Nyár végén a tónál

Éjfél körül Klára rosszul lett, József arra ébredt, hogy leverte a dikó mellé állított székről a vizespoharat, amit este mindig odakészített az asszony egy orvosságos fiolával együtt; a pohár élesen csörömpölt, s mintha szilánkjai sebezték volna meg, Klára feljajdult. Sötét volt a szobában, noha nem tették be a zsalut, s odakinn világított a hold, de álomból riadva József alig látott, vaktában kapott arrafelé, ahol Klárát sejtette. – Mi történt? – kérdezte kábán és bosszúsan; felesége arcát érte tenyere, érezte, nedves a könnyektől; Klára már régóta sírhatott. – Mi történt megint? – szólt József. Haragudott, hogy az asszony nem válaszol, inkább megint feltör belőle a zokogás, s egyidejűleg valami fuldoklásféle is. – De hát az istenért, mondj már valamit!

– Segíts! – nyöszörgött Klára. – Segíts, jaj, megfulladok!…

József zseblámpáért nyúlt, megkereste fényénél a villanykapcsolót; itt, ebben a házikóban soha nem ismeri ki magát a sötétben. Klára két könyöke segítségével feltápászkodott, arca eltorzult a sírástól és a fuldoklási rohamtól. A halántékához kapott, s ettől az óvatlan mozdulattól megint hátrazuhant a párnára. – Jaj, Józsi, jaj, megvakulok, megbolondulok, jaj… Itt… sötét… segíts!

Az utolsó szavak sikoltásként szakadtak ki belőle, József komolyan megijedt, bár ismerte már Klára mostanában ismétlődő rohamait, mégis mindannyiszor végső idegösszeomlástól, agyvérzéstől, vagy hirtelen ölő szívrohamtól tartott; odaugrott, igyekezett, hogy felültesse a feleségét.

– Gyógyszert – nyögte az asszony –, gyógyszert és vizet.

A Sevenal ott volt a fiolában, de a vizespohár összetört, a padlón hevertek cserepei. – Hozok vizet – mondta József, de még nem mozdult, tartotta az asszonyt a karjaiban, s közben kifelé figyelt. – Kicsit légy csendben – aggodalmaskodott –, csendesebben, kérlek, meghallja a házibácsi, és nem tudja, mi történt.

– Hozd már! – kiáltotta Klára türelmetlenül –, az Isten áldjon meg!

József kihátrált a szobából. Klára vergődött, hasra fordult, rágta a párnát.

Az udvarra kellett menni vízért. Amint József kitárta az ajtót, érezni lehetett az éjszaka hűvösségét, a tóról áramló édeskés vízszagot. József mezítláb végigment a gyepen; csörömpölve hullott a kútba a veder, összetörve az éjszaka csendjét. Csak ki ne jöjjön a házibácsi, gondolta József; nyikorgott a kútkerék; amikor beakasztotta a biztosító láncot, egy pillanatig hallgatózott, de nem kellett tartani semmitől. Ugyan mitől is félek? – töprengett. Tudta, hogy sietnie kell a vízzel, mégis sokáig bajlódott a kúttal, némi ellenszenvvel gondolt Klára rosszullétére, miért kezdi már megint? Nem azért jöttek ide, hogy itt is kezdje.

– Vigyázz, hideg a víz – mondta sután, amikor bevitte, és az asszony szája elé tartotta a poharat. De Klára alig tudott nyelni, a takaróra folyt a víz. Végre mégis lenyelte a tablettát, felült, hátát a falnak vetette, szeme, arca piros és duzzadt lett a sírástól. József a dívány elé guggolt, megfogta Klára jéghideg, meztelen lábát, az asszony tűrte, nyilván nem figyelt rá, aztán váratlanul kirántotta a lábát a férje kezéből. – Hagyd – mondta –, minek fogod? – Még alig tudott beszélni.

– Hiszen jéghideg a lábad – szólt szelíden József, noha elkeserítette Klára mozdulata és hangja.

– Akkor is – mondta Klára. Egyik kezével eltakarta az arcát, összerázkódott, aztán dörzsölgetni kezdte a homlokát.

– Jobb? – kérdezte József. – Már régen nem voltál ilyen rosszul, mi történt veled?

– Ne kérdezd – mondta fáradtan Klára.

– Miért ne kérdezzem? Akarom tudni. Miért volt?

– Jobb, ha nem kérded. Nem akarok veszekedni.

– Miért mondod azt, hogy veszekednénk? Ki akar veszekedni? Csak azt kérdem, mi volt ez az egész?

– Jaj, istenem – fordította félre a fejét Klára –, ne kérdezgess!

