Gyalogösvény

Megint nem tudtam elviselni a várost, a szokott környezetet, nagyon is szűk körben mozogtam már jó ideje. Elutaztam hát N. faluba, akadt ott néhány ismerősöm, gondoltam: eltöltök náluk néhány hetet.

Az idő már őszbe hajlott; nem tagadom, talán ezért is utaztam szívesen. Szeretem az őszt. Egyetlen évszak sem hoz olyan rendkívüli izgalomba, mint a szeptembertől november derekáig tartó idő. Noha a száraz, napsütéses vénasszonyok nyarát kedvelem leginkább – amikor a dús lombozat, a magasra nőtt fű, a vízparti sűrű nádas színt vált, s a termőföldek sem kopaszodtak még meg teljesen (itt-ott zörgő kukoricatáblák sárgállanak; a hegyekben kezdődik a szüret), de nem idegenkedem a ködös, borús napoktól sem: a délelőttök is az alkony – vagy a hajnal? – homályában állnak, a délután meg hamar estébe szalad, és a házak ablakaiban kigyúlnak a sárga-piros fények; füstszag terjeng; melegítő pálinkával kínálják a vendéget. A mozdulatok lassúbbá válnak, az emberek szívesebben állnak meg egy kis beszélgetésre, vagy ülnek össze borozni a lámpafénynél; a kályhák most próbálják melegüket, még új, szokatlan, és ezért kedves – mint egy gyermek – a tűz; szelídebb lesz a táj, mert megérinti az elmúlás; az esős napokon jó behúzódni a sarokba; biztonságot és barátságot keres mindenki.

Ez az évszak csábított vidékre; érezni akartam a bőrömön, be akartam szippantani fanyar illatát; a frissen hullott, kesernyés dióból akartam enni; elhagytam a várost.

Ismerőseim – a szövetkezeti mezőgazdász és háza népe – szívesen fogadtak, de otthonukban nem tudtak elszállásolni – a népes család a ház minden zugát elfoglalta –, ezért a kastélyban nyittatták ki számomra a vendégszobát, egy keskeny, de nagyon barátságos kis cellát. Vendéglátóim a kastély közelében laktak, náluk étkeztem, és az estéimet is a körükben tölthettem, kedvemre elláttak, s még jobban is. Azt hitték, majd unatkozom a faluban, vendégséget szerveztek, ahol vacsora volt, bor és kártya. Maguk ők már évtizedek óta laktak a községben, a hegyek lábánál, fenn, ebben az észak-magyarországi megyében. Házuk a lejtős út partján épült, udvarukban baromfit, birkát tartottak; gyöngytyúkok, pulykák, kacsák, libák és csirkék hada rikácsolt és futkosott az eperfák alatt; az ólakban disznók röfögtek; a család minden idejét elfoglalta a házi munka: a takarmány elkészítése, az ólak tisztán tartása, az állatok ellátása; de az estéiket szabaddá tették, s noha fáradtak voltak, naponta elvárták látogatásom.

Házuktól az út dombra vitt, e dombon állt a kastély, barokk mintájú építmény, tágas, fákkal teli park közepén. A kapuhoz porladó kőhíd vezetett, a kapu is megrongálódott az idők folyamán, a kovácsoltvas szárnyak rozsdásodtak, az egyik félig kiszakadtan besüppedt a földbe, nem lehetett bezárni többé. A háború utolsó éveiben egy pesti gyáros bírta az épületet és a hozzá tartozó földeket; a háború után a község tulajdona lett, ide költöztették az iskolát; a fogadótermet meg művelődési háznak használták, s nyaranta a parkban tartották az ünnepségeket. A tiszti lakások egy részét raktárnak, más részét vendégszobának, lakásnak alakították át. Itt laktam én is; déli egy órakor szétszéledtek a gyerekek a termekből, csak egy-egy takarítóasszonyt lehetett látni a nyitott ablakokban vagy a kút körül; a kastélyra és a parkra csend ült.

Naphosszat a falut jártam, a szövetkezetet (éppen a dohányt vágták), felkerestem az ismerősöket; esténként meg savanyú bort ittam a nehéz vacsorák után.

