannak a színpadon, minden lehet – siker is lehet ma. A közönség várakozón ül az első percekben.

Az arcokon szelíd izgalom. Hála istennek, most kezdődik az este. „A vacsora majd nyolckor… nyolcra jönnek, azt mondták…” Jól van. Még minden jól van. „Majd ott lesz…” – „Majd jön…” Majd találkoznak, mindjárt, nemsokára. Ma este, éjjel, megtörténik. Remélhetőleg. Szép lesz.

Most még csak hét óra.

Utazom a buszon, közöttük, utaznak velem, látom őket, látnak engem. Még minden lehetséges, gondoljuk. Jóízű lesz az ital, azt mondjuk, amit kell, azzal találkozunk, akivel kell. Kellemes lesz a tánc, a vacsora. Mindent megbeszélünk. Még van idő, hiszen korán van, hét óra.

 

Éjfél után sokáig kell várni a villamosra. A megállóhely sáros. Beázik a cipő. A házmesterek sóval hintik a járdát. A fények kihunytak, az éjszaka hideg. A villamos hideg. Fellökdössük egymást az ajtón, összepréselődünk a kocsiban. A kalauz megtaszít a táskájával. Valakinek elszakadt a harisnyája, szitkozódik. A szemek duzzadtak. A nők haja szétbomlott, kendő alá gyömködik, sálat tekernek a nyakuk köré. Rekedt hangon beszél egy férfi. Valaki részeg. Valaki nem akar jegyet venni.

A villamos döcög, rossz a levegő, nem látni ki az ablakon.

„Hol vagyunk, na, hol vagyunk, hát nem tudja megmondani, maga…”

Van, aki alszik. A feje nekidöccen az ablaknak, keze lelóg, mint egy halottnak. Állva is alszanak, belecsimpaszkodva a fogódzóba. Egy lány didereg. Az arca zöld, foga összekoccan. A zenészek a peronon számolják a pénzt, talán nekik megérte… Elmúlt az este, az éj – nem történt semmi. Mennek haza az emberek, egyetlen vágyuk, hogy hazaérjenek, mintha régen, nagyon régen eljöttek volna otthonról. S már nem is tudják, hogy miért jöttek el, mert nem történt semmi.

Talán majd a jövő héten! Szombaton, este hétkor! Jövő szombaton megint szépek leszünk, elindulunk, frissen, kis ékszerekkel, tiszta cipőben. Biztosan elindulunk megint, estefelé, hét óra tájban.