János és Jánoska

Öt órakor Jánoska azt mondta Novák Évának.

– Te, Vica, nekem haza kell mennem. Sajnos.

Novák Éva nem nagyon értette, mit mond, mert a jégpálya hangszórói egy keringőt harsogtak. Körülsiklotta Jánoskát, korcsolyái szép ívet rajzoltak a fiú köré a jégen. Megkapaszkodott Jánoska karjába, puha, barna haja a lendülettől az arcába csapódott.

– Mondtál valamit?

– Igen, Vica. Nekem, sajnos, haza kell mennem.

– Ó, máris? És megint? Tegnap sem maradtál zárásig. Pedig csuda jó a pálya.

– Sajnos – hebegte Jánoska. – Várnak.

– Ki a csuda vár? – kérdezte Novák Éva. Ellökte magát a fiútól, csinált néhány ügyes figurát hátrafelé, aztán visszakorcsolyázott. Szép, vékony élű arca piros volt a friss téli levegőtől.

Jánoska nagyon restellte magát. – Az öregem vár. Akar valami fontosat… Vagyis mondta, hogy menjek haza fél hatra, mert akar valami hogyishívjákot… nem tudom, mit.

– Menjek én is? – kérdezte Novák Éva.

– Hát te maradhatsz… – Jánoska szeme összeszűkült. – Itt van a Bíró Gyuszi, ugye…

– Ne marháskodj – nevetett a lány. – Bíró Gyuszi! Elmegyek haza én is. Ha te nem vagy itt, úgysem ér semmit az egész korizás. De azért még futhatunk egy kört, nem?

– Persze.

– Vagy nagyon kikapsz? – A lány kuncogott, de Jánoska bosszús volt, hát abbahagyta. Megfogták keresztben egymás kezét, és ügyes lendülettel nekivágtak.

– A fene egye meg! – szitkozódott a fiú. – Legyek csak egyszer a magam ura!

Megszorította a lány csuklóját, válluk összeért. Szépen siklottak a reflektorfényben a fehér pályán. A keringő még szólt. A hideg az arcukba vágott, kerülgették a korcsolyázókat, siklottak. Jó meleg volt Novák Éva tenyere. Jánoska a kisujjával simogatta a lány csuklóját. Nagyon jó érzés volt így egymásba kapaszkodva száguldani a jégen. Időnként a lendülettől összeért az arcuk, Jánoska érezte Novák Éva hajának enyhén kölnis illatát. Nem ismerte a kölnifajtákat, de nagyon kellemes illat volt.

Visszatértek a melegedőhöz.

– Tényleg menned kell? – kérdezte kifulladva Novák Éva.

Kicsit nekidőlt a fiúnak. Párát lehelt, amint beszélt, Jánoska a fehér fogakat nézte, a kipirult lányarcot; ügyetlenkedve magához húzta, de amaz kiperdült, nevetett, megfogta a kezét, és vonszolta a kijárat felé.

– Kikapsz otthon! – kacagott Novák Éva.

– Várj! – mondta Jánoska. A lány megállt. Szemben álltak, a fiú kicsit magasabb volt, pedig egy osztályba jártak.

– Na? – kérdezte Novák Éva.

Egy otromba fickó nekiütődött, Jánoska majdnem elvágódott.

– Mégis jobb lesz, ha megyünk – mondta a lány.

Kinn, a melegedőben, lecsatolták a korcsolyákat. Furcsa volt lépni korcsolya nélkül. Együtt mentek a földalattin; Novák Éva egy megállóval előbb szállt le, mint Jánoska.

– Szia! – köszönt a lány. Szíjra fűzött korcsolyáit megemelte, a vasak összecsörrentek.

– Szia! – mondta Jánoska. Egyszer majd megcsókolom, gondolta. Majd lesz egy olyan alkalom. Talán a jégen. Amikor már kevesebben vannak. Csak ne kellene mindig hazamenni.

Otthon az anyja ezzel fogadta: – Apád már türelmetlen. Eridj be hozzá.

Fintort vágott, de az anyja rászólt.

– Meg ne lássam ezt még egyszer!

Ledobta a lemberdzsekjét, a sálját, a kesztyűjét. Az anyja szedegette fel a földről.

– Azt akarjátok, hogy megszakadjak?! Törődtök is ti vele!

– Itt van? – nézett ki János, Jánoska apja, a szobaajtón. – Na, megjöttél végre? Azt mondtam, ötre légy itthon.

– Azt mondtad, hogy ötig lehetek a jégen.

– Már megint ez a vita! – sóhajtott Jánoska anyja. Bement a konyhába, és becsukta az ajtót.

– Ötig a jégen! – mondta János. – Amikor én már ötre itthon vagyok! Amikor én sietek, felugrálok a villamosokra, hogy itthon legyek, és tovább építsem neked a vonalat.

Jánoska ott állt az ajtó előtt, fél lábra ereszkedve, unottan, lógó karral. Novák Évával korizhatnék a jégen, gondolta.

– Na, most ne állj itt, hanem gyere, gyere. Nézd meg, mire jutottam, addig is, egyedül.

