Céllövölde

Mondhatom, hogy abban a korban, amikor a gyermekek már elég sok örömet és meglepetést tudnak okozni szüleiknek leendő képességeik kibontakozásával, én, uram, csak gondot és szomorúságot teremtettem az enyéimnek. Testi és lelki fejlődésem egyaránt kétségbeejtette őket, vézna voltam, sápadt és beteges; rosszkedvű, fáradékony és közömbös. Iskolai tanulmányaimat is elhanyagoltam, nem lustaságból, hanem erőm híján – míg más kamaszokban már kezdett megszületni az elhatározás, a vágyakozás valami iránt, én naphosszat gunnyasztottam valamely sarkában a háznak, s az érdeklődő kérdésekre, noszogatásokra csak vállvonogatással feleltem. Jóllehet tudták, nem gonoszságból teszem ezt, mégis oly sokszor haragra gerjedtek ellenem: haszontalannak, semmirekellőnek tartottak. Végül is szüleimet az aggódás arra késztette, hogy beavatkozzanak az életembe; amikor látták, hogy nem jutok semmire, vidékre küldtek, a nagybátyámhoz.

Egykedvűen fogadtam a döntést.

Fülledt nyári estén érkeztem hozzájuk. Nagybátyám kocsisa várt az állomáson, a könnyű, sárga homokfutó messzire vitt a szederfákkal szegett utakon és poros dűlőkön, míg végre fenn, egy domb tetején megpillantottam a majort, ahol rokonaim éltek. Igen ritkán találkoztam velük azelőtt, de szorongásomat csakhamar feloldották: szívesen fogadtak, annál is inkább, mert gyermektelenek voltak, s már régóta kérték apámat, hadd éljek köztük egy kis ideig. Nagybátyám elég jómódú ember volt, nem okozott gondot számára jelenlétem. A falusi levegő, a tej, a méz, a bőséges zsíros koszt jótékony hatására csakugyan gyarapodtam. Nagybátyám gyakorta magával vitt a mezőre, a majorságban is tettem-vettem (fát aprítottam, megetettem a disznókat, lovakat hajtottam) testem erőre kapott, de kedélyem, egykedvűségem alig változott. Természetesen a másféle táj, a vidéki élet ideig-óráig felkeltette érdeklődésemet, kérdezősködésem és részvételem a falusi munkában már-már azt sejtette, hogy megcsillant bennem valami, de hetek, hónapok múltán új környezetem is megszokottá vált, nemsokára éppúgy nem érdekelt az, ami eleinte meglepett, mint otthoni életem, s mindaz, amit elhagytam.

Szüleim abban egyeztek meg, hogy legalább egy esztendeig vidéken maradok, ezért a nyár múltával sem tértem haza. Nagybátyám szeretett vadászni, s ha az időjárás kedvezett, elkísértem. Nem volt beszédes ember, különösen ilyenkor – vadászat közben – igen kevés szót váltottunk, társalgásunk arra az egy-két mondatra csökkent, ami a legszükségesebb volt: – „add ide a tarisznyát” – „fogd meg ezt a töltényt” – „hol a kés.” Az egész őszi vadászidényben sokat voltunk kinn a tó partján, a réteken vagy a vidéket körülölelő erdőségben. Mondhatom, apróra-cseprőre kitanulhattam volna nagybátyám mellett a fegyverhasználat, a vadászat módját, ezernyi fortélyát. Máig is meglep, hogy ez sem volt rám különösebb hatással, váltig csodálkozom azon, hogy egyetlenegyszer sem kértem, adja kezembe a puskát, hadd próbálkozzam én is. Pedig – úgy vélem – megengedte volna. Szeretett, nem volt hozzám szigorú, inkább a kedvembe járt, mindamellett ő sem ajánlotta fel soha, hogy vadásszak. Talán nem gondolt rá. Később mindenki, aki ismert, azt hitte, hogy a nagybátyámmal töltött vadászportyák befolyásolták sorsomat. Nem hiszem. Nem emlékszem olyan pillanatra, amikor – abban az időben – vágyakoztam volna a fegyverre. De nem is tartottam tőle: közömbösen szemléltem, mint akármi mást. Esténként, vacsora után a nagybátyám szétszedte, hosszan és gondosan tisztogatta (fényes darabjai ott hevertek egy olajos rongyon, a konyhaasztal sarkán), s amikor összerakta, még egyszer belenézett a csövébe – olykor belefújt –, majd kiment az előszobába, és felakasztotta egy fogasra a tarisznya és vadászkabát mellé, ahol ilyenkor – vadászidényben – a helye volt.

