Háború

Az akasztott ember hulláját már második napja lóbálta a szél. Néha megpörgette a kötélen, cibálta szürke rongyait.

Az őr fázott. Húzta vállát a puska. Gallérját felhajtotta, mert itt a dombon az agyvelőt is kifújja az ember fejéből a szél. Keresztülfú a fülén, mint valami kapualjon.

Száradó, toronynyi körtefa volt a bitó. Az őr néha nézte a hulla bokáját: két sáros bakancs, a száránál kilátszik a kapca. Szegény ember lehetett – az egyik kapca zöld flanell, a másik piszkosfehér vászon. Az őr nem emelte feljebb a tekintetét. Az akasztott ember fején nem volt csuklya, s nem merte nézni a puffadt arcot, félt.

Aztán meg tudta, hogy az akasztott ember nyakában tábla lóg, ezzel a felirattal: KATONASZÖKEVÉNY. Tudta, minek bámulja újra és újra? Ez már befejezte a háborút, gondolta az őr, mint máskor, ha a vonalban elhullott valaki. Negyvenéves volt, három gyereket hagyott otthon. És a feleségét. Ó, a felesége! Barna hajú, fehér nyakú asszony. Okos és kedves asszony. És édes három gyerek. Puha kezű, vékony hangú, bőgő és kacagó három gyerek!

Az őr fázott és éhes volt. Száraz szivacs lett a háborútól. Miért olvasta volna el a táblán a fekete betűket újra és újra? Elég volt a merev lábszárakat látni. S lépdelni a körtefa körül, igyekezni nem gondolni semmire. Egy, kettő, három, négy, öt. Hány lépés ez az őrhely? Tizenhét, tizennyolc. Számolni kell és lépdelni, hogy teljen az idő. És egyszer vége legyen mindennek.

 

Az akasztott ember öccse a másik dombon állt. A szél szétszórta a felhőket, sárga lett a világ. Sárga és piros, mert száradt már a szőlők levele. Mézédesek voltak a fürtök, mint a fiatal anyák mellei – duzzadtak és elcsurrantották a nedűt. De csak a darazsak dongtak fölöttük. Csak a bogarak itták az édes cseppeket. Részeg darazsak keringtek a napban. A szőlők életet kínáltak, de nem szüretelt senki.

Az úton, most mégis, emberek jöttek. Ballagtak felfelé a dombra. Fehér volt az út és poros, s ahogy jöttek az emberek, szelíden szállt a por, hogy elfedje őket.

Az akasztott ember öccse megmozdult. Azóta állt moccanatlan, hogy felkelt a nap. A bátyja hulláját nézte, de most megmozdult. Figyelte a szálló port, a néma csapatot.

A katonákat is meglátta. Puskások voltak, harapósak. Kétfelől vigyázták a népet: a férfiakat és az asszonyokat. Csizmájuk alatt vinnyogtak a kövek.

Bevárta őket, így, szemben. Tudta, hozzá jönnek. A darazsak dongtak a napban, és szállt a fehér por. Némán közeledtek az emberek, puttony volt a hátukon. Lehajtották fejüket, hogy tekintetüket elrejtsék.

A lába magasságában megálltak. A katonák közül egy tiszt előrelépett, kis, fekete pisztolyt tartott a kezében.

A postamester volt a tolmács. Felöltőjét fázósan összefogta, szomorúan nézett az akasztott ember öccsére.

– Te bujtottad fel őket? – kérdezte a tiszt. A pisztolyával játszott, mint a nagy hatalmasságú kérdezgetők. – Felelj, te bújtottad fel őket?

Nem válaszolt. Jól érezte, hogy erről lesz szó. Munkára akarják bírni a népet. Elnézett a szemközti dombra, a körtefára. Sütött a nap, szél futkározott a hegyen. Odaát a bátyja megperdült a kötélen.

– Nem hallod? – kérdezte tagoltan a tiszt.

Nem válaszolt. A bátyja nem akart mást, mint élni és dolgozni. Szántani akart, vetni, aratni. Szüretelni a gyümölcsöt, kádba rakni a szőlőfürtöket, kóstolgatni a mustot. Ezt akarta csupán, de a katonák meg azt akarták, hogy fogjon fegyvert. Azt mondták, ez a kötelessége. Nem hitte, mert nem érezte. Nem tudok ölni, mondta, békés ember vagyok. Most odaát, a száradt körtefán lóbálja a szél.

– Nem hallod? – kérdezte fenyegető hangon a tiszt.

Amikor a bátyját felkötötték, azt mondta a falubelieknek, hogy aki dolgozik, amíg itt vannak a katonák, gazember. Meg kell bosszulni a bátyja halálát. Mindenkire várhat ez a sors. Meg kell fojtani a katonákat. Éhesek, szomjasak. Ha nem lesz kenyér, ha nem lesz bor: elpusztulnak.

– Nem hallod?! – kiáltott a tiszt.

Az emberekre tekintett. Egymáshoz bújtak, nem néztek rá s egymásra sem. Puskák fogták körül őket, a puskák csövében ott várakozott a halál.

– Mit akarsz? – kérdezte a tiszttől.

– Mondd meg nekik, hogy lássanak szürethez!

A postamester reszketett. Mondott valamit a tisztnek, aztán az akasztott ember öccséhez fordult.

– Szép, amit csinálsz, de esztelen. A parancsnok azt mondta, ha ma nem kezdenek szürethez, elviteti a férfiakat. Mind elviteti.

A férfiak felnéztek rá várakozón, mert hallgattak rá, szerették. A bátyját is szerették, közülük való volt. A férfiak ott álltak előtte bátran, de az asszonyok riadtan, könnyes szemekkel, s ő megérezte a gondolatukat.

