Városok

 

Prága

Prágában egy napon elmentünk az óvárosba, a gettóba. Ott van a régi zsidó temető, kőfal veszi körül, de a sírkövek kimagaslanak a kerítés mögül. Álomkép, lázas vízió. Már régen nem temetkeznek itt, a kövek megfeketedtek, széttöredeztek, sírkő sírkő mellett. Rengeteg. Düledező, ötszáz éves kövek. Néhány fa állt a sírok között, fekete fák, lombtalanok. Sütött a nap, tél volt, a fák és a sírkövek feketék voltak, a kövek keresztezték az ösvényeket, kuszán, mintha vihar döntötte volna jobbra, balra valamennyit. Nyirkos szag áradt, a nap nem tudta felszívni egy fél ezredév nyirkát. A zsidó rítus szerint nem volt szabad exhumálni a holtakat, nem volt szabad bolygatni az örök alvók álmát. Megtértek Jehovához, megtértek a Földbe. A kerítés őrizte tetemüket. Kereskedőket, ékszerészeket, bőrdíszműveseket, prémárusokat – szakállas férfiakat és olajszemű nőket, rabbikat; a csodarabbit, Liva ben Becálelt, a Gólem atyját. Nem háborgatták őket, a friss tetemeket a régiek fölé temették, s az új kövek mellé tették a régit is. Egymás fölött nyugszanak, s jeleik egymás mellett állnak a nyirkos kertben. Mert a temetőt nem nagyobbíthatták, körülfogták az utcák, a házak. Csak mélységben és magasságban – csak erre volt tér. Alul a régiek, fölöttük az utánuk következők. Mint az emberben az emlékek.

Firenze

A várost elárasztotta a fény, autók tülekedtek a szűk utcákon, zsebre tett kezű férfiak álltak a bárok gyöngyfüggönye előtt, újságlapok vakítottak a kora nyári napsütésben, drága üzletek üvegportáljain szikrázott a délelőtt.

A homorúra kopott lépcsők szürke falak közé vezettek, s mindez elmaradt mögöttünk. Csend volt. A szerzetes intett, hogy ne legyünk nesszel, saruja halkan csosszant, udvariasan mutatta az utat a félhomályban. A kolostor köveiből dohszag áradt, némi porral vegyülve, mely finoman, áttetszően lebbent fel a padlatról lépteink nyomán. Lakók nélkül álltak a cellák, fatáblás ablakaikkal, amelyeken kis rést lehetett nyitni, hogy belövelljen egy fénynyaláb. A San Marco boltívei a múltból derengtek elő, lomha álomhoz hasonlóan. Néhány bútordarabot láttunk: szúette imazsámolyt, kopott szekrénykét, aszkézisre szoktató, egyszerű fekhelyet. Az íróállványon megzöldült gyertyatartók. Széthulló imakönyvek. A kemény, szigorú élet jelei, a magány relikviái. De a falakon ott voltak a freskók, a mészbe ivódó, halvány, szelíd színek, a menekülés és a belenyugvás, a háborgás és a megalázkodás alakzatai, árnyalatai, a földöntúliság misztikuma. Valaki közülük áttörte a falakat, a narancsszín tetőket, a félhomályt, a test és a lélek korlátait; bíborvörös, arany, zöld, égkék színekbe mentette önmagát, ötszáz esztendővel ezelőtt: Fra Angelico, a dominikánus, a festő. Megmenekült, él. Beato Angelico. Néztem a sápadt fényben a freskókat, átsütöttek a félhomályon, a rossz világításon, mint ahogy átvilágoltak az évszázadokon, a kemény, vastag falakon. Vajmi kevés becsvágy fűthette alkotójukat: parányi cellák magányos lakóinak, egy zárt világnak festette e remekműveket. Bizonyára nem számítgatta, hogy a későbbi korokban majd angol, orosz, francia, japán, holland, magyar turisták járják e folyosókat, mert az Uffizi képei mellett kötelezőnek tartják látni az ő freskóit is. Festéktől maszatosan nem gondolt ilyesmire. Festett. Az embert lelte föl önmagában, aki valamire rendeltetett.

