Prága

Prágában egy napon elmentünk az óvárosba, a gettóba. Ott van a régi zsidó temető, kőfal veszi körül, de a sírkövek kimagaslanak a kerítés mögül. Álomkép, lázas vízió. Már régen nem temetkeznek itt, a kövek megfeketedtek, széttöredeztek, sírkő sírkő mellett. Rengeteg. Düledező, ötszáz éves kövek. Néhány fa állt a sírok között, fekete fák, lombtalanok. Sütött a nap, tél volt, a fák és a sírkövek feketék voltak, a kövek keresztezték az ösvényeket, kuszán, mintha vihar döntötte volna jobbra, balra valamennyit. Nyirkos szag áradt, a nap nem tudta felszívni egy fél ezredév nyirkát. A zsidó rítus szerint nem volt szabad exhumálni a holtakat, nem volt szabad bolygatni az örök alvók álmát. Megtértek Jehovához, megtértek a Földbe. A kerítés őrizte tetemüket. Kereskedőket, ékszerészeket, bőrdíszműveseket, prémárusokat – szakállas férfiakat és olajszemű nőket, rabbikat; a csodarabbit, Liva ben Becálelt, a Gólem atyját. Nem háborgatták őket, a friss tetemeket a régiek fölé temették, s az új kövek mellé tették a régit is. Egymás fölött nyugszanak, s jeleik egymás mellett állnak a nyirkos kertben. Mert a temetőt nem nagyobbíthatták, körülfogták az utcák, a házak. Csak mélységben és magasságban – csak erre volt tér. Alul a régiek, fölöttük az utánuk következők. Mint az emberben az emlékek.