A tiszt a pisztolyát forgatta a tenyerében. A katonák a sorok mellett fegyelmezték a halált. A postamester már nagyon fázott, tea kellene ilyen hűs időben, rumos tea.

A nap sütött hideg lánggal, dongtak a darazsak, illatos volt a szőlő, szétpattanó szemek szagát ölelte fel a szél.

Az akasztott ember öccse intett, hogy várjanak. Ha az embereket el akarják vinni, el is viszik. Mindent megtehetnek, hatalmuk van a katonáknak és kegyetlenek. Nézte a várakozó embereket. Élni akartak, de mégis: várták a szavát. Mert az életnél is fontosabb a becsület.

Az akasztott ember öccse látta odaát a bátyja hulláját, a körötte járkáló őrt, mégis azt mondta az embereknek:

– Menjetek, kezdjétek el a szüretet.

Az asszonyok hálásan tekintettek reá, a parancsnok meg ajkbiggyesztve tette el a pisztolyát.

Ő meglátta a tiszt arcán a fintort, s felemelte a kezét.

– Szüret után meg – mondta lassan –, szüret után meg mulatságot rendezünk. Megengedi, ugye, parancsnok úr?

– Mit rendezel? – dadogta a postamester.

Az emberek morajlottak, mint a tenger, ha a kis hullámok a sziklának ütköznek.

– Megbolondult ez?

Látta a megvetésüket. Azt mondta nekik:

– Várjátok ki az időt. Most menjetek a dolgotokra. Igyekezzetek. Nagy bál lesz, nagy mulatság!

 

Ennek örültek a katonák. Az akasztott embert eltemették, a falu engedelmesnek látszott. A szőlőtőkék megszabadultak terhüktől. Must csurgott a présekből, sárga és piros must, mint a nap és mint a vér. Zörögtek a száraz levelek, menekültek a riadt bogarak. De nóta nem volt, sem hangos beszéd. Csak a katonák jártak a szőlők közt kiáltozva. Szájuk, kezük ragadós volt a musttól. Talán a háborúról is megfeledkeztek.

 

Az őr, aki az akasztott embert őrizte négy napja ott a dombon, most jól mulatott. Egy kecskelábú asztalnál ült és ivott. A bortól elmúlt a félelme, nem érezte a tetveit, a gyomorgörcsét. A mennyezetről szőlőfürtök lógtak zöld gallyak közül, meg színes szalagok, pántlikák. A lányok ételt, italt hoztak, a legények víg mulatozásba kezdtek.

Jól érezték most magukat a katonák.

És táncot is jártak a lányokkal, dobogós víg táncot, amilyet a lányok tudtak, aztán tanítgatták a maguk táncát is. A lányok kacagtak, és a katonák nem érezték a kacagás jegét. Csak forogtak, szédültek, zöld ágak, szőlőfürtök, szoknyák, szalagok – minden egybemosódott a vad forgásban. Észre sem vették, hogy a legények kimentek a teremből.

Forogtak, dobbantottak, mert rikoltott a zene, pörgették őket a lányok. S amikor már minden katona beleszédült a táncba, akkor visszatértek a legények, s mindegyiknek a kezében kés volt. Az akasztott ember öccse jött elől. Elvegyültek a táncolók közt. Az őr, aki az akasztott embert őrizte a dombon, éppen arra gondolt, hogy ha hazamegy, a feleségét elviszi táncolni, hiszen már oly régen táncoltak, talán a háború előtt. S megkéri majd, hogy szép, barna haját fésülje kontyba, hadd hasonlítson erre a lányra, akivel most táncol. Erre gondolt éppen, amikor szúrást érzett a hátában, és elakadt a lélegzete. S a többiek is gondoltak valamire éppen, amire tánc közben gondolhat az ember, csak arra nem, hogy itt a halál.

A lányok nem sikoltoztak, mint máskor tették volna, ha gyilkolni látnak. Csak sápadoztak, támolyogtak, de segítettek a legényeknek. S közben szólt a zene, és dobogtak a lábak, hogy az őrjárat, ha a közelben cirkál, ne hallja, hogy vége a bálnak. Dobogtak a lábak a vérben, vonaglottak és nyögtek a katonák, de hangjuk és mozdulásuk beleveszett a meg nem szűnt vigalomba.

A férfiak összeszedték a fegyvereket. Gyorsan léptek katonától katonáig. Hideglelősen, vacogva, egymásba markolva táncoltak a lányok. A muzsikusok öklendezve rángatták a vonót. Csatakos és sáros lett a padló a vértől.

Akkor a férfiak elindultak, fegyveresen. Hideg volt az éjszaka, csillagok fénylettek hideg szikrákkal a szemekben s az égen.

Meglelték a katonákat. Tüzek villantak a fegyverek csövéből, tüzek villanásával fogyott ki az élet.

A hold később elérte a száradt körtefát az égen. Az akasztott ember öccse megölte a parancsnokot, s elvezette csapatát a dombra.

Addigra már autók zúgtak az utakon. Tudták, hogy katonák érkeztek a környékről, nem mozdultak mégsem. Az akasztott ember öccsét figyelték, mit tesz, aszerint cselekedtek.

Az pedig állt, és a holdfényben feketén csüngő kötélvéget nézte. Kegyetlen szikrákat szórtak a csillagok, s búgtak, búgtak, búgtak az autók.

Az akasztott ember öccse megfordult, s azt mondta a férfiaknak sápadtan, de sziklakeményen:

– Meg kellett tenni, mert jövőre szántani akarunk és vetni. És szüretelni is, békességben.

Több szót nem hallottak tőle, mert a morajló autókon megérkeztek az újabb katonák.