Motívumok

 

Napfény

A babkávé illata, amint a forralt tej sűrű szagával keveredik; habzik a friss, langyos ital a piros pettyes bögrében; cukrok – fehéren-kéken áttetsző kockacukrok a tartóban; kenyér, ropogós héjjal, kövér zöldpaprikák halványan, szétgurulva és elvegyülve a szétcsattanó, vörös paradicsomokkal; a kettészelt paradicsom kicsurranó leve, a kis sárga magok, megcsap az újhagyma szaga a tálból, sok kusza gyökérszakáll, a zöld szárak, mint fura kis fácántollak; sószóró, fogvájók, kövér fahordócskában; s mindez kék-fehér abroszon, a kertben, az almafa alatt; foltokat vet az asztalra a nap, meg a rácsos székekre, a padra; a fa sátra alá betör a madarak füttye, darázs száll az étek fölé, dong, köröz, lecsap; áll a levegő, még friss, párás, de már melegszik; a nap a szilvafa fölött úszik, az áttetsző tengerben, valaki jön a kerti úton az ágyások között; hűvös az árnyék, a házfal tövében nedves a föld, de ahová a fény ér, ott már zörög a fű, reggel, nyári reggel, reggeli a kertben, nyolc órakor. Ennyit csak megérdemel az ember.

Mozi

Aznap délután elment az Odeonba, és látta a Kirchfeldi papot. Volt abban egy bolond, amolyan falu bolondja meg egy szelíd fiatal káplán, aki sokat szenvedett valamitől, talán a hivatása miatt, vagy mert a hegyilakók nem értették meg a jóságát. A film végén tűzvész pusztított, égett a templom, és a falu bolondja odaveszett a lángokban. Lehet, hogy nem így volt, hogy egészen más története volt a filmnek, de a pap meg a szegény bolond mindenesetre szerepelt benne. Az előadás alatt kiszáradt torokkal, szívdobogva ült; amikor a szünetben a jegyszedők illatos vizet fecskendeztek szét a nézőtéren, akkor sem esett ki a révületből. Hazament, s este a tükör előtt a nagymama szobájában utánozta a színészeket. Könnyes lett a szeme, olyan jó volt játszani, végigélni az egészet. És éjszaka is, a sötétben felriadt, átgondolta a filmet meg az ő játékát a tükör előtt. Hosszú idő óta akkor nyugodott meg először, hogy nincs elveszve, tud ő majd csinálni valamit az életben, valami olyasmit, mint amilyen ez a film volt vagy a történet, vagy annak a szegény bolondnak a tette. Egyszer egészen biztosan eljön az ideje.

Szerelem

Leszállt az est. Az út bársonysima porát felverte a csordából hazatérő, lusta tehén; pára gomolygott a széles rét felől, elnehezítette a port, nem szállhatott fel az akácok tömör gömblombjáig, a csenevész bokrokra sem, csak az árok füvét lepte be még vastagabb szürkeséggel. Szürkébe fulladt a fény is. Barátságos zajok kéltek az udvarokból, de azért még mindenki emlékezett a délelőtti repülőkre. Csak a kisfiú nem. Pedig a tanya fölött légiharc is tombolt, égett a ceglédi malom, a szolnoki vasútállomás romokban hevert. A felnőttek mind erről beszéltek, borzadva, félve, az arcuk szürke volt, mint a por, mint az este. De a kisfiú a kerítéshez lopakodott, a résen át leste a szomszéd fiatal menyét. A fiatalasszony fejni ment az istállóba. Barna haja lazán omlott a tarkójára, fehér ingvállban ment át az udvaron, azt hitte, nem látja senki. Tüdőbeteg volt, s ezért, vagy talán valami másért is, mindig szomorú. Forró nyári nap után fülledt volt a párálló este. Reggel kilenckor bombázórajok mormoltak át az égen, tüzek villantak, ejtőernyősöket szúrtak halálra a szelíd parasztok. Kegyetlen volt az a nyár. De a kisfiú csak az alkonyokat várta, amikor megleshette a szomszéd fiatal menyét. Az istállóajtó tárva volt, a homályban fehér foltokat látott, az asszony mezítelen lábát, szoknyája ráncait, karját, amíg csak az alkony és figyelő szemének vibrálása el nem mosta a kedves alak körvonalait. Tizenkét éves volt, azt hitték, hogy még gyermek. Látta reggel s naponta a repülőket, de csak ezt az alkonyi órát várta; csodát remélt. A nő otthagyja a sajtárt, eljön érte a kerítéshez, s ő megérintheti lazán leomló barna haját. De csak az éj jött el, az egyedülvalóság, az éj.

Hét óra

Még csak hét óra. Szombat este.

A délutáni csend után újra megjelennek az emberek az utcán. Szépek. Megfürödtek, felöltöztek, tiszta inget vettek. Könnyedén cigarettáznak, köhintenek kissé, kikerülik a sarat. Bevárják az üres autóbuszt, újságot vesznek, képeslapot, beleolvasnak. A nők a hajukra vigyáznak, a lakkal fényezett, illatos frizurákra. Arcukon púder, nyakuk meztelen, pedig hideg van, tél, havazik. Kis ékszereket aggattak magukra, akörül matat fehér kezük. Tekintetük csillog. Szép a harisnyás lábuk a kicsi cipőben. Ülnek az autóbuszban, ölükben fényes retikül, kölnik illata nyomukban. Halkan beszélnek, hallgatnak, nevetnek.

Senki sem udvariatlan.

„Tessék parancsolni… Ó, nem, ön talán… Csak tessék, tessék…”

Mennek valahová. Valahová, ahol történik valami – velük. Remélik, hogy velük. Hiszik. A hangjuk tiszta. Hét óra. Ez a legszebb óra. Még frissek; még csak most jön az este, most kezdődik.

A városban égnek a fények. A pincérek már felterítették a súlyos damasztabroszokat; a bontatlan palackok színes címkével rájuk várnak.

A lakásokat is kitakarították már; megsült a tészta, kávét darálnak, bekapcsolják a rádiót, magnetofont készítenek elő.

Az emberek ülnek az autóbuszban, a villamoskocsiban, a taxiban. „Ide és ide, kérem!”… Ragyogó fények az utcákon, az egész városban, piros-kék-zöld-fehér-lila fények. Esik a hó. Puhán, lomhán hull, tiszta este van. Már valahonnan zene hallik, lassú, meg-megszakad. Nem, még nem is kell sietni. Kár lenne. Jó hosszú az éjszaka, holnap vasárnap, ráérünk.

Még csak hét óra. A színházak is most kezdődnek, most indul a varázslat. A színészek még csak néhány perce vannak a színpadon, minden lehet – siker is lehet ma. A közönség várakozón ül az első percekben.

Az arcokon szelíd izgalom. Hála istennek, most kezdődik az este. „A vacsora majd nyolckor… nyolcra jönnek, azt mondták…” Jól van. Még minden jól van. „Majd ott lesz…” – „Majd jön…” Majd találkoznak, mindjárt, nemsokára. Ma este, éjjel, megtörténik. Remélhetőleg. Szép lesz.

Most még csak hét óra.

Utazom a buszon, közöttük, utaznak velem, látom őket, látnak engem. Még minden lehetséges, gondoljuk. Jóízű lesz az ital, azt mondjuk, amit kell, azzal találkozunk, akivel kell. Kellemes lesz a tánc, a vacsora. Mindent megbeszélünk. Még van idő, hiszen korán van, hét óra.

 

Éjfél után sokáig kell várni a villamosra. A megállóhely sáros. Beázik a cipő. A házmesterek sóval hintik a járdát. A fények kihunytak, az éjszaka hideg. A villamos hideg. Fellökdössük egymást az ajtón, összepréselődünk a kocsiban. A kalauz megtaszít a táskájával. Valakinek elszakadt a harisnyája, szitkozódik. A szemek duzzadtak. A nők haja szétbomlott, kendő alá gyömködik, sálat tekernek a nyakuk köré. Rekedt hangon beszél egy férfi. Valaki részeg. Valaki nem akar jegyet venni.

A villamos döcög, rossz a levegő, nem látni ki az ablakon.

„Hol vagyunk, na, hol vagyunk, hát nem tudja megmondani, maga…”

Van, aki alszik. A feje nekidöccen az ablaknak, keze lelóg, mint egy halottnak. Állva is alszanak, belecsimpaszkodva a fogódzóba. Egy lány didereg. Az arca zöld, foga összekoccan. A zenészek a peronon számolják a pénzt, talán nekik megérte… Elmúlt az este, az éj – nem történt semmi. Mennek haza az emberek, egyetlen vágyuk, hogy hazaérjenek, mintha régen, nagyon régen eljöttek volna otthonról. S már nem is tudják, hogy miért jöttek el, mert nem történt semmi.

Talán majd a jövő héten! Szombaton, este hétkor! Jövő szombaton megint szépek leszünk, elindulunk, frissen, kis ékszerekkel, tiszta cipőben. Biztosan elindulunk megint, estefelé, hét óra tájban.