József érezte, fejébe száll a düh. Mégsem engedhetett az indulatnak. Felesleges lenne és bántó. Inkább újra kérdezte: – Már jobb?

Klára nem válaszolt mindjárt. Csak amikor a férfi választ kérőn megérintette a kezét, akkor biccentett. – Jobb. Most majd jobb lesz… Tíz perc. Még nevetni is fogok.

– Nevetni – mondta József. Ott guggolt a dikó előtt, pizsamában, mezítláb. Néhány szúnyog szökött be a fényre, fülsértően döngtek a feje körül. Csapdosott.

– Ne csapdoss! – torzult el Klára arca. – Hát még ilyesmiben sem tudsz tapintatos lenni?

– Nem csapdosok – szólt József. Aztán néhány perc múlva: – Miért, még miben nem voltam tapintatos?

– Ne kezdjük.

– Mit?

Klára nem válaszolt. József tudta, hogy a hangja kellemetlen lesz, de nem állhatta meg szó nélkül: – Mit ne kezdjünk?

– Jaj, hallgass, hallgass! Hát nem tudsz egy kicsit hallgatni?

József várt; fázott; az idegességtől meg az álmosságtól nagyot ásított, beleroppant az állkapcsa. Felállt, papucsba bújt, tétován álldogált a szoba közepén. Feküdni kívánt, s aludni tovább, de beszélgetni is akart, szerette volna tudni, mi ütött Klárába megint. Nem emlékezett semmire, amit az asszony a szemére vethetne. Mostanában nem történt semmi. Idejöttek, három napja vannak itt, ha jó idő van, fürdenek, sétálnak, esznek, sört isznak a büfében. A házibácsival beszélnek néha, senki mással. Ketten vannak, azért jöttek, hagy ketten legyenek. Mi ütött Klárába? Vagy talán a régit kezdi? Az otthonit? De hiszen megmondta neki, hogy vége.

Klára hunyt szemmel ült, arca kissé kisimult, ujjai erőtlenül nyílottak szét a takarón. Odament hozzá, megfogta a takaró szélét. – Takaróddz be – szólt halkan –, megfázol. – Klára engedelmeskedett fáradtan, a mennyezetet bámulta.

– Érzed, hogy jobb? – kérdezte a férje. – Érzem – felelte Klára. Ahogy kimondta, elöntötte szemét a könny, hagyta, hadd csorduljon a halántékára, néma zokogás rázta a mellét.

József a földön térdelt, az üvegcserepeket szedte egy újságpapírba. – Kiviszem – szólt, de meglátta az asszony könnyeit, a takaró finom rázkódását. – Mi lelt? Istenem, mi bajod, mi bajod?! Most már mondd meg, nagyon kérlek, mondd meg, mert megőrülök!

Klára kitört, keservesen zokogott, a száját harapdálta, nem tudott uralkodni magán. József ledobta a sarokba a szemetet, felindultan nézte az asszonyt, meg akarta simogatni a haját, de erre a mozdulatra Klára jobbra-balra kapdosta a fejét. – Ne bánts, ne nyúlj hozzám, ne, ne! – kiáltotta. A férfiban meghűlt a vér.

– Csendesen – kérlelte –, csendesebben!

– Ne csitíts! – sikoltott Klára. – És ne gyere ide hozzám! Ne gyere!

Már nem törődött a csenddel József: – Mi az isten bajod van velem?!

– Írtál! – zokogta Klára. – Láttam, írtál neki! Miért írtál neki? Azt mondtad, vége! Nem azt mondtad? Akkor minek írtál? És miért hoztál ide engem? Bolonddá tenni? Micsoda cirkusz ez? Minek vagyunk mi itt? Minek?!

– Klára! – kiáltott József. – Bolondságokat beszélsz!

Az asszony hangja egyszeriben megváltozott. Abbahagyta a zokogást, gúnyos lett. Feltápászkodott az ágyon.

– Micsoda megaláztatás! Itt vagy velem, szeretkezünk, és közben írsz neki. Ott van a gondolatod. Ott jár az eszed. Holnap majd megírod egy újabb levélben, hogy hisztiztem. Tudom! Kibeszélni a hülye feleséget! Aki megnyugodott! Eloszlott a gyanúja, a kétsége, mert a férje csak vele akar lenni. Lehozza egy hétre a Balatonra, hogy megnyugodjon a kis hülye! Szép! Gyönyörű! Gyönyörű!

– Klára! – mondta sápadtan József. – Megőrültél?