Apám időnként hosszú levelet írt, érdeklődött hogylétem felől, s nem mulasztotta el, hogy apró célzásokkal döntésre bírjon – egyre-másra beszámolt arról, hogy hasonló korú társaim már mind mesterséget választottak, vagy olyan iskolába iratkoztak, ahol képesítést nyerhetnek valamely hivatáshoz. Valahányszor válaszoltam, kerültem e témát, mindamellett nyugtalanított, noha nem egészen értettem, mi kötelezhet döntésre. Ha közömbös voltam is, az élet ellen nem lázongtam, a hétköznapokban fel tudtam lelni annyi örömet, amennyi a létezéshez szükséges, sőt mondhatnám: igen sokszor élveztem is az életet a maga természetességében. De láttam ugyanakkor, hogy mindenki valamilyen fontosnak látszó tevékenységgel foglalkozik – még nem tudtam: jószántából, vagy szükségből-e? tehát felfoghattam, hogy ez a rend, csak éppen nem akartam, vagy nem tudtam figyelemre méltatni. Az idő azonban telt, s nagybátyám is – talán apám ösztönzésére – figyelmeztetett erre. Amint beállt a tél, s a mezei munkák alól felszabadult, egyre többet ültünk tétlenül a házban, különösen alkonyatkor, lámpagyújtás előtt a félhomályban, jött meg beszélgető kedve, s nem restellte az időt, hogy terveimről faggasson. Így hát arra fogtak, hogy gondolkodjam efelől, meg kell mondanom: nem nagy örömömre. Nagybátyám a kötelességtudatot oly fokon ecsetelte, hogy nemegyszer beleborzongtam. Éjszakánként – amikor az ember magára marad – megszállt a nyugtalanság; álmomban körülfogtak, és azonnal akarták tudni döntésem, izzadva, agyongyötörve ébredtem, hiábavalóságom, szerencsétlenségem tudatával. Később – védekezésül – hazudoztam, azt mondtam: határoztam, ez vagy az leszek, de mindig mást találtam ki (pedig már magam is komolyan töprengtem), s ez éppúgy nem elégítette ki őket, mint hallgatásom. Mindenesetre sikerült elérniök, hogy többé nem volt nyugtom, a gond annyira emésztett életem leendő hiábavalósága miatt, hogy mással sem tudtam törődni. Az idő múlását is veszedelmesnek éreztem, holott eladdig nem gondoltam vele: nem érzékeltem az elmúlást, csak a létezést. Azon kaptam magam, hogy a nap bármely szakában s bármely tevékenység közepette egyszer csak elsápadok, elönt a veríték, és heves félelem fog el: jövőm, mint egy iszonyatos szikla gördül felém, és már-már szétlapít.

Lehet, hogy ezek a körülmények okozták, de az is lehet, hogy különös sugallat ért: egy napon tekintetem megakadt a puskán.

Mondottam már, hogy a vadászszezon óta ott függött egy fogason az előszoba sarkában, naponta többször is láttam, vagy így, vagy úgy, hogy nagybátyám leakasztotta és portyára indult, tehát igen különös, hogy látása megdöbbentett. Kora délután volt, nagybátyám a községházára ment tanácskozni, nagynéném meg a hátsó szobában varrt (a varrógép zörgése átszüremlett a csukott ajtókon), magamra hagyatva töltöttem az ebéd utáni órákat. Előzőleg valami könyvet olvastam, de megfájdult a fejem, s ki akartam menni a hóba. Nagyon szerettem a tél csendjét, órákig tudtam kószálni a major körül, most is arra készültem, kabátom, sapkám vettem le a fogasról, amikor pillantásom megragadt a fegyveren. Mintha csak véletlen lett volna, talán éppen látószögembe került. De a következő mozdulatomat félbeszakította valami kényszer, ismét a puskára kellett néznem. Csodálkoztam. Egyszeriben újnak tetszett a szememben, akárha sosem láttam volna. A tusa meggyszínpirosa, a cső kékesszürke kecsessége, a závár csillogása elkápráztatott. (Megenged, uram, egy példát: bizonyára tapasztalta már, az ember megszokja a saját kezét, hiszen állandóan látja, de akad egy olyan pillanat, amikor rátekint, és a felfedezés erejével hat rá mégis. Felismeri. („Ez az én kezem – mondja ilyenkor álmélkodva –, jé, az én kezem!”) Közelebb léptem a puskához, és megérintettem. Abban a pillanatban nem tudtam – s most sem! –, hogy addig megfogtam-e már, éreztem-e ujjbegyemen a tapintását – a fát, a vasat, az acélt; simaságát, vonalainak finom ívelését; megcsapott-e enyhe olaj- és lőporszaga; felfogtam-e egyszerűségét és bonyolultságát. Puska volt. Amint hozzáértem, megbillent a fogason, nekikoccant a falnak. Máskor, ha így történik, észre sem veszem, most hirtelen és ijedten hátratekintettem, nem látta-e valaki. Egyedül voltam. A puska egy kicsit ingott a szíjon, aztán megállapodott. Bármikor – azelőtt – megfogtam volna gondolkodás nélkül (hogy nagybátyámnak nyújtsam, vagy efféle), ekkor azonban percekig nem mertem hozzányúlni ismét, noha gyomrom finom remegése jelezte, hogy feltámadt bennem a vágyakozás. Megijedtem. Nem nagyon ismertem ezt az érzést, riadtan figyeltem, mi megy végbe bennem. Torkom kiszáradt, halántékom lüktetett – majd a belső szobából kihallatszó varrógépzúgást vigyáztam: nem szakad-e meg, nem hallok-e lépteket. Tudtam, senkinek sem szabad jönnie e pillanatban. Tolvajlás közben érezheti ezt valaki. Percek múltán kezem emelkedett, tenyerem lassan rácsusszant a finom puskatusra, ujjaim remegtek, mire a ravaszhoz értem. Aztán kapkodva leakasztottam a puskát a fogasról. Súlya lehúzta karom, de vállamhoz szorítottam, és bódultan célpontot kerestem a helyiségben. Nem találtam megfelelőt. Elkapott az idegesség, jobbra-balra forogtam, és kerestem a célpontot. Ekkor már nem is tudtam szorosan tartani. Le kellett eresztenem, hogy erőre kapjak, s nem szűnt kívánságom, hogy mielőbb lőhessek vele, kipróbáljam. Tudtam, hol vannak a töltények, belopóztam a szobába (a puskát magammal cipeltem), a sublót felső fiókjában, egy nagy cipődobozban szép sorban ott voltak a söréttel, golyóval töltött patronok. Belemarkoltam a golyósba, zsebem teletömtem. Az izgalomtól alig láttam. Mégis sikerült kijutnom a házból, anélkül hogy nagynéném felneszelt volna. Odakinn futva megkerültem a házat, mint egy menekülő, messzire jutottam. Szerencsémre nem találkoztam senkivel, a béresek talán megkérdezték volna, hová megyek a fegyverrel, s akkor bizonyára visszariadok. Két vagy három kilométernyire húzódott a majortól az erdő széle: verejtékeztem, mire a magas hóban eljutottam odáig. Kimerülten dőltem egy fának (máskor nem lett volna erőm ilyen futásra), de csak éppen szusszantottam néhányat, máris remegő kézzel megtöltöttem a puskát. Sokszor láttam, nagybátyám hogyan csinálja, sikerült. Várnom kellett, mert nem szűnt remegésem, tudtam, addig képtelenség célozni. Majd váratlanul nyugalom szállt meg, vállamhoz emeltem a fegyvert, és megcéloztam egy kinyúló, karvastagságú ágat. Puha hócsík ült az ágon. Hatvan-hetven méterre lehetett tőlem. A durranás szétfutott a csendben – az ág megreccsent, a hócsík porzott: talált!