Az öregember

Megmutatta a könyveit, hogy higgyem el, amit mond. – Ez már a második évem – magyarázta. – Négy éves a technikum. Hatvankét éves vagyok. Hála istennek, bírom erővel. A fejem is jól fog. Fiatal koromban szerettem volna tanulni, de nem volt rá módunk. Pedig igen jó eszű gyerek voltam. Az esperes úr rábeszélte az apámat, hogy hadd járjam ki legalább a hat osztályt. Tiszta kitűnő bizonyítványt kaptam, de azért csak paraszt lettem, végigkínlódtam az évtizedeket, s lám, most öreg fejjel megint iskolába járok. Amikor a tsz-ben szóltam, hogy én is jelentkezem, nevettek. Minek az nekem?! Erre megkérdeztem tőlük, hogy tán’ az öregember már nem tanulhat? Micsoda dolog az? – Hát tanulni éppen tanulhat – mondta az elnök –, de minek? – Az már az én dolgom! Három, nálam fiatalabb tsz-taggal kezdtük el a tanulást, de kettő már lemaradt. Hiábavaló vesződségnek tartják. Hát én nem tartom annak.

Jóízűen beszélt, frissen, nem látszott rajta a kor. Benn ültünk a konyhájukban, az asztalnál. Ő a fal mellett; erős termetén gombolatlan báránybőr bekecs; arca simára borotvált, dús bajusza gondozott. A sarokba állított dikón a felesége varrogatott. Néha ránk tekintett, szótlanul. Sovány derekát megvastagította a sok szoknya; arcát elfödte a sötét fejkendő. Színes rongyszőnyegek takarták a falat. A dikó felett feszület függött.

– Nézze – mondta az öregember –, én nem kocsmázom, nem duhajkodom. Legény koromban nem vetettem meg a jó mulatságot, de soha nem részegedtem le állati módra. Mások kártyáznak, pálinkáznak, nekem ez a szórakozásom…

Felemelte az egyik könyvet, a borítólap gyűrődött csücskét simogatta.

– Sok szép dolog van ezekben a könyvekben. A vegytan kicsit nehezen megy, de ha az ember odafigyel, az sem olyan ördöngös. Minden tudományt meg lehet érteni, ha van hozzá türelmünk. Hatvankét éves vagyok, de igen sok örömöt találok a tanulásban. Ezt elhiheti. Nem akarok ebből már semmi különös hasznot. El sem kellene végeznem, magam vállaltam. Minek nekem a diploma? Nem gondolok az érvényesülésre. Paraszt voltam én mindig, műveltem a földet, neveltem az állatokat, jó lesz hátralevő időmre is ez a sors. De, tudja, jobban ízlik nekem a tanulás minden másnál. Kérdezték is a társaim – mert az állattenyésztési brigádban dolgozom –, hogy mire való ez az iskola? Én aztán megmagyaráztam. Ahogy kinyitom a könyvet az év elején, s ahogy haladok benne, hát olyan az, mint amikor a világtalan látni kezd valami csodától, vagy a siket hallani. Az ember ráeszmél, hogy mi hogyan van, mitől s miből?

Rendbe-sorba rakta a könyveit a konyhaablak mélyébe.

– Mindig is olvastam én. Sokat. Nézze – ez Petőfitől Az apostol. Itt a jelző, hogy hol tartok. Móriczot is szeretem, Tömörkényt, Gárdonyit… Amihez hozzáférek, s komoly dolog, azt mind átböngészem. Az asszony szid érte, hogy rontom a szemem, de a fene bánja! Ő meg az imakönyvét bújja. Neki a templom a minden, nekem a tanulás. Nem baj az. Meghagyom a hitében, ő úgy boldog, én így. Nincs köztünk rossz szó soha. Veszekedéssel nem lehet élni.

Sötét kendős fejét lassan felemelte az asszony. Találkozott a tekintetük. Az öregember mosolygott; gyermeki kék szemét rám vetette, bólogatott.

– Hát, bizony, elszaladt az idő… Hatvanon fölül vagyok, de nem törődöm vele. Élni kell szépen, csinálni a jóravaló dolgokat. Járt maga a kocsmánkban? Látta, ugye, ott tétlenkednek sokan, bagóznak, isszák azt a rossz lőrét, összevesznek, eltompítják az agyukat… Az itallal akarnak segíteni magukon. Mire jó az? Ezt kérdem sokszor tőlük. Ők meg azt felelik, hogy amit én csinálok, bolondság. Látja, egyikünk sem érti a másikát, ez már így szokott lenni.

Karácsonyéj

Éjfélkor érkezett alkalmi tehervonaton, az üres vagonban órákon át didergett, katonasapkáját a fülére húzta, köpenye gallérját felhajtotta, mégis átfagyott, nem volt sem étele, sem itala, de nem bánta, mert a falujuknak tartott a vonat; s éjfélre meg is érkezett. A vidék kihalt volt, távolról hallatszott az ágyúszó; tompa dübörgés, messzi fények. Katonákat sem látott, senkit. A falu sötét házai belevesztek a fekete éjszakába. Furcsa karácsony volt, nem világoltak az ablakok, nem hallatszott ének sehonnan. Talán még a kémények füstje sem szállt. Az emberek féltek. Ő nem félt, mert látott elég halált, testében is hordott egy kis ólomgolyót. Már nem fájt a seb, de az inak húzódtak, ha lépett. Egyenesen a házukhoz sietett, de csak kerülővel ért oda, át kellett mászni a vasúti töltésen, mert a hidat felrobbantották. Erről sem tudott. Amikor a házukhoz ért, minden vére a mellébe szaladt, fuldoklott az izgalomtól. Most majd mindjárt látom őket, gondolta, mégis, karácsony éje van, együtt lehetünk. Bezörgetett az ablakon és várt. A házban nem mozdult senki. Újra zörgetett. Mindjárt kinéznek s meglátnak, számítgatta. De hiába. Csend fogadta a zörgést. Megriadt, s hátrált, hogy szemügyre vegye a házat, épségben van-e? Vagy akna érte, s rájuk omlott?! De a háznak nem esett bántódása. Még erősebben zörgetett, hidegen csengett az üveg. Valahol valaki kiáltott, s lövés dörrent. Ugyanakkor neszt hallott odabentről, a bátyja kiszólt a zárt ablak mögül, hogy ki az, s mit akar? – Én vagyok az – mondta –, én vagyok, János! Engedjetek be!

A szobában halkan susmogtak, majd élesen kiáltott a sógornője: – Az nem lehet, a mi Jánosunk, szegény, már nem él! – Már hogyne élnék, hiszen itt vagyok! Hiszen én vagyok itt, János! A ti Jánosotok!

Sötét volt, csillagtalan éj, s ők nem néztek ki a házból, nem merték kinyitni az ablakot, féltek a katonáktól, a többi embertől, mindenkitől. Talán el is húzódtak a függöny mögül, s persze a hangját sem ismerték föl. Kétségbeesetten dörömbölt az ablakon, de ekkor újra hallatszott egy lövés, kiáltások, valahol üldöztek valakit. Félreugrott az ablak alól, fülelt. Nagyon hideg volt, fagyott, s a hangok messzire szálltak, élesen, fenyegetően.

Végre valami nyikorgás és léptek halk csosszanása: valaki félretolta a kapun a reteszt. Az anyja volt, szegény öregasszony, kikandikált a résen. Nézték egymást a sötétben, aztán a kapu kitárult, s ő ott volt az anyjánál, de már egészen másként, mint ahogyan jött, nem örvendezéssel, hanem kétségbeesetten.

Benn, a konyhában körülfogták, nem akartak hinni a szemüknek. – Hiszen járt itt egy katona, aki látta, hogy elestél. – A sógornője sírt, a köténye csücskét szorította a szeméhez. A bátyja meg azt mondta: – Vigyázni kell, ha kopognak, nem szabad kinyitni, mert becsapják az embert, kirabolják, vagy el is hurcolhatnak mindenkit, közel a front, hiszen te jobban tudod. Ezért ne haragudj.

Az anyja meg visszaült a sarokba, a fenyőág mellé, meggyújtotta a gyertyát, és halkan, el-elakadó hangon énekelni kezdett. Ő forró vizet kért, hogy megmosdhasson. Lila volt a keze a hidegtől. A sebe is fájt. Fáradt volt, és enni akart.

Március

Zöld helyiérdekű szerelvény fut a töltésen, az utasok belátnak a kertbe. Ámbár itt, a végállomás előtt, már kevés az utas; a kalauz cigarettára gyújt a peronon, és a lehúzott ablakon kifújja a füstöt.

Csend van. A sínek zengése, a szerelvény csattogása kicsit tovább hallatszik a kertek fölött mint nyáron, amikor a dús lombok elnyelik a zajt. De már melegen süt a nap, a léckerítés árnya végignyúlik a kerten, s a kifli alakú virágágyásban, a ház előtt, sárgán virít az aranyeső. Piros ágak, új hajtások serkennek a téltől még fekete fák ágabogából. Olló csattog – fejkendőben, posztómellényben, vastag, foltos szoknyában és a tavaszi földtől sáros férfi félcipőben Annus néni nyesegeti a törpebarack ágait.