Másod- vagy harmadnapon – a fény már délutáni narancsszínbe váltott – sétáltam először a falu határában. Elhaladtam a kastély omladozó terméskő kerítése mentén, a nagy gesztenyefák alatt; alig tettem meg száz métert, az út máris elhanyagolttá vált; esős napokon a szekerek mély nyomokat vájtak a sárba, s most az út szikkadt, poros göröngyökkel volt teli; a gyalogösvényt bozontos gaz futotta be. Kiértem a házak közül. Som- és csipkebokrok szegték a mezőt; egy darabig síkságon szaladt a tekintet, majd a szőlőhegyek kis, fehér présházait láttam, de inkább az erdőnek tartottam. Lusta bogarak dongtak; léptem nyomán a száradó füvek erjedő-nyers szagát éreztem. Hallottam egy-egy madár csattogását, kurta füttyét; bementem az erdőbe. Gombák hűvös-dohos illata szállt a fák alatt; megleltem a forrást, melyből a kertek alatt kanyargó patak táplálkozik. Egyszeriben elfeledtem a várost, otthoni dolgaimat; egy nyugalmas órát töltöttem a pirosló, őszi erdőn.

Találtam egy csapást, mely újra kivezetett a mezőre. A nap már hanyatlott – ember nem járt sehol. A földek java letaroltan feküdt a tájban; másutt fonnyadó tökindák hevertek. Ballagtam a dűlőn, s örültem, hogy magam lehetek.

De az út kanyarhoz ért, s amint előrepillantottam, megláttam egy férfit. Kerékpáron jött velem szembe. Kínlódott a göröngyöktől, huppanóktól szabdalt dűlőn. Már nem volt messze tőlem, amikor elvesztette egyensúlyát; lábát gyorsan földnek vetette, de a gép a porban kicsúszott alóla, térdre esett, bal lába a kerékpár váza alatt maradt. Futásnak eredtem, hogy segítsek, de mire odaértem, már talpon volt, halkan átkozódott, s talán meghorzsolhatta tenyerét, mert a szájához emelte sziszegve, megszívta, köpött, majd újra megszívta; csak ekkor vett észre. Kapkodva nyúlt a kerékpárért, felráncigálta – elferdült a kormány.

– Megütötte magát? – kérdeztem együttérzően.

Gyors pillantást vetett rám, mondhatnám: haragosan. Régen láttam ilyen kellemetlen küllemű arcot s ilyen gyűlölködő tekintetet. A férfi alacsony termetű volt, s kissé már pocakos; silány, gyűrött ruhát viselt. Vastag sál fedte a nyakát, mely az eséstől meglazult, és egy kanárisárga kötött mellényt engedett látni a kabát alatt. És az arca! A kis termethez egyáltalán nem illett a vékony, nagyra sikerült karvalyorr; két apró szeme az orrnyereghez közel ült; homlokát benőtte sima, dús haja; álla mereven előreugró volt és csaknem háromszög alakú, a völgyben, melyet az orr és a hegyes áll hajlata képzett, keskeny, akaratos száj vonala húzódott. Meg akartam ismételni a kérdést, de pislogó, haragos tekintete belém fojtotta a szót. Dühödten elindult, tolta-lökdöste a kerékpárját; a tákolmány csörömpölt, beleakadt a göröngyökbe; s ő maga is megbotlott, kicsúszott talpa alól egy-egy rög; újra szitkozódott, de hátra sem tekintett. Kissé felháborodva udvariatlansága miatt, és restelkedve is, hogy valakit ilyen ostoba helyzetben találtam, meggyorsítottam lépteimet, pedig, mondhatom, az alak kíváncsivá tett. Néhány lépés után hallottam, hogy megkísérli kerékpáron folytatni útját, de ezt csak feltételeztem. Nem fordultam meg én sem. Ez a férfi olyan volt, mintha E.T.A. Hoffmann egyik mesealakjával találkoztam volna, igen, emlékszem, inkább Hoffmann figuráit juttatta eszembe, hiszen közülük a legtöbb – és főként a taszító küllemű – mindig gonosz is; nem pedig Andersen mesehőseit idézte elém, a szeretetre méltó szerencsétleneket. E hangulatot az ősz fanyar illatú, csendes világa is fokozta; olyannyira hatott rám arca és tekintete, hogy megzavarta sétámat; a táj néma elhagyatottsága, mely éppen hogy vonzott eddig, most kietlennek rémlett, borzongatóan hűvösnek éreztem az időt; zavarodottan meg-megálltam; végül is a falunak vettem utamat; egyszeriben emberek közé vágytam, s visszatértem a szállásomra.