A kolostor folyosóján nyitva állt egy ablak. A kerengőre lehetett látni, a mohás kőlapokra. A négyszögű kertet benőtte a fű. Csend volt.

A falakon túl zsebre tett kezű férfiak álltak a bárok gyöngyfüggönye előtt, az úttesten egymásnak koccantak a félelmetes nyüzsgésben az autók.

Kijev

Kijevben, lenn a Dnyeper-parton volt egy kis fabodega, oda bementünk. Ősz volt. Hullottak a levelek, dér csípte a füvet, és be kellett jól gombolkozni a kabátunkba. De azért szép délutánt fogtunk ki. Bebóklásztuk az óvárost, végig a part mentén, a régi kereskedőnegyedet. Aztán bementünk abba a bodegába.

Zöld fatákolmány volt, halványzöld, a deszkákról már pattogzott a festék. Olajos padló döngött a léptünk alatt. Négy-öt asztal állt odabenn, mindenik mellett ültek pufajkás, egyensapkás ukránok. Sört ittak és halat ettek. Szállt a füst, édes-szagos dohány meg mahorka kevert füstje. Ránk se néztek. A pulton egy üvegkaszniban volt az eledel: pirog, perecek, konzervek, hering sózva, ecetes hagymában, ahogy akartad. A sört csak üvegben adták, az üzletvezető kinyitotta, és eléd nyújtotta egy pohárral. Nagyon olcsó volt, huszonkét kopejka vagy annyi se. Nem számított. Vettünk fejenként két üveggel. Amazok, az ukránok az asztaloknál, uborkát ettek hozzá, alighanem csak úgy nyersen. Mi is megpróbáltuk egyszer, de inkább a moszkvaiak szokását utánoztuk: fagylalt, muskotály borral. Meg pezsgő. Aztán meg: feketekávé és konyak. De az uborkaevés, az fura dolog, gyomor kell hozzá. Nahát, elég annyi, hogy letelepedtünk egy üresen maradt asztalhoz, nem tettük le a nagykabátot, akkora meleg nem volt a bodegában. Az asztal lapján víztócsa állt, benne tányér halgerinccel és néhány zöldes hagymaszelettel, a hamutartó meg telis-tele csikkel. Annál jobb. Azt akartuk, hogy minden legyen csak természetes. Azért jöttünk az óvárosba. Mi a csudának bámulja az ember a modern negyedet? Olyan az, mint a többi. Egyik városban szebb, másik városban hitványabb, de egyre megy mégis: nincs többé karaktere, hangulata. Egyénisége. Ó, az egyéniség még a városokból is kivész, a házakból, az utcákból, de talán még a kövekből is – hát még az emberekből! Uniformizálódunk, rettenetes sietséggel, az ember már úgy jár-kél a régi városnegyedekben, mint a múzeumokban, vagy még inkább: a mesevilágban, s ami valaha bosszúságot okozott, az ma öröm: egy kis piszok, bűz, rendetlenség, romok, omladék – legalább más, mint a többi.

Üldögéltünk ott, hallgattuk az idegen beszédet, iszogattuk a sört, aztán kimentünk újra az utcára, lesétáltunk a folyóhoz; alkonyodott, borús idő volt, szürke volt az ég meg a víz, hajók úsztak a Dnyeperen, fehér hajók. Milyen szép ősszel egy folyó, különösen ha ilyen széles, mint a Dnyeper, milyen szép ősszel egy öreg-öreg város, jó a csípős szél, a hűvös őszszag, a levelek fanyar illata. Milyen jó inni egy kis sört egy bodegában, aztán sétálni céltalanul egy idegen városban, s van az embernél némi pénz, hogy vegyen valamit, ha kedve tartja.

Szeretlek titeket, öreg, idegen városok.