– Jó ez a cipő, amit hoztál – mondja. – Kényelmes. Teletömködöm újságpapírral az orrát, éppen jó. Egész nap csoszogok benne, mégsem fáj a lábam.

Köténye zsebébe süllyeszti az ollót, elindul előttem, háta hajlott, derekát kissé félredűti, mintha egyensúlyozná öreg testét, óvakodva, hogy fel ne billenjen. Csontos, sovány kezével fáradt mozdulatokat tesz, amint beszél.

– Szép lesz a kert megint, csak sok a munka. Hétfőn elkezdem az ásást. Tubuly segít, üzentem neki. Elpiszmog a munkával, de egyedül nem bírom. Öreg már ő is. Foga sincs, enni sem igen tud. Nem kér nagy napszámot… Apád mindig azt mondja, el kéne adni a kert felét, a hatszázból háromszáz négyszögölt. Azon pöröl velem, minek dolgozom annyit. Na, mondom, jó lesz tán még valakinek a családból ez a kert… a ház… Minek elherdálni? Hiszen tudom, senki sem viseli azután gondját, ha már én nem leszek. Senki. Nem becsülitek ti a munkát semmire. Csak az kell, amivel nincs gond, igaz-e? Nézd a ribizlibokrokat. Hat liter bort csináltam tavaly is a ribizliből. Kukorica is kell, felcseperedik azon egy malacka. Apád azt mondja, minek vesződöm a disznóval. Mondja, mondja, de ő is mennyit dolgozik szegény, régen nyugdíjas lehetne, de mennyit dolgozik! Ez már a vérünkben van nekünk. De velünk aztán vége a munkaszeretetnek. Egyikőtök se szorgos már, egyikőtök se! Pedig a holnapra is gondolni kell… Harmincban itt egy faház állt… és fele ekkora volt a kert. De jött hozzá szépen még háromszáz négyszögöl, és a ház is felépült, szorgalommal, takarékoskodással. Mert a mi életünkben nem a herdálás volt szokás, nem ám! Én kicsi koromtól kezdve dolgozom. Nekem soha nem volt tétlen a kezem. Meg is haltam volna a semmittevéstől. Most is felkelek hajnalban. Ötkor. Megetetem a tyúkokat, megfejem a kecskét, takarítok. Télen a havat kell elseperni a ház körül, ilyenkor meg, tavasszal, elkezdem a kerti munkát, és be nem végzem őszig… Nézd, itt lesznek megint a virágok, szegfű, dália, tulipán… Ez itt az eperágyás. A lucerna még jó lesz az idén, kell a nyulaknak. A kukorica közé babot ültetek… itt a tök helye… a borsóé. Annyi sóskám, káposztám volt, hogy el is adtam belőle. Virágot is árultam a piacon. Emlékszel az Anzenbergerékre? Azok gyűjtik nekem a kenyérhéjat, papírzsákban, ha jövök a piacról, beugrom érte… Vénasszony – nevetnek –, vénasszony, hogy cipekedik. De milyen jó a tyúkoknak! A nyulaknak is… Apád azt mondja, adjak el mindent, aztán éldegéljek a pénzből. De hát vesszen minden?!… Uborkát tettem el húsz üveggel, tudod, azt az aprót, csemegét, cukros ecetben. Majd bemegyünk a házba, bontok föl belőle. Van még a padláson finom kolbász a tavalyiból, hamuba teszem, ahogy szoktam, olyan, mint a szalámi. Sonkám is van húsvétra… Hát arra emlékszel-e, itt ültünk az almafa alatt nyáron, esténként, itt vacsoráztunk… Amikor még éltek ők is… szegény Vendi bátyád meg Róza néni meg Géza bácsi… Elkorhadt a pad, az asztal is, minden pusztul, amihez férfikéz kellene. A ház is, látod, a házat is vakolni kéne, omlik a vakolat. Még a bomba, tudod, a bomba, ami a töltésoldalba esett, az tette tönkre a falakat, azóta se volt rá pénz, hogy megcsináltassuk. Pali, a sógorod meg apád segítenek, de ők se győzik. Pénz kellene ide, húszezer forint, akkor bepucoltatnám. Húszezer. Nagy pénz, igaz-e? A csatornákat megreperáltattam, hatszáz pengő… ó, mit beszélek! – hatszáz forintba került, két ember szöszmötölt vele, megittak három litert a ribizliboromból, mégse lett jó. Csorog, áztatja az eső a falat… Na, csak töröld le jól a lábad itt az ajtó előtt, látom, tudod még, hogy nálam mindig rend van. Most is csillog a kilincs, meg a rézpánt a küszöbön. Nem sajnálom rá az időt. A függönyöket kikeményítem… a terítőket… Sok fiatal asszony megnézhetné! Az ágyak! Ilyen ágyakat ma már nem csinálnak, ilyen szekrényeket sem! Kinyithatod az ajtaját, ott is a régi rend, csipkék a polcok szélén… Ezt nézd meg! Kinek van ma ennyi fehérneműje? Ingek… azok még szegény Vendi bátyádé voltak… itt meg a ruhái… Próbáld csak fel ezt a kalapot. Szép, ugye? Egyszer lehet, hogy neked adom. Csakhogy ti már nem tudtok vigyázni semmire. Nincs már értéke a szép holminak előttetek. Velúrkalap. A télikabátjához viselte, a Károlyinál vettük, huszonhétben. A szőnyegeim becsomagolva szépen a szekrény tetején… Valamelyikőtöknek jó lesz. Ezek meg a régi selyemruháim, régi divat, nem hordanak ma már ilyen szép, hosszú szoknyákat, a térd kivillan most, nem is értem… Az anyagát nézd, micsoda anyag. Szerettem szépen öltözni. Láthatod ezen a fényképen. Vendi bátyád is, csinos, fess ember volt. Akkor már az Anzenbergeréknél dolgozott a pékségben. Hogy szerette a tiszta holmikat! Délelőtt hazajött a pékségből, lefeküdt aludni, délután meg kiöltözött. Olyan volt, mint egy tanár vagy mint egy postatanácsos. Az Anzenberger Nándi is mondta mindig, hiába, ez a Vendi, ez egy úr! Úriember… Néha éjjel látom, eljön, beszélgetek vele… meg a többiek is jönnek, Róza nénéd, Géza bácsi… eljönnek hozzám éjjel… Magam vagyok, látod, magam… A múltkor bementem az ólba, fejni a kecskét, az ajtó kallantyúja meg valahogy kintről rácsapódott egy szögre, vagy mi, bennragadtam a kecskénél. Egész délelőtt kopogtam, kiabáltam, hogy majd csak meghallja valaki. Azt hittem, már ott lelem a halálomat. Szerencsére a szomszéd gyerek átjött a vaslábosért, az hallotta meg a hangom, kieresztett… Apád szidott, agyoncsapja a kecskét, azt mondja, ha nem adom el. Meg a telek felét. Emezt a részt meg hagyjam benőni fűvel. Már hogyan hagynám?! A kecske is kell, jó a teje, egészséges. Eldolgozgatom én a kertben még egy kicsit… Ha valami rossz, kitaposott, szemétre való cipőd akad megint, hozd csak ki nekem. Majd elhordom. Aztán majd adok virágot nektek, cserepeset, kaktuszt vagy vízipálmát, jó lesz az új lakásotokba. Másként úgyse lenne, ha nem adnék, mert nincs nektek már türelmetek semmihez…

A szimuláns

Köhögéssel kezdte. Fenn gyakorlatoztunk a hegyen, tél volt, megevett egy marék havat. Estére már panaszkodott a torkára, reggel rekedt hangon jelentkezett gyengélkedőre. Két nap alatt rendbe jött, az orvos kiírta szolgálatra. Szidta az orvost, hogy nem ért a mesterségéhez, mindenki láthatja, aki jó szívvel néz rá, hogy ő beteg. Panaszáradatát köhögési rohamok szakították meg, kezét a mellére szorította, fuldoklott. De az ezredorvos hiába nézegette a torkát, kutya baja sem volt. Akkor találta ki, hogy rossz a szíve. Menetgyakorlat közben összeesett, vipponnal szállították be a laktanyába. Az EKG negatív volt. A tisztek már figyelték, ezért egy időre abbahagyta a betegeskedést, de a húsvéti szabadság után egy szép napon elkezdett sántítani. – Fáj a lábam – mondta –, megyek, megyek, egyszer csak összecsuklik alattam.

