Aranykupola, faház

Abban a moszkvai utcában, ahol Lev Tolsztoj háza áll, a sarkon van egy kis templom. Nagyon régi lehet, talán még maga Tolsztoj is látta. Legalábbis szeretnék hinni ebben. Göcsörtös falain a meszelés alól kitetszenek a téglák, a cirádákat zöldre, pirosra festették, de az aranykupolák fényesen, csodálatosan ragyognak. Kis tér övezi a templomocskát, s mielőtt Tolsztoj házához értem, megálltam ott. Tavasz volt, hideg, szeles március. Pocsolyák csillogtak az udvar gödreiben, tollászkodó galambok röppentek fel, köröztek, leszálltak, s burukkolva, dagadó beggyel topogtak köröttem. Szemben faház állt, tornácán fekete kendős öregasszony ült mozdulatlanul, tekintete ki tudja, min nyugodott. A templom zárva volt, kopogtatásomra sovány kis emberke, a sekrestyés jött elő, s nagy nehezen beengedett. Félhomály volt, nehéz – gyertyák füstjétől, virágok buja illatától – áporodott levegő. Némi por is szállt a kőlapokról, asszonyok sepregettek szorgosan, szavuk visszhangzott a falak között. Zavarodottan lépdeltem oszloptól oszlopig. A fal mentén padka húzódott, azon néhány gubanc feketéllt, csak egészen közelről lehetett felismerni az alvó emberi alakokat: öreg nénik voltak, vastag kendőkbe bugyolálva. A fény bevetült egy magas ablakon, tompán csillogott a sok arany az ikonosztáz falán. A képekről nyúlánk szentek néztek le fájdalmas, nagy szemekkel, lapos arcú, gyér szakállú Krisztus emelte áldásra vékony, átszegelt tenyerét. S akkor egyszer csak, virágok halma közt megláttam a tetemet. Ott feküdt nyitott koporsóban az alvó nénék mellett: sárga arcú, hegyes orrú halott. Hőkölve hátráltam. Tekintetem a sepregető nők vizsgálódó pillantásával találkozott. Nyomomba ért a halk szavú sekrestyés, kulcscsomóját csörgette. Bólogatott, mert nem értettük egymást. Körül a rücskös falak, a penészzöld-vörös-fehér ikonok, az aranylemezek, a virágok, a halott, a szentek, a fejkendős asszonyok, a padlat nagy kőlapjai, a magasból sugárzó fény… Férfiak baritonját véltem hallani, bozontos szakállak mögül előtörő, nyújtott éneket.

Némán mentem ki a fényre. A terecskén billegve jártak a galambok, a faház tornácán ott ült a mozdulatlan öregasszony. A közelből hallatszott a hatalmas város zaja, autók, buszok morajlása.

Aztán Tolsztoj házát is láttam, az emeletes vén faépületet, az ablakokon a selyemfüggönyöket, a kis filagóriát a kertben, a kapu mellett az őrházikót. Az őrház ajtaján bekeretezett fotográfia függött, a nagy írót ábrázolta lóháton, télidőben.

Hideg tavaszi szél fútt, a hólé a járda menti vájatban csordogált a girbegurba utcán.

A kapuban megfordultam, s felnéztem a ház ablakaira, mielőtt elhagytam az udvart.

Vendége voltam Lev Nyikolajevicsnek.