A NévánálFekete sportsapkát viselt és könnyű felöltőt. Ott állt a folyó partján, a korlátnak dőlt, nézte, hogyan szállnak ki a stégre a hajócskából az utasok. A szél dobálta a motorost, a matrózok hangoskodtak, de zene is szólt, gramofonról, valami ukrán dallam. Naptárunk szerint már elmúlt a tél, csakhogy itt, Leningrádban, még hideg volt; hócsíkok nyúltak el a járdák szegélyén; viharos szél korbácsolta a széles Névát. Olykor szétcibálódtak a felhők, a napfény felragyogott a pétervári erőd karcsú aranytornyán, s a Finn-öböl ködpárája mögül kitetszettek a szürke hajók, a nagy, mozdulatlan testek, amonnan Kronstadt felől. A szél újra elvitte a fényt, eső szemerkélt váratlanul, de ő nem törődött az esővel, csak állt a nagy Néva partján, szemben az erőddel; beburkolta magát a kabátjába, és egy verssort mondott halkan, motyogva – nem értettem. – Nem sétálnánk inkább? – kérdeztem; felém sem fordult, nem is intett, csak motyogta a verssort:
Új utasok szálltak a motorosba, bevonták a pallót, s a háborgó vízen lomha ringással elúszott a hajócska. Elúszott a zene, a zsibongás. Cigarettámat szívtam a szélben, s vártam, indul-e velem, hogy bejárjuk újra a várost. Három napja találkoztunk, két magyar, idegenben; együtt sétáltunk az utcákon, az Ermitázs termeiben, az arany templomokban, a Nyevszkijen. Vezetett, vitt mindenhová. – A vizekhez – mondta –, menjünk abba az utcába… ott egy csatorna… a hidak… Kerestük a hidakat, s mindenütt hidakra bukkantunk, kicsikre, nagyokra, szélesekre, keskenyekre. Megálltunk a hidakon. – Ne menjünk még – mondta barátom –, ne menjünk még… – Rákönyökölt a karfákra, a kőkorlátokra, nézte a vizet; aztán elindult lassan, én meg utána. Hideg volt Leningrádban. Szél fújt, esett az eső. De csak jártuk az utcákat, a tereket, a vizek partját. Fáradt voltam, alig beszéltünk; mégis: néma lelkesedése átragadt rám, nyugtalanul kutattunk fel minden zugot. Ikonok előtt álltunk az Orosz Múzeumban – piros, penészzöld, arany színek, repedezett festék a fatáblákon; Miskin herceg tekintetű Krisztusok néztek ránk a falakról. Matrózok álltak mellettünk meg diáklányok és egy öreg mongol házaspár. Aztán kimentünk a Kirov stadionhoz, ahonnan – a magaslatról – messzire látni az öböl szürke vizére; a part mentén még jég volt, hóval borított jégkaréj, horgászok guggoltak a lékeknél, nemezcsizmában, bundában, bekecsben, szőrmesapkában; guggoltak moccanatlanul, várták a fogást. Néha kvászt ittunk valahol, áruházakban melegedtünk, végigböngésztük az Univerzalnij Magazin-t. Szőke, kék szemű kiszolgálólányokkal beszéltünk; vettünk valami apróságot, egy gránitkő darabkát, dombormű díszítette: Falconet mester művének mása, Péter cár lovasszobra. Barátom sokáig forgatta tenyerén ezt a kis semmiséget, a kisasszony mosolygott türelmesen; egy rubel hatvan volt az ára a kövecskének. Orosz, német és magyar szavakból eszkábált nyelven társalgott a lánnyal, úgy tudott vásárolni, még ilyen apróságot is, hogy az eladó sokáig nem felejthette el, milyen rendkívüli vevője akadt, mint ahogy ő is, a barátom, egész délután a kisasszonyról beszélt: – Milyen kedves volt, semmi kacérság, semmi túlzás, semmi kétértelműség, és mégis azonnal kapcsolat támadt köztünk, látta? – Menjünk – szóltam most, mert fáztam már, egy helyben álldogáltunk, és esett az eső. De ő nem törődött az esővel, felém fordult. – Leningrád – mondta –, látja, ez az én városom. Marseille-be vágytam mindig, nem is tudom, miért, soha nem voltam Marseille-be, nem is jutok oda talán. De nem is fontos. Most már egyáltalán… Marseille volt álmaim városa, ki mondhatja meg, hogyan támadt bennem a vágy? Sokáig az éltetett, hogy egyszer látom. Talán a tenger, a kikötő, a tengerészek, a színes házak a partokon… A piros vagonok a dokkoknál… Cigaretták, francia