Első pillanatban úgy véltem: nem is történhetett másként. De menten eszembe jutott, hogy nagybátyám hányszor, de hányszor hibáz. Na persze, mert mozgó célra lő! Sebesen újra töltöttem a fegyvert, és türelmetlenül lestem, felbukkan-e valamilyen állat vagy madár. Alig töprenghettem, máris láttam egy kányát, a mezőről szállt a fák felé. Felkaptam a puskát, céloztam. Mintha a durranás tépte volna le a fehér égről a madarat! A hóra hullt, és nem mozdult többé.

Uram! A végtelenség birtokosának éreztem magam abban a pillanatban. Arcom tüzelt, szerettem volna kiáltani, azt akartam, mindenki tudja meg azonnal ügyességem. Mindamellett – talán jó jel – máris meginogtam hitemben:

„Ne légy oly nagyra – figyelmeztettem magam –, lehet ez véletlen is!” Bizonyságot akartam. Újra töltöttem, s előbb ismét mozdulatlan célpontra, majd egy – a fák közt iramodó – menyétre lőttem. Célzásom pontos volt. Töltöttem, lőttem, s amit csak puskavégre kaptam, golyóm átütötte.

Elég bizonyosság: nem a véletlen szeszélye játszott velem. A puska – akárha kezem nyújtottam volna ki valamire – engedelmes volt. Eldurrogattam a töltényeket, és soha nem hibáztam. Már egészen bealkonyodott, s félő volt, hogy keresnek, amellett nyilván hallották a majorban az eszeveszett lövöldözést, talán máris elindultak, hogy felkutassanak. De ha nem is: otthon mindenképpen számot kell majd adnom. Mindez átfutott eszméletemen, de nem ejtett kétségbe, cseppet sem féltem, sőt: soha nem éreztem magam nagyobb biztonságban, tudtam, bármi történjék is velem, bármi következzék is, baj nem érhet, találtam egy rést, amin kimenekülhetek a szabadságba: felismertem képességemet.

Sietség nélkül tértem vissza a majorba. Minden eddigi gyötrődésem és bizonytalanságom elszállt, testem erősnek, lelkem szabadnak éreztem. Nyugalmam végtelen volt. A világ – mely eddig, s különösen az utóbbi időben, rettegésben tartott kuszaságával – kisimult körülöttem, egyszerűvé vált, mondhatnám: hízelegve lábam elé borult, mert felfogta legyőzhetetlenségem. És furcsa volt: míg alig egy órával azelőtt dicsekedni akartam másoknak képességemmel, a majorhoz közeledve megváltozott elhatározásom, úgy véltem, senkinek sem mondom el sikeremet. Gyermeki gyöngeség ez, uram, az ember sokáig kiszolgáltatottnak érzi magát, és zavarában már-már jogosnak hiszi a szemrehányásokat; aztán ahelyett hogy bizonyítana, titkolja hirtelen támadt erényeit, mintegy a hiábavaló szidalmazókat akarja ezzel büntetni, vagy legalábbis megszégyeníteni.

