Régi novellaEgyik ősszel, takarításkor, megint elővették kopott, fekete tokjából a régi hegedűt, a bordó bársonnyal bevont kottatartót meg a kottákat – nagy halom papirossalátát –, és egy kis plüsspárnácskát, amit gumiszalaggal a hegedűre lehetett erősíteni, hogy a muzsikus állának kényelmes helye legyen. Évtizedekig a szekrényben őrizték; Andi-Bandi emlékezett rá, hogy egészen kicsiny korától minden takarításkor láthatta: anya gondosan kibontotta a tokból, kifeszítette, megpengette a húrokat, és azt mondta – Feri bácsié volt. Feri bácsi anya öccse volt, tizenhat éves korában tüdőgyulladás vitte el; Vogel úrék tánciskolájából ment haza, nyári vihar támadt, ő meg ott a táncteremben nagyon kimelegedett, s megcsapta a szél. Az is lehet, hogy hideg vizet ivott, vagy a büfében jeges málnát; magas növésű volt, hirtelen fejlett, de a tüdeje kissé visszamaradt, ez volt a baj, így mondták. Gyönyörűen hegedült, nagy reménységnek tartották, már kisebb koncerteken szerepelt is. Ez volt az ő hegedűje. Ezek voltak a kottái. Andi-Bandi nem merte megérinteni a papírlapokat, egy halott kottáit. Láthatta Feri bácsi fényképét a szobájuk falán. Nevetséges volt bácsinak nevezni, a barnás fotográfiáról egy szőke, szép szemű, csinos fiú tekintett reá; fehér ruhában – amolyan térdig érő, szűk rövidnadrágban – áll egy asztalka mellett, az asztalkán a hegedű, éppen csak érinti lazán az ujjaival, másik keze leeresztve a vonót tartja, kicsit mereven. Andi-Bandi soha nem tudott betelni ezzel a képpel, ha egyedül maradt a szobában, megállt előtte vizsgálódva; szerette volna felfedezni a fehér ruhás fiúban a tehetséget, a hirtelen növekedés jeleit, a fejletlen tüdőt, a halált.
Andi-Bandi is magas volt kilencéves korára, két éve megugrott a növekedésben, keze-lába hosszúra nyúlt, bordái kiálltak. Tavasszal egy reggel köhécselt, délelőtt hazaküldték az iskolából, arca tüzelt; az orvos azt mondta a röntgen után: tüdőcsúcshurut. Anya ágyba dugta, kihívta Witz doktort, kicsit megijedtek, apa is hazaszaladt a vendéglőből, ahol dolgozott. Witz doktor megveregette Andi-Bandi vézna vállát: – Semmi baj, kisöreg, beveszed ezt a kanalas orvosságot és meggyógyulsz. – Riadtan nézte a doktor dohányillatú, erős kezét, ezt az egészséges embert; s amikor az orvos az előszobában még néhány szót váltott a szüleivel, kétségbeesetten hallgatózott. – Kicsit hirtelen nőtt – mondta odakinn Witz doktor –, de nem lesz semmi baj… – Sápadtan hanyatlott a párnára, a dívány fölötti falrészen függött Feri bácsi fényképe; én is, gondolta riadtan, én is… Úgy vélte, hasonlítanak egymásra.
Noha meggyógyult, nem nyugodott meg. Óvakodott attól, hogy felhevüljön, hogy hideg vizet igyon futás után. Mindig megkérdezte az anyját: – Már nem izzadok? – S tartotta a homlokát, hogy anya simítsa végig tenyerével, csakugyan ihat-e már. Nem is igen mozgott; ha véletlenül megfeledkezett magáról, és felloholt az emeletre, a második lépcsőfordulónál megtorpant, aggódva figyelte a lélegzetét. Sápadt fiúcska lett; sovány arcába hullott puha, szőke haja. Az iskolában csendben ült, lassan, fáradtan válaszolt a tanító kérdéseire; nem játszott a többiekkel, az udvaron a bakaszivarfa árnyékában állt a tízpercekben, és nézte futkározó, labdázó társait. Vidámak voltak, az életre készültek, ő nem tarthatott velük. Kicsit fensőbbségesen is nézegette őket meg a tanítókat is, a csokornyakkendős, ősz hajú igazgató urat is. – Én nem leszek felnőtt – gondolta –, de ők ezt nem tudják. Otthon, a szobában, egyre több időt töltött a fénykép előtt. Ismerkedett elhunyt rokonával, szerette volna megkérdezni tőle, hogy vajon csak az az emlegetett táncdélután okozta-e a szerencsétlenséget, vagy máskülönben is meg kellett volna halnia? Ha valaki benyitott a szobába, úgy tett, mintha mással foglalkozna, gondolatairól, aggodalmáról nem tudott senki. Nem sejtette az anyja sem, hogy Andi-Bandi már önmaga fényképét látja így kifüggesztve egy leendő szobában, ahol majd egy kisfiúnak magyarázzák: – Ez Bandi bácsi volt, szegény. Tizenhat éves korában halt meg, hirtelen fejlődött, de a tüdeje nem volt elég erős… Andi-Bandi esténként, amikor magára maradt, úgy számítgatta, hogy még hat-hét évig élhet.