Aranykupola, faház

Abban a moszkvai utcában, ahol Lev Tolsztoj háza áll, a sarkon van egy kis templom. Nagyon régi lehet, talán még maga Tolsztoj is látta. Legalábbis szeretnék hinni ebben. Göcsörtös falain a meszelés alól kitetszenek a téglák, a cirádákat zöldre, pirosra festették, de az aranykupolák fényesen, csodálatosan ragyognak. Kis tér övezi a templomocskát, s mielőtt Tolsztoj házához értem, megálltam ott. Tavasz volt, hideg, szeles március. Pocsolyák csillogtak az udvar gödreiben, tollászkodó galambok röppentek fel, köröztek, leszálltak, s burukkolva, dagadó beggyel topogtak köröttem. Szemben faház állt, tornácán fekete kendős öregasszony ült mozdulatlanul, tekintete ki tudja, min nyugodott. A templom zárva volt, kopogtatásomra sovány kis emberke, a sekrestyés jött elő, s nagy nehezen beengedett. Félhomály volt, nehéz – gyertyák füstjétől, virágok buja illatától – áporodott levegő. Némi por is szállt a kőlapokról, asszonyok sepregettek szorgosan, szavuk visszhangzott a falak között. Zavarodottan lépdeltem oszloptól oszlopig. A fal mentén padka húzódott, azon néhány gubanc feketéllt, csak egészen közelről lehetett felismerni az alvó emberi alakokat: öreg nénik voltak, vastag kendőkbe bugyolálva. A fény bevetült egy magas ablakon, tompán csillogott a sok arany az ikonosztáz falán. A képekről nyúlánk szentek néztek le fájdalmas, nagy szemekkel, lapos arcú, gyér szakállú Krisztus emelte áldásra vékony, átszegelt tenyerét. S akkor egyszer csak, virágok halma közt megláttam a tetemet. Ott feküdt nyitott koporsóban az alvó nénék mellett: sárga arcú, hegyes orrú halott. Hőkölve hátráltam. Tekintetem a sepregető nők vizsgálódó pillantásával találkozott. Nyomomba ért a halk szavú sekrestyés, kulcscsomóját csörgette. Bólogatott, mert nem értettük egymást. Körül a rücskös falak, a penészzöld-vörös-fehér ikonok, az aranylemezek, a virágok, a halott, a szentek, a fejkendős asszonyok, a padlat nagy kőlapjai, a magasból sugárzó fény… Férfiak baritonját véltem hallani, bozontos szakállak mögül előtörő, nyújtott éneket.

Némán mentem ki a fényre. A terecskén billegve jártak a galambok, a faház tornácán ott ült a mozdulatlan öregasszony. A közelből hallatszott a hatalmas város zaja, autók, buszok morajlása.

Aztán Tolsztoj házát is láttam, az emeletes vén faépületet, az ablakokon a selyemfüggönyöket, a kis filagóriát a kertben, a kapu mellett az őrházikót. Az őrház ajtaján bekeretezett fotográfia függött, a nagy írót ábrázolta lóháton, télidőben.

Hideg tavaszi szél fútt, a hólé a járda menti vájatban csordogált a girbegurba utcán.

A kapuban megfordultam, s felnéztem a ház ablakaira, mielőtt elhagytam az udvart.

Vendége voltam Lev Nyikolajevicsnek.

A Névánál

Fekete sportsapkát viselt és könnyű felöltőt. Ott állt a folyó partján, a korlátnak dőlt, nézte, hogyan szállnak ki a stégre a hajócskából az utasok. A szél dobálta a motorost, a matrózok hangoskodtak, de zene is szólt, gramofonról, valami ukrán dallam. Naptárunk szerint már elmúlt a tél, csakhogy itt, Leningrádban, még hideg volt; hócsíkok nyúltak el a járdák szegélyén; viharos szél korbácsolta a széles Névát. Olykor szétcibálódtak a felhők, a napfény felragyogott a pétervári erőd karcsú aranytornyán, s a Finn-öböl ködpárája mögül kitetszettek a szürke hajók, a nagy, mozdulatlan testek, amonnan Kronstadt felől. A szél újra elvitte a fényt, eső szemerkélt váratlanul, de ő nem törődött az esővel, csak állt a nagy Néva partján, szemben az erőddel; beburkolta magát a kabátjába, és egy verssort mondott halkan, motyogva – nem értettem.

– Nem sétálnánk inkább? – kérdeztem; felém sem fordult, nem is intett, csak motyogta a verssort:

 

…Nekem csak ez jutott, egy hangtalan jelenlét az idők nagy vize felett…

 

Új utasok szálltak a motorosba, bevonták a pallót, s a háborgó vízen lomha ringással elúszott a hajócska. Elúszott a zene, a zsibongás.