Az apja kitárta a szobaajtót. Különös fények égtek a padlón a szoba homályában. Alulról világították meg a férfi borzas fejét, gyűrött ingét, amit ráncokba szorított a csíkos nadrágtartó.

– Csukd be már az ajtót! – szólt János.

A fiú cipősarkával belökte az ajtót.

– Na, nem is érdekel? – kérdezte az apja. – Csak azt ne mondd, hogy nem érdekel. Amikor neked csinálom, amikor annyira odavagy érte…

Egymásra néztek. Az apa arcán ideges mosolyba futottak a ráncok. Piros és zöld fények világítottak a földről, az egész szobát behálózó játékvasút sínei, állomásai, őrbódéi, sorompói, alagútjai mellől. Parányi szemaforok, lámpácskák fényei.

– Megépítettem a nagy viaduktot! – mondta lázas örömmel János.

A fiú zsebre tett kézzel állt, nézte az apja arcát. Ma reggel talán nem borotválkozott, az őszes szakálltüskék beborították az állát. Egyszer csak nem állta a tekintetét. Félrefordította a fejét. A tompán csillogó síneken két szerelvény vesztegelt. Személy és teher. Diesel-mozdony és gőzös. A könyvszekrény mentén a sínek szabályos, harmincöt fokos emelkedője egy merklin hídba torkollt, a híd alatt keresztbe futott egy vágány. De másutt is: a sínek összevissza tekergőztek, hirtelenjében nem is lehetett tudni, merre visz útjuk.

– Na, mit szólsz hozzá? – kérdezte János. Vigyázva, hogy kárt ne tegyen a bonyolult vaspályában, a viadukthoz lépdelt. – Szabályos emelkedő. Képzeld, mennyit kellett kísérletezni, amíg rájöttem, hogy hány fokos emelkedőt bír ki ez a masina. De most felfut rá, csak látnád! Ez most a pálya legveszélyesebb szakasza. Voltaképpen elég labilis, de így legalább ugyanolyan kilengése van, mint akármelyik nagy viaduktnak. Itt aztán van egy kis izgalom. Gondoltam, megvárlak a végső munkálatokkal, de… ugye… te ott a jégen…

Jánoska nekidőlt a falnak. Miért van az, töprengett, hogy a lányok olyan helyesek, kedvesek, de ha az ember kicsit magához akarja ölelni őket, mindjárt kisiklanak? Pedig én igazán, szeretlek, Vica. Én igazán szeretlek. Tőlem nem kell félned. Én szeretlek, Vica.

– Na nézd csak – mondta az apja –, na nézd, kapcsoljuk csak be a Dieselt. Mondjuk a Dieselt. Légy szíves.

Holnap nem jövök haza, gondolta Jánoska. Nem, akármi lesz itt. Ott maradunk zárásig a jégen.

– Légy szíves! – szólt János. – A hatos őrháznál vesztegel a Diesel. Látod, tilos a jelző. Légy szíves, tedd szabaddá a pályát. Most tizenhét óra ötvenhét az idő. A késést természetesen igazoljuk… hehe… Pályaépítés. Rendkívüli akadály… Légy szíves, ott a hatos őrháznál…

– Apa – szólt halkan Jánoska –, most ne.

– Nem értelek.

– Most ne. Jó?

– A hatos őrháznál…

– Ne, apa, most ne.

János, az apa, ott térdelt a viaduktnál. A szabályos emelkedőnél. Két keze tehetetlenül lógott a földre, amint térdelt. Még mosolygott.

– De hát miért? Majd meglátod…

Jánoska megfordult. Állt a csukott ajtóval szemben, égett a torka.

– Most mi van veled? – kérdezte János.

– Nincs kész az algebra.

– Nincs kész? Ó, hát tudod, hogy majd együtt megcsináljuk. Majd vacsora után.

Jánoska megfogta a kilincset. Istenem, gondolta, Vica, szeretlek. Vajon érzed-e? Tudod-e?

Nem merte kinyitni az ajtót. Sértés. Azért azt tudta, hogy sértés. Megforrósodott kezében a kilincs. Hallotta, hogy az apja feláll, valami csörrent, talán az egyik sínpár. Hallotta, hogy az apja a nadrágja térdét porolja.

– Miattad csinálom az egészet – dohogta János. – Sietek haza. Villamosokra ugrálok. Miattad építem az új vonalakat. Annyira odavagy érte. Mit gondolsz, nem lenne más dolgom? Nekem!

Miért nem kiabál? gondolta Jánoska. Ha kiabálna, jobb lenne.

Az ajtó egyszer csak kinyílt. Kinn volt az előszobában. Várt. A gázóra kattogott – anya főzött a rezsón. Kinn az udvaron égett egy lámpa, a szél lóbálta, mint a jégpálya fölött a fényeket. Vica, gondolta, istenem, Vica.

Halk zümmögést hallott. A Diesel elindult a hatos őrháztól. Kattogott a váltókon. Most a viaduktra kapaszkodhat fel, erőlködik a motorja.

Anyja résnyire nyitotta a konyhaajtót, és kikiáltott:

– Aztán majd gyertek vacsorázni!