Már közelgett az este; ajtóm előtt a mezőgazdász egyik fia várt azzal az üzenettel, hogy egy óra múlva okvetlenül menjek el hozzájuk, valamilyen névnapot kell megülni; a hírt örömmel fogadtam, noha eddig inkább magányosan töltöttem volna estéimet.

Vizet hoztam a kútról, és jól megmosdottam. A fiú – kilenc, tíz éves lehetett, Bélusnak hívták – unatkozhatott, vagy túlságosan érdeklődött személyem iránt, mert ott ácsorgott a nyitott ajtóban, s önfeledten egy vadzab szárát rágcsálta. Kedvem támadt, hogy elmeséljem neki iménti találkozásomat a furcsa fickóval, de mire elkezdtem volna, már nem is tudtam, mit mondjak az esetről. Mosakodás után – amikor tiszta ingem mandzsettájával bajlódtam – már el is felejtettem az egészet. Odakinn leszállt az este; a kékes fény mind sűrűbb lett, enyhe széllel jött az éjszaka; a fényváltás hangulatomon is változtatott, akár a napszakon; gondoltam: kiülök egy kicsit a ház elé.

Keskeny tornác húzódott a ház előtt, nem fedte az eresz, csak a téglákból rakott járda jelezte a széltét; szegélyén bokrosan nőtt a pipitér, a téglák réseiben pedig – nyilván a tetőről csurgó esőlétől – mohacsomók zöldelltek. E tornácról nyíltak az ajtók: az enyémtől jobbra a szertáré, balra meg – egy ráccsal védett ablak mellett – jókora lakattal zárva, valakinek a lakásajtaja. Kitettem egy széket a ház elé, cigarettára gyújtottam, élveztem az estét. Bélus még ott volt, egy farönkön ült – sovány gyerek volt, rövidnadrágot viselt, s a lábán a nyár folyamán szétrongyolódott szandált –, egy bottal a földet kapirgálta, rám-rám pislogott; barátságosan elmosolyodtam, erre szóra kapott.

– Nincs itthon – mondta.

Ugyan kiről beszélhet? A lakattal zárt ajtóra mutatott, megismételte:

– Nincs itthon. Még nem látta?

– Lakik itt valaki? – kérdeztem.

– A tanár úr.

– Áhá. Téged is tanít?

– Nem – mondta Bélus –, ő már nem tanít.

– Olyan öreg?

Bélus nevetett, aztán rám nézett, elkomolyodott, s mintha kicsit közelebb húzódott volna a rönkön. Azt mondta csendesen:

– Valami baj történt vele.

Nem tudtam, kiről beszél, nem figyeltem hát a fiúra. Egyre sűrűbb lett az este. Két-két csillag már kigyúlt, a szél nem erősödött, de nem is csökkent, suhogtatta a fák lombját, enyhe füstszagot hozott az udvarokból. A gyerek megunta a hallgatást, felállt, láttam, hogy menni akar. Intettem neki.

– Akkor majd tessék jönni.

Megvártam a sötétet. Hűvös lett; a kastélypark megnőtt, a faluban elültek a zajok. Jól tettem, gondoltam, hogy eljöttem a városból, már olyan régen érezhettem ilyen közelről a természetet, egészen elszakadtam tőle; s most minden óra, minden napszak úgy lepett meg, mintha először ismerkednék a világgal.

