Szerelem

Leszállt az est. Az út bársonysima porát felverte a csordából hazatérő, lusta tehén; pára gomolygott a széles rét felől, elnehezítette a port, nem szállhatott fel az akácok tömör gömblombjáig, a csenevész bokrokra sem, csak az árok füvét lepte be még vastagabb szürkeséggel. Szürkébe fulladt a fény is. Barátságos zajok kéltek az udvarokból, de azért még mindenki emlékezett a délelőtti repülőkre. Csak a kisfiú nem. Pedig a tanya fölött légiharc is tombolt, égett a ceglédi malom, a szolnoki vasútállomás romokban hevert. A felnőttek mind erről beszéltek, borzadva, félve, az arcuk szürke volt, mint a por, mint az este. De a kisfiú a kerítéshez lopakodott, a résen át leste a szomszéd fiatal menyét. A fiatalasszony fejni ment az istállóba. Barna haja lazán omlott a tarkójára, fehér ingvállban ment át az udvaron, azt hitte, nem látja senki. Tüdőbeteg volt, s ezért, vagy talán valami másért is, mindig szomorú. Forró nyári nap után fülledt volt a párálló este. Reggel kilenckor bombázórajok mormoltak át az égen, tüzek villantak, ejtőernyősöket szúrtak halálra a szelíd parasztok. Kegyetlen volt az a nyár. De a kisfiú csak az alkonyokat várta, amikor megleshette a szomszéd fiatal menyét. Az istállóajtó tárva volt, a homályban fehér foltokat látott, az asszony mezítelen lábát, szoknyája ráncait, karját, amíg csak az alkony és figyelő szemének vibrálása el nem mosta a kedves alak körvonalait. Tizenkét éves volt, azt hitték, hogy még gyermek. Látta reggel s naponta a repülőket, de csak ezt az alkonyi órát várta; csodát remélt. A nő otthagyja a sajtárt, eljön érte a kerítéshez, s ő megérintheti lazán leomló barna haját. De csak az éj jött el, az egyedülvalóság, az éj.