Esteledett, mire a majorba értem, csupán a hó világított, de jól láttam, nagybátyám a konyhaajtónk előtt két béresével tárgyalt, elég nyugtalanul. Amint megláttak, hirtelen elhallgattak, az egyik béres felkiáltott, hogy – „itt van”! Mosolyogva közeledtem feléjük. Nagybátyám otthagyta az embereket, elém sietett, indulatosan fogadott, kikapta kezemből a fegyvert, beleszagolt a csövébe, s közben ingerülten magyarázta, hogy mennyire aggódtak miattam. Hangjából inkább szorongást, mint haragot véltem hallani. Vállára kapta a puskát, megforgatott maga előtt, végigtapogatott, hogy épen tértem-e vissza, aztán fejcsóválva, morogva terelt a házba. Sopánkodásuknak, oktató szigoruknak nem volt se vége, se hossza egész este. Ahelyett hogy megkomolyodnék – mondták –, most már, íme, csínytevésekre adom fejem, s ha így megy tovább, igazán nem mernek felelősséget vállalni érem. Történeteket meséltek fiatal fiúkról, akik végzetes tragédiákat idéztek elő meggondolatlanságukkal, s én kajánul hallgattam, amit ők – most első ízben – makacsságnak, megátalkodottságnak ítéltek.

Mindenesetre a fegyvert elzárták előlem, ami igencsak bántott, hiszen e naptól kezdve ellenállhatatlan vágyat éreztem a célba lövésre; de furcsamód mégsem szenvedtem emiatt, végtelen bizonyossággal tudtam, hogy mindennél és mindenkinél jobban értek a fegyverhez, s ha el is tiltottak tőle, az enyém volt, ha nem is lőhettem, tudtam lőni.

Ettől kezdve, persze, végképp nem törődtem semmivel, az elkövetkező időkben az oktatások, a szidalmak, az aggódó szavak leperegtek rólam, most már nem hoztak ki a sodromból. Kedélyem megváltozott, vidám, magabiztos, bátor lettem. Bárkit dicsérhettek előttem képességeit felmagasztalva: mosolyogtam, elnézően biccentettem, pedig azelőtt szégyenkeztem, vagy befogtam a fülem ilyenkor.

Az esztendő leteltével hazautaztam szüleimhez. Eleinte szórakoztatott igyekezetük, ahogy fel akarták ismerni bennem a változást. De néhány hét múlva – amikor egy véletlenül kihallgatott beszélgetésükből megtudtam, hogy még mindig mennyire nyomasztja őket a bizonytalanság sorsomat illetőleg – meghatódtam szerető aggodalmukon, s már-már ott tartottam, hogy felfedem előttük titkomat. Mégsem tettem meg. Átgondoltam, s úgy éreztem, képtelenség. Sehogy sem tudtam volna megmagyarázni, mi történt velem.

Magam igazgattam utamat, segítség nélkül.

Munkát vállaltam, mindegy volt, hogy mit, pénzkereső munkát. Bármely elfoglaltság mellékes volt számomra, ideiglenes. Tudtam, hogy nem ez a dolgom. Látszólag mindenki megnyugodott, noha nem volt kedvükre a választás hebehurgyasága. Amint megállapodtam, azonnal felkutattam városunkban egy céllövő sportkört, így aztán a heti kétszeri edzésen kiélhettem szenvedélyemet. Gondosan oktattak, de nem figyeltem szavukat, ha a tanításukra szorulok, soha nem jelentkeztem volna. Amikor először feküdtem a lőpadra, a tízes kör közepébe eresztettem a golyókat, s annyira pontosan, hogy az edző néhány percig a többi négy találat helyét kereste, talán azt hitte, hogy a táblán kívül fúródtak a falba, majd végre felfedezte, hogy az első találat széle négyfelé csipkés, mint a lóhere, a golyók csaknem ugyanazon a ponton csapódtak célba. Idős, tapasztalt férfi volt az edző, mégis amikor meglátta ezt, hitetlenkedve csóválta a fejét, hosszan nézett, vizsgálódva, én meg dobogó szívvel, de egykedvűen tekintettem rá – s a többiek is mindjárt körülfogtak, meg a céltáblát tapogatták, de úgy tettem, mintha nem törődnék velük, pedig most először éreztem a sikert, ami egészen elkábított.

