Mása

Utoljára Mását játszotta a Sirályban. Jó volt. Ó, nagyon jó volt. Vidéken játszott, kisvárosban, de mégis: Mását! Fekete ruhát viselt, derekához simulót, bokáig érőt. Kis, fűzős cipőt. Fekete hajkoszorú, sápadt arc, nagy barna szemek. Ez igazán ő volt. (Medvegyenkó: Kegyed miért jár mindig feketében? Mása: Gyászolom az életemet. Boldogtalan vagyok.) Nem is volt ez egészen igaz akkoriban. Legalábbis esténként boldog volt. Hát ennyi megadatott, még utoljára ennyi, gondolta. Találkozott Másával, Mása találkozott vele; nem csehovi figura volt: önmagát adta, önmagát játszotta. Írta is a megyei újság, hogy „meggyőző alakítást nyújtott”.

A férje nem jött el a premierre, később sem, a többi előadásra. Küldött egy táviratot, kicsit késve. Másnap interurbán kereste a színészházban. – Ágnesem, ne haragudj, le akartam ugrani a kocsival, de császármetszés volt, lehetett rá számítani, nem hagyhattam ott a kórházat. Milyen volt a premier? Jó? Na, örülök. Rengeteg munkám van, képzeld, Mauer doktornak van egy kis afférja, lehet, hogy én kerülök a helyére – na, de ez nem telefontéma. Majd itthon. Mikor jössz? Ha nem játszol, gyere! Nagyon hiányzol itthon! Hányszor megy ez a darab? Á, az ördög vigye el, szét lesz szórva az időd!…

– Szeretem Konsztantyint… – valami ilyesmit mondott a telefonba.

A férje elhallgatott, aztán néhány másodperc múlva:

– Nem értem. Mit mondtál?

Erre ő: – Nem tudom másként megmagyarázni. Nem Konsztantyin, ez a szerepben van, nem, nem, senki, nem személy, megmagyarázhatatlan. Gyönyörű, tudod? Ne ijedj meg, te szegény! Csak valamit megtaláltam, végre, egyszer, amit szeretek, ami jó… Jaj, istenem, egyáltalán nem tudom megmagyarázni.

– Azt hiszem, értelek – mondta töprengve a férje. – Majd itthon elmondod. De most már le kell tennem a kagylót. Ágnes? Hallod? Halló, Ágnes!

– Köszöntem. Szervusz.

– Istenem, tudod, hogy sietnem kell!

– Nincs semmi baj – mondta Ágnes. – Szervusz.

Kattanás. Tamásnak soha nem tudom megmagyarázni, gondolta. Egyedül maradok, az biztos. De most még könnyű volt, esténként még ott volt a sápadt arc, a fekete hajkoszorú – Mása.

Lehet, hogy valóban császármetszést kellett csinálnia Tamásnak, meg minden. De nemcsak amiatt nem jött el. Biztosan nem csak amiatt.

Nézd, mondta Tamás, amikor Ágnes Pesten már jó ideje nem kapott szerepet a színházban, nézd, ezt meg kellene gondolni. Így csak emészted magad. Nem biztos, hogy pikkel rád a vezetőség. Hátha benned is van hiba? – Bennem? Hogy érted? – Nekem semmi kifogásom ellene, ha jól érzed magad, csak maradj a színháznál.– De nem érzem jól magam! Mit szólnál ahhoz, ha csak be kellene járnod a kórházba, de ott nem csinálhatnál semmit? – Többek között arra is gondolnék, hogy hátha már nem tudom megoldani a rám bízott feladatokat. – Hogy miket beszélsz?! – Nem szabad haragudnod, őszintén beszélek. Éppen azért, mert szeretlek. Ez így nagyon megalázó. Itthon maradsz és kész! Hála istennek, nem panaszkodhatunk. – Itthon? De hát én színésznő vagyok! – Persze, drágám, de a feleségem is. Azt gondolom, elsősorban a feleségem… Már úgy értem, egyáltalán nem fogom fel tragikusan, ha csak a feleségem vagy…

Akkoriban Ágnes már számított erre, pontosabban azidőben, amikor Tamáshoz ment feleségül. Három-négy szezonon keresztül csak jelentéktelen feladatokat kapott, pedig az igazgató azt mondta minden szeptemberben: Türelem, türelem. Szükségünk van magára. Az idén, garantálom, keresünk olyan darabot…