Egyszer, amikor éppen a leckéjét csinálta, az anyja bement hozzá a szobába. Nyolcados fehér lapra rajzolt: havas utcát, hólabdázó gyerekeket, lófogatú szánt. Ez volt a feladat. Elmerülten dolgozott, élvezettel színezte a rajzot. Anya összecsapta a kezét. – Ezt te csináltad? Andi-Bandi büszkén nézett fel. – Tetszik? – Nagyon ügyes vagy – mondta anya. – Feri bácsi is szépen rajzolt, a zene mellett ez volt a szenvedélye. Majd egyszer megkeresem a rajzait. Andi-Bandi elkapta anyáról a tekintetét, a rajzra meredt, melyet oly élvezettel színezett eddig, kicsit megszédült. Aztán hideg fővel ezt gondolta: Igen, úgy lesz. Meg fogok halni.
Néha hallotta, a szülei panaszkodtak, hogy nem elég eleven. De azt is mondták, hogy bizonyára csak a szeleburdiság hiányzik belőle, s az nem baj. Komoly. Komoly kisfiú. Ezt mondták róla apa ismerősei is. Apának sok tiszteletre méltó ismerőse akadt a vendégei közül. Adott a véleményükre. Boldog volt, azt kívánta, hogy a fia is komoly, tiszteletre méltó emberré növekedjék. Nem vont meg tőle semmit. Könyveket vásárolt Andi-Bandinak, festéket, ecseteket. – Rajzolj szépen – mondták neki. – Rajzolj és olvass. Rajzolt és olvasott. Már csak az a harmadik hiányzott.
Amikor már tízéves volt, apa egy téli délután korábban érkezett haza az üzletből, s egy kissé sántikáló, idegen férfit engedett be maga előtt a lakásba. – Kormos úr – mutatta be apa az idegent –, Kormos úr a vendégem, és szívesen vállalja Bandi hegedűtanítását. Kormos úr hegedűművész, csak most nincs állása. Andi-Bandi az előszobában állt, félrehúzódott a fogashoz a kabátok közé. De Kormos úr mosolyogva érte nyúlt, tenyerébe fogta a kisfiú fejét. – Jó barátok leszünk, ugye? Andi-Bandi tehetetlenül állt a kabátok között. Éppen csak felpillantott a hegedűtanárra, amiként az elítélt nézhet az utolsó órán. Kormos úr alacsony termetű volt, sovány, haját alaposan felnyírta a borbély, fémfog villant elő a mosolyából. – Tessék, Kormos úr – mondta apa –, tessék, a szobába… A zenetanár a díványra telepedett, meghintáztatta magát a rugókon. Apa udvariasan cigarettával kínálta, de ő elhárította. – Egyetlen szenvedélyem a muzsika… – Mosolygott, s Andi-Bandi ismét látta fémfogát. – Igen – bólogatott apa –, nagyon komoly és szép szenvedély. Szeretnénk, ha a kisfiunk is megszeretné. – Majd megszeretjük, ugye? – nyúlt Andi-Bandiért Kormos úr, de a kisfiú teste megfeszült a mozdulatlanságban, a három felnőtt körén kívül. Anya már elővette a szekrényből a hegedűt, kiemelte a fekete tokból, s átadta a zenetanárnak. Kormos úr gondosan a térdére fektette, megforgatta, megkopogtatta, megvizsgálta a húrokat. Anya és apa várakozva nézték, Andi-Bandi meg úgy érezte, hogy az ő testét forgatja, kopogtatja ez az idegen. – Az á-húrt ki kell cserélni – mondta Kormos úr –, a többi jó… Nagyon szép darab. Ezzel igazán élvezet lesz tanulni. Álla alá igazította, megcsavargatta a kulcsokat, aztán meggyantázta a vonót – még gyanta is maradt Feri bácsi után –, majd halkan játszani kezdett. Apa hátratett kézzel állt a dívány mellett, anya meg a kottákat és a bordó bársonnyal bevont kottatartót vette éppen elő a szekrényből, de most ő is felegyenesedett, és hallgatta Kormos úr játékát. – Ez a Türkischer Marsch volt – engedte le a vonót Kormos úr. – Majd te is