Firenze

A várost elárasztotta a fény, autók tülekedtek a szűk utcákon, zsebre tett kezű férfiak álltak a bárok gyöngyfüggönye előtt, újságlapok vakítottak a kora nyári napsütésben, drága üzletek üvegportáljain szikrázott a délelőtt.

A homorúra kopott lépcsők szürke falak közé vezettek, s mindez elmaradt mögöttünk. Csend volt. A szerzetes intett, hogy ne legyünk nesszel, saruja halkan csosszant, udvariasan mutatta az utat a félhomályban. A kolostor köveiből dohszag áradt, némi porral vegyülve, mely finoman, áttetszően lebbent fel a padlatról lépteink nyomán. Lakók nélkül álltak a cellák, fatáblás ablakaikkal, amelyeken kis rést lehetett nyitni, hogy belövelljen egy fénynyaláb. A San Marco boltívei a múltból derengtek elő, lomha álomhoz hasonlóan. Néhány bútordarabot láttunk: szúette imazsámolyt, kopott szekrénykét, aszkézisre szoktató, egyszerű fekhelyet. Az íróállványon megzöldült gyertyatartók. Széthulló imakönyvek. A kemény, szigorú élet jelei, a magány relikviái. De a falakon ott voltak a freskók, a mészbe ivódó, halvány, szelíd színek, a menekülés és a belenyugvás, a háborgás és a megalázkodás alakzatai, árnyalatai, a földöntúliság misztikuma. Valaki közülük áttörte a falakat, a narancsszín tetőket, a félhomályt, a test és a lélek korlátait; bíborvörös, arany, zöld, égkék színekbe mentette önmagát, ötszáz esztendővel ezelőtt: Fra Angelico, a dominikánus, a festő. Megmenekült, él. Beato Angelico. Néztem a sápadt fényben a freskókat, átsütöttek a félhomályon, a rossz világításon, mint ahogy átvilágoltak az évszázadokon, a kemény, vastag falakon. Vajmi kevés becsvágy fűthette alkotójukat: parányi cellák magányos lakóinak, egy zárt világnak festette e remekműveket. Bizonyára nem számítgatta, hogy a későbbi korokban majd angol, orosz, francia, japán, holland, magyar turisták járják e folyosókat, mert az Uffizi képei mellett kötelezőnek tartják látni az ő freskóit is. Festéktől maszatosan nem gondolt ilyesmire. Festett. Az embert lelte föl önmagában, aki valamire rendeltetett.

A kolostor folyosóján nyitva állt egy ablak. A kerengőre lehetett látni, a mohás kőlapokra. A négyszögű kertet benőtte a fű. Csend volt.

A falakon túl zsebre tett kezű férfiak álltak a bárok gyöngyfüggönye előtt, az úttesten egymásnak koccantak a félelmetes nyüzsgésben az autók.