cigaretták, nők… nem tudom. De Leningrádra nem gondoltam soha. Nem is értem… Hogy tudtam meglenni nélküle? Így beszélt, s lassan elindultunk a városba, a Nyevszkij sugárút felé, a tömegbe, a fénybe. Feltartotta arcát a permetező esőbe, mosolygott. – Az eső is – mondta –, ez a hideg, jó eső. A víz… a hidak… Ez az én városom, itt kell élnem. Nem gondoltam rá soha. Úgy érzem most, hűtlen voltam hozzá, mint egy asszonyhoz, egy szépséges nőhöz, aki vár ránk, de elkerüljük. Megbántottam. Nem hittem, hogy ilyen szép… Időnként megállt egy járdaszélen vagy a csatakos parkokban. A fák feketék voltak az esőtől; az úttesten surrogtak az autók. – Marseille… – mondta –, régi vágy, már el is múlt, régebben mint hiszem. Elnyelték az évek, a reggelek, az otthoni reggelek… Amikor felkelek és elindulok, naponta, ugyanabban az órában, ugyanazon az úton, mindig érzem, hogy hiába reménykedem, nem lelem meg már soha a megoldást. Összezsugorodtam önmagamba, lehetetlenségeimbe, szerelmeimbe. Nem hoznak megnyugvást, csak végtelen bonyodalmakat. Emberekbe gabalyodtam otthon, szeretni akartam őket, de csak bántani tudtam, kegyetlenül. Bennük kerestem azt, amit megoldásnak hittem. Követeltem tőlük, de ők nem tudták megadni, nem adhatták meg, ők is keresték a megoldást, nyugtalanok lettünk, és bántottuk egymást… Itt jó. Itt most tisztának érzem magam, bűntelennek. Nem ismerek senkit, nem köszön senki, nem vár senki. Nem kell hazudni, csalni, ámítani. Az egész város az enyém, szabad vagyok, egyedül vagyok ezekkel a palotákkal, templomokkal, utcákkal, hidakkal, vizekkel. A Néva. Hatalmas, szép Néva… A nagy hajók, a szőrmesapkás férfiak, a nők, a kedves nők, akik nem akarnak semmit, én sem akarok tőlük semmit, csak egy szemvillanást, barátságos szavakat, kis mosolyokat, a szemükben ragyogást. Ennyit. Itt akarok élni ebben a városban, a hűvös esőben, az erőd vastag falai között, a múzeumokban, a Finn-öböl partján. Ez az én városom… A Nyevszkijre értünk, autók tülekedtek a széles úton, már alkonyodott, neonok gyúltak és sápadt lámpák. Betértünk egy étterembe, szoljankát ettünk, sört ittunk, s később vodkát. Zene szólt, az ablakot paskolta az eső. Ittuk a vodkát, kenyeret haraptunk hozzá, fekete kenyeret, oroszosan. – Mint egy nő – szólt sokára a barátom –, igen, mint egy asszony, olyan nekem ez a város. Nem követel semmit, csak odaadja magát, fenntartás nélkül. Ajándékba kaptam, sok száz kilométert kellett utaznom, hogy végre rátaláljak. Ön hogy van vele? – Őszintén szólva… Nagyon szép. Tetszik. – Tetszik?! Csak ennyi? Hallgattam. Láttam, arca kissé elborult. Koccintásra emeltem poharam, s azt mondtam: – Talán még nem utazott elég sokat. Az ember megismer városokat, szépeket, kedveseket… Közbevágott: – Ne higgye, hogy nem utaztam eleget. Sok várost láttam. Volt, ahol jól éreztem magam. De tudja, olyan ez, mint a szerelem. Nők, nők, aztán az egyik… Jön valaki, s már nem lehet többé nélküle élni… Aznap tovább kellett utaznom, s otthagytam őt. Kikísért a pályaudvarra, várni kellett. Megint hallottam azt a verssort, szórakozottan motyogta:
– Kitől van ez a sor? – kérdeztem. Nem válaszolt, csak mosolygott. Egy hetet töltöttem Moszkvában, s indultam haza. Hajnal felé, valahol Brianszk után, csáját kértem a kalauznőtől. A hálókocsi folyosóján kortyoltam az illatos, forró italt. Valaki elment a hátam megett, súrolta könyököm. Utána fordultam. Ismerősnek tetszett, bár alig láttam az arcát. Csak amikor a folyosó végére ért, s betette maga mögött az ajtót, akkor ismertem fel. Ő volt, leningrádi barátom. Kiáltani akartam utána, de meggondoltam magam. Mit is beszélhetnénk? Vagy megkérdezzem tőle, hogyan tudta otthagyni azt, amit végre megtalált? Mit felelhetne erre? De lehet, hogy tévedtem, s talán nem is ő volt. Csak egy reá igen hasonlító idegen. |