Nem tagadom, némi félelemmel vártam az edző szavait. De biztonságérzetem egy pillanatra sem hagyott el. Dicséret helyett új céltáblát tetetett a sávomba, s megparancsolta, hogy újból lőjek ki öt töltényt. Örültem a próbának. A többiek fellélegeztek, megnyugtatta őket, hogy az edző nem bízik bennem. Legtöbbjük már régóta űzte ezt a sportot, de ilyen találatra nem emlékeztek. Ők maguk pedig – mint később kiderült – képtelenek voltak rá, véletlennek, egyszeri csodának tartották. Ott álltak a hátam megett, amikor megint a padra hasaltam. Lassan emeltem célzásra a fegyvert, élveztem a várakozás kínját. Végre meghúztam a ravaszt. Éreztem, hogy talált. Meg se moccant senki. Újra töltöttem, s megint. Mikor a negyedik ólmot is kilőttem, már egészen szorosan álltak mellettem, nem tudom: kíváncsiságból-e, vagy meg akartak zavarni. Elfogyott köröttem a levegő, szuszogásukat a tarkómon éreztem. Ötödször is lőttem, felemeltem a fegyvert, feltápászkodtam. Hátat fordítottam a céltáblának, megigazítottam a ruházatomat. Igazán nem akartam nagyképűsködni, de valahogy nem állhattam meg, hogy ne játsszak; szégyenletes, de akkoriban még leküzdhetetlen volt bennem az önelégültség. Elfutottak mellőlem, a céltáblát nézték mind. Nem szóltak egy szót sem. Csak arcuk sápadtságán láttam, hogy lövéseim biztonsága ámulatba ejtette őket. Az edző egyre izgatottabb lett, visszajött hozzám, megkérdezte, hogy ez-e az igazi nevem, vagy talán már más néven szerepeltem, mint versenyző? Mosolyogva válaszoltam. Töprengett, aztán – mintegy a többieknek – azt mondta: – „Nézzük a pisztolyt!” Hárman-négyen a szertárba futottak, mások új céltáblát állítottak fel. Jókora versenypisztollyal tértek vissza. Ravasz és sötét tekintettel nyújtották át, de egyik-másik szemében láttam némi tiszteletet is. Mégis: a legtöbb gyűlölködve mért végig; oly ellenséges indulatot éreztem magatartásukban, hogy megrettentem. Némán körbeálltak ismét. Egyik sem ejtett egy hangot sem, csak az edző mutatta, hová álljak. – „Nyújtott kézzel” – mondta. Megforgattam tenyeremben a fegyvert, még soha nem volt kezemben pisztoly. Furcsának tetszett a puska után. Rövid cső, könnyű, festetlen agy. – „Meg van töltve – szólt az edző –, hat lövés.” A kurta szavak s a mély csend nem volt éppen biztató. A fiúkra néztem, s átsuhant rajtam, hogy talán veszteni kellene. Talán rosszul kellene célozni, szándékosan, mert ha így folytatom, meggyűlölnek. Ha így folytatom, az ellenségeim lesznek, de ha hibázok, befogadnak, hálásak lesznek érte, mert akkor nem különbözök tőlük. Be kell vallanom: féltem. Éreztem, hogy suhint meg a magányosság rideg szele máris. És ha a pisztollyal valóban nem sikerül? Ha szándékaimtól függetlenül hibázok? Majd megláthatom arcukon a megkönnyebbülést, de a kárörvendő, gúnyos szemvillanásokat is! Nem, nem! Mi gondom velük?! A bizonytalanság egy pillanatig megingatott, pedig amint kezembe vettem a pisztolyt, ugyanaz az érzés lepett meg, mint amikor ott, az erdőben, először volt kezemben a vadászpuska. Ujjaim a pisztolyagyra fonódtak, s azon nyomban az idegen tárgy egy lett velem, testemnek, akaratomnak tartozéka. Mégis – gondolja meg, uram –, ismeretlen feladatra vállalkoztam. A céltábla ott állt mellmagasságban, ötven méterre előttem. Féloldalas terpeszbe álltam, megnéztem a célt, a kis fekete korongot a célkörök közepén. Aztán bal kezemet csípőre tettem, hogy megszilárdítsam mozdulatlanságomat, s lassan felemeltem a jobb karom. Ekkor még egyszer, utoljára, átfutott rajtam a gondolat, hogy hibáznom kellene, bárhogy árad is kezembe, ujjaimba s onnan a pisztoly holt anyagába a biztonságom. A hibát várják. De fél szemem máris becsukódott, s nem láttam mást, mint a kis céltüskét meg a fekete korong közepét. Hiába féltem a következményektől, a célzás pillanatában azonnal megfeledkeztem mindenről; amint ujjam a ravaszra feszült, már csak a találat érdekelt.