Maga a századparancsnok küldte gyengélkedőre. Az orvosszázados fél órán át vizsgálta, de nem tudta megállapítani a bajt. Ott tartotta a gyengélkedőn, három napot szánt a diagnózisra, de nem talált semmit. – Ide figyeljen, Aschenbrenner – mondta neki, mert már névről is jól ismerte, a leggyakoribb páciense volt –, ide figyeljen, maga kiskatona, magánál egészségesebb embert még nem láttam. – Istenem – siránkozott Aschenbrenner –, ha tudná, mennyire szenvedek. – Dehogy szenved maga, keljen csak fel abból az ágyból. – Aschenbrenner nem keseredett el, kiszállt az ágyból, és szépen végigvágódott a kövezeten. – Nem tudok lábra állni – hajtogatta –, tetszik látni, nem tudok lábra állni…

Az orvos nem tehetett mást, írt egy beutalót a Róbert Károlyba, és másnap Aschenbrennert Pestre szállította a mentő.

Akkoriban én voltam a századírnok, emlékszem rá, majd egy fél évig naponta jelentettem a szokásos létszámjelentésben: kórházban egy fő. Egészen természetes lett, kicsit meg is feledkeztünk róla, Aschenbrenner nem létezett, csupán egy számadatként a napi jelentésben.

Szeptemberben egy délután ott álltam az iroda ablakában, szép napos idő volt, a laktanyaudvar üres, a tisztek már hazamentek, aznapra befejeztük a munkát. Egyszer csak furcsa alakot láttam közeledni a táborkapu felől, egy kis, alacsony katonát, vadonatúj kórházi bottal segítve rogyadozó lépteit, jött a zászlóalj épülete felé. Szánalmas látvány volt – deréktól lefelé rongybábura emlékeztetett.

Hát persze, Aschenbrenner érkezett meg. Fél órába telt, amíg feljutott a körzetbe. Bekopogott az irodába, nekidőlt a falnak. – Széket – mondta elfúlva –, gyorsan adj egy széket! – Leültettem. Nézett rám egy darabig, aztán reszkető kézzel elővette zubbonya zsebéből a kórházi elbocsátó iratokat. – Kiengedtek – mondta. Szeme könnybe lábadt, megtapogatta tönkretett combját. – De hát mégis, mi bajod volt? – kérdeztem. – Semmi – mondta. – Semmi, csak egy kicsit ki akartam magam vonni a forgalomból. De hát jól kikészültem. Mindenféle injekcióval kísérleteztek, és én nem mondhattam már meg az igazat… Meg akartak gyógyítani…

Két hónap múlva leszerelték. A hadsereg költségén cipésznek taníttatták, arra számítva, hogy majd alkalmas lesz az ülő munkára.

Szektások

Aznap éppen őrszolgálatot adtunk, négy óra felé egy fegyveres katona bekísérte a két újoncot. Nagyon meg voltak ijedve, igyekeztek feszesen állni a tiszthelyettes előtt az őrszobában. Mi meg ott ültünk a fal menti lócán, néztük, hogyan veszik le a derékszíjukat, a csizmaszíjat miként csatolgatják paraszti munkához szokott kezükkel. Amikor a zsebeiket is kiforgatták, és az apró tárgyakat az asztalra tették, a tiszthelyettes megkérdezte:

– Hát a zsebkés? Tessék csak mindent kirakni!

– Nincs zsebkésünk – mondta az egyik –, azt mi nem hordhatunk magunkkal.

Erre aztán jobban odafigyeltünk. Még zsebkésük sem volt, hát persze, a fegyvertől meg egyenesen irtóztak. – Fura fickók – mondta a tizedes, amikor rájuk csukták a zárka ajtaját. – Fura, megátalkodott fickók!

Vacsora előtt kivezették őket a többi fogdással, hogy mossák fel a pihenő kőpadlatát. Zokszó nélkül, serényen dolgoztak. Mi meg odaálltunk föléjük, és megkérdeztük, igaz-e, hogy nem hajlandók fegyvert fogni? Tisztelettudóan felemelkedtek, vizes kezüket ügyetlenül lógatva, halkan, de igen elszántan kifejtették, hogy bármi történjen is velük, fegyverhez nem nyúlnak, mert aki fegyvert ragad, fegyvertől vész el. Így parancsolja a hitük. Szemük sem rebbent a kirobbanó nevetésre, visszatérdepeltek a kőre, és igyekeztek tisztára mosni a cementlapokat.

Emlékszem, a tiszteknek sok gondot okozott, hogy nem lehet őket jobb belátásra bírni, a nép egy részének elmaradottságáról beszéltek, néhány napig türelmesen oktatgatták őket, de hiába. Törvényekre hivatkoztak – a két újonc lehajtott fővel hallgatott, nem fogott rajtuk semmi.

Nem tudom, mi lett velük, elvitték őket egy teherautón az ügyészségre. Féltek, de nem hátráltak.

Voltak, akik nem tudtak rajtuk sem bosszankodni, sem nevetni.

A negyedikről beszélnek

– A temetésen, persze, mindegyikük arcán a nagy gyász – mondta az öregasszony. – Mindegyikükén. Díszes família! Antal sírt, egészen duzzadt volt a szeme, Tóni, a nagyobbik fiú támogatta.

– Hát azért mégis: szerette – bólogatott a másik nő.

– Szerette? Csak ezt ne mondd, szívem.

Hallgattak. Az öregasszony csokoládétortát rendelt, apró falatokat tett a szájába, a csokoládé elolvadt a nyelve hegyén, ízlelgette. A másik nő kinézett a térre. Esett az eső, zsúfolt villamosok futottak be a megállóba. A presszóban csend volt a nagy üvegablakok mögött.

– Azt azért senki sem tudhatja, mennyire szerette Antal szegény Ellust.

Az öregasszony ujja maszatos volt a tortától. – Na, én aztán tudom. A harmincas években… meg hát aztán most is… a legjobb barátnők voltunk. Én aztán tudom.

– Nézd csak – mondta a másik nő –, jön Beáta.

A téren át tipegett a latyakban a harmadik asszony. Szivárványszínű ernyőt tartott a kalapja fölé. De mire fedél alá ért, mégis megázott a fél oldala, harisnyája csupa sár lett.

– Szerencse, hogy hoztam ernyőt – mondta köszönés helyett. – Pedig nem akartam, nem szeretem, be kell tenni a ruhatárba, s az is mindjárt egy forint. – Levette kalapját, görbedt ujjaival helyreigazgatta ősz kontyát. – Nahát! Tegnap, amikor telefonáltál, Aliz kedves, hát el sem akartam hinni, hogy szegény Ellus! – Beáta a fiatalabb nőre nézett, megszorította a karját. – Mondtam, ugye, kedvesem, a telefonba, hogy nem mehetek ki a temetésre? Mostanában, ha sokáig állok egy helyben, rettenetesen fáj a lábam. És különben is. Az hiszem, nem használt volna az idegállapotomnak. Istenem! Hát véget ért a szenvedése? Jobb is neki.

– Én ott voltam – mondta az öregasszony.

– Persze, neked, ugye, Ilmám, ott kellett lenned. A legjobb barátnőnek. Hiszen én is… hiszen nekem is… Mondd, jó a csokoládétorta, vagy inkább gyümölcsrizst egyek?

A pincérnő ott állt mellettük. – Hozhatok gyümölcsrizst?

– Jaj, fiam, várjon egy kicsit. Az talán nagyon hizlal. Sok rajta a tejszín?

A pincérnő bólintott. Elég sok a tejszín.

– Akkor hozzon csak egy szelet puncsot. És szimpla kávét, de ne gőzöljék fel!

– Én ott voltam – mondta az öregasszony. – Éppen mesélem Aliznak. Antal, Ellus férje sírt, Tóni támogatta, az a másik kölyök, így kell mondanom, az meg azzal a nővel… na, szóval tudjátok, akivel együtt él. Hát szép kis társaság. Gyász, sírás, mintha annyira szerették volna. Mintha egyáltalán egy napig is megérdemelték volna ők Ellust! A kisebbik fiúnak, annak a Bécinek, még fekete ruhára sem tellett. Egy csíkos sportöltöny! Az anyja temetésén!

– Das ist schrecklich! – méltatlankodott Beáta.

– Pedig mennyit szenvedett értük! Mit áldozott értük! Hát megérte? Már maga Antal. Már, ugye, ott kezdődött, hogy Antal egy lehetetlen alak volt.

– Ha jól tudom, Antal tanár volt – mondta Aliz.

– Tanár? – nevetett fel Beáta. – Na, te ezt aztán igazán tudod, Ilma.

– Fenét volt tanár – legyintett az öregasszony. A kis papírszalvétába törölgette ujjait, a szalvéta véletlenül a földre hullt, odább rúgta. – Ügynök volt. De egy szerencsétlen kis ügynök a Zwacknál. Aztán valami üzletet akart csinálni a háború előtt, de becsapták, a háború után elment tisztviselőnek, meg gyárban dolgozott, aztán egyszer váratlanul felcsapott tanárnak! – Az öregasszony kuncogott. – Nyelvtanárnak! Mert hogy Burgenlandban született, tudott egy kicsit németül meg horvátul. Harminc forintért adott egy órát. Mert dolgozni, rendesen, soha nem akart. De hát a fiúk éppen ilyenek lettek, mind. Mind a kettő.

– Én meg azt hittem, hogy gimnáziumi tanár – csodálkozott Aliz. – Egészen olyan volt a modora.