Olyan darabot? Azelőtt mindig kapott szerepeket. Munkáslány, parasztlány. Később munkásasszony, parasztasszony. Persze, túlságosan megszokták, hogy ő ezt tudja. De azért néha volt más is, egy-egy Molière, egy-egy modern nyugati… Ha nem is volt soha igazán nagy sikere, amolyan kiugró, amivel meg lehet alapozni a további éveket, ha ilyen nem is volt, azért szerepeket kapott. Foglalkoztatták. De már négy-öt éve egyre kevesebbet. (Majd keresünk neked valami jót. Olyat, amiben megmutathatod, mit tudsz…) Kis epizódszerepek következtek, öt-hat mondat. A filmklubban kérdezték a kollégák: Melyik színháznál vagy? Még ott? Sosem látunk. És a film? Már nem filmezel?

– Mostanában nem hívnak.

– Nem? Na, majd beszélek egy-két emberrel, megmondom nekik, hogy itt vagy te…

Amikor Ágnes odábbment, a kollégák egymásra néztek. Nem hívják, mondták, persze. Futtatták egy darabig, aztán most itt van. Persze, mondták. De hát nem is volt nagy tehetség soha. Tucatjával hozták őket negyvennyolcban-ötvenben a főiskolára. Persze. Most meg már nem hívják a filmhez…

Ágnes eleinte csak várt. Türelem, türelem. Aztán beszélt a rendezőkkel, az igazgatóval. Mire számíthatok, kérem? Eszpresszókban randevúzott filmesekkel, néha kapott diszpót valamelyik produkcióba. Harmadik asszony az autóbuszon. Két mondat. Piactér; sikoltva átfut a tömegben. Ilyeneket. Telefonálgatott a rádióba, azelőtt hívtatok, mondta…

De ha egyszer csend lesz az ember körül, akkor csend lesz. Egyre nagyobb csend. Kemenes Vali – két éve végezte a főiskolát – esténként sóhajtozott mellette az öltözőben:

– Hulla vagyok, édesem. Reggel szinkron, délelőtt próba a színházban, délután tv, este előadás, de éjfélre már a rádióban felvétel. Rettenetes…

Ágnes is emlékezett ilyen hajszás időre. Ötvenhárom, ötvennégy… hány éven át? Attól kezdve, hogy a járási szavalóversenyen felfedezték, attól kezdve hány évig is?… (Csodálatos, mondták a zsűritagok, micsoda szép, természetes hang, természetes mozgás, micsoda őstehetség. Honnan jöttél, kislány? – Halesz. – Micsoda? – Haleszről, a tanyáról.)

– Repedt sarkú voltam, isten bizony – mesélte Tamásnak azon a szilveszter éjszakán, amikor megismerte egy házibulin.

– Maga dicsekszik – mondta Tamás. – Nem látszik meg magán. Ahogy elnézem ezeket a nagy szempillákat, a gyűrűit, a párizsi ruháját… Maga egy mesét talált ki nekem arról a tanyáról, hogy érdekesebb nő legyen…

– Majd egyszer elviszem – mondta. Csergével borított díványon ültek, nagy poharakból itták a Cinzanót. Helyesbített: – Egyszer meghívom. Megláthatja az anyámat, az öreg paraszt nénit, meg az apámat, bizony. Azt a sáros tanyát.

– Tanya – mondta Tamás –, nagyon romantikusan hangzik. Ahogy így elnézem magát. Tanya és színház… így együtt. Tudja, nekünk, civileknek a színház nagy titok. Izgalmas titok. Nekem már gimnazista koromban volt bérletem a Nemzetibe. De ma is éppúgy csodálkozom a színházon, mint gyerekkoromban. És maga ott élhet a színházban. A tanyáról jött, hipp-hopp! Tudja, mi maga? X. számú ábra a kulturális forradalomhoz.

Tamás nevetett. Igen, gondolta akkor kicsit részegen Ágnes, igen, azt gondoltuk, mienk a jövő. Kollégium, főiskola, film, szerepek, milyen szépen ment. Néhányan nagyon befutottak. Nagy művészek lettek. De én? Egy darabig vitt, sodort magával ez a nagy áradás, de aztán? Kuncogott. Csak egy ábra a kulturális forradalomhoz.

Akkor már nagyon félt. Harmincéves volt, és egyre nagyobb lett körülötte a csend. Valami hiányzik belőlem, gondolta. Talán mindig is hiányzott. Nyers erő voltam, semmi más. Nem lettem „differenciált művész”.