Ön azt mondja, uram, hogy a fegyverek különbözőek, az egyik így hord, a másik úgy, amíg az ember nem ad le próbalövést, nem jön rá a természetére. Elismerem. De gondolja meg: én nem a fegyvert használtam elsősorban, hanem a képességemet, magam voltam a golyó irányítója, s nem a mechanizmus. Lövés közben már nem is tudtam, mi van a kezemben, puska vagy pisztoly, mindegy volt, nem az eszköztől függött teljesítményem. Mind a hat lövés célba talált. A hallgatás egészen mély lett körülöttem, nem is akartam rájuk tekinteni. Csupán egyvalaki kiáltott fel ujjongva, de a többiek elhallgattatták. Az edző az ajkát rágta, érzéseivel küszködött, s, úgy látszik, teljes bizonyosságot akar, mert egy másik pisztolyt is kihozatott a szertárból, még mindig a véletlennek tulajdonította a sikert. Most már elszántan, gondolkodás nélkül cselekedtem. Amikor megint a korong centrumába lőttem az egész tárral, az edző abbahagyta a kísérletezést, verejtékét törölgetve behívott az irodába, s közölte velem, hogy a legközelebbi versenyen én képviselem az egyesület színeit. Udvarias volt, de beszéd közben el-elhallgatott; csaknem megfeledkezve magáról szemlélt, gyanakvása, hitetlensége fel-feltámadt, de észbe kapott, és befejezte mondókáját. Azt hiszem, nagyon természetesen fogadtam a döntést, mert megkérdezte: vajon örülök-e? Illedelmesen válaszoltam, hogy el sem képzelheti, mennyire, pedig nem mondtam igazat, öröm helyett inkább azt éreztem, hogy amire számítottam, bekövetkezett. Éppígy, ha akkor a versenyről kérdi a véleményemet, megmondtam volna neki, hogy megnyerem az aranyérmet, noha soha addig nem vettem részt semmiféle versenyen. Kérem, uram, ne ítélje ezt nagyképűségnek, csupán a sorsomat láttam tisztán, világosan attól a délutántól kezdve, hogy nagybátyám vadászpuskáját elcsentem. Ha nem adatik meg az a tulajdonságom, hogy utamat messzire belássam, talán nagyobb örömmel fogadom mindazt, amit a sors nyújtott az elkövetkező időkben. Semmi nem lepett meg, s ha van is ebben némi előny, még több a rossz; tudtam, mire számíthatok, túlságosan biztos lettem. Pedig a váratlan eseményekre igen nagy szükségünk van.

A pálya szabad volt, s én nekilendültem.

Mondanom sem kell, hogy a versenyt megnyertem, egy csapásra ismertté váltam a sportrajongók körében. Társaim, ha csodáltak is, az ellenem táplált irigységüket nem tudták palástolni; nem lepett meg, hiszen tudtam, hogy így lesz: egy-két gyenge kivételével – akik mindig hajlamosak a kiválót elismerni – a fél- vagy majdnem tehetségesek gyűlöltek. Eleinte csalónak mondtak és hirdettek, de bárki ellenőrizhette (amiként meg is tették a nagy mérkőzések előtt), hogy nevetséges ilyet állítani – majd rossz híremet költötték, igyekeztek lehetetlenné tenni. Ez sem sikerült. A legnagyobb versenyeken exponáltam magam, olimpiai érmeket nyertem, elismert a világ. Nem tudtak tönkretenni. De nem is ez a fontos, uram. Említésre sem méltó, mi történt körülöttem. Nemcsak azért, mert nem ügyeltem rá, hanem mert mindenkinek megvan a maga sorsa, sem jó szándékúak, sem gáncsoskodók nem befolyásolhatják.

Évek során át minden versenyt megnyertem, oly biztosra vettek, mint a napot, hogy felkel. Szükségük volt rám, én pedig azt tettem, azt tehettem, amihez értek. Azt mondják, ez a boldogság. Sok mindent összebeszélnek az emberek a boldogságról, egészen magasrendű elmék foglalkoznak szüntelenül a felderítésével. Nem is akarom én ezzel untatni, uram. Meg aztán reménytelen is, bizonyára sem én, sem ön nem egyeznénk meg e kérdésben. Csupán azt mondom el, amit tapasztaltam.