 

Éjfél is elmúlhatott, amikor elbúcsúztam vendéglátóimtól. Marasztaltak, de láttam, hogy fáradtak ők is, házukba hívott barátaik is. Kissé kapatosan a bortól s fejfájósan a sok cigarettától lassan baktattam a sötét, néptelen utcán. Néhány vendég – a szövetkezeti elnök meg a tanító – másfelé igyekezett, hallottam fel-felhangzó nótázásukat. A kis házakban sehol nem égett fény. Köd szállhatott a völgyre, csípős, köhögtető volt a levegő. A mezőgazdászéknál jókat ettünk és ittunk – a felesége névnapját ünnepeltük –, pálinkával és borral koccintgattunk; szó esett a szövetkezeti meg falusi gondokról is, de mire a kártya előkerült, az elnök meg a házigazdám úgy vélekedett, hogy az idő mindent rendbe hoz, különben is illetlennek tartották megbontani a vígságot; kiosztottuk a lapokat; az asszonyok a díványra húzódtak, és jóízű trécselésbe fogtak, mi pedig igyekeztünk elnyerni egymás pénzét. E jókedvű társaságból kellemes hangulatban értem a kastélyba. Átvágtam a csendes parkon (a fák még ugyanúgy suhogtak, mint az este) – s már majdnem az ajtómhoz értem, amikor feltűnt, hogy a rácsos ablak mögül fény hull a tornácra. Ilyen későig még egyik este sem maradtam el, s talán azért nem láthattam egyszer sem, hogy valaki lett volna a szomszédomban. Nyomban eszembe jutottak Bélus szavai; kíváncsiságomban visszafogtam lépteimet, nesztelenül közeledtem az ablakhoz. Meddő kísérlet volt. Az üveget bentről kartonfüggöny fedte, csupán a fény hatolt át, de be nem láthattam. Csalódottan – és szégyenkezve is a leskelődésem miatt – húzódtam a falhoz, ám a fényforrás elé ekkor egy alak került, árnyéka – alig torzultan – a kartonfüggönyre esett, oldalvást állhatott, mert arcéle vetült az ablakra, s nekem egy pillanatig úgy tetszett, valahonnan ismerem ezt az arcélt. Nesz nem hallatszott; az árny mégis elmozdult, s már nem volt többé felismerhető. Egy kicsit törtem a fejem, honnan ez az ismeretség, de nagyon fáradt voltam, s jobbnak láttam, ha pihenni térek. Bementem hát a szobámba. Zajjal tudtam csak kinyitni az ajtót, s a sötétben mindjárt megbotlottam egy székben, lábszáram fájdítva az ágyra roskadtam; ügyetlenségemben tárva hagytam az ajtómat. Így ültem kis ideig, míg lábszáram sajgása elmúlt. Talán el is bóbiskolhattam (hiszen mértéktelenül fogyasztottam bort és pálinkát). Arra riadtam, hogy fázom, a köd begomolygott a szobába. Vetkőznöm is kellett, s elkészítenem fekhelyem, felálltam hát, s most már óvakodva közlekedtem a sötétben. Az ajtónál megtorpantam. Bizony egy kicsit meg is ijedtem, oly váratlanul pillantottam meg egy alig mozduló árnyalakot; menten láttam, hogy nem kutya, mert jóval nagyobb volt annál; s mert álomból riadtam, valamiféle támadni készülő embernek hittem. Rákiáltottam:

– Hé! Mit akar itt?! Hallja?!

A köd gomolygott, s az alak, szürkeségével, csaknem eltűnt benne. Mégis láttam, hogy mozdul; közelített az ajtómhoz. Nem szólt. Már azt néztem, mit ragadjak fel védőfegyverül, de csak a szék akadt kezem ügyébe. Lúdbőrös lettem, hangom rikácsolt:

– Hé! hé!… Álljon meg ott! Mit akar?! Feleljen!…

Halk nevetés volt a válasz. Nem akartam villanyt gyújtani, ha megteszem, biztos célpont vagyok. Eszembe jutott a szomszédom, s kipillantottam, látom-e ablakának fénysugarát az udvar földjén. Nem láttam, sötét volt.

– Mitől fél? – hallottam odakintről. Gúnyos hang volt. – Az éjszakától fél? A ködtől? Minek jött ide, ha fél?!

– Kicsoda maga? – kérdeztem nyugtalanul.

– Én vagyok az, aki a folyók és a patakok természetét kutatom. Tanulmányozom valamennyit. Leveleket küldök szét a világba, s választ fogok kapni valamennyire. De már így is tudom bizonyosan: a folyók és a patakok évezredek óta egyazon irányba folynak. Néha új medret vájnak maguknak, de az irányukat nem változtatják meg. Hallott már erről? Elgondolkodott már azon, hogy mennyire tudják az útjukat? Tanulmányozom őket, hogy megismerjem a törvényt.