Az eszpresszóban, délután egy kávé mellett, még háborgott. Mentségeket keresett, olcsó magyarázatokat. (Persze, a Kemenes Vali jó test, lefekszik, kész a siker.) Már tudta, de még nem akarta beismerni, hogy nincs sok remény. Kifutotta magát.

Tamásba kapaszkodott, legalább az egzisztenciáját menthesse. Lakás, kocsi, nőgyógyász férj. Nagy baj nem lehet. Nem kell teljesen lecsúszni.

Tamás szerette. Negyvenéves volt, tetszett neki, hogy színésznő a felesége, nem nagy színésznő, éppen csak akkora, hogy társaságokban azt mondhassák: a doktor úr és a művésznő. Érezte, Ágnes belékapaszkodik, tudta, nem fogja elhagyni soha. Harmadik feleség – végre nyugalmat akart.

Az utolsó percekben menekült Ágnes a házasságba, amikor még nem volt nagyon látványos ez a menekülés. A színházba jóformán csak a gázsiért járt be, havonta ötször-hatszor volt színpadon. Tamással foglalkozott, a férje munkájával. A kórházról mindent elmeséltetett. Jó feleség akart lenni, semmi más. Ezt a szerepét próbálta.

Egy darabig ment, néhány hónapig. De aztán megijedt. Hátha nincs jogom lemondani, gondolta. Hátha küzdenem kellene? Szerepeket tanult otthon. Nem panaszkodott, de Tamás látta, hogy kínlódik. Már nem figyelt rá annyira. Hamar összezördültek: Ágnes éjszaka sírt. (Mostanában jó. Mostanában esténként azt mondja Mása: …Segítsen hát rajtam… mert másként ostobaságot követek el, csúffá teszem a saját életemet… nem bírom tovább…) Társaságba jártak, társaságot hívtak magukhoz. Sokszor Tamás nem lehetett vele, inspekciózott a kórházban. Taxival rohant haza. Addigra Ágnes már sokat ivott. És játszott. Parasztlányt, megtört asszonyt, szplínes nőt, molière-i szolgálólányt. A társaság talán észre sem vette. Nem figyeltek rá. Akkor ledobta magáról a színésznő-álarcot, a nagynő-álarcot, mezítláb állt a szőnyegen, és kifordított tenyérrel hadonászva kiabálta: – Mi az istennek pofázták, hogy tehetséges vagyok? Magam is elhittem! Disznóság!…

Zavartan bámulták, ő meg észbe kapott, behúzódott komoran egy sarokba, és nem tudta, mi lesz vele. Tamás csitítgatta. – Ne igyál. Minek iszol, látod?

– Hát igen – mondta egyik este Kemenes Vali az öltözőben –, ez borzasztó lesz. Nem mintha félnék a jövő szezontól, de akik kikerülnek az utcára… Mihez kezdjenek? A színész a színházban színész. Otthon nem színész, nem igaz?

Talán örült Tamás, amikor nem újították meg Ágnes szerződését? Egy bizonyos. Arra gondolt, hogy a kínlódásnak esetleg így vége szakad. Ágnes majd megnyugszik lassan, nem lesz fél lábbal a színházban, fél lábbal itthon. Egyértelműbb helyzet.

Ágnes sejtette, hogy nem szerződtetik a következő szezonra, mégis, amikor hivatalosan is megtudta, úgy érintette, mint egy bírósági ítélet. – Ne zavarj – mondta Tamásnak, ha az szólt hozzá –, ne zavarj, gondolkodom. – Ült a díványon, és hajtogatta magában: Vége, vége, vége.

Egy kolléga, aki ugyancsak az utcára került, felhívta telefonon. Izgatottan magyarázta, hogy egy kis színészcsoportot szervez, vidám műsorokkal járnának vidékre. – Nem tudom – mondta Ágnes –, nem tudom. Biztosan van, aki jobban rászorul.

Idegenekké váltak a kollégák, már nem érzett közösséget velük. Hallgatta háborgásukat, szitkaikat, bólogatott, de ő nem szidott senkit. – Persze – mondták Ágnesre –, neki könnyű, a férje nőgyógyász, jól keres…

Ágnes főzögetett otthon, eszpresszókban ült, vetítésekre járt a filmklubba. Néha volt egy-egy szinkron. Talán ezt is abba kellene hagyni, gondolta, így még rosszabb. Le kellene számolni az egésszel.