– Őrült vagyok? Azt gondolod? Nem, nem, csak átlátok rajtad! Sima ügyet akarsz! Kell neked a feleség is, meg a szerető is!… Hát nem!

Felugrott, felkapta magára a fürdőköpenyét, ideges, vad mozdulatokkal.

– Klára!

– Miért hazudtál?! – fordult feléje kétségbeesetten az asszony.

– Én nem hazudtam, Klára.

– Nem? Most is hazudsz! Hazugság, hazugság minden! Hát csak maradj vele!

– Hová mégy? Klára!

Utána ugrott, megfogta az ajtónál. Az asszony ki akart bújni a karja alól. – Engedj, engedj! – Ütötte, öklözte a férfi mellét, arcát. De József fogva tartotta. – Engedj, nem érted? Miért akarsz itt tartani?

– Nem mehetsz sehová! Hallod?!

Végre Klára ellenkezése enyhült. – Na, engedj hát! – Kiszakította magát a férje szorításából, megállt a szoba közepén. Mindketten sápadtak voltak, remegtek.

– Hallgass meg – szólt József.

Klára nem válaszolt. Nézte, hogy remeg a keze.

– Már nincs semmi. Megmondtam. Nincs semmi köztünk. Tudod jól. Szakítottunk.

Klára hallgatott. A férfi cigarettát vett elő, rá akart gyújtani. Kínálta a csomagot: – Kérsz?

Az asszony szó nélkül a retiküljéért nyúlt, kivette a maga cigarettáját, rágyújtott. Figyelte, hogy remeg a keze.

– Miért beszélsz ostobaságot? – folytatta József. – És miért képzelődsz?

– Nem képzelődöm.

– Nem írtam, hidd el. – József megpróbált türelmesen magyarázkodni.

– De írtál! Miért hazudsz?

– Mondom, hogy nem írtam. Amire gondolsz, az más volt. A bátyáméknak írtam, de nem írattam alá veled, mert nem szereted őket.

– Jó kifogás.

– Nem kifogás. Nem írtam neki, hidd el. Vége. Már ezerszer mondtam, hogy vége. Elhiszed?

Klára leült a dikó szélére. Fázott. Magára húzta a takarót.

– Elhiszed? – kérdezte József.

– Mindegy.

– Nem mindegy. Szeretném, ha elhinnéd.

– Miért fontos neked, hogy elhiggyem? Itt vagyok és kész. Ez nem elég?

– Ne légy keserű. Szeretném, ha bíznál bennem.

– Ó – húzta el a száját az asszony –, bízni!

– Igen. Csak úgy érdemes.

– Jaj, hagyd ezt, hagyd ezt! Nagyon kérlek.

– Komolyan beszélek. – Odament hozzá, leült a dikó szélére. Szerette volna megfogni Klára kezét, de nem merte. Nem akarta újra kezdeni az egészet. – Figyelj rám. Azért jöttünk ide, ebbe a kis házba, hogy megnyugodjunk. Azt mondtad, rendben van. Nem teszel szemrehányást. Nem ezt mondtad?

Klára nem nézett rá. Már nem sírt, nem is remegett a keze. Fáradt volt. – Azt hiszem, az a legborzasztóbb, hogy elvesztettem a hitemet. Ez a legnagyobb baj.

– Most már hihetsz nekem.

– Nekem nem volt más, csak az, hogy téged szerettelek. Ebben hittem. Jó volt. De szétroncsolódott.

– Azt mondtad, újra tudod kezdeni.

– Mondtam. De rettenetesen nehéz. Szeretlek, de bízni nem tudok.

– De most már minden rendben lesz. – József ásított, Klára észrevette.

– Feküdjünk le – mondta.

A férfi eloltotta a villanyt. Hajnalodott, a kékes fényben a kút, a fák és a szemközti nyaraló fala kezdett kirajzolódni a tájban. Ablakot nyitott, s közben arra gondolt, hogy talán jobb lenne, ha elválnának. Ha így áll a dolog, tisztességesebb megoldás lenne. De nagyon fáradt volt, az éjszakai cigarettáktól zsibbadtnak érezte a bal lábát, aludni kívánt, és délelőtt nagyot úszni a tóban. Két nap múlva visszatérnek a városba, dolgozni kell, elsején kifizetni a lakbért meg a bútorrészletet.

Klára már feküdt. Mellé bújt, az asszony a falnak fordult.

– Majd később felkelek, és elmegyek reggeliért.

– Jó – mondta Klára. Aztán egy pillanat múlva: – Vajat ne hozzál, maradt még, tejet vegyél és kenyeret.

Tejet és kenyeret, gondolta József. Ezek legalább biztos dolgok.