– Kicsoda maga?! – kérdeztem egyre nyugtalanabbul.

– Én vagyok az, aki bevallottam, hogy még nem ismerem a törvényt. Én vagyok a tévedő, csakhogy szünet nélkül tanulmányozom a folyókat, s egyszer megismerem a titkot.

– Maga az, akivel délután találkoztam? – kérdeztem rekedten.

Nem válaszolt. Csend volt, a fák suhogása is elhallgatott már, némán gomolygott a köd.

– Magával találkoztam?! – kérdeztem követelőn.

– Gyűlölnek – hallottam, de most már kicsit távolabbról. – Pedig ember vagyok, mint ők.

– Várjon – szóltam –, jöjjön közelebb!

Kiléptem az éjszakába. Nem láttam sehol. – Hé! hé! Hol van? Jöjjön ide! – Kiáltoztam, de senki nem válaszolt. Megtapogattam a nyirkos falat. Hideg volt. Nem tehettem mást, visszatértem a szobámba. Bezártam az ajtót; sokáig zúgó fejjel, felindultan álltam, mozdulatlanul. Talán egy óra is beletelt, amíg végre lefeküdtem.

 

Későn ébredtem reggel. A nap már sütött, az ablakon át láttam a halványkék őszi eget. Pihenten s jókedvvel keltem, de amint talpra ugrottam, eszembe jutott az éjszaka. Lehet, hogy az ital hatása volt csupán? Ajtót nyitottam, friss levegőt akartam szívni. A tanítás már megkezdődött a kastély termeiben, éppen szünet lehetett, zsivajgással törtek elő a parkba a nebulók. Az ajtómból láttam, mint viháncolnak, egybegyűlnek, szétfutnak pajkosan.

S akkor megláttam őt. Egy kopott földgömbbel a kezében a gyerekek után bukdácsolt. A legtöbb ügyet sem vetett rá, de akadtak, akik körülfogták, fel-felharsanó nevetéssel hallgatták motyogását. Döbbenten figyeltem; négy-öt gyerektől kísérve közeledett felém, s már jól kivehettem szavait. Most egészen más volt az arca, mint tegnap délután, amikor találkoztunk a dűlőn. Szeme csillogott, arcvonásai – mondhatnám – barátságossá váltak. Csaknem könyörögve ismételgette:

– Nézzétek! Ó, nézzetek hát ide! Ezek a folyók… Északról délre… soha nem tévesztik el az irányt… Ó, figyeljetek rám…

Ujjai reszketve matattak a földgömbön. A gyerekek visítoztak és lökdösték.

A tanítót láttam meg a kastély bejáratánál. Észrevette a csoportot, sípot kapott elő, belefújt.

– Mindenki vissza! Vissza onnan!

A gyerekek felfigyeltek a sípszóra, engedelmesen a tanítóhoz futottak, s a háta mögött besurrantak a kastélyba. Ő ott maradt egyedül a parkban, a földgömböt bámulta és motyogott. A tanító odament hozzá, mondott neki valamit, nem értettem a szavakat, csak némi erélyt véltem kicsendülni a hangból. A tanító kicsit meg is taszította, s ő nem ellenkezett, összegörnyedt, siető léptekkel közeledett az ajtómhoz. Újra láttam az arcát. Már haragos volt megint és ijesztő. Megpillantott – akkor döbbenhetett rá, hogy én is ott vagyok. Dühödten végigmért, aztán bement a szomszédos lakásba.

Mellettem lakott hát!

A tanító átvágott a parkon, a kezét nyújtotta. – Na, hogy aludtál? – kérdezte nyájasan. – Kiheverted a mámort? – Én még mindig a szomszédos ajtót figyeltem, észrevette. – Remélem, figyelmeztettek, hogy vigyázz vele?! Már annyiszor kértük, hogy szállítsák el… – Cigarettával kínált, de odabenn a kastélyban éppen csengettek, udvariasan sajnálkozott, hogy sietnie kell.