– Modora?! – Beáta a puncstortát ette. – Jaj, hát vizet nem hozott ez a lány. Borzasztó, ha az ember nem kéri külön a vizet, megfeledkeznek róla. Ez a puncs se valami friss… Igen, igen. Én soha nem értettem, miért ragaszkodik annyira szegény Ellus ehhez az Antalhoz.

– Belebolondult – mondta az öregasszony. – Amikor egyszer harminckettőben ez az Antal elkísérte szegény Ellust az uszodába, én már akkor mondtam: Te, fiacskám, ez a férfi egy széltoló! Láttad volna, mennyire a szívére vette. Hát istenem, akkor még nem tudtam, hogy komoly a dolog! Azt hittem, egy kis flört, tudod, te emlékszel rá, Beáta, értettünk azokhoz a kis flörtökhöz. Ellus is. – Alizhoz fordult. – Te még nem ismerted akkor. Csodaszép lány volt. Karcsú. Fiús arc, rövid haj. Az ő lába volt a legszebb. És nagy, kék szemek!

– A szeme – mondta Aliz –, az még később is szép volt, amikor én megismertem.

– Ó, az már nem volt az igazi szépség, ugye, Beáta?

– Öt-tíz év alatt tönkrement. Születtek a fiúk, egy kislány meghalt, Antal nem keresett semmit.

– De hát én nem is értem! Még most sem értem, annyi év után, hogy mit várt ettől az Antaltól? A legjobb partikat csinálhatta volna. Bolondultak utána.

– Mit várt tőle? – kérdezte Aliz. Az ablakon át nézett kifelé az esőbe. Szomorú volt a tér, a város.

– Nekem mindig azt mondta, ha kérdeztem, hogy szereti. Szereti és kész! – Beáta tele szájjal beszélt. – Na, most innék egy korty vizet és nincs. – Intett a pincérnőnek. – Hozzon, kérem, egy pohár szódát. Langyos legyen, jó?

– Szóval szerette – bólintott Aliz.

– Hát jó, szerette – mondta az öregasszony. – Az első időkben, persze! Csakhogy később is, és ez a furcsa. Pedig Antal ivott már. Nem jól állt a szénája, balkezes volt, ivott, a szerencsétlen ember mind iszik. És Ellus még mindig szerette. Ez a különös. Egy olyan nagyszerű nő, mint Ellus!

– Egyszer felmegyek hozzájuk – mesélte Beáta –, akkor ott laktak a Fiumei úton. Hát mos! A konyhában mosott, csupa gőz volt minden. Te jó isten, mondom, hát miért nem fogadsz mosónőt? Persze, tudtam, még ennyit sem engedhet meg magának. De a fiúkat gimnáziumba járatta, ő harcolt érte, hogy tanuljanak, az apjuk elküldte volna őket inasnak, vagy tudom is én, minek, csak pénzt hozzanak haza. De nem, Ellus követelte, hogy leérettségizzenek. Hát, mondom neki, szívem, elég nagy marha vagy. Erre kellett a kereskedelmi érettségi? Erre kellett a zongorázás? Az a nagy válogatás a tánciskolai fiúk között? – Beáta felsóhajtott, az egyik kockacukrot belepottyantotta a kávéjába, lassan kevergette. – Egész életén át azután erre a három férfira dolgozott. Én, őszintén szólva, egy időre kénytelen voltam megszakítani vele a kapcsolatot. A férjem, ugyebár… Nem mehettünk hozzájuk, őket sem hívhattuk meg. Szegény, jó Ellus!

– Tavaly ősszel, amikor Bécinek kiállítása volt a Kamara-teremben, akkor beszélgettem Ellussal – mondta Aliz. – Azt hiszem, boldog volt. – A másik két öregasszony csodálkozva pillantott fel. Aliz folytatta halkan. – Azt mondta nekem: „Nézd, az én fiam!” Úgy járt a szobrok között, mint a templomban. Nekem kicsit furcsák ezek a szobrok, magyarázta, de Béci már tanítgat, hogy mit lássak bennük. – Aliz kicsit hallgatott. – Igen, azt mondta Ellus: Nézd, az én fiam!

A másik két nő hallgatott.

– Na, akkoriban én is beszéltem Ellussal – húzta el a száját az öregasszony. – Kérdeztem tőle: Végre segít téged ez a Béci? Á, azt mondja, á, még nem tart ott. Nem? Hát Tóni? Az már csak ott tart, nem? Tóniék társasházat építtetnek Újpesten, mondta, kell nekik a pénz. Na! És hát ahogy ezt mondta! Nem volt neki mindegy. Hát persze, nem panaszkodott, nekem aztán pláne nem panaszkodott soha. Én megmondtam neki az első percben: Ellus, elrontod az életedet. Ne azt nézd, hogy megbolondított az Antal kis, fekete bajusza meg a barna szeme. Azt nézd, hogy el tud-e tartani. Én, ugye, századosné voltam, Beáta férje a kultuszban osztályvezető… Ugye, kicsit rosszul eshetett Ellusnak, hogy a hármasfogatból lemaradt. – Az öregasszony Aliznak magyarázott. – Hát hol kapta ő vissza, amit adott? Az intelligenciáját, a jólelkűségét, az önfeláldozását?… Senkinek sem mondta, de mindenki tudta, hogy Antal kapcsolatot tartott fenn más nőkkel is.

– A Béci teljesen rá ütött – jegyezte meg Beáta.

– A Béci! – legyintett az öregasszony. – Azt hiszem, láttad azt a nőt, akivel együtt él már négy éve, csak úgy. Na, hát majd’ megmondtam, mifélének látszik!

– De hát valamiért csak vállalta ezt az egészet? – töprengett Aliz.

– Mit csinált volna, drágám? – kérdezte Beáta. – Hagyta volna ott a családját?

– Most, az utolsó években is dolgozott még. Szvettereket varrt össze. Hozta a szövetkezetből, és otthon összeállította. Csak hogy tudjon valamit dugni a fiainak.

– Na, én ugyan megmondtam az én Elek fiamnak, amikor jött az új divattal, hogy menjek hozzájuk a gyerekre vigyázni, amíg ők színházba mennek! Én megmondtam: ott a taxidada, tessék, egy telefon az egész. – Beáta Alizra nézett. – Te ezt nem tudod, szívem, egy magányos nő ezt nem tudja, ugye, se gyerek, se unoka… De nem kell engedni, hogy kizsigereljék az embert. Hol a hála? Hol a köszönet? Szegény Ellust kizsigerelték, kínlódás volt az élete, és most tessék. Megérte? Ott van a temetőben.

– Csak láttad volna – mondta az öregasszony –, az Antal szeme vörös volt a sírástól. Persze, lehet, hogy megint ivott. Az ivástól is duzzadt lehetett. A Bécin sportöltöny… És mit kapott tőlük, amíg élt, szegény? Mit? Ott álltak gyászban, de az életében mit kapott tőlük?

Beáta a kávéját hörpölte. – Ebben a presszóban sohasem tudnak rendesen pörkölt kávét adni. Hiába szól az ember.

– És ha mégis boldog volt? – töprengett Aliz. Nézett kifelé az esőbe. – Ki tudja, mi volt jó neki? Talán szerette őket.

Vasút utca 7.

A szállodaportás sajnálkozott, nincs hely, mondta, minden ágy foglalt, miért nem tetszett Pestről rendelni szobát? Hiába magyarázta, hogy csak alig fél órája tudta meg, nem utazhat haza. Nem volna mégis valami megoldás? A portás töprengett, várta a húszast a markába, csak azután adta meg a címet. Vasút utca hét. Megbízható hely, tizenöt forint egy éjszakára a szállás. Messze van? Sajnos, kinn a város szélén.

Hideg volt, tél, fagyott – aludni kellett valahol. Sokat gyalogolt, amíg végre megérkezett az adott címre. Itt már olyan volt a táj, mintha falun járna: léckerítések, kutyaugatás, göröngyös földút.

A kapu nyitva volt, az udvarra egy üvegezett ajtó szolgált, tüllfüggöny mögül fény világolt.

Harminc év körüli asszony nyitott ajtót. Csak tessék, tessék, mondta minden meglepetés nélkül. A férfi magyarázkodni kezdett, a portástól kaptam a címet – de a nő félbeszakította egy barátságos mozdulattal: lépjen beljebb, hideg van. Restelkedve engedelmeskedett. Konyhába jutott, szappan- és gőzszag volt, égett a tűz, a tisztaság illata áradt. A viaszosvászonnal borított asztalnál két gyermek ült, aprócska kisfiú meg egy nyolc év körüli lányka. Köszönjetek, szólt az asszony. A kislány vékony éneklő hangon üdvözölte a vendéget, de a fiúcska csak nézett. Józsika! kiáltott öccsére a lány, nem hallottad, Józsika, köszönj szépen.