megtanulod. Ugye, szép? Andi-Bandi nézte a tanárt, a fényes, diószín hegedűt, a barna, furcsa ortopéd cipőt a férfi lábán. Nem válaszolt. Torka összeszorult, érezte, jéghideg a keze, ha most anya megfogná, felkiáltana: „Mi van veled, Andi-Bandi?” – Mondd, hogy igen – szólt rá apa. De ő a tanár csontos, szegletes arcát nézte, a fémfogat. Meg fogok halni, gondolta, igen, most már biztos, biztos, biztos. – Ejnye! – szólt kissé türelmetlenül az apja. – Nem kell erőltetni – mondta Kormos úr, s felállt. – Majd megbarátkozunk. Akkor hát szerdán. Szerdán, hatkor. Ide fogok jönni. Kikísérték Kormos urat. Andi-Bandi egyedül maradt a szobában. A hegedű a díványon hevert, mellette a bordó bársonnyal bevont kottaállvány s a partitúrák halma. Odakinn tél volt, harmadik emeleti ablakukból a sűrű, szürke égre lehetett látni.
Szerdán hatkor egyedül maradtak, ketten. Anya egy kis kekszet tett az asztalra meg két csésze teát. – Hát csak tessék, nem zavarunk. Figyelj szépen a tanár úrra, Andi-Bandi. Megsimogatta a fejét, Kormos úrnak kedvesen intett, s kiment a szobából. A kisfiú úgy érezte, utoljára látta. A nagy fehér ajtó becsukódott, s ő ott maradt a szoba közepén. Kormos úr odabicegett hozzá, az álla alá igazította a hegedűt. – Így – magyarázta. – A bal kéz ujjai a húrokon. Szépen emeld fel kicsit. Így. A vonót meg lazán tartani, három ujjal. Hüvelyk, mutató, középső-ujj… Lazán, szépen. És most megtanuljuk a húrok nevét… A csillár két gyenge égője sárga fényt szórt, a cserépkályhában fahasábok lobogtak. A dívány barna rózsái, a sötét olajfestmények a falakon, a fekete székek és a kopott, vörös szőnyeg a padlón elnyelték a fényt. Kormos úr körbe-körbe bicegte a kisfiút, sovány ujjaival megfogta a kezét, könyökét, fejét, állát. A húrok vékony, sikoltó hangokat hallattak. Andi-Bandi rettegve érezte, hogy egyre kisebb lesz a tüdeje, egyre jobban zsugorodik, már alig kap levegőt. Szemét lehunyta, görcsösen markolta a vonót, állát a hegedűre szorította, félt. Félt a húrok hangjától, a hegedűtől, a szobától, Kormos úrtól. Riadalom támadt benne, erős ösztön, de még nem tudott kitörni, valahol megragadt benn a gyomránál, a torkánál. Kormos úr egyre magyarázott, igazgatta nyirkos ujjaival az állát, a kezét. – Ej, no – mondta Kormos úr –, hát szépen. Némán küzdöttek, Andi-Bandit megbénította a félelem. Aztán váratlanul összevissza rángatta a vonót, fülsértő vinnyogás töltötte be a szobát. A tanár rákiáltott: – Mit csinálsz, kisfiam?! Aztán erélyesebben: – Kisfiam! Rendesen, mert!… De Andi-Bandi nem hallotta. Ami megragadt a torkán, kitörni készült, homlokát kiverte a veríték, s végre felüvöltött: – Nem!!! Kormos úr elképedt, biccenve hátrált. – Mi lelt, kisfiam!? – Neeem! – kiáltotta Andi-Bandi, és a díványra hajította a hegedűt. A dívány szélén megpenderült, a padlóra esett koppanva. – Mi lelt?! – kiáltotta döbbenten Kormos úr. A díványhoz sántikált, letérdelt, felemelte a hegedűt. Végigsimított a fán. – Megrepedt – mondta halkan, ijedten. A kisfiúra nézett szomorú, értetlen tekintettel. – Meg kell mondanom apádnak. Andi-Bandi a falhoz lapult. El Kormos úrtól, el a hegedűtől, el a fehér ruhás fiú dívány fölött függő fényképétől. Arca kipirult. Úgy érezte, a kiáltással valami rossz kiszállt belőle. Valami történt, megmenekült. |