Évek múltak el, évtizedek. Egyszer, külföldi versenyutamról hazatérve, a leveleim között egy gyászjelentést találtam, nagybátyám haláláról adott hírt. Megrendülten néztem e partecédulát, eszembe jutott – s a lelkiismeretem is háborgott –, hogy kamaszkorom óta meg sem látogattam őket. A temetést már lekéstem, mégis, legalább a sírjához el kellett utaznom. Tél volt ismét, hó borította a vidéket, amikor megérkeztem. Nagynéném öreg asszony volt már, örült a látogatásomnak, büszke volt rám: – „Mindenki ismer – mondta. – A nagybátyád is, amíg élt, szegény, emlegette, hogy sikerült neked, hála isten sikerült…” Különös volt hallgatni szavait, az elismerést, s annyi év óta először, egykori gyötrődésem és magamra találásom színhelyén hasított belém, hogy el is veszhettem volna. De vajon elvesztem volna-e? Mitől menekültem meg és mivégre? Bárhogy töprengtem is, nem találtam feltett kérdéseimre választ. Pedig tudtam, hogy valamit végig kellene gondolnom, mégsem voltam rá képes. (Ma már látom: nem jött el még akkor ennek az ideje.) A vadászpuska megvolt, kicsit kopottan, rozsdásodva, szíja szétfoszlott. Ott akadtam rá nagybátyám szobájában, a szekrény tetején. Amikor lefújtam róla a port, azt hittem, elfog a régi érzés, de csak egy öreg, rozzant puska volt, s bárhogy akartam is emlékezni az egykori szorongásra, idegen tárgyként feküdt a kezemben. Nagynéném utánam tipegett, ő csak azt látta, hogy végigsimítok az öreg fegyveren, szeme könnybe lábadt, s felidézte a hajdani emlékeket. Bólogattam, s illedelemből vele tartottam, de mindez színjáték volt csupán. Mégis erőltettem; bejártam a majort, kimentem az erdőszélre, még azt a fát is igyekeztem megkeresni, aminek ága első célpontomul szolgált. Emlékszem, úgy voltam ezzel az egész zarándoklattal, mint egyszer az Uffizi képeivel, tudtam akkor is, élményt kell, hogy jelentsenek számomra a művek, nagy mesterek alkotásai előtt állhatok végre – az áhítat mégis elmaradt, türelmetlen sietséggel jártam végig a termeket. Akkor is, most is bosszantott az érzéketlenség, szégyenkeztem önmagam előtt, de hiába volt. Mire visszatértem, nagynéném becsomagolta a puskát. „Téged illet” – mondta gyengéden és szeretettel. Idegenségem miatt méltatlannak éreztem magam az ajándékra, de aztán arra gondoltam, mégis az én ereklyém, ifjúságom ereklyéje, meg kell őriznem.

Szobám falán helyeztem el a puskát, az oklevelek és sportfotók között, s a vitrinbe zárt első aranyéremtől a legutóbbi serlegekig íme, most együtt volt addigi pályafutásom minden emléke. Láttam valamennyit, és hallottam vendégeim szavait, akik jó szándékú irigykedéssel szemlélték e relikviákat, s a maguk sorsát panaszolva bizonygatták, hogy az én életem nem hiábavaló.

Valamikor én is így gondoltam, s ha jól is estek akkor ezek a szavak, egy idő után egyszer csak nem tudtam felfogni értelmüket. Úgy véltem, talán magam is megszoktam, hogy ekképp gondolkodjam: nyertem. Sikerült. Nem hiábavaló. Vittem valamire. Lettem valaki. Amióta a vadászpuska is a falon függött, néha megpróbáltam igazán kiismerni e szavak értelmét, s kétségbeestem, amikor egyre inkább azt tapasztaltam, hogy nem sikerül. Riadtan észleltem, hogy ezeknek a szavaknak nincs értelmük. Pontosabban, alig találtam mögöttük valódi jelentést, és amit találtam, hasonlatos volt egy vékony hálóhoz, ami mögött a semmi – érti, uram! a semmi – tátongott. Megrémültem. Igyekeztem elhessegetni ezt a képtelenséget, de egyre többet foglalkoztatott.

A versenyek csak bizonyos időközökben adódtak, s azt gondoltam, talán keveslem a sikert, talán többet kellene szerepelnem. Ez a hiedelem késztetett arra, hogy néhány előjegyzett versenyszereplésemmel végezve, hátat fordítsak az amatőrségnek – ami már eddig sem volt igazán az –, és profi legyek. Találtam egy menedzsert, ez az ember jobbnál jobb szerződéseket kötött a nevemben. Legfőbb mutatványom az volt, hogy a színpadon felállítottak öt bábut, baloldalt, a szív helyére, üveg céllapokat helyeztek, én pedig hátul, a nézőtér mélyén egy emelvényre állva, a közönség feje fölött pisztolyommal megcéloztam ezeket az üveglapokat. Nem voltak nagyobbak egy kártyalapnál, lövéseim nyomán csörömpölve hullottak a pódiumra. A közönség izgalmát fokozta, hogy a golyók a fejük fölött süvítettek el; amikor néhány másodperc alatt – mondanom sem kell, hogy hibátlanul – végrehajtottam a mutatványt, heves taps jutalmazott. A bravúr még hátra volt, a következő lövésekkel az üvegszilánkokat is kilőttem a keretek széléről. Ilyenkor már valósággal üvöltő lelkesedés vett körül. Újra üveglapokat helyeztek el a bábukon, a reflektor rám világított, mindenki láthatta, hogy megismétlem a mutatványt, háttal a színpadnak, tükörből célozva. Remek szám volt, beutaztam vele a világot, alig tudtam a meghívásokat teljesíteni. A munka sokáig jótékonyan lekötött, akkoriban nem is gyötört semmiféle kétség. Országról országra jártam, városról városra. S egyszer csak megfordultam már a világ minden zugában, nem volt hely, ahol ne szerepeltem volna. Nem voltam már fiatal, de még mindig jól ment minden, soha nem hibáztam. Pedig egyszer-kétszer, csak úgy a magam szórakoztatására, megpróbáltam rosszul lőni. Nem tudtam. Úgy kellett lőnöm mindig, egész életemben, ahogy legelőször: biztosan célba találva.