Bácsi, mondta sokára a gyermek. Igen, bácsi, mosolyodott el az asszony. Hellyel kínálta a férfit, köténye csücskével letörölte az egyik fehér konyhaszéket. Csak befejezem a gyerekekkel a vacsorát, szabadkozott. Mindjárt.

A férfi levette a bundáját, leült a tűzhely közelében. Nézte, hogyan eteti a nő a kisfiút. Kell a főzelék a csontocskádnak, magyarázta türelmesen. A kislány nem evett, komoly szemmel vizsgálta a jövevényt. A férfi kicsit elbágyadt a melegtől, egész nap kinn járt a környező falvakban, kiszívta erejét a tél hidege. Körbejáratta tekintetét a konyhán. A kredencen néhány rézedény csillogott: mozsár, habverő, üst, mérleg. A falon régimódi óra, nagy, római számokkal. A konyhakő tiszta volt, fekete-fehér kockák.

És milyen csinos asszony, gondolta. Lazán leomló barna konty, sápadt, vékony arc, nagy szemek. Vajon a férje hol van?

Az asszony ellátta a gyerekeket. Csak lefektetem őket, s készítek valami harapnivalót, magyarázta egykedvűen, mégis kedvesen. Jött-ment, kihozta a kicsik hálóruháját, mielőtt rájuk adta, melengette a holmikat a tűzhely fölött. Nem fűtünk odabenn, mondta. Egészen közel állt a férfihoz, könnyed mozdulatokkal hajladozott, derekán megfeszült a szoknya. Vajon hazajön a férje, vagy talán csak kinn van valahol az udvaron? – gondolta a vendég.

A nő a karjára vette a kisfiút, a lányka utána csoszogott. Kihallott a szobából a szöszmötölésük, az ágynemű csapdosása, a becéző szavak.

Akkor hát rántottát, szalonnával? kérdezte az asszony, amint visszatért. Sajnos, más nincsen itthon. A férfi köszönte, hogy jó lesz. Kezet mosott, friss törülközőt készített elő az asszony. Természetesen tett-vett, mintha régóta ismerné a férfit. Só, paprika, mondta, terített. Amíg a férfi evett, elrakta a gyermekek ruháit.

Reggel korán kel? állt meg az asztalnál. Hétkor. Nyolcra be kell mennem a Központba. Az asszony nem kérdezte, miféle központba, felhúzta az ébresztőórát. Bement a szobába. Csak nem úgy áll a dolog, hogy nincs is férje? – töprengett a férfi. Akkor hát, nos, akkor eléggé kész helyzet.

Összerezzent, amikor a nő kijött a szobából. Vizsgálgatta, vajon mit vár tőle az asszony. Van-e a mozdulataiban valami kihívó, valami biztató.

Ha mosdani akar, hallotta, van meleg víz a fazékban. Én lefekszem, néhány perc múlva bejöhet. Itt vetkőzzön, mert benn hideg van. A férfi elámult. Hol alszom? kérdezte. Itt, a szobában, mondta a nő. Sajnos, csak egy szobánk van. Nem mondta a portás? A díványt szoktam kiadni.

És a férje? akarta kérdezni, de a nő már eltűnt az ajtó mögött. A férfi csendben ült. Szerette volna kihallani a vetkőzés neszeit. Fülelt, megfeszültek az idegei, kész helyzet, gondolta, uramisten! Kapkodva mosdott. Pizsamát mindig vitt vidéki útjaira. Eloltotta a konyhai lámpát, szívdobogva lépett be a szobába. Szekrényekkel zsúfolt helyiség volt, a falnál kettős ágy, az egyikben aludtak a gyermekek, a másikban feküdt az asszony. Az éjjeliszekrényen kis lámpa égett.

Megállt a szoba közepén. A dívány, mutatott az asszony a sarokba, oda ágyaztam. A férfi nem mozdult. Hideg volt a szobában, a nő az álláig húzta a dunnát. Majd cseng a vekker, mondta, nem fog elkésni. Siessen lefeküdni, mert megfázik. Olyan természetes volt a hangja, hogy a férfi zavartan elfordult. Leült a dívány szélére. Az ajtó zárva, gondolta, a gyerekek alszanak, ő meg ott fekszik az ágyban. Mégis, teljesen bizonytalan lett. Ha lefeküdt, szóljon, hallotta a nő hangját, addig nem oltom el a lámpát. Igen, mondta, bebújt a dunna alá. Jó friss szagú volt az ágynemű. Kinyújtózott, valami sima meleget érzett a lába.

Tettem a lábához melegvizes palackot, mondta az asszony. Ne ijedjen meg. Hideg a szoba, nem fűtöttünk egész télen. De az jó lesz. Olthatom a villanyt? Tessék csak, szólt rekedten a férfi. Nyitott szemmel feküdt a sötétben, hitetlenkedve. Ez a nő mit gondol? Nem fél? Vagy azt várja, hogy odamenjen?

Melegíti a lábát? kérdezte az asszony. Igen, nagyon jó. Akkor hát jó éjszakát.

Jó éjszakát, mondta. De még mindig várt, kis idő múlva egyenletes szuszogást hallott, a nő elaludt.

Arra ébredt, hogy az asszony magára terített nagykabátban, mezítláb áll az ágya mellett és keltegeti. Nem hallotta a csörgést? Hét óra múlt. Behozzam a kabátját? Megfázhat.

Hozta a kabátját, letette a dunnára, kiment. Tüzet rakhatott, zörgött valamivel. Még sötét volt, égett a konyhában a lámpa. Kellemes meleg lett, mire a férfi megjelent. A lavórban meleg víz, egy csészében tea az asztalon.

Az asszony most kócos volt, vékony, mezítelen lába kopott papucsban, hálóingére terítve a nagykabát. Összekulcsolt kézzel állt az asztalnál. A férfi nézte. A férje éjszakás? kérdezte. Nem, mondta az asszony, meghalt a férjem. Nem engedték le a sorompót, átment a teherautójával a síneken, jött a vonat. Tavaly. Egy kis szalonnát adhatok a tea mellé.

Nem, hárította el a férfi, ilyen kora reggel csak teát iszom. Nem fél a vendégektől? kérdezte később.

Nem félek senkitől, mondta az asszony. Elmosolyodott. Az emberek nem rosszak. Akad olyan is, jegyezte meg a férfi. Lehet, vont vállat az asszony, én nem gondolok erre.

Amikor megreggelizett, a férfi fizetni akart. Tudta, hogy tizenöt forint jár, meg valami a kosztért. Adott harminc forintot. Az asszony nem értette. Tizenöt meg öt a vacsora és két forint a reggeli, az huszonkettő. Tessék csak, erőszakoskodott a férfi. Csak ami jár, mondta az asszony határozottan. Semmi több.

Felsegítette a férfi kabátját, és az ajtóig kísérte. Szerencsés utat, mondta. Megint mosolygott, és kicsit biccentett a fejével.

Két országon át

Sok csomaggal utaztunk, és későn értünk a pályaudvarra. Szerencsére alig volt utas. Feleségem a hordárral vitatkozott – negyven forintot kért, s meg se köszönte –, én a bőröndöket igyekeztem jól elhelyezni a csomagtartókon; a vonat percek múlva indult. Leeresztettük a folyosón az ablakot: kimelegedtünk a sietségbe. Már ketten ültek a fülkénkben: egy idősebb nő és egy fiatal, húsz év körüli lány. Kora reggel volt, s most, hogy a vonat kigördült az üvegcsarnokból, végre jólesően szusszantunk egyet. A két nő csendesen nézte a fészkelődésünket; az idősebb egykedvűen, a lány azonban vidáman. – Ugye, nem az ablakhoz ülnek… nem ide váltottak jegyet? – Nem, nem – mondtam –, tessék csak egészen nyugodtan… – Mosolygott: – Akkor jó, annyira szeretném látni a tájat! – A haját puha kontyban viselte, kissé délies arca volt, kreolos. Szvetter feszült a testén, bő szoknyája szétterült az ülésen, és – nem! nem mertem még egyszer megnézni! A szoknya lazán omlott szét az ülés szélén. A szoknya szövete. És semmi más…

Kifordultam a fülkéből, cigarettát kotortam elő. Hát ez hihetetlen. A feleségem az ajtóban állt, figyelte az elmaradó házakat. – Rágyújtunk? – kérdezte.

– Láttad? – Síneken vágtattunk át, a kattogástól nem hallotta. – Láttad? – kérdeztem újra. Csodálkozott, nem értette. – A lánynak – mondtam –, nincs lába. Ne fordulj meg azonnal. Egyáltalán nincs lába. – Néhány perc múlva bement a fülkébe a táskájáért. Amikor visszajött, nem tudott mindjárt szólni. – Ó, istenem, láttam! Hiszen ez borzasztó!

Nem örültem, hogy egy fülkébe kerültünk. Az indulás öröme eloszlott, zavartan álltunk a folyosón. – Ne nézegesd – mondta a feleségem –, nehogy észrevegye, hogy nézed.