Október végén felhívta interurbán Lóránt, az N.-i városka színházának főrendezője, hogy egy Csehov-darabban adna neki szerepet. Vállalná-e? Megijedt. Hallgatott a telefonba. Aztán megkérdezte: – Mi lenne az? – Mását játszanád, Lovász Teri helyett. Terinek gyereke lesz, lehetetlen ráosztani a szerepet. – Persze, persze – mondta Ágnes –, ha a Terinek gyereke lesz… hát persze… Mását… persze…

Tamás nem örült, hogy elvállalta. – Újra csak feltépni a sebet, ami végre talán gyógyulgat – mondta –, nem helyeslem.

Huszonötször játszották. Vidéki előadás volt, néhány tájelőadás a falvakban. Nem számított. Fekete ruhában volt, és az arca sápadt. Mása. Én meg úgy érzem, mintha ősidők óta a világon volnék. Úgy vonszolom az életet magam után, mint valami vég nélküli uszályt… De hát ez mind csak ostobaság. Az ember megrázza magát és lepereg róla minden. Szerette volna, ha Tamás látja az előadást, látja őt, hallja a vallomását. Talán megértett volna néhány dolgot, amit nem lehet megmagyarázni. Lóránt, a rendező örült, hogy jól sikerült Ágnes játéka. („Pedig az igazgató nem bízott benned, én erősködtem, hiszen ismerlek régóta. Tudtam, hogy jól csinálod majd…”) Ágnes elfogadta a bókokat, de nem őrizte meg magában, kihullottak emlékezetéből, nem volt szüksége rájuk. Arra sem akart gondolni, hogy csak huszonöt előadás. Élni akarta Mását, amíg csak lehet. Nem érdekelte a közönség tapsa sem, nem gondolta, hogy lejöhetnének a fővárosból, megnézhetnék, mit tud, írhatna róla a színházi lap. Valamikor adott az ilyesmire, ma már nem. Csak Mása akart lenni. Várta az estéket. Fekete ruhában járt a színpadon, vodkát ivott Trigorinnal, és Konsztantyint szerette. Konsztantyinról beszélt, de nem Konsztantyinra gondolt. Azt mondta: De merszem azért van. Fogtam magam és határoztam: kitépem ezt a szerelmet a szívemből. Nem Konsztantyin Gavrilovicsra gondolt ilyenkor.

Jó lett volna Tamással beszélni minderről. Sokszor gondolta, hogy a férje olyan, mint Medvegyenkó, a tanító. Persze, ez igazságtalan volt. De azért mindig úgy érezte egy kicsit. Hogy csak szereti, szereti, de nem érti meg igazán.

Szépek voltak azok a napok. Másával élni, fekete ruhában járni, azt mondani Trigorinnak, amikor kéri, hogy küldjön neki könyvet ajánlással – Írja egyszerűen: Másának, aki nem tudja, hogyan jött a világra, és nem érzi, miért él a világon…

Lóránt rendező nagyon sajnálta a huszonötödik előadás után, hogy egyelőre nem adhat több szerepet. Majd legközelebb. Ágnes bólintott, nem nagyon hitte, hogy legközelebb… Hazautazott Pestre: Tamás háborgott, hogy elmulasztotta megnézni Ágnest a Sirályban. Ágnes csak mosolygott. – Tudod – mondta –, lehet, hogy nem is olyan fontos ez az egész…

Aztán egyszer később, télen, amikor leszaladtak az öregekhez a tanyára, azt mondta Ágnes a férjének: – Lehet, hogy jót akartak tenni velem akkoriban azok a zsűritagok, ott a szavalóversenyen. Biztosan jót akartak, de nekem még nem volt elegendő eszem, hogy tudjam, mi lenne jó nekem. Én is jót akartam, nagyot akartam… Most aztán bizony nehéz. Még mindig nehéz…

Kinn sétáltak a tanya körül, a kis Austin a meszelt falú ház előtt állt, a földek feketék voltak, nem látszott hó sehol, köd ült a tájon. Ágnes a tanya udvarán Tamásba karolt, odabenn disznótoros vacsorát készítettek, ők még sétálgattak vacsora előtt. Az én tanítóm ugyan nem találta fel a puskaport, de jó ember… És szeret engem… – Igen, ezt mondja Mása. És vodkát iszik. Szegény.