Amikor megöregedtem, vissza akartam vonulni, jószántamból. Lakásom kicsinek bizonyult, hogy teleaggassam sikereim jelvényeivel. Plakátok, fényképek borították el a falakat. Ott ültem közöttük, azzal a tudattal, hogy mindent megtettem. Mégis, amikor abbahagytam a munkát és megpihentem, mint valami alattomos árny, rám tört a kétség. A boldogságot akartam érezni, de sehogy sem leltem fel magamban. Amikor kezemben volt a puska vagy a pisztoly, és a cső végén felbukkant a cél, soha nem töprengtem ezen. De mihelyt magamra maradtam, bizonytalan lettem.

Ezért kényszerültem arra, hogy meglett korom ellenére újra szerepléseket vállaljak. A közönség azonban már túlságosan ismert, s bár ünnepelte tudásom, a fiatalok közül várt új céllövőre.

Elszomorított a felismerés, de inkább az, hogy lám, ez is bekövetkezett. Nem roppantam össze. Kerestem egy alkalmas helyet, és felépíttettem egy bódét – ezt a mostanit. A címfestő nagyon szép táblát csinált, láthatja, uram, kicsit kopott már, de el lehet olvasni: céllövölde. Semmi máshoz nem értek, a puskák társaságában akarom eléldegélni hátralevő időmet. Vacak kis puskák, látja, de ezekkel is célba lehet lőni. A vízsugár tetején táncoló pingponglabda, a favágó, a vadász, a nyúl, a róka… egyszóval, mind megtalálható itt is, mint más céllövöldékben. Reggel korán kinyitom a bódét, és várom az embereket. Egész nap jönnek, egy kicsit álldogálnak, tanakodnak, aztán leteszik a pénzt a töltényekért, és ráhasalnak a pultra.

Meg kell mondanom uram, hogy rettenetesen lőnek, hosszan céloznak, és semmit sem találnak. Legföljebb véletlenül. De hát az nem sokat számít. Eleinte rossz volt látnom a kínlódásukat, de már megszoktam. Soha nem avatkozom a dolgukba, hagyom, mindenki lőjön úgy, ahogy tud. Úgysem segíthetek. Esetleg megmagyarázom, hogy tartsa a puskát, hogy vegye be a célt. Többet mit tehetnék?

S ha senki sincs napközben, vagy akárcsak nyitás előtt, záróra után – én akkor sem, soha nem veszem kezembe a puskát, már legalábbis azzal a szándékkal, hogy lőjek vele. Már nem célzok és nem lövök többé. Abbahagytam. Csodálkozik ezen, uram?

Megnyugodtam. Mielőtt ezt a céllövöldét nyitottam, bevallom, nem volt könnyű lemondani mindarról, amit egész életemben tettem. De történt valami, amit éppoly nehéz megértetnem önnel, uram, mint azt a különös téli délutánt – ha emlékszik még rá –, amikor nagybátyám vadászpuskája elkápráztatott. Nos, nem sokkal azelőtt, hogy céllövöldés lettem, egy nap a szobámban üldögélve – éppúgy, mint akkor – tekintetem megakadt az öreg fegyveren. Naponta szemem előtt volt – ott függött a falon –, mégis egyszeriben a régi varázserejével hatott rám. S amit ott, a nagybátyám sírját látogatva, nem tudtam felidézni magamban, annyi idő után megrezdült bennem a múlt. Talán az öregedéssel jár, nem tudom. A sokféle tárgy, emlék, plakát, fotográfia közül hirtelen kiemelkedett; eltűnt kopottsága, újra láttam a tusa meggyszínpirosát, a cső szürkekék karcsúságát, a závár ragyogását. Vonzott. Fel kellett állnom, meg kellett érintenem. S mintha ez az ostoba jószág őrizte volna oly sok éven át, holt anyagából testembe, lelkembe szállt a múlt, s egy pillanatig boldognak éreztem magam. Izgalom fogott el, remegés, a vágyakozás csodálatos érzése. Nem tartott sokáig, de elegendő volt ahhoz, hogy megértsem: a lehetőség, a vágyakozás megszületése, melyet azon a régi téli délutánon éreztem, az volt a boldogság. Megértettem ezt, és nem háborogtam, nem gyötrődtem többé. S megértettem azt is, hogy nem jöhetett el hamarabb ez a felismerés. Mert minden, ami azt a délutánt követte, a boldogság ára volt. Végig kellett járni az utat. Egyik nincs a másik nélkül.

Ne gondolja, uram, hogy ez kevés. Hosszan és sokáig foglalkoztat bennünket, s közben eltelik az időnk.

Itt állok most a bódémban, és várom a céllövőket. Sok az ügyetlen próbálkozó, de egyszer jöhet valaki, aki gondolkodás nélkül célozza meg a legnehezebbet, amit itt talál, a vízsugár tetején ugráló labdát. Szeretném látni őt, a keze biztonságát, a pontos találatot.

Tessék a puska. Nem próbálja meg, uram?