Kellemetlennek mutatkozott az utazás. A vidámság elszállt. Az ember olyan ügyetlen, nem tudja, hogyan viselkedjék ilyenkor. Végre visszamentünk a fülkébe. Csendesen ültünk, még a peronon megvettük a reggeli lapot, kettéosztottuk, igyekeztünk olvasni, fesztelenül, mintha észre sem vettünk volna semmit. A lány az ablakon át a tájat nézte. Nem állhattam meg, felpillantottam az újságból. Találkozott a tekintetünk. Elmosolyodott. – Szép időnk lesz – mondta. – Milyen jó, hogy nem esik az eső! Olyan izgalmas az utazás! Maguknak is?

Bólintottam, s kissé elmosolyodtam én is. Az ilyen mosoly mindig rosszul sikerül. De talán nem vette észre. Láthatóan csevegni akart. – Már olyan régen vártam erre az útra! Igaz, mami?

A szemközti ülésen az idősebb nő nem szólt. Nem is mosolygott. Egykedvűen, fáradtan ült; flanellruháját néha megigazgatta a térdén, előrenyújtotta fűzős cipőbe bújtatott lábát.

– Messzire mennek? – kérdeztem. A lány azonnal válaszolt: – Ó, elég messzire! Németországba. Hát maguk? – Mi is – mondta a feleségem. – Nagyszerű – örvendezett a lány –, legalább elbeszélgetünk az úton.

Fél óráig sem utaztunk még, amikor megjelentek a magyar vámosok, statisztikai lapokat osztottak. – Ezzel most mit kell csinálni? – kérdezte tőlünk a lány nagy izgalommal. – Még soha nem utaztam külföldre. – A feleségem közelebb húzódott hozzá, megmagyarázta a kitöltés módját. A kis étkezőasztalkán a lány kitöltötte mindkét szelvényt. – Írd alá, mami – mondta –, neked kell aláírni a magadét.

– Talán írd alá inkább te – szólalt meg végre az asszony. Felénk fordult: – Nem hoztam el a szemüvegemet. De olyan korán jöttek értünk a mentők. Azt mondták, fél hatra jönnek, s öt órakor már ott voltak. Kapkodtunk, otthon hagytam a szemüvegemet. – A lány megfogta az anyja kezét: – Majd én vezetem a kezed, csak írd alá. – Jókat nevetett azon, hogyan ügyetlenkedik az anyja. – Ó – mondta, amikor a szelvényünkről meglátta, hogy mi is Drezdába utazunk –, maguk is ott szállnak ki? És ott is maradnak? Mi csak az éjszakát töltjük Drezdában, aztán másnap utazunk tovább, Gera felé… Istenem, talán lesz egy kis idő arra is, hogy lássuk Drezdát. Ámbár nem tudom, mert a mentők… Itthon ugyanis azt mondták, hogy a drezdai állomáson várnak ránk a mentők. Az ottaniak. Mit gondolnak, igazán kijönnek elénk? Kell, hogy kijöjjenek, másként hogyan mennénk a szállásra? Még a vonatról sem tudok leszállni…

– Biztosan ott lesznek a mentők.

– Én is azt gondolom. Csak a mami annyira hitetlenkedik, hogy talán nem kapták meg időben a táviratot. – Ismét elfogta a nevetés: – Képzeljék, ha nem várnának a mentők, kint kellene aludnunk a restiben. Igaz, hogy jó a sör Németországban?

– Ne mondj már ilyeneket – szólt csendesen, aggódva az anyja. – Hogyan is aludnánk az állomáson? És ki segítene le? Én igazán nem bírlak felemelni…

Elhallgattunk. A lány még egy kicsit nevetett, aztán ő is csendben ült. Már elhagytuk a magyar határt, Csehszlovákiában futott a vonat. A lány közelebb csúszott az ablakhoz, ügyesen mozgott: két tenyerét nekivetette az ülésnek, s lendített egyet a testén. Nem sokáig viselte el a csendet. – Ezek is tsz-földek? – kérdezte. – Érdekes, nem is lehet észrevenni, hogy már külföldön vagyunk. Maguk már sokat utaztak? Nekem ez az első utam. Jaj, néha úgy elfog az izgalom. Ugye, nem rossz külföldön? Persze, sok pénz kellene hozzá. Nekem száz márkám van. Annyit válthattam be egy hónapra. Majd a mami minden hónapban küld száz márkát. Ezt megengedték.

– Az bizony nem sok.

– Nem sok? Hát persze, nem sok, de a kórházban mindennel ellátnak. Teljes ellátás. Csak azt nem tudom, hogy a fehérneművel mi lesz? Igaz is… biztosan kimossák! Hiszen vannak ott olyan betegek is, akiknek a kezük hiányzik. Azok hogyan mosnának?…

Fáradhatatlan volt, izgett-mozgott az ülésen, néha kicsit elfeküdt, a kartámlára fektette fejét. Az anyja mindvégig mozdulatlanul ült, kicsit félszegen; s ha utasok jöttek, elfordult az ablak felé, nem vett részt a társalgásban. Mi már kezdtünk megbarátkozni útitársunkkal, valóban végigfecsegtük a hosszú utat. Brnóban két szlovák férfi leszállt, otthagyták a prágai vicclapot az ülésen. A lány belelapozott, nem értette a szöveget, de a rajzokon mulatott. A nagyobb állomásokon kérte, hogy húzzuk le az ablakot, de sajnos, nem hajolhatott ki, nem érte fel az ablak szélét. Alkonyatkor a hegyek között futott a vonat. Minduntalan felkiáltott, vele együtt kellett néznünk a tájat. – Ó – mondta –, egy egész évig vártam erre az útra. De hát érdemes volt várni… ahová megyek, ott csinálják a legjobb műlábakat. Hónapokig leszek kint, megtanítanak járni is! Tudják, én soha nem szerettem egy helyben ülni. Én mindig jöttem, mentem… Azt mondják, az a műláb tökéletes. És addig el sem engedik az embert, amíg nem tud járni… – Vidáman beszélt, természetesnek tartotta, hogy erről beszéljen. Csapongtak a gondolatai: – Jaj, csak azt nem tudom, hogyan fogok én ott beszélni? Hogyan értetem meg magam? Pedig tanulgattam németül, van szótáram is meg egy füzetem… Mami, hol is a füzetem? Ja, a táskámban. Ide nézzenek. A legfontosabb kifejezéseket mind beleírtam ebbe a füzetbe… – Kuncogva böngészte, ügyetlenül ejtette ki a német szavakat. – Látja – mutatta a feleségemnek –, még ezt is kiírtam: Ich liebe dich… – Belepirult, és nevetve nézett az anyjára, de az asszony arca meg se rándult, szürke szemével szomorúan nézett ki az ablak üvegén.

Tizenkét órát utaztunk együtt. Sok mindenről beszéltünk, de arról az egyről nem, hogy mi történt vele. Nem kérdeztük. Vajon hol a határ a tapintat és a részvétlenség között?

Amikor a füzetét eltette, kezébe akadt egy fénykép. – Hát ez voltam én – mutatta. Félszegen vettük át a képet, de ő nem látta rajtunk ezt a félszegséget sem. – Ez két hónappal a balesetem előtt készült. Muszáj kivinni, hogy lássák, milyen magas voltam. Azt hiszem, az arányok miatt. – A kép nyári ruhában ábrázolta, egy barátnője társaságában, valami kertben. Nagyon csinos volt. – Kedves – mondtam –, nagyon kedves kép. – Ugye? – nézett ránk. – Akkor még dolgoztam. Sok barátnőm volt, a lányok a gyárból. Szövőnő voltam. Elég szépen kerestem, szerettem szórakozni. Elmentünk a lányokkal moziba, meg táncolni… – Köhintettem és visszaadtam a képet. Eltette, bekattintotta a táskáját. – Nagyon szerettem táncolni. Hát… táncolni azt már nem fogok… – Ránéztem, most láttam először, hogy a nevetése néha két keserű ráncban vész el a száj szegletében. De már újra mosolygott. – Az a fontos, hogy megtanítanak járni. Sok pénzbe kerül ám, de az állam fizeti. Csak várni kellett rá, nem mindenki jut ki, csereakció van, a németek szívműtétre küldik át a betegeiket… De az orvos azt mondta, bízni kell, akkor minden rendben lesz…

Estefelé hagytuk el Schöna állomásépületét. Az Elba partján hangulatos kis szállodák sora állt a Sächsische Schweiz lábánál. – Messze vagyunk még? – kérdezte, amikor a német határőrök megjelentek. Újra elfogta az izgalom: – Jaj, ha nem várnak. Vagy nem találnak meg! Egy szót sem tudunk németül!…

Megígértük, hogy segítünk. Szóltam a német kalauznőnek, hogy a drezdai pályaudvaron figyelje a mentőket. A kalauznő nagyon készségesnek bizonyult; amikor végzett a jegykezeléssel, visszajött. Kérdezősködött, hogy hová utaznak Drezdából, s miért és hogyan vesztette el a kislány a lábát.