Cigarettámat szívtam a szélben, s vártam, indul-e velem, hogy bejárjuk újra a várost. Három napja találkoztunk, két magyar, idegenben; együtt sétáltunk az utcákon, az Ermitázs termeiben, az arany templomokban, a Nyevszkijen. Vezetett, vitt mindenhová.

– A vizekhez – mondta –, menjünk abba az utcába… ott egy csatorna… a hidak…

Kerestük a hidakat, s mindenütt hidakra bukkantunk, kicsikre, nagyokra, szélesekre, keskenyekre. Megálltunk a hidakon. – Ne menjünk még – mondta barátom –, ne menjünk még… – Rákönyökölt a karfákra, a kőkorlátokra, nézte a vizet; aztán elindult lassan, én meg utána. Hideg volt Leningrádban. Szél fújt, esett az eső. De csak jártuk az utcákat, a tereket, a vizek partját. Fáradt voltam, alig beszéltünk; mégis: néma lelkesedése átragadt rám, nyugtalanul kutattunk fel minden zugot. Ikonok előtt álltunk az Orosz Múzeumban – piros, penészzöld, arany színek, repedezett festék a fatáblákon; Miskin herceg tekintetű Krisztusok néztek ránk a falakról. Matrózok álltak mellettünk meg diáklányok és egy öreg mongol házaspár. Aztán kimentünk a Kirov stadionhoz, ahonnan – a magaslatról – messzire látni az öböl szürke vizére; a part mentén még jég volt, hóval borított jégkaréj, horgászok guggoltak a lékeknél, nemezcsizmában, bundában, bekecsben, szőrmesapkában; guggoltak moccanatlanul, várták a fogást.

Néha kvászt ittunk valahol, áruházakban melegedtünk, végigböngésztük az Univerzalnij Magazin-t. Szőke, kék szemű kiszolgálólányokkal beszéltünk; vettünk valami apróságot, egy gránitkő darabkát, dombormű díszítette: Falconet mester művének mása, Péter cár lovasszobra. Barátom sokáig forgatta tenyerén ezt a kis semmiséget, a kisasszony mosolygott türelmesen; egy rubel hatvan volt az ára a kövecskének. Orosz, német és magyar szavakból eszkábált nyelven társalgott a lánnyal, úgy tudott vásárolni, még ilyen apróságot is, hogy az eladó sokáig nem felejthette el, milyen rendkívüli vevője akadt, mint ahogy ő is, a barátom, egész délután a kisasszonyról beszélt: – Milyen kedves volt, semmi kacérság, semmi túlzás, semmi kétértelműség, és mégis azonnal kapcsolat támadt köztünk, látta?

– Menjünk – szóltam most, mert fáztam már, egy helyben álldogáltunk, és esett az eső. De ő nem törődött az esővel, felém fordult. – Leningrád – mondta –, látja, ez az én városom. Marseille-be vágytam mindig, nem is tudom, miért, soha nem voltam Marseille-be, nem is jutok oda talán. De nem is fontos. Most már egyáltalán… Marseille volt álmaim városa, ki mondhatja meg, hogyan támadt bennem a vágy? Sokáig az éltetett, hogy egyszer látom. Talán a tenger, a kikötő, a tengerészek, a színes házak a partokon… A piros vagonok a dokkoknál… Cigaretták, francia cigaretták, nők… nem tudom. De Leningrádra nem gondoltam soha. Nem is értem… Hogy tudtam meglenni nélküle?

Így beszélt, s lassan elindultunk a városba, a Nyevszkij sugárút felé, a tömegbe, a fénybe. Feltartotta arcát a permetező esőbe, mosolygott. – Az eső is – mondta –, ez a hideg, jó eső. A víz… a hidak… Ez az én városom, itt kell élnem. Nem gondoltam rá soha. Úgy érzem most, hűtlen voltam hozzá, mint egy asszonyhoz, egy szépséges nőhöz, aki vár ránk, de elkerüljük. Megbántottam. Nem hittem, hogy ilyen szép…

Időnként megállt egy járdaszélen vagy a csatakos parkokban. A fák feketék voltak az esőtől; az úttesten surrogtak az autók.