Fordítanom kellett: – A vonat – mondta –, a vonat vágta le. Üllőn laknak, Pest mellett, ment haza a műszakból, sietett, szombat volt, táncolni akartak menni a lányokkal. Megcsúszott. Még nem telt el egy óra a műszak után, üzemi balesetnek minősítették. Elég magas nyugdíjat kap, kétezer forintot…

Az anyja most is hallgatott, türelmetlenül nézegetett ki a sötétbe. Csak akkor szólalt meg, amikor a kalauznő kérdezte, hogy ő is kint marad-e. – Én holnapután hazamegyek Magyarországra – mondta. A könnyeit fojtotta vissza, ránk nézett, nagyon halkan beszélt: – Remélem, jó helye lesz a lányomnak… Csak jöjjenek a mentők. Egyedül nem boldogulok vele…

Esti fények között futottunk be a Hauptbahnhofra. Elköszöntünk tőlük. – Majd figyeljük a vöröskereszteseket – mondtuk. – És sok szerencsét! – Maguknak is! Örülök, hogy ilyen jól utaztunk!…

Mire leszálltunk, a kalauznő már vezette is a kocsihoz a mentőket. Felmentek érte a kocsiba, hogy a pályaudvar elé vigyék a karjukon.

Borgo

Kinn ülünk a kertben, a lugas árnyékában; bort iszunk. Pedig hűvös az idő; a gyümölcsfák alól az ősz fanyar szaga árad. Apám kabátot terít a vállára; homlokáról már felszáradt a veríték, arcát pirosra csípte a szél. Kerti földdel besározódott, viseltes ruhában üldögél a lócán, egész nap dolgozott, s most pihen. Jonatánalmák piroslanak a kosarakban meg egy öreg teknőben a ház falánál. Gondosan szedte, gondosan rakosgatta, jó lesz karácsonykor. Cigarettával kínálom, köhög a füsttől, soha nem volt igazi dohányos. Esténként egy-két gyenge cigaretta, ennyi volt csupán a szenvedélye mindig is. Pedig szeretem, ha dohányzik, homlokát ráncolja kissé, arca megenyhül, lassan fújja ki a füstöt.

Vörös bort iszunk, kortyonként, ráérősen. Nézem a kertet, a ház málló falát, a hamvas almákat. Csend van. Jólesik üldögélni a friss levegőn, kinn a város szélén, zajoktól, telefoncsengetésektől távol; jó a savanykás bor, az ősz sűrű illata. Ritkán adódó órák, hogy találkozunk, beszélgetünk, borozunk – nincs rá időnk. Havonta egy-egy óra. Mindig azt hittem – s talán ő is –, hogy majd sokat fogunk beszélgetni, mint régen, amikor még egy fedél alatt éltünk. Nem lett belőle semmi. Néha egy telefon, egy rövid találkozás. – Hogy van a család? – Hogy vagy? – Köszönöm, semmi újság. – Hát a ház… tatarozni kellene, de a pénz… Megint nem nyertünk a lottón. – Anya vérnyomása? – Igen, mondta az orvos, hogy pihennie kell… – Más? – Nincs semmi más… – Ennyi az egész. Az ember nem is tudja, miről beszéljen, annyi mindent kellene elmondani, ami a múlt héten történt, ami tegnap történt, amit tenni akarunk. Mindent. Amit gondolunk, azt is. Így hát legtöbbször csak ülünk, egymással szemben, bólogatunk, nézzük egymást.

Vajon ismerem-e egészen? Vajon ismer-e egészen? Most, hogy nőnek a gyermekeim, látom: semmit sem tudok róluk. Néhány adatot, természetesen, igen. Néhány felületes apróságot. Tanulás, bizonyítvány, ruhák, betegség… De már nem ismerem őket igazán.

És nem ismerjük egymást mi sem: apám meg én. Látom őt, tudom, mi a dolga, mit végzett eddig élete utóbbi évtizedeiben. De hát ez kevés.

Reménytelen. Ülünk szemközt, koccintunk, a gyümölcsfákról beszélünk, a rokonokról, a házról. Mindig ugyanaz.

Apa és fia. Kell ennél szorosabb kötelék? Mégis: két idegen világ. Hozzáférhetetlen. Pedig sokszor felismerem őt magamban: a szokásait, a hangját, a mozdulatait. De zárt világába nem tudok behatolni, s talán ő sem találhat utakat hozzám. Szavakat mondunk, mert szeretnénk, ha szavaink felkutatnák és feltárnák az ismeretlen belső világot.

– Borgo – hallom egyszer csak. Hirtelen úgy hangzik, mint a szőlőszemek körül vergődő darazsak dongása. – Talán Borgo – mondja apám –, azt hiszem, ez volt a helység neve. – Rátekintek, mosolyog. – Az első világháborúról olvasok egy könyvet. Keveset alszom, éjfél után már felébredek, ott a könyv az éjjeliszekrényen, olvasgatom. Amíg újra el nem nyom az álom. Nagyon érdekes könyv, sok mindent eszembe juttatott, azt a Borgót is. Lehet, hogy rosszul ejtem, vagy rosszul emlékezem rá, már régen volt. Kinn voltunk az olasz fronton. A tisztikonyhára vezényeltek. Meséltem már?

Nem mesélte. Nem emlékszem, hogy mesélte volna. Hogy kerül ez most ide? Félszázaddal ezelőtti dolgok. Tizennyolc éves lehetett akkor – számítom –, vagy már tizenkilenc? Előtte, azt hiszem, a Ritzben volt pincér. Vagy a Hangliban? Nem akarom kérdezni, látom, elmerült a múltban. Kissé előredől, nézi cigarettája parazsát. – Este mindig felpakoltunk az öszvérekre, fanyereg volt az állatokon, arra erősítettük a kondérokat. Vittük fel a hegyek közé, a vonalba, a tiszteknek a vacsorát. Sötétedés után indultunk, az olaszok miatt. Kopár hegyek voltak, sziklás ösvények, keskeny csapáson mentünk libasorban. Vigyázni kellett, mert mindenütt megindultak a kövek, az út mellett meg szakadék tátongott, jobbról is, balról is. Az öszvérek eligazodtak a sötétben, de mi minden lépést kitapogattunk. Hanem egyszer az egyik öszvér – zsupsz! megbotlott. Ismerték az állatok a járást, de az a szerencsétlen pára mégis megcsúszott valahogy, és egyenesen bele a szakadékba! Nem is láttuk, hova zuhant, csak a hangját hallottuk, a keserves nyerítését. Mondtuk a többieknek, hogy csak menjenek, mi meg a bajtársammal lemásztunk a kövek közé. Veszélyes volt, a kövek omlottak, elég volt egy rossz lépés. Tapogatóztunk a sötétben, éles sziklák – de aztán a meleg, szőrös test… ott feküdt szegény. Már nem nyihogott, gondoltuk, kimúlt. A bajtársam ott is akarta hagyni, de én erősködtem, hogy nézzük meg jobban. Tapogattam, sehol sem leltem sebet, gyufát gyújtottunk a feje táján, hát láttuk, él, de nem tud felállni. Talán a lába tört el? Nem, bizony a lábának sem történt baja, de valahogy rosszul esett, tehetetlen volt. Ha láttad volna a gyufa lángjánál a szemét, ha hallottad volna segítségért könyörgő nyihogását! A gyufa ellobbant, újat gyújtottam, hogy lássuk, miként segíthetünk. Abban a pillanatban: – tratatratatra… Máris odasoroztak! Elég volt a felvillanó fényecske, bemértek. Lehasaltunk az öszvér mellé, ott vijjogtak körülöttünk a golyók…

– Kockázatos volt – szólok közbe –, kockázatos volt egy öszvér miatt.

– Hiszen élt! – mondja apám. – Nem hagyhattuk ott. Ki is húztuk a derékszíjainkkal meg a vállunkkal, derekunkkal taszigálva. Az olaszok megállás nélkül lőttek. De kimentettük az öszvért. Ha otthagyjuk, éhen pusztult volna tehetetlenségében, vagy ki tudja… szóval éppen eleget szenvedett volna, míg el nem találja egy golyó.

Néz maga elé, töprengve, átéli a régi élményt. Ki tudja, mi minden támad fel még benne, ebben a percben, veszélyek, halálfélelem… Ha ottveszett volna…

– Bizony – mondom –, egy vacak öszvér miatt kockáztatni… hm. Rossz rágondolni. Emberek ezrei vesztek ott, mit számított egy öszvér?

Megdobja vállán a kabátot, bólogat.

– Az emberben az volt, hogy menteni kell. Menteni. Minden életet, amit csak lehet. Két háborút éltem át…

Fogja a poharát, kortyint. Elnéz a lugas levelei között a kertre. – Éjszakánként keveset alszom, néha eszembe jutnak ezek a régi dolgok. Nemcsak ez, sok minden. Olykor magam is csodálkozom, hogy itt vagyok… élek… amikor annyiszor volt veszélyben az ember.

Nézem őt. Puha szélű szalmakalap, viseltes ruha, jonatánalmák. Hetven év. Erős kezében kis borospohár.

Jó lenne sokat tudni egymásról.