– Marseille… – mondta –, régi vágy, már el is múlt, régebben mint hiszem. Elnyelték az évek, a reggelek, az otthoni reggelek… Amikor felkelek és elindulok, naponta, ugyanabban az órában, ugyanazon az úton, mindig érzem, hogy hiába reménykedem, nem lelem meg már soha a megoldást. Összezsugorodtam önmagamba, lehetetlenségeimbe, szerelmeimbe. Nem hoznak megnyugvást, csak végtelen bonyodalmakat. Emberekbe gabalyodtam otthon, szeretni akartam őket, de csak bántani tudtam, kegyetlenül. Bennük kerestem azt, amit megoldásnak hittem. Követeltem tőlük, de ők nem tudták megadni, nem adhatták meg, ők is keresték a megoldást, nyugtalanok lettünk, és bántottuk egymást… Itt jó. Itt most tisztának érzem magam, bűntelennek. Nem ismerek senkit, nem köszön senki, nem vár senki. Nem kell hazudni, csalni, ámítani. Az egész város az enyém, szabad vagyok, egyedül vagyok ezekkel a palotákkal, templomokkal, utcákkal, hidakkal, vizekkel. A Néva. Hatalmas, szép Néva… A nagy hajók, a szőrmesapkás férfiak, a nők, a kedves nők, akik nem akarnak semmit, én sem akarok tőlük semmit, csak egy szemvillanást, barátságos szavakat, kis mosolyokat, a szemükben ragyogást. Ennyit. Itt akarok élni ebben a városban, a hűvös esőben, az erőd vastag falai között, a múzeumokban, a Finn-öböl partján. Ez az én városom…

A Nyevszkijre értünk, autók tülekedtek a széles úton, már alkonyodott, neonok gyúltak és sápadt lámpák. Betértünk egy étterembe, szoljankát ettünk, sört ittunk, s később vodkát. Zene szólt, az ablakot paskolta az eső. Ittuk a vodkát, kenyeret haraptunk hozzá, fekete kenyeret, oroszosan.

– Mint egy nő – szólt sokára a barátom –, igen, mint egy asszony, olyan nekem ez a város. Nem követel semmit, csak odaadja magát, fenntartás nélkül. Ajándékba kaptam, sok száz kilométert kellett utaznom, hogy végre rátaláljak. Ön hogy van vele?

– Őszintén szólva… Nagyon szép. Tetszik.

– Tetszik?! Csak ennyi?

Hallgattam. Láttam, arca kissé elborult. Koccintásra emeltem poharam, s azt mondtam:

– Talán még nem utazott elég sokat. Az ember megismer városokat, szépeket, kedveseket…

Közbevágott:

– Ne higgye, hogy nem utaztam eleget. Sok várost láttam. Volt, ahol jól éreztem magam. De tudja, olyan ez, mint a szerelem. Nők, nők, aztán az egyik… Jön valaki, s már nem lehet többé nélküle élni…

Aznap tovább kellett utaznom, s otthagytam őt. Kikísért a pályaudvarra, várni kellett. Megint hallottam azt a verssort, szórakozottan motyogta:

 

…Nekem csak ez jutott, egy hangtalan jelenlét az idők nagy vize felett…

 

– Kitől van ez a sor? – kérdeztem.

Nem válaszolt, csak mosolygott.

Egy hetet töltöttem Moszkvában, s indultam haza. Hajnal felé, valahol Brianszk után, csáját kértem a kalauznőtől. A hálókocsi folyosóján kortyoltam az illatos, forró italt. Valaki elment a hátam megett, súrolta könyököm. Utána fordultam. Ismerősnek tetszett, bár alig láttam az arcát. Csak amikor a folyosó végére ért, s betette maga mögött az ajtót, akkor ismertem fel. Ő volt, leningrádi barátom. Kiáltani akartam utána, de meggondoltam magam. Mit is beszélhetnénk? Vagy megkérdezzem tőle, hogyan tudta otthagyni azt, amit végre megtalált? Mit felelhetne erre?

De lehet, hogy tévedtem, s talán nem is ő volt. Csak egy reá igen hasonlító idegen.